29

Culloden utolsó áldozata

Reggel elbúcsúztam Jamie-től és Iantől, ahogy elindultak megejteni vallásos teendőjüket, majd én is az utamra indultam. Előtte azonban még megálltam, hogy vegyek egy nagy vesszőkosarat egy árustól az utcán. Itt volt az ideje, hogy ismét nekiálljak felhalmozni a készleteimet, és beszerezzek mindenféle orvosi kelléket, amit csak tudok. Az előző nap eseményeit követően kezdtem attól tartani, hogy hamarosan szükségem lesz rájuk.

Haugh patikája semmit sem változott, sem az angol fennhatóság, sem a skót felkelés, sem a Stuartok bukása alatt, a szívem pedig nagyot dobbant örömömben, ahogy beléptem az ajtón, és megcsapott az ammóniumkarbonát, a borsmenta, a mandulaolaj és az ánizs finom, ismerős illata.

A pult mögött álló férfi Haugh volt, de egy jóval fiatalabb Haugh annál a középkorú férfinál, akivel húsz évvel ezelőtt üzleteltem, amikor is apró hadászati hírekért éppen annyira látogattam a boltot, mint csodaszerekért és gyógynövényekért.

Az ifjabb Haugh természetesen nem ismert engem, de udvariasan intézte a dolgát, és ment, hogy megkeresse azokat a gyógynövényeket a polcokon nagy gonddal elrendezett üvegek közt, amiket kértem. Nagyon sok közülük egészen hétköznapi volt – rozmaring, varádics, körömvirág –, de néhánytól a listámon felszaladt az ifjú Haugh vöröses szemöldöke, majd pedig elgondolkodva összeszorította az ajkát, ahogy az üvegeket szemlélte.

Egy másik vevő is volt az üzletben, aki ott téblábolt a pult közelében, ahol kimérték a tonikokat és rendelésre kikeverték a szereket. Fel-alá járkált, kezét a háta mögött összekulcsolta, láthatóan türelmetlenkedett. Egy pillanattal később odajött a pulthoz.

– Meddig várjak még? – csattant fel, szavait Mr. Haugh hátának címezve.

– Nem tudom megmondani, tiszteletes úr. – A patikus hangja bocsánatkérően csengett. – Louisa meg is mondta, hogy ki kell forralni.

Erre mindössze egy horkantást kapott válaszul, majd pedig a magas és vékony, feketébe öltözött férfi folytatta a járkálást, miközben időről időre a hátsó szobába vezető ajtóra pillantott, ahol, gondolom, a láthatatlan Louisa dolgozott. A férfi kissé ismerősnek tűnt, de nem volt időm azon elmélkedni, hogy hol láthattam korábban.

Mr. Haugh hunyorogva, kétkedő tekintettel nézte a listát, amit adtam neki.

– Sisakvirág, lássuk csak… – motyogta. – Sisakvirág. És ugyan mi lehet az? Kíváncsi vagyok…

– Nos, először is egy méreg – mondtam. Mr. Haugh egy pillanatra eltátotta a száját. – De gyógyszer is – biztosítottam. – Azonban nagyon vigyázni kell, amikor az ember használja. Külsőleg alkalmazva jó a reumára, de szájon át beadva már egy egészen kicsi adag is leviszi a pulzust. Viszont néhány szívproblémára kiváló.

– Tényleg? – mondta Mr. Haugh pislogva. A polcai felé fordult, bár elég tehetetlennek látszott. – Öhm, nem tudja esetleg, hogy milyen illata van?

Ezt meghívásnak tekintve megkerültem a pultot, és elkezdtem átnézegetni az üvegeket. Mindegyik nagyon gondosan fel volt címkézve, de némelyik címke láthatóan jó öreg volt, a tinta kifakult, a papír pedig felgöndörödött a szélén.

– Attól tartok, hogy még nem értek annyira az orvosláshoz, mint az apám – mondta a fiatal Mr. Haugh mellettem állva. – Jó sokat tanított nekem, de aztán egy évvel ezelőtt eltávozott, és vannak dolgok, amikről nem tudom, mire valók, attól tartok.

– Nos, ez jó köhögésre – mondtam, ahogy levettem a polcról egy üveg örménygyökeret, miközben vetettem egy pillantást a türelmetlen tiszteletesre, aki időközben elővett egy zsebkendőt, amibe fulladozva, asztmatikusán beleköhögött. – Főleg a göthös köhögésre.

Összehúzott szemöldökkel a zsúfolt polcokra tekintettem. Minden le volt porolva és tökéletesen tiszta volt, de láthatóan semmi sem volt betű- vagy botanikai rendbe szedve. Vajon az idősebb Mr. Haugh egyszerűen csak emlékezett rá, hogy mi hol volt, vagy volt valamiféle saját rendszere?

Becsuktam a szememet, és megpróbáltam felidézni az utolsó alkalmat, amikor a boltban jártam.

Meglepetésemre elég könnyű volt életre hívnom a képet. Akkor gyűszűvirágért jöttem, hogy főzetet készítsek belőle Alex Randallnak, Black Jack Randall öccsének, és egyben Frank hatszoros ükapjának. Szegény fiú, most már húsz éve halott volt, de legalább azt megérte, hogy fiút nemzett. Egy pillanatra fellobbant bennem a kíváncsiság, ahogy az eszembe jutott a fiú és az anyja, aki a barátom volt, de rákényszerítettem az elmémet, hogy elszakadjon tőlük, vissza Mr. Haugh alakjához, ahogy ott áll lábujjhegyen, hogy elérje a polcait, majdnem egészen kinn a jobb szélen…

– Itt ni! – És tényleg, a kezem a GYŰSZŰVIRÁG feliratú üveg mellett pihent. Egyik oldalán a LÓFAROK feliratú üveg volt, a másikon a GYÖNGYVIRÁGGYÖKÉR. Ezeket nézve haboztam egy kicsit, miközben gondolatban végigpörgettem ezeknek a gyógyfüveknek a lehetséges felhasználási módjait. Mindegyik különböző szívbetegségre volt jó. Vagyis, ha volt az üzletben sisakvirág, annak ezeknek a közelében kellett lennie.

És ott is volt. Egészen hamar rá is akadtam, egy üvegben, amire azt írták, hogy FARKASFŰ.

– Csak óvatosan! – Nagyon ügyelve átnyújtottam az üveget Mr. Haugh-nak. – Elég belőle csak egy kicsi is ahhoz, hogy teljesen elzsibbadjon tőle a bőre. Talán az lesz a legjobb, ha keresek neki egy üveget. – A legtöbb növény, amit vettem, kockára vágott gézbe vagy összecsavart papírba volt csomagolva, ám a fiatal Mr. Haugh csak bólintott, majd elvitte a sisakvirágos üveget a hátsó szobába, mindvégig kitartva maga előtt, mintha csak attól félt volna, hogy mindjárt az arcába robban.

– Úgy tűnik, maga jóval többet tud az orvoslásról, mint a kölyök – szólalt meg egy mély, rekedtes hang a hátam mögött.

– Nos, valamelyest több tapasztalatom van, mint neki, gondolom.

– Megfordultam, és a tiszteletessel találtam szemben magamat, ahogy a pultra támaszkodva nézett engem sápadtkék szemével vastag szemöldöke alól. Hirtelen rádöbbentem, hol láttam korábban; a Moubray’sben, az előző nap. Nem adta jelét annak, hogy felismert volna; talán azért, mert a köpenyem eltakarta Daphne ruháját. Észrevettem, hogy rengeteg férfi szinte észre sem vette egy olyan nő arcát, aki en décolletage, bár ez igencsak sajnálatos szokás volt egy tiszteletes esetében. A férfi megköszörülte a torkát.

– Mmphm. És azt nem tudja, mit lehetne tenni bizonyos idegbántalmakkal?

– Miféle idegbántalmakra gondol?

Összeszorította az ajkát és összehúzta a szemöldökét, mintha nem lett volna biztos benne, hogy megbízhat-e bennem. A felső ajka kicsit kicsúcsosodott, mint egy bagoly csőre, miközben az alsó vastag volt, és lecsüngött.

– Nos… ez igencsak komplikált eset. De általánosságokban beszélve… – Óvatos tekintettel fürkészett engem. – Mit adna valamiféle… rohamra?

– Epilepsziás rohamra? Mikor a páciens összeesik és rángatózik? Megrázta a fejét, közszemlére téve a vörös csíkot a nyaka körül, ahol a magas, fehér gallér kikezdte a bőrét.

– Nem, valami másféle. Mikor sikoltozik és bámul.

– Sikoltozik és bámul?

– Nem egyszerre, tudja – tette hozzá gyorsan. – Előbb az egyik, utána a másik – vagyis inkább egymást követve. Előbb nem csinál semmit, napokig csak bámul maga elé, nem szól egy szót sem, aztán hirtelen úgy ordít, hogy felkelti a holtakat is.

– Ez nagyon fárasztónak hangzik. – Tényleg annak. Ha volt egy felesége, aki ilyen beteg volt, az könnyedén magyarázatot szolgáltatott a mély ráncokra a szája és a szeme körül, és a kimerültséget jelző, kék karikákra a szeme alatt.

Az ujjammal a pulton dobolva átgondoltam a hallottakat.

– Nem tudom; látnom kéne a pácienst.

A tiszteletes nyelve hegyével megérintette az alsó ajkát.

– Talán… Hajlandó lenne, hogy esetleg eljöjjön, és vessen rá egy pillantást? Nincs messze – tette hozzá egészen mereven. A kérlelés nem ment könnyen neki, de merev tartása ellenére érezhető volt, mennyire fontos lenne, hogy minél hamarabb teljesítsem a kérését.

– Most nem érek rá – mondtam neki. – Találkoznom kell a férjemmel. De talán ma délután…

– Kettőkor – mondta rögtön. – Henderson’s, a Carrubber’s Close-ban. Campbellt keresse, Archibald Campbell tiszteletest.

Még mielőtt igent vagy nemet mondhattam volna, félrehúzódott az üzlethelyiséget és a hátsó szobát elválasztó ajtó függönye, és megjelent Mr. Haugh, kezében két üveggel, amiből egyet-egyet átnyújtott nekünk.

A tiszteletes gyanakodva méregette az övét, majd pénz után kutatva a zsebébe nyúlt.

– Tessék, itt a fizetsége! – mondta gorombán, és lecsapta az érmét a pultra. – És mindannyian reméljük, hogy a jó üveget adta nekem, nem pedig a hölgy mérgét.

Ismét megmozdult a függöny, és egy nő dugta ki a fejét, a tiszteletes távolodó alakja után nézve.

– Végre elment – jegyezte meg. – Egy félpennys egy óra munkáért, és borravalónak még egy sértés! Az Úr jobbat is választhatott volna, én csak annyit mondok!

– Ismeri őt? – kérdeztem kíváncsian, hátha Louisának volna valami használható információja a beteg feleséget illetően.

– Azt nem mondanám, hogy jól ismerem, dehogy – mondta Louisa, őszinte kíváncsisággal méregetve engem. – Egyike a szabad egyház tiszteleteseinek, és folyamatosan ott papol a Market Cross sarkán, és mondja az embereknek, hogy a tetteiknek nincs is semmi következménye, és csak annyi kell a megváltáshoz, hogy megbirkózzanak Jézussal. Mintha csak az Úr valamiféle vásári birkózó lenne! – Megvetően szippantott egyet erre az eretnek elgondolásra, és keresztet vetett, nehogy bemocskolja.

– Meg vagyok lepve, hogy az olyanok, mint Campbell tiszteletes egyáltalán bejönnek a boltunkba, miután hallom, mit gondol úgy általában a pápistákról. – A szemét összehúzva nézett rám. – De aztán lehet, hogy ön is a szabad egyház tagja, asszonyom. Nem akartam megbántani, ha így lenne.

– Nem, én is katolikus… öhm, pápista vagyok – biztosítottam. – Csak arra lettem volna kíváncsi, nem tud-e valamit a tiszteletes feleségéről, és a hölgy állapotáról.

Louisa megrázta a fejét, és már fordult is, hogy a következő vásárlóval törődjön.

– Nem, sosem láttam az asszonyt. De bármi is lehet a baja – tette hozzá, összehúzott szemöldökkel nézve az azóta már messze járó tiszteletes után –, biztos vagyok benne, hogy az, hogy vele él, nem segít rajta semmit!

Az idő hűvös volt, de tiszta, és csak nagyon halványan lehetett érezni a tűzre emlékeztető füstöt a paplak kertjében. Jamie-vel a fal melletti padon ültünk, magunkba szívva a sápatag, téli napfényt, ahogy vártuk, hogy az ifjú Ian végezzen a gyónással.

– Ian tőled hallotta azt a nagy halom marhaságot, amit tegnap az ifjú Iannek mondott? Arról, hogy hol voltam egészen eddig?

– Ó, igen – felelte. – Ian jóval eszesebb annál, hogy elhiggye, de azért elég valószínű történet, ő pedig túl jó barát ahhoz, hogy követelje az igazságot.

– Gondolom, a nagyközönségnek majd megteszi – értettem egyet.

– De nem kellett volna Sir Percivalnak is ezt mondanod ahelyett, hogy hagytad, hadd higgye, hogy friss házasok vagyunk?

Jamie határozottan megrázta a fejét.

– Á, dehogy! Először is, Sir Percivalnak fogalma sincs a valódi nevemről, bár rá merném tenni egyévi jövedelmemet, hogy azzal tisztában van, hogy nem Malcolm. Nem akarom, hogy akármilyen módon is összefüggésbe hozzon engem és Cullodent. Másfelől pedig egy olyan történet, amit Iannek mondtam, sokkal nagyobb port kavarna, mint az a hír, hogy a nyomdász megnősült.

– „Ó, mily kusza nagy hálót szövünk – szavaltam –, mikor először hazudni készülünk.”

Jamie kék szemével lopva rám pillantott, és kissé feljebb húzta a szája sarkát.

– Majd kicsit könnyebb lesz, ha gyakorol az ember, Sassenach – mondta. – Próbálj csak velem élni egy kicsit, és majd azon kapod magadat, hogy olyan könnyen szősz selymet a seggedből, mint sz… öhm, úgy értem, mint az egyszeregy.

Felkacagtam.

– Szeretném látni, ahogy ezt csinálod! – mondtam.

– Már láttad. – Felállt és hátranyújtotta a nyakát, próbálva belátni a fal felett a paplak kertjébe.

– Az ifjú Ian aztán jó sokáig húzza az időt – jegyezte meg, ahogy ismét leült. – Hogy lehet egy kölyöknek, aki még tizenöt sincs, ennyi gyónnivalója?

– A tegnapi nap és éjjel után? Gondolom, attól függ, Hayes atya menynyire kíváncsi a részletekre – mondtam, élénken emlékezve a szajhák közt eltöltött reggelimre. – Egész végig ő volt benn?

– Öhm, nem. – Jamie fülének hegye kissé kipirult a délelőtti napfényben. – Öhm, nekem kellett kezdenem. Hogy példát mutassak, tudod.

– Akkor nem csoda, hogy eltartott egy darabig – cukkoltam. – Mikor gyóntál utoljára?

– Hayes atyának azt mondtam, hogy hat hónappal ezelőtt.

– És tényleg így is volt?

– Nem, de úgy voltam vele, hogy ha már úgyis feloldoz a lopásért, erőszakért és trágár beszédért, akkor már a hazugság miatt is feloldozhat.

– Mi, semmi paráználkodás vagy tisztátalan gondolat?

– Egyáltalán semmi – mondta egyszerűen. – Egy csomó borzalmas dologra gondolhatsz anélkül, hogy bűnt követnél el, ameddig a feleségedre gondolsz. Mindez csak akkor tisztátalan dolog, ha közben más hölgyeken jár az eszed.

– Eszembe se jutott, hogy azért jövök vissza, hogy megmentsem a lelkedet – mondtam kimérten –, de jó tudni, hogy hasznos vagyok.

Felkacagott, majd előrehajolt és mélyen megcsókolt.

– Kíváncsi vagyok, vajon ez bűnbocsánatnak számít-e? – mondta, mikor elhúzódott, hogy levegőt vegyen. – Úgy illene, nem igaz? Ez sokkal többet tesz azért, hogy távol tartsa az embert a pokol lángjaitól, mint a rózsafüzér olvasgatása. És ha már erről van szó – tette hozzá, ahogy belenyúlt a zsebébe, amiből előhúzott egy fa rózsafüzért, ami igencsak úgy nézett ki, mintha megrágták volna –, majd emlékeztess, hogy ma még bűnbánatot kell gyakorolnom. Éppen neki akartam kezdeni, amikor megérkeztél.

– Hány Üdvözlégyet kellene elmondanod? – kérdeztem, a gyöngyöket fogdosva. Az, hogy megrágottnak tűnt, nem csak látszat volt; a legtöbb gyöngyön jól látható, apró fognyomok voltak.

– Tavaly találkoztam egy zsidóval – mondta, meg sem hallva a kérdésemet. – Egy természettudóssal, aki hatszor hajózta körbe a Földet. Azt mondta nekem, hogy mind a muzulmán vallásban, mind a zsidó tanítások szerint erkölcsös cselekedet, ha egy férfi és a felesége egymással hál.

– Kíváncsi vagyok, hogy ennek van-e valami köze ahhoz, hogy mind a zsidókat, mind a muzulmánokat körülmetélik? – tette hozzá elgondolkodva. – Sosem jutott eszembe, hogy ezt megkérdezzem tőle… Bár, gondolom, illetlennek érezte volna, hogy ilyenről beszéljen.

– Nem hiszem, hogy a fityma megléte sokat rontana a tett erkölcsösségén – biztosítottam.

– Ó, remek – mondta, majd ismét megcsókolt.

– Mi történt a rózsafüzéreddel? – kérdeztem, ahogy felvettem az időközben a fűbe esett láncot. – Úgy néz ki, mintha nekiestek volna a patkányok.

– Nem patkányok – felelte. – Gyerekek.

– Milyen gyerekek?

– Ó, hát amelyik éppen a közelben van. – Megrántotta a vállát, és visszadugta a gyöngyöket a zsebébe. – A kis Jamie-nek már három van, Maggie-nek meg Kittynek kettő-kettő. A kis Michael csak most nősült meg, de a felesége már viselős. – A napnak háttal állt, így az arca árnyékban volt, tehát fogának fehére hirtelen felvillant, ahogy elmosolyodott. – Nem tudtad, hogy már hétszeres nagy-nagynéni vagy, mi?

– Nagy-nagynéni? – mondtam megtántorodva.

– Nos, én nagy-nagybácsi vagyok – mondta vidáman –, és eddig nem is találtam olyan nagyon nagy kellemetlenségnek, csak akkor, mikor a kicsinykék fogzanak, és megcsócsálják a gyöngyeimet. Na, meg az sem annyira jó, hogy folyton „bábi”-nak hívnak.

Az eltelt húsz év néha egy szempillantásnak tűnt, néha pedig valóban egy kész örökkévalóságnak.

– Öhm… Remélem, a „bábi”-nak nincsen női változata?

– Á, dehogy – biztosított. – Claire nagy-nagynéninek fognak téged szólítani, és teljes tisztelettel fognak bánni veled.

– Hát, nagyon köszönöm – motyogtam, ahogy lelki szemeim előtt élénken felvillant a kórház elfekvőjének képe.

Jamie felkacagott, méghozzá olyan könnyű szívvel, amit biztos az okozott, hogy éppen most oldozták fel a bűnei alól, majd elkapta a derekamat és az ölébe emelt.

– Eddig még sosem láttam egyetlen nagy-nagynénit sem, akinek ilyen bájos, kerekded feneke lett volna – mondta tetszését kifejezve, kicsit meglovagoltatva a térdén. Lélegzete a tarkómat csiklandozta, ahogy kicsit előrehajolt. Halkan felsikkantottam, ahogy finoman beleharapott a fülembe.

– Minden rendben, nénikém? – hallottam az ifjú Ian aggódó hangját közvetlenül mögülünk.

Jamie görcsösen összerándult, és majdnem ledobott az öléből, aztán még szorosabban ölelte a derekamat.

– Ó, igen – mondta. – Csak a nénikéd pókot látott.

– Hol? – kérdezte az ifjú Ian, kíváncsian a padra pillantva.

– Ott fenn. – Jamie felállt, és engem is talpra állított, majd rámutatott a citromfára, ahol – és tényleg, valóban – egy keresztespók hálója terpeszkedett két ág szegletében, harmattól csillogva. A pók maga a háló közepén ült, olyan kereken, mint egy cseresznye, és a hátán giccses, zöld-sárga mintázatot viselt.

– Éppen azt mondtam a nénikédnek – mondta Jamie, miközben az ifjú Ian szempillátlan szemében végtelen érdeklődéssel vizsgálgatta a pókhálót –, hogy valamikor találkoztam egy zsidóval, egy természettudóssal. Írt egy tanulmányt a pókokról; sőt, ezért is járt Edinburghban, hogy benyújtsa a tanulmányát a Királyi Társaságnak, annak ellenére, hogy zsidó.

– Tényleg? Sokat mesélt önnek a pókokról? – kérdezte az ifjú Ian izgatottan.

– Sokkal többet, mint amit tudni szerettem volna róluk – közölte Jamie az unokaöccsével. – Megvan annak a helye és az ideje, hogy az ember olyan pókokról meséljen, amik hernyókba rakják a petéiket, hogy aztán, mikor kikelnek a kicsinyeik, azok még élve elfogyasszák szegény párát, de a vacsoraasztal nem az a hely. Azonban mondott valamit, amit nagyon érdekesnek találtam – tette hozzá, a pókhálót vizslatva. Finoman ráfújt, mire a pók gyorsan fedezékbe bújt.

– Azt mondta, a pókok kétféle selymet szőnek, és hogyha van nálad megfelelő lencse, meg ha el tudod érni, hogy a pók addig nyugton maradjon, gondolom, akkor lehet látni a két lyukat, ahonnan kijön a selyem; szövőmirigyek, úgy hívta őket. Na már most, az egyik féle selyem ragadós, és ha egy kis bogárka hozzáér, akkor neki annyi. De a másik fajta száraz selyem, olyasféle, amivel az ember hímez, csak vékonyabb.

A keresztespók óvatosan visszaindult a hálója közepe felé.

– Látjátok, hol sétál? – Jamie a hálóra mutatott, amit számos szál feszített ki, amik az aprólékos, spirálszerű hálózatot tartották. – Azok a szálak ott, ni, azok a száraz selyemből vannak, hogy a pók gond nélkül végig tudjon rajtuk sétálni. De a háló többi része – legalábbis a nagyja – a ragadós selyemből van, és hogy ha figyelmesen nézed a pókot egy ideig, akkor észre fogod venni, hogy csakis a száraz szálakon közlekedik, mivel ha rámenne a ragadós részre, akkor ő is ottragadna.

– Tényleg? – Ian áhítattal rálehelt a hálóra, majd figyelmesen nézte, ahogy a pók csúszásmentes útján biztonságba siet.

– Azt hiszem, ebben van valamennyi tanulság a hálószövők részére – jegyezte meg nekem Jamie félhangosan. – Tudd biztosan, hogy melyik szálad ragadós.

– Gondolom, az még többet segít, ha olyasféle szerencséd van, ami odavarázsol egy hasznos kis pókot, amikor éppen szükséged van rá – mondtam szárazon.

Jamie csak nevetett és megfogta a karomat.

– Ez nem szerencse, Sassenach – mondta nekem. – Hanem figyelmesség. Ian, jössz?

– Persze. – Az ifjú Ian láthatóan vonakodva otthagyta a hálót, majd követett minket a templomudvar kapujához.

– Jamie bácsi, akartam kérdezni, kölcsönkaphatnám a rózsafüzérét? – kérdezte Ian, ahogy kiléptünk a Royal Mile macskaköveire. – A pap azt mondta, hogy ötven Üdvözlégyet kell mondanom a bűneimért, és az túl sok ahhoz, hogy az ujjaimon számoljam.

– Persze. – Jamie megállt, és a zsebébe túrt, a rózsafüzért keresve.

– Csak el ne felejtsd visszaadni.

Az ifjú Ian elvigyorodott.

– Igen, gondolom, önnek is szüksége lesz rá, Jamie bácsi. A pap mondta nekem, hogy nagyon züllött – osztotta meg velem bizalmasan az ifjú Ian, rám kacsintva szempillátlan szemével –, és figyelmeztetett, hogy ne legyek olyan, mint ő.

– Mmphm. – Jamie körbenézett az úton, megsaccolva a közeledő kézikocsi sebességét, ami éppen lefelé tartott a meredek lejtőn. Miután aznap reggel borotválkozott, arca rózsásan ragyogott.

– Neked hány Üdvözlégyet kell mondanod, hogy bűnbocsánatot nyerj? – kérdeztem kíváncsian.

– Nyolcszázötvenet – motyogta. Frissen borotvált arca mélyebb rózsaszínt vett fel.

Az ifjú Ian megdöbbenésében eltátotta a száját.

– Mikor gyónt legutoljára, bácsikám? – kérdezte.

– Nagyon régen – válaszolta Jamie tömören. – Indulás!

Jamie-nek ebéd után találkozója volt Mr. Hardinggal, a Kéz A Kézben Biztosítótársaság képviselőjével, mivel az a cég biztosította a nyomdát, hogy együtt felmérjék a megperzselődött maradványokat, és megbecsüljék a kár összegét.

– Rád ott nem lesz szükség, kölyök – mondta megnyugtatón az ifjú Iannek, akit nem igazán lelkesített annak a gondolata, hogy visszatérjen kalandjainak helyszínére. – Menj csak a nénikéddel ahhoz az őrült nőhöz.

– Nem tudom, hogyan csinálod – mondta nekem, egyik szemöldökét felhúzva. – Kevesebb mint két napja vagy a városban, és máris mérföldeken belül az összes beteg ember a szoknyád szegélyét szorongatja.

– Közel sem az összes – mondtam szárazon. – Végül is csak egyetlen nőről van szó, és még csak meg sem vizsgáltam.

– Nos, hát legyen. Legalább az őrületet nem lehet elkapni – remélem.

– Röviden megcsókolt, aztán már fordult is, hogy induljon, mentében bajtársiasan vállon veregetve az ifjú Iant. – Vigyázz a nénikédre, Ian!

Az ifjú Ian egy pillanatra megállt, nagybátyja távolodó, magas alakja után nézve.

– Szeretnél vele menni, Ian? – kérdeztem. – Egyedül is elboldogulok, ha szeretnél…

– Ó, nem, nénikém! – Igencsak elképedve visszafordult felém. – Nem akarok vele menni, egyáltalán nem. Csak hát azon gondolkodtam… Nos… Mi lesz, ha…? Ha találnak valamit? A hamu közt?

– Egy hullát, úgy érted – mondtam kertelés nélkül. Természetesen rájöttem, hogy annak az aprócska esélye, hogy Jamie és Mr. Harding valóban megleli az egyszemű tengerész holttestét, volt az oka annak, hogy Jamie azt mondta Iannek, jöjjön velem.

A fiú kicsit feszengve bólintott. A bőre időközben amolyan rózsaszínes barnára fakult, de még mindig túl sötét volt ahhoz, hogy látni lehessen rajta az érzelem okozta sápadtságot.

– Nem tudom – mondtam. – Ha a tűz nagyon forró volt, akkor lehet, hogy nem is sok maradt, amit megtalálhatnak. De te csak ne aggódj emiatt! – Megnyugtatóan megérintettem a karját. – A bácsikád majd tudja, mit tegyen.

– Igen, ez így igaz. – Az arca kivirult, mivel teljes mértékben hitt abban, hogy a bácsikája képes mindenféle problémát elrendezni. Elmosolyodtam, mikor megláttam az arckifejezését, majd kissé meglepődve rádöbbentem, hogy én is ugyanígy hittem Jamie-ben. Legyen szó egy részeg kínairól, korrupt fináncokról vagy Mr. Hardingról a Kéz A Kézben Biztosítótársaságtól, nem volt kétségem afelől, hogy Jamie képes elrendezni a dolgokat.

– De most már gyere! – mondtam, ahogy szólni kezdett a Canongate-templom harangja. – Már két óra van.

A Hayes atyánál ejtett látogatása ellenére Ianben maradt némi álmodozó öröm, ami most vissza is tért belé, így nem sokat beszélgettünk, ahogy felsétáltunk a Royal Mile lejtőjén Henderson panziójába a Carrubber’s Close-ban.

Csendes egy hotel volt, de az edinburghi állapotokhoz képest fényűző – a lépcsőkön mintás szőnyeg feküdt, az utcára néző ablakban pedig színes üveg volt. Kicsit túl jómódú helynek tűnt egy szabad egyházi tiszteletes számára, ugyanakkor viszont keveset tudtam a felekezet elöljáróiról; ők talán nem tettek szegénységi fogadalmat, mint a katolikus klérus tagjai.

Egy fiatal fiú vezetett fel minket a harmadik emeletre, ahol rögtön ajtót nyitott nekünk egy kötényt és aggodalmas arckifejezést viselő, testes asszony. Úgy gondoltam, hogy talán a húszas évei közepén járhat, bár már több elülső fogát is elveszítette.

– Ön lenne az a hölgy, akiről a tiszteletes mondta, hogy meg fog minket látogatni? – kérdezte. Arca kicsit felderült, mikor bólintottam, és rögtön szélesebbre tárta az ajtót.

– Mr. Campbellnek el kellett mennie itthonról – mondta elnyújtott, déli kiejtéssel –, de azt mondta, rettenetesen lekötelezné, ha tanácsot tudna adni neki a húga állapotával kapcsolatban, asszonyom.

Tehát a húgáról volt szó, nem a feleségéről.

– Nos, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni – mondtam. – Most pedig láthatnám Miss Campbellt?

Otthagyva Iant a társalgóban, hadd merüljön el az emlékeiben, követtem a nőt, aki Nellie Cowdenként mutatkozott be, a hátsó hálószobába.

Miss Campbell, ahogy azt már korábban mondták nekem, bámult. Sápadtkék szeme tágra nyílt, de nem úgy tűnt, mintha nézett is volna valamit – engem pedig semmiképpen sem.

Egy afféle széles, alacsony székben ült, amit szoptatós széknek hívtak, háttal a tűznek. A szobában félhomály uralkodott, és mivel hátulról volt megvilágítva, az arca nem látszott, leszámítva merev szemgolyóit. Az arcvonásai közelebbről nézve is kivehetetlenek voltak; lágy, kerek arca volt, amit semmilyen látható csontszerkezet sem tett emlékezetessé, és babahaj finomságú barna haja, ami gondosan ki volt kefélve. Az orra kicsi és pisze volt, az álla alatt toka húzódott, a szája pedig rózsaszínen tátongott, annyira lazán, hogy az elrejtette arca minden egyes veleszületett vonását.

– Miss Campbell? – szólítottam meg óvatosan. A székben ülő dundi alak semmit sem felelt. Valójában pislogott, vettem észre, bár jóval ritkábban, mint az normális lett volna.

– Nem fog válaszolni önnek, amíg ebben az állapotban van – mondta mögülem Nellie Cowden. Megrázta a fejét, és megtörülte a kezét a kötényében. – Nem bizony, egy szót sem.

– Mióta van ilyen állapotban? – Kezembe vettem az egyik ernyedt, húsos karját, és megkerestem a pulzusát. Meg is találtam, lassan, de egész erősen vert.

– Ezúttal még csak két napja. – Miután kezdte érdekelni a dolog, Miss Cowden előrehajolt, és gondozottjának arcára pillantott. – Általában úgy egy hétig marad így – tizenhárom nap eddig a leghosszabb idő, amíg csinálta.

Lassan mozogva – bár nem úgy tűnt, mintha bármi is megriaszthatná Miss Campbellt – elkezdtem megvizsgálni a semmilyen ellenállást sem tanúsító alakot, miközben a gondozóját kérdezgettem. Miss Margaret Campbell harminchét éves volt, tudtam meg Miss Cowdentől, és ő volt Archibald Campbell tiszteletes egyetlen rokona, akivel már húsz éve, a szüleik halála óta élt együtt.

– Mi váltja ki nála ezt az állapotot? Nem tudja?

Miss Cowden megrázta a fejét.

– Nem lehet azt tudni, asszonyom. Úgy tűnik, nincs semmi oka. Az egyik percben még fecseg, nevetgél és eszi a vacsoráját, mint egy édes gyermek, hiszen az is, aztán a következőben: vhhííi! – Csettintett az ujjával, majd, a hatás kedvéért, előrehajolt és ismét csettintett, direkt közvetlenül Miss Campbell orra előtt.

Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Miss Campbell baja mentális, nem pedig testi eredetű volt, de azért még teljesen megvizsgáltam – vagy legalábbis annyira, amennyire képes voltam anélkül, hogy levetkőztettem volna azt a mozdulatlan, közömbös alakot.

– De az a legrosszabb, amikor kijön belőle – biztosított Miss Cowden, ahogy leguggolt mellém. Éppen a földön térdeltem, hogy ellenőrizzem Miss Campbell talpreflexét. A lába, miután levettem róla a cipőt és a harisnyát, nedves volt, és dohos szagot árasztott.

A körmömet határozottan végighúztam mindkét sarkán, ellenőrizve a Babinski-reflexet, ami agyi léziót jelezhet. De semmi aggasztót nem találtam; a lábujjai behajlottak, ahogy az normális volt.

– És akkor mit csinál? Olyankor lenne szó arról a sikoltozásról, amit a tiszteletes említett? – Felálltam. – Idehozna nekem egy égő gyertyát, kérem?

– Ó, igen a sikoltozás. – Miss Cowden sietve teljesítette a kérésemet, és meggyújtott egy vékonyka gyertyát a kandallótűzben.

– Borzalmasan sikoltozik olyankor, és addig csinálja folyamatosan, amíg ki nem fárasztja magát. Aztán elalszik, végigalussza az egész napot, aztán, amikor felébred, olyan, mintha mi sem történt volna.

– És teljesen rendben van, amikor felébred? – kérdeztem. Az égő gyertyát lassan előre-hátra mozgattam, pár hüvelyknyire a páciens szemétől. A pupillák automatikusan összehúzódtak a fényre, de az írisz mozdulatlan maradt, nem követte a lángot. A tenyerem viszketett az ophthalmoscop kemény nyele után, hogy azzal vizsgálhassam meg a retinákat, de balszerencsémre egy sem volt nálam.

– Nos, azt nem mondanám, hogy teljesen rendben – felelte lassan Miss Cowden. Elfordultam a betegtől és rápillantottam, mire ő megrántotta széles vállát, ami erőteljesen feszült vászonblúza alatt.

– Agyalágyult a szegénykém – mondta tényszerűen. – Már vagy húsz éve az.

– Gondolom, nem végig ön viselte a gondját.

– Nem, dehogy! Mr. Campbell alkalmazott egy nőt ott, Burntislandben, ahol éltek, de az asszony nem volt éppen fiatal, és nem akarta hátrahagyni az otthonát. Úgyhogy mikor a tiszteletes eldöntötte, hogy elfogadja a Misszionárius Társaság ajánlatát, és hogy a húgát is magával viszi a Karib-térségbe – nos, akkor feladott egy hirdetést, hogy egy erős, megbízható nőt keres, aki nem bánja, ha messzire kell utaznia… és most itt vagyok én. – Miss Cowden saját erényei tanújeléül megvillantotta irányomba foghíjas mosolyát.

– A Karib-térségbe? Azt tervezi, hogy felteszi egy hajóra Miss Campbellt, és elviszi a Karib-térségbe? – Teljesen le voltam döbbenve; éppen eleget tudtam arról, milyen körülmények uralkodnak egy ilyen hajóúton ahhoz, hogy tudjam, hogy az még egy jó egészségnek örvendő nő számára is nagy megpróbáltatásokat jelentene. Ennek a nőnek pedig – aztán meggondoltam magamat. Mindent figyelembe véve, Margaret Campbell akár még lehet, hogy jobban is viselné az utat, mint egy normális asszony – legalábbis akkor, ha végig bódulatában marad.

– A tiszteletes azt gondolta, jót tehet neki a levegőváltozás – magyarázta Miss Cowden. – Hogy jó lesz, ha elviszi Skóciából, messze az összes, borzalmas emléktől. Ezt már jó régen meg kellett volna tennie, ha engem kérdez.

– Miféle borzalmas emlékektől? – kérdeztem. Láttam Miss Cowden szemének csillogásából, hogy alig várja, hogy elmondhassa nekem. Addigra már befejeztem a vizsgálatot, és arra a következtetésre jutottam, hogy Miss Campbellnek semmi testi baja nem volt, leszámítva a mozgáshiányt és a rossz étkezést, arra viszont volt némi esély, hogy történt valami a múltjában, ami segíthet kitalálni, hogyan is lehetne kezelni.

– Nos – kezdte, az asztal felé húzódva, ahol egy tálcán egy boroskorsó és pár pohár várakozott –, én is csak annyit tudok, amit Tilly Lawson mondott nekem. Ő volt az, aki olyan sokáig viselte Miss Campbell gondját, de ő összevissza esküdözött, hogy ez az igazság, és ő aztán istenfélő asszony. Nem kér egy cseppecske szíverősítőt, asszonyom, a tiszteletes úr vendégszeretetének nevében?

A szobában az volt az egyetlen szék, amiben Miss Campbell ült, úgyhogy Miss Cowdennel nem túl elegánsan az ágyra telepedtünk le egymás mellé, ahonnan szederlikőrt kortyolgatva figyeltük az előttünk ülő, néma alakot, miközben Miss Cowden elmondta nekem Margaret Campbell történetét.

Margaret Campbell Burntislandben született, nem több, mint öt mérföldnyire Edinburghtól, szemben a Forth torkolatával. Negyvenötben, amikor Stuart Károly bemasírozott Edinburghba, hogy visszafoglalja az apja trónját, Miss Campbell tizenhét éves volt.

– Az apja királypárti volt, természetesen, a bátyja meg benne volt egy királyi ezredben, amelyik észak felé menetelt, hogy lekaszálja a francos felkelőket – mondta Miss Cowden, aprót kortyolva az italból, hogy az jó sokáig tartson. – De nem ám Miss Margaret. Nem, ő a Bonnie Prince-ért epekedett, meg a felföldi férfiakért, akik őt követték.

Főleg egyvalakiért, akinek viszont Miss Cowden nem tudta a nevét. De biztos daliás férfi lehetett, mivel Miss Margaret még otthonról is megszökött, hogy találkozhasson vele, és minden kis apróságot elmondott neki, amit sikerült megtudnia az apja és annak barátainak kihallgatott beszélgetéseiből és a bátyja hazaküldött leveleiből.

De aztán jött Falkirk; egy győzelem, amiért azonban nagy árat kellett fizetni, és amit visszavonulás követett. Pletykák kísérték a herceg seregének északra történő vonulását, és egy lélekben sem merült fel a kétely, visszavonulásuk pusztuláshoz vezet. Miss Margaret, akit kétségbe ejtettek a pletykák, egy hideg, márciusi éjszaka közepén maga mögött hagyta otthonát, és elindult, hogy megtalálja a férfit, akit szeretett.

Itt a történet kissé bizonytalanná vált – vagy az történt, hogy megtalálta a férfit, és az eltaszította őt, vagy nem találta meg időben, és kénytelen volt visszafordulni a cullodeni mezőtől –, ám bármi is történt, annyi biztos, hogy visszafordult, és egy nappal a csata után egy csapatnyi angol katona kezei közé került.

– Borzalmas, amit műveltek vele – mondta Miss Cowden, lehalkítva a hangját, mintha a székben ülő alak hallhatta volna. – Borzalmas!

Az angol katonák, akiket elvakított a hajsza és a gyilkolás kéje, a cullodeni szökevényeket üldözve még annyi időre sem álltak meg, hogy megkérdezzék a nevét, vagy azt, hogy ki mellett állt a családja. A beszédéből tudták, hogy skót, és ez elég is volt nekik.

Sorsára hagyták egy árokban, amit félig töltött a jeges víz, és csakis egy bádogos cigánycsalád váratlan jelenléte, akik a katonáktól tartva a közeli szederbokorban bújtak meg, mentette meg az életét.

– Nem tehetek róla, folyton az jár a fejemben, kár, hogy megmentették, bármennyire is nem keresztényi ilyen dolgot mondani – suttogta Miss Cowden. – Ha otthagyják, akkor szegény kis báránykám talán itt hagyta volna földi porhüvelyét, és boldogan ment volna az Úr elé. De most így. – Ügyetlenül a néma figura felé intett, majd kiitta az itala utolsó cseppjeit is.

Margaret túlélte, de nem beszélt. Valamelyest jobban, de némán utazott tovább a cigányokkal, dél felé haladva velük, hogy elkerüljék a felföld kifosztását, ami Cullodent követte. Aztán egy napon, egy kis fogadó udvarán ülve, kezében egy bádogdobozt tartva, hogy abba gyűjtse a rézérméket, miközben a cigányok zenéltek és énekeltek, meglelte őt a bátyja, aki ezredével útban vissza edinburghi laktanyájuk felé megállt ott, hogy felfrissítse magát.

– Miss Margaret megismerte őt, és a bátyja is ráismert, és a találkozásuk okozta sokk visszaadta szegénykémnek a hangját, de az eszét már nem. A tiszteletes hazahozta, természetesen, de aztán olyan maradt, mintha még mindig a múltban élne – még mielőtt találkozott volna azzal a felföldi férfival. Az apja akkor már halott volt, elvitte az influenza, és Tilly Lawson azt mondta, hogy a döbbenet, hogy így kell látnia a lányát, megölte az anyját, de aztán lehet, hogy azt is influenza vitte el, mivel abban az évben egész nagy járvány volt.

Az egész ügy miatt Archibald Campbell egy életre meggyűlölte mind a felföldi skótokat, mind az angol hadsereget, úgyhogy lemondott a rangjáról és otthagyta a katonaságot. Miután a szülei meghaltak, egész szép kis vagyon birtokába került, viszont ő maradt sérült húga egyeden gondviselője.

– Megnősülni nem tudott – magyarázta Miss Cowden mert ugyan melyik nő menne hozzá, ha ő – biccentett a tűz felé – is az alku része?

Nehézségei közepette Isten felé fordult, és tiszteletes lett belőle. Miután a húgát el nem hagyhatta, de azt sem lett volna képes elviselni, hogy be legyen zárva vele a családi házba Burntislandben, vett egy kocsit, felbérelt egy asszonyt, hogy viselje Margaret gondját, majd elkezdett kis utakat tenni a környező falvakba, hogy ott prédikáljon, és gyakran Margaretet is magával vitte.

A prédikálásban sikerre lelt, és az idén felkérte őt a Presbiteriánus Misszionáriusok Szövetsége, hogy tegye meg eddigi leghosszabb útját, méghozzá a Karib-térségbe, hogy ott megszervezze az egyházat, és presbitereket nevezzen ki a barbadosi és a jamaicai kolóniákban. A válaszát imán keresztül lelte meg, mire eladta a családi birtokot Burntislandben, a húgát pedig Edinburghba vitette, amíg ő elintézte az utazás előkészületeit.

Még egyszer a tűz mellett ülő alakra pillantottam. A kandalló miatt felforrósodott levegő meglebbentette a lába körül a szoknyáját, de ezt az apró mozgást leszámítva akár még szobor is lehetett volna.

– Nos – mondtam egy sóhaj kíséretében –, attól tartok, nem tehetek sokat érte. De majd írok pár receptet – úgy értem, javallatot – , amit majd készíttessenek el a patikában, mielőtt elmennének.

Ha nem is segítenek, ártani nem árthatnak, gondoltam, ahogy leírtam az összetevők rövid listáit. Kamilla, komló, ruta, varádics és verbéna egy nagy csipet borsmentával, nyugtató toniknak. Csipkebogyótea, hogy javítson az enyhe tápanyaghiányon, amit észrevettem – a szivacsos, vérző ínyen és a sápadt, felpüffedt arcon.

– Amint elérnek a Karib-térségbe – mondtam, ahogy átnyújtottam Miss Cowdennek a papírt etessen vele rengeteg gyümölcsöt – főleg narancsot, grapefruitot és citromot. És jó lenne, ha ön is így tenne – tettem hozzá, mire őszinte gyanakvás villant át a cselédlány széles arcán. Kételkedtem benne, hogy bármiféle zöldségfélét evett volna, legfeljebb némi krumplit és hagymát néhanapján, na meg a napi zabkásáját.

Campbell tiszteletes még mindig nem tért vissza, én pedig nem láttam okát annak, hogy megvárjam. Elbúcsúztam Miss Campbelltől, majd kinyitottam a hálószoba ajtaját, mire az ifjú Iannel találtam szembe magamat, aki éppen a küszöb másik oldalán állt.

– Oh! – mondta kissé megijedve. – Éppen azért jöttem, hogy szóljak önnek, nénikém. Már majdnem fél négy, és Jamie bácsi azt mondta…

– Jamie? – A hang a hátam mögül érkezett, a tűz mellett álló székből.

Miss Cowdennel rögtön megfordultunk, és láttuk, amint Miss Campbell hirtelen kihúzza magát ültében, a szeme kikerekedve, viszont most már látott is, nem csak nézett. Az ajtót bámulta, és ahogy az ifjú Ian belépett a szobába, Miss Campbell sikoltozni kezdett.

A Miss Campbell-lel való találkozásunktól felzaklatva, az ifjú Iannel hálásan tértünk vissza a bordély menedékébe, ahol Bruno érzelemmentesen köszöntött minket, majd elvezetett a hátsó szalonba. Jamie és Fergus már ott volt, és éppen mély eszmecserébe merültek.

– Igen, nem bízunk Sir Percivalban – mondta Fergus de ebben az esetben ugyan miért mondaná azt, hogy támadás lesz, kivéve akkor, ha tényleg támadást terveznek?

– Átkozott legyek, ha tudom – mondta Jamie őszintén, ahogy hátradőlt a székében és kinyújtóztatta a tagjait. – És miután így állunk, ahogy te is mondtad, arra kell következtetnünk, hogy a fináncok valóban azt tervezik, hogy lerohannak minket. Két nap múlva, ezt mondta Sir Percival. Az Mullen’s Cove lenne. – Aztán, megpillantva engem és Iant, kicsit felemelkedett a székéből, és intett nekünk, hogy foglaljunk helyet.

– Akkor menjünk a Balcarres alatti sziklákhoz? – kérdezte Fergus.

Jamie elgondolkodva összehúzta a szemöldökét, miközben jobb kezének két merev ujjával lassan dobolt az asztallapon.

– Nem – mondta végül. – Legyen inkább Arbroath; a kis öböl az ottani apátság alatt. Csak a biztonság kedvéért.

– Rendben van. – Fergus eltolta magától a félig üres zabkekszes tányért, amiből addig eszegetett, és felállt. – Megyek, és elterjesztem a hírt, milord. Arbroath, négy nap múlva. – Biccentett nekem, majd a vállára kanyarította a köpenyét és távozott.

– A csempészésről van szó, bácsikám? – kérdezte az ifjú Ian izgatottan. – Úton egy francia hajó? – felkapott egy zabkekszet és beleharapott, mindenfelé morzsákat szórva.

Jamie tekintete még mindig a távolba révedt, ahogy gondolkodott, de rögtön kitisztult, ahogy dühösen az unokaöccsére nézett.

– Igen, úton van. És neked, ifjú Ian, ehhez semmi közöd.

– De segíthetnék! – tiltakozott a fiú. – Úgyis kell valaki, aki fogja az öszvéreket, ha mást nem is!

– Azok után, amit az apád mondott nekem meg neked tegnap, kicsi Ian? – húzta fel a szemöldökét Jamie. – Jézus, neked aztán vacak a memóriád, kölyök!

Ezt hallva úgy tűnt, Ian kicsit magába szállt, és magához vett egy újabb zabkekszet, hogy leplezze zavarát. Miután egy időre elhallgatott, kihasználtam az alkalmat, hogy fel tegyem a saját kérdéseimet.

– Arbroathba mész, hogy ott találkozz egy csempészett itallal megrakott francia hajóval? – kérdeztem. – Nem gondolod, hogy ez egy kicsit kockázatos így, Sir Percival figyelmeztetését követően?

Jamie egyik szemöldökét még mindig a magasban tartva nézett rám, de egész türelmesen válaszolt.

– Egyáltalán nem; Sir Percival arra figyelmeztetett, hogy a két nap múlva esedékes találkozóról tudnak. Az Mullen’s Cove-nál lett volna. Viszont van egy egyezségem Jareddel és a kapitányaival. Hogyha a találkozót valamilyen oknál fogva nem lehet megejteni, akkor a hajó lehorgonyzik a parttól távol, és a következő éjszaka visszatér – de egy másik helyre. És van egy harmadik helyszín is, arra az esetre, ha a második találkozó sem lenne sikeres.

– De ha Sir Percival tud az első találkozóról, akkor nem fogja tudni azt is, hogy hol lesz a másik kettő? – erősködtem.

Jamie megrázta a fejét, és töltött egy kupa bort. Egyik szemöldökét felhúzva rám pillantott, így kérdezve, hogy én kérek-e, majd amikor megráztam a fejemet, belekortyolt az italba.

– Nem – mondta. – A találkozóhelyeket hármasával választjuk ki, Jared és én, és egy lepecsételt levélben érkeznek, egy nagyobb csomagban, amit Jeanne-nek címeznek, ide. Amint elolvastam a levelet, el is égetem. Azok az emberek, akik segítenek a hajóval való találkozóban, természetesen mind tudnak az első helyszínről. Gondolom, az egyiküknek járhatott el a szája – tette hozzá, összehúzott szemöldökkel nézve a kupájába. – De senki, még Fergus sem tud a másik két helyszínről, csakis akkor, ha fel kell használnunk az egyiket. És mikor erre kerül a sor, akkor az embereim mind nagyon jól tudják, hogy tartaniuk kell a szájukat.

– Akkor viszont annak biztonságosnak kell lennie, Jamie bácsi! – fakadt ki az ifjú Ian. – Kérem, hadd menjek! Egy cseppet sem leszek láb alatt! – ígérte.

– Nem is leszel – jelentene ki Jamie. – Velem jössz Arbroathba, de te meg a nénikéd az út menti fogadóban maradtok majd az apátság fölött, amíg mi végezünk. Haza kell vinnem a kölyköt Lallybrochba, Claire – magyarázta, és felém fordult. – És amennyire csak lehet, ki kell engesztelnem a szüleit. – Az idősebb Ian reggel távozott a Halliday’sből, még mielőtt Jamie és az ifjú Ian odaért volna, és még csak üzenetet sem hagyott, de nagy valószínűséggel hazafelé tartott.

– Nem zavar, ha utazni kell? Nem kérnék ilyet, és ráadásul éppen csak most érkeztél meg Invernessből… – tekintete találkozott az enyémmel, és összeesküvőn rám mosolygott –, …de olyan hamar vissza kell őt vinnem, amennyire csak lehet.

– Egyáltalán nem zavar – nyugtattam meg. – Jó lesz ismét látni Jennyt és az egész családot.

– De bácsikám… – fakadt ki az ifjú Ian. – Mi lesz a…

– Csend legyen! – förmedt rá Jamie. – Többet nem is akarok tőled hallani, fiacskám. Egy szót se többet, megértetted?

Úgy tűnt, az ifjú Ian ezen kicsit megsértődött, de aztán vett még egy zabkekszet, amit látványosan a szájába tömött, hogy így jelezze felénk a szándékát, miszerint innentől kezdve tökéletesen csendben fog maradni.

Jamie ekkor ellazult, és rám mosolygott.

– Nos, hogy ment a vizit az őrült nőszemélynél?

– Nagyon érdekes volt – feleltem. – Jamie, ismersz valakit, akit Campbellnek hívnak?

– Csak úgy három- vagy négyszázat – mondta, miközben széles ajkán mosoly játszott. – Egy bizonyos Campbell járt az eszedben?

– Kettő, hogy pontosak legyünk. – Elmondtam neki Archibald Campbell és a húga, Margaret történetét, úgy, ahogy Nellie Cowdentől hallottam.

A történetet hallva a fejét rázta, majd sóhajtott egyet. Akkor először valóban idősebbnek látszott, az arca megfeszült, a bőrére pedig ráncokat rajzolt az emlék.

– Nem ez a legborzasztóbb történet azok közül, amiket a Culloden utáni időkből hallottam – mondta –, de nem hittem volna. Várj csak! – Félbehagyta a mondatot, és rám nézett, a nagy gondolkodásban összehúzott szemöldökkel. – Margaret Campbell. Margaret. Csak nem egy csinos, aprócska lány? Talán akkora, mint a második Mary? És olyan lágy, barna haja van, mint az ökörszem tolla, és nagyon kedves kis arca?

– Valószínűleg olyan lehetett, úgy húsz évvel ezelőtt – mondtam, ahogy felrémlett előttem a tűz mellett ülő, mozdulatlan, kövérkés alak. – Miért, csak nem ismered?

– De igen, azt hiszem, ismerem. – Elmélkedésében a homlokát ráncolta, majd lenézett az asztalra, és elmélázva vonalat húzott ujjával az ott heverő morzsákba. – Igen, ha nem tévedek, akkor ő volt Ewan Cameron kedvese. Emlékszel Ewanre?

– Hát persze. – Ewan magas, jóképű férfi volt, igazi tréfamester, aki Jamie-vel együtt dolgozott Holyroodban, ahol az Angliából átszivárgó kis információmorzsákat gyűjtötték. – Mi lett Ewannel? Vagy talán jobb, ha meg sem kérdezem? – mondtam, ahogy láttam, amint árnyék telepszik Jamie arcára.

– Az angolok főbe lőtték – mondta csendesen. – Két nappal Culloden után. – Egy pillanatra becsukta a szemét, majd kinyitotta, és fáradtan rám mosolygott.

– Nos, akkor Isten áldja meg Archie Campbell tiszteletest! Hallottam róla egyszer vagy kétszer, a felkelés idején. Nagyratörő katona volt, az a hír járta, és bátor is. És gondolom, most bátornak is kell lennie, szegény ember. – Egy pillanatig még ült ott, aztán látható elhatározással felállt.

– Na, jó sok tennivalónk van, még mielőtt elhagynánk Edinburght. Ian, fenn az emeleten az asztalon ott van a nyomda kuncsaftjainak listája; hozd azt le nekem, én meg majd bejelölöm neked rajta azokat, akiknek függőben lévő rendelése van. El kell menned mindannyiukhoz, és felajánlanod, hogy visszaadod a pénzüket. Ha csak nem döntenek úgy, hogy megvárják, amíg új telephelyet találok, és újból kinyitok. De ez akár két hónapig is eltarthat, ezt mondd meg nekik!

Megpaskolta a kabátját, amiben valami halk, csilingelő hangot adott.

– Szerencsére a biztosítási pénzből ki tudjuk fizetni a vevőket, és még marad is egy kicsi. Ha pedig már erről van szó – felém fordult, és rám mosolygott –, a te feladatod, Sassenach, hogy találj magadnak egy olyan szabót, aki két nap alatt tud neked csinálni egy rendes ruhát. Mivel gondolom, Daphne majd szeretné visszakapni a ruháját, és mégsem vihetlek haza Lallybrochba meztelenül.