9

A vándor

Greynek James Fraserre vonatkozó elhatározása két hétig tartott. Aztán megérkezett a hírnök Ardsmuir faluból, olyan hírekkel, hogy az mindent megváltoztatott.

– Még életben van? – sürgette az embert. A hírhozó, Ardsmuir falu egyik lakója, aki a börtönben dolgozott, bólintott.

– Én magam láttam, uram, amikor behozták. Most ott van a Hársfában, ápolják, de ha érdekli, amit gondolok, uram, nemigen nézett úgy ki, mint akin segíthet még az ápolás. – Jelentőségteljesen felhúzta az egyik szemöldökét.

– Értem – felelte Grey kurtán. – Köszönöm, Mr…

– Allison, uram, Rufus Allison. Szolgálatára, uram. – A férfi elfogadta a feléje nyújtott shillinget, kalapjával a hóna alatt meghajolt, és távozott.

Grey leült az asztalához, és kibámult az ólmos égre. A nap alig egy-két alkalommal mutatkozott a megérkezése óta. Íróasztalához koppantotta a lúdtoll végét, amellyel írni szokott, nem törődve a kárral, amit ezzel a hegyének okozott.

Az arany említésére bárki hegyezni kezdte volna a fülét, de ő különösen. Találtak egy embert aznap reggel, a ködben a lápon vándorolt a falu közelében. A ruhája átázott, nemcsak a nedvességtől, hanem tengervíztől is, és a láztól nem volt magánál.

Szüntelenül beszélt, azóta, hogy megtalálták. Nagyrészt csak zagyvaságokat mondott, és megmentői képtelenek voltak értelmet kihámozni a locsogásából. A férfi skótnak tűnt, mégis a francia és a gael nyelv összefüggéstelen keverékén beszélt, itt-ott beleszőve egy-egy furcsa angol szót is. Az ilyen szavak egyike az „arany” volt.

A skótok, az arany és a francia nyelv kombinációja az országnak ezen a vidékén mindenkinek, aki harcolt a jakobita felkelés utolsó napjaiban, ugyanazt a gondolatot juttatta eszébe. A franciák aranya. A vagyon aranyrudakban, amit – a híresztelések szerint – a francia Lajos küldött titokban unokatestvére, Stuart Károly megsegítésére. De túlságosan későn küldte.

Néhány történet szerint a franciák aranyát a felföldi sereg rejtette el az észak felé tartó utolsó fejvesztett menekülés során, a cullodeni katasztrófa előtt. Mások úgy tartották, hogy az arany soha nem érkezett meg Károlyhoz, hanem egy barlangban hagyták biztonságban, nem messze attól a helytől, ahol partot ért északnyugaton.

Volt, aki azt állította, hogy elveszett a rejtekhely titka, Cullodennél megölték az őrzőjét. Mások azt mondták, hogy még ismert a rejtekhely, de egyetlen felföldi család tagjai őrzik szigorúan. Bármi is legyen az igazság, az aranyat soha nem találták meg. Eddig.

Francia és gael. Grey tűrhetően beszélt franciául többéves külföldi hadjáratainak eredményeképp, de sem ő, sem egyetlen tisztje nem beszélt a barbár kelta nyelven, kivéve azt a néhány szót, amit Grissom őrmester tanult meg még gyermekkorában egy skót dadától.

Egy falubeli emberben nem bízhatott meg, különösen nem, ha valami igazság is rejlett ebben a történetben. A franciák aranya! Azon felül, hogy milyen értékes volt kincsként, ami egyébként is a koronához kerülne, az aranynak jelentős személyes értéke is volt John William Grey számára. Rájött, hogy a misztikus kincs lehetne az ő útlevele el Ardsmuirból, vissza a londoni civilizációba. A legsötétebb kegyvesztettséget is azonnal beragyogná az arany káprázatos csillogása.

Beleharapott a csorba lúdtoll végébe, érezte, ahogy a vékony henger megroppan a fogai közt.

A pokolba! Nem, nem lehet egy falubeli, és az egyik tisztje sem.

Akkor egy rab. Igen, egy rabot kockázat nélkül alkalmazhatna, mert egy rab nem tudná a saját céljaira felhasználni az információt.

Megint csak a pokolba. Az összes rab beszél kelta nyelven, sokan valamennyire angolul is – de csak egy beszél emellett franciául is. Tanult ember, visszhangzott Quarry hangja az emlékezetében.

– Francba, francba, francba! – motyogta Grey. Nem volt mit tenni. Allison azt mondta, hogy a vándor nagyon beteg, nincs idő más megoldást keresni. Kiköpött egy tollszárdarabkát.

– Brame! – kiabálta. A döbbent káplár bedugta a fejét.

– Igen, uram?

– Hozza ide nekem a James Fraser nevű foglyot. De azonnal!

A börtönigazgató az asztala mögött állt. Úgy dőlt neki, mintha a hatalmas tölgyfa tábla valóban az az erődítmény lenne, aminek látszott. A keze nyirkosan tapadt a sima fához, egyenruhájának fehér gallérját túlságosan szorosnak érezte a nyaka körül.

A szíve hevesen vert, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a skót, vasai halkan csörömpöltek, és megállt az asztal előtt. Az összes gyertya égett, így a dolgozószoba majdnem olyan világos volt, mint fényes nappal, pedig odakint már teljes sötétség honolt.

Természetesen látta néhány alkalommal Frasert, kint állt az udvaron a többi fogollyal, vörös feje és válla a legtöbb férfi fölé emelkedett, de egyszer sem látta olyan közelről, hogy tisztán kivehesse az arcát.

Megváltozott a külseje. Ez rémületet és megkönnyebbülést is jelentett neki egyben; eddig egy tisztára borotvált arcot látott az emlékeiben, fenyegetéstől sötétet, vagy csúfondárosan nevetőt. Ennek a férfinak rövid szakálla volt, az arca nyugodt és figyelmes, és míg a sötétkék szemek ugyanazok voltak, nem adták jelét a felismerésnek. A férfi csöndesen állt az asztal előtt, és várt.

Grey megköszörülte a torkát. A szíve még mindig gyorsabban dobogott, de legalább tudott nyugodtan beszélni.

– Mr. Fraser – kezdte. – Köszönöm, hogy eljött!

A skót udvariasan bólintott. Nem válaszolta azt, hogy nem volt más választása, csak a szemével közölte ezt.

– Nem kételkedem, hogy csodálkozik, miért küldtem önért – folytatta Grey. Elviselhetetlenül fellengzősnek hallotta saját magát, de képtelen volt változtatni rajta. – Olyan helyzet alakult ki, amelyben az ön segítségére van szükségem.

– Mi lenne az, őrnagy? – A hangja most is ugyanolyan mély és markáns, egy kevés felföldi torokhanggal fűszerezve.

Vett egy nagy levegőt, és az asztalra támaszkodott. Bármi mást szívesebben megtett volna, mint hogy éppen ennek az embernek a segítségét kérje, de átkozottul nem volt más választása. Fraser volt az egyetlen lehetőség.

– Egy férfit találtak tévelyegni a lápon a tengerpart közelében – közölte óvatosan. – Úgy tűnik, hogy nagyon beteg, és a beszéde zavaros.

Mindazonáltal bizonyos… dolgok, amikre valószínűleg utal, elképzelhető, hogy… rendkívül fontosak lehetnek a korona számára. Szeretnék beszélni vele, hogy a lehető legtöbbet megtudjak a személyazonosságáról, és azokról a dolgokról, amikről beszél.

Elhallgatott, de Fraser csak állt ott várakozóan.

– Sajnálatos módon – folytatta Grey, és újabb nagy levegőt vett – úgy hallották, hogy a kérdéses férfi a kelta és a francia nyelv keverékén beszél, és csak egy-két szót mond angolul.

A skót egyik vörös szemöldöke megrándult. Az arca nem változott észrevehetően, de nyilvánvaló volt, hogy felfogta a helyzet jelentőségét.

– Értem, őrnagy. – A skót lágy hangja megtelt iróniával. – És azt szeretné, ha tolmácsolnám magának, amit ez az ember esetleg mond.

Grey nem mert megszólalni, csupán a fejét rándította egy kurta biccentésre.

– Attól tartok, ezt meg kell tagadnom, őrnagy. – Fraser tisztelettel beszélt, de a szeme csillanása minden volt, csak nem tiszteletteljes. Grey keze szorosan az itatós blokkon fekvő sárgaréz levélnyitóra feszült.

– Megtagadja? – kérdezte. Még erősebben szorította a levélnyitót, hogy képes legyen nyugodt hangon beszélni. – Szabadna megtudnom, hogy miért, Mr. Fraser?

– Mert fogoly vagyok, őrnagy – felelte a skót udvariasan. – Nem pedig tolmács.

– A segítségét pedig… nagyra értékelnénk – mondta Grey, és megpróbálta jelentőséggel átitatni a mondandóját anélkül, hogy nyíltan megvesztegetésnek hasson. – Ellenkező esetben viszont – a hangja megkeményedett –, ha elmulasztaná megadni a törvényes segítséget…

– Egyáltalán nem törvényes, ha szolgálatot akar tőlem kicsikarni, vagy ha megfenyeget engem, őrnagy. – Fraser hangja jóval keményebb volt, mint Greyé.

– Nem fenyegettem meg! – A levélnyitó éle a tenyerébe vágott, kénytelen volt lazítani a szorításán.

– Csakugyan nem? Nos, ezt örömmel hallom. – Fraser az ajtó felé fordult. – Ebben az esetben, őrnagy, búcsút intek mára.

Grey sokat adott volna érte, ha akkor egyszerűen elengedheti. De sajnos szólította a kötelesség.

– Mr. Fraser! – A skót megállt az ajtótól jó egy méternyire, de nem fordult meg. Grey nagy levegőt vett, hogy megacélozza magát.

– Ha megteszi, amit kérek, leüttetem a vasait – ígérte.

Fraser nagyon csöndesen állt. Bármilyen fiatal és tapasztalatlan lehet Grey, mégsem figyelmetlen. Ezen kívül nem is rossz emberismerő. Grey figyelte, ahogy foglyának feje fölemelkedik, a válla még jobban megfeszül, és aggodalma, mely a vándor érkezéséről szóló első hír óta eltöltötte, némileg enyhült.

– Mr. Fraser? – szólt.

A skót nagyon lassan megfordult. Az arca kifejezéstelen maradt.

– Megegyeztünk, őrnagy – mondta lágyan.

Jóval elmúlt éjfél, amikor megérkeztek Ardsmuir faluba. Elhaladtukban nem láttak fényt a kunyhók ablakában, és Grey azon kapta magát, hogy elgondolkozik, vajon mire gondolhatnak az itt élők, mikor késő éjjel patadobogást meg fegyvercsörgést hallanak az ablakuk alatt, mintha csak az angol csapatok halvány visszhangja lenne, azoké, akik tíz évvel azelőtt söpörtek végig a felföldön.

A vándort a Hársfába vitték, egy fogadóba, amit azért neveztek így, mert sok-sok évvel azelőtt az udvarán egy hatalmas hársfával büszkélkedhetett – harminc mérföldes körzetben ez volt az egyetlen hársfa a vidéken. Mára nem maradt belőle más, mint egy vastag tuskó – a fa, mint annyi más dolog is, eltűnt. Ez is Culloden miatt – hisz Cumberland csapatai égették el tűzifának –, de a neve megmaradt.

Grey megállt az ajtóban, és Fraserhez fordult.

– Emlékszik majd a megállapodásunkra?

– Úgy lesz – felelte Fraser röviden, és ő is belépett az ajtón.

Annak fejében, hogy levették róla a vasat, Grey három dolgot kért: először, hogy Fraser ne próbáljon megszökni a faluba tett út alatt, és vissza. Másodszor Fraser vállalja, hogy hiánytalanul és a valóságnak megfelelően beszámol arról, amit a csavargó mond. Harmadszor pedig Fraser adja a szavát, hogy Greyen kívül senkinek sem beszél arról, amit hallott.

Bentről kelta szavak mormolása hallatszott, aztán a meglepetés hangja, amikor a fogadós meglátta Frasert, és a tiszteletadásé a mögötte belépő vörös kabátos láttán. A gazdasszony a lépcsőn állt, a kezében tartott olajlámpás fényében táncoltak körülötte az árnyak.

Grey meghökkenten tette kezét a fogadós karjára.

– Ki ez? – Még egy alak állt a lépcsőn, egy tiszta feketébe öltözött jelenés.

– Ő a pap – szólalt meg mögötte halkan Fraser. – Akkor ez az ember már haldoklik.

Grey nagy levegőt vett, próbálta megerősíteni magát az elkövetkezendőkre.

-Akkor nincs sok vesztegetni való időnk – felelte határozottan, egyik csizmás lábát a lépcsőre téve. – Igyekezzünk!

A férfi hajnal előtt halt meg, Fraser fogta az egyik kezét, a pap a másikat. Amikor a pap az ágy fölé hajolt, kelta és latin nyelven mormolt, pápista jeleket rajzolt a testre, Fraser pedig hátradőlt a székén, behunyta a szemét, de továbbra is a magáéban tartotta a kicsi, törékeny kezet.

A nagydarab skót egész éjjel ott ült a férfi mellett, hallgatta, bátorította, nyugtatgatta. Grey az ajtónál állt, nem akarta egyenruhájának látványával megijeszteni az embert. Fraser gyengédségétől meglepődött és meg is hatódott.

Most Fraser a keskeny, viharvert kezet a néma mellkasra fektette, és ugyanazt a jelet rajzolta, mint a pap. Megérintette a vándor homlokát, a szívét és egymás után mindkét vállát, a kereszt jeleként. Kinyitotta a szemét és fölállt, a fejét majdnem beleütötte az alacsony szarufákba. Röviden biccentett Greynek, és lement előtte a keskeny lépcsőn.

– Ide be. – Grey a söntés ajtajára mutatott, ami ebben az órában üresen állt. Egy álmos tekintetű csaposlány megrakta nekik a tüzet, hozott kenyeret meg sört, aztán kiment, hogy magukra hagyja őket.

Grey megvárta, míg Fraser felfrissíti magát, mielőtt megkérdezte volna.

– Nos, Mr. Fraser?

A skót letette az ónkupáját, és keze fejével megtörölte a száját. Borostásan ugyan, de hosszú haját csinosan összefogva nem tűnt ziláltnak a hosszú éjjeli virrasztás után, de a fáradtság sötét árkai húzódtak a szeme alatt.

– Jól van – felelte. – Nincs valami sok értelme, őrnagy – tette hozzá figyelmeztetőleg –, de ez minden, amit mondott. – És lassan beszélni kezdett, időnként meg-megállva, hogy eszébe jusson egy-egy szó, vagy hogy elmagyarázzon valami kelta vonatkozást. Grey csak ült, és egyre jobban belesüppedt a csalódottságába: Frasernek igaza van – valóban nem sok értelme volt.

– A fehér boszorkány? – szakította félbe Grey. – Egy fehér boszorkányról beszélt? Meg fókákról? – Alig tűnt elképzelhetetlenebbnek, mint a többi, mégis hitetlenkedve mondta.

– Igen.

– Mondja el nekem újra – parancsolta Grey. – Erőltesse meg az emlékezetét. Ha lenne szíves – tette hozzá.

Meglepett érzéssel nyugtázta, hogy furcsán kényelmesen érzi magát ennek az embernek a társaságában. Ennek oka persze részben egyszerűen a kimerültség volt, szokásos érzéseit és reakcióit eltompította a hosszú éjszaka és a teher, hogy egészen közelről nézte végig, ahogy egy ember meghal.

Az egész éjszaka valószínűtlennek tűnt Grey számára, s nem kevésbé ez a furcsa végkifejlet, ahogy itt találta magát egy falusi kocsma félhomályában ülve, amint a Vörös Jamie Fraserrel együtt iszogatják a korsó sörüket.

Fraser engedelmeskedett, lassan beszélt, időnként meg-megállva, hogy visszaemlékezzen. Itt-ott egy-egy szónyi eltéréssel ugyanazt mondta, mint először – és azokat a részeket, amiket Grey maga is megértett, pontosan fordította le.

Csüggedten rázta meg a fejét. Zagyvaság. A férfi félrebeszélése pontosan ez volt – félrebeszélés. Ha ez az ember látott valaha aranyat – márpedig úgy hangzott, mintha látott volna valamikor –, akkor ebből a zavaros hallucinációból nem lehetett megmondani, hogy hol és mikor.

– Teljesen biztos benne, hogy ez minden, amit mondott? – Grey abba a halvány reménybe kapaszkodott, hogy Fraser esetleg kihagyott egy kis töredéket, valami kijelentést, ami némi nyomot szolgáltatna az elveszett aranyhoz.

Fraser ingujja visszacsúszott, ahogy fölemelte a kupáját; Grey jól látta csuklója körül a nyers hús széles sávját, ami sötét volt a söntés szürke reggeli fényében. Fraser látta, hogy megnézi, és letette a kupát; az összetartozás törékeny illúziója szilánkokra tört.

– Én betartom a megállapodásaimat, őrnagy – közölte Fraser hideg kimértséggel. Felállt. – Visszamegyünk most?

Egy darabig csöndben lovagoltak. Fraser a gondolataiba merült, Grey pedig a kimerültségébe és csalódottságába. Egy kis forrásnál megálltak, hogy felfrissítsék magukat, épp amikor a nap elérte a kis hegyeket északon.

Grey ivott a hideg vízből, aztán az arcára locsolta, érezte, hogy a megrázkódtatás egy időre megint életre kelti. Több mint huszonnégy órája volt ébren, és már lassúnak és ostobának érezte magát.

Fraser ugyanúgy huszonnégy órája volt ébren, de nem adta látható jelét annak, hogy ez zavarná. Buzgón mászkált négykézláb a forrás körül, láthatólag valami vízi növényt szedett a vízből.

-Mit művel ott, Mr. Fraser? – kérdezte Grey némi csodálkozással.

Fraser kissé meglepve nézett föl, de a legkevésbé sem zavartatta magát.

– Vízitormát szedek, őrnagy.

– Azt látom – mondta Grey mogorván. – De minek?

– Megenni, őrnagy – válaszolta Fraser egykedvűen. Levette az övéről a pecsétes vászonzacskót, és beleejtette a csöpögő zöld csomót.

– Valóban? Nem kap megfelelő táplálékot? – kérdezte Grey zavartan. – Még sose halottam róla, hogy valaki vízitormát egyen.

– Ez zöld, őrnagy.

Kimerült állapotában az őrnagyban felmerült a gyanú, hogy rá akarják szedni.

– De az ördögbe, hát milyen más színe lehetne egy gyomnak? – kérdezte.

Fraser szája kissé elhúzódott, úgy tűnt, hogy próbál valamit leküzdeni magában. Végül finoman vállat vont, és térdnadrágja oldalába törölte nedves kezét.

– Úgy értettem, őrnagy, hogy ha zöld növényt eszik az ember, akkor nem kap skorbutot és nem veszíti el a fogait. Az embereim ilyen zöldséget esznek, ha viszek nekik, és a torma jobb ízű, mint a legtöbb növény amit a lápon találok.

Grey érezte, hogy a homlokára szökik a szemöldöke.

– A zöld növény megállítja a skorbutot? – fakadt ki. – Honnan szedte ezt az elképzelést?

– A feleségemtől! – csattant fel Fraser. Hirtelen elfordult, és álltában gyors, határozott mozdulatokkal bekötötte a zsákja száját.

Grey nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze.

– A felesége, uram… ő hol van?

A válasz egy sötétkék villanás volt, mely a hátgerincéig átégette, annyira megrázó volt az ereje.

Maga talán még túl fiatal, hogy ismerné a gyűlölet és kétségbeesés hatalmát. Grey emlékeiben Quarry hangját hallotta. Mégsem volt az; azonnal felismerte a mélységét Fraser szemében.

De csak egy pillanatra, aztán visszatért helyére a férfi általános hűvös udvariasságának leple.

– A feleségem elment – közölte Fraser, és megint elfordult, olyan hirtelen, hogy mozdulata már az udvariatlansággal volt határos.

Grey úgy érezte, valami váratlan érzés rázta meg. Egyrészt megkönnyebbülés: az asszony, aki oka és egyben része is volt a megaláztatásának, halott. Másrészt pedig sajnálat.

Egyikük sem szólalt meg többet az Ardsmuirba vezető úton.

Három nappal később Jamie Fraser megszökött. Sosem volt nehéz a foglyoknak megszökniük Ardsmuirból, mégsem tette soha senki, egyszerűen mert nem lett volna hová mennie. A börtöntől három mérföldnyire Skócia partjai a szétmálló gránit zuhatagának kíséretében belebuktak az óceánba. A többi három oldalon meg nem volt semmi más, csak üres lápvidék sok-sok mérföldön át.

Valamikor még el lehetett volna indulni a hangába, a klán és a rokonok támogatására és védelmére támaszkodva. De a klánokat elpusztították, a rokonok meghaltak, a skót rabokat jó messzire vitték a saját klánjuk földjeitől. A kietlen lápon éhezni nem volt sokkal jobb a börtöncellánál. Nem volt érdemes tehát megszökni – kivéve Jamie Frasert, akinek nyilvánvalóan jó oka volt erre.

A dragonyosok lovai követték az utat, míg a környező láp olyan simának tűnt, mint egy bársonypaplan. A lilás hanga vékony rétegben borította, csalókán szétterülve a több mint egylábnyi nedves, szivacsos tőzegmocsáron. Még a rőtvad sem ment rá vaktában arra a süppedős talajra – Grey négy állatot látott most, pálcikafigurák egy mérföldnyire, csapásuk vonala a hangában nem látszott szélesebbnek egy fonálnál.

Fraser természetesen nem látszott. Ez azt jelentette, hogy a szökött rab bárhol lehetett a lápon, és követhette az őzek nyomait.

John Greynek kötelessége volt üldözni a foglyát, és meg kellett kísérelnie újból elfogni. De több volt az kötelességérzetnél, ami arra ösztökélte, hogy kutatócsapatához kiürítse az egész helyőrséget, és kergesse őket előre, s közben a lehető legrövidebb időkre álltak csak meg pihenni és enni. Kötelességtudat, valóban, meg a sürgető vágy, hogy megtalálja a franciák aranyát és elnyerje feljebbvalói beleegyezését, hogy visszatérhessen sivár skóciai száműzetéséből. De harag is volt benne, és a személyes megcsalatás furcsa érzése.

Grey nem tudta biztosan, hogy Fraserre haragszik-e jobban, mert megszegte a szavát, vagy saját magára, mert volt annyira ostoba, hogy elhitte, egy felföldi skót – úriember vagy sem – rendelkezik az övéhez mérhető becsülettel. Mindenesetre dühös volt, és eltökélt, hogy ha kell, átkutatja az összes őzcsapást a lápon, hogy elkapja James Frasert.

Következő éjjel elérték a tengerpartot, jóval sötétedés után, miután egy fárasztó napon keresztül fésülték át a környéket. A sziklák fölött megritkult a köd, elfújta a part felől érkező szél, és a tenger kitárult előttük, szirtekkel szegélyezve és apró, kopár szigetecskékkel teleszórva.

John Grey megállt a lova mellett a szirttetőn, és lenézett a vad, fekete tengerre. Hála istennek tiszta volt az éjszaka a parton, a hold a felénél járt – fénye megfestette a permettől nedves sziklákat, amitől keményen és fénylőn emelkedtek ki, mint ezüst öntvények a fekete bársony árnyak előtt.

A legelhagyatottabb hely volt ez, amit valaha látott, bár volt benne valami hátborzongató szépség, amitől a vér meghűlt az ereiben. James Frasernek nem volt semmi nyoma. Egyáltalán az életnek nem volt semmi nyoma.

Egyik embere hirtelen meglepetten felkiáltott, és előhúzta a pisztolyát.

– Ott! – kiáltotta. – A sziklákon!

– Nehogy lőj, ostoba! – szólt rá egy másik katona, és megragadta a társa karját. Nem is próbálta elrejteni a megvetését. – Nem láttál még fókákat?

– Áh… nem – felelte az első férfi, kissé zavarodottan. Leengedte a pisztolyát, és kibámult a kis sötét alakokra a lenti sziklákon.

Grey sem látott még soha fókákat, ezért lenyűgözve bámulta őket. Távolról olyanok voltak, mint fekete meztelen csigák, a holdfény nedvesen csillogott a bőrükön, nyugtalanul emelgették a fejüket, mintha dülöngélve gurultak és kígyóztak volna, ahogy esetlenül mozogtak a szárazföldön.

Édesanyjának volt egy fókaprémből készült köpenye, amikor még kisfiú volt. Egyszer megengedték, hogy megérintse, csodálkozott azon, hogy milyen érzés, sötét és meleg, mint a holdfény nélküli nyári éjszaka. Bámulatos, hogy ilyen vastag, lágy prém származik ezektől a síkos, nedves teremtményektől.

-A skótok „selymeskéknek” nevezik őket – mondta a katona, aki felismerte őket. A fókák felé biccentett, szaktudásának biztos tudatában.

– „Selymeskék?” – Ez felkeltette Grey figyelmét, érdeklődve nézett a férfira. – Mit tud még róluk, Sykes?

A katona vállat vont, élvezte pillanatnyi fontosságát.

– Nem túl sokat, uram. De az itteni nép mesél róluk történeteket, azt mondják, néha egyikük kijön a partra és leveti a bőrét, belül pedig egy gyönyörű lány van. Ha egy férfi megtalálja a bőrt és elrejti úgy, hogy a lány ne tudja visszavenni, hát akkor – kénytelen lesz kint maradni és a felesége lenni. Jó feleség válik belőlük, uram, nekem legalábbis ezt mondták.

– Legalább mindig nedvesek – motyogta az első katona, és a férfiak hahotában törtek ki, ami visszhangzott a szirtek közt, rekedten, mint a tengeri madarak hangja.

– Elég! – Greynek föl kellett emelnie a hangját, hogy meghallják a harsogó nevetés és durva ötletek zaján túl.

– Szétszóródni! – parancsolta Grey. – Mindkét irányban kutassák át a szirteket, és figyeljenek lent a hajókra is, a jó ég tudja, akár egy őrnaszádot is el lehetne rejteni egyik-másik sziget mögött.

Az emberek megszégyenülten, szó nélkül nekiindultak. Egy óra múlva visszatértek, a permettől nyirkosan, a sziklamászástól ziláltan, de Jamie Frasernek nem volt semmi nyoma – sem a franciák aranyának.

Hajnalban, amikor a fény vörösre és aranyra festette a csúszós sziklákat, kis csapatokban kiküldte a dragonyosokat, hogy mindkét irányban, kutassák át a szirteket, és óvatosan ereszkedjenek le a sziklahasadékokban és a felhalmozódott kőrakásokon.

Semmit sem találtak. Grey egy tűz mellett állt a szirttetőn, onnan figyelte a kutatást. Köpenyébe burkolózott a csípős szél ellen, és rendszeresen forró kávéval frissítette fel magát, amit a szolgája hozott neki.

A férfi a Hársfában nyilvánvalóan a tenger felől jött, ruháit átitatta a sós víz. Akár megtudott valamit Fraser a férfi szavaiból, amit nem mondott el, akár csak úgy döntött, hogy maga lát neki a kutatásnak, biztosan ő is a tengerhez indult volna. Mégsem volt semmi nyoma James Frasernek, sehol ezen a partvidéken. És ami még rosszabb, az aranynak sem volt semmi nyoma.

– Ha elindult befelé valahol ezen a partvonalon, őrnagy, nem fog látni belőle semmit, én azt mondom. – Grissom őrmester volt az, mellette állt, és lefelé bámult a csipkés sziklák mögött robajló, örvénylő vízre. A dühöngő víz felé bólintott.

– Ezt a helyet nevezik az Ördög Üstjének, mert itt mindig úgy fortyog a víz. Azt a halászt, aki e mellett a part mellett fúl a vízbe, ritkán találják meg; a gonosz áramlatok tehetnek róla természetesen, de a nép úgy tartja, hogy az ördög ragadja el őket, és lehúzza a mélybe.

– Valóban? – felelte Grey tompán. Lenézett a több mint tízméteres mélységben tajtékzó vízre. – Én nem is kételkednék benne, őrmester.

Visszafordult a tábortűz felé.

– Adjon parancsot a kutatásra az éjszaka beálltáig, őrmester. Ha nem találnak semmit, reggel visszaindulunk.

Grey fölemelte pillantását a lova nyakáról, hunyorgott a szürkés hajnali fényben. Dagadtnak érezte a szemét a tőzeg füstjétől és a kialvatlanságtól, csontjai fájtak a nedves talajon fekve töltött éj szakáktól.

Lóháton az út Ardsmuirba nem lesz több egy napnál. Gyönyörűséggel töltötte el a puha ágy és a meleg vacsora gondolata. De aztán meg kell majd írnia Londonnak a hivatalos jelentést, bevallani Fraser szökését – és az okát –, valamint a saját szégyenletes kudarcát az elfogását illetően.

Ezeket a sötét kilátásokat még inkább alátámasztotta az őrnagy alhasát görcsbe rántó érzés. Fölemelte a kezét, megálljt parancsolt, és elcsigázottan lecsusszant a földre.

– Itt várjanak – szólt az embereinek. Volt egy kis bucka mintegy harmincméternyire, az majd nyújt neki megfelelő rejteket igencsak sürgető szükségében; belei, melyek nem szoktak hozzá a skót zabkásához és zabpogácsához, most tiltakoztak a szűkös csatatéri ellátmány ellen.

Madarak daloltak a hangában. Távol a patadobogástól és a lószerszámok csörgésétől az ébredő láp minden kis hangját tisztán hallotta. Hajnalban megváltozott a szél iránya, most a hosszú fűben sustorogva besodorta a tenger illatát a szárazföldre. Valami apró állat motoszkált zörögve egy rekettyebokor mögött. Béke volt.

Rendkívül méltatlannak ítélt testhelyzetéből fölegyenesedve Grey túlságosan későn emelte föl a fejét, és egyenesen James Fraser arcába nézett.

Mindössze másfél méternyire volt tőle. Mozdulatlanul állt, mintha maga is rőtvad lenne, a lápi szél susogott fölötte, a felkelő nap a haján csillámlott.

Dermedten álltak, egymásra meredve. A tenger illata finoman sodródott a széllel. Hang nem hallatszott, csak a tenger felől fújó szélé, és egy pillanatig a pipiskék éneke. Aztán Grey kihúzta magát és nyelt egyet, hogy csillapítsa a torkában dobogó szívét.

– Attól tartok, előnytelen helyzetben talált engem, Mr. Fraser – jegyezte meg hűvösen, megigazítva a térdnadrágját annyi önuralommal, amennyit csak össze tudott szedni hirtelen.

A skótnak kizárólag a szeme mozdult meg, tetőtől talpig végigmérte Greyt, aztán lassan visszafelé is. Átnézett a válla fölött, ahol hat felfegyverzett katona állt, rászegezett muskétákkal. Sötétkék szemével egyenesen az övébe nézett. Végül Fraser szája elhúzódott, és azt mondta:

– Azt hiszem, ön is engem, őrnagy.