1. KARÁCSONYEST

1944 karácsonyán sűrű köd ülte meg Budapestet. Kocsi, autó már kevés forgott az utcán, a villamosok délben leálltak. A varjak hirtelen elszaporodtak, a budai hegyekből egy-egy csapat átszállt a pesti oldalra is, és letelepedett a befásított közterekre. A mind gyakoribb légitámadások következtében az utcákon felgyűlt a szemét.

A legsűrűbb köd a Duna mentén fejlődött. Itt, a pesti oldalon, a főkapitánysággal átellenes házban, egy keskeny mellékutca harmadik emeleti, szoba-konyhás lakásában élt özvegy Ruskó Ferencné, ötvenkét éves fürdősnő, a Lukács-fürdő alkalmazottja. Három napja betegszabadságon volt; ez idő alatt köszvényes lába miatt csak egyszer ment el hazulról a piacra, karácsonyi bevásárlásra. Lányát s ennek vőlegényét várta ebédre.

Hatalmas, ősz kontyú asszony, kissé előreálló hassal, lába 44-es férficipőben, keze, karja vörös, kipállott, szeme incselkedőn, fiatalos jókedvvel ragyog. Már három gyerekét temette el, még négy maradt életben: két lány, kik vidékre mentek férjhez, egy fiú a fronton s Évi, a legkisebb, bentlakó tanítónő egy lányintézetben. Egy éve maradt magára már több mint két évtizede birtokolt szoba-konyhájában, mely nemrég egy Pinduri nevű kendermagos tyúkot is befogadott hirtelen megnőtt vendégszeretetébe. Pinduri lármás lakó volt, télen is másodnaponként tojt.

A vendégségre az öregasszony a szobában terített meg. Évi s ennek vőlegénye, ugyancsak tanító, déli egy óra felé állított be. A lány kíváncsian, nevetve azonnal kiszaladt a konyhába, kezénél vonszolva maga után a kissé még esetlen, komor mozgású fiatal férfit.

- Meglátja, János, csuda ebéd lesz - mondta, s nevetős, kerek arca, melyet a tél eleji hosszú koplalás se tudott betörni, oly édesen és szelíden ragyogott az örömtől, hogy egyszerre kifényesítette az egész homályos konyhát -, olyan ebéd lesz, hogy! Érti? Hogy mi lesz, azt a mama, persze, a világért sem árulja el... látja, máris elállja az utat a tűzhelyhez! Engedjen oda, mama - könyörgött -, hadd nézzem meg, csak fél szemmel!

- Mars! - mondta az öregasszony, s a hasa rengett a nevetéstől.

Évi elhúzta az orrát. - Velem ne kiabáljon! - morogta. - Meddig koplalt, hogy összehozza ezt a díszlakomát, mondja meg!

- Semeddig!

- Egy hétig? - kérdezte szigorúan a lány. - Két hétig? Háromig? - Újra nevetett, olyan bugyborékoló, fel-felszálló, édes gerlenevetéssel, hogy még vőlegénye is - akinek öccsét aznap reggel fogta el a Kémelhárító - elmosolyodott, s egy percre megkönnyebbült. - Az egész családot egy hónapig koplaltatta, János - közölte Évi, két apró öklét mérgesen egymásnak ütögetve -, minden karácsony előtt egy álló hónapig rántott levesen és puliszkán élt mind a nyolc tag, s úgy összement mind, hogy már a kulcslyukon is kivitt bennünket a huzat, az öregasszony meg csak gyűjtögette a sok pénzt a ládában, hogy karácsony estére pulykát s huszonnégy sor mákos-diósat rakhasson az asztalra... Mit, hogy nem igaz! - kiáltotta, s nevetve összecsapta a kezét. - Nézze, hogy rázza a kacagás a hasát! Mi meg addigra már úgy elgyengültünk, hogy egy falatot nem bírt enni egyik sem, csak néztük a teli asztalt, és zokogtunk. Ez sem igaz? Hát én hazudok?... Mit koplalt ki mára, mondja? Nem enged a tűzhelyhez, hogy megnézzem? Hátha meghalok délig! Ne féljen, mama, megbánja még, hogy így felizgatja a legédesebb lányát!

Az öregasszony, hasán keresztbe font kezekkel, ránézett. - Sz... s! - mondta, s a hasa újra meglódult a nevetéstől. Évi a szája elé kapta a kezét.

E pillanatban egy falevélnyi malterdarab vált le a mennyezetről, lekoppant a tűzhelyre, és szétporladt, mint a hó. A falon, a padlótól a tetőig egyujjnyi széles hasadás nyílt. A fal mellett a konyhazsámoly, mint egy kis kecskegida, merőlegesen a magasba ugrott, s lerázta a ráborított szitát. A konyhát úgy betöltötte a dörrenés vastag hanganyaga, mintha porfelhő lepte volna el: egy pillanatig egyikük sem látott.

- Mi volt ez? - súgta Évi elhalványodva, s mind a két kezével megkapaszkodott a pohárszékben.

Az öregasszony a fülét tapogatta. - Már azt hittem, megsiketültem - mormolta.

A zsámoly másodszor is a magasba ugrott, a mennyezetről sűrű maltereső hullt alá. Egy lábos lassan végigmászott a tűzhely lapján, s csörögve leugrott a konyha kőpadlójára. A fiatal lány megtántorodott, a falnak vágódott.

- Szerencse, hogy csak víz volt benne - mondta az öregasszony, s felemelte a lábost. - Te, János, ugye, nem volt légiriadó?

- Nem volt - mondta a fiatal férfi, és zsebkendőjével letörölte a vért homlokáról, melyet egy éles törmelék felkarcolt. - Megsebesültél? - kérdezte Évi. - Mi volt ez?

A tanító nem felelt. Gyors tekintettel szemügyre vette a lányt, vajon nem történt-e baja, aztán beszaladt az utcára nyíló szobába, kinyitotta az ablakot, s felnézett az égre. Évi utánafutott. - Azonnal menjen el az ablaktól! - kiáltotta. - Mit néz?

A férfi megfordult. Arcán olyan szokatlan kifejezés ült, a meglepetésnek s a komoly boldogságnak olyan különös fényezése, amilyennel első szülésük után fiatal anyák nézik gyermeküket. - Nem repülőgép volt - mondta csendesen.

- Hát? - kérdezte a lány sápadtan.

A férfi nyelt egyet megindultságában.

- Karácsony napja van - mondta.

Évi tágra nyílt szemmel nézett az arcába.

- Igen - mondta János -, karácsony napján az első orosz ágyúgolyó! Talán megérjük a megváltást! Gyere!

A lányhoz lépett, s magához ölelte. Egy harmadik gránát robbant a ház falában, valamivel messzibb, csak a mennyezet tetejéről lógó lámpás nyugtázta lusta bólogatással.

- Gyerünk az alvilágba! - kiáltotta az öregasszony a konyhából. Már összecsomagolta a motyójukat, kabátban, kendőben állt az ajtóban, hóna alatt egy nagy zsírosbödönnel. - Viszem a spájzt! - mondta - nehogy felnyalják a svábbogarak! - Pinduri, a tyúk, a vállán ült, s nyugtalanul forgatta fejét.

Az óvóhely már megtelt, mire a keskeny, foghíjas csigalépcsőn lebotorkáltak az előtérbe. A villany nem égett, egyetlen petróleumlámpa hányta halvány, rosszkedvű fényét a két szűk pincehelyiségbe, amelyek T alakban húzódtak egymás mögött, sűrűn megrakva székekkel, díványokkal, drótmatracos, üres vaságyakkal. A férfiak az előtérben, a vízzel telt fürdőkád körül tanakodtak, az asszonyok beljebb, az első pincébe állított tűzhely előtt cserélgették hangos izgalmukat.

Özv. Ruskóné családjával a hátsó pincében telepedett le. - Ha nem csap belénk az istennyila - morogta rosszkedvűen -, most már megsült volna!

Évi a vőlegényére hunyorított.

- Mi sült volna meg, mama? - kérdezte könnyedén, mint aki oda sem figyel.

Az öregasszony morgott egyet.

- Nem értem - mondta Évi. - Mit mond?

Az öregasszony a vállát vonogatta. - Hogy már rég megsült volna.

- Micsoda?

- Az eszed! - mondta az özvegy. - Majd estére megtudod.

Egyszerre kezdtek el nevetni, az öregasszony mind a két kezét hasára nyomva, hogy ne ficánkoljon, Évi pedig fejét hátravetve, teli torokkal, olyan buzgón, hogy gömbölyű fehér nyaka megtelt az édes erőfeszítéstől, s az egész pince egy pillanatra elhallgatott, s mosolyogva feléje fordult. - Nem lehet rajta kifogni - mondta -, olyan esze van az édesnek, mint egy püspöknek. Csak tudnám, miért ment prolinak, ekkora tehetséggel!

- Sz... s! - mondta az öregasszony, immár másodszor a mai nap folyamán. - Inkább azt néznéd, hogy a mátkád miért lógatja a fejét!

Évi gyors pillantást vetett a férfira, aki gondolataiba merülve, mozdulatlan arccal nézett maga elé. - Az az alapállása - mondta.

- Tán éhes? - vélte az öregasszony.

Ha éhes, akkor kiabál. Akkor ilyen bánatos, ha boldog.

- Boldog? - kérdezte az öregasszony, s jólelkűn s csúfondárosan elnevette magát.

- Mint egy kis angyal a fáskamrában - mondta Évi.

- Ha én egy ilyen szájas feleségre készülnék - morogta az özvegy -, már rég beiratkoztam volna egy temetkezési egyletbe.

- Megtette - közölte Évi. - De nem attól ilyen fancsali.

- Hát mitől, te tanítónő!

- Attól, hogy nem tudja, mi lesz vacsorára - mondta a lány, s újra elkacagta magát. - Meglátja, mama, a halálba visz mindkettőnket.

A fiatal férfi csak egy futó mosollyal adta tudtukra, hogy a fülével részt vesz a beszédben, nem emelte fel fejét. Körülöttük a pincében, az első izgalom elmúltával, elülepedett a társalgás, az asszonyok az élelmiszeres szatyrokban motoztak, valaki hangosan kortyolva teát ivott egy hőpalackból: minden szem feléje fordult. Egy fiatal lány a petróleumlámpa alá állt, és a bibliát kezdte olvasni. - Hát megkezdődött az ostrom! - mondta sóhajtva egy hang. Pinduri, a tyúk, egy ideig az özvegy ölében tollászkodott, majd egy hirtelen ugrással, szárnyait csattogtatva, átszállt a fiatal férfi vállára, és csőrével megkoppintotta a fejét.

- Azt kérdi, hogy miért hallgat - jelentette a fiatal lány.

- Biztos, mert nincs mit mondania - vélte az özvegy, s nevetve egy nagyot csapott a férfi hátára. Időnként egy-egy küldönc a sötét pincéből felszállt az udvarra, a még nagyobb sötétség alá, megmérni a helyzetet s megszemlélni az ostromlott ház állapotát. Estére ugyan az ágyútűz ellanyhult, a házat magát már nem érte több belövés, de azért senki sem javallta a visszaköltözést a veszélyeztetett lakásokba, s az asszonyok lassanként nekiláttak az éji hálás megszervezésének. Vánkosok, takarók kerültek a fekhelyekre, ahol hely volt, karosszékeket toltak össze, a gyerekeket lefektették. A lámpából kifogyott a petróleum, gyertyát kellett gyújtani. Évi felállt.

- Jöjjön! - mondta vőlegényének.

- Hova mentek? - kérdezte az öregasszony.

A lány a füléhez hajolt. - Vacsorázni - mondta. - Maga maradjon lenn, majd lehozom a részét.

- Eriggy, fiam! - nézett rá az özvegy, s egy percre a lánya vállán felejtette csontos, öreg kezét, melynek gyűrűsujját egy vékony ezüstkarika ékesítette. A lány szótlanul bólintott, s kiszaladt az ajtón.

Benn a lakásban sötét volt, itt is gyertyát kellett gyújtani. Évi behúzta az ablaktáblákat, a gyertyát a szekrény mögé állította, majd hátát a falnak vetve, kabátja hajtókájánál fogva maga elé húzta a férfit.

- Valami baj van? - kérdezte.

- Nincs - mondta ez.

- Biztos?

A fiatal férfi rábólintott.

- Öcséd már hazajött?

- Haza.

- Vele sincs baj?

- Nincs - mondta az ember.

- Biztos?

- Biztos - mondta az ember.

Évi megkönnyebbülten felsóhajtott. - Nagyon féltettem ezúttal. Ha lefogják, s megtalálják nála a fegyvereket... Hála Istennek, hogy sikerült!

- Igen - mondta az ember.

Évi mindkét karjával átölelte a nyakát, s hosszan szájon csókolta, sápadt arca gyöngéden kipirult, mint a hajnali ég, ha közeledni érzi a nap nagy szenvedélyét. - Várj! - súgta. - Az iratokat a mama tette el. Nála jobb helyen vannak, mint nálam. Helyes?

- Helyes - mondta az ember.

- Ez a mi karácsonyunk - súgta a lány. - Ezt megünnepeljük.

Begyújtott a tűzhelybe, melynek sütőjében a parázs fölött a titkos kacsa már kipirulva várta felavatását, s egy perc alatt elárasztotta a konyhát diadalmas, vaskos illatával. A konyhaszekrényben egy üveg vörös bor állt, mellette négy sor mákos-diós, a kenyérkosárban, konyharuhával letakarva egy cipó falusi kenyér. - Az öregasszony kitett magáért! - mondta Évi ámuldozva. - De hogy honnét szerezte ezt a szép állatot!

A vastepsiben tálalta fel a gömbölyű kis kacsát, amely szinte táncolt a buborékokkal sercegő, tréfásan pattogó, dióbarna zsírban. A zsír színén, kerek foltokba gyűlve, itt is, ott is egy kis könnyű hab fodrozott, amely ezüstösen megcsillant a gyertya ráhulló királyi fényében, középütt, mint egy hegy, omlósságból és ropogósságból emelkedett a kacsa, sűrű, ízes fényt árasztva piros bőre alól. Jobb kézről egy tálacska lilaszín cékla, bal kézről az üveg vörös bor fanyar, álomteli leve ragyogott, kettős válaszként a zsírosság fényére. Egy-egy vastag szelet puha, fehér kenyér a két tányér mellett maga volt a feloldozás.

- Látja - mondta Évi -, ilyen kis kurta, kövér, széles fenekű kacsát kell kiválasztani, az a legjobb! S ha majd a felesége leszek, meg ne engedje, hogy megnyúzzam, mert a saját szalonnáján kell megsütni, különben nem ér egy fityulát sem. A far körüli háját, azt le lehet hasítani, mert azt nem eszi meg az ember, de egyébként!... Ide figyeljen most! - Könyökig feltűrte az ujját, s piros fényekben úszó, boldog arcát a tepsi fölé hajtotta. - Látja - mondta -, itt a combon hogy felhúzódott a bőr, s a csontocska is milyen szép pirosra sült! Ezt a két ujjam közé fogom, szép tisztán körülkanyarítom a késsel, felemelem, egy kicsit akadékoskodik... hallotta, hogy pattogott a forgója!... S már magától leválik, mintha ott sem lett volna. Most felemelem a püspökfalatjánál, az orrára állítom, s jobbról, balról jó erősen belehasítok. Ilyenkor jó, ha az ember egy kicsit mérges, mert akkor hamarabb végez ezzel a sok cudra ízülettel... de hát látja, én ma nem lehetek mérges, és azért tart olyan sokáig, mint egy esős délután. No, most forduljon el, mert most a kezemmel nyúlok bele, s leszakítom a melle húsát, utána meg lenyalom minden ujjamat, s ezeket a kis húsmorzsákat is felcsipegetem, mert az csuda jó... ide ne nézzen! Hogy megvagyok-e már? Még sokára. Még el kell vágnom a szárnyakat, s lekaparnom a tepsiről, ami rásült, mert az a legjobb, s addig maga az asztal alá fordul éhségében. Itt egy comb, tanító úr, mulasson el vele!

Vacsora után mindketten elhallgattak. Ültek, s nézték egymást. A lány egy ízben eloltotta a gyertyát, és kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőzzön. Az ablak alatt egy felfordult teherkocsi feküdt egy tankcsapdában, két halott katonával a sofőrrekeszben. Évi megborzongott, és becsukta az ablakot. Buda felől újra megindult az ágyúszó, távoli, tompa morajlással.

- Nem megyünk le - mondta Évi. - Gyere!

Lefeküdtek az ágyba, először, amióta ismerték és szerették egymást. Ha olykor a közelben csapott be a gránát, a gyertya meglobbant, lefeküdt egy percre, kifordította sarkaiból a szobát. Éjféltájban kinyílt a konyha ajtaja, s a hatalmas termetű öregasszony magasra tartott gyertyával a kezében megállt a küszöbön. Szótlanul szemügyre vette a két szerelmest, akik egymást átölelve mélyen aludtak, majd egyet bólintva, megfordult, s halkan behúzta maga után az ajtót. - Szegények! - mormolta. A tűzhely elé kuporodott, eszegetni kezdte a maradékot. - Bort nem hagytak a sz... k! - dörmögte, s halkan elnevetve magát, erősen megtáncoltatta a hasát. Pinduri, a tyúk, a vállán ült, és álmosan figyelte az öregasszony fel-le járó, gyertya világította, öreg kezét.