Első rész

Első fejezet

Most. – A csillagok elmosódott fénycsíkból halvány fényfoltokká merevedtek. A hiper-űrből kilépő hajó apró jószág volt, egyszemélyes, olyan, amit a Külső Gyűrű nemkívánatos elemei használtak előszeretettel. Kalózok, fejvadászok, na meg persze olyanok, akiknek vérdíj volt a fején. Ezen a hajón is látszott, hogy sokfelé megfordult már – akadt rajta elszenesedett égésnyom, az egyik oldalán pedig egy akkora horpadás, mintha egy birodalmi lépegető rúgta volna meg. De ezen a környéken az ilyesmi csak még inkább segített elkerülni a feltűnést. A központi monitoron föltűnt az Akiva. Apró planéta volt, csupa barna és zöld folt, és vattaszerű, gomolygó felhőtakaró. A pilótát Wedge Antillesnek hívták. Korábban Vörös Vezér, most pedig… Nos, most valami más. Valaki, akinek van feladata, de nincs meg hozzá a megfelelő rangja és címe, mert a dolgok az utóbbi időben megváltoztak, és átalakultak. Hátradőlt az ülésben, és nagyot sóhajtott. Jó idekint lenni. Itt csönd van, és nyugalom. Se egy robbanás, se egy TIE-vadász, se Halálcsillag.

Ez utóbbiból Wedge több mint eleget látott, sőt tulajdonképpen mind a kettő pusztulásából aktívan kivette a részét. Voltak napok, amikor elég volt erre gondolnia, és a keble máris dagadt a büszkeségtől. Más napokon azonban nem szívesen emlékezett vissza ezekre a dolgokra. De idekint jól érezte magát. Élvezte a csendet és a nyugalmat. Wedge szerette a csendet. Maga felé fordította a taktikai konzolját, és néhány gombnyomással vagy fél tucat listát hívott be a képernyőre. Közben pedig immáron sokadszor döntötte el, hogy legfőbb ideje lesz új technikus után néznie. Mert ezek a gombok úgy akadtak és csikorogtak, mintha szó szerint homok került volna a gépezetbe. Eddig öt bolygót vizsgált át: ott volt a Florrum, a Ryloth, a Hinari, az Abafar, és a Raydonia. Az Akiva lesz a hatodik, és aztán… száz, meg száz jön még. Nem saját jószántából vállalkozott ezekre a felderítő utakra. A Birodalom még hónapokkal a rá mért vereség után is kemény utóvédharcokat folytatott, és bár a Magvilágokból sikerült kiszorítani az ellenséget, Wedge-nek volt egy olyan érzése, hogy a peremvilágokon is érdemes lesz egy kicsit körülnézni. A történelmi tények ugyanis azt az elképzelést látszottak alátámasztani, hogy a Birodalom itt fogja megpróbálni újjászervezni önmagát.

Ackbar admirálisnak és Mon Mothmának is megmondta, hogy az ellenség jó eséllyel idekint fog elrejtőzni. Ezzel Ackbar is egyetértett, végtére is nem egy olyan planéta volt a Külső Gyűrűn, ami nem csupán stratégiai, de érzelmi értékkel is bírt a birodalmiak számára. Ott volt például a Mustafar. A szóbeszéd szerint Darth Vader számára különösen fontos volt ez a hely, mert állítólag sok évvel ezelőtt ott végzett valami Jedivel. De Vader már nincs többé. Sőt Palpatine is meghalt. Viszont, ha rábukkannak a birodalmiak utánpótlási vonalára, Végleg leszámolhatnak velük, és akkor mindenki megkönnyebbülten dőlhet hátra. Wedge bekapcsolta a kommunikációs rendszereket, hogy közölje a pozícióját a főhadiszállással, és… nem történt semmi. Lehet, hogy tönkrement ez a vacak? Bosszúsan aktiválta a személyi kommunikátorát, de… ismét csak semmi. Hirtelen kiszáradt a szája. Valaki blokkolja a jelet.

Ezen a környéken számos bűnszervezet tevékenykedett, és ők rendelkeztek olyan technikai felszereléssel, mely segítségével blokkolhattak egy jelet – de csak helyi szinten. Egy bolygó felszínén, néhány kilométeres körzetben –, de nem a nyílt űrben! Ilyen szintű technológiával csak egyetlen csoport bírt. A következő pillanatban széthasadt a sötétség, és a hiper-űrből egy csillagromboló ékforma alakja bukkant elő. Wedge azonnal beindította a hajtóműveket.

Itt az ideje eltűnni! Egy második csillagromboló tűnt föl, és az apró hajó taktikai monitorján Vörös fények gyúltak ki. Észrevették! Most mi legyen? Mit is mondana erre Han Solo? – Csak lazán! – A parányi csillaghajó ügyes álca volt: pont úgy nézett ki, mint egy csempész ütött-kopott bárkája. Márpedig az Akiván és a környező űrben szép számmal akadtak ilyenek. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere! Korrupt kormányzók, egymással viaskodó bandák és bűnszervezetek, jól menő feketepiac, sőt évtizedekkel ezelőtt a Kereskedelmi Szövetség még droid-gyárakat is működtetett itt. Ha valakinek olyan droidra volt szüksége, ami nem volt teljesen legális – vagy egyáltalán nem –, az ide jött vásárolni. Az igazat megvallva annak idején a Lázadók Szövetsége is számos droidot készíttetett itt.

Ez mind szép és jó… de most mi legyen?! Szálljon le a bolygón, ahogy eredetileg is tervezte, vagy azonnal rohanjon vissza a Chandrilára? Merthogy itt valami készül! Két csillagromboló nem kerül elő csak úgy a semmiből! És miért blokkolják a kommunikációs jelét? Nagyon úgy tűnik, hogy megtaláltam, amit kerestem! Sőt lehet, hogy még annál is többet. Talán mégis bölcsebb lesz eltűnnie innen. Ehhez viszont kell egy pár perc. A navigációs számítógépének kell egy kis idő, hogy kiszámolja a legbiztonságosabb pályát a hiper-űrön keresztül, hacsak nem akar valami mókás csillagközi objektumba robbanni. Aszteroidamezők, instabil csillagködök, sodródó szeméttelepek és roncshalmazok – űrcsaták szomorú mementói –, a műholdakról, kisbolygókról, szupernóvákról és fekete lyukakról már nem is szólva… a Külső Gyűrűben van minden, csak győzze kapkodni a fejét a pilóta! Felcsipogott a kommunikációs konzolja. Valamelyik csillagrombolóról hívják.

– Itt a Vigilance csillagromboló – a birodalmi repülésirányító hangja száraz volt és karcos, mint a dörzspapír. – Ön behatolt a birodalmi felségűrbe. Azonosítsa magát!

De hát ez nem… Ez nem birodalmi terület! Mi a fene folyik itt?! Wedge gyomra görcsbe rándult. Rögtönzés, hazudozás… Ez inkább Solo asztala, mint az övé. Az a fickó egy javának is el tudna adni egy marék homokot, de Wedge… ő pilóta volt. Nem mintha ne dolgoztak volna ki jó előre egy fedőtörténetet a számára, de akkor is… Megköszörülte a torkát, majd aktiválta a mikrofonját.

– Itt Gev Hassan, a HH–87-es csillagugró kapitánya. Azonnal átküldöm a hajóm azonosítóit!

Nyugtalanító csönd, majd ismét a birodalmi repülésirányító:

– Milyen céllal érkezett?

– Árut hoztam.

– Miféle árut? – A fedőtörténet szerint mindenkinek azt kell mondania, hogy droid-alkatrészeket szállít. De lehet, hogy erre a birodalmiak is kíváncsiak lennének, úgyhogy az agya magasabb sebességfokozatba kapcsolt. Az Akiva dzsungelbolygó. Forró, nedves, párás…

– Párátlanító egységekhez szállítok pótalkatrészeket. – Ismét csönd. A navigációs számítógépe már majdnem végzett a szükséges kalkulációkkal. Még egy kis idő kellene… Most egy nő kezdett beszélni. A hangja kevésbé volt száraz és reszelős, Viszont sokkal magabiztosabbnak tűnt. Egy olyan nő hangján beszélt, aki hatalommal rendelkezik – vagy legalábbis úgy gondolja, hogy van hatalma.

– Az adatai szerint ön Gev Hassan, devaroni, a pilótaengedélye száma 45236.

Idáig minden stimmelt. Calrissian, akivel összeállították a fedőtörténetét, ismerte Hassant. A csempész – azaz most már legitim pilóta és üzletember – annak idején sokat segített Landónak a Felhővárosban.

– Pontosan!

Ismét csönd. A számítógépnek még úgy tíz másodpercre volt szüksége, és aztán végre eltűnhet innen…

– Ez érdekes – szólalt meg ismét a nő. – A feljegyzéseink szerint Gev Hassan egy birodalmi börtönben hunyt el. Megtenné, hogy felvilágosít bennünket ezzel kapcsolatban? – A számítógép ebben a másodpercben végzett a pályakalkulációval. Wedge azonnal aktiválta a hiper-hajtóművet – és ismét csak nem történt semmi. Aztán a csillagugró hirtelen megrázkódott és lassan a birodalmi hadihajók felé kezdett sodródni. Aktiválták a vonósugarat! Wedge keze azonnal a fegyverrendszerek irányítókonzolja felé lendült. Ha meg akar lépni, akkor most, vagy soha!

Rae Sloane admirális az ablakon túl nyújtózó sötétséget figyelte. A csillagrombolókon túl, a pislákoló fényfoltok közt, akár egy apró gyerekjáték, ott lebegett az űrugró.

– Tapogassák le! – utasította Nils Tothwin hadnagyot, aki lekezelő mosollyal biccentett.

– Hogyne! – Az admirális legszívesebben betörte volna az orrát. Tothwin az eklatáns példa rá, hogy mi a baj a Birodalmi Flottával: a tehetségesek és rátermettek meghaltak, és azok, akik megmaradtak, legjobb esetben is csak középszerűek. A többség pedig… akár a caf-zacc. – De legalább hajlandóak végrehajtani az utasításait. Azért jó lett volna tudni, mikor nyerheti Vissza a Birodalom korábbi dicsőségét. Mert most úgy tűnt, inkább csak tovább töredezik, és a mind kisebb frakciók vezetői úgy acsarkodnak egymás ellen, akár a peremvidéki hadurak, és kalózkirályok. Mindenki teszi, amihez kedve van, amikor kedve van, és akárhogy is szépítik, ez akkor sem több káosznál és anarchiánál. És abban a pillanatban, ahogy valamelyik frakció vezetője úgy dönt, hogy ő már nem tartozik a Birodalomhoz… akkor hal meg végérvényesen a Birodalom. Ahogy a vonósugár mind közelebb húzta a csillagugrót, Tothwin is elkezdte a letapogatást. A taktikai konzolon azonnal kirajzolódott az apró jármű holografikus képe, és a hajó hasi burkolatán vörös jelek tűntek föl.

– Hassan élesíti a fegyverrendszereit – remegett meg Nils hangja.

– Nyugalom, hadnagy! – mondta nő kimérten. – Egy ilyen apró jármű nem rendelkezhet olyan fegyverekkel… – Aztán hirtelen elhallgatott.

– Mi történt? – kérdezte Tothwin, pánikkal a hangjában.

Az admirális a holografikus ábra tatfedélzetére bökött, és karcsú ujjaival körülrajzolt egy részt.

– Nézze meg közelebbről, hadnagy! Ahogy ezt a részt átalakították… ez itt egy protontorpedó-vető.

– De egy csillagugró nem lehet fölfegyverezve egy ilyen… ó !

– Úgy nézem, valaki harcra készül – mondta a nő higgadtan,– majd ismét az apró csillaghajót hívta. – Itt Rae Sloane admirális beszél! Látjuk, hogy mire készül, barátom! Látjuk, hogy élesíti a torpedóit. Ha találgatnom kellene, azt mondanám, úgy gondolja, hogy a protontorpedók eléggé megrongálják majd a vonósugár generátorokat, hogy el tudjon menekülni. Úgy vélem, nem okoskodik rosszul, ugyanakkor hadd emlékeztessem rá, hogy ez egy birodalmi csillagromboló, ami bőven rendelkezik akkora tűzerővel, hogy a másodperc töredéke alatt képes atomjaira robbantani a hajóját. Úgyhogy, ha akarja, csak tessék, lője ki azokat a torpedókat! – Azzal utasította a hadnagyot, hogy vegye célba az űrugrót, és közben nagyon bízott benne, hogy a pilóta okosan viselkedik majd. Ha beigazolódnak a megérzései, akkor ez nem valami bárgyú csempész, sokkal inkább a lázadók egy felderítője, akitől feltehetően észszerűbb viselkedést várhat. Ámbár… ki tudja, hogyan viselkednek a felkelők most, hogy a második Halálcsillagot is elpusztították?

Lehet, hogy mégis okosabb lenne megsemmisíteni ezt az apró hajót. Ez a találkozó a birodalmi erők közt itt, az Akiván, túlságosan is fontos, semhogy egyetlen felkelő megzavarhassa. Ennek a találkozónak létre kell jönnie! Eredményeket kell elérniük! Különben a Birodalom észvesztő sebességgel fog darabjaira hullani. Nagy a tét, és ezzel együtt a nyomás is. Szinte szó szerint, és nemegyszer tompa nyomást érzett a mellkasán, mintha valami hatalmas kéz próbálta volna meg kipréselni belőle a levegőt. De ha minden úgy megy, ahogy eltervezte… itt a lehetőség, hogy kitűnjön! Hogy megfordítsa a Birodalom szerencséjét. Talán nem a megszokott módszerekkel, de a világ megváltozott, és ehhez nekik is alkalmazkodniuk kell.

Wedge idegesen ráncolta a homlokát, és érezte, hogy a vérnyomása az egekbe szökik. Tudta, hogy a nő igazat beszél. Hiába lövi ki a torpedókat, egy pillanat múlva csillagporrá ágyúzzák. És hiába jó pilóta – talán a Szövetség egyik legjobbja –, egy ilyen manőverre talán csak egy Jedi lenne képes. És nem is lenne értelme megöletnie magát, mert hogy… nagyon úgy néz ki, hogy valami fontos történik itt, az Akiván. Ha megölik, soha senki nem szerez róla tudomást. Ami azt jelenti, hogy ügyesen kell kijátszania a kártyáit. Néhány gombnyomással deaktiválta a torpedóvetőt.

Eljött a B-terv ideje.

Rae Sloane a negyvenkettes dokk üvegezett balkonján állt, ahonnan tökéletesen rálátott a kis hajó fogadására kiküldött rohamosztagosokra. Ez a társaság is olyan, mint Nils – gondolta. – Tökéletlenek. Azok, akik a legjobb eredményt érték el az Akadémián, mind a Halálcsillagon, vagy Vader parancsnoki hajóján az Executoron szolgáltak. Ezeknek a bő fele még az Akadémiát sem fejezte be, és a háború miatt túl korán kellett otthagyniuk a tanulmányaikat.

De egy csillagugróval szemben akkor is elegen lesznek. A rohamosztagosok és a falak mellett álló TIE-vadászok (amikből feleannyi volt, mint kellett volna, és harmadannyi, mint amennyit szeretett volna) bőven elbánnak egy szem lázadóval. Az apró csillaghajó kínzó lassúsággal vánszorgott a dokk felé. Ki lehet ez? – tűnődött a nő – Ki lehet ebben az apró bádogdobozban? Aztán… Hirtelen vakító fény lobbant, és a csillagugró felrobbant.

– Akárki is volt – vonogatta a vállát Tothwin hadnagy –, nem akarta, hogy kiderüljön a személyazonossága. Az öngyilkossággal a könnyebb utat választotta. Sloane a hangár füstölgő romjait vizsgálta. Minden ózontól és hamutól bűzlött, miközben két csillogó fekete asztro-droid oltotta a tüzet. A padlón fél tucat halott rohamosztagos hevert. Törött sisakok, deformálódott mellvértek, kiégett energiacellájú karabélyok.

– Ne legyen ilyen naiv! – csóválta meg a fejét a nő. – Nem, a pilóta valóban nem akarta, hogy elfogjuk, de nem is halt meg. Ha nem akarta, hogy megsemmisítsük a hajóját, akkor alig néhány percre rá ugyan miért robbantotta föl saját maga?

– Lehet, hogy öngyilkos támadás volt – vetette föl a hadnagy. – Nyilván úgy gondolta, hogy így okozhatja a legnagyobb károkat…

– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Még mindig itt van. És nem lehet messze, úgyhogy találják meg!

– Igenis! – tisztelgett a hadnagy idegesen. – Azonnal!

Második fejezet

– Vissza kell fordulnunk! – mondta Norra. – Kereshetnénk egy másik útvonalat…

– Csak lassan a testtel! – nevetett föl Owerto. A férfi távolról sem volt jóképűnek nevezhető. Az arca egyik fele csupa heg és égési sérülés volt, és a történet, ami arról szólt, hogyan is szerezte ezeket, minden alkalommal más volt. Hol arról magyarázott, hogy egy lepattanó lézersugár égette össze, hol űrkalózok nyomták olvadt fémbe az arcát. Egyszer azt állította, hogy egy wampa jéglény karmai szaggatták szét az ábrázatát, egy alkalommal pedig azt mesélte nagy bizalmasan, hogy egy részeg estén valaki leöntötte egy pohár koréliai rummal, és meggyújtotta.

– Susser kisasszony…

– Most, hogy ismét itthon vagyok, jó lenne, ha megint az asszonynevemen szólítana! Wexleynek.

– Norra! Maga azért fizetett, hogy levigyem a bolygóra – mutatott ki az ablakon a férfi. S valóban, a láthatáron ott volt az otthona, az Akiva bolygó. Fölötte pedig, akár két kivont, szürke kard, birodalmi csillagrombolók lebegtek. – Azt azonban nem árt, ha tudja, hogy nem egyedül magát szállítom. És én mindig elvégzem a rám bízott munkát.

– De hát most szólítottak föl bennünket, hogy forduljunk vissza! Ez egy blokád!

– És miben a legjobbak a csempészek? Nem a blokádokon való átlopakodásban?

– Vissza kell térnünk a Szövetséghez… – Aztán gondolatban rögtön ki is javította magát. Már nem Szövetség, hanem Új Köztársaság. – Tudniuk kell róla, hogy mi folyik itt! – Aztán mintha csak a semmiből bukkanna elő, egy harmadik csillagromboló jelent meg, és állt pályára a másik kettő mellett.

– Vannak odalent rokonai? – kérdezte a csempész.

– A családom van odalent – mondta kő-merev arccal a nő.

– A birodalmiak már évek óta itt vannak az Akiván, de… azért ennyit még sose láttam együtt! De csak elboldogulunk velük. Egyébként – hajolt egy kicsit közelebb –, tudja, hogy miért hívom a hajómat Molynak?

– Fogalmam sincs.

– Próbált már valaha elkapni egy molylepkét? Fehéret, barnát, szürkét… akármilyet? Hát, rohangálhat utánuk, ugrálhat és csapkodhat, amennyit csak akar, de kizárt, hogy el tudja kapni őket! Mintha bábokat rángatnánk zsinóron! Na, ilyenek vagyunk mi is! Én meg a hajóm. Így fogunk bolondot csinálni a birodalmiakból is!

– Nekem ez akkor se tetszik.

– Hát nekem se, de az élet tele van ilyen nemszeretem dolgokkal. Ha le akar jutni a felszínre, hogy találkozzon a családjával, akkor nincs nagyon választásunk. És jobb, ha mihamarabb indulunk, mert azt hiszem, ahol három csillagromboló van, ott előbb-utóbb több is akad! – Egyetlen, megmaradt szemében őrült vidámság csillant – a másik, az összeégett arcba épített mechanikus szem jókora, vörös ó betűként tekintett a világba, és ahogy elmosolyodott… a fültől fülig érő vigyor, és a kusza kapafogak mintha mind csak azt bizonygatták volna, hogy micsoda remek móka is vár rájuk! Csempészek! – gondolta a nő lemondóan. – De… végül is kifizettem az utat. És ideje hazamenni.

A hosszú, fekete asztal olvasztott szurokként csillogott a mennyezeti lámpák fényében, és fölötte ott izzott a csillagromboló holografikus tervrajza. Időközben beérkeztek a kárjelentések is: két TIE-vadász súlyosan megrongálódott, és tucatnyi rohamosztagos szörnyethalt a robbanásban. De hol lehet a csillagugró pilótája? Az admirális most már biztosra vette, hogy egy lázadóval van dolguk, és csak az volt a kérdés, vajon véletlenül bukkant-e rájuk, vagy tudta, hogy mit és hol kell keresnie? Ezzel azonban ráér később is foglalkozni. A rövidtávú, megoldást igénylő probléma a pilóta megtalálása. Mert a hajó roncsai közt, ahogy azt feltételezte is, nem találtak holttestet.

Valószínűleg rövidre zárta a torpedóvetők áramköreit, és előtte… Vajon mit csinált előtte? Rae lenyomott néhány gombot, és ismét lehívta a hadihajó adatbázisából a csillagugró tervrajzát. Ott! Egy apró, oldalsó ajtó. Ahhoz viszont épp elég nagy, hogy akár egy emberméretű láda is átférjen rajta. Vagy egy ember. Viszont, ha a pilóta azon át távozott a hajóból… Egy ekkora ugrást nem sokan élnének túl. – Jedi lenne? – Nem, nem valószínű. A felkelőknek csak egy ilyen ölébe van, az a Skywalker nevű kölyök. Vissza a tervrajzokhoz! Megforgatta a holografikus ábrákat, és szisztematikusan sorra vett minden lehetséges menekülési útvonalat. Szervizalagutak, csövek, biztonsági járatok…

– Tothwin! – aktiválta az asztalba épített kommunikátort. – A pilóta valószínűleg a szellőzőjáratokban van. Lefogadom, hogy…

– Van egy kis problémánk.

Az a probléma, hogy bele mersz vágni az elöljáród szavába! – gondolta Rae, de nem tette szóvá.

– Mi az?

– Egy másik csempészhajó.

– Ez is terrorista?

– Lehet… A felségjelzése alapján koréliai… Egy MK–4-es.

– Küldjön ki egy szakasz vadászt! Azok majd elintézik.

– Értettem!

Mintha az egész világ lelassult volna körülöttük. Norra bénultan ült a másodpilóta székében, miközben Owerto Naiucho, a sebhelyes képű csempész kétségbeesetten próbált átmanőverezni a birodalmiak zárótüzén. Lila és zöld energianyalábok nyúltak utánuk, és a TIE-vadászok bosszantó rovarokként rajzottak körülöttük. A nő elfehéredő ujjakkal markolta a taktikai konzol peremét, és hiába pislogott, a robbanások visszfénye csak nem tűnt el. Lehunyt szemhéjai mögött egy másik ütközet bontakozott ki…

– Ez csapda! – hallották Ackbar admirális hangját a hírközlőből. Aztán, akár egy raj felbőszült darázs, máris a nyakukon voltak a TIE-vadászok. A világűr sötétjét izzó fénysugarak szaggatták szét, aztán az új, félig kész Halálcsillag aktiválta a szuper-lézerét, és a Szövetség egyik nagy hajója abban a pillanatban atomjaira robbant. Szembántó lobbanások sora, és tűz, és tűz, és tűz…

A hajó csúcssebességgel száguldott a bolygó felszíne felé, és a pilóta tébolyult ütemben váltogatta a figurákat – előbb egy dugóhúzó, aztán egy csavart orsó –, de még így sem sikerült lerázniuk a nyomukban loholó TIE-vadászokat. A hajót meg-megdobták a rajta végigsöprő sortüzek, és mindketten tudták, hogy a pajzsok már nem sokáig tartanak ki.

– Az ágyúkhoz! – üvöltötte Owerto. – Norra! Az ágyúkhoz!

Mintha egy álomban lettek volna, és a nő úgy érezte, mozdulni sem bír. A bőre nyirkos volt, a szeme kitágult, és a pulzusa akár egy riadt, ketrecbe zárt kolibrié. És megint az emlékek…

– Azt szeretnénk, ha velünk jönne! – mondta Antilles kapitány. Persze tiltakozott, hiszen az elmúlt években nem vadászpilótaként szolgált. Embereket és árut csempészett, üzeneteket vitt, fegyvert és droidokat szállított, lázadókat menekített… de nem volt vadászpilóta. – Ez semmin sem változtat – rázta meg a fejét a koréliai. – Maga az egyik legjobb pilótánk! Olyan, aki le tud rázni egy csillagrombolót, és ki tud cselezni egy TIE-vadászt. Amikor Solo tábornok kikapcsolja a pajzsgenerátort, magára is szükségünk lesz! – Azt kérdezte tőle, hogy velük tart-e. Hogy a Vörös- és Arany-kötelékkel tart-e a harcba. – Igen, persze. – Mi mást is mondhatott volna?

Hirtelen minden a feje tetejére állt. Stroboszkópszerűen lüktető fények töltötték be a kabint, és szikrák záporoztak a nyakába. Mintha az egész hajó egy tű fokán egyensúlyozott volna. A pilótafülke ablakán keresztül tisztán rálátott a bolygóra. A felhőtakaró hátborzongató sebességgel közeledett. Még egy perc, és a nyomukban loholó vadászgépekkel együtt átszakítják, akár egy sűrű szövésű fátylat. Fölállt a székből, de azonnal meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen.

A szörny gyomrában voltak, belekként tekergő kábelek, forró gőzt öklendező csövek, csontvázszerű állványok és erekként kígyózó vezetékek útvesztőjében. A Halálcsillag szíve felé tartottak. Az űrállomást védő pajzsok eltűntek, de senki sem tudta, hogy ez meddig marad így. Csak egy esélyük van! A nyomukban tucatnyi TIE-vadász száguldott, és a lövéseik mind közelebb és közelebb csapódtak be. Tudta, hogy előbb-utóbb valamelyik fénysugár eltalálja… és akkor vége. Itt fog meghalni. De lehet, hogy ez a győzelem ára. Egy pillanatra Arany Vezér hangját hallotta. Lando azt magyarázta, hogy ideje lesz szétválniuk. – Itt fogok meghalni… – Aztán tovább gyorsított, és ahogy a taktikai konzolján föltűnt a reaktor, hirtelen élesen bevágott jobbra. A Falcon, és az azt kísérő X-szárnyúak balra tartottak, míg ő az Y-szárnyúján a TIE-vadászok majd felét maga után csalta. Egy lézernyaláb tönkretette a bal kettes hajtóművét, aztán még hallotta az asztro-droidja sikolyát… füst töltötte meg a kabint, aztán ózonszagot érzett, és…

– Én pilóta vagyok, nem tüzér! – Azzal kirángatta Owertot a székéből. A csempész tiltakozni próbált, de a nő olyan pillantást vetett rá, hogy jobbnak látta, ha befogja a száját. Zavartan biccentett, és már iramodott is hátra az ágyúhoz. Norra azonnal becsatolta magát, értő pillantással mérte föl a vezérlőpultot, aztán bedöntötte a hajót. A TIE-vadászok lézersugarai pokoltűzként csaptak le rájuk, de a Moly hirtelen a magasba lendült, és egy csempészfordulóval máris az üldözői mögé került. Abban a pillanatban két üldöző vadász robbant darabokra, és a másik kettő is alig hajszállal vétette el az összeütközést. Aztán az egyik bal oldali vezérsíkja mégis megakadt, és egymásba kapaszkodva, szikrát hányva, pörögve hulltak alá a bolygó légkörébe. Norra olyan erővel szorította össze a száját, hogy szinte az állkapcsa is belereccsent, mire sikerült ismét egyenesbe hoznia a hajót.

– Megint jönnek! – üvöltötte az ágyúállásban gubbasztó csempész, majd a Moly ikerágyúi ismét fölmorajlottak. Felhők örvénylettek körülöttük, miközben áttörtek az atmoszférán. Ez az otthonom – gondolta Norra. Vagy legalábbis ez volt. Itt nőtt fel, az Akiván. És ami még fontosabb, az akkori Norra épp olyan volt, mint a mostani: nem sokat törődött az emberekkel. Az ideje javát egyedül töltötte, és hosszú, üres óráiban maga derítette fel a főváros, Myrra környékét, az ősi templomokat, a folyókat, szurdokokat, és a föld-mélyei barlangokat. Jól ismerte ezeket a helyeket. Minden völgyet, minden sziklakiszögellést, minden lehetséges búvóhelyet. Ez az otthonom. És ezt a mantrát ismételgetve döntötte be ismét a hajót, majd a lézersugarakat kerülgetve dugóhúzóban száguldott a felszín felé. Ami félelmetes sebességgel közeledett feléjük, de Norra makacsul azt hajtogatta, hogy igenis tudja, mit csinál. Odalent, a buja, sűrű rengetegekkel borított hegyek közt húzódott az Akar-szurdok, akár egy tébolyultan ide-oda kanyargó kígyó.

Ide hozta le a Molyt, ebbe a félhomályos, eső-áztatta csatornába. A pilótafülke ablakát azonnal beterítette a víz, a hajó szárnyvégei kiálló ágakat borotváltak le, és ahogy fölkavarták az ősrengeteget, mögöttük, mint egy madár ezernyi kitépett tolla, leszaggatott levelek keringtek. Aztán a köddé sűrűsödő vízpárába lézersugarak hasítottak. Norra még mélyebbre vitte a hajót, és fokozatosan növelte a sebességet. Faágak kaptak utánuk mohón, és a sziklaszirtek olyan közel bukkantak elő a ködből, hogy néha alig volt ideje kikerülni őket. A Moly lézerágyúja folyamatos pergőtűzzel árasztotta el a szurdokot, és a mögöttük száguldó TIE-vadászok egyike, miközben megpróbált kikerülni egy szirtet, találatot kapott. A pilóta minden ügyességét latba vetve rántotta fölfelé a gépet, és már úgy tűnt, sikerül kiemelnie a vadászgépet a szurdokból, mikor egy fának ütközött, és fölrobbant. A lökéshullám fölkavarta a ködöt, és megbillentette a Molyt. Megint kisült néhány áramkör, szikrák záporoztak Norra arcába, és a belső világítás egy villanással megadta magát.

– Kilőtték az ágyúnkat! – hördült föl Owerto. Nincs is rá szükségünk – gondolta Norra. Mert tudta, hogy mi következik. Hamarosan elérik a bolygó egyik legrégibb templomkomplexumát – az elhagyott, idő-marta kövekből rakott épületet akkor emelték, amikor még az ahi-ko nép élt itt. Előtte azonban egy vízesés jön, és a hírhedt Boszorkaujj, egy fura természeti képződmény – egy sziklahíd –, ami leginkább egy előremutató, félig begörbített, karmos ujjra hasonlított. Alatta volt némi hely, de a szűk alagúton egy sikló is nehezen fért át. Most viszont, hogy a hasi löveg odavan, talán mégis át fognak tudni jutni… Vagy nem. Norra bedöntötte a hajót, és megcélozta a keskeny nyílást. Az egyik oldalon vízesés, a másikon fűrészfogas sziklák. Ha csak egy fél métert téveszt, végük. Szinte levegőt venni is elfelejtett, és úgy itta magába a sziklaív látványát, mintha ez lenne az utolsó, amit valaha is lát.

– Ez az otthonom! – Aztán a Moly átszáguldott a Boszorkaujj alatt. Egy pillanatra megrázkódott, ahogy a szétroncsolódott ágyú leszakadt róla, aztán, ahogy füstöt és szikrákat okádva kirobbant a másik oldalon, Norra is föllélegzett. Kijutottak! Élnek! Aztán a taktikai monitoron két vörös fényfolt jelent meg mögöttük. A TIE-vadászok! Mindjárt… Mindjárt… A tájat szörnyű robbanás rázta meg, és a két fényfolt abban a pillanatban eltűnt.

– Megvagyunk! – masírozott be vigyorogva a pilótafülkébe a csempész. Még szép, hogy megvagyunk! Norra a magasba emelte a hajót, és a főváros felé indultak.

Nils Tothwin idegesen nyelt egyet, majd átlépett a törött üvegcserepeken. A hangár padlóján jókora, feketébe hajló tócsákban csillogott a kiömlött bor. Tothwin a zubbonyába törölte a két tenyerét, és vigyázzba állt.

– Nem találták meg – mondta Rae Sloane.

– Nem.

– És úgy nézem, a másik csempészhajó is eltűnt.

– Elmenekült…

– Én is így értettem – húzta össze a szemét a nő.

– Természetesen.

A bort az admirális ünnepi alkalmakra tartogatta. Aznap kapta, amikor erre a posztra helyezték, és volt ebben valami finoman ironikus… Egy üveg különleges bor, amit olyasvalakinek ajándékoztak, aki csak a legkülönlegesebb alkalmakkor érezhette magát teljes jogú birodalmi admirálisnak. Évekig a lehető legjelentéktelenebb feladatokat bízták rá, és bár szerette volna, a felkelők elleni harcból sem vehette ki a részét. Ehelyett járőrözni küldték a Külső Gyűrűbe, diplomatákat kísérgethetett, és nagykövetek szárazdajkája volt. Így jár az, aki túl korán túl sok ellenséget szerez magának. Sloane mindig is szókimondó volt, aki nem volt képes megtanulni, hol a helye. Márpedig az ilyen viselkedésnek hosszú távon súlyos következményei vannak. De most úgy tűnik, kapott egy második lehetőséget az élettől.

– Nem lenne szerencsés, ha épp most történne valami baj, hadnagy – mondta némi hallgatás után. – Máris két magas rangú vendégünk érkezett, és szeretném, ha úgy gondolnák, urai vagyunk a helyzetnek.

Az egyik nobilitás Valco Pandion moff volt, a Vanguish csillagromboló parancsnoka. A másik az Ascenten érkezett, Jylia Shale tábornok, a Galaktikus Birodalom egyik legidősebb stratégája.

– Hamarosan újabb vendégeink érkeznek, úgyhogy nem ez a legszerencsésebb pillanat, hogy gyengének mutatkozzunk! Nem gondolhatják, hogy nem vagyunk képesek megzabolázni néhány csempészt, hiszen akkor rögtön úgy éreznék, hogy ezen a találkozón sem fogjuk tudni fönntartani a rendet! És ez nem történhet meg!

– Értettem, admirális! Megtaláljuk a…

– Nem! Személyesen fogom vezetni a kis potyautasunk felkutatására összeállított alakulatot! Ön közben egy másik alakulat élén lemegy az Akivára, megkeresi a csempészt, és megbizonyosodik róla, hogy nem valami nagyobb szervezet, vagy összeesküvés része! És ajánlom, hogy hibátlanul végezze a feladatát, mert ha kudarcot vallanak, azért személyesen önt teszem felelőssé! – A hadnagy arcából kifutott a vér.

– Értettem.

Lassan elállt az eső, kisütött a nap, és a forró gőz lomhán kavargó pászmákban szállt föl a Moly burkolatáról. Norra már el is szokott ettől a fajta nedves forróságtól, de a haja azonnal emlékeztette rá. A fürtjei, amik máskor ezüst zuhatagként hullottak a vállára, máris elkezdtek összetapadni és begöndörödni. Vajon hoztam fésűt? Fésűt? Vajon váltás ruhát hozott? Mert ha Temmin így látja… A fiát nem látta már vagy… túl régóta. Legalább három standard éve.

– Maga aztán igencsak belevaló pilóta! – bólogatott Owerto, és elégedetten paskolta meg az űrhajó lassan lehűlő burkolatát. – Van bennem annyi, hogy elismerjem, maga nélkül nem tudtam volna megmenteni a Molyt!

– Vannak jó pillanataim – mosolyodott el a nő fáradtan.

– Ez azért annál több! – dörzsölte meg borostás ábrázatát a csempész. – Ez nem szerencse, ez tudás. A felkelőknél tanult repülni?

– Igen.

– Akkor most elmondhatja, hogy a nyertes csapatban játszott.

Ez azért még nem biztos – gondolta a nő. Hangosan azonban csak annyit mondott, hogy reméli, így lesz.

– És tényleg meghaltak? Már úgy értem, a Császár, meg az a gépember, Vader. Tényleg igaz, hogy fölrobbant a Halálcsillag?

– Tényleg – mondta a nő halkan. – Én ott voltam… én ott voltam benne.

– Az igen! – füttyentett Owerto. – Ez sokat megmagyaráz. Hát, asszonyom… ön egy hős! Felrobbantani a Halálcsillagot… az már valami!

– Igen… az valóban derék munka volt. – De akárhányszor gondolt arra az őrült, kétségbeesett támadásra, hideg borzongás kúszott föl a gerince mentén. Mások talán üdvözült vigyorral mesélnek arról a csatáról, neki azonban a rémálmaiban szokott előjönni. Remek pilótákat látott elégni, a gépükkel együtt felrobbanni, vagy annak a szörnyűséges harci állomásnak a felszínébe csapódni. És néha még most, ennyi idő után is hallotta a sikolyaikat.

– Itt a fuvardíj – mondta kimérten, és egy erszényt halászott elő az övéből. – Tízezer, érkezéskor. Ahogy megegyeztünk. És elnézést az ágyúért.

– Ugyan! – legyintett a csempész. – Úgyis ócska volt már! És sok szerencsét… már a családjához!

– Ez elsősorban a fiamat jelenti. Azért jöttem, hogy fölpakoljam és elvigyem.

– Hát ez szép mutatvány lesz! – vonta föl a szemöldökét Owerto. – Ahogy elnézem a blokádot, innen egy darabig nem megy sehová. Van már fuvarja visszafelé?

– Még nincs. Esetleg elvinne?

– Ha ugyanennyit fizet, és ha gubanc van, és megint hajlandó elvezetni a Molyt… akkor áll az alku!

Erre kezet ráztak.

– Ó! – tette hozzá a csempész. – Mielőtt elfelejtem… Isten hozta idehaza, Norra Wexley!

Harmadik fejezet

Az Akiván mindig is voltak birodalmiak, de eddig eszük ágában sem volt megszállni ezt a bolygót. Az ismert világűr szélén egyensúlyozó többi peremvilághoz hasonlóan ezt is használták, de sohasem annektálták. Ezek a határvilágok olyanok voltak, akár a furcsa, betörhetetlen vadállatok, amiket túl nagy erőfeszítés lett volna igába hajtani. Úgyhogy a birodalmiak általában személyes okokból keresték föl ezeket a bolygókat: a különleges italaikért, a fűszerért, a szerencsejátékért, vagy épp a feketepiacon kapható tiltott árukért. És volt, akit csak a hely egzotikuma vonzott, a vad arcok, a sohasem látott idegenek, akikkel máshol nem találkozhatott az ember. Sinjir Rath Velus, a Birodalom biztonsági tisztje ugyanezen okokból jött ide. Egykori tisztje – igazította ki magát gyorsan. A Galaktika árapálya sodorta őt ide, erre a sziklás dzsungelbolygóra, a maga fekete vulkánjaival és üveghomok-tengerpartjaival.

És amióta idekeveredett, mindig ugyanabba a bárba jött, Myrra ugyanazon sötét, zegzugos utcácskákkal teli negyedébe, ahol ugyanaz a mon calamari csapos szolgálta ki. Sinjir kényelmesen elhelyezkedett az oka-fából csiszolt pult mellett, és gyengéden megsimogatta a behűtött koktélos poharat. Sashin-levélből párolt, söralapú ital volt, aranyszínű és édes, akár a jybbuk gyümölcs, vagy az oi-oi, az a pirosas, apró bogyó, amit annak idején az édesanyja szedett. Ez már a harmadik pohár itala volt aznap, pedig még csak reggel volt. A feje máris olyan, mint egy ragadós pókhálóba tapadt légyé, ami egyre kisebb elánnal próbál szabadulni. Komótosan maga elé húzta a poharat, és egy szerető gyengédségével suttogott neki.

– Számíthatsz rám, drágám! A tiéd vagyok! – Aztán fölhajtotta az italt. Édes volt, selymesen csúszott, és ahogy leért, Velus beleborzongott a gyönyörűségbe. Aztán megpaskolta a bárpultot, jelezvén, kér még egyet.

– Nemes kocsmáros, italok őrzője, likőrök kimérője! Ide nekem még egy pohárral ebből a pompás nedűből!

A Pok nevezetű mon calamari szótlanul méregette. Vén teremtés volt – ezt az állából sarjadó vaskos csápokról lehetett megállapítani –, akinek az egyik karját egy ezüstösen csillogó gépi végtaggal pótolták. Csúnya, elnagyolt munka volt – a csatlakozókábelek egy részét vadhús nőtte körül –, távolról sem étvágygerjesztő látvány, de Sinjir eljutott arra a pontra, amikor az ilyen apróságok már a legkevésbé sem zavarták. És amúgy is úgy volt vele, hogy ő ennél jobbat talán nem is érdemel. Pok torokhangon dünnyögött valamit a maga mon calamari nyelvén, és ismét belekezdtek a kettejük szokásos játékába. Ő kér valamit, a csapos a saját nyelvén magyaráz, mire ő a galaktikus közösön próbálja megértetni vele, hogy még egy pohár italt szeretne.

– Nem beszélek a közös nyelven! – mondta Pok a közös nyelven, majd visszatért a poharak törölgetéséhez. Aztán Sinjir udvarolt még neki egy kicsit, mire a csapos nagy mogorván töltött neki még egy pohárral.

– De jólesne most egy pohár… A mindenit, de meleg van itt… szóval, valami frissítő! Kaphatnék egy pohár frissítőt, tintahalképű barátom? – A csapos vadul forgatta messze ülő békaszemeit, aztán maga elé vett egy fakupát, belelapátolt egy marék jeget, majd egy karcsú üvegből félig töltötte. Hogy mi lehetett a palackban, azt Sinjir nem tudta, mert a mon calamari írásjeleket nem ismerte. A Birodalom sohasem mutatott különösebb érdeklődést más kultúrák nyelvei iránt, és az ilyesfajta kíváncsiságot a flottatisztekből is idejekorán kiölték. Sinjir még tisztán emlékezett arra a fiatal hadnagyra, aki valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy döntött, hogy megtanulja az ithorit. Szinte látta maga előtt a kölyköt, ahogy ott ül, keresztbe tett lábbal a priccsén, és hosszú mutatóujjával követi az idegen szöveg sorait. Sinjir saját kezűleg törte el az ujját. Úgy volt vele, hogy ez gyorsabb és tisztább büntetés, mint amit a feljebbvalóitól kapott volna a fiú. Visszatekintve azért szégyellte a dolgot. Pocsék egy érzés volt, főleg így, a bűntudattal karöltve, amik úgy marcangolták belülről, mint két veszett macska. Pok egy újabb pohárral töltött neki.

Az italból olyan pára szállt fel, ami valószínűleg egy TIE-vadász burkolatáról is lemarta volna a festéket. Sinjir, amikor belekóstolt, valami maróra és torokkaparóra számított, de csalódnia kellett. Az italnak olyan íze volt, mint hogyha tucatnyi virágot és gyümölcsöt mixeltek volna össze. Erős, markáns, aromás. Nagyot sóhajtott, és lehunyt szemmel élvezte ki a szájában szétáradó ízeket.

– Hé! – vakkantott oda neki valaki. Sinjir azonban egyszerűen elengedte a füle mellett. Ismét nagyot kortyolt.

– Hahó! – Ez itt most hozzám beszél? A fenébe is, úgy tűnik, igen. Kelletlenül oldalra fordította a fejét, és kérdőn nézett a mellette üldögélő twi’lekre. A fickó bőre rózsaszín volt, akár egy újszülötté, és hosszú lekkui egyikét feltekert kötélként viselte a vállára vetve. – Hahó, cimbora! – vigyorgott rá a twi’lek.

– Nem – csóválta meg a fejét Sinjir. – Nem, és nem. Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani. Inni jöttem, nem beszélgetni.

– És a holo-filmet már láttad? – kérdezte a csápos fejű olyan kenetteljes hangon, ami egyértelművé tette, hogy ahhoz a szociálisan nem különösebben érzékeny fajtához tartozik, aki a nemet csak akkor érti meg, ha a beszélgetőpartnere egy ökölcsapással is megtoldja. Ez meg miféle holo-filmről hablatyol?

– Nem láttam. Miről szól?

A twi’lek lopva balra, majd jobbra nézett, majd egy apró, korongforma lejátszó egységet húzott elő az övtáskájából. Lenyomott egy gombot, és az eszköz fölött egy csillogó szemű, nemesi fejtartású, csinos nő halványkéken derengő hologramja jelent meg. Sinjir, ha csak látásból is, de ismerte az illetőt. Leia Organa hercegnő. Egykori alderaani diplomata, most a Lázadók Szövetségének hőse, és egyik vezetője. A felvételen épp a hercegnő beszélt:

– Leia Organa vagyok, az Alderaan utolsó hercegnője, az egykori Galaktikus Szenátus tagja, a Lázadók Szövetségének egyik vezetője. Üzenetem van a Galaxis számára: a Birodalom meggyengült, és a Halálcsillag a birodalmi vezérkarral együtt megsemmisült az Endor holdja fölött. – A hologram egy olyan képre váltott, amit Sinjir túlságosan is jól ismert: a Halálcsillagot látta, ami egyetlen éles lobbanással semmisült meg. Tudta, hogy így volt, mert maga is ott volt az Endoron, és á saját szemével látta. A hatalmas villanást, a lángokat, és a törmelékfelhővé széthulló űrállomást. A képen ismét Leia hercegnő tűnt fel. – Palpatine, a zsarnok, halott! A harc azonban még nem ért véget. A háború a Birodalom meggyengülése ellenére is folyik tovább. Mi azonban itt vagyunk, hogy segítsünk. És fontos, hogy tudják, bárhol is élnek, bárhová is mennek, bármilyen messze is vetődnek a Magvilágoktól, az Új Köztársaság azért létezik, hogy önöknek segítsen! Máris több tucat birodalmi csillagcirkálót és rombolót fogtunk el – hadihajók háromdimenziós képe jelent meg a felvételen, és bilincsbe vert birodalmi katonák hosszú sora –, és a Halálcsillag pusztulása óta eltelt hónapokban egyik bolygót a másik után szabadítjuk fel. Arra kérem önöket, barátaim, hogy legyenek erősek és türelmesek! Segítsenek minket a harcunkban! És akkor a Birodalom szörnyű gépezete darabokra hullik! Eljött az Új Köztársaság kora, és megteszünk mindent, hogy ez a harc örökre véget érhessen!

A felvétel végén lázadó hajók száguldottak át a képen, és nyomukban tűzijáték lángoló virágai nyíltak. Aztán a holo-felvétel egy utolsó villanással kihunyt.

– Új nap virradt ránk! – mosolygott a twi’lek, kivillantva több sorban ülő apró, hegyes fogait.

– Hódítók jönnek, hódítók mennek – legyintett Sinjir, és féloldalasan elmosolyodott. A mosolya azonban üres volt, akár a szíve, és úgy érezte, ezt az űrt nem is lehet mással kitölteni, csak egy újabb nagy pohár itallal. Talán ez az egyetlen dolog, amiben reménykedhet még. – Hmm… megnézhetem még egyszer? – bökött fejével a holo-vetítő felé.

A twi’lek boldogan tolta elé a készüléket, aztán… Súlyos, csizmás léptek dobbantak. Pok, a csapos idegesen fölmordult, és szinte ugyanabban a pillanatban egy fekete kesztyűbe bújtatott kéz nehezedett Sinjir vállára. Olcsó brillantin és mosószer illata csapta meg az ex-birodalmi orrát. Ismerte ezt az illatot.

– Nocsak-nocsak! – morogta valaki torokhangon. – Hát itt meg mi van?

Sinjir lassan megfordult, és szembenézett a tagbaszakadt, pocakos birodalmival. A fickó szürke uniformist viselt, ami jóval tisztább volt a gazdájánál. A tiszt nem egyedül érkezett – volt vele egy simára borotvált képű, tenyérbe mászó mosolyú hadnagy, olyan arckifejezéssel, ami csak hosszú évek gyakorlásával sajátítható el. És hoztak magukkal néhány rohamosztagost is. Rohamosztagosok? Itt, az Akiván? Mi a fene folyik itt? Az Akiván mindig is voltak birodalmiak, de nem rohamosztagosok. Ezeket a fehér páncélos fenevadakat megszálláskor vetették be. Úgy tűnt, ezek most nem inni és szórakozni jöttek. Valami megváltozott. Sinjir még nem tudta, hogy mi, de nagyon szeretett volna rájönni.

– Én és a csápos fejű barátom csak egy rövid propagandafilmet tekintettünk meg – mondta udvariasan mosolyogva. – Semmi olyasmi, ami problémát jelentene. – A twi’lek azonban másként gondolta. Félelem csillant a szemében, de volt ott valami más is. És Sinjir éppen elég kínzást látott már, hogy fölismerje azok bátorságát, akik úgy gondolják, őket nem lehet megtörni. Bátorság! Ez is micsoda hülyeség!

– A ti időtök lejárt – mondta a twi’lek rekedt, reszkető hangon. – A Birodalomnak vége! Majd jön az Új Köztársaság és… – A pocakos tiszt ököllel sújtott a twiilek nyakára, és a csápos fejű hörögve, levegőért kapkodva esett össze. A másik – a kajánul vigyorgó – finoman Sinjir vállára tette a kezét. A ki nem mondott figyelmeztetés nagyon is egyértelmű volt: Ha megmozdulsz, a cimborád sorsára jutsz! A csapos kétségbeesetten magyarázott az anyanyelvén, és dühösen mutogatott a kármentő fölé akasztott, közös nyelven írt táblára. BIRODALMIAKAT NEM SZOLGÁLUNK KI!

Ez volt az a tábla, amiért Sinjir rendszeresen itt lógott. Egyrészt mert bízott benne, hogy a birodalmiak tényleg elkerülik ezt a helyet, és így jó eséllyel senki sem ismeri föl, másrészt… tetszett neki a helyzet iróniája.

– A dolgok változnak, csápfejű! – mordult a mon calamarira a pocakos. – Jobban tennéd, ha levennéd onnan azt a táblát! – A rohamosztagosok azonnal a csaposra emelték a fegyverüket. – Tetszik nekem ez a hely! – mondta a nagy hasú férfi. – Maradjunk egy kicsit!

A twi’lek elkékült szájjal kapkodott levegőért, a csapos pedig lassan behátrált a pult mögé. Nem, ennek nem így kellene történnie! – gondolta Sinjir. Milyen egyszerű lenne fölállni és kisétálni. Nem foglalkozni ezzel az egésszel. Nem lenne bölcs dolog megint fölrakni magát a térképre. Menj el! Akad itt még kocsma bőven! – biztatta magát. Lehet, hogy ez lett volna a bölcs döntés, ő azonban nem döntött bölcsen. Ehelyett villámgyorsan fölpattant, kirúgta maga alól a széket, és amikor a vigyori megpróbálta megragadni a vállát, hátranyúlt, elmarta a kezét, és egyetlen mozdulattal hátratörte két ujját. Apró, alig hallható roppanások voltak – a férfi üvöltése azonban annál hangosabb.

Sinjir elégedetten biccentett. Bőven volt ideje megtanulni, hogyan okozzon másoknak fájdalmat. A pocakos a pisztolytáskáját kezdte rángatni, a rohamosztagosok pedig megperdültek, és célra emelték a fegyverüket. Sinjir részeg volt. Vagy legalábbis jó úton haladt, hogy eszméletlenre igya magát. A legutolsó koktél azonban – az a föld- és gyümölcsízű – valami szokatlant művelt az agyával. Lehet, hogy részeg volt, de ez sem a viselkedésén, sem a gondolkodásán nem mutatkozott meg. Elkapta a kezét szorongató, már egyáltalán nem vigyorgó hadnagy nyakát, pajzsként rántotta maga elé, és feltépte a pisztolytáskáját. A pocakos vagy nagyon szerencsés volt, vagy nagyon jól lőtt, mert Sinjir még félig sem rántotta elő a lézerpisztolyt, mikor az máris kirepült a kezéből. Aztán a rohamosztagosok is tüzet nyitottak, és a maga előtt tartott test azonnal elernyedt. Sinjir megragadta, és a rohamosztagosokhoz vágta a hullát.

A pocakos ráemelte a pisztolyát – mire Sinjir megragadta a csuklóját, és felfelé lökte a kezét, így a kilőtt lézersugarak a vakolatba martak fekete krátereket. Sinjir a pocakos térdébe taposott, és egy erőteljes reccsenéssel visszatörte a lábát. A pocakos üvöltve zuhant el. Vitt magával egy asztalt és néhány széket is, de Sinjir a csukójánál fogva visszarántotta és közben a jobbja úgy járt, mint a motolla. Villámgyors, pontos ütéseket mért az összes sebezhető pontra, és két másodperc alatt szétzúzta a tiszt orrát, száját és légcsövét. Aztán két ujját a szétroncsolt orrlyukakba tolta, és hátrarántotta. A férfi sikoltásában szinte semmi emberi nem volt. A rohamosztagosok eddigre már ismét talpon voltak, és Sinjir tudta, hogy már nem lesz hova ugrálnia a lézersugarak elől. Aztán a mon calamari bújt elő az egyik asztal alól, a földre rántotta a két katonát, és egy széklábbal sújtott a nyakukra ott, ahol a nyakgyűrű a sisakkal találkozott. A két fehér páncélos katona úgy csuklott össze, mint akit kicsontoztak. Sinjir elengedte a pocakost, majd fölkapta a pisztolyát, és közvetlen közelről mindkét rohamosztagost fejbe lőtte. Ilyen közelről még a sisak sem jelentett elég védelmet egy lézernyalábbal szemben. Aztán visszasétált a pocakoshoz, és újra belemarkolt az orrába.

– Az orral kapcsolatban csodálatos, bár kevésbé ismert tény – magyarázta szenvtelen hangon –, hogy ilyen vagy olyan módon, de kapcsolódik az arc legtöbb érzőidegéhez. Ez az apró, húsos kinövés… na, jó, a te esetedben ormány… egymagában is elég hozzá, hogy úgy érezd, menten összecsinálod magad a fájdalomtól.

– Lázadó söpredék! – bugyborékolt a pocakos vért öklendezve.

– Lázadó? Söpredék? Én? Hát ez tényleg vicces!

Te idióta! Azt hiszed, hogy közéjük tartozom, amikor valójában közétek tartozom?!

– Tudni akarom, mi folyik itt!

– Itt a Birodalom, és majd most… – Sinjir ismét megcsavarta az orrát, mire a pocakos felsikoltott.

– Hagyjuk a demagóg szövegelést! Tényeket akarok! Mit kerestek itt? És mire kellenek a rohamosztagosok?

– Nem tudom… – Csak egy apró csavarintás volt, a pocakos mégis torkaszakadtából üvöltött. – Esküszöm, nem tudom! Valami… gyűlés… és lejöttünk ide, aztán az adó-vevők bedöglöttek, és a blokád…

– Te hallottál valami blokádról? – nézett kérdőn Sinjir Pokra. A csapos csak a vállát vonogatta. Aztán teljes erejéből a pocakos arcába sújtott. A fickó letaglózva dőlt el, és Sinjir végre elengedte a kezét. – Azt hiszem, össze kellene takarítanod – mosolygott a mon calamarira. – Ó, és további szép napot! – Aztán fütyörészve kisétált a kocsmából.

   Közjáték

Chandrila

Homályos kép, sistergő hang. Aztán a kép tisztulni kezdett. Egy pillanatra megint elhomályosult, aztán hirtelen kristálytiszta lett, és minden fókuszba került. A kamera előtt két nő állt. Az egyikük magas, karcsú ember, hullámként föltornyozott, sötét hajjal. A nyaklánca akár az egymást kergető madarak raja, ami szembántóan csillogott a napfényben. A mosolya széles, barátságos, ezerszer begyakorolt. A másik nő jóval alacsonyabb, kék bőrű pantorai, aki hosszú, egyszerű fonatban viselte aranyfényű haját. Az öltözéke is jóval egyszerűbb, és egyetlen ékszere egy pár ezüst karperec volt. Az ő mosolyán is látszott a sokéves gyakorlás, ugyanakkor az idegesség is. Mögöttük Hanna-város látképe nyújtózott. Tracene Kane, az ember nő, épp a trandoshai operatőrrel beszélgetett.

– Hogy állunk, Lug?

– Hát nem valami jól. – Az operatőr hangja alig volt több torokhangú morgásnál és sziszegésnél. – Az előbb még elég vacak volt a kép, de helyrepofoztam. – Tracene bocsánatkérően mosolygott a másik nőre, Olia Chokóra.

– Régi technikus – magyarázta. – Megvannak a maga bogarai.

– Mind idegesek vagyunk – biccentett Olia. – Végül is bizonyos szempontból ez mindannyiunknak az első adása.

– Meglátod, minden megy majd, mint a karikacsapás! – nevetett föl Tracene. Olyan nevetés volt ez, amin érződött a sokéves rutin, és épp olyan volt, mint maga a nő. Csupa ezerszer gyakorolt manír és modorosság. – Elmondom, hogy csináljuk. Én kezdem az interjút, és rövid bevezető után – bla-bla-bla, eljött az Új Galaktikus Szenátus első munkanapja, mely egyben a Galaxis új hajnalának előhírnöke, aztán megint bla-bla–bla –, és már jöhetsz is! Hölgyeim és uraim, Olia Choko, Mon Mothma és az Új Szenátus szóvivője!

– Remek! – mondta Olia, akin látszott, hogy milyen ideges. Szinte máris kapkodva vette a levegőt. – Egyszerűen remek!

– Idegesnek látszol, drágám.

– Csak… egy kicsit.

– Meglátod, minden rendben lesz! Csinos vagy, és idegen, és most ez a trendi!

– Ó! – sóhajtott fel Olia az ujjait tördelve. – De ugye lesz néhány nagy-totál a városi látképről is? Hanna-város tökéletesen példázza, milyen szerény alapokból is építkezik az Új Szenátus. Hogy a képviselők nem az emberek fölött állnak, hanem közülük kerülnek ki, és maguk is az univerzum jobbá tételén munkálkodnak. És egyébként is, Mon Mothma innen származik, úgyhogy…

– Mondom, menni fog! – érintette meg Tracene finoman Olia karját.

– Igen, de… ugye a főtéri művészeti kiállításról is készítetek néhány felvételt? Különösen a rohamosztagos sisakgyűjteményről! Tudod, amiket különböző színűre festett a művész, és van, amelyikre virágot tett, van, amelyikre pedig a Lázadók Szövetségének szimbólumait. Az, aki készítette…

– Mondtam, hogy minden rendben lesz! – szorította meg Olia karját Tracene. – Már megvan a konzervanyag. Te vagy az utolsó láncszem. Beszélünk, aztán bejön a Szenátus, és minden rendben lesz! Érted?

Olia mosolygott, de a gesztus mintha ráfagyott volna az arcára. Leginkább egy apró, riadt állatra hasonlított, ami képtelen szabadulni a bányász lámpájának fényköréből. Aztán nagy nehezen csak rábólintott.

– Jó, rendben… értem… menni fog.

– Háromra kezdünk, Lug! – intett oda Tracene az operatőrnek. Lassan elkezdett visszaszámlálni.

– Három… kettő… egy… Itt Tracene Kane a Magvilágok Hálózatának hírműsorától. A festői Chandrilán vagyunk, és a hölgy itt mellettem Olia Choko, Mon Mothma kancellár, és az Új Galaktikus Szenátus szóvivője, aki…

Negyedik fejezet

A vallató-droid halk zümmögéssel lebegett odébb, majd kinyújtotta egyik multifunkciós fogókarját, melyből egy fém csipesz bukkant elő – az eszköz félelmetesen festett, mint amivel akár egy emberi szemet is ki lehetne tépni az üregéből. És a droid múltját tekintve erre valószínűleg több alkalommal is sor kerülhetett –, és a célpontja felé nyúlt. Ami ez esetben egy tízoldalú dobókocka volt. Finoman fölemelte, majd a csipeszbe szorítva megforgatta és leejtette. Az eredmény egy hetes volt. A droid monoton, fémes hangon közölte:

– Aha. Így már lehetőségem nyílik egy új kereskedelmi útvonal megnyitására. Ezen fűszert fogok szállítani. Ez az útvonal fogja összekapcsolni a másik négy fűszerszállító kereskedelmi utamat. Ezzel együtt öt úttal rendelkezem, ami egy győzelmi pontot jelent. És így győztem. Az állás hat, öt ellen.

Temmin ajka csalódott vicsorra húzódott. Az asztalra kipakolt játéktáblán az univerzumot szimbolizáló hexagonális rácson egész csillagrendszerek látszottak, köztük gázfelhők, aszteroidamezők és kereskedelmi útvonalak. Még sohasem sikerült nyernie a vallató-droiddal szemben a Galaxis Telepesei társasjátékban, de tény, hogy ilyen közel még nem járt hozzá.

– Hátrább az agarakkal, te túlméretezett bádogdoboz! Egy pont különbséggel még nem nyerted meg a játékot!

Azzal ő is dobott egyet. – Ötös. – Ahhoz nem elég, hogy új erőforrást hozzon a játékba, ahhoz azonban, hogy egy új kereskedelmi, vagy csempészútvonalat tegyen föl a térképre, már igen. A kérdés már csak az, hogy hová. Hátradőlt a széken, és miközben áttekintette a térképet, jó tulajdonoshoz illőn, a boltját is szemügyre vette. A helyiség sajátos keveréke volt a boltnak, szerelőműhelynek és szeméttelepnek – a falak mellett álló asztalok, és a polcok mindenféle kacattal voltak tele. Akadt itt asztro-droidhoz való alkatrész, ömlesztett űrszemét, kibelezett karabély, és az egyik sarokban egy használaton kívüli javított droid. A feje fölött, egy kábelekből font hálóban egy megperzselt légi-robogó roncsa imbolygott. És az egyik fal mellé támasztva, kopott háziszőttessel letakarva egy igazi harci droid pihent. Persze, nem egy klasszikus B2-es – az a fajta páncélozott óriás, ami az alkarjába épített ágyúkból lőtt lézersugarakat –, és még csak nem is egy droidika, ez az óriás, mérges skorpióra hajazó szuper harci-gép. Nem… ez egy kiszuperált B1-es volt. Egy csettegő. Ámbár itt semmi sem nézett ki jobban ennél a kivénhedt ócskavasnál. Temmin egy vörössel jelölt csempészútvonal-kártyát vett magához, de mielőtt lerakhatta volna, a dolgok hirtelen a fejük tetejére álltak.

– Vásárlók – közölte a droid színtelen hangon. Temmin megropogtatta az ujjait, lesimította a ruháját, és miközben fölkelt az asztal mellől, magára öltötte a legmegnyerőbb üzletember mosolyát. Aztán ahogy megpillantotta a besétáló triót, a mosoly ráfagyott az arcára.

– Egy koorivar, egy ithori, és egy abednedo besétálnak az ócskáshoz – mondta erőltetett mosollyal. Mikor azok hárman nem adták jelét, hogy értékelnék a humorát, tehetetlenül tárta szét a karjait. – Ez egy vicc! – grimaszolt Temmin. – De ha el kell, hogy magyarázzam, mitől vicces, annak már nem nagyon lesz értelme. – Aztán összecsapta a kezeit. – Szóval, mit tehetek önökért, uraim?

– Én hölgy vagyok! – lépett közelebb fenyegetően a koorivar. A teremtmény megigazította vörös köpenyét, és kihívón csúsztatta kezét az övébe tűzött, fűrészfogas késre. Tényleg nagyon rusnya volt – megállás nélkül nyalogatta kiszáradt, pikkelyes ajkait, és ahogy fölszegte az állát, még jobban látszott a fejéből előmeredő csavart szarv. Temmin nagyon is jól tudta, kik ezek az alakok. Mindhármukat ismerte. Az abednedo a maga húsos orrlyukaival, és csápokkal körülölelt széles szájával Wrooms volt. Az álmos tekintetű ithori, aki mindenhová magával cipelte hosszú csövű puskáját, Herf. És a világcsúfja koorivar: Makarial Gravin. (Az igazat megvallva Temmin valóban nem tudta, hogy nővel van dolga. A koorivaroknál ezt nem könnyű megállapítani.) Mindhárman Surat Nuat bérencei voltak.

– Asszonyom! – hajolt meg színpadiasan Temmin. – Mit tehetek önökért? Szerény boltomban minden kincs csak önökre vár, hogy…

– Elég a szövegelésből te kis szarcsimbók! – szörcsögött az abednedo. Mire az ithori a maga mély, torokhangú nyelvén még hozzátette:

– Loptál Myrra isteni megmentőjétől Surat Nuattól!

– Dehogyis! – emelte fel a kezét megadón Temmin. – Mi itt mind barátok vagyunk! Soha eszembe nem jutna Surattól lopni! Hiszen az egyik legjobb barátom!

– Márpedig loptál tőle! – sziszegte a koorivar. – És ami még ennél is rosszabb, hogy halálosan megsértetted azzal, hogy olyasmit tulajdonítottál el, ami jog szerint őt illette!

Temmin tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, csak arra nem számított, hogy ilyen hamar. A gyomrát mintha egy jókora kő ülte volna meg, ami hirtelen elkezdett tüskéket növeszteni.

– A legkevésbé sem szeretném megbántani Suratot! Sőt egy napon szeretnék olyan bölcs és ravasz lenni, mint ő! És elképzelni sem tudom, hogy mire gondoltok, amikor azt mondjátok, hogy valamit is elloptam tőle, de…

– Akkor erőltesd meg egy kicsit az agyad! – lépett még közelebb a koorivar. – Emlékszel a Trabzon-útra? Dereng már valami? – Temmin idegesen csettintett – a rossz szokást még az apjától leste el –, aztán úgy tett, mint akinek hirtelen mégis csak eszébe jut valami.

– Ó, a teherszállítóra gondolsz, ami ott zuhant le? Nem, azaz igen, azt valóban kifosztottam, de elképzelésem sem volt róla, hogy az Surat hajója…

– Még a címere is rajta volt! – hörögte Wrooms, és a bőre csúf redőkbe gyűrődött.

– Becsületszóra, nem láttam! Merthogy a teherszállítót uugteenek támadták meg. Tudjátok, az a primitív bagázs! Az egész hajót ropogósra sütötték!

– És mégse tudták fölnyitni? – kérdezte Makarial hitetlenkedve.

– Ó, hát kívülről sütötték meg! De késekkel, meg fáklyákkal így se tudták fölnyitni. De most komolyan… fogalmam se volt, hogy kinek a holmiját hozom el! – Persze, tudta. Hogyne tudta volna. És azt is tudta, hogy egy nap ezért még nagyon megüti a bokáját. De egyszerűen nem bírt ellenállni a csábításnak, mert a nyereség… Tisztában volt vele, ha valaha is ki akarja ütni a nyeregből Suratot, nagyban kell gondolkodnia. Nem taktikázhat, hajbókolhat meg hízeleghet örökké. Bátornak kell lennie, és vakmerőnek.

– Megvan még a fegyver? – kérdezte Wrooms.

– Hát… ööö… nem annyira. – A koorivar szemei dühösen megvillantak, majd az idegen előrántotta a kését, és a fűrészfogas penge a következő pillanatban már Temmin torkának feszült. Mintha csak az időjárás is szeretett volna hozzájárulni a drámai hatáshoz, odakint fölmorajlott az ég, és villámfény lobbant. Sűrű, súlyos esőcseppek vertek végig a bolt tetőcserepein, és a monoton kopogás csak még jobban kiemelte a benti csendet. – Valahogy csak meg tudunk egyezni! – nyelt egy nagyot a fiú. – Hé, nézzétek csak, egy légi-robogó! Vagy összeüthetek nektek pár droidot…

– Ez mind csupa szemét! – morogta Makarial. – Már ismerjük a trükkjeidet! Ez itt… ez az egész hely egy nagy rakás szemét! De ez csak álca. Tudjuk, hogy nemcsak szeméttel kereskedsz!

– Ki a kicsit nem becsüli…

– A kicsi nem érdekel bennünket. – A lény még erősebben szorította a nyakához a kést. – Mi a nagyért jöttünk.

– Jó, akkor beszéljünk a nagy dolgokról!

– Suratnak is megvan a maga ára.

– És mi lenne az? – kérdezte a fiú, miközben érezte, hogy valami lecsordul a nyakán. Vér vagy izzadság? Nem tudta volna megmondani. Makarial elmosolyodott. Ami csöppet sem javított az összhatáson, mert a pikkelyes, csonttüskés teremtmény körülbelül annyira volt vonzó, mint egy táncoló disznó. És ahogy az ajkát nyalogatta… a leheletétől Temmin szabályosan rosszul volt.

– A boltodat akarjuk! – nyalta meg az ajkát a koorivar.

– Már úgy érted, hogy az épületet?

– És mindazt, amit benne van. És azt is, ami alatta.

A pánik vasmarokkal ragadta torkon a fiút. Tudják! Tudják, hogy odalent tartom az értékesebb holmikat!

– Van itt valami – hadarta. – Valami nagy, valami… aminek Surat is örülne! Megmutathatom? Ugye megmutathatom? – A három idegen lapos pillantást váltott, aztán az ithori megvonta a vállát.

– Felőlem. – Végre Makarial is eltette a kést. Temmin idegesen dörzsölte meg a nyakát, de vérnek nyomát sem látta.

– Ott van, a takaró alatt! Látjátok? – Makarial odabiccentett Herfnek, mire az ithori levette a válláról a puskáját. Csúf, hosszú csövű darab volt, akkora tűzerővel, amivel akár egy terepsiklót le tudott volna szedni. A fegyver csövével húzta félre a rongyos takarót – ami alatt az ütött-kopott, első-generációs B1 harci droid pihent. A droid fölállt, és megzörrentek a csontjai. Szó szerint, tekintve, hogy Temmin mindenféle állat csontját kötötte rá dróttal. A gép amúgy sem volt egy szép darab – hiányzott a fél feje, amit a gazdája egy jókora vörös optikai egységgel pótolt –, és a csontoktól csak még ocsmányabbul festett. A gép orrát úgy festették ki, hogy leginkább egy ragadozó madár csőrére hasonlítson, és az egész testét megfolyt szurokra és alvadt vérre emlékeztető festék borította. Csak azért, hogy minél félelmetesebb legyen. A bűnözőket azonban cseppet sem érintette meg a látvány. Sőt az abednedo úgy röhögött rajta, hogy szabályosan a térdét csapkodta, és apró, zöld gombára emlékeztető fülei csak úgy rázkódtak a gyönyörűségtől.

– Egy csettegő?! – nyerített Makarial. – Egy ilyen vacakot akarsz ránk sózni? Kölyök, ez a fajta volt a Köztársaság és a Birodalom történelmének legócskább droidja! Ez egy nagy rakás mechanikus szerencsétlenség! Te komolyan azt hiszed, hogy Surat Nuat beéri egy vacak B1-essel?!

– Én Csont uraságnak hívom – mondta Temmin halkan.

A droid, ahogy meghallotta a nevét, azonnal megmozdult, és közölte:

– Csont uraság aktív üzemmódban. – A hangja alig volt több sztatikus zörejnél, és torz sercegésnél. Aztán, ahogy egy pillanatra ismét kitisztultak a vokális csatornái, még hozzátette: – Üdv mindenkinek!

– Micsoda idióta név egy droidnak! – csóválta meg a fejét hitetlenkedve az abednedo.

– Tartok tőle, hogy épp most sértetted meg – jegyezte meg Temmin.

A nevetést mintha késsel vágták volna el, és a bűnözők megpróbáltak rájönni, miféle játékot űz itt velük a kölyök. Ez a pillanatnyi elbizonytalanodás az életükbe került. Csont uraság hangszóróiból hátborzongató vihogás hangzott föl, majd az előretolt baljából egy hosszú Vibro-penge csúszott elő. Herf, az ithori elkésett egy másodperccel, és a penge nemcsak a puskáját, de őt is darabokra vágta. Az abednedo azonnal pisztolyt rántott – és fölbukott, ahogy a droid hozzávágta az ithori hulláját. Aztán a következő pillanatban már a nyakukon volt, és a pengével meg az öklével kezdte őket csépelni. És közben megállás nélkül kuncogott. Makarial kivillantotta az agyarait, majd egy sugárvetőt rántott elő a köpenye alól, és Temmin fejének szegezte. A kölyök, aki a legközelebbi asztalhoz ugrott – az asztal lapja alá ragasztott apró pisztolyt próbálta magához venni –, azonnal mozdulatlanná dermedt.

– Ne mozdulj! – csikorogta a koorivar. Temmin villámgyorsan fölmérte az esélyeit, majd lassan visszahúzta a kezét, elmosolyodott és bólintott.

– Ahogy akarod… Nem kell a feszültség!

– Állítsd le a droidot!

– Hé, én csak…

– Állítsd le!

– Melyik droidra gondolsz? – kérdezte Temmin vigyorogva. Makarial sápadt, kísérteties szemei hirtelen megvillantak, és már fordult is volna, mikor a mögé lebegő kínvallató droid beledöfte a fecskendőt, amiben annyi bénító szer volt, ami egy gamorreait is egy hétig kiütött volna. A tű hangos pendüléssel tört el a koorivar vastag irháján.

Temmin azonnal nyakába szedte a lábát, felugrott a legközelebbi asztalra, onnan át a következőre, majd egy látványos tigrisugrással ért földet. A lézersugár azonban így is alig egy hajszállal kerülte el. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtót, és valaki belépett a helyiségbe. Hosszú, fekete kabátot viselt, a csuklyát az arcába húzta, a kezében sugárvetőt tartott. Temmin azonnal a földre vetette magát, és a feje fölött elsuhanó lézersugarak tenyérnyi lyukat égettek a koorivar mellkasába A kölyök föltápászkodott, és a falig hátrált. Makarial elfúló hangon, egyre halkabban hörgött. Csont uraság is abbahagyta a vihogást, és kíváncsian fordult az ajtó felé. Az idegen hátrahúzta a csuklyáját, és Temmin szeme elkerekedett.

– Anya?

Ötödik fejezet

– Előkészítettük a kompját, admirális! – Rae a háta mögött kulcsolta össze a kezeit, és figyelmesen vizsgálta a hosszú folyosót. A végén egy leszerelt szellőzőakna-fedő hevert a padlón. A folyosóról nyíló ajtók a hálókörletekhez vezettek, ahol rohamosztagosok pihentek. Ide nem jöhetett a potyautasuk. Rae dühösen harapta be az alsó ajkát.

– Admirális – köszörülte meg a torkát Tothwin hadnagy – mint már említettem…

– Az előbb is tisztán hallottam! – mondta Rae hátra sem fordulva.

– A többi vendég… már a bolygó felé tartanak.

– Mindenki itt van, akire számítottunk?

– Igen. Pandion moff és Shale tábornok már úton vannak, Arsin Crassus jachtja pedig épp most lépett ki a hiper-űrből.

– És Yupe Tashu?

– Tashu tanácsadó is megérkezett már, és őt is útba igazítottuk. Ha bátorkodhatok megemlíteni, nyilván azt várják öntől, hogy mint házigazda, elsőnek érkezzen…

– Majd várnak egy kicsit.

– Természetesen, csak… Pandion moff már…

– Mondja csak, hadnagy – fordult hátra végre Rae –, ez a szint… Van itt valami stratégiailag fontos?

– Parancsol? – kérdezte a hadnagy értetlenül.

– Úgy értem – magyarázta Rae türelmetlenül –, hogy itt csak üres hálókörletek vannak, meg egy pihenő, egy elsősegélynyújtó és egy konyha. – Már percek óta ezen rágódott. A leszerelt fedőlap azt jelzi, hogy a potyautasuk itt járt. Vajon mit kereshetett? Lehet, hogy megsérült, és akkor a gyengélkedőbe jött? De nem… a rohamosztagosok már ellenőrizték a helyet, és nyoma sem volt annak, hogy az elmúlt huszonnégy órában bárki engedély nélkül lépett volna be a gyengélkedőbe.

– Lehet, hogy ételt keresett…

– Nem! – Rae fejében lassan kezdett összeállni a kép. – Ez csak figyelemelterelés. A lázadók nagyon jók ebben. Nem azért állt meg itt, mert itt volt dolga, hanem, hogy tévútra vezessen bennünket. Hogy értékes időt pazaroljunk arra, hogy megpróbáljunk rájönni, mit is kereshetett itt. Hová vezet ez a szellőztetőjárat?

Tothwin gyorsan kerített egy adatolvasót, és betöltötte a Vigilance tervrajzát. Rae kinagyította a keresett szektor képét, és amikor látta, hogy hová tart a szellőzőjárat, elsápadt.

– Tudom már, hogy hová megy! – A francba!

A lába pokolian fájt, de talán nem tört el. Tudta, hogy milyen az, amikor el van törve – egyszer egy A-szárnyúval belerobbant egy vulkán peremébe (ez még évekkel korábban történt, nem sokkal az után, hogy csatlakozott a Lázadók Szövetségéhez), és az teljesen kikészítette a lábát. Ez nem volt olyan fájdalmas. Annak idején sikerült háromszoros szilánkos törést összeszednie, ami kis híján pontot tett a pilótakarrierje végére. Hetekig kellett győzködnie a feletteseit, hogy legalább tüzérként, vagy navigátorként hadd dolgozhasson. Aztán meggyógyult a lába. Kibírta.

Ezt is ki fogja bírni. De azért nem kockáztatná meg még egyszer, hogy kivesse magát egy csillagugróból, alig néhány másodperccel az előtt, hogy fölrobban. Az sem tett jót a lábának, hogy végig kellett kúsznia a szellőzőrendszeren, de fontos volt, hogy eltűnjön a birodalmiak szeme elől. Órák óta lapult, több helyen előbújt a szellőztetőből, és igyekezett minél többször tévútra vezetni az üldözőit. Egy darabig nem igazán tudta eldönteni, mivel is próbálkozzon, aztán fölismerte a lehetőséget, amit épp a csillagromboló kínált neki tálcán. Mert a birodalmiak hiába zavarták a környező felségűrben a kommunikációt, a saját hajóik rendszereit nyilván érintetlenül hagyták. Eltartott egy darabig, de csak eljutott a kommunikációs teremig. A három rádiós tisztet pillanatok alatt ártalmatlanná tette, és a mozdulatlan testeket az egyik fal mellé húzta. De nem ölte meg őket. Pilóta volt, aki számos ellenféllel végzett már a harc hevében, de soha nem hidegvérű gyilkosként. És annak ellenére, hogy ez itt az ellenség, ők is csak emberek.

Egyes számú lecke: Ideje lesz megtanulni, hogy a birodalmiak is csak emberek. Legalábbis egy részük. Mert könnyű úgy tekinteni a birodalmiakra, hogy egytől egyig megátalkodott gonosztevők, de az igazság az volt, hogy egy részüket hazugsággal, egy részüket pedig erőszakkal sorozták be. És a Halálcsillag pusztulása óta egyre többen dezertálnak közülük – nők és férfiak, akik csak újra szeretnék kezdeni az életüket. A kommunikációs terem lesz a kulcs. Innen fogja tudni továbbítani az üzenetét a felkelőknek. Először a szokásos köztársasági csatornákkal próbálkozott, de azokat a hullámhosszokat mind zavarták. Amiből két következtetést is le tudott vonni: egyrészt, hogy nem tudja elküldeni az üzenetét azoknak, akiknek szeretné, másrészt, ha a Birodalom ismeri a köztársasági frekvenciákat, akkor az azt jelenti, hogy áruló van a felkelők soraiban. Ezen talán meg sem kellett volna lepődnie, de mint rendesen, az ilyen dolgokra a lehető legkellemetlenebb pillanatokban derül fény. Átváltott a helyi csatornákra.

Ha akad a közelben köztársaságpárti, akkor talán célba ér az üzenete. Csakhogy legjobb tudomása szerint ezen a környéken egyetlen felkelő sem teljesített szolgálatot. Ettől függetlenül úgy döntött, tesz egy próbát. Veszteni valója úgysem volt. A felkelők által használt biztonsági csatornák egyikét hívta, és – ahogy a készülék kijelzői zöldre váltottak, beszélni kezdett:

– Itt Wedge Antilles kapitány, az Új Köztársaság Hadseregéből. Ismétlem, itt Wedge Antilles kapitány beszél! Az Akiva bolygó fölött csapdába estem a Vigilance birodalmi csillagrombolón, és… – Éles fény gyúlt, és sugárnyaláb villant. A lövedék a vállát égette át, és Wedge üvöltve borult fel a székkel együtt. A fájdalomtól könnybe lábadt a szeme, és ahogy a saját sugárvetője után nyúlt, csizmás lábakat látott, és egy rászegeződő fegyver csövét. Rohamosztagosokat várt, vagy újabb rádiósokat, de legnagyobb meglepetésére egy fekete egyenruhás nővel találta szemben magát.

A nő sötét bőrű volt, a szemei akár két hideg, barna kődarab, és admirálisi rangjelzést viselt. A kezében pedig – Wedge tekintetét ez vonta leginkább magára – egy hosszú csövű pisztolyt tartott, amelynek krómozott felületei tökéletes pontossággal tükrözték a környezet képét.

– Tartok tőle, hogy már így is túl sok komplikációt okozott – mondta a nő, miközben besétált a helyiségbe. – Az egész Birodalom, sőt az egész Galaxis sorsa dőlhet el itt, és ezt egy magányos felkelő nem fogja megakadályozni!

– Várjon! – szűrte a szót a fogai közt Wedge. – Maga is tudja, – hogy vége. A Birodalomnak befellegzett. De még nem történt komolyabb baj. Még megadhatják magukat. Akár itt és most, akár nekem is…

Nyílt az ajtó, és fehér páncélos rohamosztagosok masíroztak be.

– Sajnálom, de erről szó sem lehet – mondta a nő, majd a katonákhoz fordult. – Bilincseljék meg, és vigyék a börtönblokkba! – Aztán, mielőtt még elvezethették volna a kapitányt, megállította őket. – Meggondoltam magam! Bilincseljék meg, és vigyék a kompomra! De előbb nézessék meg egy orvos-droiddal! Végül is – tette hozzá halvány mosollyal –, nem vagyunk mi állatok!

Hatodik fejezet

Norra évek óta mindössze kétszer sírt. Többször nem is nagyon volt rá lehetősége, tekintve, hogy miután meghozta a döntést, hogy csatlakozik a felkelőkhöz – és ezt sokkal inkább a zsigereivel, mint az eszével döntötte el –, meg kellett acéloznia az akaratát. A félelem és az aggódás olyan érzelmi ballaszttá vált, amit nem engedhetett meg magának. Nap mint nap barátai és bajtársai haltak meg, és pillanatok alatt meg kellett tanulnia, hogy ha meg akarja őrizni az elméje épségét, hidegnek és keménynek kell maradnia. A Birodalom elleni háborúban senki nem ért rá gyászolni, és senki nem engedhette meg magának a bánat luxusát. Az egyik alkalom, amikor nem tudott parancsolni az érzelmeinek, néhány hónappal ezelőtt volt, a győztes endori csata után, amikor csodával határos módon sikerült kivergődnie a sérült Y-szárnyújával a félig kész Halálcsillag szervizalagútjainak labirintusából. Félig vakon repült, csúcssebességgel, minden pillanatban azt kockáztatva, hogy belerohan egy falba, vagy egy toronydaruba.

Így is csak néhány tizedmásodperccel sikerült megelőznie a lángförgeteget, és valószínűleg az övé volt a legutolsó hajó, ami elhagyta az űrállomást, mielőtt az fölrobbant volna. A lökéshullám kis híján így is szétzúzta, és óráknak tűnő percekig küzdött, mielőtt sikerült ismét visszanyernie hajója fölött az uralmát. Azon az éjszakán a Home One cirkálón, a kabinja magányában érezte évek óta először úgy, hogy nem bír megálljt parancsolni a könnyeinek. Képtelen volt kihámozni magát a kezeslábasából, és csak feküdt ott a földön magzatpózban, és görcsösen, keservesen zokogott. Úgy érezte, mintha elvettek volna tőle valamit, mintha az összes feszültség, az elmúlt évek minden nyomorúsága egyszerre zúdult volna rá. És csak sírt és sírt, megállíthatatlanul. Másnap érdemrendet kapott a harcban tanúsított bátorságáért, amit mosolyogva vett át. Senki nem látta rajta a magába temetett fájdalmat.

A második alkalom… A második alkalom most volt. Most, hogy ismét a karjába zárhatta a fiát. Ez alkalommal azonban nem az a kétségbeesett zokogás tört rá, mint hónapokkal ezelőtt, ezek örömkönnyek voltak (és, bár nem szívesen ismerte be, de egy kicsit a szégyen könnyei is). És valahol úgy érezhette, hogy a kör most zárult be: azt, amit azon az éjszakán a Halálcsillag pusztulásakor elvesztett, most kapta vissza. Most érezte magát ismét teljesnek. S a dolgok hirtelen ismét mozgásba lendültek, és az elmúlt három év egyszerre szakadt rá. A fia, akit utoljára gyerekként látott, már kész felnőtt. Fiatal még, de már látszik az alkatán, hogy milyen magas és erős lesz. Már most is szikár, inas, és sötét hajával és pimasz mosolyával egészen jóképű.

– Csont uraság! – csapta össze a kezét Temmin. – Szedd elő a robogót, aztán pakold föl ezt a három dögöt, és vidd ki őket a Trabzon út végén levő csatornákhoz! Most rögtön!

A B1-es droid csörögve-zörögve állt föl, és szögletesen tisztelgett.

– Értem, értem. A testeket eltüntetem, uram.

Aztán a droid a lábuknál fogva ragadta meg a hullákat, és elkezdte kihúzni őket a helyiségből.

– És takard le őket, mielőtt elindulsz! – kiabált utána Temmin. – Használd a takarót!

– Igenis, uram – jött kintről a sercegő válasz.

– Temmin – mondta Norra bizonytalanul –, én nem értem, mi történik…

– Ne most, anya! – csattant föl a fiú. – Siessünk! – Azzal átrohant a szobán, szétkotort egy jókora halom hulladékot, és az aljáról előszedett egy leszerelt droid-fejet. Benyomta a droid foto-receptorait, mire halk kattanás hallatszott, és mintha csak egy távirányító gombnyomására történne, néhány méterrel odébb félrecsúszott egy polc, és mögötte kinyílt a fal egy része. – Gyere már! – intett Temmin, aztán lerobogott az ajtó mögött feltáruló lépcsősoron.

Norra botladozva indult utána, le a sötétbe. Aztán… Valami kattant, és ragyogó, kristálytiszta fény gyúlt. Egy ugyanolyan helyiségben voltak, de itt minden patyolattisztának tűnt, és a polcokon és asztalokon nem szemét volt, hanem ezerféle kincs. Makulátlanul tiszta alkatrészek, a legmodernebb technológiával készült eszközök, és olyan tárgyak, melyeknek talán egy múzeumban lett volna a helyük.

– Isten hozott az én kis kincseskamrámban! – tárta szét a karjait büszkén Temmin. Az egyik asztalon egy olyan droid hevert, amilyet nem gyártottak már vagy harminc éve. Odébb kifogástalan állapotban lévő birodalmi karabélyok pihentek egy tartóban. A sarokban, egy ládában Norra hődetonátorokat fedezett föl, és az egyik polcon ősöreg, málló tekercsek és könyvek pihentek. És volt ott néhány furcsa, kortól megfeketedett váza, melyeket hátborzongató, vörös arcú, fekete köpenyes alakok díszítettek.

– Ezt… nem értem – motyogta a nő.

– Odafönt szemetet árulok, de idelent… ez már egy másik történet!

– Nem – rázta meg a fejét Norra –, úgy értem… mi itt éltünk! Ez volt az otthonunk! Mi történt itt?

A fiú megtorpant, és olyan pillantással mérte végig a nőt, mintha nem is az anyja, hanem valami idegen lenne.

– Hogy mi történt? Az történt, hogy elmentél. – Hirtelen csönd telepedett a szobára, ami mintha falat emelt volna kettőjük közé. Aztán a pillanat elmúlt, és a fiú úgy folytatta a beszélgetést, mintha az előbbi megjegyzésnem is hangzott volna el. – Szóval Surat tudja, hogy idelent van az igazi érték az én kis kuckómban. Ami nagyon nem jó! És azt is tudja, hogy loptam tőle. – Egy matt fekete, lezárt fémláda felé biccentett. – Azt loptam tőle. Valami… fegyver van benne, de nem tudom, hogyan működik. És Surat tudja, hogy ez itt van lent, de amit nem tud, amit nem tudhat… – Azzal odasietett a szemközti sarokban álló vén valakordhoz. Ez a hangszer az övék volt. Az ő régi valakordjuk. Na jó, annyira talán nem volt régi, de Temmin mércéjével mérve mégiscsak annak számított. (Norra még mindig tisztán emlékezett rá, ahogy a fia, és a férje, Brentin ott ültek a hangszernél, és nagy ügyetlenül egy régi bányászindulót klimpíroztak.) – Figyelj! – szólt oda az anyjának Temmin. – Vagy inkább hallgasd csak!

Azzal leütött öt hangot – pont annak a régi indulónak az első öt hangját –, mire a régi kőfal egy eleme félrecsúszott, és hideg léghuzat söpört végig a szobán, penész és rothadás szagát hozva magával.

– Kizárt, hogy Surat erről is tudjon! – mondta a fiú. A mosolya, meg a szeme csillogása… Norrát először egy kicsit a fiú apjára emlékeztette, de aztán be kellett, hogy lássa, legalább ennyi van benne belőle is.

– Temmin…

– Szóval, ha átvágunk a város alatti régi alagutakon, és…

– Temmin! – A szülő hangját használta, azt, amivel mindig elérte, hogy az emberek rá figyeljenek. – Fiam! Nem állhatnánk meg egy pillanatra?

– Most minden perc számít! Azok a banditák, akiket elintéztünk… előbb-utóbb feltűnik a főnöküknek, hogy nem mennek haza, és Surat nem az a fajta, aki ilyesmit szó nélkül hagy! Valami sokkal nagyobbat és gonoszabbat küld majd utánunk, vagy… még az is lehet, hogy ő maga teszi tiszteletét!

– Temmin – lépett közelebb az anyja –, nem tudom, hogy mi folyik itt, és ez az egész olyan idegen a számomra…

– Nyilván azért, mert elmentél három évre!

– Tudom…

– Három évig voltál távol!

– A Szövetségnek szüksége volt emberekre. – Ahogy dühösen magyarázni kezdett, a fiú hangja elcsuklott egy kicsit.

– Nem! Nekem volt szükségem az édesapámra, és te úgy gondoltad, ha csatlakozol a felkeléshez, akkor könnyebb lesz megtalálnod. És megtaláltad? Mert én nem látom sehol! Hol van? Hol rejtegeted? Vagy nagy masnival átkötve kapom majd ajándékba születésnapomra? Vagy nem? Gondoltam.

– Háború volt, ha nem vetted volna észre! – mondta Norra dühösen. – És már nemcsak a te apádról volt szó, hanem… Mindenkiről! Apákról, anyákról, gyerekekről, családokról, mindenkiről, akinek a Birodalom ártott! Harcolnunk kellett! Én is ott voltam az endori csatában…

– És kit érdekel? Nekem egy anyára lett volna szükségem, és nem egy hősre!

– Én az anyád vagyok! – csattant föl Norra. – Nem beszélhetsz így velem!

– Ó, tényleg? – nevetett föl a fiú hidegen. – Akkor most jól figyelj! Nem kell, hogy tiszteljelek, mert már nem vagyok kisgyerek. Már felnőtt ember vagyok!

– Még mindig kis kölyök vagy! Tizennégy…

– Tizenöt vagyok! És míg más gyerekekről a szüleik, én önmagamról gondoskodom! Mert az én édesanyám úgy döntött, hogy lelép. Elmegy háborúsdit játszani. Úgy, hogy hónapokig életjelet sem ad magáról. Nekem pedig nem volt választásom, magam kellett, hogy boldoguljak! Most már üzletember vagyok, akinek meg kell védenie a saját érdekeit! Én így döntöttem. Te meg úgy, hogy a Galaxis fontosabb, mint a családod. Úgyhogy kérlek, kímélj meg ettől az anya-fia pillanattól, és ne tégy úgy, mintha számítana, mi van velem!

– Pedig igenis számít! Temmin… kicsim… nagyon is fontos vagy nekem! Azért jöttem, hogy magammal vigyelek. Van egy csempész, aki kijuttat bennünket az Akiváról, és… – Abban a pillanatban megszólalt az adó-vevője. Köztársasági jel, vészhívás. És a hang… az hátborzongatóan ismerős volt.

– Itt Wedge Antilles kapitány, az Új Köztársaság Hadseregéből! Ismétlem, itt Wedge Antilles kapitány beszél! Az Akiva bolygó fölött csapdába estem a Vigilance birodalmi csillagrombolón, és…

Aztán lézersugár-sivítás hallatszik, Wedge felüvölt fájdalmában, és… Vége lett az üzenetnek.

Norra döbbenten hallgatott. – Antilles kapitány itt? – hüledezett magában. – Valamelyik birodalmi csillagrombolón? Mi a fene folyik itt? És miért kell megint pont nekem az események középpontjában lennem?

– Ismerem ezt a pillantást – biggyesztette le az ajkát Temmin.

– Tessék? – kérdezte a nő értetlenül.

– Mindig ilyen arckifejezést öltesz, amikor épp csalódást készülsz okozni nekem.

– De Temmin… ez most nagyon fontos!

– Ó, tudom én azt! Mindig tudom, hogy mi a nagyon fontos, mert olyankor se nem látsz, se nem hallasz, hanem mész a saját fejed után, és minket, akik nem igazán vagyunk fontosak, faképnél hagysz! – Azzal belépett az alagútba. Norra azonnal indult volna utána, de a fiú megnyomott egy kapcsolót… És kizárta az anyját.

   Közjáték

Saleucami

Vacsora a Taffral-házban. A családfő, Glen az asztalfőn ült, a balján Webb, az idősebbik fia, a jobbján Dav, a kisebbik. Webb széles vállú, erős mellkasú, pocakos férfi volt, aki a haját ugyanolyan rövidre vágva hordta, mint az apjuk. Dav karcsúbb, alacsonyabb, és jóval lezserebb. Egyikük sem beszélt, azonban mégsem volt csönd. Tányérzörgés, evőeszközök koppanása, torokköszörülés hallatszott, egy vacsora szokásos hangjai. Valamelyikük hátratolta a székét, ami szinte fülsértően csikorgott a régi fapadlón. Odakint fütyült a szél, és távolról idehallatszott a költöző madarak gágogása.

– Ideadnád a babot? – kérdezte Dav. Webb furcsa pillantást vetett rá, aztán megfogta a zöldséges tálat – de mégsem adta oda neki. Sőt hátratolta a székét, és látszott rajta, hogy megfeszülnek a nyakán az izmok.

– Nem hiszem el! – morogta Webb. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy volt pofád visszajönni! – Látszott rajta, hogy erővel próbálja visszafogni magát, de a szavak így is kicsúsztak a száján. – Te nyavalyás anyaszomorító, talpnyaló szemétláda…

– Miért nem mondod el végre, hogy mi bajod, Webb? – dőlt hátra Dav.

Az apjuk csöndben figyelte őket, mint valami néma döntnök.

– Hát akkor elmondom! Amikor beálltál a lázadók közé, azzal elárultad a családunkat! Terrorista lettél! Bűnöző! Az vagy! Egy rohadt bűnöző! – Dav halk koppanással tette le az evőeszközöket.

– Ők nem terroristák! – rázta meg a fejét. – Ellenállók és szabadságharcosok… és most már ők a törvényes kormány! Hallod, Webb? Ők a törvényes kormány! A drágalátos Birodalmadnak vége!

– Vigyázz a szádra! – rúgta ki maga alól a széket a bátyja. – Amit mondasz, az árulás!

– A legitim kormányt elismerni soha nem árulás – vonta meg a vállát Dav. – És nem értem, miért nyalod még a Birodalom seggét, hiszen még az Akadémiáról is kicsaptak! És amíg ott voltál, addig is mindennap porig aláztak!

– Jobb embert faragtak belőlem! – düllesztette ki a mellét Webb.

– Szerintem meg egy seggfejet!

– Te nyavalyás… – Azzal Webb átvetette magát az asztalon. Az elfogyasztott tetemes mennyiségű koja rum azonban megtörte a lendületét, így az öccsének bőven volt ideje félreugrani. Webb az üres széken landolt, ami összetört a súlya alatt. Azonban ez sem vette el a kedvét, és részeg őrjöngésében az öccsére ugrott. A következő pillanatban már a másik torkát szorongatva csépelték egymást, és közben megállás nélkül üvöltöttek. Mindaddig, amíg az apjuk hozzájuk nem vágta a salátástálat. A tál alig valamivel hibázta el őket, és hangos csattanással tört szét a falon. A két testvér riadtan kapta föl a fejét.

– Üljetek le! – mordult rájuk Glen. – Most! – Ők pedig szófogadó gyermekekként azonnal leültek.

– De apa – sziszegte Dav, fájón tapogatva az állkapcsát –, ő kezdte!

– Ne hallgass erre az áruló majomra, apa! – vágott közbe Webb.

– Csönd legyen! Mindketten hallgassatok! Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy elbeszélgessek veletek! Én már öregember vagyok, és akkor sem voltam fiatal, amikor megismertem az édesanyátokat, hogy a csillagok vigyázzanak a lelkére! – Azzal a szívéhez emelte a két kezét, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Úgyhogy – mondta némi hallgatás után – megéltem már ezt-azt.

– Megéltél ezt-azt? – dünnyögte Webb az orra alatt. – Nekem az Akadémián fogkefével kellett fölsikálnom a vécé padlóját! Hason kellett csúsznom a sárban, férgek ették be magukat a bőrömbe…

– Mondtam, hogy hallgass! – förmedt rá Glen. – Hacsak nem akarod, hogy lenyúzzam a bőröd, és kirakjam száradni!

– Ne haragudj, apa! – dörmögte Webb.

– És most idehallgassatok! Ami volt, az megint lesz. Régen a Köztársaság irányította a dolgokat, és úgy néz ki, hogy most megint köztársaság lesz. Egy darabig mindenki örül majd neki, az emberek éljeneznek, aztán idővel felbukkannak a nehézségek, és valaki úgy dönt, jobban is lehetne ezt csinálni. És akkor az Új Köztársaság, vagy ez a megújított Régi Köztársaság, vagy a mit tudom én, hogy hívják ezen a héten Köztársaság a törvény teljes szigorával sújt majd le ezekre az emberekre. És akkor ezek a másként gondolkodók lesznek hirtelen a lázadók és szabadságharcosok, a Köztársaság pedig a gonosz… és a kerék megint fordul egyet. – Megdörzsölte a szemét, és nagyot sóhajtott. – Én még emlékszem rá, hogy a Köztársaság saját magát nyírta ki. Mert bizony, így történt! A Birodalom nem elfoglalta a Köztársaságot, hanem a Köztársaság lassan, fokozatosan maga vált a Birodalommá. És az ilyesmi nem egyik napról a másikra történik, hanem évek, évtizedek alatt. A gyümölcs akkor a legfinomabb, amikor érett, de eljön az a pillanat, amikor minden gyümölcs túlérik, és akkor már rothadt. És ezzel minden társadalom így van, akárhogy is nevezzék.

– De hidd el, apa, most nem így lesz! – mondta Dav nagy elánnal.

– Ő eldöntötte melyik oldalra áll – vonta meg a vállát Webb –, és én is. Csak ez két különböző oldal.

– Hát éppen ez a baj! – csapott dühösen az asztalra Glen. – Hogy mindketten eldöntöttétek, hogy ki mellé álltok, ahelyett hogy azt tartanátok észben, hogy nektek a családotok oldalán kellene állnotok! Mert egyedül a család számít! Ehelyett itt ültök sértetten, duzzogva, és úgy marakodtok, mint két madár, ami azon veszekszik, hogy melyiküké legyen az utolsó giliszta. Emlékeztek még Lawguannékre? Az öreg annak idején még harcolt a klónháborúban, úgyhogy ő is látott ezt-azt. Ő szokta volt mondogatni, hogy a háborúban nincs jó oldal, csak győztesek és vesztesek. Úgyhogy azt tette, amit bármelyik okos ember tett volna a helyében: hazajött, letelepedett és családot alapított. És esze ágában sem volt visszamenni és tovább harcolni! De ti ketten, ti mindenkinél jobban tudjátok! Nektek oldalakat kell választanotok! – Valami nagy és súlyos húzott el a ház fölött dübörögve. Az itt élők mind ismerték ezt a hangot – a birodalmi csapatszállítók hangját. Csakhogy a Birodalom ide nem szokott csapatokat küldeni.

– Te… te feladtál engem! – suttogta Dav elborzadva.

– A Birodalom minden árulóért fejpénzt fizet – dünnyögte lehajtott fejjel a bátyja. Csakhogy most már jóval kevésbé tűnt magabiztosnak. Mintha szégyen és megbánás fojtogatta volna. Kékesfehéren villant valami. Webb felkiáltott, majd arccal előre borult az egyik tálba.

– Apa… – tátogott partra vetett halként Dav.

– Hiszel abban, amit csinálsz, Dav?

– Én… igen.

– Jó. Nekem ennyi elég. És remélem, hogy igazad van – mondta az apjuk, majd nagyot fúj. – És most az lesz a legokosabb, ha eltűnsz innen! A hátsó ablakon mássz ki, és vidd a garázsból a légi-robogót!

– Apa… köszönöm!

– Menj már!

– És te mit fogsz csinálni?

– Megmondom nekik az igazat – vonta meg a vállát az öreg. – Hogy megleptél és lelőttél minket, aztán elfutottál.

Azzal maga felé fordította a kábító pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. A lökéshullám fölborította, és a szék hangos reccsenéssel tört alatta darabokra. Davnek alig sikerült visszanyelni a könnyeit. Megrázta a fejét, aztán fölkapta a pisztolyt, és abban a pillanatban vetette ki magát az ablakon, ahogy valaki berúgta a bejárati ajtót.

Hetedik fejezet

Myrrára szörnyű hőség telepedett. Még a nap, ez a fényes, távoli égitest is mintha a szokásosnál dühödtebben ontotta volna a meleget. A levegő megállás nélkül remegett, és a világ mintha folyamatos délibábbá változott volna. Nedves nyirkosság csapódott ki minden felületen, és aki csak tehette, árnyékos helyre húzódott. Ilyen körülmények közt Jas Emarinak is kétszer kellett odanéznie, hogy megbizonyosodjon róla, valóban jól lát, és az aláereszkedő jármű az, amelyik a célszemélyt hozza. Karcsú, díszes jacht volt, csupa ragyogó bronz és csillogó vörös – olyasmi, amiben a külső még a belsőnél is nagyobb súllyal esett latba. A jacht Arsin Crassusé volt. A Galaktikus Birodalom nem csupán egy fenyegető, vaskesztyűs óriás volt, hanem egyben üzleti vállalkozás is. A katonák és bürokraták hadát, csakúgy, mint egy naprendszerek százait magába foglaló rendszert nem lehetett volna kellő anyagi fedezet nélkül működtetni. Ilyesfajta csodára még a Sithek sem voltak képesek. S az, ami mindezt lehetővé tette… a pénz volt.

És Crassus volt a Birodalom egyik legügyesebb üzletembere. Igazi varázsló, aki szinte a puszta levegőből teremtette elő a szükséges krediteket. Ez juttatta föl a csúcsra, és ez tartotta ott immáron évtizedek óta. Azt beszélték róla, hogy annak idején, még fiatalemberként a Kereskedelmi Szövetségnek dolgozott, és részt vett valami zavaros ügyletben a Mustafaron, ahol segítséget nyújtott az akkor formálódó Birodalomnak félreállítani a korábbi főnökeit.

Üzletember. Iparmágnás. A Birodalom oszlopos tagja. Rabszolga-kereskedő. És ő a mai célpont. Jas a főváros egyik használaton kívüli régi palotájának csúcsos, rozsdamarta kupoláján kuporgott. Ujjnyi vastag, masszív kábelekkel rögzítette magát a patinás oromdíszekhez úgy, hogy mindkét keze szabadon mozoghasson, és úgy hajolhasson ki a párkányzat fölé, hogy közben ne kelljen attól tartania, hogy lezuhan. Jó ideje várt már itt. Alig aludt, és a rettentő, párás hőség lassan minden erejét fölemésztette. Fájtak az izmai, hasogatott a feje… de a legrosszabb maga a várakozás volt. (A romantikus elképzelésekkel ellentétben a fejvadászok életének javát a tervezés, megfigyelés és várakozás tette ki, amit csak nagy ritkán szakítottak meg a rövid, akciódús időszakok.) Lassan kicsatolta a hátára szíjazott tokot, és előhúzta a puskáját. Hosszú csövű, többszörösen módosított fegyver volt, amit a zabrak nő maga tervezett. A tárat és a zárszerkezetet úgy alakította át, hogy a helyzettől és a szükségtől függően többfajta lövedék kilövésére is alkalmas legyen. Jas egyszer hallott egy történetet a Jedikről, miszerint ők maguk tervezték és építették meg a saját fénykardjaikat. És ez elültette a bogarat a fülében. Miért ne építhetné ő is saját maga a fegyverét?

Így hát megtette. Mert bármit megtehetett, amit csak akart. Óvatosan fölemelte és a vállához szorította a puskát, majd kihajtotta és az övéhez erősítette a teleszkópos támasztólábat. (Ilyen magasan, ilyen instabil körülmények között, enélkül nem is merte volna használni a fegyvert.) Aztán belenézett a távcsőbe. Ott a jacht. A távcső minden szükséges adattal ellátta – sebesség, mozgási vektor, életjelek. (Bár ez utóbbit egyelőre ügyesen fedte a hajó páncélzata). Aztán lassan odébb fordította a puska csövét, ami már a szatrapa palotájának leszállóplatformjára mutatott.

Isstra Dirus szatrapa, a bolygó nagybecsű kormányzója, akiről köztudott volt, hogy a saját erszénye mindig jobban érdekelte az emberek bajánál. Egy tökéletes Galaxisban ő is célpont lenne. Jas Emari azonban profi volt, és minden körülmények között igyekezett kerülni a járulékos veszteséget. Egy célpont csak akkor célpont, ha fizetnek érte. A jacht lassan ereszkedni kezdett, és a fékezőrakéták apró lángcsóváival pozicionálta magát a platform fölé. Egy másodperccel azelőtt, hogy földet ért volna, kieresztette a leszállótalpait, és ahogy a gép enyhe remegéssel megállapodott, már csúszott is elő a rámpa. A szatrapa személyesen jött ki a vendég elé. Magas, egykor jóképű férfi volt, de mára az évek és a kegyetlenség mély árkokat vájt a bőrébe. Csupa udvariasság és mosoly volt, és úgy hajlongott, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy a vendége milyen sok pénzt hozhat a konyhára. És ez a pénz mindennél jobb helyen lenne itt, a Külső Gyűrűben, ahol ezernyi módja van a tisztára mosásának. A szatrapa mögött két szálas, vörös tollforgóval díszített sisakot viselő testőr várakozott. Mindkettő embermagas, vibro-pengével ellátott alabárddal volt felfegyverezve. A rámpán megjelenő Crassus maga is két testőrt hozott magával – két szegecselt bőrökbe öltözött, lakkozott, keményített – bőrből készített állatmaszkot viselő nőt. Valószínűleg rabszolgák mindketten.

Crassus maga sem volt kis ember – magas volt, hatalmas, rezgő pocakkal, éjfeketére festett szakállal és hosszú, színpompás köpennyel, amit pávaként húzott maga után. A két nobilitás gyorsan kezet rázott, majd összenevettek. Itt az idő az arcodra fagyasztani a mosolyt, Arsin Crassus! – gondolta Jas. Aztán további adatok jelentek meg a céltávcső lencséjén. Újabb hajók érkeztek. Jas villámgyorsan áttekintette a helyzetet – egy, kettő… majd egy harmadik Lambda osztályú birodalmi komp lépett be a légkörbe, amelyeket TIE-vadászok kísértek. A nő meglepetten szisszent föl, de szinte azonnal ismét a célpont felé fordította a puskát. Micsoda kezdő hiba! Majdnem szem elől tévesztettem a célpontot! Szerencsére Crassus még mindig ott volt a tetőn, bár időközben levette a köpenyét, és a testőrei most jókora legyezővel hűtötték. Aztán nyílt a palotába vezető csapóajtó, és három rohamosztagos bukkant föl. Ez az egész kezdett egyre kevésbé tetszeni a zabraknak. Lődd le, söpörd be pénzt, és tűnés! De…

De. – Valami készülődik. Az informátora egy szóval sem említette ezt a nagy nyüzsgést, és Jas magában már sokadszor átkozta el, amiért félig vakon, felkészületlenül kellett belevágnia ebbe a küldetésbe. Milyen egyszerű is lenne meghúzni az elsütőbillentyűt, és a pokolra küldeni Crassust! Csakhogy neki a magasabb szintű összefüggésekkel is számolnia kell. Mert ezek itt nem kispályások, és ha kiiktat egy birodalmi főtisztet, főleg ennyi tanú előtt, könnyen a nyomára juthatnak, és őt is likvidálhatják. Gyűlölöm az előre nem látott komplikációkat! Szerette volna, ha a világ olyan egyszerű lenne, amilyennek a céltávcsövén keresztül látja. Csakhogy a világ mindig sokkal bonyolultabbnak bizonyult. Már egy hónap óta vadászott Arsin Crassusra, és a fél Galaxison keresztül követte az önelégült pávakakast, mígnem a tudomására jutott, hogy az Akivára tart, hogy Dirus szatrapával találkozzon. Úgy gondolta, itt végre pontot tehet a mondat végére. Úgy tűnik, rosszul gondolta. S míg ő a tetőt figyelte, egyik komp a másik után szállt le.

Ahogy az utolsó is földet ért, feltárultak a fedélzeti nyílások, és elkezdtek előseregleni az újonnan érkezett vendégek. A nő szeme elkerekedett, és egy pillanatig úgy érezte, nem jól lát. Mintha ásott volna egy gödröt a hátsó kertben, csak hogy váratlanul valami kincsre bukkanjon a mélyén. Ott volt Arsin Crassus. Aztán valaki, aki a leglehetetlenebb fejfedőt hordta, amit Jas valaha is látott. Mintha valaki szörnyűséges módon lemészárolt volna egy smaragdzöldre festett gyöngytyúkot, aztán összeborzolta volna a tollait, és végül az egészet a fejébe csapta. Az illető férfi volt, magas és vékony, akár egy kiszáradt kóró, és a birodalmi tanácsadók lila öltözékét viselte. A következő kompból azonban már olyasvalaki lépett elő, akit a fejvadász is ismert: Jylia Shale. A nő olyan ráncos és töpörödött volt, akár egy kiszúrt halhólyag, azonban akik ismerték, tudták róla, hogy kemény, akár a gránit. Felszegett fejjel, a háta mögött összekulcsolt kézzel masírozott le a rámpán, és a makulátlan, szürke uniformisban úgy festett, mint akit most húztak elő a skatulyából. A nyomában két vörös köpenyes, vörös sisakos császári őr haladt – valószínűleg egyenesen Palpatine saját testőrei közül. Es az utolsó vendég… Valco Pandion moff. Merev, szögletes arcú, sebhelyes homlokú férfi volt (már maga a sebhely úgy nézett ki, mint aminek külön története van). A zubbonya mellrészén furcsa rangjelzést viselt: sorban hat apró négyzetet. Három pirosat és három sárgát, ami azt jelentette, hogy már nem csupán moff, hanem nagymoff. A kérdés már csak az, hogy kinevezték azzá, vagy ő léptette elő saját magát.

A leszállóplatformon három kiemelt fontosságú célpont gyűlt össze. Az eredeti célszemély Crassus volt, de Shale, vagy Pandion sokkal többet ért. Padion érte volna a legtöbbet az Új Köztársaságnak, de ha mindhármat sikerülne elcsípnie… Jast elfogta az idegesség. Öld meg Pandiont! Az Új Köztársaság nyilván élve szeretné őket, de valószínűleg holtan is szép summát kapna értük. Már ha felismerhetőek maradnak a holttestek. Egy marék hamuért senki sem fizet. De ha a másik kettőt sikerülne is élve elfogni, Crassust ő maga is szerette volna megölni. Tudta, hogy nem bölcs dolog keverni az üzletet a személyes érzelmekkel, de egy ilyen embernek, mint Crassus, nem börtönben, hanem a föld alatt lenne a helye. Közben Pandion is csatlakozott a vendégekhez, de bár elvegyült, mégis mintha mindegyikükkel megtartotta volna a három lépés távolságot. A többiek közben beszédbe elegyedtek, és akik nem ismerték egymást, gyorsan átestek a bemutatkozáson. Jas megpróbálta maga elé képzelni, hogyan is tudna a lehető leggyorsabban végezni mindannyiukkal. Célra tart, majd meghúzza a ravaszt. De akkor is csak egy tiszta lövésre lesz ideje.

Megölheti Pandiont. Vagy megölheti bármelyiküket – de csak az egyiküket. Akiért busás jutalmat kap. A többiek viszont azonnal megugranak. Ki a hajójára tér vissza, ki a palotába menekül. Akik a palotában rejtőznek, azokat talán még le tudná kapcsolni, de ha felszállnak, már nem fogja tudni őket követni. Kezdett föltámadni a szél. Forró volt és nedves, mint valami hatalmas fenevad bűzhödt lehelete. Egy célpontot válassz, a többieket hagyd a csudába!

De ha mégis sikerülne mindannyiukat elkapni… azzal ismét nevet szerezhetne magának. Jas annak idején, még a Birodalom uralma alatt, elismert fejvadász volt, aki a Külső Gyűrű majd minden bűnöző szindikátusának teljesített már megbízást. Dolgozott a huttoknak, a Fekete Napnak, a Crymorahnak, a Perlemi Kartellnek… de a második Halálcsillag pusztulása után megváltoztak az erőviszonyok, és az ő hírneve is veszélybe került. Ha továbbra is szeretne jól fizető megbízásokat, ahhoz standard megbízók kellenek, ehhez pedig jelen pillanatban nagyobb kockázatot kell vállalnia. Ha lassan és megfontoltan akarja ismét fölépíteni a renoméját, az évekig is eltarthat, és ennyi ideje nincs.

Végül döntésre jutott, és eltette a puskáját. Ha nagyot akar kaszálni, kénytelen lesz kockáztatni. Mindannyiukat likvidálnia kell. Méghozzá sürgősen.

Ahogy a komp belépett az Akiva légkörébe, a turbulencia azonnal megdobta. Sloane ült a navigátor székében – tekintve, hogy milyen rövid utat kellett megtenniük, a feladata elhanyagolhatóan kevésnek bizonyult –, és onnan figyelte, ahogy a világűr sötétjét lassan megtöltik a bolygó fényei. Felhők száguldottak el mellettük, és lassan feltárult előttük a láthatár. A pilóta székében Morna Kee ült. Megbízható ember volt, elkötelezett, hűséges és rátermett. Évek óta ő repült Sloane kompjával, és Rae-nek jó érzés volt olyasvalakire bízni az életét, akit már személyesen ismert.

Az elmúlt időszak sorozatos vereségei azonban Mornán is otthagyták a nyomukat. Mögöttük a levéltáros ült, egy alacsony, keszeg emberke, aki azért jött velük, hogy a megbeszélés minden részletét följegyezze a birodalmi krónikások számára. Mellette az admirális segédtisztje foglalt helyet, egy csillogó szemű, fiatal koréliai nő, Adea Rite. Mögöttük pedig egy fél szakasz birodalmi rohamosztagos. Csupa lojális, kipróbált katona, a Vigilance legjobb lövészei. Ők vigyáztak a bilincsbe vert Wedge Antilles kapitányra, akit a biztonság kedvéért a legerősebb orvosi nyugtatószerekkel tömtek tele. Sloane nem akart többet kockáztatni. Ez a fickó épp elég fontos ahhoz, hogy a lázadók valószínűleg megpróbálják kiszabadítani. És akkor vajon mihez kezd? Azon kapta magát, hogy olyan erővel szorítja össze a fogsorát, hogy az már szinte fájt. Ennek a találkozónak működnie kell! Eredményre kell jutniuk! Mert ezen nemcsak a Birodalom sorsa, de az egész Galaxis biztonsága és jóléte múlhat! Ez a találkozó nem egyedül az ő ötlete volt, bár a résztvevők úgy gondolják, hogy igen. Épp ezért volt olyan fontos a számára, hogy a dolgok simán, fennakadás nélkül történjenek. Mert ha bármi baj történik, azért engem fognak hibáztatni.

Alattuk Myrra városa terült el – igazi, túlméretezett koszfészek; csupa bizarr, szögletes épülettel, amik megfeketedett, csorba fogakként meredtek elő az ősrengetegből. A dzsungel szemlátomást azon volt, hogy mihamarabb visszahódítsa a földeket a civilizációtól, és zöld, növényi ujjaival lopva, alattomban fonta be keresztül-kasul az egész várost. Az épületek közti utak olyan keskenyek voltak, hogy még a sikátor kifejezés is túl előkelő lett volna rájuk, és épp ezek a keskeny, utcának nem nevezhető járatok voltak azok, amik szinte lehetetlenné tették a birodalmiak számára a megszállást. Egy ilyenen még egy légi-robogó sem boldogul. Legfeljebb gyalogosok. Nem számít! Ez úgyis csak időleges. A találkozó nem tart örökké. Bár előre tartott tőle, hogy valószínűleg egy örökkévalóságnak fogja érezni.

A komp tett egy kört a szatrapa palotája fölött, és még lejjebb ereszkedett. Isstra Dirus igazi önimádó, képmutató alak volt, de Rae tisztában volt vele, hogy időnként erre a fajtára is szükség van. A palota olyan volt, akár egy ékszerdoboz: egy ősi, felújított templom, amit a szatrapa kényes ízléséhez igazítottak. A kvarc-kristályokkal áttört falak tetején haszontalan, hegyes aranykerítés meredezett, és olyan sokszárnyú, kristályüveg lapokkal díszített ablakok nyíltak minden irányba, melyek egyedül az eredeti funkciójukat nem tudták betölteni. Nevezetesen, hogy áteresszék a fényt. Rae a maga részéről mindig is jobban kedvelte a Birodalom letisztult, hideg formáit, melyek…

Mozgás előttünk! Valaki az egyik régi, használaton kívüli toronyról ereszkedett épp alá egy kötélen. Az épületben valószínűleg azóta nem lakott senki, hogy a szatrapa hatalomra került, ami nem meglepő módon épp egybeesett azzal, mikor a Birodalom uralma alá hajtotta a Szenátust. Rae villámgyorsan kinagyította a képet, és máris tisztán látta, miféle szerzet ereszkedik alá a kötélen. A koponyájából sarjadó apró szarvak zabrak ősöktől árulkodtak. Nő, egyszerű, praktikus öltözékben, a hátán egy tokban hosszú csövű puska. Ilyen erővel akár a homlokára is tetováltathatta volna, hogy fejvadász. Rae Sloane dühösen elvicsorított, majd fölpattant a navigátor székéből, és a jobb oldali ágyúálláshoz sietett. Jelen pillanatban sem ideje, sem türelme nem volt, hogy megpróbálja kideríteni, kicsoda is a zabrak, és bár egy admirálishoz nem illő ilyen alantas dolgokkal foglalkozni, most maga vette célba a nőt. Néhány gombnyomással aktiválta a lézerágyút, és tüzet nyitott.

Jas elrugaszkodott a toronytól és egyenletes tempóban siklott lefelé. A kötél éles pendüléssel feszült meg, de megtartotta a súlyát. Hirtelen egy Lambda osztályú birodalmi komp bukkant föl, és minden figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott rá. Jas abban a pillanatban fölrántotta a lábait, átkulcsolta a kábelt, és próbálta a lehető legkisebb támadási felületet nyújtani. Minden izma megfeszült, és érezte, ahogy a levegő sziszegve süvít a füle mellett. A halálfélelemtől torkaszakadtából üvöltött, de a szél zúgásától és a lézersugarak sistergésétől még ő maga sem hallotta önmagát.

Az ilyen szállítóhajókon rögzített ágyúk voltak, amikkel – ha csak a kezelőjüket nem segíti maga az Erő – nemigen lehet egy ilyen apró célpontot eltalálni. Sajnos, úgy tűnt, hogy ezzel az ágyú kezelője is tisztában van, mert az első sortűz után már nem őt, hanem azt a tornyot vette célba, amihez a kötelet rögzítette. Az égővörös lézernyalábok alatt a kő és fém is szétolvadt, majd a kifeszített kábel hirtelen elernyedt, és Jas érezte, hogy megperdül. Kapaszkodj! Ha nem kapaszkodsz, kicsúszik a kezedből a kötél és… agyon kapaszkodott, de a kötél ennek ellenére kiszakadt a kezéből. És a gravitáció abban a pillanatban lerántotta a melybe.

Nyolcadik fejezet

Norra dühösen járkált föl-alá az alagsorban. Aztán megállt a valakord előtt, elfintorodott és megcsóválta a fejét. A fenébe is! Kénytelen lesz olyasmit művelni, amit egyetlen porcikája sem kívánt! Szerencsére még emlékezett rá, hogyan is kell megszólaltatni a valakordot. Azaz hogy inkább arra emlékezett, hogyan is szólaltatta meg a férje, meg a fia. Merthogy a családban nekik volt zenei tehetségük. Nagy kelletlenül leült a hangszerhez, lenyomott néhány billentyűt, és tűnődve hallgatta a halk, melankolikus hangokat. Ez még akkor sem zene! Csak klimpírozás. Hogyan is kellene… Na, jó, tegyünk egy próbát! Maga is jól emlékezett még arra a régi bányászindulóra, amivel a fia kinyitotta a titkos ajtót. Norra lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a férje kezét, ahogy a billentyűk fölött siklik.

Egy-ké-há-négy-öt… Nagy levegőt vett, és megpróbálta utánozni. Az ajtó halk szisszenéssel tárult föl, és Norrát ismét mellbe vágta a túloldalról átszivárgó bűz. Volt abban minden – penész és dohszag, az elmúlt korok bűzhödt lehelete, a száraz, lassú elmúlás kísérője. A falak itt is kőből épültek. Myrra ugyanúgy Norra otthona is volt, így ő is tisztában volt vele, hogy a főváros alatt egy másik, elfeledett kor maradványai bújnak meg. Egy régebbi idő emlékei, amikről ma már senki sem tudta megmondani, hogy mire is szolgáltak valójában. Egyesek szerint ez a hely valaha a Jedik otthona volt, mások váltig állították, hogy a Sithek búvóhelye, vagy épp a huttok titkos szerelmi fészke. Rémtörténetek keringtek azokról, akik idelent tűntek el örökre. Sokan mindenféle szörnyekről meg feneketlen vermekről suttogtak, és a gyengébb idegzetűek egyenesen kísértettörténetekkel riogatták egymást. Ő maga is unásig ismerte ezeket a történeteket. Arról Viszont elképzelése sem volt, hogy a katakombák az ő házuk alatt is ott húzódnak.

Nem kellett sokáig mennie, hogy rábukkanjon Temminre. A fia egy beugróban ült, és egy kéken izzó monitorú adatolvasót böngészett. Úgy tűnt, valamiféle térképet tanulmányoz, de abban a pillanatban, ahogy megpillantotta az anyját, azonnal kikapcsolta a készüléket. És olyan magabiztosan szegte föl az állát, hogy csak ő, az anyja mert volna megesküdni rá, hogy néhány perccel korábban a fia még sírt.

– Sajnálom – mondta Norra halkan.

– Aha… – dünnyögte Temmin. – Én is.

Norra kezet nyújtott neki, amit a fiú nagy kelletlenül, de csak elfogadott.

– Nem is tudtam, hogy a mi házunk alatt is itt vannak ezek az alagutak.

– A katakombák? – biggyesztette le az ajkát Temmin. – Ott vannak azok mindenhol. Pár éve találtam egy térképet róluk, és úgy néz ki, hogy Chenza-dombon gyakorlatilag minden házat összekötnek.

– Beszéltem a nagynénéddel.

– És?

– Azt mondta, hogy már egyáltalán nem laksz velük.

– Nos… hát nem – köszörülte meg a torkát a fiú. – Most már itt lakom. Már független vagyok. És mondd csak… amíg itt leszel, meglátogatod őket?

– Nem hiszem – sóhajtott föl Norra.

– Gondoltam. – Norra dühösen horkant föl. Igazából nem is Temminre, hanem a nővérére volt dühös, aki nem boldogult ezzel a makacs kamasz fiúval. Persze, nem az ő hibája, de akkor is… hogy engedhette meg, hogy egy tizenöt éves kölyök egyedül éljen, ócskaságokkal kereskedjen, és olyan alakokkal üzleteljen, akik… Miféle alakok is ezek? Csupa helyi bűnöző, meg verőlegény. Szép! Igazán szép!

– Beszéltem velük, de nem akarják elhagyni az Akivát. Már megszokták az itteni életet, én pedig tiszteletben tartom a döntésüket.

– Elhagyni? – Temmin fölállt, és az arcára bántóan gúnyos vigyor ült ki. – Hogy érted azt, hogy elhagyni az Akivát?

– Figyelj rám! – hajolt közelebb Norra. – Én ezért jöttem vissza. Érted. El kell mennünk!

– Kell? Nekünk? Ki van zárva! Ez az én boltom, és az én életem. Sőt ez most már az én otthonom! Úgyhogy nem vagy eszednél, ha azt gondolod, hogy én elmegyek!

– Figyelj rám! – mondta az édesanyja. – Valami történik! A Birodalom hirtelen elkezdett érdeklődni az Akiva után, és a város csak úgy hemzseg a rohamosztagosoktól! Máris blokádot vontak a bolygó köré, és zavarják a rádióforgalmat. – A fiú összevonta a szemöldökét, és látszott rajta, hogy ezekről é a dolgokról most hall először. A helyiek java valószínűleg még nem jött rá, hogy valami készülődik itt, de Norra biztos volt benne, hogy hamarosan ráébrednek.

– Nem érdekel – vonta meg a vállát Temmin. – Nekem nincs bajom a birodalmiakkal. Sőt elég gyakran üzletelek velük. Úgyhogy nekem nincs félnivalóm. Te meg… ahelyett, hogy engem pátyolgatsz, inkább menj, és mentsd meg a barátodat, azt a… Wegget, vagy hogy hívják.

– Wedge.

– Tökmindegy.

– Eszem ágában sincs! – rázta meg a fejét Norra. – Én érted jöttem, Temmin. Nekem te vagy a fontos! És elviszlek innen!

– Az ki van csukva! Én maradok! Persze te mehetsz, ha akarsz! Én pedig teszem, amit eddig is tettem, nélküled is életben maradok!

Norra beharapta az ajkát, és erővel fogta vissza magát, hogy ki ne mondja, ami már a nyelve hegyén volt. A fia mindig is nyakas teremtés volt, de úgy tűnt, az utóbbi időben művészi tökélyre fejlesztette az önfejűséget.

– Temmin, várj! – szólt utána, ahogy a fia átnyomakodott mellette az ajtónyíláson.

– El kell kezdenem lehozni a katakombákba a holmimat! – mondta a fiú dühösen. – Aztán el kell rejtőznöm Surat elől! De kedves volt tőled, hogy benéztél, anya! Most viszont már menned kellene.

A nő megragadta a fia karját, és visszarántotta. Mikor Temmin megperdült, valami apró, csillogó tárgyat látott az anyja kezében, és elkerekedett a szeme. Aztán a tű, amit Norra a vallató-droidról szerelt le, a fiú nyakába fúródott. Egy gombnyomás, és a fecskendőből bénító folyadék áramlott a fiú szervezetébe. Temmin szemhéja még megrebbent, aztán úgy dőlt el, mint akit leütöttek.

– Tényleg sajnálom, kicsim! – mondta a nő, miközben elkapta, aztán a fia hóna alá nyúlt, és elkezdte fölfelé vonszolni a lépcsőn.

Kilencedik fejezet

Ahogy Rae Sloane admirális belépett a szobába, azonnal megrohanták. Magas, boltozatos helyiség volt, középütt egy tükörsimára csiszolt, lakozott faasztallal, mégis, talán a színek, talán a sok ember tette, de Rae úgy érezte, hogy a falak menten ráborulnak, és összenyomják. Ott tolongtak körülötte, kérdésekkel bombázták, neki azonban – arcizma sem rándult. Hadd jöjjenek! Hadd kérdezzenek! Mind azt akarták tudni, hogy a többiek mit keresnek itt, aztán Pandion moff ragadta magához a szót, mire mindenki más elcsendesedett.

– Mi volt ez az előbbi hangzavar? – kérdezte a moff szigorúan, és olyan közel hajolt az admirálishoz, hogy szinte összeért az orruk.

– A lézerágyúra gondol?

– Nem – forgatta a szemét Pandion. – A madarak csiripelésére, meg a harangjátékra gondolok! Hát persze, hogy a lézerágyúra! Mi történt?

– Helyi bajkeverő – mondta a nő szemrebbenés nélkül.

– Egy lázadó? – kérdezte riadtan Yupe Tashu, a Császár egykori tanácsadója. – Itt?

– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Mint már említettem, egy helyi bajkeverő. Semmi több. És most… mit szólnának hozzá, ha leülnénk? És megkóstolnánk a finomságokat, amiket Dirus szatrapa szakácsai készítettek.

A javaslatát halk dünnyögés és elégedetlen morgolódás fogadta, de aztán csak asztalhoz ültek. Rae mindannyiukat személyesen üdvözölte, miközben a szatrapa szolgálói nekiláttak tálalni a fogásokat. Volt itt minden, mi szem szájnak ingere, számos ismert és kevésbé ismert étel. Az egyik faragott fatálban apró, tinta-fekete, csápos dolgok vonaglottak lassan, de a szolgálók biztosították őket, hogy ehetőek. Egy másik tálon parányi falatkák gőzölögtek, melyeknek olyan ízük volt, mint a zamatos szilvának. A mellette levő tálcán pedig olyan öklömnyi, magokkal megszórt gombócok voltak, amiknek pont olyan szaguk volt, mint egy három napig viselt katonabakancsnak. Yupe Tashu csak piszkálta az ételt, Crassus rendületlenül habzsolta, Jylia szedett magának egy keveset, de nem is nyúlt hozzá, Pandion pedig egyszerűen nem is vett tudomást a felszolgált fogásokról.

– Amint azt önök is tudják – folytatta Rae, aki az asztalfőn foglalt helyet –, a lázadók egyre több hazug propagandafilmet terjesztenek szerte a Galaxisban. Számos szondánkat sikerült elfogniuk, és így már a birodalmi csatornákat is megfertőztek a hazugságaikkal.

– És ezek valóban hazugságok? – kérdezte Shale. – Nem lehet, hogy inkább mi hazudunk saját magunknak?

Megfagyott a levegő, és Pandion vasvillaszemekkel meredt az idős nőre. Rae úgy tett, mintha nem is vette volna észre ezt a kis közjátékot, és könnyedén folytatta:

– Tény, hogy Galaxis-szerte számos szektorkormányzó árulta el a Birodalmat, és az úgynevezett Új Köztársaság nem egy teherszállítónkat és katonai létesítményünket támadta meg… sikeresen. Ezt sajnos, nem tagadhatjuk. Ahogy azt sem, hogy folyamatosan csökken az anyagi és emberi utánpótlás. Sőt ha egészen őszinték akarunk lenni, azt is kénytelenek vagyunk beismerni, hogy egyre inkább lépéshátrányba kerülünk, és védekezésre szorulunk. Epp ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy vezér nélkül, fejetlenül, egymás torkának ugorva cselekedjünk. Ezért is kezdeményeztem ezt a találkozót, és most szeretném megragadni az alkalmat, hogy mindannyiuknak megköszönjem…

– Egy pillanat! – szakította félbe Pandion. – Biztos, hogy egy helyi bajkeverőt lőtt le, nem egy felkelőt?

– Mint már említettem – Rae rosszul tűrte a közbeszólást, de igyekezett palástolni az ingerültséget –, ez csak egy helyi bűnöző volt. Olyasvalaki, akit nyilván az előbb említett lázadó propaganda biztatott föl. Most, hogy a mai nappal megkezdődik a csúcstalálkozónk…

– Először is késett, admirális!– fojtotta belé a szót Pandion. – Aztán a szatrapa palotájának közvetlen közelében tüzet nyitott. És akkor még nem is beszéltünk a foglyul ejtett lázadóról! Vagy; a csempészhajóról, ami áttörte a blokádjukat, és megszökött önök elől! Tényleg úgy gondolja, hogy biztonságban vagyunk itt, admirális?

Rae torka elszorult, és savas nyál marta végig a nyelőcsövét. Ha Pandion mindezekről a dolgokról ilyen rövid idő alatt tudomást szerzett, az azt jelenti, hogy a Vigilance-en is vannak kémei. Ami egyben azt is jelenti, hogy máris magához ragadta a kezdeményezést, alig egy órával a találkozó megkezdése után.

– Szóval van egy foglyunk?– kérdezte Yupe Tashu kéjesen mosolyogva.

– És nem is említette? – vonta föl a szemöldökét Crassus.

– Hát ez aggasztó – bólogatott Shale. – Szerfölött aggasztó.

Rae odaintett az ajtóban várakozó rohamosztagosoknak, akik azonnal távoztak.

– A lázadó nem egy előre megtervezett támadás részese – rázta meg a fejét. – Csupán egy magányos felderítő, aki a birodalmi erők után kutatott.

– És megtalálta őket – mosolyodott el sötéten Pandion. Nyílt az ajtó, és a visszatérő rohamosztagosok becipelték a még mindig kába Antilles kapitányt.

– Ez az ember veszélyes, ugyanakkor még hasznunkra lehet – bólintott Sloane. – Mert ez alkalommal nem egy közkatonát fogtunk el, hanem a lázadók egy hősét. Hölgyeim és uraim, ő itt Wedge Antilles kapitány, aki mindkét Halálcsillag elpusztításából kivette a részét! Biztosra veszem, hogy nem csupán hasznos és értékes információkhoz juttathat bennünket, hanem alkalomadtán fontos foglyokra cserélhetjük ki a lázadókkal folytatott tárgyalások során.

– Volna rá mód, hogy részt vegyek a kihallgatásán? – dörzsölte össze a kezeit Tashu. Rae azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést.

– Hát tényleg idáig süllyedtünk? – horkant föl Pandion. – Most már túszszedők vagyunk? Talán valóban eljött a Birodalom alkonya… legalábbis akkor, ha olyan emberek próbálják kormányozni, mint maguk!

Az utolsó megjegyzése vitriolként mart Sloane-be.

– A megbeszélések ma este kezdődnek – mondta Rae hidegen. – Úgyhogy javaslom, addig vonuljunk vissza, és pihenjünk egy kicsit! És bölcsen tesszük, ha észben tartjuk, mennyire szorít bennünket az idő! A Birodalom jövője itt, köztünk és általunk fog eldőlni. – Azzal a tekintete a sarokban várakozó levéltárosra villant. – Februs Temmt lesz az, aki mindenről feljegyzést készít az utókor számára, hogy mindenki tudja, kik voltunk, és mit tettünk. – Halványan elmosolyodott és biccentett. – Még egyszer köszönöm, hogy eljöttek, és ma este folytatjuk!

Azzal az ajtó felé indult, és közben magához intette Adeát, a segédtisztjét.

– Van már valami hír a fejvadászról? – kérdezte halkan.

– Nincs, admirális – mondta a fiatal nő riadtan.

– Valami probléma adódott? – szólt utánuk Pandion, akinek legfeljebb ököllel lehetett volna letörölni az arcáról az önelégült vigyort.

– Nem, semmi – rázta meg a fejét Sloane.

– Tudja, admirális, igazán csodálom azért, hogy sikerült megszerveznie ezt a találkozót! És osztom abbéli véleményét, hogy itta legfőbb ideje, hogy tegyünk valamit! A Birodalom, melyet mindannyian hűséggel szolgáltunk és szolgálunk, csak nagy erőfeszítések árán fog magához térni az elszenvedett vereségek után. Elvesztettük a Halálcsillagot, és a vezérkar javát. De ami még ennél is fontosabb, hogy a többség a harci szellemét is elvesztette. Márpedig egy gerinctelen és gyáva tanács sohasem volt, és nem is lenne képes irányítani a Birodalmat! A Birodalomnak egy uralkodóra van szüksége! Egy új császárra!

– Ha erre van szüksége, akkor ezen a tanácskozáson nyilván mások is erre a következtetésre jutnak majd – bólintott a nő, majd a fejével finoman Pandion rangjelzései felé intett. – Úgy nézem, időközben nagymoffi rangra emelkedett. Felteszem, ezt saját maga adományozta önmagának.

– Ha valaki hatalmat akar, nem félhet megragadni és megszerezni! – vigyorgott Pandion szélesen.

– Meglehet.

– Nem lehet, hanem biztos! És ezt maga is tudja! Tudom, hogy nemcsak a Vigilance-t, hanem a Ravagert is szeretné irányítani, admirális. És képzelje csak el, ha nemcsak két hajót irányíthatna, hanem egy egész flottát! A kis Rae Sloane, aki az egész Birodalmi Flotta főparancsnoka! – Rae egy szót sem szólt, csak hallgatta kő-merev arccal. – Maga lehetne az új Birodalmi Flotta legfontosabb embere!

– A Ravager nem a főparancsnok hajója volt? – kérdezte Rae halkan.

– Volt.

– Akkor… tényleg odaveszett a flottaadmirális?

– Tényleg. Ami igazán sajnálatos, tekintve, hogy ő volt az egyik legrátermettebb emberünk. – A sajnálkozó szavak ellenére Pandion arcáról továbbra sem hervadt le a Vigyor. Úgy tűnt, neki is megvannak a maga titkai.

– Este találkozunk, admirális. Már alig várom!

  Közjáték

Naalol

Az apró hegyi városból alig maradt több néhány füstölgő romnál, és ahogy föltámadt a szél, száraz leveleket kavart, rögtönzött szemfödéllel fedve be a halottakat. A halottak… a halottak ott voltak mindenhol. Birodalmiak és köztársaságiak vegyesen. Itt két rohamosztagos hevert, amott, az egyik ház tövében két felismerhetetlenségig összeégett köztársasági önkéntes. És még többen… és még annál is többen. Mon Mothma holtsápadtan vágott át a porig rombolt kisvároson, nyomában a tanácsadói, Hostis Ij és Auxi Kray Korbin. Olyanok voltak ők ketten, akár a bal és a jobb vállon ülő mesebeli angyal és ördög, de hogy melyikük mikor épp melyik szerepet játszotta, az folyamatosan változott.

Mögöttük egy szakasznyi köztársasági katona haladt kibiztosított fegyverrel, ugrásra készen. Ilyen hát az igazi háború – gondolta Mon Mothma. – Ennek mihamarabb véget kell vetni! Tudta, hogy minden feladata közül ez a legfontosabb. A Naalol stratégiailag jelentéktelen, apró bolygó volt, és az alacsony hegyek közt épített városkákban csak pásztorok, bányászok és a rusztikus vidékért rajongó művészek éltek. Azonban nem messze volt egy birodalmi garnizon, és amikor a Birodalom kezdte elveszteni a befolyását a Magvilágok fölött, ide és az ehhez hasonló helyekre csoportosította át az erőit. A korábban szinte jelentéktelen helyőrségek hirtelen fontos katonai bázisokká nőtték ki magukat, és a háború hamarosan ezekre a helyekre is utat talált. És, mint mindig, ezt most is a kisemberek szenvedték meg a legjobban. Mintha csak Mon Mothma gondolataiban olvasott volna, Hostis megállás nélkül simogatta hosszú szakállát, és fennhangon hümmögött. Aztán végül a gondolatait is hajlandó volt megosztani.

– A háború már csak ilyen, kancellár asszony. És ez a legkevésbé sem az Új Köztársaság hibája.

– Láttam már korábban is háborút – mondta Mon Mothma. – Tudom, hogy milyen, és azt is tudom, hogy mivel jár. De attól még sosem fogok tudni megbarátkozni vele. – Nem úgy, mint egyesek – tette hozzá gondolatban. A romos falak mellett gyülekező, riadt tekintetű helyieket figyelte. Két köztársasági katona mért nekik levest, amit apró adagokra kiporciózva osztottak ki. A nő menet közben meg-megállt, hol pénzt osztott, hol néhány jó szóval, vagy biztató pillantással próbálta tartani a helyiekben a lelket. – Az, hogy eddig fajultak a dolgok, a mi hibánk is – mondta halkan a tanácsadóinak –, és épp ezért ennek a háborúnak mihamarabb véget kell vetni! Erre nem vagyunk fölkészülve.

– Ezzel aligha érthetek egyet! – rázta meg a fejét Hostis. – Sőt ki merem jelenteni, hogy ennyire még sohasem álltunk készen! A Birodalom mindennap veszít a hatalmából, és ezt az egész Galaxis érzi. A toborzóirodáink nem győzik a tempót, annyi önkéntes akar jelentkezni most, hogy a harc kimenetele egyre biztosabb. Sosem volt még ennyi hajónk, ilyen kiváló felszerelésünk, és most, hogy már csak egy karnyújtásnyira van a teljes győzelem…

– Mikor azt mondtam, hogy erre nem vagyunk felkészülve, azt nem szó szerint értettem, Hostis. Úgy vélem, hogy nem rendezkedhetünk be évekig, vagy évtizedekig húzódó konfliktusra. A háborúnak két békés periódus közötti vízválasztónak kell lennie, nem pedig állandósult zűrzavarnak. Még akkor sem, ha sokan vannak, akik szeretnek a zavarosban halászni. De én ezt nem fogom hagyni!

– Azt hiszem, emlékeztetnem kell, kancellár asszony – súgta oda neki Auxi, a másik tanácsadója –, hogy hamarosan indulnunk kell vissza a Chandrilára! Nem késheti le a Szenátus első hivatalos munkanapját!

– Igen… persze. – Ennek ellenére csak állt ott a romok és a temetetlen holtak közt, és nem bírta levenni a szemét a részben általuk előidézett pusztulás nyomairól Az egyik épület oldalában egy összeroskadt birodalmi lépegető hevert, mint valami nyakát szegett gigászi szörny; néhány száz méterrel odébb pedig egy X-szárnyú leszakadt vezérsíkjai lángoltak. A párhuzamos utcák egyikéből megbilincselt birodalmiak vánszorogtak elő, akiket a Köztársaság hajói szállítanak majd a legközelebbi börtönbolygóra. A háború lángjait itt viszonylag hamar sikerült kioltaniuk, és a birodalmiak maradéka – az őket üldöző köztársasági katonákkal együtt – a hegyek közé vette be magát. Ennek ellenére a háború ezen a Világon is örökre rajta hagyja majd a nyomait. – Hogy állunk a lemondás előkészületeivel?

– Egyszer és mindenkorra el kellene feledkeznie erről az ostobaságról, asszonyom! – mondta dühösen Hostis. – Vagy, ha mégis ennyire ragaszkodik hozzá, kérem, legalább azt vegye figyelembe, hogy a pillanat a legkevésbé sem alkalmas!

– Márpedig így akarom, és így lesz! – mondta határozottan Mon Mothma. – Gondoljanak csak bele! Ha én most kiadom a parancsot, a Köztársaság seregei odamennek, ahova én mondom, és azzal harcolnak, aki ellen küldöm őket. Ölnek a nevemben, és meghalnak, ha kell. Márpedig én ezt a fajta hatalmat a továbbiakban nem akarom gyakorolni! Ez nem egy kancellár, hanem egy diktátor hatalma, és csupán Palpatine mosta össze a kettőt az emberek tudatában. De egy demokráciában ez nem működik! – Hostis felháborodottan kezdett tiltakozni, de Mon Mothma finoman megérintette a vállát. – Én politikus vagyok, barátom, nem hadvezér. Én vezetem a Szenátust, ami nem csupán lehetőség, de kötelesség is. És ha újabb világokat szeretnénk magunk mellé szövetségesként, akkor azt tárgyalások útján, és nem katonai fenyegetés által érhetjük el.

– De a Köztársaság seregei…

– Harcolni fognak még egy darabig, de nem az én vezetésemmel. Hajlandó vagyok továbbra is részt venni a hadműveleteket koordináló bizottság munkájában, és a tanácsaimmal segíteni a sereget. – Egy pillanatra elhallgatott, majd a lehető leggondosabban válogatva meg a szavait, folytatta: – Hiszem azt, hogy fontos a társadalmunk de-militarizálása. Hadsereg nélkül nem törhet ki egy újabb galaktikus háború.

– Az a nap még messze van – csóválta meg a fejét Hostis. – Muszáj megmutatnunk mindenkinek, hogy erősek vagyunk! Ha csak egy pillanatra is gyengének tűnünk, a Birodalom máris erőre kap! És ha hagyjuk, hogy a politika befolyásolja a hadműveleteket, az meggyengít bennünket, és az ellenségeink ismét vérszemet kapnak!

– Ha így gondolod – vigyorgott rá Auxi, aki mintha élvezte volna a szakállas tanácsadó felháborodását –, akkor a többi hírtől még a hajad is kihullik!

– A mai napon – sóhajtott föl Mon Mothma – azzal a javaslattal állok majd a Szenátus elé, hogy abban a pillanatban, ahogy sikerül befejezettnek nyilvánítani a háborút, a hadsereg létszámát azonnal csökkentsék a jelenlegi egytizedére. – Hostis szemei kimeredtek, és pillanatokig kétségbeesetten kapkodott levegő után.

– Ezt… nem gondolhatja komolyan, asszonyom!

– Pedig a lehető legkomolyabban gondolom. Nézzenek csak körül! Azok, akik értünk harcolnak és halnak meg, még csak nem is igazi katonák! És bármennyire is szeretnének úgy viselkedni, a többségük farmer, bányász, pilóta vagy csempész. A harag és a kétségbeesés hajtotta őket közénk, hogy megpróbáljanak tenni valamit a Birodalom ellen. De amikor vége lesz ennek a háborúnak, mit mondunk majd nekik? Hogy ugyan már nincs többé Birodalom, de ők csak harcoljanak továbbra is? Ugyan miért? És ki ellen?

– A szabadságért és a demokráciáért!

– A demokráciának nincs szüksége védelemre, az embereknek viszont igen. Épp ezért valóban szükségünk lesz katonákra, és épp ezért fogok ragaszkodni ahhoz, hogy a hadsereg tíz százalékát továbbra is fegyverben tartsák ők fogják fönntartani a rendet, és kiképezni a helyi milíciákat És akkor egy igazi galaktikus szövetség lehetünk, nem egy olyan rendszer, ami fegyverrel kényszeríti rá az akaratát másokra.

– Ha így gondolja, asszonyom, akkor még nagyon hosszú háború vár ránk – mondta Hostis komoran. – A kisebb seregek nem jelentenek kevésbé véres harcokat – talán csak másfajta stratégiát. Idővel itt is, ott is felüti majd a fejét az elégedetlenség, nekünk pedig nem lesz megfelelő hadseregünk, hogy csírájában fojtsuk el a lázadásokat. A Galaxisnak most elsősorban nem demokráciára, hanem törvényre és rendre van szüksége, hogy úrrá legyen a káoszon! Annak idején, a Köztársaság alkonyán ugyanez volt az, ami életre hívta a Birodalmat. Az emberek kétségbeesetten vágyták a biztonságot, és elvárták volna az államtól, hogy az védje meg őket…

– Kezdem úgy érezni, hogy a Birodalom igazán remek szószólót veszített veled! – jegyezte meg Auxi epésen.

– Micsoda?! Hogy merészelsz…

– Elég! – állt közéjük Mon Mothma. – Egy szót se többet! Egy szabad világegyetemben tisztelnünk kell a miénktől eltérő véleményt is. Ez esetben azonban kénytelen vagyok Auxival egyetérteni. Nem azért harcolunk a Birodalom ellen, hogy egy napon magunk is birodalommá váljunk. Ez a küzdelem nem arról szól, hogy ki ragadja el kitől a hatalmat! Azt akarom, hogy a Köztársaság szövetségesei tudják, érezzék, hogy bízhatnak bennünk! És ha arra kérik őket, hogy harcoljanak értünk, tisztában kell legyenek azzal, hogy kiért és miért harcolnak. Egy új szövetség alapjait akarjuk lefektetni, aminek már semmi köze a Birodalom vaskesztyűs diktatúrájához. Tanulni fogunk az elődeink hibáiból, és ez alkalommal már nem követjük el őket!

– De kancellár asszony…

– Döntöttem! – fojtotta Mon Mothma Hostisba a szót. – Azért hoztam önöket ide, hogy lássák, mit művel a háború a Galaxissal. Hogy miért kell mihamarabb véget vetnünk neki. És hogy miért nem kérhetjük az embereket, hogy továbbra is harcoljanak, miután legyőztük a Birodalmat.

– Ideje indulnunk, kancellár asszony! – mondta Auxi. – A Szenátus már várja.

Hostis már nem vitatkozott, de az arcára mély ráncokat vésett az aggodalom.

– Mindkettőjüknek köszönöm, barátaim – mondta Mon Mothma, majd lassan megfordult, és elindult visszafelé a rommá lőtt városon keresztül. – Ideje hazatérniük, hogy végre békét hozzanak a Galaxisban.

Tizedik fejezet

– Mihamarabb el kell tűnnöm! – morogta Sinjir maga elé. Myrra zegzugos sikátorain át menekült, keskeny, dohos, félhomályos járatokban. A lakosság, akár a moha vagy a penész, minden talpalatnyi helyet megpróbált benépesíteni, és a leglehetetlenebb zugokban is italmérést vagy kifőzdét talált az ember. A legközelebbi beugróban például egy boltozatos fejű bith rendezett be valami pecsenyesütőt. Sinjir, miközben elhaladt a standja mellett, villámgyorsan leemelt egy nyársonsültet az egyik forgóállványról. Azonnal át is vette a másik kezébe és ráhajtotta a kabátját.

Aztán a következő sarkon megnézte magának a zsákmányt. Valami apró, olajtól csöpögő, ropogósra sült madár. Túl forró, túl zsíros és túl fűszeres, de az ember éhgyomorra, főleg ha üres a zsebe, ne válogasson!

– De miért akarsz elmenekülni? – kérdezte a nyomában loholó twi’lek, aki már Pok bárja óta követte, mint egy hűséges kiskutya. Hogy lekoptassalak!

– Nem akarok itt lenni, amikor ezt a helyet darabokra cincálják a birodalmiak! – morogta Sinjir. – Ez a nagy sürgés, meg a sok kiabálás… – mutatott körbe, mintegy átfogva a mozdulattal az egész várost. – A zűrzavar nem az én műfajom. – Mintha csak a szavait akarnák alátámasztani, két TIE-vadász húzott el dübörögve a fejük fölött. Ez még lehet, hogy nem megszállás, de a legjobb úton haladnak felé.

– De… te felkelő vagy! Azért jöttél, hogy harcolj a Birodalom ellen! – Erre már Sinjir is megtorpant. Lázadó?! Még, hogy ő?! A gondolat olyan nevetséges, abszurd és szürreális volt, hogy még a lélegzete is elakadt. Ahelyett, hogy nekiállna magyarázkodni, akár tarthatná is magát ahhoz a hazugsághoz, amit annak idején még az Endoron ötlött ki.

– Aha – biccentett, és karon ragadta a twi’leket. – Az Új Köztársaság ügynöke vagyok, és mindarról, amit sikerült itt megtudnom, mihamarabb be kell számolnom a Szövetségnek! – A csápos fejű válla fölött három rohamosztagost pillantott meg. A fehér páncélos katonák csatárláncot alkotva fésülték át az utcát. Nyilván keresnek valamit, vagy valakit. Talán éppen őt. Megragadta a twi’lek karját és behúzta az egyik kapubeugróba. Az ajkára tett mutatóujjával jelezte a másiknak, hogy maradjon csöndben, és csak akkor dugta ki a fejét, amikor a nehéz, vasalt csizmák kopogása már elhalt. – Látod? Veszélyben vagyunk!

– A nevem Orgadomo Dokura – bólintott a twi’lek ünnepélyesen, és a csápjai méretes kígyókként tekeregtek a feje körül. – Kérlek, engedd, hogy a segítségedre legyek! Szervezz be engem is, hogy a felkelők ügynöke lehessek!

– Úgy érted, az Új Köztársaságé!

– Igen- igen!

– A nevem… Markoos Cozen. – A Cozen név még hagyján – anyai ágon volt egy ilyen nevű távoli rokona –, de a Markoos… az tényleg csak úgy jött. – Segíteni szeretnél? Akkor segíts kijutnom a bolygóról! Mert ha blokád alá vették az Akivát… – mutatott a felhők fölött úszó gigantikus csillagrombolókra –, akkor mihamarabb el kell innen tűnnöm! A kérdés csak az, hogy ebben tudsz-e nekem segíteni, Oga-doki Domura…

– Orgadomo Dokura.

– Ja, az. Szóval?

– Surat Nuattal kellene beszélned.

– Tényleg? A gengszterrel? Most komolyan? Nincs valami tolvaj céh, vagy egy megbízható csempészbanda… vagy egy ismerős, akinek van egy ismerőse, akinek van egy ismerőse, aki lehetőség szerint egy nagyon csinos pilótanő?

– Sajnos, nincs – mondta a twi’lek szomorúan mosolyogva.

– Na, mindegy, ő is megteszi. El tudsz hozzá vezetni?

Épp kiléptek a kapubeugróból… amikor két rohamosztagosba ütköztek.

– Félre az útból! – reccsent rájuk az egyik katona, oda se pillantva. A másik azonban már szánt rájuk néhány másodpercet – és a viselkedésében hirtelen beállt változásból egyértelmű volt, hogy fölismerte őket.

– Hé! Ezek azok! Kapd el őket! – Nesze neked! Ennyit az észrevétlen távozásról! Sinjir megragadta az egyik katona karját, felrántotta, és közben egy pokoli erejű rúgással elkaszálta a másik rohamosztagos lábát. A falnak perdítette a rohamosztagost, kitépte kezéből a karabélyt, és azzal mért jókora ütést a fejére. Aztán a twi’lekre mordult:

– Futás!

Szó szerint nem látta a fától az erdőt. A céltávcső Leia Organa hercegnőre fókuszált, akiben most nem volt semmi hercegnőszerű. A legkevésbé sem látszott főnemesnek vagy diplomatának, és ugyanolyan terepmintás öltözéket viselt, mint bármelyik felkelő katona. És ez az ő esetében nem kosztüm volt. Jas olvasta a nőről készült feljegyzéseket, és tisztában volt vele, hogy Leia hercegnő elsőrangú katonai kiképzést kapott. Harcban bármelyik birodalmi rohamosztagossal fölvette volna a versenyt. Most azonban sérült volt. Törött szárnyú madárka. Könnyű célpont.

Jas az egyik endori óriásfenyőn ült. A fagigászok mellett bárki élő porszemnek érezhette magát. Jó sok idejébe telt, mire sikerült megfelelő lőállást találnia, főleg miután a birodalmiak rajtaütöttek a bunkerba behatoló felkelőkön, a birodalmiakat pedig az Endoron élő apró medvefélék, vagy mik rohanták le. De csak sikerült megfelelő pozíciót találnia. Közben a harc is csendesedni látszott, és legnagyobb meglepetésére a szőrös kis erdőlakók álltak győzelemre.

A lemészárolt rohamosztagosok sisakos fejét kőbaltákkal metélték le, és cipelték magukkal győzelmi trófea gyanánt a dzsungel mélyére. Aztán egy kétlábú, karcsú birodalmi lépegető bukkant elő a fák közül. Áttört a sűrű aljnövényzeten, és lézerágyúit a bunker bejáratára fordította. Han Solo lassan fölállt, megadón emelte magasba a kezét, de végig úgy forgott, hogy testével óvja a sérült hercegnőt. Valamivel odébb, félig a páfrányok takarásában egy R2-es asztro-droid, és egy aranyszínű emberforma droid téblábolt. Mi lesz, ha a lépegető lelövi a hercegnőt?

Egy felismerhetetlenségig összeégett holttestért senki nem fizet neki egy vagyont! Persze, megpróbálhatná becsapni a birodalmiakat, de Jas Emari profi volt, és a profik tudják, hogy csak egyszer játszhatják el a kliens bizalmát. Nagyot sóhajtott, és úgy döntött, kénytelen lesz a lépegető előtt lőni. Ismét a szeme elé emelte a céltávcsövet, és a mutatóujja lassan az elsütőbillentyűre szorult…

Csizmatalpak csattogása ébresztette. Jas szemei fölpattantak, de ahogy megpróbált fölülni, a teste rögtön emlékeztette rá, hogy mekkorát esett. Mert lehet, hogy zuhanás közben a csáklyavetőjéből ki tudott lőni egy újabb kábelt, és így alig három emelettel az utca szintje fölött sikerült megakasztania a zuhanását, de… a holo-filmekben ez mindig olyan simán megy. Talán, mert ott nem számolnak a hullámmozgással, és az elemi fizikával. A kötél visszarántotta, és azzal az erővel neki is csapta a szemközti ház egyik erkélyének. A bal válla kis híján kiugrott, a hátán és a vállán tucatnyi izom rándult meg, legalább három bordája megrepedt – de életben maradt. Ez viszont most nem számít. Most csak az számít, hogy…

– Te meg ki a fene vagy? – Egy sullusti állt fölötte. Apró, bőrlebenyeges arcú alak volt, az egyik szeme csillogó fekete gomb, a másik hályogos, körülötte csúf hegszövet. Parányi orr, ferdén metszett orrlyukak, és az arcból előtüremkedő bőrlebenyegek közt csöppnyi száj. A feje tetején, akár egy nagy, fekete pók, fura fejfedő ült.

– Surat! – szisszent fel a nő. A sullusti nem egyedül jött, rajta kívül volt ott még vagy fél tucat testőre. Két narkuuoi, akik fenyegetően markolták az övükbe tűzött pisztolyt, egy mogorva ithori, két szürke bőrű duros, és leghátul egy tagbaszakadt herglic, aki, mint valami partra vetett bálna, a feje tetején levő nyíláson keresztül nyáladzott és pöfögött. És volt nála egy bárd. Egy nagyon nagy bárd. Jas Emari elmorzsolt egy szitkot a fogai közt és felült. Csak magát okolhatta, hogy elaludt a fiú régiségkereskedésében. Amikor bejött, Temmin Vexley sehol sem volt, úgyhogy úgy döntött, leül és megvárja. És közben esetleg pihenteti egy kicsit a szemét. Az asztal mögött, amin valami stratégiai játék szétszórt elemei hevertek, egészen kényelmes fekvőhelyet alakított ki magának.

– Tudom már, ki vagy! – mondta a sullusti. Az ábrázata nyálkás volt és leginkább olyan, amit az ember túlzottan bőséges vacsora után lát lidércnyomásos álmaiban. A nő egy ilyen archoz valami torz hangot képzelt volna, Surat azonban mély, szinte bársonyos hangon beszélt.

– Te vagy az a fejvadász… Jas Emari!

– Örülök, hogy a hírnevem megelőzött! – Jas mosolya ugyanolyan merev volt, mint az izmai. – De bármilyen ügyben is jöttél, nekem ahhoz nincs közöm! Úgyhogy, ha most megbocsátasz…

Megpróbált átfurakodni a testőrök közt, de azok elállták az útját.

– Mi lenne, ha előbb beszélgetnénk kicsit? – nézett föl rá Surat.

– Dolgom van. És hacsak nincs elég pénzed, hogy megfizesd az időmet…

– Kérlek, hagyjuk a mellébeszélést! Volt időd elszundítani, így nyilván a barátaiddal is lesz egy kis időd beszélgetni!

Ezt megkaptam! Kellett nekem elaludni!

– Ó, szóval most már barátok vagyunk!

– Akár azok is lehetünk… ha őszintén válaszolsz a kérdéseimre. – A nő nagyot sóhajtott, majd hátrált egy lépést.

– Rendben… beszélgessünk!

– Mit keresel itt? Egy olyan kaliberű fejvadász, mint te, egy – ócskás bodegájában szunyókál… – A sullusti olyan arcot vágott, mint aki bantha-trágyába harapott. – Hát ez elég valószínűtlen.

– Szükségem volt egy alkatrészre a puskámhoz – vonta meg a vállát a nő. – Ő tart ilyen alkatrészt.

– Én is tartok alkatrészeket.

– Tudod, ez egy igen különleges alkatrész… viszont nem gondoltam, hogy egy olyan kaliberű üzletember, mint te, pótalkatrészekkel foglalkozik. Úgyhogy inkább idejöttem.

– Nagyon jó! – tapsolt Surat apró, nedves mancsaival. – Éles nyelv, gyors ész! – Aztán a mosoly hirtelen lehervadt az arcáról, és közelebb lépett. – De mit szólnál, ha azt mondanám, hogy nem hiszem el a történetedet?

Jas kifejezetten jó volt mások testbeszédének értelmezésében. A szakmája egyébként is megkövetelte, hogy képes legyen olvasni az apró jelekből, és ez olyan, hosszú évek és rengeteg gyakorlás árán elsajátított szakértelem volt, aminek alkalomadtán ugyanolyan jó hasznát vette, mint egy éles késnek. A sullusti izmai megfeszültek, és egy pillanatra összeszűkült a pupillája. A paranoia szinte második bőrként simult a testéhez. Egy hozzá hasonló bűnszövetkezet fejénél ebben semmi meglepő nem volt, és mivel mindketten hasonlóan veszélyes életet éltek, a nő nagyon is át tudta érezni a sullusti helyzetét. Neki sem volt mindig könnyű megzabolázni ezt az érzést, de tudta, hogy a paranoia az a fajta lejtő, amin csak egyszer lehet elindulni lefelé. A végén mindenképpen tökreteszi az embert – és közben a környezetét is.

– Bármit is gondolsz…

– A bármi, amit gondolok, az, hogy ez a mocskos kis féreg, ez a Temmin Vexley úgy döntött, hogy megpróbál megszabadulni tőlem! Először eltulajdonított valamit, ami jog szerint engem illet, és most megpróbál hidegre tenni! – Még egy lépést közelített, és óriásira tágult szemmel bámulta a nőt. – Igazán ügyes kis féreg, és megvan a magához való esze! Olyan, mint egy igazi sullusti rágóféreg, ami észrevétlenül teszi tönkre a kertedben a növények gyökereit! A gengszter nedves arcredői most már szabályosan remegtek a visszafojtott dühtől. – És tessék, most téged fogadott föl, hogy megpróbálj megölni!

– Neked elment az eszed! – csóválta meg a fejét a nő. – Ez színtiszta paranoia!

– Az lenne? Eddig a paranoia tartott életben. És még ha tévútra is vezet, szívesebben vállalom, hogy paranoiás vagyok, mint halott. Tudod… jobb félni, mint megijedni!

– Nem azért jöttem, hogy megöljelek.

– Mondod te! És ha most hiszek neked, és elengedlek, valószínűleg a holnap reggelt sem érem meg!

Ha akarnám, a következő percet sem érnéd meg, nyavalyás! Itt és most megölhetnélek. A derekára szíjazva volt még egy apró kése, amit egy villanás alatt előránthatott volna. Tudta, hogy gyors, és bármikor elkaphatná a sullustit. Csakhogy egy lézersugárnál senki sem lehet gyorsabb, és ilyen közelről a testőrök biztosan nem fogják elhibázni. Persze, megtámadhatná a testőröket is, de ennyin akkor sem tudná átverekedni magát. És egyébként is, fáradt és sérült, úgyhogy nem a legjobbak az esélyei. Villámgyorsan számot vetett a lehetőségeivel, és arra a következtetésre jutott, hogy csak egyetlen igazán járható út maradt a számára.

– Értsd meg, nem te vagy a célpontom! Valaki más likvidálásáért fizettek. És egész jól megfizettek, úgyhogy nem akarom hagyni elúszni a pénzt. Mit szólnál hozzá, ha bevennélek az üzletbe hetvenöt-huszonöt arányban… barátom?

– Ó, te jó ég! – legyezgette magát a sullusti bágyadtan. – Huszonöt egész százalékot adnál?! Csak ennyire taksálod az életedet? – A tiedet még ennyire sem.

– Jó… akkor legyen hatvan-negyven! De akkor nemcsak elengedsz, hanem segítséget is nyújtasz. Amikor már ilyen összegről van szó, elvárom, hogy az üzletfeleim megdolgozzanak a részesedésükért!

Ami igaz is lett volna, ha Jas nem mindig egyedül dolgozik.

– Hadd találgassak! – csücsörített Surat. – A célpontod valami birodalmi. Én is látom, hogy mi folyik kinn az utcákon! Az a sok rohamosztagos, meg a hajók, meg a TIE-vadászok… És képzeld – tette hozzá kaján vigyorral –, az a hír járja az utcákon, hogy az egyik birodalmi komp szétlőtte a belváros egyik régi épületét. De lehet, hogy te erről többet tudnál mesélni.

– Akkor segítesz?

– Eszem ágában sincs. A Birodalom a szövetségesünk! Azt hiszed, ide nem jutnak el a hírek? Tudom, hogy már nem dolgozol a birodalmiaknak… vagy a magamfajtáknak. Azt is tudom, hogy most már a felkelők ölebe vagy. Ami nagyon-nagyon szomorú.

A nő keze lassan a csípőjére siklott, aztán mozdulat közben megállt. Nem… nem lesz ideje előrántani a kést.

– Gondold meg, Surat! – próbált észérvekkel operálni. – A dolgok változnak. A Birodalomnak annyi. És a helyedben nem fogadnék döglött banthára! Az Új Köztársaság…

– Az egy rakat barom! – rikácsolta a sullusti magából kikelve fejhangon, és csak úgy fröcsögött a nyála. A nő, akár egy megfeszített acélrugó ugrott felé… A lézersugár az oldalát találta el. A lábai azonnal kiszaladtak alóla, és az asztalra zuhant. A rozoga alkalmatosság azonnal megadta magát, és a társasjáték figurái szerteszét repültek. Az agya továbbra is működött, de a teste hirtelen nem akart engedelmeskedni az akaratának. Bénító lövés. Úgy tűnik, meg nem akarnak megölni. Surat fölébe hajolt és szomorú arckifejezéssel csóválta meg a fejét. – Tudod, az Új Köztársaságban nem látják szívesen a magamfajtát. Nekem pedig eszem ágában sincs, hogy ilyen túlbuzgó moralisták csahosa legyek! A birodalmiak… ők hagynak dolgozni. És amíg hagynak dolgozni, ők a barátaim. Akiknek – úgy tűnik – most valami új, váratlan ajándékkal kedveskedhetek. – Csettintett, mire a herglic fölkapta, és csontos vállára emelte a nő ernyedt testét. Jas hiába próbált mozdulni, még a fogát sem tudta csikorgatni. Az agya azonban továbbra is működött. Tudod, Surat, mégiscsak meg kellett volna öletned!

Sinjir a félhomályos utcáról egy még félhomályosabb kocsmahelyiségbe lépett be. A műintézmény a hangzatos ALCAZAR nevet viselte, és egyszerre volt ivó, játékterem, kupleráj és piac, ahol minden és mindenki megvásárolható volt. A hátsó traktusban álltak a koszos játékasztalok, ahol a vendégek kedvükre kockázhattak, vagy pazaa-kozhattak. Szerencsejáték. Sinjir soha nem értette meg, hogy mi ebben a vonzó. Annak idején, amikor még a Birodalomnak szolgált, nem egy közkatonát és tisztet kellett megbüntetnie az efféle kihágásokért. És eközben jutott arra a következtetésre, hogy a szerencsejáték legalább annyira szól a kockázatról, mint a pénzről. Kockázat és izgalom. Sinjir egyikért sem rajongott különösebben. Ezért is döntött úgy, hogy a lehető leghamarabb elhagyja az Akivát.

– Gyere Ogly! – intett újsütetű cimborájának.

– Orgadomo.

– Pontosan! Én is azt mondom! Mit szólnál, ha innánk egyet? – Sinjir érezte, hogy kezd kijózanodni, és ennek lehetősége elborzasztotta. Azzal egy mozdulattal megragadta a twi’lek egyik csápját, és maga után húzta a bárba. A pulthoz lépett – már ha pultnak lehetett nevezni a hulladékfából összetákolt nyálkás söntést, ami mögött egy torzonborz, csapzott fickó tüsténkedett. Közben megállás nélkül valami zöld levelet rágott, és nem igazán ügyelt arra, hogy ezt csukott szájjal tegye.

– Mi kéne? – vakkantott oda nekik.

– Mondjuk két ital. A cimborám… Mit iszol, Ogromo?

– Egy… sört? – mondta a twi’lek idegesen.

– A cimborám egy sört kér – biggyesztette le az ajkát Sinjin – Nekem viszont valami erősebbre lesz szükségem. Tartanak jogan-gyümölcs brandyt?

– Asziszik, hogy ez valami puccos hely? – fintorgott a csapos, – Van sör, meg másikfajta sör, meg harmadik fajta sör, meg grog, meg skee.

– Akkor azt kérek. Ez a skee jól hangzik. – A csapos hegyeset és zöldet sercintett a padlóra, aztán előszedett egy kétes tisztaságú poharat, töltött bele valamit, ami leginkább híg sárra emlékeztetett, és a twi’lek elé tette.

– Tíz kredit lesz. – Sinjir megfogta a kezét – a mozdulatban nem volt semmi fenyegető, de volt benne annyi erő, hogy a csapos ne tudja visszahúzni a kezét.

– Volna itt még valami – vigyorgott rá Sinjir.

– Egen?

– Szeretnék a hely tulajdonosával, ezzel a Surat Nuattal találkozni!

– Egen?

– Egen. És fizetnék is érte.

– Akkor ez egy százas lesz. – Ez egy piszok drága ital lesz! – dohogott magában Sinjir. – De tekinthetjük hosszú távú befektetésnek is. Azzal nagy kelletlenül összekaparta a pénzt és takaros kis halmokba rendezve tolta a csapos elé.

– Szóval? Hol találom? – A mosolyt mintha zöld festékkel kenték volna föl a csapos arcára. Besöpörte a pénzt, aztán fejével az ajtó felé bökött.

– Épp most gyön! – Sinjir egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy beveri a fickó orrát, aztán nagyot sóhajtott, és az ajtó felé fordult. Amin épp most masírozott be egy sullusti. Köpcös, hályogos szemű, önelégült vigyorú alak volt, akit, akár az üstököst a csóvája, vagy fél tucat testőr – a galaktikus söpredék legalja – követett. Az, ahogy minden szem rájuk szegeződött, és minden tekintetben áhítattal vegyes félelem jelent meg, egyértelművé tette, hogy a sullusti igazi hatalommal bír. És volt ott még valaki, a fegyveresek gyűrűjében. Egy nő. Zabrak, vagy talán dathomiri? Iridoniai? Sinjir sosem volt jó az alfajok megkülönböztetésében. Fakó szemek, apró szarvacskák, és az arcán, állán és homlokán kígyóként tekergő spirálminták. Hirtelen kiszáradt a szája. Merthogy ő ezt a nőt…

Sinjir térdig gázolt a páfrányok közt, és a lába alatt gyomorforgatón cuppogott az Endor süppedős szőnyegre emlékeztető talaja. Körülötte mindenfelé halottak hevertek. A lábánál is akadt egy. A férfit ő maga ölte meg a saját kezével, és gyors, gazdaságos mozdulatokkal szabadította meg az öltözékétől. Álcaruha, köpeny, sisak – egy perc múlva már megszólalásig úgy nézett ki, mintha maga is felkelő lett volna. A sisak alól vér szivárgott. Egy pillanatig megült Sinjir orra hegyén, majd a földre hullt. A füle még mindig csengett a robbanástól. Ezek az őrültek elpusztították a pajzsgenerátort! A keze csupa vér és kosz volt – a vér a sajátja… javarészt. Csak felületes sérülések. Semmi komoly.

Ezzel nyugtatta magát. Ebbe nem fog belehalni… legalábbis ma még nem. Aztán reccsent valami, és ahogy odakapta a fejét, a lelógó liánok közül egy idegen arc nézett vissza rá. Fakó szemek, apró szarvacskák, sápadt-kék bőr, és az arcán, homlokán és állán egymást felfalni készülő örvénylő kígyóminták. A nő úgy nézett ki, mint valami jelenés. Mint aki egy furcsa álomból lépett elő. Odabiccentett neki, mire Sinjir automatikusan fogadta a köszönést. Aztán a nő lecsúszott az egyik liánon, a bokrok alól előhúzott egy robogót. Beindította a hajtóművet, és a következő pillanatban már el is tűnt a fák közt.

… ismerte.

– Én ismerem ezt a nőt – motyogta maga elé. A twi’lek értetlenül nézett rá, de nem foglalkozott vele. – Én ismerem ezt a nőt! – bólogatott Sinjir. – Azt, amelyiket Surat fogdmegjei kísérnek. Bár azt nem tudom, hogy ő emlékszik-e rám. No, mindegy… Mozogjunk! – Azzal a lendülettel legurította az italát – mintha egy lézersugarat nyelt volna le, és a forróság egy pillanat alatt az egész testében szétáradt –, és miután sikerült kipislognia szeméből a könnyeket, az utánfutójával együtt Surat nyomába szegődött.

Tizenegyedik fejezet

Az ablakon túl, az űr végtelen sötétjében egy szerviz-droid haladt lassan, és csak a fel-felvillanó plazmavágója mutatta, hogy merre jár. A Home One utolsó javítási fázisa még mindig nem fejeződött be, és a droidok jelenleg is az endori csata nyomait próbálták eltüntetni a hatalmas cirkálóról. Jó, hogy megnyertük azt a csatát – gondolta Ackbar. – Mert újabb esélyünk nem lett volna. A Lázadók Szövetsége veszélyes játszmába kezdett, mindent egy lapra tett föl – és nyert. De épp hogy csak. És ehhez sokak áldozata, odaadása és bátorsága kellett. Ackbar megköszörülte a torkát, aztán megmozgatta az izmait, egy flakonból hidratálót nyomott a tenyerébe, és gondosan tetőtől talpig bekente a szabad bőrfelületeit. Aztán nagy levegőt vett, és fölkészült a támadásra. Meglepő gyorsasággal mozgott, fölkapta a falnak támasztott kar-shakot, ezt a tradicionális mon calamari fegyvert, és amikor az első rohamosztagos rávetette magát, már készen állt, hogy hárítsa a támadást. Megpörgette a fegyvert, de ez alkalommal nem a hálóban végződő részével csapott le, hanem a másikkal, a szögekkel kivert, sarlóforma pengével. A fegyver hangos szisszenéssel szelte a levegőt, és egy rettentő erejű vágással hasította ketté a rohamosztagos sisakját. Az élethű hologram megremegett egy pillanatra, majd a megfelelő szubrutinokat követve összeroskadt. De máris ott volt két másik helyette, akik megpróbálták közrefogni Ackbart. Az admirális a hálóval kapta el az egyiket, és csípőből fordulva hozzávágta a másikhoz. Ahogy a két hologram találkozott, a levegő ismét vibrálni kezdett, és mindkét katona a falnak csapódott. De máris ott volt három újabb, és… valaki köhécselt egyet.

– Állj! – mondta Ackbar, és a három hologram abban a pillanatban mozdulatlanná dermedt.

Az ajtóban egy kadétegyenruhás, megszeppent fiatalember állt feszes vigyázzállásban.

– Ha esetleg nem ez a legalkalmasabb pillanat, uram…

– Deltura, ugye?

– Deltura zászlós, szolgálatára, uram!

– Semmi gond, jó lesz most is – morogta Ackbar, miközben visszatámasztotta a fal mellé a kar-shakot. – Gondolom, fontos.

– Igen, uram!

– Akkor miért nem Agate parancsnok hozta a hírt?

– Lefoglalja a javítási munkálatok koordinálása, uram.

– Rendben! – dörmögte Ackbar, és összekulcsolta úszóhártyás, karmos ujjait. – Miről van szó?

Deltura egy adattáblát nyújtott oda neki. Az admirális gyorsan átfutotta a képernyőn sorakozó adatokat, majd jókora, sárga szemeivel kutatón mérte végig a zászlóst.

– És biztosak ebben?

– Igen, uram! Antilles kapitány még mindig nem jelentkezett be, és a kommunikátorán sem tudjuk elérni.

– Megvannak az utolsó ismert tartózkodási helyének a koordinátái?

– Igen, uram! Legutoljára a Raydoniáról jelentkezett be.

– Felteszem, hogy semmit sem talált.

– Nem, uram.

– És megkockáztatom, azt sem közölte, hogy hová megy ezután.

A zászlós csak a fejét rázta. A felkelők közt közismert tény volt, hogy Wedge Antilles nem mindig a szabályok szerint játszik. Az ilyen kis kiruccanásokban semmi kivetnivalót nem talált, és ahogy időnként megjegyezte, nincs is jobb, mint mikor az ember egyedül marad a gondolataival a világűr csöndjében. Én figyelmeztettem, hogy előbb-utóbb baj lesz! – gondolta Ackbar komoran. – Ő persze egyfolytában azt mondogatta, hogy ugyan, mi baj lehetne? A vész azonban mindig ott les az emberre, de mire fölismerjük, már általában késő.

– A Raydoniához legközelebb eső öt lakott bolygó a legvalószínűbb úti célja, uram – jegyezte meg a zászlós.

Az adattáblán mind az öt bolygó koordinátái megjelentek. Mustafar, Geonosis, Dermos, Akiva, Tatuin. És ezek közül gyakorlatilag bármelyik szóba jöhetett, tekintve, hogy a Birodalom a második Halálcsillag pusztulása óta az efféle eldugott helyeken próbálta újrarendezni a sorait.

– A Mustafar és a Geonosis is elképzelhető…

Deltura egy szót sem szólt, de olyan képet vágott, mint akinek szerfölött nehezére esik megtartóztatnia magát.

– Mi az? – vakkantott rá Ackbar.

– Van még más is, uram.

– Még? Hadd ne kelljen már mindent harapófogóval kiszednem magából, zászlós!

– Üzenetet kaptunk, uram… az Operátortól. – Ackbar fenyegetően húzta ki magát, és közelebb lépett.

– Maga honnan tud az Operátorról, zászlós? Ez zárolt, bizalmas információ!

– Agate parancsnok igazított el, uram.

– Úgy nézem, Agate parancsnok nagyon megbízik magában!

– Remélem, uram – biccentett Deltura.

– Szóval… milyen híreket hozott?

Amikor Deltura elmondta neki, Ackbar úgy érezte, hirtelen minden nedvesség elpárolog a bőréből. Hiába volt a cirkáló mon calamari tervezésű, ahol a levegő páratartalmát a lehető legmagasabb szinten tartották, hirtelen minden porcikáját csontszáraznak érezte. Ismét ugyanaz az előérzet kezdett eluralkodni rajta, mint a Halálcsillag elleni támadás percében. Valami nagy, valami kiszámíthatatlan készülődik… valami veszélyes. Lappangó árnyak, amikét csak a szeme sarkából lát az ember.

– Biztos ez?

– Sajnos nem, uram. Abban a szektorban nincsenek ismert kémeink. – Ackbar a kilátóablak felé fordult, és egy darabig csak a végtelen ürességet bámulta. Aztán lassan megcsóválta a fejét és nagyot sóhajtott.

– Tudja, zászlós, még ennyi év után is azért gyakorolom mindennap a harc fortélyait, hogy készen álljak, ha az ellenség lecsapna. Megpróbálok az ő fejükkel gondolkodni, hogy lépés-előnybe kerüljek velük szemben. De tudom, hogy egy napon ez is kevés lesz. Ezt éreztem a Halálcsillag elleni támadáskor is. Elsiettük. Nem voltunk elég körültekintőek. És ez majdnem a bukásunkat okozta.

A csönd lassan kezdett megsűrűsödni, és a zászlós zavartan állt egyik lábáról a másikra.

– Uram…

– Igen, rendben, küldjenek ki felderítőket mind az öt lehetséges helyszínre! Az Akivára azonban kettőt küldjenek! Biztosra kell mennünk, mielőtt megtennénk a szükséges lépéseket!

– Uram, igen, uram! – tisztelgett Deltura, és már ment is. Ackbar egyedül maradt, és egy hosszú pillanatig valóban úgy is érezte, hogy egyedül maradt. Mintha az egész Galaxis terhe az ő vállát nyomta volna. Ami persze hiú illúzió, hiszen nem ő az Új Köztársaság zászlóvivője. A nyomás azonban ettől még megmaradt, és ezzel együtt az aggodalom is. Az Operátor fedőnevű ügynök azon ritka hírszerzők egyike volt, aki nem a Birodalomnak, hanem a Birodalom után kémkedett. Az eddig kiszivárogtatott információi – birodalmi utánpótlási vonalak koordinátái, életbevágóan fontos szállítmányok indulási és érkezési ideje, kormányzók és politikusok névsora, akik hajlanak a Köztársasággal való megállapodásra – mind felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak. Ackbar admirálisnak azonban mégis olyan érzése volt, hogy ez alkalommal csapdába sétál.