10

A fehér boszorkány átka

Jamie Fraser reszketve ült az üres raktárhelyiség kőpadlóján, a térdét átölelve próbált nem megfagyni. Úgy érezte, hogy már soha többé nem fog megmelegedni. A tenger hidege beszivárgott a csontjaiba, és a gyomra mélyén még mindig érezte a tajtékzó hullámtörők robaját.

Vágyott a többi rab – Morrison, Hayes, Sinclair, Sutherland – jelenlétére. Nem csak a társaság kedvéért, hanem testük melegéért. Hideg éjszakákon az emberek szorosan összebújtak, hogy melegedjenek, egymás áporodott leheletét lélegezték be, elviselték a lökdösést meg rugdosást a meleg kedvéért.

De most egyedül volt. Valószínűleg nem fogják visszavinni a nagy cellába a többiekhez, amíg meg nem tették vele azt, amit tenni akarnak, büntetésképp a szökésért. Sóhajtva nekidöntötte hátát a falnak. Hátborzongató érzés volt, ahogy csigolyái nekinyomódtak a kőnek, érezte, hogy milyen sebezhető az őket borító hús.

Nagyon félt tőle, hogy megkorbácsolják, mégis remélte, hogy ez lesz a büntetése. Borzalmas lenne, de hamar túlesne rajta – és mindenképpen elviselhetőbb volna, mint ha visszaadnák rá a vasakat. Szinte a húsában érezte a kovács kalapácsának csattanását, amit karjának csontjai visszhangoznak, ahogy a kovács szorosan helyükre illeszti a bilincseket, csuklóját leszorítva az üllőre.

Ujjai a nyakában lógó rózsafüzért keresték. A nővérétől kapta, amikor elhagyta Lallybrochot; az angolok megengedték, hogy megtartsa, mivel a bükkfa gyöngyök füzére értéktelen volt számukra.

– Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes – motyogta –, áldott vagy te az asszonyok között.

Nem volt sok reménye. Az a kis sárga hajú, szörnyeteg őrnagy látta, pokolba a lelkével – ő tudja, milyen rettenetes volt az a bilincs.

– Áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért…

A kis őrnaggyal megegyeztek, és ő be is tartotta az egyezséget, bár az őrnagy ezt nem így fogja gondolni.

Ő betartotta az esküjét, azt tette, amit ígért. Továbbadta a szavakat, amiket neki mondtak, minden egyes szót, ugyanúgy, ahogy a vándortól hallotta. Az nem volt része a megállapodásuknak, hogy elmondja az angolnak, ha ismeri a férfit – vagy, hogy milyen következtetést von le a motyogva kimondott szavakból.

Azonnal felismerte Duncan Kerrt, bár megváltoztatta az idő és a halálos betegség. Culloden előtt Colum MacKenzie egyik legfőbb segítője volt. Utána Franciaországba menekült, hogy ott éljen meg nagy nehezen.

– Ne beszélj, a charaid; bi sàmhach – mondta halkan kelta nyelven, miközben térdre rogyott az ágy mellett, ahol a beteg ember feküdt. Duncan idősebb férfi volt, elgyötört arcát a betegség és a kimerültség barázdálta, szeme fénylett a láztól. Először azt hitte, Duncan túlságosan eltávolodott már, hogy felismerje őt, de az ernyedt kéz meglepő erővel ragadta meg az övét, és a férfi hörgő lélegzettel ismételte a szavait: mo charaid – vérrokonom.

A fogadós az ajtó melletti helyéről figyelt, átkémlelt Grey őrnagy válla fölött. Jamie lehajtotta a fejét, és Duncan fülébe súgta:

– Mindent, amit beszélsz, elmondunk az angoloknak. Légy óvatos! – A fogadós szeme összeszűkült, de túl nagy volt köztük a távolság, Jamie biztos volt benne, hogy nem hallotta. Aztán az őrnagy megfordult és kiparancsolta a fogadóst, így ő már biztonságban volt.

Nem tudta megmondani, hogy figyelmeztetésének hatására, vagy csak a láz zavartságában, de Duncan beszéde az elméjével együtt csapongott ide-oda, gyakran összefüggéstelenül, a múlt képei eltakarták a jelen emlékeit. Néha „Dougalnak” nevezte Jamie-t, ez volt Colum bátyjának, Jamie másik nagybátyjának neve. Néha verselésre váltott, néha egyszerűen félrebeszélt.

És a lázálmában elrebegett szavak között néha ott volt az értelem magja is – vagy talán több is, mint értelem.

– El van átkozva – suttogta Duncan. – Az arany el van átkozva. Figyelmeztetlek, fiam. A fehér boszorkány adta, ő adta a király fiának. De megszűnt az ok, és a király fia elmenekült, és ő nem fogja hagyni, hogy az aranyat egy gyávának adják.

– Kicsoda ő? – kérdezte Jamie. Duncan szavaira szíve a torkába ugrott és fojtogatta, s őrülten dobogott, amikor föltette ezt a kérdést.

– A fehér boszorkány, ki ő?

– Egy bátor férfit keres. Egy MacKenzie-t, az ő érdekében. Mert őket illeti, ő azt mondja, annak a kedvéért, aki már meghalt.

– Ki a fehér boszorkány? – kérdezte Jamie újra. A szó, amit Duncan használt, a bandruidh volt – boszorkány, bölcs asszony, fehér hölgy. Így nevezték az ő feleségét is egyszer. Claire – ő volt az ő fehér asszonya. Megszorította Duncan kezét a magáéban, azt akarta, hogy a tudatánál maradjon.

– Ki az? – kérdezte megint. – Ki a boszorkány?

– A boszorkány – motyogta Duncan lecsukódó szemmel. – A boszorkány. Ő lélekevő. Maga a halál. Meghalt a férfi, a MacKenzie, ő meghalt.

– Ki halt meg? Colum MacKenzie?

– Mindnyájan, mindannyian. Mindenki meghalt. Mindenki meghalt! – sikoltotta a beteg ember, és szorosan a kezébe kapaszkodott. – Colum és Dougal, meg Ellen is.

Hirtelen kinyílt a szeme, és Jamie-re meredt. A láz kitágította a pupilláit, ezért a tekintete olyan volt, mint egy fojtogató fekete tó.

– Mesélik a népek – folytatta meglepően tisztán –, hogy Ellen MacKenzie elhagyta a bátyjait és az otthonát, és elment, hogy menyegzőt üljön egy tengeri fókával. Mert hallotta őket, igaz? – Duncan álmodozva mosolygott, fekete pillantásában a messzi látomás úszott. – Hallotta énekelni a fókákat, ott fönt a sziklákon, egyet, meg kettőt, meg hármat is, és látta őket a toronyból, egyet és kettőt, meg hármat is, és lejött, és kiment a tengerhez, hogy ott alatta a fókákkal éljen. Igaz? Vagy nem így tett?

– Ezt mesélik a népek – felelte Jamie kiszáradt ajkakkal. Ellen az édesanyja neve volt. És arról mesélt a nép, amikor elhagyta az otthonát, hogy megszökjön Brian Dubh Fraserrel, egy férfival, akinek olyan fénylő, fekete haja volt, mint a fókák szőre. A férfi, akinek kedvéért most őt magát is Mac Dubhnak nevezik, a Fekete Brian fiának.

Grey őrnagy ott állt a közelben, az ágy másik oldalán, és összehúzott szemöldökkel figyelte Duncan arcát. Az angol nem tudott kelta nyelven, de Jamie le merte volna fogadni, hogy érti az „arany” megfelelőjét. Elkapta az őrnagy tekintetét és bólintott, aztán újra lehajolt, hogy beszéljen a beteggel.

– Az arany, bátyám – folytatta franciául, elég hangosan, hogy Grey is hallja. – Hol van az arany? – Olyan erősen szorította meg Duncan kezét, amennyire csak tudta, azt remélve, hogy megérti belőle a figyelmeztetést.

Duncan lehunyta a szemét és nyugtalanul forgatta a fejét ide-oda a párnán. Motyogott valamit, de nem értette a szavait, annyira halk volt.

– Mit mondott? – követelte az őrnagy élesen. – Mit?

– Nem tudom. – Jamie megpaskolta Duncan kezét, hogy magához térítse. – Beszélj, bátyám, mondd el még egyszer!

Válasz nem jött, csak újabb motyogás. Duncan szeme befordult a fejébe, úgyhogy csak egy vékony vonalnyi ragyogó fehér látszott ki a ráncos szemhéjak alól. Az őrnagy türelmetlenül előrehajolt, és megrázta az egyik vállát.

– Ébredjen! – biztatta. – Beszéljen!

Duncan Kerr szeme hirtelen kipattant. Fölnézett, föl, el a két föléje hajoló arc mellett, mintha látna valamit messze mögöttük.

– Ő majd elmondja neked – mondta kelta nyelven. – El fog jönni érted az asszony. – A pillanat egy törtrészéig úgy tűnt, mintha figyelme visszatérne a fogadó szobájához, ahol feküdt, és tekintetét a két mellette levő emberre függesztette. – Mindkettőtökért – tette hozzá határozottan.

Aztán lehunyta a szemét, és többet nem beszélt, de még szorosabban fogta Jamie kezét. Aztán egy idő múlva enyhült a szorítása, keze kicsúszott az övéből, és vége volt. Elmúlt az arany fölötti gyámsága.

Jamie Fraser pedig megtartotta az angolnak adott szavát – és hűséges maradt a honfitársaihoz is. Mindent elmondott az őrnagynak, amit Duncan mondott, és micsoda ördögien hasznos segítség volt ez neki ! Aztán, amikor kínálkozott a szökés lehetősége, megragadta az alkalmat – elment a hangás felföldre és a tengernél kutatott, és megtette, amit csak tudott Duncan Kerr örökségével. Most pedig meg kell majd fizetnie a tetteiért, bármi is lesz a büntetése.

Odakint lépteket hallott közeledni a folyosón. Szorosabban ölelte a térdét, próbálta csillapítani a remegését. Most legalább eldől majd, így vagy úgy.

– …imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Kicsapódott az ajtó, s a bevetülő fénycsóvától pislogni volt kénytelen.

Sötét volt a folyosón, de a fölötte álló őr fáklyát tartott a kezében.

– Talpra! – A férfi lenyúlt és fölhúzta, hiába is tiltakoztak elgémberedett ízületei. Botladozva az ajtónak taszították. – Odafönt várnak.

– Odafönt? Hol? – Ettől meglepődött, hiszen a kovácsműhely lefelé volt onnan, ahol épp tartózkodott, lent az udvarban. Ilyen későn este pedig nem fogják őt megkorbácsolni.

A férfi kegyetlen, pirospozsgás arca grimaszra húzódott a fáklyafényben.

– Az őrnagy szállásán – felelte az őr vigyorogva. – Az Isten irgalmazzon a telkednek, Mac Dubh.

– Nem uram, nem fogom megmondani, hogy hol voltam – ismételte meg határozottan, és igyekezett leplezni fogai vacogását. Nem a dolgozószobába vitték, hanem Grey privát szalonjába. Égett a tűz a kandallóban, de Grey előtte állt, elzárva így a meleg nagy részét.

– Sem azt, hogy miért döntött a szökés mellett? – Grey hangja hűvös és hivatalos volt.

Jamie arca megkeményedett. A könyvespolc mellé állították, ahol egy háromágú gyertyatartó fénye az arcára esett; Grey maga csupán egy feketén kirajzolódó körvonal volt a tűz fénye előtt.

– Ez az én magánügyem – válaszolta.

– Magánügye? – visszhangozta Grey hitetlenkedve. – Azt mondta, hogy a magánügye?

– Igen.

A börtönparancsnok nagy levegőt vett az orrán keresztül.

– Talán ez a leggyalázatosabb dolog, amit életemben hallottam!

– Az ön élete meglehetősen rövid volt eddig, őrnagy – vágott vissza Fraser. – Ha megbocsátja nekem, hogy ezt mondom. – Nem lett volna értelme végletekig nyújtani a dolgot, vagy megpróbálni kibékíteni. Jobb, ha azonnal kiprovokál valami döntést, és túlesik rajta.

Az biztos, hogy kiprovokált valamit: Grey keze ökölbe szorult az oldala mellett, és egy lépést tett feléje, eltávolodva így a tűztől.

– Van róla fogalma, hogy mit tehetnék magával ezért? – firtatta Grey halk, visszafogott hangon.

– Igen, van, őrnagy. – Több is, mint fogalma. Tapasztalatból tudta, hogy mit tehetnek vele, és nem örült neki. Nem mintha lett volna választása.

Grey egy pillanatig lihegve nézett rá, aztán rántott egyet a fején.

– Jöjjön ide, Mr. Fraser! – parancsolta. Jamie csak bámult rá zavartan. – Ide! – mondta ellentmondást nem tűrően, egy pontra mutatva a kandalló előtti szőnyegen, közvetlenül maga előtt. – Álljon ide, uram!

– Nem vagyok én kutya, őrnagy! – csattant fel Jamie. – Azt tehet velem, amit akar, de nem fogok lábhoz ugrani, ahogy füttyent!

Grey meglepetésében önkéntelenül felnevetett.

– Elnézést kérek, Mr. Fraser – mondta szárazon. – Nem állt szándékomban megbántani, csupán azt szeretném, ha közelebb jönne. Ha volna szíves. – Oldalra lépett és finoman meghajolt, a kandalló felé mutatva.

Jamie habozott, de aztán óvatosan a mintás szőnyegre lépett. Grey kitágult orrlyukakkal közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy arcának finom csontjai és világos bőre szinte lányos külsőt kölcsönöztek neki. Az őrnagy Jamie ingujjára tette kezét, és szeme a hosszú szempillák alatt rémülten tágult nagyra.

– Hisz maga csuromvizes!

– Igen, vizes vagyok – közölte Jamie türelmesen. Fázott is. Finom, folyamatos reszketés rázta, még ilyen közel a tűzhöz is.

– Miért?

– Miért? – visszhangozta Jamie csodálkozva. – Nem ön parancsolta az őröknek, hogy öntsenek le vízzel, mielőtt otthagynak a fagyos cellában?

– Nem, nem én voltam. – Nyilvánvaló volt, hogy az őrnagy igazat beszél, arca elsápadt a tűz vöröslő fényében is, és dühösnek látszott. Az ajka vékony vonallá keskenyedett.

– A bocsánatát kérem ezért, Mr. Fraser.

– Elfogadom, őrnagy. – Finom kis gőzpárák kezdtek felszállni a ruháiból, de a meleg átszivárgott a nedves anyagon is. Izmai fájtak a reszketéstől, és azt kívánta, bárcsak lefekhetne a kandalló előtti szőnyegre, akár kutya, akár nem.

– Van valami köze a szökésének ahhoz, amit a Hársfa fogadóban megtudott?

Jamie némán állt. A haja vége kezdett megszáradni, vékony tincsek lebbentek át az arca előtt.

– Megesküszik nekem, hogy a szökésének semmi köze nincs ahhoz az ügyhöz?

Jamie némán állt. Úgy tűnt neki, nincs értelme, hogy bármit is feleljen most.

A kis őrnagy fel-alá járkált előtte, két kezét a háta mögött összekulcsolta. Időnként fölpillantott rá, aztán folytatta a járkálást a kandalló előtt. Végül megállt Jamie előtt.

– Mr. Fraser – szólította meg szertartásosan. – Még egyszer megkérdezem öntől: miért szökött meg a börtönből?

Jamie sóhajtott. Nem fog már sokáig álldogálni a tűz előtt.

– Azt nem mondhatom meg, őrnagy.

– Nem teheti, vagy nem akarja? – kérdezte Grey élesen.

– Nem tűnik hasznosnak a megkülönböztetés, őrnagy, mivel sem így, sem úgy nem fog semmit hallani. – Lehunyta a szemét és várt, igyekezve magába szívni a lehető legtöbb meleget, mielőtt elviszik.

Grey vesztésre állt, szavakban és tettekben is. A makacs szó meg sem közelíti a lényeget, mondta Quarry. Igaza volt.

Vett egy nagy levegőt, gondolkozott, hogy mit tegyen. Nagyon zavarba hozta az őrök bosszújának aljas kegyetlensége, annál is inkább, mert neki is pontosan ilyesmi jutott eszébe, amikor először hallotta, hogy Fraser a foglya lesz.

Teljes joggal elrendelhetné most, hogy megkorbácsolják Frasert, vagy újra vasba verethetné. Magánzárkára ítélhetné, megvonhatná az ételadagját – joggal alkalmazhatná a tucatnyi büntetésmód bármelyikét. És ha megtenné, akkor annak esélye, hogy valaha is megtalálja a franciák aranyát, a minimumra csökkenne.

Az arany valóban létezett. Vagy legalább komoly a valószínűsége, hogy így volt. Frasert csak az aranyba vetett hite késztethette arra, amit tett.

Szemügyre vette a férfit. Fraser szeme csukva volt, ajka szorosan zárva. Széles, erős szájának mogorva kifejezését valahogy megcáfolni tűntek a puha, érzéki ajkak, melyek jól kilátszottak göndör, vörös szakállának erdejéből.

Grey megállt, próbálta megtalálni a módját, hogy megtörje a férfi gúnyos ellenállását. Az erőszak alkalmazása rosszabb lenne, mint haszontalan – és az őrök tette után szégyellné magát, ha elrendelné, még ha bírná is a gyomra a brutalitást.

Tízet ütött az óra a kandalló párkányán. Késő volt; semmi hang nem hallatszott már az erődben, kivéve időnként az őrt álló katona lépteit az ablak alatt az udvaron.

Nyilvánvalóan sem erőszakkal, sem fenyegetéssel nem tudna közelebb férkőzni az igazsághoz. Vonakodva, de kénytelen volt belátni, hogy csak egy módja van annak, hogy közelebb jusson hozzá, ha még mindig az aranyat akarja hajszolni. Félre kell tennie a férfival kapcsolatos érzéseit, és meg kell fogadnia Quarry javaslatát. Kapcsolatot kell teremtenie a férfival, és annak során esetleg ki tudna húzni belőle valami utalást, ami elvezetné őt a kincs rejtekhelyéhez.

Ha létezik, emlékeztette magát, a foglyához fordulva. Nagy levegőt vett.

– Mr. Fraser – szólította meg hivatalosan megtisztelne azzal, hogy holnap velem vacsorázik a lakosztályomban?

Megvolt az a pillanatnyi elégtétele, hogy legalább sikerült meglepnie ezt a skót korcsot. A kék szemek tágra nyíltak, aztán Fraser visszanyerte uralmát az arckifejezése fölött. Egy pillanatig hallgatott, aztán lendületesen meghajolt, mintha kiltet és lebegő általvetőt viselne, nem pedig a börtön nedves rongyait.

– Boldogan állok a szolgálatára, őrnagy – közölte.

1755. március 7.

Frasert elkísérte az őr, és otthagyta, hogy várjon a szalonban, ahol már meg volt terítve az asztal. Amikor Grey néhány pillanattal később belépett az ajtón a hálószobájából, vendégét ott találta a könyvespolcnál állva, szemmel láthatólag elmerülve a Nouvelle Héloïse egy példányában.

– Érdeklik a francia regények? – szaladt ki a száján, s csak későn döbbent rá, hogy mennyire hitetlenkedőnek hangzott a kérdése.

Fraser meglepetten fölnézett, és becsukta a könyvet. Szépen megfontoltan visszatette a polcra.

– Tudok olvasni, őrnagy – szólalt meg. Megborotválkozott, és most enyhe pír égett az arcán.

– Öh… igen, természetesen nem úgy értettem… én csupán… – Grey arca még jobban elpirult, mint Fraseré. Az igazság az volt, hogy tudat alatt valóban azt feltételezte, hogy a másik nem tud olvasni, nyilvánvaló műveltségének dacára, csupán felföldi dialektusa és rongyos ruhája miatt.

Míg ruhája kifogásolható volt, Fraser modora semmiképp sem. Nem vett tudomást Grey zavaros bocsánatkéréséről, hanem visszafordult a könyvespolc felé.

– Meséltem a történetet az embereknek, de jó ideje már, hogy olvastam; azt gondoltam, felfrissítem az emlékezetemet a befejezését illetően.

– Értem. – Grey még éppen idejében elharapta kérdését, hogy „És megértik?”

Fraser viszont nyilvánvalóan leolvasta arcáról a kimondatlan kérdést, mert szárazon megjegyezte:

– Minden skót kisgyerek megtanulja a betűket, őrnagy. Ennek ellenére komoly hagyománya él a történetmesélésnek a Skótfelföldön.

– Ah. Igen. Értem.

Szolgája belépett a vacsorával, s ezzel megmentette őt a további otrombaságoktól, így a vacsora eseménytelenül telt el. Keveset beszélgettek, és az a kevés is a börtön ügyeire korlátozódott.

Következő alkalommal felállíttatta a sakkasztalt a kandalló előtt, és meghívta Frasert, hogy játsszanak egy partit, mielőtt felszolgálják a vacsorát. Meglepetés villant a ferde vágású kék szemekben, aztán Jamie beleegyezően bólintott.

Ez bizony zseniális húzás volt tőle, gondolta később Grey, amikor felidézte a történteket. Megszabadulva a beszélgetés kényszerétől meg a társasági udvariaskodásoktól, lassan megszokták egymást, ahogy ott ültek az elefántcsont és ébenfa berakásos asztallap előtt, és némán igyekeztek felbecsülni egymást a sakkfigurák mozgása által.

Amikor végül leültek a vacsorához, már nem voltak teljesen idegenek egymás számára, és a társalgásuk, bár még óvatos és formális maradt, legalább igazi beszélgetés volt, és nem a nekilendülések és megtorpanások félszeg váltakozása, mint azelőtt. Megbeszélték a börtön dolgait, kicsit beszélgettek könyvekről, aztán a formaságoknak megfelelően elváltak, de békében. Grey nem említette az aranyat.

Ezzel megalapozták a heti rutinjukat. Grey mindent megtett azért, hogy vendége jól érezze magát, abban a reményben, hogy Fraser esetleg elkottyant valami utalást a franciák aranyának sorsáról. Eddig ez nem történt meg, minden óvatos próbálkozása ellenére. Csönd fogadta minden utalását arra, hogy mi történhetett Fraser Ardsmuirtól távol töltött három napja alatt.

Az ürü és a főtt krumpli fölött minden erejével azon volt, hogy furcsa vendégét belevonja egy beszélgetésbe Franciaországról meg a politikájáról, aminek segítségével esetleg kideríthetné, hogy létezik-e valamilyen kapcsolat Fraser és a francia udvarból származó arany lehetséges forrása között.

Nagy meglepetésére arról tájékoztatták, hogy Fraser valóban élt két évig Franciaországban, ahol borkereskedéssel foglalkozott, még a Stuart-felkelés előtt.

A Fraser szemében megcsillanó fanyar humor arra utalt, hogy a férfi bizony jól tudja, mi rejlik a kérdezősködése mögött. Ugyanakkor könnyedén belement a beszélgetésbe, bár mindig ügyelt rá, hogy finoman elterelje a magánéletére vonatkozó kérdéseket, s a művészet és a társadalom általánosabb témáira váltson.

Grey is eltöltött némi időt Párizsban, és annak ellenére, hogy sikertelenül próbálta felderíteni Fraser francia kapcsolatait, azon kapta magát, hogy egyre inkább maga a beszélgetés érdekli.

– Mondja csak, Mr. Fraser, a Párizsban töltött idő alatt volt esetleg alkalma találkozni Monsieur Voltaire drámáival?

Fraser elmosolyodott.

– Ó igen, őrnagy. Sőt, abban a kiváltságban részesültem, hogy saját asztalomnál szórakoztathattam Monsieur Arouet-t – mivel Voltaire csak az írói álneve volt, nemdebár? – nem is egy alkalommal.

– Igazán? – húzta fel Grey csodálkozva a szemöldökét. – És az életben is olyan szellemes, mint az írásaiban?

– Azt nem mondhatnám – felelte Fraser, miközben gondosan villájára szúrt egy darab ürühúst. – Ritkán szólalt meg a társaságban, és akkor sem mondhatom, hogy sziporkázott volna. Csak ült a székén összegörnyedve, figyelte a többieket, a szeme fordult tovább egyikről a másikra. Egyáltalán nem lennék meglepve, ha azt hallanám, hogy a vacsoraasztalomnál elhangzottak később megjelentek a színpadon, bár szerencsére soha nem találtam szembe magam a saját paródiámmal az alkotásaiban. – Egy pillanatig lehunyta a szemét, úgy koncentrált az ürühús rágására.

– Megfelel a hús az ízlésének, Mr. Fraser? – érdeklődött Grey udvariasan. Porcogós volt, kemény, számára alig tűnt ehetőnek. De lehet, hogy vendége másképp gondolkodik, ha evett már zabkását, füveket és esetleg patkányt.

– Igen, őrnagy, köszönöm! – Fraser feltörölt egy kis bormártást, és ajkához emelte az utolsó falatot, és semmi kifogása nem volt, amikor Grey intett MacKaynek, hogy hozza vissza a tálat.

– Attól tartok, Monsieur Arouet nem értékelt volna egy ilyen kitűnő vacsorát – mondta Fraser a fejét csóválva, miközben újra szedett a birkából.

– Azt gondolnám, hogy a francia társasági körökben ennyire ünnepelt embernek valamivel kifinomultabb az ízlése – jegyezte meg Grey szárazon. Ételének fele a tányérján maradt, nyilván Augustus macskája vacsorájának szánta.

Fraser nevetett.

– Alig hiszem, őrnagy – biztosította Greyt. – Soha nem láttam Monsieur Arouet-t bármi mást fogyasztani, mint egy pohár vizet meg száraz kekszet, bármennyire volt is fényűző az esemény. Aszott kis emberke ő, tudja, akit gyomorbaj gyötör.

– Valóban? – Grey lenyűgözve hallgatta. – Ez talán megmagyaráz bizonyos cinikus érzelmeket, melyeket a darabjaiban láttam kifejeződni. Vagy nem gondolja, hogy a szerző jelleme megmutatkozik a művei konstrukciójában?

– Bizonyos szereplők alapján, akiket színdarabokban és regényekben láttam feltűnni, őrnagy, némiképp elfajzottnak kellene tekintenem azt a szerzőt, aki teljes mértékben önmagából merítette az alakjait, nem?

– Azt hiszem, ez így van – válaszolta Grey, és elmosolyodott a még szélsőségesebb képzeletbeli alakok gondolatára, akikkel már találkozott.

– Bár ha egy szerző ezeket a színes alakokat az életből teremti, nem pedig a képzelete bugyraiból, akkor nyilván a legkülönbözőbb ismeretségekkel büszkélkedhet!

Fraser bólintott, miközben vászonszalvétájával lesöpörte öléből a morzsákat.

– Nem Monsieur Arouet volt, hanem egy pályatársa, egy regényíró hölgy, aki egyszer megjegyezte nekem, hogy a regényírás kannibál művészet, amelyben az ember gyakran összekever kis adagokat a barátaiból és az ellenségeiből, megfűszerezi őket a képzeletével, és hagyja, hogy az egész összefőjön valami ízletes kotyvalékká.

Grey nevetett ezen a jellemzésen, aztán magához intette MacKayt, hogy vigye el a tányérokat, és hozza be a portóis meg sherrys palackokat.

– Igazán szívderítő leírás! De ha már kannibálokról esett szó, volt esetleg alkalma megismerkedni Mr. Defoe Robinson Crusoe-jával? Nekem gyerekkorom óta a kedvencem.

A beszélgetés ezután a regényekre terelődött, meg a trópusok varázsára. Valóban nagyon késő volt, amikor Fraser visszatért a cellájába. Grey őrnagy jól szórakozott a társaságában, de nem lett bölcsebb sem a vándor aranyának forrásával, sem a helyével kapcsolatosan.

1755. április 2.

John Grey kibontotta a csomag tollszárat, amit az anyja küldött neki Londonból. Hattyútollak voltak, finomabbak és erősebbek is a szokásos lúdtollnál. Látványukra halványan elmosolyodott – elég egyértelmű figyelmeztetés volt, hogy a levelei akadoznak. Anyjának mégis várnia kell holnapig. Elővette a kicsi, monogramos zsebkését, amit mindig magánál hordott, és lassan megfaragott egy tollszárat úgy, ahogy szerette, s közben megfogalmazta, hogy mit is akar mondani. Mire tintába mártotta a tollszárat, a szavak gondolatban már a helyükre kerültek, ezért gyorsan írt, és csak ritkán tartott szünetet.

1755. április 2.

LordMeltonnak, Moray grófjának,

Haroldnak

Drága Hal – rótta a papírra –, azért írok neked, hogy tájékoztassalak egy nemrégiben bekövetkezett eseménytől, ami igencsak felkeltette a figyelmemet. Lehet, hogy végül nem sül ki belőle semmi, de ha van valami veleje a dolognak, akkor az nagy jelentőséggel bír. – Ezután következett a vándor külsejének rövid leírása és a lázálmairól szóló beszámoló, de Grey azon kapta magát, hogy lelassult, amikor Fraser szökéséről és újbóli elfogatásáról számolt be.

Azt a tényt, hogy Fraser ezeket az eseményeket követően ilyen gyorsan eltűnt a börtön környékéről, én úgy értelmezem, hogy valóban volt valami igazság a csavargó szavaiban.

Ha azonban ez valóban így van, akkor be kell ismernem, képtelen vagyok értelmezni Fraser ezután következő tetteit. A szökését követő három napon belül újra elfogták, alig egy mérföldnyire a tengerparttól. A börtön mögötti vidék Ardsmuir faluján túl több mérföldön keresztül teljesen kihalt, és kevés a valószínűsége, hogy találkozott volna egy cinkosával, akinek továbbadta volna a hírt a kincsről. A faluban minden házat átkutattak, ahogy magát Frasert is, de semmi nyomát nem találták bármilyen aranynak.

Félreeső környék ez, és szinte biztos vagyok benne, hogy senkivel sem beszélt a börtönön kívül a szökése előtt – azt pedig határozottan tudom, hogy azóta nem tette, mert erősen figyeljük.

Grey megállt, újra maga előtt látta James Fraser szélfútta alakját, mely olyan vad volt, mint a szarvasbikáké, és éppen annyira otthonos a lápon, mint ők.

A leghalványabb kétsége sem volt afelől, hogy Fraser könnyen elkerülhette volna a dragonyosokat, ha úgy dönt, de nem akarta. Szándékosan engedte magát elfogni. Miért? Folytatta az írást, még lassabban.

Lehetséges persze, hogy Frasernek nem sikerült megtalálnia a kincset, vagy hogy ilyen kincs nem is létezik. Azon kapom magam, hagy hajlok erre a feltételezésre, mert ha nagy összegnek lenne a birtokában, akkor nyilván azonnal eltávozott volna erről a környékről. Erős felépítésű ember, hozzászokott a durva életkörülményekhez, és hiszem, hogy képes eljutni a szárazföldön egy olyan helyre a tengerparton, ahonnan elmenekülhetne a tengeren.

Grey finoman megharapta a tollszár végét, megízlelve a tintát. Grimaszt vágott a keserű ízre, fölállt és kiköpött az ablakon. Állt ott egy percig, kinézett a hideg tavaszi éjszakába, és szórakozottan megtörölte a száját.

Aztán végre eszébe jutott, hogy megkérdezze. Nem azt, amit végig kérdezni akart, hanem a fontosabbikat. A kérdést egy sakkjáték végén tette fel, amit Fraser nyert meg. Az őr az ajtóban állt, készen, hogy visszakísérje Frasert a cellájába. Amikor a fogoly felállt a székéről, Grey is így tett.

– Nem fogom újra megkérdezni, hogy miért hagyta el a börtönt – szólalt meg nyugodt, társalgó hangon. – De azt megkérdezem, hogy miért jött vissza?

Fraser egy pillanatra megdermedt meglepetésében. Visszafordult, és tekintete egyenesen találkozott Greyével. Egy pillanatig nem szólt semmit, aztán a szája mosolyra görbült.

– Azt hiszem, a társaságot értékeltem nagyra, őrnagy, az élelmet biztosan nem.

Grey az emlékezéstől horkantott egyet. Mivel képtelen volt megfelelő választ kiötölni, elengedte Frasert. Csak aznap késő éjjel jutott el nagy fáradsággal a megoldásig, amikor végre eszébe jutott, hogy Fraser helyett önmagának tegye fel a kérdést. Mit tett volna ő maga, ha Fraser nem tér vissza?

A válasz az volt, hogy következő lépéseként átvizsgálta volna Fraser családi kapcsolatait, ha a férfi esetleg menedéket vagy segítséget kért volna tőlük.

És egészen biztos volt benne, hogy ez a válasz. Grey nem vett részt a Skót-felföld leverésében – Itáliában és Franciaországban állomásozott akkor –, de több mint eleget hallott arról a bizonyos hadjáratról. Túl sok porig égetett kunyhó megfeketedett köveit látta, amik útjelző kövekként meredeztek a feldúlt mezők szélén, amikor északra utazott Ardsmuirba.

A felföldiek szenvedélyes hűsége legendás volt. Egy felföldi, aki látta lángban állni azokat az aklokat, inkább választja, hogy elszenvedi a börtönt, a vasakat, sőt a korbácsolást, csak hogy megmentse a családját az angol katonák látogatásától.

Grey ültében fölemelte a tollszárat, és újra bemártotta.

Nyilván ismered a skótok lelkesedését – írta. Azét az egyét különösen, gondolta keserűen.

Valószínűtlen, hogy bármilyen kényszer vagy fenyegetés rávehetné Frasert, hogy felfedje az arany, hollétét – már ha létezik, és ha nem, akkor sem hiszem, hogy fenyegetés hatékony lehetne! Ezért inkább úgy döntöttem, hogy formális kapcsolatot alakítok ki Fraserrel a skót rabok vezetőjének minőségében, abban a reményben, hogy kiszűrhetek valami utalást a beszédéből. Eddig semmit sem nyertem ebből a műveletből. Kínálkozik azonban a megközelítésnek egy másik módja.

Nyilvánvaló okokból – folytatta lassan az írást, ahogy megfogalmazódtak a gondolatai – nem kívánom, hogy hivatalos helyen tudomást szerezzenek a dologról. – Veszélyes dolog felhívni a figyelmet egy kincsre, ami illuzórikusnak bizonyulhat – túlságosan nagy a csalódás lehetősége. Lesz elég idő, ha megtalálnák az aranyat, hogy tájékoztassa a feljebbvalóit és begyűjtse megérdemelt jutalmát – a menekvést Ardsmuirból, egy kinevezést ismét a civilizációban.

Ezért kereslek meg, drága bátyám, és kérem a segítségedet bármi konkrétum kiderítésében James Fraser családjára vonatkozóan. De könyörgöm, nehogy valaki is felfigyeljen a kutatásaidra; ha létezik ilyen családi kapcsolat, szeretném, ha egyelőre nem tudnának az érdeklődésemről. Hálás köszönet minden erőfeszítésedért, amit az érdekemben esetleg ki kell fejtened, és hogy mindig megbízol kennem…

Még egyszer bemártotta a tollát, és egy kis kanyarintással aláírta:

A te alázatos szolgád

és szerető öcséd,

John William Grey

1755. május 15.

– Az emberek, akiket ledöntött la grippe – kérdezősködött Grey –, ők hogy vannak? – A vacsora véget ért, s vele együtt a könyvekről folytatott beszélgetésük is. Elérkezett a hivatalos megbeszélés ideje.

Fraser összehúzott szemöldökkel nézte az egyetlen pohár sherryt, amit italként elfogadott. Még mindig nem kóstolta meg, bár egy ideje már véget ért a vacsora.

– Nincsenek jól. Több mint hatvan emberem beteg, közülük tizenöten igen komolyan. – Habozott. – Ha kérhetnék…

– Nem ígérhetek semmit, Mr. Fraser, de azért kérhet – válaszolta Grey előírásszerűen, ő is alig ivott még a sherryjéből, a vacsoráját is alig ízlelte meg, a gyomra egész nap görcsben volt a várakozástól.

Jamie egy pillanatig még várt, az esélyeit latolgatta. Nem fog mindent megkapni, azt kell megpróbálnia, ami a legfontosabb, de helyet kell hagynia Greynek is, hogy néhány kérést visszautasíthasson.

– Több takaróra lenne szükségünk, őrnagy, több tűzre, és több ételre. Meg orvosságokra.

Grey a sherryjét lötyöghette a poharában, figyelte, hogyan játszik a tűz fénye a kavargásban. Először a hétköznapi ügyeket, emlékeztette magát. Lesz még idő később a többire.

– Mindössze húsz tartalék takarónk van a raktárban – felelte –, de azokat megkaphatja a súlyos betegek részére. Attól tartok, nem tudom növelni az ételfejadagot; jelentős a patkányok károkozása, és nagy mennyiségű élelmiszert vesztettünk el, amikor két hónappal ezelőtt beomlott az egyik raktár. Korlátozottak a készleteink, és…

– Nem is annyira a többről van szó – szúrta közbe gyorsan Fraser. – Hanem inkább az étel minőségéről. Azok, akik a legbetegebbek, nem tudják megemészteni a kenyeret meg a zab kását. Kaphatnának ők esetleg valami mást helyette? – A törvény szerint minden embernek járt naponta egy negyed gallon zabkása, meg egy kis vekni kenyér. Ezt híg árpakása egészíti ki minden héten kétszer, és vasárnap adnak még egy negyed gallon húsos ragut is, hogy kielégítsék a napi tizenkét-tizenhat órányi fizikai munkát végző emberek igényeit.

Grey felhúzta az egyik szemöldökét.

– Mire gondol, Mr. Fraser?

– Feltételezem, hogy a börtönnek vannak néminemű forrásai sózott marhahús, fehérrépa és hagyma beszerzésére a vasárnapi raguhoz.

– Igaz, de azoknak az eszközöknek fedezniük kell a következő negyedév ellátmányát.

– Akkor én azt javaslom, őrnagy, hogy használja fel ezt a pénzt most, hogy húslevest és ragut adhasson a betegeknek. Mi, akik egészségesek vagyunk, szívesen lemondunk a húsadagunkról ebben a negyedévben.

Grey helytelenítően nézett.

– De nem fognak legyengülni a foglyok, ha egyáltalán nem kapnak húst? Nem lesznek alkalmatlanok a munkára?

– Azok, akik meghalnak az influenzában, biztosan nem fognak dolgozni – jegyezte meg Fraser csípősen.

Grey felhorkant.

– Igaz. De akik egészségesek maradtak, nem maradnak sokáig azok, ha ilyen hosszú ideig lemondanak az adagjukról. – Megrázta a fejét. – Nem, Mr. Fraser, azt hiszem, nem. Jobb lesz, ha sorsukra hagyjuk a betegeket, mint megkockáztassuk, hogy még többen betegedjenek meg.

Fraser makacs ember volt. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán fölnézett, hogy újra megpróbálja.

– Akkor arra kérném, engedjen el, hogy vadásszunk magunknak, őrnagy, ha a korona nem tud ellátni bennünket megfelelő étellel.

– Vadászni? – Grey szőke szemöldöke meglepetten szaladt a magasba. – Adjak maguknak fegyvereket, és engedjem meg, hogy a lápon járkáljanak? Az Isten fogaira, Mr. Fraser!

– Azt hiszem, Isten nem igazán szenved a skorbuttól, őrnagy – felelte Jamie szárazon. – Az ő foga nincs veszélyben. – Látta Grey száját megvonaglani, és kissé ellazult. Grey mindig próbálta elnyomni a humorérzékét, kétségtelenül érezve, hogy ettől hátrányos helyzetbe kerül. Amikor Jamie Fraserrel egyezkedett, ez valóban így volt.

Az árulkodó rándulástól felbátorodva Jamie tovább folytatta.

– Nem fegyvereket, őrnagy. És nem járkálnánk. De megengedné, hogy csapdákat állítsunk a lápon, amikor kimegyünk tőzeget vágni? És hogy megtarthassuk a húst, amit így szerzünk? – Egy-egy fogoly készített időnként csapdákat, de az őrök igen gyakran elvették tőlük a zsákmányt.

Grey nagy levegőt vett, aztán lassan kifújta, és közben gondolkozott.

– Csapdákat? És nem fognak anyagot kérni a kelepcék készítéséhez, Mr. Fraser?

– Csak egy darab zsineget, őrnagy – biztosította Jamie. – Egy tucat golyót, nem többet, bármilyen fajta madzagot vagy zsineget, és a többit már ránk hagyhatja.

Grey lassan, töprengve dörzsölgette az arcát, aztán bólintott.

– Rendben van. – Az őrnagy a kis íróasztal felé fordult, kivette a tollszárat a tintatartóból és feljegyzett valamit. – Holnap kiadok egy ilyen értelmű parancsot. És most nézzük a többi kérését…

Negyedórával később mindenben megegyeztek. Jamie most már hátradőlt, sóhajtott, és végre kortyolt egyet a sherryjéből. Úgy gondolta, hogy megérdemli.

Nem csak a csapdákra kapott engedélyt, de arra is, hogy a tőzegvágók napi fél órával többet dolgozhassanak, és a többlet tőzegből még egy kis tüzet rakhassanak minden cellában. Gyógyszert nem tudtak szerezni, de eltávozási engedélyt kapott Sutherland számára, hogy üzenetet küldjön vele Ullapoolba egy unokatestvérének, akinek a férje patikus volt. Ha unokanővére férje hajlandó gyógyszert küldeni, azt megkaphatják a foglyok.

Tisztességes munka egy estére, gondolta Jamie. Kortyolt még egyet a sherryből és lehunyta a szemét, élvezte a tűz melegét az arcán.

Grey leeresztett szempillái mögül figyelte a vendégét, látta, hogy a széles váll meggörnyed egy kicsit, enyhül a feszültsége most, hogy megoldották a dolgukat. Fraser legalábbis ezt hiszi. Nagyon jó, gondolta magában Grey. Igen, iszogasd csak a sherrydet, lazíts. Azt akarom, hogy egészen gyanútlan légy.

Előrehajolt, hogy fölemelje a palackot, érezte, hogy Hal levele megzörren a belső zsebében. A szíve gyorsabban kezdett dobogni.

– Nem inna még egy csöppet, Mr. Fraser? És mondja csak… hogy van mostanában a nővére?

Látta, hogy Fraser szeme elkerekedik, és arca el sápad a rémülettől.

– Hogy mennek a dolgok ott… Lallybrochban, mert úgy nevezik, ugye? – Grey félretolta a palackot, de közben szemét le nem vette a vendégéről.

– Nem tudnám megmondani, őrnagy. – Fraser hangja higgadt maradt, de a szeme résnyire szűkült.

– Nem? Pedig le merném fogadni, hogy jól megy soruk mostanában, amennyi aranyat maga szerzett nekik.

A széles vállak hirtelen megfeszültek, összerándultak a kopott kabát alatt. Grey mintegy mellesleg fölemelte az egyik sakkfigurát a közeli asztalról, és lazán egyik kezéből a másikba hajigálta.

– Gondolom, Ian – Iannek hívják a sógorát, ugye? – jó hasznát veszi majd.

Fraser visszanyerte az önuralmát. Sötétkék szeme egyenesen Grey szemébe nézett.

– Minthogy ilyen jól informált a családi kapcsolataimat illetőleg, őrnagy – mondta higgadtan –, fel kell tételeznem, azt is tudja, hogy az otthonom jóval több mint száz mérföldnyire fekszik Ardsmuirtól. Esetleg meg tudná magyarázni, hogyan tehettem volna meg kétszer ezt a távolságot három nap leforgása alatt?

Grey továbbra is a sakkfigurát nézte, ahogy tehetetlenül gördül egyik kezéből a másikba. Egy gyalog volt, egy apró, kúpos fejű, vad ábrázatú harcos, amit egy henger alakú rozmáragyarból faragtak ki.

– Találkozhatott valakivel a lápon, aki hírt vihetett az aranyról, vagy akár magát az aranyat vihette el a családjának.

Fraser horkantott egyet.

– Ardsmuirban? Mennyi annak a valószínűsége, őrnagy, hogy véletlenül összefutok ezen a lápon egy számomra ismerős emberrel? Még kevésbé valószínű, hogy éppen egy olyan emberrel, akire rá mernék bízni egy olyan üzenetet, amilyenre maga utalt. – Ellentmondást nem tűrően letette a poharát. – Nem találkoztam senkivel a lápon, őrnagy.

– És csak úgy higgyem el a maga adott szavát, Mr. Fraser? – Grey megengedte magának, hogy jelentős mennyiségű szkepticizmus érződjön a hangjában. Felhúzott szemöldökkel nézett fel.

Fraser magasan ülő arccsontja fölött kissé elpirult.

– Soha senkinek nem volt még oka, hogy kételkedjen a szavamban, őrnagy – közölte kimérten.

– Valóban nem? – Greynek nem kellett megjátszania a haragját. – Úgy emlékszem, nekem is a szavát adta, amikor elrendeltem, hogy leszedjék magáról a vasat!

– És meg is tartottam!

– Igazán? – Mindkét férfi kihúzta magát ültében, és egymásra bámultak az asztal fölött.

– Három dolgot kért tőlem, őrnagy, és én minden részletében megtartottam az egyezségünket!

Grey megvetően szipogott.

– Valóban, Mr. Fraser? És ha ez így van, könyörgöm, mi volt az oka, hogy hirtelen semmibe vette a cimborái társaságát, és az üregi nyulakkal kívánt összejönni a lápon? Tehát afelől biztosít engem, hogy senki mással nem találkozott – vagyis a szavát adja, hogy ez így volt. – Ez utóbbit már hallhatóan csúfondárosan mondta, amitől a vér Fraser arcába tolult. Egyik hatalmas tenyere lassan ökölbe szorult.

– Igen, őrnagy – felelte halkan. – A szavamat adom magának, hogy ez így volt. – Úgy tűnt, ezen a ponton tudatosult benne, hogy a keze ökölbe szorult, így nagyon lassan kitárta tenyerét, és az asztalra fektette.

– És mi a helyzet a szökésével?

– Ami a szökésemet illeti, őrnagy, mondtam már, hogy nem fogok mondani semmit. – Fraser lassan kifújta a levegőt és hátradőlt a székén, s közben Grey vastag, vörhenyes szemöldökére meredt.

Grey egy pillanatra elhallgatott, aztán ő is hátradőlt, és a sakkfigurát az asztalra tette.

– Hadd beszéljek egyenesen, Mr. Fraser. Megtisztelem azzal, hogy feltételezem, maga értelmes ember.

– Biztosíthatom, őrnagy, tisztában vagyok vele, milyen nagy megtiszteltetés ez.

Grey hallotta az iróniát, de nem válaszolt; most ő érezte magát nyeregben.

– Az az igazság, Mr. Fraser, hogy valójában semmi jelentősége, érintkezésbe lépett-e családjával az arany ügyében, vagy sem. Lehet, hogy igen. Már maga a lehetőség is elegendő, hogy egy csapat dragonyost küldj ek, hogy alaposan átkutassák Lallybroch épületeit, valamint hogy letartóztassák és kikérdezzék a családja tagjait.

A belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy papírdarabot. Széthajtogatta, és felolvasta a nevek listáját.

– Ian Murray, a sógora, ha jól tudom. A felesége, Janet. Ő lehet a maga nővére, természetesen. A gyermekeik, James, csak nem a nagybátyjáról kapta a nevét? – röviden felnézett, épp annyi időre, hogy elkapja Fraser pillantását, aztán visszatért a listájához –, Margaret, Katherine, Janet, Michael és Ian. Szép kis fészekalj – közölte olyan megvető hangon, hogy az a hat ifjabb Murray-t egy alom kismalaccal tette egyenlővé. Az asztalra tette a listát a sakkfigura mellé.

– A három idősebb gyermek már van annyi idős, hogy letartóztassák és kihallgassák őket a szüleikkel együtt, tudja. Az ilyen kihallgatások gyakran kíméletlenek, Mr. Fraser.

Ezzel bizony igazat mondott, és ezt Fraser is tudta. Minden szín kiszaladt a fogoly arcából, így még jobban kilátszottak bőre alól az erős csontok. Egy másodpercre lehunyta a szemét, aztán kinyitotta.

Greynek ebben a pillanatban eszébe jutott Quarry hangja, amint azt mondja: „Ha kettesben vacsorázna Fraserrel, ne fordítson hátat neki.” Egy pillanatra felállt a szőr a tarkóján, de uralkodott magán, és visszatért Fraser kék tekintetéhez.

– Mit akar tőlem? – Halk volt a hang, rekedt a dühtől, de a skót mozdulatlanul ült, cinóbervörösbe faragott, lángba borított alakként.

Grey nagy levegőt vett.

– Tudni akarom az igazat – szólt halkan.

Egy hang sem hallatszott a szobában, kivéve a tőzeg pattogását és sziszegését a kandallóban. Egy mozdulat villant Fraser felől, nem több, mint ujjai rándulása a lábán, aztán újra semmi. Úgy ült ott a skót elfordított fejjel, a tűzbe bámulva, mintha ott keresné a választ.

Grey csendesen ült, várakozott. Megengedhette magának, hogy várjon. Végül Fraser visszafordult, hogy szembenézzen vele.

– Hát akkor az igazat. – Nagy levegőt vett, Grey jól látta, ahogy vászoninge alatt a mellkasa megemelkedik tőle. Mellény nem volt rajta. – Megtartottam a szavamat, őrnagy. Én hűségesen elmondtam mindent, amit az a férfi mondott nekem aznap éjjel. Csak azt nem mondtam el, hogy a szavainak egy része számomra jelentéssel bírt.

– Csak nem? – Grey nyugodt maradt, szinte mozdulni sem mert. – Na és mi volt az a jelentés?

Fraser széles szája vékony vonallá keskenyedett.

– Én… beszéltem magának a feleségemről – kezdte, úgy kényszerítve ki a szavakat, mintha fájdalmat okoznának.

– Igen, azt mondta, hogy meghalt.

– Én azt mondtam, hogy elment, őrnagy – javította ki Fraser halkan. Szemével a gyalogra meredt. – Valószínű, hogy meghalt, de… – Elhallgatott, nyelt egyet, aztán határozottabban folytatta. – A feleségem gyógyító volt, bűbájos, ahogy a felföldön nevezik, de még annál is több. Fehér asszony volt… bölcs asszony. – Felpillantott. – A kelta szó erre ban-druidh, ami boszorkányt is jelent.

– A fehér boszorkány. – Grey szintén halkan beszélt, de izgalom zakatolt a vérében. – Tehát a férfi szavai a maga feleségére utaltak?

– Azt hittem, hogy talán igen. És ha így lett volna… – A széles vállak enyhe rándítással mozdultak. – Mennem kellett – közölte egyszerűen. – Hogy lássam.

– Honnan tudta, hová kell mennie? Vagy azt is a csavargó szavaiból szűrte ki? – Grey kíváncsiságában kissé előrehajolt. Fraser bólintott, szeme még mindig az elefántcsont sakkfigurára meredt.

– Ismertem egy helyet, nem túl messze innen, ahol van egy Szent Bride-nak szentelt hely. Szent Bride-ot „a fehér asszonynak” is nevezték – magyarázta, és felpillantott. – Bár a szentély már nagyon régóta ott van, jóval azelőtt épült, hogy Szent Bride Skóciába jött.

– Értem. És ezért feltételezte, hogy a férfi szavai erre a helyre utaltak, valamint a feleségére?

Megint a vállrándítás.

– Nem tudtam – ismételte Fraser. – Nem tudtam volna megmondani, hogy az az ember a feleségemről beszélt-e, vagy hogy a „fehér boszorkány” csak Szent Bride-ra utal. Lehet, csak azért említette, hogy arra a helyre irányítson engem, vagy talán egyik sem.

De úgy éreztem, hogy mennem kell.

Leírta a kérdéses helyet, és Grey biztatására még útmutatást is adott, hogy hogyan érjék el.

– Maga a szentély egy ősi kereszt alakú kis kődarab, annyira viharvert, hogy alig látszanak rajta a jelek. Egy kicsi medence fölött áll, félig a hangába temetve. Apró fehér köveket talál a medencében, a parton növő hanga gyökereibe gabalyodva. Úgy tartják, hogy a köveknek hatalmas erejük van, őrnagy – magyarázta, a másik üres tekintetét látva. – De csak ha a fehér hölgy használja őket.

– Értem. És a maga felesége…? – Grey tapintatosan elhallgatott.

Fraser röviden megrázta a fejét.

– Semmi sem volt ott, aminek köze lehetett volna hozzá – felelte lágyan. – Ő valóban elment. – A hangja halk volt és összeszedett, de Grey meghallotta benne a vigasztalanság felhangjait.

Fraser arca általában nyugodt és kiismerhetetlen volt; most sem változott az arckifejezése, de a fájdalom jelei nyilvánvalóak voltak. Belevésődtek a szája és szeme körüli ráncokba, sötétségbe borulva a villódzó tűz mellett. Tolakodásnak tűnt, hogy megzavarja az ennyire mély érzéseket, bármennyire is kimondatlanok maradtak, de Grey tudta a kötelességét.

– És az arany, Mr. Fraser? – kérdezte csöndesen. – Azzal mi van?

Fraser nagy levegőt vett.

– Az ott volt – jelentette be egyszerűen.

– Micsoda? – Grey kiegyenesedett a székén, és a skótra bámult. – Megtalálta?

Fraser ekkor fölnézett rá, szája keserű mosolyra húzódott.

– Megtaláltam.

– Valóban a franciák aranya volt, amit Lajos küldött Stuart Károlynak? – Az izgalom csak úgy zakatolt Grey ereiben, s vele együtt a saját látomásai, amint hatalmas ládákban szállítja a Lajos-aranyat feletteseinek Londonba.

– Lajos sosem küldött aranyat a Stuartoknak – közölte Fraser határozottan. – Nem, őrnagy, amit én találtam a szent medencéjénél, az arany volt, de nem francia érmék.

Amit talált, az egy kicsi doboz volt, benne néhány arany- és ezüstérme, meg egy kis bőrerszény, tele ékszerekkel.

– Ékszerek? – fakadt ki Grey. – Azok meg honnan a pokolból valók?

Fraser enyhén elkeseredett pillantást vetett rá.

– A leghalványabb fogalmam sincs, őrnagy – mondta. – Honnan tudnám?

– Persze, honnan is tudná – felelte Grey, köhögéssel leplezve izgatottságát. – Természetesen. De az a kincs… az hol van most?

– Beledobtam a tengerbe.

Grey üres tekintettel meredt rá.

– Hogy… mi?

– Beledobtam a tengerbe – ismételte Fraser türelmesen. A ferde metszésű kék szemek nyugodtan néztek Grey szemébe. – Hallott már esetleg arról a helyről, őrnagy, amit az Ördög Üstjének neveznek? Nem több, mint fél mérföldnyire esik a szent medencéjétől.

– De miért? Miért tett volna ilyesmit? – könyörgött Grey. – Hiszen semmi értelme, ember!

– Akkor nem nagyon foglalkoztatott az értelem, őrnagy – felelte Fraser tompán. – Reménykedve mentem oda, és amikor szertefoszlott a reményem, a kincs már nem tűnt nekem többnek egy kis doboznyi kőnél meg patinás fémdarabnál. Semmi hasznát nem láttam. – Fölnézett, egyik szemöldökét ironikusan kissé felhúzta. – De annak sem láttam értelmét, hogy Gyuri királynak adjam. Ezért hát behajítottam a tengerbe.

Grey megint hátradőlt a székén, és gépiesen kitöltött még egy pohár sherryt. Szinte észre sem vette, hogy mit csinál, annyira zavarosak voltak a gondolatai.

Fraser elfordított fejjel ült, állát az öklére támasztotta és belebámult a tűzbe. Arca újra a szokásos egykedvűségét mutatta.

Mögötte ragyogott a tűz, megvilágította orrának hosszú, egyenes vonalát és ajkának lágy ívét, árnyékával ridegséget rajzolva állára és szemöldökére.

Grey ivott egy jókora kortyot az italából, lassan összeszedte magát.

– Megindító történet, Mr. Fraser – mondta aztán szenvtelenül. – Rendkívül drámai. Mégsincs arra semmi bizonyíték, hogy ez volna az igazság.

Fraser megmozdult, elfordította a fejét, hogy Greyre nézzen. Jamie ferde metszésű szeme összeszűkült, talán magában mulatott valamin.

– De igen van, őrnagy – válaszolta. Rongyos térdnadrágja dereka alá nyúlt, egy pillanatig matatott, aztán átnyújtotta öklét az asztal lapja fölött, és várt.

Grey önkéntelenül odanyújtotta a kezét, és egy apró tárgy hullott a nyitott tenyerébe. Egy zafír volt, sötétkék, akár Fraser szeme, és igencsak méretes.

Grey eltátotta a száját, de nem szólt semmit, elnémult a döbbenettől.

– Ott van a bizonyítéka, hogy a kincs létezett, őrnagy. – Fraser a Grey kezében levő kő felé biccentett, tekintete találkozott az őrnagyéval az asztal fölött. – Ami pedig a többit illeti… sajnálom, őrnagy, de be kell érnie az én szavammal.

– De… de… azt mondta…

– Valóban. – Fraser olyan nyugodt volt, mintha a kinti esőről társalognának. – Megtartottam ezt az egy pici követ, arra gondolva, hogy hasznát vehetem, ha valaha még kiszabadulok, vagy esetleg lesz valami lehetőségem elküldeni a családomnak. Mert nyilván ön is úgy gondolja, őrnagy – és gúnyos fény csillant Jamie szemében hogy a családom nem tudna használni akkora kincset anélkül, hogy magára vonna egy jó adag nemkívánatos figyelmet. Egyetlen követ talán igen, de sokat már nem.

Grey szinte gondolkozni sem tudott. Igaz volt az, amit Fraser mondott: egy gazdálkodó a Skót-felföldön, olyasvalaki, mint Fraser sógora, semmiképpen sem tudna pénzzé tenni ekkora kincset anélkül, hogy szóbeszédet gerjesszen, ami viszont rövidesen Lallybrochba vonzaná a király embereit, magát Frasert pedig jó eséllyel élete egész hátralévő részére börtönbe juttatná. Na de ilyen könnyedén elhajítani egy ekkora kincset! Mégis, ha a skótra pillantott, el tudta hinni. Ha valaha létezett ember, akinek az ítélőképességét nem homályosítja el a kapzsiság, akkor Jamie Fraser az. , De mégis…

– Hogyan tudta ezt magánál tartani? – kérdezte Grey hirtelen. – Tetőtől talpig átvizsgálták, amikor visszahozták ide.

A széles száj most húzódott először őszinte mosolyra, mióta Grey ismerte.

– Lenyeltem – közölte Fraser.

Grey keze görcsösen összezárult a zafír fölött. Aztán kinyitotta a kezét, és meglehetős óvatossággal letette a ragyogó kék tárgyat az asztalra, a sakkfigura mellé.

– Értem – jegyezte meg.

– Abban biztos vagyok, őrnagy – felelte Fraser olyan komolyan, hogy az csak még jobban kihangsúlyozta a szemében csillogó nevetést. – Időnként a közönséges zabkásából álló étrendnek is megvannak az előnyei.

Grey elnyomta feltörő nevetési kényszerét, és egy ujjával erősen megdörzsölte az ajkát.

– Biztosan megvannak, Mr. Fraser. – Egy pillanatig csak ült, és a kék követ bámulta. Aztán hirtelen fölnézett.

– Maga pápista, Mr. Fraser? – Tudta már a választ; kevés követője volt a katolikus Stuartoknak, aki ne lett volna az. A választ meg sem várva fölállt, és odament a sarokban álló könyvespolchoz. Eltartott egy pillanatig, míg megtalálta; anyjától kapta ajándékba, nem tartozott a szokásos olvasmányai közé.

Letette a borjúbőrbe kötött Bibliát az asztalra, közvetlenül a kő mellé.

– Én magam hajlok arra, hogy elfogadjam az ön úri becsületszavát, Mr. Fraser – mondta. – De remélem, megérti, hogy figyelembe kell vennem a szolgálatomat is.

Fraser egy hosszú pillanatig a könyvre meredt, aztán fölnézett Greyre, az arckifejezése kiismerhetetlen volt.

– Igen, azt én is tudom, őrnagy – felelte halkan. Széles tenyerét habozás nélkül a Bibliára tette.

– Esküszöm a mindenható Istenre és az ő Szent Igéjére – szólt határozottan. – A kinccsel az történt, amit mondtam. – Szeme ragyogott a tűz fényében, sötéten és kifürkészhetetlenül. – És esküszöm a mennyországba vetett reményemre – tette hozzá szelíden –, hogy most már a tengerben nyugszik.