15

A balsors útjai

Helwater, 1758. január

Pontosan az alkalomhoz illően az idő sötét és viharos volt, amikor megérkezett a hír Helwaterbe. A délutáni gyakorlatot törölték a felhőszakadás miatt, és a lovak lent ácsorogtak a meleg istállóban. Rágásuk és szuszogásuk otthonos, békés hangja felszállt a fönti szénapadlásra, ahol Jamie Fraser heverészett kényelmes, szalmával bélelt vackán, és nyitott könyvet támasztott a mellére.

Azok közül való volt, melyeket a birtok tiszttartójától, Mr. Grievestől vett kölcsön, és igen lekötötte a figyelmét, bár nehéz volt olvasnia az eresz alatti keskeny hasadékok gyenge fényében.

Feléfordítottam az ajkam, s így kénytelen volt megcsókolni. Ez felbátorította, én pedig éreztettem vele, mennyire ég a testem, s miután már nem uralkodtam magamon, s nem voltam képes kivárni, hogy szűzi szégyenkezése elmúljon, kezem végigcsúsztattam a combjain, miközben egy – a térdéig érő, a nadrágja által fogvatartott – kemény tárgyat fedeztem fel. E tárgy olyan rémesen hosszú volt, hogy ujjaim egyszerűen nem találták a végét.

– Ó, csak nem? – motyogta Jamie szkeptikusan. Felhúzta a szemöldökét, és megemelkedett a szénán. Tudta, hogy léteznek ilyesfajta könyvek, persze, de – mivel Lallybrochban Jenny rendelte az olvasnivalót – a kezébe még sosem vett ilyet. Némiképp másfajta szellemi összpontosítást igényelt, mint Defoe és Fielding urak művei, de ő nem idegenkedett a változatosságtól.

Maguk a méretek megrémítettek, de ugyanakkor nem tudtam nem megcsodálni az élő hús ilyen fantasztikus mennyiségét! Ami a legjobban meglepett, az az volt, hogy ennek a fegyvernek az ura szigorú nevelése és életkörülményei miatt eddig még soha igazi harcban nem vett részt vele, úgyhogy most nekem jutott az a szerencse, hogy én általam essen át a tűzkeresztségen, ha elég bátor lettem volna ahhoz, hogy a méretek ilyen szembeötlő különbsége ellenére is harcba merjek bocsátkozni vele. Mert az igazat megvallva, féltem, hogy lágy belső részeim megsérülnek fegyvere túlzott méreteitől.

Jamie a saját ágyékára bámult és egyet horkantott erre, de lapozott, a kinti vihar dübörgése csak egy pillanatra tudta elvonni a figyelmét. Annyira elmerült az olvasásban, hogy először meg sem hallotta a lenti zajokat, a nagy sietségben elfojtott hangokat, melyeket elnyomott a sűrű eső kopogása a feje fölötti deszkákon.

– MacKenzie! – Az ismételt sztentori üvöltés végül behatolt a tudatába, sietve talpra ugrott, és gyorsan lesimította a ruháját, miközben futott a létra felé.

– Igen? – Kidugta a fejét a szénapadlás szélénél, és meglátta Hughest, aki odalent épp egy újabb üvöltésre tátotta a száját.

– Ó, hát itt vagy! – Hughes becsukta a száját és intett egyik görcsbe rándult kezével, miközben arca összerándult a fájdalomtól. Hughes ebben a nyirkos időben rettentően szenvedett a reumától; a raktárhelyiség melletti kis kamrában vészelte át a vihart, ahol egy ágyat meg egy korsó durván lepárolt szeszt tartott. Még a szénapadlásról is érezhető volt a szaga, és egyre erősebb lett, ahogy Jamie ereszkedett lefelé a létrán.

– Segítened kell fölkészíteni a hintót, hogy Lord Dunsany és Lady Isobel elutazhasson Ellesmere-hez – közölte vele Hughes abban a pillanatban, ahogy lába az istálló kőkockáihoz ért. Az öregember riasztóan ingadozott, és kissé csuklott magában.

– Most? Megbolondult, öregem? Vagy csak részeg? – A félig nyitott ajtóra nézett Hughes mögött, amin túl a szakadó eső szinte tömör falnak tűnt. Épp ahogy odanézett, az eget villám lobbanása világította meg, amitől sötéten kirajzolódott a túlsó hegy éles körvonala. Épp olyan hirtelen el is tűnt, utóképe ráégett a retinájára. Jamie megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a képtől, és Jeffriest látta meg, a kocsist, aki a kabátját szorosan összehúzva vágott át az udvaron lehajtott fejjel, hogy ellenálljon a szél és a víz erejének. Tehát nem csak Hughes részeg képzelődéséről van szó.

– Segíts Jeffriesnek a lovakkal! – Hughesnak közel kellett hajolnia és úgy kiabálnia, hogy meghallja a vihar üvöltésén túl. A nyers alkohol szaga szédítő volt ilyen közelről.

– Jó, de miért? Miért kell Lord Dunsanynek… áh, fenébe! – Az istállómester vizenyős szemét vörös karikák vették körül – nyilván nem lehet belőle értelmes választ kicsikarni. Jamie undorodva elment a férfi mellett, és kettesével véve a fokokat fölmászott a létrán.

Egy pillanat, míg maga köré csavarta elnyűtt köpenyét, még egy pillanat, hogy a szalma alá dugja a könyvet, amit olvasott – a lovászok nem tisztelték a tulajdont –, és már csúszott is megint lefelé a létrán, ki a dühöngő viharba.

Pokoli utazás volt. A szél süvített a hágón, rángatta a jókora hintót, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban felborítja. Ott szorongva a bakon Jeffries mellett a köpeny nem sok védelmet adott a zuhogó eső ellen, és még kevésbé segített, amikor le kellett szállnia – úgy tűnt, ezt percenként kell megtennie – és neki kellett feszítenie a vállát a keréknek, hogy kiszabadítsa a nyomorult szerkezetet egy-egy sáros pocsolya ragacsos szorításából.

Mégis, alig érzékelte az utazás fizikai kényelmetlenségeit, annyira betöltötték gondolatait annak lehetséges okai. Nem sok olyan sürgős ügy lehetett, ami kikényszeríthet egy Lord Dunsanyhez hasonló öregembert egy ilyen napon, különösen az Ellesmere-hez vezető hepehupás, rossz útra. Biztosan valami üzenet jött Ellesmere-től, és az csak Lady Genevára vagy a gyermekére vonatkozhat.

A szolgák fecsegéséből hallotta, hogy Lady Genevának januárban kell szülnie, ebből gyorsan számolt visszafelé, magában megint elátkozta Geneva Dunsanyt, aztán sietve elmondott egy imát a könnyű szülésért. Azóta mindent megtett, hogy lehetőleg ne gondoljon rá. Mindössze három nappal az esküvője előtt volt vele, nem lehetett biztos semmiben.

Lady Dunsany már egy héttel korábban elutazott Ellesmere-hez, hogy a lányával legyen. Azóta naponta küldött haza hírnököket, hogy elvigyék neki a tucatnyi holmit, amit elfelejtett magával vinni, de azonnal szüksége van rá, és amikor megérkeztek Helwaterbe, mindegyikük azt jelentette: „Még semmi hír.” Most viszont volt hír, mégpedig nyilvánvalóan rossz.

A sárral vívott utolsó csatája után, ahogy ment vissza a hintó eleje felé, Lady Isobel arcát látta meg kikandikálni az ablakot borító máriaüveg lap mögül.

– Ó, MacKenzie! – szólította meg, és arcát eltorzította a félelem és zavar. – Kérem, messze vagyunk még?

Közelebb hajolt, hogy a fülébe kiabálhasson az út mindkét oldalán lezúduló víz robaja és dübörgése közepette.

– Jeffries szerint még négy mérföld, kisasszony! Két óra út talán.

– Ha ez az átkozott, száguldó hintó nem borul fel és nem borítja szerencsétlen utasait az Ashness hídról a Watendlath Tarnba, tette hozzá magában némán.

Isobel bólintott köszönetképp, és leengedte az ablakot, de Jamie még meglátta, hogy az arcán csillogó nedvesség éppen annyira származik a könnyektől, mint az esőtől. Az aggodalom kígyója, ami a szíve köré csavarodott, most lejjebb csúszott, hogy a beleiben tekeredjen össze.

Végül majdnem három órába telt, mire begördült a hintó Ellesmere udvarára. Lord Dunsany habozás nélkül leugrott, és szinte meg sem állva, hogy kisebbik lányának a karját nyújtsa, besietett a házba.

Majdnem egy újabb órába telt, hogy leszerszámozzák és lecsutakolják a lovakat, lemossák a hintó kerekeire száradt sarat, és mindent elrendezzenek Ellesmere istállójában. A hidegtől, kimerültségtől és éhségtől dermedten Jeffrieszel együtt Ellesmere konyháiban kerestek menedéket és táplálékot.

– Szegény fickók, ti aztán jól elkékültetek a hidegtől – jegyezte meg a szakácsnő. – Üljetek csak le, mindjárt kerítek nektek valami meleg ételt.

– Éles arcú, madárcsontú asszony volt, alakja meghazudtolta művészetét, amivel perceken belül hatalmas, ínycsiklandozó omlettet tett eléjük, mellette bőséges adag vajat és kenyeret, meg egy kis köcsög lekvárt.

– Tisztességes, igazán tisztességes – jelentette ki Jeffries, elismerő pillantást vetve a terített asztalra. Intett a szakácsnőnek. – Nem mintha nem csúszna le könnyebben egy-két csepp valamivel, ami megolajozza az útját, nem igaz? Olyan asszonynak látszik maga, akinek megesik a szíve két szerencsétlen, félig megfagyott fickón, ugye, drágám?

Talán az ír rábeszélőképességének volt köszönhető, vagy a csöpögő, gőzölgő ruháik látványának, de az érvelés megtette a hatását, mert megjelent egy palack brandy is a borsőrlő mellett. Jeffries töltött egy jókora adagot, és habozás nélkül kiitta, még az ajkát is megnyalta utána.

– Á, így már mindjárt más! Nesze, fiam! – Jamie elé tolta az üveget, aztán kényelmesen letelepedett a meleg étel elé, meg egy jó kis fecsegésre a szolgálókkal. – Na hát, mi újság errefelé? Megszületett már a baba?

– Ó, igen, tegnap éjjel! – felelte buzgón a konyhalány. – Egész éjjel fent voltunk, eljött a doktor is, tiszta lepedőket meg törülközőket kértek, az egész ház a feje tetején állt. De a baba volt a legkisebb baj !

– Hát akkor – szakította félbe a szakácsnő rosszalló arckifejezéssel. – Több itt a munka, mintsem csak álldogáljunk itt pletykálkodva. Talpra, Mary Ann, menj föl a dolgozószobába, és nézd meg, hogy őlordságának van-e szüksége még valamire.

Jamie, miközben kitörölte a tányérját egy szelet kenyérrel, megfigyelte, hogy a lány egyáltalán nem jött zavarba a rendreutasítástól, sőt, olyan fürgén távozott, hogy Jamie arra következtetett, valami rendkívül érdekes dolog történhet éppen abban a dolgozószobában.

Hogy megszerezte hallgatóságának osztatlan figyelmét, a szakácsnő megengedte magának, hogy némi megjátszott szerénységgel előadja a pletykát is.

– Jó néhány hónapja kezdődött az egész, mikor a szegény kis Lady Geneván kezdett megmutatkozni. Őlordsága olyan édes volt hozzá, mint a méz, mióta összeházasodtak, nem tudta eléggé körülugrálni, amit csak akart, Londonból rendelte neki, folyton kérdezgette, elég melegben van-e, azt kapta-e enni, amit csak akart… mondhatom, körülrajongta őlordsága.

De aztán amikor megtudta, hogy gyermeket vár! – A szakácsnő elhallgatott, és baljóslatúan fintorgott. Jamie kétségbeesetten szerette volna megtudni, hogy mi van a gyermekkel, fiú lett-e vagy lány, hogyan érkezett? De úgy tűnt, semmi módon nem lehet siettetni az asszonyt, ezért igyekezett uralkodni az arckifejezésén, hogy a lehető legfigyelmesebbnek tűnjön, és bátorítón előrehajolt.

– Micsoda kiabálás volt, hogy dühöngött! – folytatta a szakácsnő, karjait a levegőbe lökve, hogy illusztrálja rémületét. – Az úr kiabált, az úrnő sírt, mind a ketten föl-alá rohangáltak és csapkodták az ajtókat, az úr mindennek elmondta a feleségét, hogy azt még egy istállóban se ismételhetném el, mondtam is Mary Ann-nek, amikor mesélte nekem…

– Hát nem örült őlordsága a gyermeknek? – szakította félbe Jamie. Az omlett kezdett kemény csomóba összeállni valahol a szegycsontja alatt. Ivott még egy kortyot a brandyből, abban a reményben, hogy az majd segít.

A szakácsnő feléje fordította élénk, madárszerű szemét, szemöldökét pedig elismerően felhúzta ekkora intelligencia láttán.

– Bizony, az ember azt hinné, hogy örült, igaz? Márpedig nem! Egyáltalán nem – tette hozzá jelentőségteljes hangsúllyal.

– És miért nem? – kérdezte Jeffries nem sok érdeklődéssel.

– Azt mondta, azért – felelte a szakácsnő, az információ botrányossága iránti tiszteletből lehalkítva a hangját –, mert a gyermek nem az övé!

Jeffries, már a második pohara mellett, magában mulatva, megvetően horkantott.

– Vén kecske a fiatal lánnyal? Szerintem már az is elég, de hogy a pokolba akarja tudni őlordsága, hogy kié az a poronty? Épp annyira lehet az övé is, mint bárki másé, nem? Hisz csak a méltóságos úrnő szavára hagyatkozhat, igaz?

A szakácsnő keskeny szája széles, rosszindulatú mosolyra húzódott.

– Ó, azt én nem mondom, hogy tudja, kié a kölyök, nem… De egyetlen biztos oka lehet, hogy tudja, nem az övé, nem igaz?

Jeffries a székén hátradőlve a szakácsnőre bámult.

– Micsoda? – kérdezte. – Azt akarja mondani, hogy őlordsága tehetetlen? – Erre a szaftos gondolatra széles vigyor hasította ketté naptól cserzett arcát. Jamie érezte, hogy emelkedik gyomrában az omlett, és gyorsan lenyelt még egy kis brandyt.

– Hát, én nem tudom, az az egy biztos. – A szakácsnő szája prűd mosolyra görbült, aztán kitárult, hogy hozzátegye: – Bár a szobalány megmondta, hogy a lepedők, amiket a nászágyról leszedett, olyan fehérek voltak, mint ahogy fölrakta őket.

Ez már túl sok volt. Jeffries elégedett kuncogását félbeszakítva Jamie nagy puffanással letette a poharát, és nyíltan megkérdezte:

– A gyermek életben maradt?

A szakácsnő és Jeffries döbbenten bámult, de aztán egy pillanatnyi riadalom után a szakácsnő bólintott válaszképpen.

– Ó igen, az az egy biztos. Szép, egészséges kis fickó, legalábbis úgy hallottam. Azt hittem, már tudja. Az anyja az, aki meghalt.

A nyers kijelentés csöndbe borította a konyhát. Egy pillanatig még Jeffries is hallgatott, kijózanította a halál. Aztán gyorsan keresztet vetett magára, és azt motyogta:

– Isten nyugosztalja a lelkét. – És lenyelte a maradék brandyjét.

Jamie érezte, hogy ég a torka, a brandytől vagy a könnyektől-e, azt maga sem tudta. A megrázkódtatás és a bánat úgy fojtogatta, mint egy nyelőcsövébe szorult pamutgombolyag, s alig tudta kinyögni:

– Mikor?

– Ma reggel – felelte a szakácsnő, gyászosan ingatva a fejét. – Dél előtt nem sokkal, a szegény pára. Egy ideig azt gondolták, miután megszületett a baba, hogy nem lesz semmi baja; Mary Ann mesélte, hogy felült, kezébe fogta az apróságot és nevetett. – Nagyot sóhajtott a gondolatra. – De aztán a hajnal közeledtével megint elkezdett erősen vérezni. Visszahívták a doktort, az jött is, ahogy csak tudott, de…

A kicsapódó ajtó szakította félbe az elbeszélést. Mary Ann volt az, szeme tágra nyílt a főkötője alatt, lihegett az izgalomtól és a megerőltetéstől.

– Az ura hívatja! – tört ki belőle, és szeme kapkodva cikázott Jamie meg a kocsis között. – Mindkettőjüket, de azonnal, és óh, uram – nyelt egyet, és Jeffries felé bólintott –, azt mondta, hogy az ég szerelmére, hozzák a pisztolyt is!

A kocsis döbbent pillantást váltott Jamie-vel, aztán talpra ugrott, és kirohant az istállók irányába. Mint a legtöbb kocsis, ő is tartott néhány töltött pisztolyt az ülése alatt, az esetleges útonállók ellen.

Jeffriesnek beletelt volna pár percébe, hogy megtalálja a fegyvereket, és még többe, ha Jamie megvárta volna, míg ellenőrzi, hogy nem ártott-e a puskapornak a nyirkos idő. Jamie tehát felugrott, és karon ragadta a reszkető cselédet.

– Mutassa, hol a dolgozószoba! – szólt rá. – Gyorsan!

De a kiabálás hangja is odavezette volna, amint elérte a lépcső tetejét. Minden teketória nélkül félretolta Mary Annt, és egy pillanatra megállt az ajtó előtt, hogy azonnal berontson-e, vagy megvárja Jeffriest.

– Micsoda merő szívtelen arcátlanság, hogy ilyen vádakkal illeti! – csattant fel Dunsany, és öreges hangja remegett a haragtól és fájdalomtól. – És szegény báránykám még ki sem hűlt az ágyában! Maga elvetemült, gyáva gazember! Nem tűröm, hogy a gyermek még egyetlen éjszakát is a maga fedele alatt töltsön!

– Itt marad a kis fattyú! – Ellesmere hangja rekedten csikorgott. Még egy jóval tapasztalatlanabb megfigyelőnek is feltűnt volna, mennyire hadilábon áll őlordsága az itallal. – Bármennyire fattyú is, mégiscsak az én örökösöm, és itt marad velem! Megvettem és kifizettem, és bármilyen szajha volt is az anyja, mégiscsak adott egy fiút nekem!

– A pokolba magával! – Dunsany hangja olyan átható magasságot ért el, hogy már alig volt több vinnyogásnál, de azért egyértelmű volt benne a felháborodás. – Megvette? Maga… maga… hogy merészeli azt sugallni…

– Én nem sugallom. – Ellesmere hangja még mindig rekedt volt, de már jobban uralkodott rajta. – Eladta nekem a lányát, méghozzá csalárd fondorlattal – közölte gúnyosan a rekedt hang. – Harmincezer fontot fizettem egy jó családból való szűzért. A második feltétel nem teljesült, és most már az elsőt is kétségbe vonom. – Kitöltött folyadék hangja hallatszott az ajtón át, utána pedig fa asztallapon pohár csikordulása.

– Úgy tűnik nekem, hogy az ön ivási kényszere már túlzás, uram – jegyezte meg Dunsany. Hangja reszketett az erőfeszítéstől, annyira igyekezett uralkodni az érzelmein. – Csak nyilvánvaló részegségének tulajdoníthatom az undorító gyalázatot, amit a lányom tisztaságára akar borítani. És mivel így áll a helyzet, fogom az unokámat és távozom.

– Ó, az unokája, csak nem? – Ellesmere beszéde összefolyt, hangja csúfondáros volt. – Úgy látom, átkozottul biztos a lánya „tisztaságában”. A kölyök biztos nem a magáé? A lánya azt mondta… – Meglepett kiáltással hirtelen elhallgatott, aztán nagy csattanás következett. Jamie bukkant fel az ajtóban, mert nem mert tovább várni, és ott találta Ellesmere-t és Lord Dunsanyt összegabalyodva a kandalló előtti szőnyegen, ide-oda gördültek kabátok és végtagok forgatagában, és egyikük sem törődött a mögöttük égő tűzzel.

Jamie egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, aztán egy alkalmas nyíláson át benyúlt a csetepatéba, és talpra rántotta munkaadóját.

– Hallgasson, uram – morogta Dunsany fülébe, és hátrahúzta Ellesmere lihegő alakja elől. Aztán: – Hagyja abba, vén ostoba! – sziszegte, mikor Dunsany ész nélkül tovább küszködött, hogy elérje az ellenfelét. Ellesmere majdnem olyan öreg volt, mint Dunsany, de erősebb felépítésű és egyértelműen jobb kondícióban, részegsége ellenére is.

A gróf nagy nehezen talpra állt, ritkás haja összeborzolódott, véreres szemével Dunsanyt nézte mereven. Keze fejével megtörölte nyállal befröcskölt száját, kövér válla föl-le mozgott.

– Mocsok – közölte szinte társalogva. – Merészeljen csak… kezet emelni rám, jó? – Még mindig levegőért kapkodva a csengőzsinór felé támolygott.

Egyáltalán nem volt biztos, hogy Lord Dunsany talpon marad, de nem volt idő emiatt aggódni. Jamie elengedte a munkaadóját, és elkapta Ellesmere tapogatózó kezét.

– Ne, uram! – szól rá a lehető legtisztelettudóbban. Nyers, medvetáncoltató ölelésben átterelte a szobán a nagydarab grófot. – Azt hiszem, nem lenne… bölcs dolog… belekeverni ebbe a… szolgáit. – Nagyot nyögve belenyomta Ellesmere-t egy székbe.

– Legjobb lesz, ha itt marad, uram. – Jeffries, mindkét kezében egy-egy felhúzott pisztollyal, óvakodva lépett be a szobába, pillantása ide-oda cikázott a mély karosszékből feltápászkodni próbáló Ellesmere és Lord Dunsany között, aki bizonytalanul kapaszkodott egy asztal peremébe. Öreg arca fehér volt, mint a papír.

Jeffries Dunsanyre nézett, utasításra várva, s mivel nem érkezett semmi, ösztönösen Jamie-re pillantott. Jamie tudatában volt a rettenetes ingerültségnek; de miért várják tőle, hogy megoldja ezt a bonyodalmat? Mindazonáltal fontos volt, hogy a helwateri társaság a legnagyobb sietséggel távozzon a színről. Előrelépett és karon fogta Dunsanyt.

– Induljunk el, uram – javasolta. Elválasztotta a kornyadozó Dunsanyt az asztaltól, és megpróbálta az ajtó felé kormányozni a magas, öreg főnemest. Csakhogy a menekülésnek éppen ebben a pillanatában az ajtó el volt torlaszolva.

– William? – Lady Dunsany kerek arcán, mely még a friss gyász jeleitől volt maszatos, egyfajta tompa csodálkozás jelent meg a dolgozószobában lejátszódó jelenet láttán. Karjában egy jókora, rendetlen fehérneműkötegnek látszó valamit tartott. Ezt most a tétova kérdés mozdulatával emelte föl. – A cseléd szólt, hogy azt akarja, hozzam ide a babát. De mit… – Ellesmere ordítása szakította félbe. A gróf a rá szegeződő pisztolyokkal mit sem törődve felugrott székéről, és félrelökte az útból a szájtátva bámuló Jeffriest.

– Ő az enyém! – Ellesmere, Lady Dunsanyt durván a faburkolatnak lökve, kitépte a csomagot a karjából, aztán a melléhez szorítva hátrált az ablak felé. Dunsanyre bámult, és úgy lihegett, mint egy sarokba szorított állat. – Az enyém, hallják?

A csomag hangos sikítást hallatott, mintha tiltakozni akarna eme kijelentés ellen, Dunsany pedig, a sokktól felgerjedve, hogy unokáját Ellesmere karjában látja, dühtől eltorzult arccal előrelépett.

– Adja ide nekem!

– Menjen a pokolba, maga töketlen fráter! – Ellesmere meglepő fürgeséggel ugrott el Dunsany elől. Félrehúzta a függönyöket és fél kézzel felrántotta az ablakot, a másikkal a síró csecsemőt markolva.

– Tűnjön… el… a… házamból! – zihálta, és minden lélegzetvétellel tágabbra nyitotta az ablakszárnyat. – Menjenek! Most rögtön, vagy ledobom a kis fattyút, esküszöm, megteszem! – Fenyegetését hangsúlyozandó, a nyivákoló csomagot az ablakpárkány és az üres sötétség felé lökte, ahol harminclábnyi mélységben az udvar nedves kövei várták.

Jamie Fraser tudatos gondolatok vagy a következményektől való félelem nélkül, azzal az ösztönnel cselekedett, ami tucatnyi csatán átvezérelte már. Kiragadta az egyik pisztolyt a kővé dermedt Jeffries kezéből, sarkon fordult, és ugyanazzal a mozdulattal lőtt is.

A lövés dörrenésére mindenki elhallgatott, még a gyermek is abbahagyta a sírást. Ellesmere arca elfehéredett, vastag szemöldöke kérdőn a magasba húzódott. Aztán megtántorodott, Jamie pedig előreugrott, s valamiféle elkülönült tisztánlátással meglátta az apró kerek lyukat a gyermek lelógó takaróján, ahol átment rajta a pisztolygolyó. Azután csak állt földbe gyökerezett lábbal a kandalló előtti szőnyegen, nem törődve a vádliját perzselő tűzzel, sem Ellesmere még szuszogó testével a lába előtt, sem Lady Dunsany szabályos, hisztérikus sikításával, ami olyan átható volt, mint egy páváé.

Csak állt, szorosan lehunyt szemmel, reszketve, mint a nyárfalevél, képtelen volt megmozdulni vagy gondolkozni, és karjával szorosan átölelte azt az alaktalan, tekergő, rikoltozó csomagot, ami a fiát rejtette.

– MacKenzie-vel akarok beszélni, négyszemközt. – Lady Dunsany kifejezetten oda nem illő jelenség volt az istállóban. Kicsi, gömbölyded és tökéletes volt a fekete lenvászonban, olyan, mint egy porcelán kínai dísztárgy, amit elvettek dédelgetett, biztonságos helyéről a kandallópárkányon, és most folytonosan az eltörés veszélye fenyegeti itt, a durva állatok és borotválatlan férfiak világában.

Hughes az úrnőjére vetett tökéletesen elképedt pillantással meghajolt és lesimította az üstökét, aztán visszavonult a szerszámos kamra mögötti odújába, ott hagyva vele kettesben MacKenzie-t.

Közelről az asszony törékenységének benyomását még erősítette arcának sápadtsága, amit az orra és szeme sarkában halvány rózsaszín árnyalt. Olyan volt, mint egy gyászba öltözött nagyon kicsi és méltóságteljes nyúl. Jamie érezte, hogy hellyel kellene kínálnia, de nem akadt hely, ahová leülhetett volna, kivéve egy szénakupacot vagy egy felfordított talicskát.

– Ma reggel volt a halottszemle, MacKenzie – közölte.

– Igen, méltóságos asszonyom. – Ezt tudta; mindannyian tudták, a többi lovász el is kerülte őt egész reggel. Nem tiszteletből; inkább a rettegés tartotta távol őket attól, aki halálos betegségben szenved. Jeffries tudta, hogy mi történt Ellesmere szalonjában, és ez azt jelentette, hogy minden szolga tudta. De senki nem beszélt róla.

– A halottszemle döntése az lett, hogy Ellesmere gróf halálát baleset okozta. A halottkém elmélete szerint őlordsága… zavarodott volt – egy halvány, utálkozó fintort vágott – a lányom halála miatt. – A hangja kissé reszketett, de nem tört meg. A törékeny Lady Dunsany nyugodtabban viselte a tragédiát, mint a férje; a szolgák pletykái szerint őlordsága nem kelt fel az ágyából, mióta visszatért Ellesmere-től.

– Igazán, méltóságos asszonyom? – Jeffriest behívták tanúskodni, MacKenzie-t nem. Amennyire a halottszemle megállapíthatta, MacKenzie lovász hozzá sem ért Ellesmere-hez.

Lady Dunsany egyenesen a szemébe nézett. Halvány kékeszöld szeme volt, mint a lányának, Isobelnek, de az Isobelen ragyogó szőke haj megfakult az anyján, benne fehér tincsek keveredtek, amik ezüstösen csillantak az istálló nyitott ajtaján át beözönlő fényben.

– Hálásak vagyunk magának, MacKenzie – mondta halkan.

– Köszönöm, méltóságos asszonyom!

– Nagyon hálásak – ismételte meg, és még mindig feszülten a szemébe nézett. – MacKenzie nem az igazi neve, ugye? – kérdezte hirtelen.

– Nem, méltóságos asszonyom. – Jeges borzongás szaladt le a gerincén, a vállára sütő délutáni nap melegének ellenére. Mennyit mondhatott el vajon Lady Geneva az anyjának a halála előtt?

Úgy tűnt, az asszony megérezte, hogy megmerevedett, mert a szája két sarka megemelkedett, amiről Jamie azt gondolta, hogy biztató mosoly akar lenni.

– Azt hiszem, még nem kell megkérdeznem, hogy mi az igazi – nyugtatta meg. – De lenne egy kérdésem, MacKenzie. Szeretne hazamenni?

– Haza? – ismételte meg a kérdést tompán.

– Skóciába. – Az asszony erősen figyelte Jamie-t. – Tudom, hogy ki maga – közölte. – Nem a nevét, de azt igen, hogy maga John egyik jakobita foglya. A férjem elmondta nekem.

Jamie aggódva nézte, de Lady Dunsany nem tűnt zaklatottnak, legalábbis nem jobban, mint bármely olyan asszony lett volna, aki épp elveszítette a lányát, de rögtön nyert is egy unokát.

– Remélem megbocsátja, hogy megtévesztettem, méltóságos asszonyom – válaszolta. – Őlordsága.

– Meg akart kímélni a nehézségektől – fejezte be helyette Lady Dunsany. – Igen, tudom. William túl sokat aggódik. – De a szemöldökei közötti mély ránc mégiscsak enyhült egy kicsit a férje aggodalmainak gondolatára. Férje iránti rajongásának láttán váratlanul megfoghatatlan fájdalom nyilallt Jamie-be.

– Mi nem vagyunk gazdagok, erre talán már rájött Ellesmere megjegyzéseiből – folytatta Lady Dunsany. – Helwater eléggé el van adósodva. Most azonban az unokám az örököse az ország egyik legnagyobb vagyonának.

Erre nemigen lehetett mást felelni, mint hogy – Igazán, asszonyom? –, bár a megjegyzéstől leginkább úgy érezte magát, mintha ő lenne a szalonban élő papagáj. Előző nap látta a madarat, amikor lopva a virágágyak között osont alkonyattájt, kihasználva az alkalmat, hogy a család a vacsorához öltözködik, mert az ablakon át egy pillantást akart vetni az új Ellesmere grófra.

– Nagyon visszavonultan élünk mi itt – folytatta az asszony. – Ritkán látogatunk el Londonba, és a férjemnek vajmi kevés a befolyása a magasabb körökben. De…

– Igen, méltóságos asszonyom? – Jamie-nek addigra volt némi gyanúja, hogy mire akar kilyukadni őméltósága ezzel a körülményes beszélgetéssel, és hirtelen izgalom nyilallt belé a bordái alatt.

– John… vagyis Lord John Grey, jelentős befolyással bíró családból származik. A mostohaapja… de hát ennek semmi jelentősége. – Vállat vont, az apró, fekete vászonba burkolt vállak elhessentették a részleteket. – A lényeg az, hogy lehetséges volna jelentős befolyást gyakorolni a maga érdekében, hogy felmentsék adott szavának kötelmei alól, és visszatérhessen Skóciába. Azért jöttem ide, hogy megkérdezzem: haza akar menni, MacKenzie?

Jamie úgy érezte, elakad a lélegzete, mintha valaki jó erősen gyomron vágta volna.

Skócia. Elmenni ebből a nyirkos, nedves levegőből, elindulni a tiltott úton, és végigmenni rajta szabad, hosszú léptekkel, fel a kőszirtekig, végig a rőtvadak ösvényein, érezni, ahogy tisztul a levegő, és a rekettye meg a hanga illatával élesedik a szaglása.

Hazamenni!

Megszűnni idegennek lenni. Elmenni a gyűlöletből és magányból, megérkezni Lallybrochba, meglátni a nővére arcát felderülni a láttán, érezni karját a dereka körül, Ian ölelését a vállán, a gyerekkezek öklöző, markoló szorítását, ahogy a ruháját húzkodják.

Elmenni, és soha többé nem látni vagy hallani a saját gyermekét. Lady Dunsanyre bámult, meglehetősen üres arccal, hogy ne is sejthesse, micsoda zűrzavart okozott neki az ajánlata.

Előző nap végül megtalálta a gyermeket. Mélyen aludt, úgy feküdt egy kosárban a gyerekszoba ablaka mellett a második emeleten. Ahogy bizonytalanul kapaszkodott egy normann fenyő ágán, kigúvadó szemekkel figyelt, hogy láthassa a csecsemőt az őt elrejtő fenyőtűk függönyén keresztül.

A kicsi arca csak profilból látszott, egyik kövér orcája fodros vállán nyugodott. Sapkája félrecsúszott, így láthatta az apró koponya sima, ívelt hajlatát, amit halvány arany pihe borított.

„Hála istennek, nem vörös”, ez volt az első gondolata, és hálából gyorsan keresztet vetett.

„Istenem, milyen kicsi!”, volt a második, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy belépjen az ablakon, és felkapja a kisfiút. A sima, gyönyörűen formált fej éppen beleillene a tenyerébe, hogy azon pihenjen, és emlékeiben érezte a tekergő kis testet, melyet egy pillanatra a szívéhez ölelhetett.

– Erős kis fickó vagy – suttogta. – Erős, derék és szép. De istenem, milyen kicsi vagy!

Lady Dunsany türelmesen várt. Jamie tisztelettel meghajtotta előtte a fejét, nem tudván, nem követ-e el végzetes hibát, de képtelen volt másképp dönteni.

– Köszönöm önnek, méltóságos asszonyom, de… azt hiszem, nem megyek el… most még.

A hölgy egyik halvány szemöldöke kissé megremegett, de ő is hasonló méltósággal hajtotta meg feléje a fejét.

– Ahogy kívánja, MacKenzie. Csak szólnia kell.

Megfordult, mint egy óramű apró figurája, és távozott, visszament a helwateri világba, ami Jamie-nek most ezerszer inkább a börtöne lett, mint valaha volt.