5. ANNA NÉNI

Reggel hét óra felé az óvóhely ajtajának mindkét szárnya zajtalanul kinyílt, s a tejszínű nyílásban, lobogó ősz hajjal, egyik kezével egy apró batyut lengetve, a másikat hasára szorítva, egy hatalmas termetű öregasszony állt meg a küszöbön.

- Ébredjetek! - kiáltotta mélyen zengő hangján, melynek hullámaiban mintha kavicsok görögtek volna. - Ébredjetek! Nyakunkon a tatár!

A fali polcon mécses állt, lángja meglobbant a huzatban, s egy kis sárga fényt ejtett a falra, mint egy tearózsa szirmát, de homályban hagyta az alacsony mennyezetű, hatalmas pincehelyiséget, melynek belső végéhez egy még sötétebb terem csatlakozott. Az egymáshoz zsúfolt ágyakban, székeken, kereveteken horkoló emberek mozgolódni kezdtek, egyikük-másikuk felkönyökölt, valaki kéjesen ásított, mint egy macska.

- Ébredjetek! - kiáltotta az ajtóban álló vénasszony, kinyújtott karral az alvókra mutatva. - Az Úr ráncigáljon fel benneteket az utolsó gödörből! Még meddig akarjátok ezt a rohadt napot lopni?

- Mi történt? - sikította egy női hang.

Egy fiatal lány felült az ágyban, s mindkét kezével a hajába kapott. Többen tüsszentettek. Andrási úr, a sánta pincér felkapta botját, s vérvörös arccal megfenyegette a mennyezetet. A túlsó helyiségben is mozgolódni kezdtek; Mari néni, a csizmadia özvegye kiszedte vánkosa alól férjétől örökölt pápaszemét, orrára biggyesztette, majd a mellette alvó özv. Daniskáné fölé hajolva, gyöngéd kézzel költögetni kezdte.

- Mi baja már megint? - morogta ez. - Ismét a lóról álmodott?

- Nyakunkon a tatár! - súgta Mari néni, a másik özvegyasszony ráncos arca fölé hajolva.

- Nyakunkon? - kérdezte ez félálomban. Óvatosan körültapogatta a nyakát, majd tagadón megrázta fejét, s másik oldalára fordult.

Az elülső pincében gyertyát gyújtottak; a fény apró sárga hullámaival - mint egy derűs fejtegetés szapora körmondatai - gyorsan magyarázni kezdte a csendesen szétváló külvilágot. Ingben, nadrágban, nagykendőben félig felöltözött alakok imbolyogtak a homályban.

- Mi történt?

- Ki ez? - kérdezte Pólesz úr, egy öreg kocsis, aki csak nemrég költözött ide ferencvárosi, romba dőlt lakásából, s az ajtóban álló ősz fürtű, óriási öregasszonyra mutatott. - Ezt még nem láttam!

- Ez Anna néni - felelte testvérbátyja, a nyugdíjas postás. - A másodikon lakik.

- Nem láttam még a pincében - dörmögte az öreg kocsis.

- Mert a lakásában maradt - magyarázta a postás. - Azt mondja, nem patkány, hogy pincében lakjon.

- Akkor most meg miért jött le?

- Mi történt, Anna néni? - kiáltotta az előbbi rémült női hang.

- Jézusmáriám, itt vannak az oroszok! - sikította egy másik.

A pince egy pillanat alatt talpon termett. A nők sápítozva körülfogták az ajtóban álló öregasszonyt, aki egyik kezét hasára szorítva, a másikkal apró batyuját lóbálva, mozdulatlan arccal nézett szembe a tolongó tömeggel. Fekete, horgolt kendője lecsúszott fejéről, melyen a huzat felkavarta, mint egy porfelhőt, a vasszürke, ősz fürtöket, míg alatta a nagy csontú, hatalmas arc pliocén rétegei érinthetetlen nyugalomban őrizték Isten mintázó hüvelykujjának eredeti lenyomatát. Az orr töve fölött összeülő szürke szemeknek kissé vörhenyes alfényük volt, mintha a tudás fájának piros almája tükröződnék bennük.

- No, felszálltatok, madaraim? - kiáltotta, vállát az ajtófélfának támasztva. - A krisztusát ennek a lusta népségnek, hogy még ítéletnapján is úgy horkol, hogy nem hallja meg az angyal trombitáját. Gyerünk, melósok, vizet hordani.

- Ég a ház, Anna néni? - visította rémülten az állapotos fiatalasszony, védekező mozdulattal hasa elé emelve kezét.

- Dehogy ég, fiam - felelte mozdulatlan arccal az öregasszony. - Kávét akarok inni!

A következő pillanatban levágta a földre batyuját, előrehajolt, s mint a csúfolkodó kislányok, tenyerét térdére támasztva, férfias, mély hangján hatalmas, vásott nevetésben tört ki. Nagy, csontos teste jobbra-balra dűlt, arcának száraz agyagrétegei majd szétporladtak a vidám viharban, szeme szikrázott.

- Nem ég a ház, lelkem - kiáltotta harsogva -, csak kávét akarok inni... kávét! És sebtibe, még mielőtt kitavaszodik! - tette hozzá, irdatlan jókedvében combját csapkodva begörbített tenyerével. - Hallom, Daniskáné, hogy már kicsirázott a krumplija?

- Nincs nekem egy szem krumplim sem, Anna néni - felelte az özvegy ijedten.

- Azt hittem, van - morogta az öregasszony csúfondárosan. - Nem baj, majd lesz jövőre, ha megéri, Daniskáné!

- Az Isten áldja meg, Anna néni, hát nem azt mondta, hogy itt vannak az oroszok? - kiáltotta panaszosan a nyugdíjas postás.

- Egy szóval sem mondottam - ingatta fejét az öregasszony.

- Akkor meg miért jött le?

- Mert kilőttek a lakásomból, édesapám - felelte Anna néni. - Rám szakadt a mennyezet, majdhogy agyon nem nyomott. No, de gyerünk, madaraim, ne bolhászkodjunk, fűtsünk be abba a tűzhelybe, mintha a Sinai-hegyen kellene tüzet gyújtani.

- Beszakadt a mennyezet? - ismételte reszkető hangon Mari néni, a csizmadia özvegye. - Uramisten, hisz akkor kis híja, hogy szörnyet nem halt, Anna néni!

- Köpünk rá, fiam - felelte az öregasszony dörgő hangján, felkapta a földről nevetségesen apró batyuját, s hosszú, csikorgó lépteivel elindult a túlsó pincében álló tűzhely felé. - A gyárban is felrobbant mellettem a villanykályha, az sem nyomott agyon... Kinek az ágyában fogok aludni?

A két pincét egy három lépés hosszú, keskeny átjáró kötötte össze; közvetlenül a folyosó előtt, az elülső helyiségből egy külön kis fülke nyílt, amelyben a ház legelőkelőbb lakói, Pignitzky számvevőségi tanácsos özvegye és gyermekei ápolgatták kényes árvaságukat a környező szegénynép durvább hullámai közepette. A fülkében egy külön tűzhely is állt, amelyen csak Pignitzkyék főztek; a többi lakó közös kosztját az asszonyok a belső pince sarkában álló nagy tűzhelyen készítették el. Pignitzkyéken kívül még csak a házfelügyelőék ették saját főztjüket, de ezt az asszony rendszerint földszinti lakásuk konyhájában csapta össze a bombázás hosszabb-rövidebb szüneteiben.

Anna néni megállt a külön rekesz előtt, s kezével félretolta az ajtót helyettesítő függönyt.

- Jó reggelt - mondta hangosan, mialatt éles, szürke szemét lassan körüljáratta a homályos fülkében. - Hát itt is volna hely! A díványon ellakom én az egyik gyerekkel, a másik gyerek meg az anyjához fekszik.

- Mit akar ez az asszony? - kiáltotta a tanácsosné, s rémült arccal felkönyökölt ágyában.

Anna néni felszegte fejét, s kissé előrehajolt.

- Hogy mit akar ez az asszony? - ismételte csendesen. - Hát csak azt, ami minden asszonynak kijár szülés és halál előtt: egy ágyat.

- Itt akar szülni? - kérdezte a tanácsosné megrettenve.

Anna néni a szemébe nézett, s kétszer egymás után lassan, nyomatékosan biccentett. De még mielőtt az ágyban fekvő asszony újra szóhoz jutott volna, kieresztette markából a függönyt, s a fülkének s lakóinak hátat fordítva, hirtelen befordult az átjáróba.

- A patkányok is uraskodnak? - kiáltotta, mialatt hosszú, döngő lépteivel a két sor ágy között a tűzhely felé tartott, amely előtt egy öreg mosónő a légó baltájával gyújtóst hasogatott. - A nagy patkányok is megtáncoltatják a kis patkányokat, mielőtt az egész banda megsül a pokol tüzében? A patkányok között is vannak fejesek és koldusok?

- Csitt, Anna néni! - kapaszkodott a karjába egy háta mögött loholó apró öregasszony. - Ne bántsa, még nincs egy hete, hogy meghalt az ura!

Anna néni megállt, s lassú mozdulattal, mint egy hajó, szembefordult a kis takarítónővel; ez önkéntelenül hátralépett.

- Mit... hogy meghalt az ura? - felelte mélyen zengő hangján. - Hát van itt asszony ebben a csárdában, akinek még nem halt meg az ura, vagy nem fog meghalni, mielőtt ő maga a föld alá mászik? Négy gyermeket neveltem fel magam, gazda nélkül... emitt gubbaszt az egyik!

A katonazubbonyos, húszéves forma fiúra mutatott, aki az egyik ágy szélén ült, s egy darab száraz kenyeret rágcsált.

- Jól van, mutter, szüntesse már be a tüzelést - mondta ez csendesen. - Nem kell azért abba a szegény asszonyba beleharapni.

- Mit cincogsz? - kérdezte az öregasszony, hatalmas ősz koponyáját fia felé fordítva. - Hát láttak már ilyet? - morogta méltatlankodva. - Láttak már patkányt, aki a hátsó lábára áll, és kézcsókra nyújtja a másiknak a két elülső mancsát? S láttak már olyat, aki odabilleg, s megnyalja neki? Inkább az anyáddal törődnél, te lelketlen, s ne dögölnél itt napszámra a szeretőd szoknyája mellett!

A csendes pince, amelyben nagyobbára öregemberek, asszonyok békességes nyája morzsolgatta rózsakoszorúját, Anna néni leköltözésével hirtelen kibillent egyensúlyából; a megadás szelíd, benső rendje, amelyet eddigelé legföljebb az ostrom külső, durva eseményei rebbentettek meg egy-egy pillanatra, önmagából kifordulva, tüskés alkatelemeire hullott, s felfedte alattomos izzását. S mintha a külvilág is csak erre a jelre várt volna: mint macska a pamutgombolyagot, mancsai közé fogta, s gyorsan görgetni kezdte a riadtan összehúzódzkodó pincét.

Egy órával azután, hogy Anna néni leköltözött, a visszavonuló németek egy gépfegyveres osztaga telepedett meg a ház egyik védettebb udvari helyiségében, egy kis szabóműhelyben; egyik teherautójuk pedig beállt a kapualjba, s úgy eltorlaszolta a kijáratot, hogy csak oldalvást, a kerekek és a fal közé csúszva, lehetett kifurakodni az utcára. Az autó lőszeres ládákkal volt megrakva; ha egy akna vagy bomba csapódik le a közelében, hiba nélkül felrobban, s a ház romjai alá temeti a pincelakókat.

Még a délelőtt folyamán híre kelt, hogy a németek nemcsak átvonulóban szállták meg a szabóműhelyt, hanem gépfegyverállást rendeznek be az első emeleti erkélyen, s ha közelharcra kerül sor, utolsó töltényükig védeni fogják a házat. Az utcasarkon román munkaszolgálatosok már egy hete tankfogó árkokat hánytak, amelyek a Duna felé való kijáratot védték; ez is megerősítette ezt a feltevést. De mi történik akkor a lakókkal... kiürítik a pincét?

A két özvegyasszony, Mari néni s özvegy Daniskáné ágyuk szélén gubbasztva, egy kiterített fehér konyharongyon babot szemelt délire. Özvegy Daniskáné keze úgy reszketett, hogy a babszemek, mint a bolhák, minduntalan kiugrottak ujjai közül.

- Hova tesznek akkor bennünket? - panaszkodott. - Hisz a szomszéd házakban úgy megteltek a pincék, hogy már egy lélek sem fér el bennük. Az ágyamat meg, amelyben negyven éve alszom, azt meg hova tegyem, hogy fel ne robbantsák?

Mari néni komoran bólintott; pápaszeme lecsúszott az orra hegyén.

- Tán csak nem ürítenek ki - vélte. - Nem tehetnek ki az utcára ennyi népet!

- Azt hallottam - folytatta Daniskáné -, hogy a Ferencvárosban, egy házban, ahol nem ürítették ki a népet, a németek levonultak a pincébe, az oroszok meg a szellőztetőkön hajigálták be a kézigránátokat. Képzelje el, lelkem, ha egy ilyen kézigránát az ágyamba esik!

- Nem biztos, hogy a magáéba esik, Daniskáné - vigasztalta Mari néni. - Kitől hallotta... Pólesz úrtól?

- Attól.

- Annak is okosabb dolga lehetne, mint hogy felidegesítse az embert - dohogta a csizmadia özvegye. - Hol marad már az a vén trotty hordár?

Minthogy az egész pincében csak egyetlen ember, az öreg hordár tudott valamelyest németül, őt küldték fel deputációba a megszálló csapatokhoz kitudakolni, hogy mi a tervük a házzal, a hazával s az éltükkel. Andrási úr, a sánta pincér s a légóparancsnok csak a nagyobb nyomaték, tekintély és dísz kedvéért kísérte el útjára, amelyről - noha már jó egy órája volt, hogy elindultak - még mindig nem tértek vissza.

- Jöjjön csak közelebb, lelkem! - intett özvegy Daniskáné a másik özvegyasszony felé. - Mondani akarok valamit.

A két öregasszony nyolc év alatt - hogy a sors összevetette őket harmadik emeleti szoba-konyhás lakásukban - annyira megtanulta egymás benső fényeit s árnyékait, hogy szinte minden kiejtett szavukra ki tudták számítani a másik feleletét: mint egy árnyékot, melyet egy ismert tárgy egy ismert fényforrás előtt vet; Mari néni most is rögtön tudta, hogy mi az, amit lakótársnője szóba fog hozni.

- Anna néni? - kérdezte fejbólintva.

- Az a vén boszorkány hozta nyakunkra a németeket - súgta özvegy Daniskáné.

Az öregasszony meghökkent.

- Hogyhogy?

- Nem tudom - felelte a mosónő -, de meglátja, hogy az egész pincét szerencsétlenségbe fogja dönteni. Abban a percben, hogy bejött, elsötétedett körülöttem a világ... s az olyan biztos jel, hogy abban még sohasem csalódtam.

- De hisz aludt, Daniskáné! - kiáltotta Mari néni méltatlankodva. - Alig bírtam felverni.

Az öreg mosónő nem hederített az ellenvetésre.

- Mindenkibe beleköt - súgta, és szelíd arca elpirult haragjában -, mindenkit fellázít a másik ellen. Nincs benne semmi rend. Nem szeret az sem Istent, sem embert.

- Ki a fiának a szeretője, maga tudja? - kérdezte Mari néni.

- Tudom.

Mari néni egy ideig csendben várt a felelet folytatására. Minthogy az elmaradt, megigazította fejkendőjét.

- Hogyhogy ma még nem volt repülőtámadás? - kérdezte tapintatosan.

- Az is rossz jel - felelt özvegy Daniskáné. - Ilyenkor összegyűjtik minden dühüket, s aztán úgy mennek neki az embernek, mint egy felbosszantott méhraj.

Mind a ketten hirtelen elhallgattak; a deputáció az udvarról visszaérkezve, bevonult a pincébe. S ugyanabban a pillanatban zenei kíséretképp, néhány egymást követő hatalmas dörrenés vágódott be az előtér ajtaján, mintegy vokális aureolával vonva körül a jelentőségében hirtelen megnövekedett küldöttséget.

- Nix zu machen - jelentette az öreg hordár, s megvakarta orrát. - Egy szót sem lehet belőlük kivenni. Azt mondják, nyugodjunk meg, idejében avizálni fognak, ha ki kell ürítenünk a bunkert. Legalább két órát adnak.

- Atyaúristen, két órát! - kiáltotta kezét összecsapva az állapotos fiatalasszony. - Két óra alatt hogy szedelőzködjünk össze gyerekkel, cókmókkal, élelemmel! S hova költöztetnek?

- Az ágyam! - sóhajtotta özv. Daniskáné.

- Úgy kivannak - folytatta az öreg hordár -, hogy rögtön leheveredtek a padlóra, még a menázsijukat sem ették meg. A hadnagyuk berlini.

Egy hosszú árnyék vetődött a falra, a kis csoport hirtelen elsötétedett: valaki a mécses elé állt.

- Mit fontoskodsz, te ráncosszájú! - morogta Anna néni, aki reggel óta, hogy bevonult a pincébe, hangtalanul és mozdulatlanul aludt az egyik priccsen, s most, az ágyútűz hallatára, hirtelen megelevenedett. - Ki kíváncsi arra, hogy hova való a te hadnagyod?

Az öreg hordár megfélemlítetten elhallgatott.

- Két óra alatt ki kell költöznünk, Anna néni, nem tudom, hova - közölte a sánta pincér.

- Hát aztán! - dörmögte az öregasszony. - Én tíz perc alatt költöztem ki a lakásomból. Annyi ideig tartott, amíg kimásztam a törmelék alól.

- Anna lelkem, maga fölmehetne, s beszélhetne a parancsnokkal - ajánlotta özvegy Daniskáné ravaszul. - Hogy itt csupa öreg s beteg ember van, s menjenek át inkább a szomszéd házba...

- Sz... t, fiam! - kiáltotta az öregasszony dühösen. De hirtelen elnevette magát; jólelkűen, harsogva kacagott, mint egy gyerek, ősz fürtjei vidáman lengtek nagy koponyája körül. - Jól adja, Daniskáné! - harsogta, nagy, sárga fogait csillogtatva. - Hogy én menjek fel hozzájuk, s kérjem meg őket?... Tudja-e, galambom, mikor kértem én utoljára élő embertől valamit: negyven évvel ezelőtt az anyámtól egy tiszta inget a nászéjszakámra. Azóta senkitől semmit, pedig négy gyereket hoztam a világra, s kettőt már el is temettem közülük.

Egy pillanatra elhallgatott, szikár, csontos öklét elgondolkodva végighúzta homlokán.

- Hogy azért menjenek el innét, mert itt sok az öreg s beteg ember? - ismételte egy idő múlva. - Tán a fiatalokhoz küldjem át őket, Daniskáné lelkem, galambom, hogy azokat is minél gyorsabban megnyomorítsák!? Most már csak gebedjünk meg, madaraim, ha már muszáj volt háborúskodnunk.

- Én nem háborúskodtam - kiáltotta özvegy Daniskáné méltatlankodva.

- Hát mit csinált? - felelte Anna néni egykedvűen, és szúrós, szürke tekintetét lassan körülhordozta a nők ráncos arcán. - Volt itt csak egy asszony is ebben a szent csürhében, aki megtiltotta volna az urának, vagy a fiának, hogy katonának menjen? Ha mi, asszonyok, becsukjuk a boltot, a férfiak nem csinálhattak volna háborút, ha megfeszülnek sem. Most már, persze, hiába szájalunk, hogy kilőtték az ágyunkból a papát meg a fiúkat. Késő bánat, madaraim! De az én fiam nem fog háborúba menni, amíg én egzisztálok.

Délután négy óra felé a németek a lőszeres autóval együtt kivonultak a házból. De alighogy leülepedett az izgalom, amelyet a váratlan öröm kavart fel a szívekben - oly mértéktelen arányokban, hogy Pólesz úr, a ferencvárosi kocsis kiugratott a pince közepére, s ott ujjaival csettintve s nagyokat kurjongatva táncra perdült, míg a sarokban egy öreg mosónő a vödör fölé hajolva elkeseredetten okádott -, alighogy elcsendesedett a vidám riadalom, máris egy újabb baljós hír verte fel az épp hogy elült hullámokat. Este hat órakor a házfelügyelő a kapuból jövet újságolta, hogy a szomszéd házba egy nyolc-tíz főből álló nyilas csapat vonult be, géppisztolyokkal, puskákkal és kézigránátokkal bőven felszerelve.

Mint ahogy ősszel, elhulltuk előtt, a legyek hangosabban zümmögnek, és epésebben csípnek - mintha a halállal perlekednének -, a nyilasok is, az ostrom utolsó hetében mind izgékonyabban keringtek, s vagdalkoztak a meggyötört városban, egyre veszettebb dühvel pusztították ellenfeleiket. Nappal katonaszökevényekre vadásztak, éjjel zsidókat öltek; a Duna-part kövezete, főképp a hidak környékén, reggelente feketéllett a kivégzett emberek vérétől. Alighogy besötétedett, s az ostromlók ágyútüze elállt, puskalövések s gépfegyver kereplése verte fel a néptelen utcák csendjét.

- A szomszéd házban razziáznak - jelentette a házfelügyelő, idegesen sodorgatva sűrű, ősz bajszát. - Aztán nyilván hozzánk is eljönnek, mivelhogy itt még amúgy sem voltak.

Zsidó ugyan nem lakott a házban, de katonaszökevény akadt. Anna néni fia egy hamisított szabadságlevéllel már nyolc napja lógott a pincében. Katonazubbonyát már a németek beköltözésekor levetette - az öreg postás bújt bele, hogy odaadhassa cserébe a maga kiskabátját -, de ami elégséges volt védekezésnek a németek ellen, azzal a nyilasok aligha érik be.

- Adjon egy falat kenyeret, mutter - mondta a gyerek -, elvonulok egy időre.

- Hova bújsz, fiam? - kérdezte özv. Daniskáné reszkető hangon.

- Mit kell azt magának tudni! - morogta Anna néni, mialatt apró batyujából előszedte maradék kenyerét. - Nem kell azt mindenkinek az orrára kötni. Én sem tudom, mégsem kérdem.

A fiú özvegy Daniskáné füléhez hajolt, valamit súgott, majd hirtelen nevetésre fakadva, sarkon fordult, s kiszaladt az óvóhelyről. Az öregasszony elszörnyülködve bámult utána.

- Hogy még ilyenkor is van kedve kacagni! - súgta.

Andrási úr, a sánta pincér állt ki megfigyelőnek a kapuba. De amikor egy óra múlva agyonfagyva visszajött, semmi újabb hírt nem hozott a razziáról, amely még mindig a szomszéd házban tanyázott.

- Minek is ott álldogálni - vélte Mari néni. - Ha jönnek, majd megtudjuk.

- Ide jöhetnek - mondta egy idősebb takarítónő, aki a pincében - minthogy egész nap a meleg ágyban pihent - már szinte teljesen kigyógyult idült reumájából. - Ide jöhetnek, itt nincs zsidó.

Lebbencsleves volt vacsorára meg a délről megmaradt lencsefőzelék. Az emberek összeültek a tűzhely köré, a falmenti lócákra meg az ágyak szélére, de az étel semmivel sem fogyott gyorsabban, mint délben, a német megszállás alatt; másodszorra már senki nem szedett tányérjába. Lefeküdniök sem nagyon akaródzott; minek aludni, ha a razzia amúgy is felkelti őket. Közvetlenül vacsora után csak Anna néni tért nyugovóra; a várandós fiatalasszony szorított neki helyet, aki állapotára való tekintettel eddig maga feküdt az ágyban. A vénasszony, amilyen nagy darab volt, olyan nesztelenül aludt, mozdulatlanul és mélyen, mint a gyerekek, remélni lehetett, hogy nem fogja zavarni vendéglátóját. Barázdás, barna arca, mint kenyér a kendőben, békésen pihent a mécs könnyű fényében.

De éjfél felé, amikor a nyilasok bevonultak az óvóhelyre, már nagyjából mindenki elszenderedett, s a felriadt arcok, melyekről csak lassan tört le az álom kérge, megannyi lárvaként meredtek a zseblámpák cikázó sugárkévéibe. A nyitott ajtón besüvített a szél. A fal mellett egy férfi halkan elsírta magát.

- Gyújtsanak gyertyát! - kiáltotta az egyik nyilas rekedt, vékony fejhangon.

Hárman voltak, egy idősebb, bajuszos férfi, zergetollas, zöld vadászkalapban, s két apró termetű, sápadt, fekete hajú fiú. Mind a hárman árpádsávos karszalagot viseltek, övükben egy sor piros nyelű kézigránáttal. Úgy festettek, mintha két gyerek a játszótérre indulna nevelője kíséretében.

- Hé, nincs itt zsidó? - rikoltotta átható hangon az egyik. - Másszanak ki az ágyból, és szedjék elő a papírjaikat!

A hátsó teremben is kigyulladt egy gyertya. Mari néni özvegy Daniskáné fölé hajolt, s megcibálta rózsaszínű flanellingét. - Ébredjen fel - mondta halkan, hogy meg ne riassza az öregasszonyt -, vendégeink érkeztek.

- Mi baja már megint... mit cibál? - morogta a mosónő. - Nem látja, hogy babot szemezek?

De még mielőtt a másik oldalára fordulhatott volna, Mari néni hirtelen lerántotta róla a takarót.

- Most ne főzzön! - mondta dühösen. - Hol vannak a papírjai?

Özvegy Daniskáné fölült az ágyban.

- Mondja, lelkem - kérdezte indulattól remegő hangon -, magának az a rögeszméje, hogy nem hagy aludni? Az egész pince tanúm rá, hogy mindennap felver valamilyen ürüggyel...

Az egyik nyilas, géppisztollyal a kezében, az ajtót állta el, a vadászkalapos, idősebb férfi a bejárat melletti kis asztalhoz telepedett, a harmadik az ágyak között lassan végigjárta a két pincét, zseblámpájával az öltözködő emberek arcába világítva. Olyan csend lett, hogy a házfelügyelőék kislánya felébredt, és elsírta magát.

A légóparancsnok s a házfelügyelő az asztal elé állt fel.

- Létszám? - kérdezte a nyilas.

- Negyvenhét.

- Zsidó?

- Nincs, kérem - mondta a házfelügyelő.

A vadászkalapos fáradt mozdulattal végighúzta kezét homlokán.

- Ha katonaszökevényt vagy idegen állampolgárt találunk, mind a kettejüket elviszem - mondta halkan. - Most még meggondolhatják.

- Nincs, kérem - ismételte a házfelügyelő. - Csak szegény ember lakik ebben a házban.

Az, aki zseblámpájával a kezében végigjárta a két pincét, visszajött az asztalhoz.

- Negyvenhárom - jelentette.

- Négyen hiányoznak?

- A külön fülkében nem voltak bent? - kérdezte János bácsi, a légóparancsnok.

Az apró termetű nyilas elment, s egy perc múlva visszajött.

- Egy asszony s két gyerek - jelentette rekedten, vékony fejhangján. - Három és negyvenhárom.

- Még egy hiányzik.

- Egy katona - mondta a házfelügyelő -, aki be van vonulva.

A vadászkalapos behunyta szemét, mintha hirtelen elnyomta volna a fáradtság.

- Minek vezetik a listán? - kérdezte egy idő múlva még halkabban. - Ha nem tartózkodik itt, akkor tessék levenni a listáról.

- Itt lakott az anyjánál - mondta a házfelügyelő.

A vadászkalapos valamit felírt az előtte fekvő papírlapra.

- Van itt még más helyiség?

- Nincs.

- Hazudsz! - mondta a vadászkalapos csendesen. - A folyosón még hét vagy nyolc ajtót láttam. Szenespincék?

- Igen - mondta a házfelügyelő kivörösödött arccal.

- Az is helyiség - magyarázta a nyilas. - Most küldd ide egyenként előbb a nőket, aztán az embereket az irataikkal együtt.

Az apró termetű, nőies hangú nyilas újra hátrament. A nők egyenként járultak az asztal elé; a sápadt, fekete hajú lány, aki az ajtóval szemközti ágyban feküdt, izgalmában rosszul lett, le kellett ülnie. Amikor Anna néni mondta be nevét, a vadászkalapos lehajtott fejjel egy ideig eltűnődött, ceruzáját forgatta. Vastag aranyceruzája volt.

- Magának van az a katonafia? - kérdezte.

A vénasszony, mintha hirtelen összezsugorodott volna, vastag hangja meglágyult, s nőies dallamot kapott, az arca csupa nyájasság lett.

- Igenis, nagyságos úr - felelte -, van egy katonafiam.

- Hol van?

- Ha én azt tudnám! - sóhajtotta az öregasszony. - A múlt héten kaptam tőle egy tábori lapot, abból nem tűnik ki, hogy honnét írt. Jaj, csak annyit tudnék legalább, hogy életben van-e még!

A vadászkalapos helyeslően biccentett, mintha fölötte meg volna elégedve a felelettel.

- Csoszogjon oda a falhoz, néni - mondta. - Oda, külön a falhoz, az ajtó mellé.

Az öregasszony arca alig észrevehetően megrángott. - Igenis, nagyságos úr - mondta. A fekete hajú, sápadt lány hirtelen szája elé kapta kezét, s halkan felnyögött. A vadászkalapos feléje fordította fejét, szemügyre vette, majd újra listája fölé hajolt. Még két asszonyt vett sorra, aztán ismét a lány felé fordult.

- Te is állj oda a falhoz! - mondta csendesen. - Oda, az öregasszony mellé. Ugorj, fiam!

Egy fél óra múlva, mire a férfiakkal is végzett, magához intette a pince végében álló fiatal nyilast. Nem lehetett hallani, hogy mit beszéltek. A fiatal nyilas kiment az ajtón. A vadászkalapos hátradőlt székén, kinyújtotta mind a két lábát, revolverét kihúzta oldaltáskájából, s az asztalra tette. Hátravetett fejjel, szemét behunyva, mozdulatlanul ült, amíg a kiküldött nyilas egy másiknak a kíséretében vissza nem tért, maga előtt tuszkolva Anna néni fiát. A katonának hátra volt kötve a keze, arcát, ruháját vastag réteg szénpor fedte be.

Az állapotos fiatalasszony arcára csapva kezét, hangosan elsikította magát.

- Csend legyen, egy piszt ne halljak! - rikoltotta a vékony hangú, alacsony nyilas. A házfelügyelő arcából hirtelen kiszaladt a vér, önkéntelenül hátralépett.

- Hol az a szabadságlevél? - kérdezte a vadászkalapos.

- A zsebemben - felelte halkan a fiú.

- Vedd ki neki!

Az alacsony nyilas a katona mellső zsebébe nyúlt, s egy összehajtogatott iratot húzott ki belőle. A vadászkalapos belenézett, majd lassú mozdulattal széttépte.

- Hamisított - mondta fáradtan.

A katona nem válaszolt. A mellette álló nyilas géppisztolya agyával oldalba vágta.

- Nem tudsz felelni?!

- Mit feleljek? - morogta a katona. - Nem hamis.

- Azért bújtál a szénbe? - kérdezte a vadászkalapos.

- Hogy el ne vigyenek - mondta a katona. - Hogy el ne tépjék a szabadságlevelemet.

A fal mellett álló fekete hajú, sápadt lány hangosan felzokogott. A második pincében kialudt a gyertya.

- Hé, minek oltották el a gyertyát, piszkos banda! - üvöltötte az ajtóban álló nyilas. - Gyújtsák meg, vagy odalövök.

- Tövig égett - hallatszott egy öregesen reszkető női hang. - Tessék várni, mindjárt újat gyújtok.

- Tövig égett - ismételte a vadászkalapos elgondolkodva. - Az a kis öreg jöjjön ide! - Felemelte karját, s lassú mozdulattal a nyugdíjas postás felé mutatott, aki az egyik hátsó ágy szélén kuporgott, Andrási úr s az öreg hordár között. A postás azonnal felállt, s az asztalhoz baktatott.

- Kitől kapta ezt a katonazubbonyt? - kérdezte a vadászkalapos.

- Ettől ni! - morogta az öreg.

- Cseréltek?

- Cseréltünk.

- Minek? - kérdezte a vadászkalapos, s félig behunyt szemmel a postás arcába nézett.

- Azért - kiáltotta az öreg harsányan -, mert már elég volt a háborúból.

Egy pillanatra csend lett.

- Ne bántsd - mondta a vadászkalapos az alacsony, vékony hangú nyilasnak, aki épp felemelte kezét, hogy az öreget szájon vágja. - Mit mond?

- Azt mondom tisztelettel - kiáltotta a postás kivörösödött arccal -, hogy ez a taknyos itt ne merjen kézzel hozzám nyúlni, mert kitaposom a belét, amilyen igaz, hogy Csukás Károlynak hívnak.

Az asztal előtt álló két nyilas hangosan elkezdett nevetni. A vadászkalaposnak egy arcizma sem rezdült.

- Nem fogunk magához nyúlni - mondta. A hangja egyre fáradtabban csengett. - Nem fogunk magához nyúlni, de ki fogjuk végezni. Álljon oda a falhoz!

Még mielőtt az öreg megmozdulhatott volna, Anna néni - aki eddig a falnak támasztva hátát, mozdulatlanul, macskaszerűen összeszűkülő szemekkel figyelte megkötözött fiát - két hosszú lépéssel az asztal mellett termett. Hatalmas felsőtestét előredöntve a vadászkalapos arca fölé hajolt.

- A fiamat is ki akarjátok végezni? - kérdezte vastag hangján.

- Lassan a testtel! - morogta a vadászkalapos, mialatt a két fiatalabb nyilas karjánál fogva hirtelen hátrarántotta az öregasszonyt. - Mi az?... megnőtt? Az előbb még mintha kisebb lett volna!

- A tyúkszemem is nagyobb nálad, te ganéj! - mondta az öregasszony.

A falnak támaszkodó, fekete hajú, sápadt lány lassan lefelé kezdett csúszni, s leült a földre.

- Mit izgul, néni? - mondta a vadászkalapos. - Magát nem végezzük ki, maga a mama.

Mikor a két nyilas közrefogta a katonát s az öreg postást, s elindult velük az ajtó felé, Anna néni utánuk ugrott. Az egyik kísérőnek a lábába rúgott, a másikat vállánál fogva maga elé penderítette, s hosszú, csontos ujjaival az arcába vájt. - Szaladj! - kiáltotta rekedten. Háta mögött revolver dörrent. A katona kiugrott az ajtón.

Az egyik nyilas, akibe belerúgott, hasmánt feküdt a földön, a másik nyöszörögve, vérző szemekkel arcát tapogatta. Anna néni lassan bal felé dűlt, s elzuhant a földre. Az előtérből, majd az udvarról újabb lövések hallatszottak. A második pincében valaki szívbajosan hörgött.

* * *

Reggel felé, mielőtt meghalt, az öregasszony egy órára visszanyerte eszméletét.

- Madaraim - mondta -, olyan gyávák vagytok, mint a pötyögtetett kecskeganéj. Pedig öreg embernek nem illik gyávának lennie. A fiatal még a boldogságban bízik, de mi vesztenivalója van a magunkfajta öregnek? Isten s ember elhullt mellőle, magára maradt szeretetével, amely senkinek sem kell, reményei kútba estek, hát az utolsó órájában sem becsülné meg magát, mielőtt a lelkét kinyomja? Becstelenül éltünk, amióta kinyílt a szemünk, akinek van, az lopta, akinek nincs, az kinyalta a másik fenekét, hogy legyen; ajándékot adni vagy kapni ezen a büdös földön mást nem tudtunk, mint a hasunkba egy kölyköt, vagy kötelet a nyakunkra. S most, hogy itt volt az olcsó alkalom, mert már amúgy is a gödör szélén álltok, hát ezt is elszalasztottátok, madaraim. Aki világéletében csak a haszonra sandított, s az utolsó percben sem tud rántani magán egyet, hogy a kancsali szeme visszaugorjon a helyére, az megérdemli, hogy megtalálja a poklot, amelyet kitalált magának. Éppoly haszontalanul fogtok meggebedni, mint ahogy éltetek. Egy fél emberöltőt töltöttem ebben a házban, s ha ezalatt csak egyet is láttam volna, aki egyszer kivágja a rezet, hát azt mondom: jól van, megbocsátom, hogy a világra jöttetek. De köztetek a legjava is azzal akar üdvözülni, hogy nem csalt és nem lopott. Ha jó volt, megigazította a másik feje alatt a párnát, ha bátor, odatartotta a másik orcáját is a pofonnak, ha hű, hát nem mart bele az anyja bokájába, amikor ez hátat fordított neki, de többre nem futotta az erényből. Csöndben lapul itt mindenki a jó langyos ganéjban, hogy meg ne náthásodjék. Pedig a szegény embernek kötelességei is volnának. Hangosan mondom, hogy meghalljátok! Mivelhogy csak a szegény tudja, hogy mi a nyomor, hát védje meg tőle a másikát! Mivelhogy Istenre csak neki van szüksége, tagadja meg! Mivelhogy az élete egy fabatkát sem ér, hát adja oda! Más zenére, mint lánccsörgetésre nem telik a szegénynek, hát rázza, amíg a méhbeli magzatjának is meg nem reped a dobhártyája. Azt hiszitek, madaraim, hogy mert takargatjátok egymást, megosztjátok a menázsit, s elnézitek egymásnak, hogy milyen szagosak vagytok, hogy azzal akárcsak azt az egy fej vereshagymát is megadtátok a teremtésnek, amely adóba jár neki?