Negyedik rész

Harmincnyolcadik fejezet

Norra kezdett magához térni. Amint a tudata működésbe lépett, felkiáltott a sötétségben. Furcsa érzése támadt: mintha elektromos áram száguldott volna át az izmain. Könnyűnek érezte a testét, túlontúl könnyűnek. Mindene vibrált, és rángatózott, és égett, aztán megpróbált feltápászkodni, de volt valami a karján. Le akarta szedni, közben megérezte, hogy az orrában is van valami, és inkább ahhoz kapott, hogy kitépje onnan. Fuldoklott és köhögött, majd megérezte, vagy van mellette valaki. Valaki, aki lenyomta őt, és lefogta a karját. Rá akart szólni, hogy engedje el, de csak elhaló hörgés tört elő a torkából. Aztán az illető beszélni kezdett felette:

– Csss, nyugodj meg, anya! Minden rendben van. Csak feküdj nyugodtan! – Norra egyből felismerte Temmin hangját, és korábban sosem tapasztalt öröm áradt szét benne. Temmin fogta le a karját. Temmin tartotta őt, hogy ne tudjon felkelni. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy egy fehér szobában van. A bal oldalán lévő ablakon át kéklő égboltot látott. A másik oldalán egy orvos-droid állt, cselekvésre készen. Temmin megcsókolta az arcát. Norra rátapasztotta kiszáradt száját a fia arcára, és megkönnyebbülten, boldogan zokogott.

Öt nappal később Norra immár Hanna-város kórházának társalgójában ült. Az ablakon kinézve a várost látta, és az annak határán túl elterülő, szélfútta mezőket. A Chandrilát nagyjából elkerülte a háború, így a szépségét semmi sem dúlta szét. Egy időtlen emléknek tűnt, egy másik korszakból származó kincsnek. Norra két férfi, Ackbar admirális és a Wedge Antilles társaságában üldögélt ott. Wedge már jobban nézett ki, de nem sokkal. Botra támaszkodva járt, viszont állította, hogy hamarosan ez is megváltozik. Ackbar csupán fáradtnak tűnt, de örült is, hogy viszontláthatta Norrát.

– Ez szép teljesítmény volt – mondta, és elismerően bólogatott.

– Nem éreztem annak – felelte Norra, és összepréselte a száját. A hangja még most is rekedtesen szólt. Még most is gyakran reszketett, és sokszor fogta el az idegesség. Mióta a droid felébresztette a kómából azzal a ki tudja miféle kotyvalékkal, majd szétvetette a feszültség. Szeretett volna felpattanni, futni, ugrálni, táncolni. De a teste nem vágyott ilyesmire. Mindene sajgott és hasogatott, és a legkisebb mozgás is kifárasztotta. A látogatói összenéztek. Wedge bólintott, mire Ackbar elővett egy kis dobozt, és átnyújtotta:

– Tessék, ez a magáé. – Norra meglepetten pislogott, és átvette. Tétovázott egy kicsit, mire Wedge rászólt:

– Gyerünk, Norra, nyisd csak ki! – A doboz egy medált rejtett.

– Ez alighanem tévedés lesz – mondta Norra –, nekem már van egy ilyenem.

– Egy katona többet is kiérdemelhet, válaszolta Ackbar, és bár igyekezett komolyan viselkedni, a szája sarkában mosoly bujkált. – Az Akiván végrehajtott tettei jelentős következményekkel jártak.

– Hát… erről nem sokat tudok – vallotta be Norra.

– A szerénység igazán szép tulajdonság, de önnek van mire büszkének lennie – jelentette ki Ackbar. – Megmentette Antilles kapitányt. Segített elfogni két értékes célszemélyt: Jylia Shale tábornokot és Yupe Tashu császári tanácsadót. Továbbá, megerősítést nyert, hogy két másik hasonlóan fontos személyiség életét vesztette: Valco Pandion moff, illetve Arsin Crassus, a rabszolga-kereskedő.

– Mi van Rae Sloane admirálissal? – kérdezte Norra.

– Elkaptuk a segédtisztjét, Adea Rite-ot. De az admirális eltűnt. Maga emiatt feküdt kómában közel egy hónapig. Az admirális felrobbantotta a kompját, míg ő elmenekült egy mentőkabinnal.

Hát persze – gondolta Norra. Már mindent értett: a Lambda osztályú kompok pilótafülkéje mentőegységként is szolgált. Biccentett egyet, és befejezte a történetet Ackbar helyett:

– Hadd találjam ki. Rae elrepült a mentőkabinnal a csillagrombolóra.

– Igen, és amint felszedték, a hipertérbe ugrottak – tette hozzá az admirális. Norra csalódottan sóhajtott egyet, mire Wedge megfogta és megszorította a kezét, majd halkan, de határozottan kijelentette:

– Őt is el fogjuk kapni. Viszont így is elintéztünk két csillagrombolót. Nagy győzelem ez az Új Köztársaságnak.

– Köszönöm, kapitány – felelte Norra, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Lenne itt még valami – mondta ekkor Ackbar.

– Uram?

– Akadna még egy-két feladat, ha volna kedve hozzá – válaszolta Ackbar.

– Én… nem is tudom, uram. Tudja, a fiam…

– Csak hallgasson végig, rendben? – kérte Ackbar.

Norra bólintott, és meghallgatta az admirálist. És a végén igent mondott.

Az Akiván továbbra is párás forróság uralkodott. Az előző éjszaka vihar söpört át a városon, és a leszállópályán most pálmalevelek, valamint az asuka-fa széles levelei és kék, ráncos virágai hevertek. A betonhoz tapadó virágok így is megőrizték a szépségüket, ugyanakkor lehangoló látványt nyújtottak. Norra csak állt, a zsákjával a vállán, és újra meg újra körülnézett. Temmin is ott állt mellette, és az ő válláról is zsák lógott. A leszállópálya felett az Új Köztársaság zászlója lobogott, a magasban egy koréliai korvett dübörgött. Az Akiva lett az első világ a Külső Gyűrűben, amely hivatalosan csatlakozott az Új Köztársasághoz. A vezetői belátták, hogy a Birodalom elárulta őket – valamint érzékelték a nép haragját –, és úgy döntöttek, hogy csak azzal menthetik meg a bőrüket, illetve a hatalmukat, ha az utóbbi egy részét átadják a Köztársaságnak. És Norra külön örült annak, hogy az uralkodó osztály tagjai máris nekiláttak kiirtani a korrupciót és a bűnözést. Surat elmenekült, de a cinkosai java részét elkapták. A legtöbben börtönbe kerültek. Néhányan megúszták, és talán azt hitték, hogy dicsfénytől övezetten vonultak el, de valójában bizonyosnak tűnt, hogy véres és undorító nyomot fognak maguk után hagyni az akivai történelemkönyvekben.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Norra.

– Igen, az – állította határozottan Temmin.

– Itt maradhatsz, ha szeretnél. Megérteném.

– Nem akarok itt maradni – felelte a fiú. – Régebben azt hittem, hogy ez a hely az otthonom. Ma már tudom, hogy nem.

– Még lehet – jegyezte meg mosolyogva Norra.

– Te vagy az otthonom – válaszolta Temmin. – Akárhová mész, melletted a helyem. – Norra magához húzta a fiát, aki erre csendesen megkérdezte: – Szerinted, megtalálhatjuk még apát?

– Lehetséges – felelte Norra. – Azok az adatkockák, amiket elloptál Surattól, rengeteg információt tartalmaznak a Birodalom és a bűnözők kapcsolatairól. – Jas is azok közé tartozott, akik dekódolták es lefordították az adatokat. Úgy tűnt, hogy Surat szorgalmasan gyűjtötte az információkat annak érdekében, hogy egyszer talán velük vásárolhassa meg a szabadságát az Új Köztársaságtól. Temmin fontos ütőkártyájától fosztotta meg. Az archívumból sok minden kiderült a birodalmiak és a különféle bűnszervezetek vezetőinek közös üzleteiről. Norra krákogott egyet, és folytatta:

– A huttok és más bűnszervezetek működtették a Birodalom titkos börtöneit. Remélem, az utazásunk során ezekre a helyszínekre is elvetődünk. De nem merek megígérni semmit. Még én sem csináltam ilyesmit. Fogalmam sincs, hogy mi vár ránk. Ezt tudnod kell, Temmin. De megpróbáljuk. Rendben? Meg fogjuk próbálni, azt megígérem.

– Tudom, mormolta a fiú, azzal felnézett, és hozzátette: – Na, itt a gépünk.

Egy SS–54 könnyű cirkáló ereszkedett feléjük. A két hajtóműve függőlegesre fordult, és az alsó végükből kitörő vaskos lángoszlopok gyorsan lefékezték a hajót. Az oldalán díszelgő festmény egy tooka-babát ábrázolt, ami egy éles kést tartott a kezében. A felette lévő felirat java részben lekopott, már csak két szót lehetett elolvasni: „játssz tisztességesen”. A gép a betonra érkezve megállapodott, és a következő pillanatban máris kiszállt belőle három utas. Elsőnek Jas lépett, ki, és az ujjait ropogtatva körülnézett. Sinjir következett, aki kicsivel kevésbé tűnt ridegnek és komornak, mint régebben, de azért így is simán elment volna birodalmi tisztnek. A harmadik utas egy férfi volt, akinek az állát dús szakáll keretezte. A karján kötés fehérlett, az oldalán sugárvetőt viselt, és a kezében sisakot tartott. Éppen csak körülnézett, és máris odasietett Norrához.

– Ha jól sejtem, te vagy Norra Wexley, ugye? – kérdezte, és kezet nyújtott.

– Te pedig Jom Barrel – felelte Norra, és megrázta Jom jobbját. – Örülök, hogy végre találkozunk. Szeretném ismét elmondani, hogy milyen nagyra értékelem azt, amit Myrrában tettél. Azt hittem, hogy a Különleges Egység összes katonája meghalt azon a napon. Boldog vagyok, hogy tévedtem, és köszönöm, hogy bedobtad magad.

– Bár ebbe majdnem belehaltunk – dörmögte Temmin.

– A fiad? – kérdezte Jom a fiú felé biccentve.

– Igen, a fiam – közölte büszkén Norra. Temmin ezalatt megölelte Jast, majd gyenge ökölcsapást mért Sinjir vállára.

– Temmin, szerintem elfelejtettél valamit – szólt oda neki Norra.

– Á, tényleg! – felelte Temmin, azzal a két mutatóujját a szájába dugva füttyentett egyet, majd felkiáltott: – Hé, Csont uraság! Indulunk! – Az űrkikötő távolabbi részén álló Csont uraság felkapta a fejét és körülnézett. A droidot Temmin és Norra javították meg az előző héten Esmelle házának alagsorában. A „család kedvence” – a nevet Norra ragasztotta rá –, kissé görcsös mozdulatokkal integetett. A bal kezében egy szál virágot tartott, a jobb kezében sugárvetőt.

– Értem, értem – darálta a maga színtelen géphangján, és futásnak eredt. – Mialatt a társaság felé igyekezett, a lába apró gödröket vájt a pálya felszínébe, amelyek láttán Norra tudta, hogy egy kicsit még dolgozniuk kell a fémfickó pneumatikus rendszerén. Aztán Jas és Sinjir odaléptek hozzá, és a fejvadász megkérdezte:

– Szóval, készen állunk, hogy levadásszunk pár birodalmi háborús bűnöst?

– Szerintem igen – vélekedett Sinjir, és egy pillanatra lebiggyesztette a száját, majd hozzátette: – Szívesen eljátszanám, hogy veszedelmes préda után indulunk, de valószínűleg csak elpuhult birodalmi könyvelőket fogunk kergetni, elmaradott világokon.

– Ha ez a kötelességünk, ezt fogjuk tenni – jelentette ki Norra. – Majd meglátjuk. Köszönöm, hogy mindannyian válaszoltatok a hívásomra. Megmondom őszintén, nem gondoltam, hogy benne lesztek. Ackbar ötlete volt, hogy újra együtt kéne dolgoznunk… először azt hittem, hogy megbolondult.

– Ha van elég pénz, dünnyögte a vállát megvonva Jas.

– És ha van elég ital – tette hozzá Sinjir.

– Ó, szerintem remek móka lesz – jelentette ki Jom. – Gyerünk, vár minket a munka!

Norra elégedetten, derűsen mosolygott. Temmin a hajó rámpáján állt, és integetett. Norra visszaintegetett, és az új kalandokra testben-lélekben felkészülve elindult a gép felé.

Közjáték

Chandrila

– Mi a neve? – kérdezte éles hangon Olia. – Mi a rangja?

A menetoszlopot vezető férfi szemmel láthatóan megdöbbent, de összeszedte magát, és kibökte:

– Argell tizedes vagyok. Camerand Argell… asszonyom. Ön pedig?

Olia nem válaszolt, inkább ismét felcsattant:

– Mi ez itt? – Rámutatott a foglyok sorára. A birodalmi tisztek most is az egyenruhájukat viselték, a rohamosztagosok azt az öltözetet, amit a páncéljuk alatt hordtak. A csapat nem volt nagy, tizenkét-tizennégy főből állt.

– Azt hittem, hogy ez… nyilvánvaló. Ezek itt rabok – magyarázta Argell tizedes, közben idegesen pillantgatott Lugra, a trandoshaira, aki a kamerát kezelte. – Elfogtuk egy kisebb helyőrség embereit a Coruscanton. Itt tartjuk őket az egyik táborban, és Rorh parancsnok úgy gondolta, hogy nem árt kicsit megsétáltatni őket idekint, hogy a népek lássák őket, meg ilyesmi. – Nyelt egyet, és megkérdezte: – Megy a kamera?

– Persze – felelte Olia –, de azt tudja, hogy ez nincs rendben? Vigye őket oda, ahová tartoznak! Ők nem vágóállatok! Ez a csapat nem zsákmány, amit mutogatni kell!

– De hát büszkélkednünk kéne azzal, hogy nyerésre állunk a háborúban…

– A háborúval senki se büszkélkedjen, tizedes! – tiltakozott ingerülten Olia. – Senki! Nem azért háborúzunk, mert szeretünk nyerni. Mások legyőzésében nincs semmi dicsőség. Azért harcolunk, hogy helyesen cselekedjünk, és egy jó, igazságos világot teremtsünk. – Vett egy mély lélegzetet, és minden igyekezete ellenére dühösen folytatta: – Ilyeneket a birodalmiak csinálnak! Ide-oda vonultatják a foglyaikat, hogy kérkedjenek, és hogy felforrósítsák a híveik vérét. Mi nem csinálunk ilyeneket. Mi sokkal jobbak vagyunk ennél. Sokkal jobbak vagyunk náluk. Nos? Bólintson, ha megértette. – A tizedes tétovázott pár pillanatig, aztán bólintott egyet.

– Hát persze, hölgyem – mormolta szégyenkezve.

– Helyes! Akkor most menjenek szépen vissza oda, ahonnan jöttek – mondta Olia. – Mondja meg a parancsnokának, hogy megváltozott a helyzet. – Argell nyelt egyet, és esetlen mozdulattal intett a kamerának. Aztán megfordította a foglyokat, és elindítottak őket abba az irányba, ahonnan jöttek. Olia ingerülten nézett utánuk. Aztán észrevette, hogy Tracene közeledik felé. Az operatőr egyelőre nem állította le a kamerát. Tracene odaért Oliához, és rátette a kezét a vállára. Apró gesztus volt, de elegendőnek bizonyult: Olia mélyet lélegzett, és végre megnyugodott.

– Ez szép volt – dicsérte Tracene. – Jó vagy az ilyesmiben.

– Csak annyi az egész, hogy jobbnak kell lennünk a birodalmiaknál – felelte Olia. – Ez mindenkire vonatkozik. Ha azt akarjuk, hogy működjön a dolog, jól kell csinálnunk.

– Még most is azért aggódsz, hogy az Új Köztársaság rosszul fogja intézni az ügyeket? – kérdezte Tracene. – Hogy ezek a dolgok, a tiltakozók, az árvák, a hadifoglyokkal rendezett felvonulások, mind-mind figyelmeztető jelek? És aggódsz amiatt, hogy fennmarad-e az Új Köztársaság?

– Az Új Köztársaság demokrácia – felelte megfontoltan Olia. – Furcsa és zűrzavaros. Nem arról szól, hogy mindent jól csinálunk. Hanem arról, hogy megpróbáljuk jól csinálni. Igen, kicsit kaotikus. Biztos, hogy pár dolgot rosszul csinálunk. A birodalmiak nem törődtek a demokráciával. Ők minden másnál fontosabbnak tartották a rendet. Annyira akarták a rendet, hogy ha valaki rámutatott, hogy valamit rosszul csinálnak, arra rásütötték, hogy áruló, és börtönbe csukták vagy kivégezték. Mindenkinek a torkára léptek, hogy csak az ő hangjukat lehessen hallani. Mi nem ilyenek vagyunk. Nem mindig csináljuk jól. Sosem fogjuk tökéletesen csinálni. De mi meghallgatunk másokat. Meg fogjuk hallgatni a Galaxis ezer és ezer bolygóján felzendülő hangokat. Ezért maradnak fenn a demokráciák. Ezért virágoznak. Nézz, nézz csak oda! – Rámutatott a távolodó foglyokra, aztán egy másik menetoszlopra. Ez utóbbit szenátorok alkották. Több százan voltak, a Galaxis számtalan bolygójának és rendszerének küldöttei – most már a Külső Gyűrűből is több képviselő érkezett. A Chandrila régi gyűlésháza felé vonultak. Körülöttük kisebb-nagyobb tömegek alakultak ki. Az immár szabad polgárok tapsoltak, fütyültek és éljeneztek. Ez még csak a kezdet volt. A szerény kezdet. De valami elkezdődött. Olia boldogan mosolygott. – – Ez a demokrácia – tette hozzá. – Ez az Új Köztársaság. És ha megbocsátasz, még rengeteg dolgom van. Az Erő legyen veled, Tracene!

A riporternő elmosolyodott, és búcsúzóul így válaszolt:

– Kapd el őket, Olia!

Epilógus

Rae a Ravager hídján állt. Tőle nem messze a flottaadmirális bámulta a távolban izzó Vulpinus csillagködöt. A férfi kezét a háta mögött összekulcsolva állt, és halkan dúdolgatott egy régi dalt, ami még a Régi Köztársaság korából származott.

– Uram! – mondta fennhangon Rae. A flottaadmirális oldalra lendítette a bal kezét, és a mutatóujját feltartva jelezte, hogy türelmet kér. A fejét jobbra-balra döntögetve dúdolt tovább, mígnem a dal végére ért. Ekkor anélkül, hogy megfordult volna, leengedte a kezét, és megszólalt:

– Igen, Sloane admirális?

– Szeretnék feltenni önnek egy kérdést.

– Velem mindig is őszintén beszélhetett – válaszolta a főparancsnok, és megfordult. Az arcán rideg és közönyös kifejezés ült, de átható tekintetével úgy pásztázott végig Rae-n, mintha egy frissen sült húsdarab legízletesebb részeit kereste volna. – Hallgatom!

– Az akivai csúcstalálkozóról van szó.

– Félelmetes téma… – dörmögte a férfi.

– Nem úgy ment, ahogyan terveztük – vallotta be Rae, és rövid tétovázás után hozzátette: – Bár most már nem vagyok biztos benne. Ön… ön akarta, hogy így történjen?

– Ezt kifejtené egy kicsit bővebben? – kérte a flottaadmirális, és elmosolyodott.

– Szóval, sokat gondolkodtam – kezdte Rae. – Minden olyan gyorsan történt. Gyorsabban mint kellett volna. Gyorsabban, mint azt bármilyen ütemterv előre jelezte. És én eltöprengtem azon: lehet, hogy egy olyan valaki hívta ránk a lázadókat, aki közülünk való? Így aztán kerestem és kutattam, és találtam néhány… üzenetet. Egy kódolt csatornán adták le őket, mégpedig pontosan erről a hajóról. És úgy tűnik, hogy azt a sávot a lázadók használják.

– Miért tettem volna ilyesmit? Erről is meséljen egy kicsit! – kérte a flottaadmirális.

– Ezen is gondolkodtam – válaszolta Rae. – Szerintem azért, hogy kiiktassa a vetélytársakat.

– Érdekes elmélet.

– Még érdekesebb lenne, ha kiderülne, hogy igaz – jegyezte meg Rae.

A férfi megfogta, finoman megszorította a nő kezét, és halkan közölte vele:

– Próba volt.

– Meghalhattam volna az Akiván – felelte vádló hangon Rae. – Vagy elfoghattak volna.

– De nem így történt – mondta a flottaparancsnok. – Nem fogták el, és életben maradt. Maga a legjobb és a legokosabb tisztem, és ezért ment át a vizsgán. Szükségem van olyanokra, mint ön.

Rae nyelt egyet, és bár gyűlölte a kérdést, mégis feltette:

– És ha nem éltem volna túl?

– Akkor tévedtem volna a képességeit illetően – felelte szenvtelenül a flottaadmirális. – Akkor kiderült volna, hogy nem maga a legjobb és legokosabb. Hanem olyan, mint a többiek: Pandion, Shale, és így tovább. Ők gyengék voltak. Beteg állatok, akiket el kellett távolítani a csordából. Nem mentek át a vizsgán, és többé nem húznak vissza minket. – Rae igyekezett uralkodni magán, de így is megborzongott. – Tessék – folytatta a férfi, és kimutatott a vörös fénysávokkal és bíbor felhőkkel teli csillagködre, pontosan az azon túl ragyogó csillagokra –, nézzen csak oda. Az ma már nem a mi Galaxisunk.

– Admirális úr, még nem vesztettünk – jegyezte meg Rae.

– Ó, dehogynem! – vágott vissza a flottaadmirális. – Látom a csalódottságot a szemében, de higgye el, nincs oka a kétségbeesésre. Ennek így kellett lennie. A Birodalom egy minden eleganciát nélkülöző, ocsmány gépezet lett. Durva volt és rossz hatásfokú. Szét kellett törnünk. Meg kellett szabadulnunk azoktól, akik ész nélkül hajszolták előre, ezt az elaggott gépezetet. Eljött az idő, hogy valami jobbat teremtsünk. Valami újat. Egy olyan Birodalmat, ami méltó arra, hogy uralja a Galaxist. – Sloane nem tudta meghatározni, hogy mit érez. Pillanatnyilag a félelem és undor töltötte be a bensőjét, de ezek alatt rejtőzött még valami: a remény. A flottaadmirális el akarja árulni őt? Vagy ez is próba, amit ki kell állnia? Itt és most csak annyit sikerült felelnie:

– Értem, admirális úr. Természetesen. – A flottaadmirális gyengéden megfogta a vállát. A gesztus látszólag barátságos volt, de a férfi arra használta fel, hogy finoman megfordítsa Sloane-t, és elindítsa a híd kijárata felé.

Digitalizálta: Rolleros – 2016.