Harmadik rész

Huszonkettedik fejezet

Ackbar admirális fáradt, égő szemekkel tanulmányozta az elébe tárt adatokat. Egy rövid, háromdimenziós felvétel volt, ami az Akivát ábrázolta. Innen fentről úgy érezhette magát, mint egy istenség, aki kedve szerint forgathatja a bolygót, játszhat a felhőkkel, és bekukucskálhat bárhová. Az adatokat a hologrammal együtt a szonda továbbította, és ennek segítségével tudták nyomon követni a légkörbe belépett köztársasági csapatszállító útját. A Különleges Egység katonáit szállító gépet egy vörös fénypont jelölte, a katonákat pedig apró, sárga pöttyök. Néhány pillanattal az után, hogy az embereik elhagyták a csapatszállítót, lézersugár villant, és a piros fényfolt egyszerűen eltűnt. Aztán a sárga foltok is, egyik a másik után. Egy kivételével. A szonda-droid sajnos ezt a jelet is elvesztette, ahogy a katona földet ért, de az azonosítója alapján az admirális biztosra vehette, hogy az életben marad kommandós Jom Barell őrmester.

Hogy ő hogyan menekülhetett meg, miközben minden embere meghalt, ezt Ackbar nem értette. A felvétel ezen a ponton kezdett zavarossá válni. Arról nem is szólva, hogy mire ez az információ eljutott hozzájuk – a hírzárlat miatt a szonda-droid kénytelen volt az Oculusra továbbítani a felvételt, onnan pedig hosszú utat tett meg, hogy eljusson a Home One-ig –, már lehet, hogy az őrmesterrel is végeztek.

– Van okunk feltételezni, hogy Barell még életben van? – kérdezte Ackbar fáradtan.

– Igen, uram – bólintott Deltura hologram mása.

– A számításaink szerint feltehetően még él – mondta Niriian –, de az esélyei sajnos minden órával csökkennek. Ha figyelembe vesszük a kiszámíthatatlan mozgását, mind a levegőben, mind a szárazföldön, nagy valószínűség szerint idejekorán nyitotta ki a szárnyait. Ami egyben azt is jelenti, hogy a szél elsodorta a leszállási zóna közeléből.

– Köszönöm, Niriian! – bólintott Ackbar. – Szép munka!

– Mik a további utasításai, uram? – kérdezte Deltura.

– Egyelőre maradjanak a jelenlegi koordinátákon, de készüljenek rá, hogy ha új utasítást kapnak, azonnal útnak tudjanak indulni! Nagyon úgy néz ki, hogy a dolgok végre mozgásba lendültek, bár tartok tőle, hogy hamarosan ennek kevésbé fogunk örülni! Mert ha ismét igaza lesz a titokzatos informátoruknak, és ebben a támadásban a Birodalom keze is benne van, akkor a pillanatnyi fellélegzés után ismét föllángol a galaktikus háború!

Mire Rae a konferenciaterembe ért, már mind tudták. Mikor benyitott, szabályos üvöltözésben törtek ki, és a házigazdájuk, a szatrapa is alig tudta túlüvölteni őket.

– Én mondtam nekik, admirális, hogy itt biztonságban vannak! Próbáltam őket megnyugtatni, hogy ezeken a falakon senki sem törhet át! – S közben ki tudja honnan, egy illatozó süteményekkel teli tálcát varázsolt elő. Rae gyomra megkordult, de csak a fejét rázta. Ugyan ki venne komolyan egy admirálist, aki süteményt majszolva, tele szájjal magyaráz? Aztán mégis meggondolta magát, és egy apró gyümölcsös édességet vett magához a tálcáról. Ha azt látják, hogy szemrebbenés nélkül, nyugodtan tud enni, akkor talán ők is úgy gondolják, hogy nincs nagy baj. Persze ez hazugság, mert igenis baj van. Vagy hamarosan lesz. És az, hogy többé-kevésbé mind tisztában voltak a helyzettel, mire ő ideért, ismételten csak azt bizonyította, hogy van egy informátoruk a Vigilance-en. Vajon ki lehet az? Talán Tothwin, amin nem is lepődne meg. Esetleg Adea, vagy Morna… ami már sokkal komolyabb problémát jelenthet. De most egyelőre nem volt ideje árulókat és informátorokat hajszolni. Komótosan megrágta és lenyelte az utolsó falatot is, lesöpört néhány morzsát a zubbonya hajtókájáról, és biccentett.

– Ahogyan azt mind tudják – kezdte –, behatolókat fogtunk az akivai felségűrben.

Olyan higgadtan beszélt, hogy a többiek akarva-akaratlanul elcsöndesedtek, és kezdtek odafigyelni rá.

– Egy lázadó csapatszállítót semmisítettünk meg a légkörben, nem messze a fővárostól. Ezzel sikerült egy további veszélyforrást kiiktatnunk.

– Úgy gondolja?! – hördült föl Crassus. – Hát én meg nem így gondolom! Hogy lehet ennyire vak a problémákra, Sloane admirális? Hiszen ahol egy lázadó feltűnik, ott hamarosan csak úgy hemzsegnek majd! És…

– A lázadók most már annyi embert veszítettek ebben a szektorban, hogy hamarosan nagyobb erőket küldenek! – jelentette ki ragyogó szemmel Pandion. – És amikor ideérnek, nekünk fegyvert szegezve kell fogadni őket! Az ostobák úgy jönnek majd vakon, tudatlanul, mint birkák a vágóhídra! És fogalmuk sem lesz, hogy csillagrombolók várják majd őket! Dicső nap lesz ez a Birodalom számára! Megkongatjuk a harangot, és a Galaxis tudni fogja, hogy erőnk teljében tértünk vissza! – Tashu és Crassus buzgón bólogattak, Shale pedig, aki közben nekilátott elpusztítani egy újabb süteményt, csak a száját húzta.

– És ha egy nagyobb flottát küldenek? – vetette föl. – Úgy hiszem, egyelőre nem lenne szerencsés fölfedni az ütőkártyáinkat, és megmutatni, hogy hány csatahajóval is rendelkezünk. Én azt mondom, ez olyan harc, amit az általunk választott helyen és időben kell majd megvívni, és a felkelők néhány cirkálójának elpusztítása nem éri meg a lelepleződés kockázatát! Ha győzünk, azzal sem nyerünk sokat, ellenben ha vesztünk, akkor fölöttünk fogják megkongatni azt a bizonyos harangot, Pandion moff! Hacsak nem akarja, hogy a malastare-i események itt is megismétlődjenek! Az ottani kommunikációs állomás elvesztését még mindig nem hevertük ki.

A malastare-i fiaskó emléke még mindannyiukban élénken élt. A lázadók rajtaütését egyedül Pandion élte túl, aki minden emberét hátrahagyva, fejvesztve menekült. A flottában az volt a szokás, hogy a parancsnok a hajójával együtt pusztul, de úgy tűnt, hogy a moff a becsületkódexnek ezt a passzusát önmagára nézve nem érezte kötelezőnek. Elég volt megemlíteni, hogy Pandion arca elsötétedjék, és ha nem fogják le, az idős nő torkának ugrik.

– Te gyáva! – üvöltötte.

– Gyáva? – vonta föl a szemöldökét Shale. – Én? Hát én menekültem el fülem-farkam behúzva, és hagytam az embereimet meghalni? – Ismét kettőjük közé kellett állni, különben vér folyt volna – ámbár Sloane szerint ez talán nem is lett volna olyan rossz dolog.

– Azt javaslom – emelte föl ismét a hangját –, hogy az újonnan fölmerült problémákat reggeli közben tárgyaljuk meg! Aztán végre visszatérhetnénk a Galaktikus Birodalom sorsának eldöntéséhez is! Időközben pedig az embereink előkészítik a kompjainkat, összepakolnak, és a segédtisztem megtervezi a következő találkozó helyszínére vezető legrövidebb útvonalat. Ebédidőre minden szükséges előkészülettel végzünk, és vacsoraidőben már ezen az új helyen folytathatjuk a megbeszélést. – Gyorsan, határozottan beszélt, nem hagyva időt a kifogásokra és tiltakozásokra. Ha engedi, a többiek talán szavazásra bocsátják a dolgot, és az már az előző este nyilvánvalóvá vált, hogy ez a lehető legrosszabb, amit az egybegyűlt vezetők tehetnek. Szavazás? Mi ez? Demokrácia? Lehet, hogy mégis csak Pandion-nak van igaza, és a Birodalomnak császárra lenne szüksége. És nem valami magát tanácsnak nevező, marakodó csürhére. Azt, hogy az ilyen szavazásosdi mennyire nem hatékony, a Régi Köztársaság Szenátusa már bebizonyította.

– Mi lenne, ha folytatnánk? – vetette föl, és az asztalfőre ült.

Jom Barell halk nyöszörgéssel tért magához. Kellett hozzá némi idő, míg a világ ismét fókuszba állt, és még ekkor sem tudta biztosan, hol van, és mi történt. Aztán elkezdtek visszajönni az emlékek: a szélsebesen közeledő talaj, az üvöltő szél, a vérpermetté robbanó bajtársak, és a lángolva aláhulló csapatszállító… Az egységét mintha egy haragvó isten pusztította volna el úgy, ahogy egy szeszélyes kölyök passzírozza szét a bogarakat. Durs és Polnichk a szeme láttára vesztek oda, és ha egy hirtelen szélroham nem hajítja odébb, a semmiből érkező lézersugarak vele is végeznek. A szél azonban legalább harminc métert odébb taszította, aztán, mint egy bukóhullám, lecsapott rá, és a mélybe lökte. A szörnyű nyomástól néhány pillanatra még az eszméletét is elvesztette, és amikor magához tért, már a város tornyait is látta. Még idejében sikerült kitárni a páncéljába épített szárnyakat, de már így sem tudta megakadályozni, hogy lezuhanjon. Egyedül a becsapódás szögén sikerült módosítania kicsit, és így nem egy kőépület oldalában, hanem egy jókora gyümölcsösben ért földet. Még érezte az arcába csapódó lombokat, aztán elvesztette az eszméletét. A sötétség egy villanás alatt csapott le rá, és maga sem hitte, hogy még egyszer érezni fogja a nap fényét a bőrén.

Mire magához tért, már magasan járt a nap, és Jom úgy érezte, beleolvad a páncéljába. Leoldotta magáról a szárnyakat, és kihámozta magát a hevederekből, de közben végig úgy érezte, mintha áramot vezetnének a bal karjába. Képtelen volt összezárni az ujjait, és bár többször is nekirugaszkodott, nem bírt fölállni. Valószínűleg eltört a karom.

A fenébe! Hátranyúlt, hogy lecsatolja a karabélyát – szüksége lesz egy mankóra –, de a fegyvere nem volt sehol. A rohadt életbe! Valószínűleg a földet éréskor veszett el. Föltérdelt, az ép kezére támaszkodott, és… Ahogy fölemelte a fejét, három fehér páncélos birodalmi rohamosztagossal találta szemben magát. Háromszoros hurrá!

– Üdv, katona urak! – dünnyögte. – Nincs nagyon meleg ezekben a páncélokban?

– Ne mozdulj! – reccsent rá az egyik rohamosztagos.

– Felállni! – utasította a másik. Idióták!

– Hát a kettő egyszerre nem fog menni – csóválta a fejét Barell. – És azt még szeretném hozzátenni, hogy…

Azzal a lendülettel kirúgta a lugas egyik tartóoszlopát, és a következő pillanatban a rozoga tető a fejükre szakadt. Tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje. Ép kezével fölragadta az egyik rohamosztagos sugárvetőjét, és mielőtt azok hárman kimászhattak volna a tető roncsai alól, agyonlőtte őket. Aztán az egyik fának dőlt, és véresre harapta az ajkát kínjában. – Ideje lesz eltűnni innen!

Huszonharmadik fejezet

Ebben a hőségben nehéz volt úgy járni Myrra utcáin, hogy az ember elrejtse az arcát. A csuklya és a maszk szóba sem jöhetett, úgyhogy maradtak a fátylak. Norra a száját és az arcát takarta el egy fehér tüllfátyollal, Jas pedig egy fekete kendőt vett föl, ami a fél arcát ugyan eltakarta, de az apró szarvait már nem. Az utca túloldalán két rohamosztagos fürkészte a tömeget. Hirtelen egy túlérett jogan gyümölcs csapódott az egyik sisakjának. A katona azonnal fegyvert rántott.

– Melyikőtök volt?! Mutasd magad!

Természetesen senki sem állt elő, és a két katona végül sűrű szitkozódások közepette vonult el. A kis közjátékot kihasználva a két nő észrevétlenül osont el az út túloldalán, a rohamosztagosok háta mögött. Norra olyan erővel szorította össze a fogait, hogy úgy érezte, mindjárt összetörnek. Próbált lazítani, próbált nyugalmat erőltetni magára, de tisztában volt vele, hogy elég egy rossz mozdulat, hogy az egész tervük dugába dőljön.

– Tudod, ez akár még működhet is – jegyezte meg Jas.

– Gondolod? – nézett rá Norra sandán. – Én hirtelen nem vagyok már benne olyan biztos.

– Azok után, amit az előbb láttunk? – vonta meg a vállát Jas.

– Nekem viszont kifejezetten biztató előérzetem van! És már itt is vagyunk! Az ott a fiad boltja.

Norra szíve szerint hozzátette volna, hogy nemcsak Temmin boltja, hanem valamikor az otthonuk is volt, de a véleményét megtartotta magának. Bentről furcsa hangok szűrődtek ki. Valaki veszettül pakolt, fém csúszott fémen, és időnként egy ütvefúró is felsivított. Méghozzá olyan erővel, hogy Norra az utca kövezetén keresztül is érezte a csontjaiban a vibrációt.

– Biztos nem akarod, hogy veled menjek? – kérdezte Norra.

– Csak útban lennél – rázta meg a fejét Jas.

– Köszönöm a bizalmat…

– Te pilóta vagy, én fejvadász. Cipész maradjon a kaptafánál.

– Akkor találkozunk a megbeszélt helyen.

A zabrak biccentett, majd előhúzta a sugárvetőjét. Norra behúzódott a legközelebbi kapualjba, és onnan figyelt. A fejvadász odasétált Temmin boltjának ajtajához, és belépett. Az ütvefúró azonnal elhallgatott, és így tisztán lehetett hallani az üvöltözést. Valaki megsérülhetett, mert az üvöltözés hirtelen hátborzongató sikolyba csapott át, aztán súlyos tárgyak csapódtak döngve az ajtónak, lézersugarak villantak, és hirtelen… minden elcsöndesedett. Aztán sziszegve tárult föl az ajtó, és Jas jelent meg a küszöbön. Az ajka felhasadt, és vér szivárgott az orrából.

– Minden rendben! – biccentett, és ahogy elvigyorodott, tisztán látszott, hogy még a fogai is véresek. – Most már jöhetsz!

– Le a fegyverekkel! – mondta Sinjir a tőle telhető legfennhéjázóbb stílusban. – Van fogalmuk, hogy kivel beszélnek? Vagy talán nem értesítették magukat az érkezésemről? – A két rohamosztagos értetlenül nézett össze. Sinjir háta mögött, a szűk sikátorban a városiak igyekeztek a dolgukra. Néhány mosónő, egy ithori, meg egy rongyos undibundi. És közben mindent elkövettek, hogy ne vonják magukra a rohamosztagosok figyelmét. A katonák egy háromemeletes, kupolás épület ajtaja előtt posztoltak, ahol a birodalmiak a kommunikációs központjukat rendezték be.

– Menjen a dolgára! – mondta az egyik rohamosztagos.

– Úgy nézem, maguknak tényleg fogalmuk sincs arról, hogy én ki vagyok! – mondta Sinjir, és a lehető legtöbb sértett önérzetet próbálta a szavaiba sűríteni. – Nem is értem, hogy miért két közkatonával! Azonnal kerítsék elő az elöljárójukat! – A két katona ismét összenézett, majd az egyik bekapcsolta a sisakrádióját.

– Uram! Van itt egy… kis probléma. Igen… Azt mondja, hogy birodalmi tiszt. Igen, uram. Értettem! – Aztán Sinjirhez fordult: – Rapace őrmester azonnal itt lesz. – S közben úgy húzta ki magát, mint aki még ezzel is figyelmeztetni akarja a járókelőket, hogy rajtuk tartja a szemét. Egy perc sem telt bele, nyílt az ajtó, és egy pofaszakállas, horgas orrú birodalmi őrmester sétált ki rajta.

– Ki maga? Es mit akar? – vakkantott Sinjirre.

– Ön Rapace őrmester?

– Az vagyok! És maga?

– Én Sinjir Rath Velus biztonsági tiszt vagyok.

A hatás most sem maradt el. A pupillák kitágultak, a kezek megremegtek, és bár Rapace próbálta nem mutatni, Sinjir látta, hogy az őrmester mennyire megriadt. Biztonsági tisztként évekig képezték arra, hogy a legkisebb árulkodó jelet is észrevegye. És egyébként is, mindenki rettegett a biztonsági tisztektől.

– Az Akiván nincsenek… biztonsági tisztek – hebegte Rapace. Azzal lecsatolt egy szenzort az övéről, és Sinjir arcához tartotta. A két rohamosztagos továbbra is fenyegetően állt az ajtó előtt, Sinjir azonban látta a változást a tartásukon. A készülék felcsipogott, és Rapace ellenőrizte az adatokat.

– Sinjir Rath Velus biztonsági tiszt… Az adatok szerint ön meghalt az Endoron. Itt van az eltűntek listáján.

– Úgy nézem, hiába utasítottam a diszpécsereket, ezt a hibát még mindig nem orvosolták! – jegyezte meg Sinjir, heveny undorral a hangjában. – Amint önök is láthatják, nem haltam meg az Endoron, és igen, itt vagyok, itt, az ajtó előtt, ahol már hosszú percek óta várakoztatnak…

– De önön… nincs is egyenruha! – makogott Rapace.

– Eltávon voltam. De most szolgálatra jelentkezem a helyi kommunikációs állomáson, ami legjobb tudomásom szerint ez itt, a hátuk mögött. Ellenőriznem kell, hogy továbbra is blokkolják-e a kimenő és bejövő információforgalmat! És ha most lennének szívesek félreállni és beengedni…

– Uram! – tisztelgett Rapace. – Természetesen, uram! Máris mutatom az utat!

Azzal olyan szabályos balraátot mutatott be, hogy bármelyik birodalmi kiképző őrmesternek becsületére vált volna.

– Maguk ketten! – intett Sinjir a két rohamosztagosnak. – Maguk is jöjjenek!

– De uram, mi őrizzük a bejáratot…

– Jól hallom, hogy maga felül akarja bírálni egy biztonsági tiszt parancsát? Tudja, mit? Maradjon csak itt nyugodtan! Én pedig közben lehet, hogy átvizsgálom a körletét, átnézem a személyes holmijait, elolvasom az anyagát a nyilvántartásban, és néhány szót Rapace őrmesterrel is beszélek erről a… szerfölött engedetlen viselkedésről!

– Már megyünk is, uram! – tisztelgett a két katona. Ahogy az ajtó bezárult mögöttük, Rapace állt az élre, és rosszul megvilágított, kopott lépcsőkön vezette fel őket a második emeletre. Azt már egyikük sem hallhatta, hogy valaki kaparászni kezdett a bejárati ajtón. A hátul haladó rohamosztagosok egyike azonban mintha mégis hallott volna valamit, és visszafordult. Sinjir abban a pillanatban pisztolyt rántott, és hátba lőtte az őrmestert. A rohamosztagosok üvöltve perdültek meg, de elkéstek. A hátuk mögött föltáruló ajtóban Csont uraság állt. Az asztro-droid lábából kialakított keze taglóként sújtott le az egyik katonára, és a rohamosztagos sisakja érett dióként hasadt ketté. A másik sikolyának végére pedig egy lecsapó vibro-penge tett pontot.

– Hahó, szép napunk van, bejöhetek? – kérdezte Csont uraság színtelen, gépi hangon.

– Az hiszem, ezzel egy kicsit elkéstél – sóhajtott föl Sinjir.

– Értettem. – Az üvöltözésre vasalt csizmák dübögése volt a válasz, és két újabb rohamosztagos jelent meg a lépcsőfordulóban. Sinjir abban a pillanatban behúzódott egy ál-fal és a mellé tett fémláda mögé, és ahogy a rohamosztagosok elrohantak előtte, rájuk lőtt. Az egyik azonnal felbukott, a másik megbotlott benne, és mielőtt fölkelhetett volna, a droid végzett vele.

– Ezzel megvolnánk – biccentett Sinjir. – Szólj Temminnek, hogy itt az idő!

– Temmin gazda. A neve Temmin gazda.

– Jó, akkor szólj Temmin gazdának, hogy itt az idő!

Norra a régi szabóság tetején ült. A hely valaha Torvo Bolo-é volt, aki bár nem rajongott az emberekért, neki meg a nővérének mindig dugott egy kis cukrot. Aztán egy nap valaki fölgyújtotta a műhelyét, és bár el tudták oltani, a mogorva, öreg szabó már nem folytatta a mesterségét. Volt, aki adócsalást emlegetett, volt, aki védelmi pénzt, megint mások balesetet… de végül is mindegy. Ez itt az Akiva. És ha ezen a helyen a szatrapa a legmegvesztegethetőbb, akkor nincs mit csodálkozni, hogy az egész bolygó a korrupció mocsarában fuldoklik. Átellenben, az utca túloldalán egy egész másfajta épület emelkedett: a Karyvin-rezidencia. Az épületegyüttes tetején, amely a nagy múltú Karyvin klánnak adott otthont – a régi famíliának saját szigetei voltak a déli tengeren, és kristálybányái az északi őserdőkben –, két TIE-vadász állt. A Karyvinek mindig is birodalom-hűek voltak, a gyerekeik mindegyike bejutott a katonai akadémiákra, ahol a család töméntelen pénze lehetővé tette, hogy szédítő sebességgel másszák meg a ranglétrát – mit megmásszák, liften vigyék föl őket a csúcsig! A TIE-vadászok jelenlétén lassan már senki sem ütközött meg.

A Birodalom lassan, lépésről lépésre foglalta el a várost, és minden szimpatizáns házát vadászgépek és rohamosztagosok őrizték. Norra egy ideje már szemezett a vadászgépekkel, és úgy döntött, megszerzi az egyiket. Mi tart már ilyen sokáig? Jasnek már rég itt kellene lennie! Ott! Valaki egy apró tükörrel fogta be a nap fényét, és azzal jelzett.

Itt az idő! Norra fölvett egy darab betonkeménységűvé kötött maltert, és teljes erejéből a bal szélső TIE-vadászhoz vágta. Alig néhány másodperc múlva már jött is a pilóta, kezében egy pisztollyal. Lekuporodott a gép mellé, és gyanakodva vette szemügyre a malterdarabot. Ez volt az a pillanat, amikor Norra fölállt, és jókorát füttyentett. A pilóta úgy pattant föl, mint akit megcsíptek, és ahogy észrevette a nőt, dühösen kiáltott föl.

– Hé! Maga ott! – Valami szisszent, a pilóta hátratántorodott, és borzadva pillantott a mellkasán tátongó, véres szélű lyukra. Egy megvan! Norra kihajolt az épület pereme fölé, és szemügyre vette az alatta tátongó mélységet. Nem volt még idős, a csontjai is csak reggelente sajogtak, de azzal is tisztában volt, hogy már nem húszéves, aki szemrebbenés nélkül ugrabugrál háztetőről háztetőre. Még mindig jó pilóta, de a falmászás és az ugrándozás… ez már nem az ő asztala. De csak néhány méter! Meglátod, menni fog! Hátrált néhány lépést, nagy levegőt vett, majd nekifutott. A szabóság tetejének pereméről rugaszkodott el, és miközben a két épület között járt valahol félúton, jutott eszébe – a lehető legrosszabb helyen, a legrosszabb időben –, hogy mi is történne, ha most lezuhanna. Úgy kenődne szét a háromemeletnyi mélységben a betonon, mint egy túlérett gyümölcs. Aztán megérkezett, az ujjbegyeivel elkapta a szemközti tető peremét… És ekkor tűnt föl a másik TIE-vadász pilótája.

Temmin kétségbeesetten takarta el az arcát, és alázatos, könyörgő pózba görnyedt.

– Kérem! – esdekelt. – Kérem! Én nem csináltam semmit!

– Tudom – vigyorgott az arcába a birodalmi tiszt, és előhúzta a sugárvetőjét. Temmin felpattant, futásnak eredt… aztán a lézersugár a hátán találta el, és elesett. Mintha egy hatalmas marok szorította volna ki belőle a levegőt, és hiába akart üvölteni, hörögni, és levegőért kapkodni, tudta, hogy vissza kell tartania a lélegzetét. Ennek az egésznek hitelesnek kell látszania. Maradj lent! Ne mozdulj! Még csak levegőt se végy! Maradj halott! A másodpercek ólomlábakon jártak, és Temmin érezte, hogy kezd elkékülni a feje.

– Megvagyunk! – mondta végül a birodalmi tiszt. – Ennyi!

– Mi történt? – kérdezte fakó fémhangon a fal mellett ácsorgó Csont uraság. Temmin nyögve tápászkodott föl, leporolta magát, majd előhúzott egy vastag titán-karbid lapot a ruhája alól. A fémlap közepén, mintha valami szörnyű erő zúzta volna be, jókora horpadás látszott. Ezeket a fémlapokat arra tervezték, hogy akár a mausin viharoknak is ellenálljanak, úgyhogy egy sugárvető lövedéke sem árthatott nekik.

– Azért, ha egy kicsit közelebbről lőlek meg, lehet, hogy átlyukasztom – hümmögte Sinjir. – De panaszra nem lehet okunk, a felvétel biztosan tökéletesre sikerült! És most, ha lennél olyan jó, és megkérdeznéd a pszichopata droidodtól, hogy készen van-e a felvétellel!

– Csont uraság, elkészültél a felvétellel?

– Igen, Temmin gazda. – És közben a hangszóróiból halk zümmögés hallatszott, és ahogy egyik lábáról a másikra helyezte a súlypontját, olyan volt, mintha a maga lassú droid tempójában táncolt volna.

– Norra felvétele is megvan? – kérdezte Sinjir a droidot.

– Igenis.

– És a holo-lemez?

– Igen, persze, a holo-lemez is megvan! – mondta Temmin türelmetlenül. – És nyugodj meg, mostanra már minden hírközlő csatornához eljutott a felvétel! – Temmin kénytelen volt elismerni, hogy az édesanyja egészen jó tervet rakott össze. Abban azért már nem volt olyan biztos, hogy mit csinálnak majd, miután itt végeztek. Mert az anyja azt akarja, hogy menjenek el az Akiváról, ami egyben azt is jelenti, hogy neki hátra kellene hagynia az eddigi életét. És mégis, hová menjenek? A Chandrilára? A Naboora? Na, azt már nem!

– Tudod – fordult Sinjirhez –, régen innen sugározták a hírműsorokat, amiket a szüleim minden este megnéztek. Aztán a szarapa birodalmi parancsra bezáratta a helyet. – Azt azonban már nem tette hozzá, hogy az apja titokban innen küldött üzeneteket a felkelőknek, és innen sugározta a lázadók propagandaműsorait. És most innen fogják megrúgni a Birodalmat ott, ahol annak a legjobban fáj. Az univerzumnak van humorérzéke.

– És gondolod, hogy meg fogod tudni hekkelni a szignált? – telepedett le az egyik székbe Sinjir.

– Ne aggódj, ennél bonyolultabb gépekkel is elboldogulok! – jelentette ki Temmin magabiztosan, majd nekiállt leporolni a konzolokat. – Vagy ha mégsem megy, majd segít Csont uraság.

A fent említett droid továbbra is egyik lábáról a másikra dülöngélt, és úgy nézett ki, mint aki kettőig sem tud számolni. Aztán hirtelen kieresztette a vibro-pengéjét, és röptében kettévágott egy legyet.

– Én is attól tartok – jegyezte meg Sinjir szárazon.

Norra kétségbeesetten kapaszkodott a tető peremébe, és minden erejével azon volt, hogy a csizmája orrának támasztékot találjon. Árnyék vetült rá, és ahogy felnézett, a másik vadászpilóta gyűlölettől eltorzult arcát látta maga fölött.

– Megölted! – tajtékzott a katona. – Te lázadó sze… – Ismét ugyanaz a szisszenő hang, a katona vértje a mellkasával együtt szétrobbant, és a férfi hangtalanul átfordult a tető peremén. Norra abban a pillanatban a falhoz tapadt, de a holttest hajszál híján így is majdnem magával sodorta. Norra ujjai lassan lecsúsztak a párkányról. Le fogok zuhanni! Nem! Nem akarok lezuhanni! Szedd össze magad! Szedd már össze magad! A fiadnak szüksége van rád! Végül sikerült megvetnie a lábát, talpát a falnak szorította, és centiről centire, lángoló izmokkal, fogcsikorgatva, de fölhúzta magát. Átfordult a tető peremén, és egy percig úgy feküdt ott a TIE-vadászok hatalmas, denevérszárnyra emlékeztető vezérsíkjai mellett, hogy el sem hitte, még életben van. Vagy hogy hamarosan egy ilyet fog vezetni. Már ha valaha képes leszek innen fölkelni.

– Bent vagyunk! – szólt hátra Temmin vigyorogva. Abban a pillanatban valaki megdöngette az állomás lezárt ajtaját.

– Kinyitni! – Sinjir fogta a sugárvetőjét, és egy elegáns mozdulattal szétlőtte az ajtó zármechanizmusát. A biztonsági retesz azonnal lezárt.

– Itt egy darabig nem jönnek be! – bólintott Sinjir elégedetten. – Hadd szóljon, kölyök!

Temmin lenyomott néhány gombot, és elindult az adás.

A főváros minden hírközlő csatornája megkapta a jelet, és nem volt olyan kocsma, konyha, nappali, vagy üzem, ahol ne ez ment volna. Sőt még a piactér közepén álló hatalmas Hydorrabad Aréna bejárata fölötti kivetítő ernyőn is ezt lehetett látni. A képernyők egy pillanatra elsötétültek, majd valami egészen új program vette kezdetét. És mást nem is lehetett fogni, akárhová is kapcsoltak a nézők. És minden képernyőn Norra Wexley jelent meg.

– Akiva lakói! A bolygótokat megszállták! Myrra máris a birodalmiak kezén van! Sokáig próbáltunk ellenállni, de minden erőfeszítésünk ellenére a háború már itt van, a küszöbünkön! És ezzel együtt az elfogadhatatlan, szörnyű bűntettek is elérték ezt a világot! – Megváltozott a kép. Egy fiú térdelt könyörögve egy birodalmi tiszt előtt, aki fegyvert fogott rá. – Kérem! Kérem! Nem csináltam semmit! – Mire a tiszt az arcába nevetett, bólintott, és lelőtte. A lézersugár a hátán találta el a menekülő fiút, aki rándult még néhányat, majd nem mozdult többé. (A birodalmi nem volt igazán birodalmi, a fiú pedig nem volt igazán halott, de ezt a nézőknek nem kellett tudniuk.) A hatás azonnali volt, és rettenetes. A helyiek úgy bámulták kikerekedett szemmel, ökölbe szorult kézzel a felvételt, hogy talán még levegőt venni is elfelejtettek. És a következő légvétellel már dühös hörgés, majd üvöltés szakadt föl belőlük. Ismét Norra jelent meg a képernyőn. – Most is, ebben a pillanatban birodalmiak tárgyalnak a szatrapa palotájában. Azon a helyen, ami már nemzedékek óta a korrupció melegágya, és arról próbálnak megegyezni, mennyiért is cseréljen gazdát a világotok. Vajon hagyni kellene ezt? Én azt mondom, harcoljunk! És nem árt, ha tudjátok, hogy ebben a harcban az Új Köztársaság a ti oldalatokon áll! – Norra eltűnt, és a helyén Leia Organa hercegnő tűnt föl. A felvételt innentől kezdve már sokan ismerték, de talán még soha nem volt ilyen hatása. – Az Új Köztársaságnak szüksége van rátok! A Galaktikus Birodalom vereséget szenvedett, a Halálcsillag megsemmisült, a birodalmi vezérkar odaveszett, a háborúnak azonban még nincs vége…

Huszonnegyedik fejezet

Rae nem hitt a szemének. A segédtisztje, Adea hívta ki a konferenciateremből, és mutatta meg neki a holo-felvételt, ami minden csatornán fogható volt. A vezérkar többi tagja még odabent ült, és azon vitatkozott, kinek is kellene vezetnie a Birodalmat. Abban már sikerült közös nevezőre jutniuk, hogy Palpatine után új császárra lesz szükségük, és amikor Sloane kilépett a helyiségből, Tashu épp azt fejtegette, hogy a halott császárt akár ismét élővé nyilváníthatnák, és ehhez mást sem kellene tenniük, mint hogy az egyik hasonmását használják. Palpatine épp elég elővigyázatos volt, hogy tucatszám tartson hasonmásokat, és ezek bármelyike megfelelne most arra, hogy egységbe kovácsolja a Birodalom erőit. Az admirális legnagyobb meglepetésére az ötlet elnyerte a többiek tetszését. Adea ekkor hívta ki.

– Most is, ebben a pillanatban birodalmiak tárgyalnak a szatrapa palotájában…

– Szabotázs! – sziszegte Rae. – Valaki információt szivárogtatott ki! Maga volt az?

– Nem! – dadogta Adea, és minden szín kifutott az arcából. – Én… esküszöm… én soha…

Az admirális izmai megfeszültek. Milyen könnyű lenne torkon ragadni, és kitépni a gégéjét! De nem… ez a lány nem lehetett. Nem lenne logikus. Neki nincs semmilyen észszerű, kézzelfogható motivációja. Akkor ki? Pandion? Vagy a szatrapa? Vagy egy ismeretlen játékos, aki eddig még nem is fedte föl magát?

– Kerítse elő nekem Isstrát! – Adea bólintott, majd azonnal beviharzott a tárgyalóterembe. Az admirális, akár egy ketrecbe zárt vadállat, türelmetlenül járkált föl és alá. Úgy érezte magát, mint a falat díszítő faragványok hősei, azok az apró emberalakok, akik a Galaxis legelképzelhetetlenebb szörnyeivel vették föl a harcot. Feltárult az ajtó, és a szatrapa jelent meg hajlongva, arcán a szokásos, kiismerhetetlen mosollyal.

– Már itt is vagyok, Sloane admirális! – dorombolt. – Kérem, rendelkezzen velem…

Az admirális neki is megmutatta a felvételt, és elégedetten figyelte, mint sápad el a szatrapa.

– Ó, te jó ég!

– Mutasson nekem egy ablakot, ahonnan ráláthatok a palota előtti térre! – utasította Rae. – Most!

A férfi komoran bólintott, majd a keze egy apró, alig észrevehető mozdulatával magához intette két testőrét – csillámló aranyszínű szövetbe öltözött fiatal nők voltak –, akik menet közben apró, kandírozott gyümölcsdarabokkal etették urukat. Kék járólapokkal borított lépcsősorokon mentek föl, elhaladtak egy fal mellett, ami egyben apró vízesés is volt, és végül egy masszív védmű előtt álltak meg, melyet keskeny, lőrésszerű ablakok tagoltak.

– Parancsoljon! – intett a szatrapa, és közben idegesen rágcsálta a cukrozott gyümölcsöket. Az ablakból egészen jól rá lehetett látni a palota előtti térre, ahol már százak gyűltek össze. Még nem csőcselék, de hogy mikor változik meg az erőegyensúly, az már csak idő kérdése. Egyelőre szemlátomást még azt próbálták eldönteni, mit is kellene tenniük. És elég volt körülnézniük, a jelek mindenhol ott voltak – a tetőkön és kertekben várakozó őrszemek és vadászgépek, az utcákat járó, vagy épp a szatrapa palotáját őrző birodalmi rohamosztagosok… Myrra olyan volt, akár egy robbanóanyaggal teli, hatalmas hordó, amibe épp most készült valaki égő gyertyát dobni.

– Készítsék elő a hajókat az útra! – vetette oda Rae a segédtisztjének.

– De időbe telik kiszámolni a hiper-űrugráshoz szükséges vektorokat…

– Erre ráérünk, miután elhagytuk a bolygót. Most szorít bennünket az idő!

Ennek a találkozónak vége – állapította meg magában Rae. – Ideje lesz a többiekkel is közölni.

Közjáték

Taris

A fénykard pengéje vörösen izzott a sötétben. Az egyik sarokból egy kövér gyilokpók sziszegett a lassan mozgó, zümmögő energianyalábra, és úgy fordult, hogy az ismeretlen fenyegetés is tisztán láthassa foszforeszkáló, halálfejmintás potrohát. A pók ismét rásziszegett a lassan imbolygó fegyverre, majd maró, zöldes savat köpött rá. A penge abban a pillanatban megvillant, és a pók füstölögve esett két darabra. Egy alacsony, vézna, patkányképű lány húzta félre csöndben a függönyöket, és a helyiségbe ismét sápadt fény szivárgott. Most pillanthatták meg először a fénykardot forgató lényt: sötét, csuklyás köpenyt, és aranyszínű védőlencséket viselő, ormányos kubaz volt. Még egyszer megforgatta kezében a kardot, majd kikapcsolta, és elégedetten figyelte, ahogy a vörösen izzó penge eltűnik.

Hárman álltak vele szemben – ketten fekete köpenyt viseltek, illetve arcukba húzott csuklyát, és egyedül az előttük várakozó fiatal nő mutatta meg sápadt arcát. Úgy állt ott, görbe háttal, mint aki képtelen kiegyenesedni, és az ujjai megállás nélkül mozogtak, mintha csak általa látható pókfonalakat igazgatna. Az ablakon túl Taris terült el, ami semmivel sem nyújtott szívderítőbb látványt a szobánál. A fölmart padlón bolhákkal és kullancsokkal teli takarók hevertek, mindenhol halomban állt az összetört, kifakult bútor, és az egyik falon furcsa, elnagyolt, mégis hátborzongatóan ismerős alak korommal megrajzolt körvonala látszott, alatta a nagybetűs felirat: VADER ÉL. Odakint konténer konténer hátán, mintha az egész világ valaki által itt felejtett építkezési törmelékből és ládákból állt volna.

– Elhoztátok a pénzt? – kérdezte a kubaz az anyanyelvén, amit a patkányképű lány fordított galaktikus közösre.

– Ez valóban az ő fénykardja? – kérdezett vissza a vele szemben álló fiatal nő olyan halk, rekedt hangon, mintha valami baj lett volna a torkával.

– Az biztos, hogy ez egy Sith fénykardja!

– Megnézhetem? – nyújtotta ki kezét a nő, de a kubaz csak a fejét rázta.

– Előbb kérem a pénzt! – A sápadt nő a két fekete köpenyesre pillantott, akik halk, fojtott hangon vitatkoztak.

– Honnan tudhatjuk, hogy ez valóban Vader kardja?

– Sehonnan – vonta meg a vállát a kubaz. – De ez biztosan egy Sith-fénykard, és nektek ilyen kellett.

Azok ketten ismét összesúgtak, aztán úgy tűnt, végül sikerült valamiféle megállapodásra jutniuk. Apró, furcsa jelekkel ellátott szelencéket húztak elő a köpenyük alól, amiket a sápadt nő adott át a kubaznak. Ooblamon elégedetten bólintott a pénzcsörgés hallatán, de nem ő, hanem a patkányképű lány vette át a szelencéket.

– Ő Vermia – mondta a kubaz. – A társam és tanítványom.

A fiatal nő fogta a két dobozt, behúzódott az egyik sarokba, és szép komótosan elkezdte megszámolni a krediteket.

– És most – mondta a sápadt bőrű nő –, ha megtenné, hogy átadja a fénykardot!

– Majd ha megvan az egész összeg! – dünnyögte Ooblamon. – Egyébként meg… miféle szerzetek vagytok? Jedik?

– Mi az Üresség akolitusai vagyunk – sziszegte a nő.

– Fanatikus kultuszhívők, vagy csak gyerekek, akik szeretnek játszadozni?

– Ez nem a te dolgod, tolvaj! – A kubaz megvonta a vállát, aztán Vermiára pillantott.

– Megvan mind! – mondta a patkányképű lány elégedetten. Ooblamon a sápadt nő felé nyújtotta fénykardot, de közben figyelmeztetően húzta félre a köpenyét, hogy megmutassa az övére csatolt sugárvetőt.

– Csak hogy tisztázzuk, ha esetleg az jutott volna eszetekbe, hogy ellenünk fordítjátok a fénykardot, itt helyben lövünk le benneteket!

– Nem élünk az erőszakkal. – A kubaz intett, hogy neki egyre megy, majd végre kiadta a kezéből a fénykardot. A három idegen egyszerre ragadta meg a kard markolatát, körbeállták, és úgy tűnt, beszélnek hozzá. A sápadt nő néhány halk, hálatelt szót motyogott, majd a két csuklyás társaságában az ajtó felé indult.

– Mit akartok kezdeni vele? – szólt utánuk Ooblamon.

– Elpusztítjuk – mondta a sápadt nő.

– Hát azt meg miért? – nevetett föl röfögve a kubaz.

– Hogy visszakerülhessen halott gazdájához. – Hamarosan elhalt a lépteik zaja, és már nem hallatszott más, csak Taris éjszakai életének ezernyi zöreje: szirénák távoli vijjogása, kétségbeesett sikolyok visszhangja, egy légi-robogó turbináinak búgása, és valahol, a távolban mintha egy lézerfegyvert sütöttek volna el.

– Ez tényleg Vader kardja volt? – kérdezte Vermia óvatosan.

– Ki tudja? – vonta meg a vállát a kubaz. – Egyébként meg… kit érdekel?

Huszonötödik fejezet

A szikrazápor forrása – a folt vörös volt, akár egy démon szeme – felfelé haladt az adóállomás irányítótermének ajtaja mentén. Csont uraság előtte állt, türelmesen várt, közben egy dallamtalan dalocskát zümmögött, ami körülbelül annyira volt szép, mint a kéménybe besüvítő szél bömbölése. Sinjir is várt, a sugárvetőjét lövésre készen tartva.

Értünk jönnek – gondolta magában, de aztán kissé elcsodálkozott. – És akkor mi van? A birodalmiak nemrég megtudhatták, hogy életben van. Csak még nem fogták fel. És mi lesz, ha elkapják? Ó, iróniák iróniája… Biztosra vette, hogy egy biztonsági tiszt elé viszik majd, mint amilyen ő maga is volt. Ettől a gondolattól szinte nevethetnékje támadt. A vörös folt immár félúton járt az ajtó teteje és a padló között.

– Várj! – szólalt meg Temmin. – Várj, várj, várj! Nézz oda! – Sinjir engedelmeskedett. A mennyezetről egy jókora párologtató egység lógott, aminek az alakja leginkább egy terhes droidra emlékeztetett.

– Mi van? – mordult fel Sinjir. – Látom, egy párologtató. Itt nincsenek olyan csövek, amikbe beleférnénk, csak vékony vezetékek.

– Nem, nem! Nézz oda! – biztatta a társát Temmin, és rámutatott két forgópántra. Aztán lábujjhegyre állt, megütögette a berendezés oldalát, és csak üresen kongó hangot hallottak.

– Ez nem igazi! – állapította meg Sinjir.

– Így van – helyeselt Temmin. – Ezen keresztül kijuthatunk. A járat talán a tetőre vezet. A lázadók üzeneteit ebből a helyiségből sugározták. Lehet, hogy az apám rakta ezt ide, de talán még használta is.

Temmin felugrott, elkapta a berendezés peremét, és a titkos ajtó, vagyis egy vastag fémlemez, a puszta súlyától kinyílt. A vörös folt már közvetlenül a padló felett izzott.

– Azonnal mennünk kell! – adta ki a vezényszót Sinjir, majd a nyílás alá sietett, és felnézett. Azonnal látta, hogy Temminnek igaza volt: a függőleges akna falán egy fémlétra nyúlt végig. Sinjir intett a fiúnak, és pár pillanattal később már mindketten felfelé másztak.

Temmin kidugta a fejét a nyílásból. Teljesen kilökte az ajtót, és erős fény áradt be az aknába. A vezérlőteremben szinte teljes sötétség uralkodott, ami után a világosság bántotta a szemét. Felhúzta magát, ráhasalt a tetőre, közben a szeme alkalmazkodott az itteni fényviszonyokhoz. Felpattant, körülnézett, és különös módon büszkeség szállta meg. Gondolatban megismételte magának azt, amit az imént Sinjirnek mondott: lehet, hogy az apám rakta ezt ide. De aztán feltámadt benne az ismerős harag. Az apám lázadó volt, ezért kapták el – gondolta. – És anyám is ezért ment el. És ezért hullott szét minden. Az előbbi jó érzése szempillantás alatt megmérgeződött. Mintha savval fröcsköltek volna le egy gyönyörű virágot – elhervadt és elrothadt a bensőjében. Nagyokat pislogva ismét körülnézett, és ekkor meghallotta a hangot. Egy TIE-vadász közeledett. Temmin ismét pislogott, és felnézett az égre. Nem is egy, hanem két TIE-vadászt fedezett fel. Leszólt az aknába Sinjirnek, hogy igyekezzen, aztán segített neki kimászni a lyukból.

Az első TIE úgy száguldott feléjük, akár egy meteor, és Temmin hirtelen megértette, hogy mit akar a pilóta. Csont uraság kiugrott a nyílásból. Temmin rohamra indult, elkapta Sinjirt és a harci droidot is, és magával sodorta őket egy jókora berendezés mögé, ami úgy nézett ki, mintha a párologtató külső egysége lett volna. Mindhárman hasra vágták magukat A következő pillanatban az elsőnek érkező TIE-vadász tüzet nyitott. Az épület megremegett, és a tető távolabbi sarkából tűznyelvek és füstfelhők robbantak az ég felé. Temmin kidugta a fejét, és végignézhette, hogy egy jókora antenna lebillen a tetőről, és szikrazáport okádva zuhan az utca felé. Az adás nyilván megszakadt. Temmin csak abban reménykedhetett, hogy elég sokáig ment. Pillanatokkal később lecsapott a második TIE-vadász. Tűz alá vette a tetőt, mintha a pilóta az egész épületet le akarta volna rombolni. Nem bombázóval repült, úgyhogy egyetlen sorozattal ez aligha sikerülhetett neki, de azért így sem dugós-puskával tüzelt. Öt-hat rácsapással lángoló rommá változtathatta az állomást. Temmin megragadta Csont fejét, és felkiáltott:

– Felfogod, hogy mi ez?

– Tekintse elintézettnek, Temmin gazda – felelte Csont a maga jellegzetes géphangján.

A becsapódó lövedékek jókora lyukakat robbantottak a tető másik oldalába. Törmelék repült a tér minden irányába. Több helyen hat-nyolc méter magas lángok táncoltak. A gép hajtóművének dübörgése és a sugárnyalábok vijjogása töltötte be Temmin fülét. Nem, nem is csak a fülét. A fogaiban és a csontjaiban is érezte a rezgéseket. Sinjir újra és újra összerezzent, nyilván ő is ugyanezt érezte. Többször felugrott, és leadott néhány lövést a közeledő vadászgépre – merőben feleslegesen –, aztán megpördült, és tűz alá vette a rohamosztagosokat, akik időközben felértek az akna tetejére, és most megpróbáltak kimászni a tetőre.

– Vettem, vettem – rikácsolta Csont, majd felszökkent a levegőbe, és a törzséhez rántotta a végtagjait. A következő pillanatban a vadászgép nekiment a droidnak, ami a szélvédőt áttörve bezúdult a pilótafülkébe. A gép billegni és bukdácsolni kezdett, ide-oda kanyargott Myrra háztetői felett, majd mind mélyebbre ereszkedve eltűnt Temmin szeme elől. Néhány másodperccel később visszatért az első TIE, és megint tüzet nyitott. A sugárnyalábok először a tető peremét érték, de aztán egyre közelebb csapódtak be a fedezékül használt fémládához. Temmin körbefordult, hogy megoldást keressen. Nem maradt ideje gondolkodni, sem tervezni, csak cselekedni, viszont nem látott másik tetőt, amire átugorhatott volna. Sinjir felordított, és a levegőbe mutatott. Egy harmadik TIE-vadász közeledett, hogy bekapcsolódjon az összecsapásba. Zuhanórepülésben száguldott egyenesen az épület felé, és hirtelen zöld energialándzsák szökkentek ki a lövegeiből. Csakhogy ezek a lövedékek a másik TIE oldalába csapódtak. A robbanások letépték róla a bal oldali hatszögletű stabilizátorpanelt. A megcsonkított gép azonnal pörögni kezdett, áthúzott az állomás felett, aztán belevágódott egy régi irodaépület oldalába, és felrobbant. A harmadik TIE-vadász – Temminék megmentője – vízszintes pályára állt, és elrepült a tető felett.

– Azt hiszem, anyád kerített magának egy gépet – zihálta Sinjir. Temmin bólogatott, és gyorsan végignézett magán, hogy lássa: egyben van-e még. Anyám tényleg észbontóan nagy pilóta – morfondírozott magában. De most nem szakíthatott időt arra, hogy ilyesmiken töprengjen. Krákogott egyet, és megszólalt:

– Az lesz a legjobb, ha lelépünk. Pillanatok alatt lerohanhatnak minket.

Norra azon kapta magát, hogy darazsakra gondol. Itt, az Akiván csak egyféle darazsak éltek: a vörös-kabátosok. Akkorák voltak, mint egy ember hüvelykujja, és felértek egy sorscsapással. A gonosz teremtmények kegyetlenül szúrtak, és vért szívtak az áldozatukból. Vérrel táplálták a lárváikat, de még jellegzetes, vöröses-barnás fészkeik építéséhez is felhasználták. Általában az erdőben éltek, de néha beköltöztek a városokba is, ekkor csak tűzzel lehetett kiirtani őket. Ezek a darazsak sajátos módon repültek. Nagyon nehezen lehetett lecsapni őket, mert fel-le, jobbra-balra cikáztak, aztán hirtelen megálltak a levegőben, és az ellenkező irányba röppentek. A TIE-vadász ezekre a darazsakra emlékeztette Norrát. A gép hihetetlenül fürgének bizonyult. Megtehette vele azt, amit a darazsak: teljes tolóerővel száguldott előre, aztán hirtelen olyan gyorsan fékezett, mintha belefagyott volna a levegőbe, majd jobbra vagy balra rántotta, és máris megint a teljes légköri sebességgel repült. A próba kedvéért orsózott vele egyet, és szó szerint vízszintes dugóhúzóban süvített a város felett, amely valaha az otthona volt. Na persze, ennek a manőverező képességnek ára volt. A TIE-t nem véletlenül nevezték az öngyilkosok gépének. A gyorsaság és a fürgeség érdekében a Birodalom feláldozta a biztonságot. Az egész gépezet törékeny volt, akár egy madárcsontváz. És még csak katapultülést sem szereltek bele. Szép kis vadászgép, mondhatom – dohogott magában Norra. – Inkább repülő koporsónak nevezném. Ugyanakkor nem gondolt semmi ilyesmire, amikor elintézte az adóállomást támadó gépet. Az ikercsöves ágyú lövedékei megnyomorították a másik TIE-t, ami aztán belecsapódott egy épületbe, és megsemmisült.

Ezt azért, mert a fiammal szórakoztál – gondolta Norra a felcsapó lángokat nézve. Lelkesen kurjantott egyet, majd az előtte álló feladatra fordította a figyelmét. Feljebb vitte a gépét, és a város felett lebegő párafelhőben száguldva megpillantotta a hatalmas citadellát, ami a szatrapa palotájaként szolgált. A hivalkodó, csiricsáré épületegyüttes tornyok és másfajta építmények egymáshoz ragasztott halmának tűnt. Látszott, hogy az évszázadok során valamennyi szatrapa hozzáépített valamit a már meglévő épületekhez, a saját ízlésének megfelelően, nem törődve azzal, hogy mennyire illik a többi részhez. Az eredmény a teljes zűrzavar lett, ami azonban a maga különös módján szépnek hatott. A központi kupolát és tornyot gyűrű formájú leszállópálya vette körül, és ezen a pályán három birodalmi komp állt egymás mellett. Norra módosított az irányon, hogy egyenesen feléjük repüljön.

A képernyőin zöld jelzőfények villantak fel. Két TIE-vadász közeledett felé hátulról. Azért zöldek a jelzések, mert a rendszer nem tudja, hogy ellenségek, nem igaz? – gondolta Norra. – Az azonosítójuk alapján barátnak minősíti őket.

Forrón remélte, hogy őt is barátként azonosítják a gépek fedélzeti számítógépei. De hamar rájött, hogy mi a helyzet, amikor a gépek tüzet nyitottak rá. Az izmai emlékezete gyorsabban működött, mint a tudata, és a keze elrántotta a kormányt, mielőtt az agya felfogta volna a veszélyt. A következő pillanatban már orsózva száguldott előre, majd felfelé, miközben zöld lézernyalábok húztak el mellette. A g-erők miatt olyan nyomást érzett a halántékán, mintha satuba fogták volna a fejét, és az a benyomása támadt, hogy a lába és az alteste vagy ezer méterrel lemaradva követik a teste többi részét, ami viszont szét akar szakadni… Aztán a vér visszatódult az agyába, és azt látta, hogy az üldözői immár közvetlenül előtte repülnek. Vad izgalom lett úrrá rajta, ami elsöpörte minden félelmét, és megnyomta a tűzkioldót. Zöld sugárnyalábok törtek elő a lövegeiből, és szilánkokra tépték a bal oldali gépet. A roncs jobbra perdült, és nekiütközött a másik TIE-nek. A két vadászgép összeakadt, és együtt kezdtek zuhanni, hogy aztán másodpercekkel később belevágódjanak odalent egy épületbe. Norra vett néhány mély lélegzetet, és ismét a palota felé fordította a gépét.

Adea a kezében tartott adattáblára mutatott, amin egy közeledő TIE-vadász látszott. A jelzés szerint ellenséges gép tartott nyílegyenesen a palota felé. Rae azonnal kitalálta, hogy a pilóta mit tervez. A kis méretű gép nem sok kárt tehetett a vastag falakkal övezett építményekben. De akadt egy cél, amit nem védett semmi: a kompok. Azok a kompok, amelyektől az életük függött. Azzal már elkéstek, hogy felszálljanak a gépekkel. És nem számíthattak semmiféle védelemre. A palotának nem voltak légelhárító lövegei… Várjunk csak! – szólt rá önmagára Rae. Kikapta Adea kezéből a számítógépet, pár pillanatig vadul nyomkodta a billentyűket, mígnem a képernyőre varázsolta a várost védő felszín-orbitális pálya lövegek vezérlését. Adea tágra nyitotta a szemét, és megszólalt:

– Admirális, a turbólézerek nem erre valók!

– Ez az egyetlen esélyünk – válaszolta eltökélten Rae.

– Az az ágyú… egyenesen a palotára szegeződik! – dadogta Adea. Rae a kiszámított lő-sávot jelképező vonalra nézett, és látta, hogy a segédtisztnek igaza van. De nem tehetett mást. Visszafojtotta a lélegzetét, és tüzet nyitott.

Norra az egyik pillanatban még magányosan, teljes biztonságban repült. A következőben vakító ragyogás támadt körülötte, valami lenyírt egy darabot a jobb oldali stabilizátorából, és ettől elvesztette uralmát a gépe felett. Nem, nem teljesen – állapította meg csodálkozva. Megint őrült gyorsasággal pörgött – ezúttal nem a saját akaratából –, de valamennyire tudta irányítani a TIE-vadászt. Csak egy kicsit, de egyelőre úgy tűnt, ennyi is elég lesz. Szilárdan markolta a kettős kormányt, és próbálta lassítani, netán megállítani a pörgést. Egyre jobban szédült, és homályosan látott. A gyomra felfordult, és erős hányinger tört rá, de nem adta fel. A tudata mélyéből előkúszott egy gondolat: meg fogok halni. És ezzel együtt azt is tudta, hogy mit fog csinálni. Igen, ez lesz a csúcspontja mindannak, amit valaha tett. Büszkeség áradt szét benne, amiért oly sok mindent elért az életben. De aztán újabb gondolat tolakodott az agyába: de sok mindent nem értem el. Kudarcot vallottam a fiammal. És cserben hagytam a férjemet. Brentin, Temmin, szeretlek titeket. A palotának irányozta a sebesen pörgő gépet. Egyenesen a leszállópálya felé repült. A kompok felé. Pontosan a megfelelő helyzetben álltak egymás mellett. Talán… talán sikerül magammal vinnem őket a pusztulásba… Aztán, amikor már óriásinak látta az épületegyüttest, még egy gondolat átvillant az elméjén: Bárcsak lenne katapultülés ezekben a gépekben…

Huszonhatodik fejezet

A palota megrázkódott a találattól. A lámpák többször egymás után elaludtak. A mennyezetről por szitált, és repedések jelentek meg a sima kőlapokon. Rae gyors iramban vágott át az építményen. Most már nem sétált, hanem futott. Adea utána kiáltott, de nem állt meg. Aztán Pandion hangját hallotta, de továbbsietett. Végül meglátta maga előtt a légikikötőhöz vezető lépcsőt. A kék kőből épített, rézberakásos lépcsősor régi volt és elegáns, de Rae most semmit sem érzékelt a környezete szépségéből. Nem látott mást, csak a pilótáját, Morna Kee-t, aki lefelé tántorgott. A homlokán tátongó sebből vér csorgott. Rae elkapta a nőt, és rászólt:

– Mi van magával?

– Jól vagyok – felelte Morna –, ne menjen fel oda!

– Tudnunk kell, hogy hányadán állunk – mondta határozottan Rae, és elindult felfelé. Aztán megint Pandion hangja hallatszott. Maradj itt, nyomorult! – gondolta Rae. A lépcső tetejére érve kinyitotta az ajtót. A napfény elvakította néhány pillanatra, az orrába füst szaga csapott. Szerencsére egy szélroham elfújta a fekete felhőt, és miután a szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz, felmérhette a károkat. A három komp gyakorlatilag megsemmisült. Crassus jachtja nem itt parkolt – nemrégiben felszállt, és azóta orbitális pályán keringett, amiért Rae hálás volt –, és a sor végén egy összeégett; fekete roncs hevert. Egy TIE-vadász maradványa. Egy birodalmi pilóta hajtott végre öngyilkos támadást.

A Súlyosan megrongálódott kompokon tisztán látszott a TIE mozgásának iránya: rézsútosan vágott át rajtuk. Az elsőnek a tatját törte össze, a másodiknak a középső rekeszeit, a harmadiknak pedig az orrát és a pilótafülkéjét. Az ütközések nyomán keletkező tűz mindent elpusztított, és teljesen hasznavehetetlenné tette a gépeket. Rae hirtelen tompa morajlást hallott, és arra gondolt: ez meg mi lehet? Átsietett a füstön, a roncsokon túli területre. A pálya mozgott a lába alatt, a fémelemek csikorogtak és recsegtek, de szerencsére mindegyik kitartott. Elért a zöldes patinával lepett régi rézkorlátig, nekinyomta a hasát, és lenézett. Teremtmények lármáztak odalent. Egy kisebbfajta, ritkás tömeg… Csakhogy pillanatról pillanatra többen csatlakoztak hozzájuk. A környező utcákon akivaiak tartottak a palota felé. És mi ez a másik hang? A kopogás? – kérdezte magától Rae, de nyomban rájött a megfejtésre: kövek.

A tüntetők köveket hajigáltak a palotára. Őt nem találhattak el, mivel vagy száz méterrel felettük állt. A lázongók egyelőre kevesen voltak, de a tömeg egyre nagyobb lett. Mint egy rákos daganat… Rae megfordult, hogy még egyszer megnézze a roncsokat, és hirtelen megértette: ez okozta az egészet. Ez a tűz gyújtotta meg a gyújtózsinórt. És a bomba időzítője, a felkelés bombájának időzítője immár elindult. Az erőszak elérte a kapukat, és számítani lehetett rá, hogy hamarosan felcsap a falakra. Rae hirtelen mást is megértett: ezt az egészet megtervezték. Valaki kitalálta és megvalósította, és ez a valaki talán közülünk való. Vagy a szatrapa egyik főhivatalnoka. Valaki felrúgta a bolyt, és most vigyorogva figyeli, hogy szétszaladnak a hangyák. Aztán egy újabb, riasztó gondolat villant át az agyán: mi pedig csapdába estünk idelent. A gyűrű formájú leszállópálya rándult egyet Rae előrelódult és gyorsan megkapaszkodott a korlátban A következő pillanatban valaki elkapta a karját, és annál fogva visszahúzta. Hátranézett, és meglátta, hogy Morna sietett a segítségére.

– Admirális, kérem, jöjjön vissza az épület belsejébe! – könyörgött a pilóta, és oldalra mutatott: – Nézzen oda!

Rae odanézett, és azt látta, hogy apró alakok másznak felfelé a szomszéd épületen. Talán azért tartottak felfelé, hogy jobban lássák a központi tornyot. Talán azért, hogy tűz alá vegyék.

– Igen, igaza van – mondta halkan Rae. – Bemegyünk.

A kocsma ajtaja és ablakai előtt kisebb tömeg vonult a palota felé. Sinjir meglátott egy fehérbe burkolt testet – páran elkaptak, és magukkal hurcoltak egy rohamosztagost. Ezek szerint működött a dolog. Jobban működött, mint képzeltük – állapította meg magában. A TIE-vadászok megsemmisítették az adóállomás antennáját, és ő attól félt, hogy az üzenet nem ment ki kellően hosszú ideig. De aztán robbanások következtek be a palotánál, ami azt jelentette, hogy Norra sikerrel járt. Részben ez hatott, részben pedig a gondosan megtervezett propagandafilm. Mindenesetre, a város reagált. A lakói tele voltak elfojtott haraggal és gyűlölettel, és most a dugó kiröppent a palackból. És az indulatok nem a közelmúltban keletkeztek. Nemcsak a megszállás miatt. A birodalmiak már régóta szórakoztak az ehhez hasonló bolygókkal. Noha hivatalos bekebelezésre nem került sor, adókat és vámokat szedtek a törvénytisztelő társadalmaktól, mialatt hagyták, hogy a feketepiac szereplői, illetve a bűnbandák szabadon garázdálkodjanak mindaddig, amíg leadták a kenőpénzeket. Ezért alakulhatott ki az a meghökkentő helyzet, hogy birodalmiak harcoltak Surat Nuat bűnözőinek oldalán. Már nem is titkolták a szövetség létezését, nyíltan felvállalták azt, amit mindenki gyanított, de bizonyítani senki sem tudott. Az oka-fából ácsolt pult másik oldalán álló, droid-karú mon calamari átcsúsztatott a pulton egy palackot, aminek a tartalma zöldes fénnyel derengett. Sinjir a szemöldökét felvonva nézett Pokra, aki erre kissé továbbtolta az italt, mintha azt akarta volna mondani: ne kérdezz, csak igyál!

Hát, ez a halképű fickó még sosem tévedett – gondolta Sinjir, azzal felkapta a palackot, és elindult Temmin, illetve a droidja felé. Mire megérkeztek, Csont uraság már itt volt, és elég pocsékul nézett ki. A burkolata több helyen megpörkölődött. Elvesztette több kisebb alkatrészét, a csontgyűjteményével együtt. Máskülönben egészen jó állapotban volt ahhoz képest, hogy pár perccel ezelőtt berobbant egy száguldó TIE-vadász szélvédőjén, aztán a géppel együtt lezuhant. Temmin csendesen üldögélt, de látszott rajta, hogy fortyog magában. A szemét résnyire vonta, és lendületesen rágcsálta a hüvelykujján a körmét. Sinjir az asztalra koppintotta a palackot. Aztán mégiscsak felkapta, ivott belőle egy kortyot, és erősen fintorogva ismét lecsapta. Az ital valahogy egyszerre volt keserű és édes. Túl keserű és túl édes, ráadásul sűrű volt, szinte nyúlós. És persze, elzsibbadt tőle a szája. De azért ismét ivott belőle, majd körülnézett. A kocsmában kevesen tartózkodtak. Csak a hátsó részben üldögélt néhány öreg piás. Egymás mellett kuporogtak, de valahogy mégis magányosnak hatottak.

– Te megiszod azt a szörnyűséget? – érdeklődött Temmin, anélkül hogy felnézett volna.

– Igen, azt hiszem – felelte Sinjir. – Nem mintha tudnám, hogy mi ez.

– Plooey-nedv – közölte Temmin. – Az erdő egyik fájáról.

– Hát, az íze olyan, mintha egy szivárgó droid alfelét nyalogatnám – válaszolta fanyalogva Sinjir –, de úgy tűnik, kénytelen vagyok meginni.

– Állítólag erőt ad – dörmögte Temmin.

– Szóval… aggódsz – állapította meg Sinjir.

– Hogy én? És mégis, miért tenném?

– Az anyád miatt.

– Ugyan már, anyám jól van – jelentette ki Temmin. – Ha meg nincs, hát… tudod… nem érdekel.

– Igen, ezt már mondtad – felelte Sinjir. Temmin felszegte az állát, és a száját lebiggyesztve visszavágott:

– Mi az, nem hiszel nekem?

– Azt tudom, hogy minden fiú aggódik az anyjáért, ahogyan minden anya félti a fiát – magyarázta Sinjir. – Az anyám engem bottal vert, amit az udvarunkban álló fáról tört le. Gyűlöltem érte. De szerettem őt, és aggódtam érte, mert az anyák és fiúk viszonya már csak ilyen. Ez is egyike az univerzum nagy igazságainak.

– Hát, az én anyám elment – felelte Temmin. – Magamra hagyott és elment, hogy harcoljon valami ostoba háborúban. Úgyhogy elhiheted: nem érdekel. Nem érdekel.

– Nem érdekli – visszhangozta Csont uraság.

– Ha te mondod… – dörmögte Sinjir.

– Igen, ezt mondom. Nem érdekel – mondta ismét Temmin, és az ajtóra pillantott. Sinjir a nyakát nyújtogatva odanézett, és azt látta, hogy Jas besétál a kocsmába. Azonnal felfedezte őket, és elindult feléjük. De volt valami a mozgásában, valami bizonytalanság. A testbeszédével azt üzente: rossz hírem van, és nem akarom átadni. Aztán, ahogyan Temminre nézett, amikor odaért az asztalhoz… Jaj, ne – gondolta Sinjir, mert már tudta, hogy mit fog hallani.

– Temmin – mondta halkan Jas –, anyádnak sikerült végrehajtania a küldetését. De nem élte túl. Norra nincs többé.

A csúcstalálkozó résztvevőin eluralkodott a pánik. Mindenki összevissza ordítozott. Ott maradtak a nagy étkezőasztal körül, onnan kiabálták egymásnak, hogy mi legyen a következő lépés. A körülöttük lévő holo-vetítők felett a különféle állomások adatsorai fénylettek. Némelyik adat a gyülekező tömegről szólt, mások a saját veszteségekről. Néhol pedig a közeljövőre vonatkozó jóslatokat lehetett olvasni.

– Hány TIE-vadászunk maradt? – tudakolta Pandion. – Válaszoljon, admirális! Hány maradt az Akiván? – Adea fordított egyet a holo-vetítő tányérján, hogy Rae jól láthassa a feliratokat, és a készülék felett megjelent egy jelentés a legfrissebb veszteségekről. Sloane odanyúlt, és tovább fordította a berendezést, hogy Valco is láthassa az anyagot.

– Ötöt vesztettünk abban a támadásban – közölte Rae. – Kettőt az adóállomásnál, ami a lázadó propaganda forrásaként szolgált, kettőt pedig az semmisített meg, aki ellopott egy gépünket. Ez az ötödik, amit elveszettünk. Szóval, a kötelék fele megsemmisült.

– A fele – ismételte Pandion, és ingerülten fújtatott. – Tehát, mindössze öt rövid hatótávolságú vadászunk állomásozik az egész városban?

– Pontosan.

– És hány katonánk?

– A palotában tartózkodó egységeken kívül egyetlen század.

– Száz-százötven rohamosztagos? – kérdezte Pandion. – Ennyi?

– És a tiszti állomány – közölte Rae. – Ők is vannak vagy húszan.

– Szóval, százhúsz katonánk van egy… hányan élnek is a városban?

– Körülbelül egymillióan – mondta Shale. Pandion ekkor feltette az elkerülhetetlen kérdést:

– Miért nincs több katonánk, admirális? Miért ilyen gyenge a védelmünk? – Igazság szerint ismerte a választ. Mindannyian ismerték. A döntés, hogy rendezzék meg ezt a csúcstalálkozót, gyorsan megszületett, de a megszervezése hősies erőfeszítéseket igényelt. Összeszedtek minden apró részletet, a kedvenc ételektől kezdve egészen odáig, hogy ki milyen anyagból készült takaróval szeret aludni. Mindannyian tudták, hogy a városban miért nem állomásoznak egész ezredek, vagy zászlóaljak, de Pandion mégis feltette a kérdést, mert szét akarta zúzni Rae minden tekintélyét és hatalmát. Rae azonban bátran belenézett a férfi szemébe, és elszántan válaszolt:

– Azért, mert nem akartuk, hogy ez a művelet megszállásnak látszódjon. A kockázat csekélynek tűnt…

– De most már lényegesen magasabb, nem gondolja? – vágott közbe Pandion. – Több hajóra van szükségünk. Vissza kell rendelnünk a csillagrombolókat. Hívják vissza őket a szomszéd rendszerből, admirális! Álljanak ismét orbitális pályára! Mi pedig felszállunk a hajónkra, és távozunk.

Shale felállt, a levegőbe lökte mindkét kezét – ez a gesztus szokatlan volt tőle –, és indulatosan kifakadt:

– És mégis, hogyan óhajt távozni? Nincsenek idelent hajóink! Be vagyunk zárva a palotába. Teljesen körülvesznek minket azok, akik torkig vannak a szatrapa elnyomásával, és…

Ezúttal Isstra szatrapa szólt közbe. Az alázatossága és a nyájassága nyomtalanul eltűnt, a szavaiból szinte méreg csöpögött. A mosolyát sem lehetett látni, az arcát eltorzította a kétségbeesés.

– Nem! – tiltakozott éles hangon. – Nem rakhatják ezt az egész súlyt az én vállamra. Nem vagyok az igavonó állatuk, hogy hordozzam a bűneiket. Kivetettem az adókat, amiket a Birodalom megkövetelt. Hűséges szövetséges voltam, végrehajtottam mindent, amit kértek, és mit kaptam érte cserébe? – Hirtelen elvékonyodott hangon, panaszosan folytatta: – Lyukat robbantottak a palotámba! Az az ágyú szétlőtte a keleti tornyot! Egy tornyot, ami már kétezer éve ott állt! – Sloane tudta, hogy a fickó hazudik. A torony, amit a turbólézer megsemmisített, nem annyira régen épült – a Withrafispek egyike emeltette az utóbbi kétszáz évben. A stílusa ahhoz a korszakhoz illett. Sloane az asztalra csapott az öklével, és miután a szatrapa ijedten elhallgatott, határozottan kijelentette:

– Nem fogom visszarendelni a csillagrombolókat. – A többiek tátogva meredtek rá, majd Crassus kibökte:

– Szavaznunk kell róla.

– Ahogyan azt már megállapítottuk – felelte Sloane –, az efféle döntéseket jobb, ha egy ember hozza meg, nem pedig egy testület. Én vagyok a rangidős parancsnok, és én döntöm el, hogy mi legyen azokkal a hajókkal.

– Márpedig ide fogja rendelni őket! – csattant fel Pandion. – Ezt kell tennie! Szerzünk egy helyi kompot, és a TIE-vadászok majd fedeznek minket. Meg kell mutatnunk, hogy erősek vagyunk. Nem tehetjük meg, hogy kilopózunk innen, és elmenekülünk, mint a riadt ryukyu nyulak. Mi nem futamodunk meg, ha tüzet látunk. Szembenézünk vele! Aztán leküldjük a csillagrombolókról a bombázókat, és megtanítjuk az ittenieknek, hogy mivel jár az, ha fellázadnak a Galaktikus Birodalom ellen!

– Jelenleg az Új Köztársaság… – kezdte Shale, de Pandion közbeszólt: – A Lázadók Szövetsége!

– Az Új Köztársaság – ismételte nyomatékos hangsúllyal Shale – vezetői nem tudják, hogy mit kezdjenek a helyzettel. Nem küldenek ide egy flottát, mert nem tudják, hogy mi várja őket. És nem akarnak elidegeníteni maguktól egy világot, ami a jövőben a szövetségesük lehet. Így aztán várnak. Óvatosak, és nem akarnak túl kemény eszközöket alkalmazni. Sokat nyertek az utóbbi időben, de tudják, hogy elővigyázatosnak kell lenniük. Nem mennek bele vakmerő játszmákba, ezért nekünk sem szabad megtennünk.

– Maga gyáva, alattomos, puhány…

– Crassus jachtjával fogunk távozni – szólt közbe Rae, hogy véget vessen a moff és a tábornok közötti fárasztó vitának. – Ez lesz a megoldás.

– Hogy micsoda? – kérdezte Crassus, és elvörösödött haragjában. – Mit mondott? Én nem támogatok semmi ilyesmit! Hogy az én drága hajómat, a Golden Harpot… nem, én ebbe nem egyezem bele!

– Ez meg engem nem érdekel – vágott vissza Rae. – Maga nem igazi birodalmi, hanem csak egy bankár. Szép számmal vannak még olyanok, akik hajlandóak pénzt kölcsönözni nekünk. És csak egy birodalmi felszólítás kell, és úgy kiürítik a maga számláit, ahogyan egy vörös kabátos raj szívja ki a vért az áldozatból. Ha az utamba áll, Arsin, én magam végzem ki. – Pandion füttyentett egyet, és megjegyezte:

– Nézd már, kinek jött meg a bátorsága! – Crassus elsápadt, és bizonytalanul dadogta:

– Én… maga… nem… teheti meg.

– De igen. És meg is teszem – jelentette ki elszántan Rae, azzal előrántotta a sugárvetőjét, és Crassusra szegezte. – Szóval, bele, egyezik?

– Nézze… – hebegte a férfi, mire Rae meghúzta az elsütőbillentyűt. A lövedék alig egy ujjnyival süvített el Crassus felett, aki erre összerezzent, és hadarva kijelentette: – Igen, jól van! Igen! A csillagok szerelmére, igen!

– Helyes! Hívja a hajót! – rendelkezett Rae. – Hívja le a felszínre a Golden Harpot!

Crassus bólogatott, és nagyokat nyelt. És ekkor a helyiségben ismét elszabadultak az indulatok, mindenki nekiesett mindenkinek Pandion viszont alig látható, rejtélyes mosolyt villantott Sloane-re, aki nem értette az okot. Fel nem foghatta, hogy mi rejtőzik a mosoly mögött. Pandion büszke talán? Büszke őrá, amiért megszilárdította a hatalmát, vagy saját magára büszke, mert eltolta őt eddig a pontig? Vagy csak szórakoztatónak találta az ő erőlködését? Az a mosoly jobban aggasztotta Sloane-–t, mint bármi más. Adea hirtelen odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:

– Van egy új problémánk. – Legyen már elég! – kesergett magában Rae, és fojtott hangon megkérdezte:

– Mi van már megint?

– Jobb lenne, ha a saját szemével látná – felelte Adea.

Közjáték

Hiper-űr

A csillagok fénycsíkokká nyúltak, amik aztán vastag sávokká szélesedve örvényleni kezdtek, amikor a Millennium Falcon a hipertérbe ugrott. Han Solo egyhetes szakállal borított állát vakargatta, közben pofákat vágott és fintorgott. Csubakka rámordult, és az arcára mutogatott.

– Igen, tudom – dörmögte Han –, most már tényleg egy elhanyagolt űrcsavargó vagyok. Azért növesztettem ezt a szőrt, hátha összetévesztenek veled. – Rávigyorgott a vukira, aki morgott valamit: aztán folytatta: – Jól van, nyugalom, nagyfiú. Senki sem fog összetéveszteni veled. Olyan vagy, mint egy szőrrel borított, két-lábon járó fa.

Csubakka hátradőlt az ülésen, fekete szeme csillogva tükrözte vissza a kinti fénysávokat. A vuki unatkozott, márpedig egy unatkozó vuki veszélyes is lehetett. Az utolsó rendszerben, amelyben jártak – az Ord Mantell mellett, a Középső Gyűrűben –, Csubi a navigációs számítógéppel szórakozott, hogy elcsípjen egy rendszerhibát, ami már többször összezagyválta a hiper-hajtómű vezérlését. Sikerült megtalálnia, és helyrehoznia, de akkor meg a lövegek mondták fel a szolgálatot. Ezt természetesen csak akkor vették észre, amikor megtámadta őket három krish kalózhajó. Beszereztek néhány csúnya sérülést a vektorlemezekre és a lebegtetőrendszerbe, és alig tudtak lelépni onnan.

Han ettől függetlenül remekül érezte magát attól, hogy idekint lehetett úgy, hogy csak Csubakka volt vele. Igen, hiányzott neki Leia és Luke – sőt Lando is, bár ezt soha nem mondta volna ki hangosan –, de ez a mostani helyzet a régi szép időket juttatta eszébe. Ő, a vuki és a Falcon… csak annyi felelősség, hogy vigyázniuk kell a saját hátukra – és persze, hogy meggazdagodjanak. Ami éppenséggel sosem történt meg.

– Jól van, kitörünk a hiper-űrből – jelentette ki Han, és a vezérlőkarért nyúlt, hogy leállítsa a hiper-hajtóművet. És amint lehúzta, a fénysávok megrövidültek, aztán jött az a szédítő érzés. Az, ami sosem maradt el, függetlenül attól, hogy valaki hány ugrást hajtott már végre. Az, amikor az utazó úgy érezte, hogy az agya őrjítő gyorsasággal száguld előre, míg a gyomra több parszekkel lemaradva követi. A következő pillanatban meglátták maguk előtt a Dasoor bolygót. Ez is azon világok közé tartozott, ahol a törvények nem sokat értek. Hemzsegtek rajta a bűnözők. Bandák irányították, amelyeket egy kartell fogott össze, és a tényleges munkát rabszolgák végezték. Han már fiatalabb éveiben is utálta ezt a helyet. A rablókat még csak-csak elviselte, de a rabszolgatartókat halálosan gyűlölte.

Csubakka hörgött és morgott, mire Han kijelentette:

– A terv ugyanaz, mint mindig. – Ugyanez történt az Ord Mantellen, az Ando Prime-on, a Kara-binen, és a többi helyen. Han egy kibernetikus lencsét illesztett a szeme elé, ami ugyan nem működött, viszont eltakarta az arca negyedét. Ezen felül egy ronda pilótasapkát húzott a fejére, ami a szakállal és a lencsével együtt elegendő álcázásnak tűnt ahhoz, hogy azok, akik nem ismerik közelről, ne ismerjék fel egyetlen pillantással. Csubakka tiltakozva hörgött, Han pedig a kezét feltartva válaszolt: – Tudom, cimbora, tudom. Én is jobban szeretném, ha ott lennél velem. De ha azok azt látják, hogy egy csempész egy felszabadított vukival az oldalán sétálgat, biztosan lelepleződünk. Fel kell derítenünk a birodalmiak ellátóvonalait, és ehhez le kell mennem oda, teljesen egyedül, hogy kicsit megrugdossam a port, és megszaglásszam. Te pedig… maradj a Falconon, arra az esetre, ha forróvá válna a helyzet.

A legfrissebb pletykák szerint a Birodalom – miután az utóbbi hónapok során elvesztette a hagyományos ellátó útvonalait és hajóit – azokhoz a bűnszervezetekhez fordult segítségért, amelyeket titokban támogatott az elmúlt évtizedben. Han arra készült, hogy leszáll a bolygóra, kérdezősködik itt-ott, hátha megtud egyet és mást. Eddig nem sok mindent sikerült kiderítenie. Csubakka vakkantott egyet, és Han egyetértett vele:

– Igen, én is remélem, hogy Wedge-nek jobban megy. Na, szálljunk le, aztán… – Ebben a pillanatban megreccsent az adó-vevő, és a holo-vetítő felett megjelent egy kéklő fényalak. Han felnevetett, a vuki pedig integetett. – Nocsak, nocsak – mondta aztán Han –, nézd csak, mit sodortak ide az űr hullámai. A hívó fél, egy középkorú ember nő csípőre tette a kezét, és vidáman felkiáltott.

– Szia, vén gazember!

– Még hogy vén? – mordult fel Han, és sértettséget színlelve folytatta: – Imra, ez fájt! Egyenesen a szívembe döfött! – Hirtelen elmosolyodott, és hozzátette: – Én nem öregszem, ezt tudhatnád.

– Gondolod, hogy Leia is ugyanígy érez?

– Tudod, ez igazi mélyütés volt – dohogott Han, de közben szélesen vigyorgott.

– Neked meg azt kell tudnod, hogy bármikor ejtheted a hercegnőt – vágott vissza Imra. – Dobd le a törvénytisztelő, rendes polgár öltözetét, és gyere vissza gazfickónak!

– Azért hívtál, hogy gúnyolódj velem, vagy van valamid a számomra? – érdeklődött Han.

– Van itt egy lehetőség, de nagyon kevés az idő – felelte Imra.

Csubakka hörgött valamit, és Han bólogatva válaszolt:

– Nézd, ahogyan te magad is céloztál rá az előbb: én már kiszálltam abból az életből, vagyis akármiért akartál velem beszélni… – A nő holo-alakja eltűnt, és a helyén egy másik jelent meg, egy bolygó háromdimenziós képe.

Csubakka szempillantás alatt izgatott lett. Felugrott a helyéről, hangosan bömbölt, és az öklét rázta, mígnem meglökött egy kart a feje felett, és ezzel kikapcsolta az egyik stabilizátort. A Falcon billegett és rázkódott, mire Han villámgyorsan felnyúlt, és visszakapcsolta a berendezést. Éppen készült rászólni a barátjára, hogy higgadjon le, amikor észbe kapott. A holo-vetítő felett a Kashyyyk képe derengett. Csubakka otthonáé. A Kashyyyk továbbra is a Birodalom fennhatósága alá tartozott. Csubakka valaha rabszolga volt, akár a többi vuki. Bilincsbe verve, éhesen és fél-őrülten dolgozott. Kivágta a csodás Wroshyrokat, hogy helyet csináljon az élelemtermelő telepeknek, amelyek aztán ennivalóval látták el a birodalmi seregeket. A vukikat máshol is rabszolgaként foglalkoztatták, hajóval szállították őket a Galaxis különböző vidékeire, és ott bányákban dolgoztak, vagy nagyszabású építkezéseken, például a két Halálcsillagon. Néha kísérletekhez használták a jobb sorsot érdemlő, szőrös óriásokat – gyógyszereket és fegyvereket próbáltak ki rajtuk.

– Jól van, cimbora, jól van – szólt rá Han a barátjára, közben megveregette a vállát, és visszanyomta az ülésére. A vuki megfeszítette az izmait, vicsorgott, és zihálva lélegzett. Han tovább nyomta lefelé, és odaszólt Imrának: – Miféle lehetőségről beszélsz?

– A vukik bolygója még zárlat alatt van – kezdte Imra a magyarázatot. – A birodalmiak nem akarnak lemondani róla, de a soraik megritkultak. Normális esetben jönnek-mennek a hajók, hozzák-viszik a tiszteket és a rohamosztagosokat, de a teljes létszámuk sosem változik. Kivéve most, ugyanis egy ideig sokkal kevesebben lesznek.

– Nem értelek – közölte Han.

– Megint cserélik az őrséget, vagy hogyan nevezik ezt – felelte Imra –, vagy szükség van a hajókra más bolygókon. Ezt nem tudom pontosan. A részletek eléggé homályosak, de azt tudjuk, hogy a hajók nem egyhamar fognak visszatérni. Ami azt jelenti, hogy lesz néhány napunk.

– Mikortól?

– Mostantól kezdve. – Csubakka hátravetette a fejét, és üvöltött egyet.

– Mostantól kezdve? – ismételte Han, és hirtelen izgatott lett. – Úgy érted, például mától?

– Majdnem. Az óra körülbelül helyi idő szerint éjfélkor kezd ketyegni.

– A Szövetség… akarom mondani, az Új Köztársaság, nem rajongana az ötletért – dörmögte Han. – Komoly felelősségem van. Nem tehetem meg, hogy megváltoztatom a tervet, és csak úgy fejest ugrom ebbe…

Pontosan tudta, hogy mit mondanának az Új Köztársaság Vezetői. Meghatározott stratégia szerint haladtak. Egyelőre nem akarták a Kashyyykra irányítani a figyelmüket. Han többször is kérte már őket, de mindannyiszor nemet mondtak. Csubakka azzal a bizonyos tekintettel meredt rá. Egy hangot sem adott ki, de hatalmas mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Han pedig megint csak észbe kapott: amiket az előbb mondott, az nem rá vallott. Az űrben repült, Csubakkával az oldalán, szabadon mozoghatott. Azt csinálhatott, amit akart. Ihatott, ha ahhoz volt kedve, pénzt kereshetett, ha ahhoz, és nyugodtan belevághatott bármilyen őrültségbe. Senki sem parancsolt neki. Valami megmozdult a bensőjében. Eljött az idő, hogy egy időre önmaga legyen.

– Tartozol nekem egy nagy szívességgel, emlékszel? – kérdezte Imrától. – Leszedtem rólad azt a csillagrombolót! Ne mondd, hogy nem emlékszel!

– Hogyne emlékeznék, azért vagyok még életben – válaszolta a nő. – Te mondtad, hogy ha valaha hallok valamit a vukik bolygójáról, szóljak neked. Hát tessék, most szólok.

– Ez még nem elég – morogta Han –, ennél többet kell tenned.

– Mennyivel többet? – kérdezte bizonytalanul pislogva Imra.

– Szedj össze mindenkit! – kérte Han. – Minden normálisan gondolkodó gazfickót, csempészt, rablót, tolvajt, betörőt. Mindenkit, aki szívességgel tartozik nekem. Mindenkit, aki annyira utálja a birodalmiakat, mint mi.

– Nem olyan hosszú a lista, mint szeretnéd – jegyezte meg Imra.

– Nem baj. Ajánld fel nekik, hogy amnesztiát kapnak – felelte Han. – Ha szeretnék tisztára töröltetni a személyi aktáikat, tudjanak róla, hogy az Új Köztársaság éppen neveket ír egy listára. Azokét, akik teljes bűnbocsánatot fognak nyerni.

– És ez igaz?

– Az hát – hazudta Han. Nem volt igaz. Legalábbis, ő még nem hallott ilyesmiről. De el akarta intézni, hogy igaz legyen. Csubakkára nézett, és odaszólt neki: – Hé, cimbora! Tudod még, hogyan léphetsz kapcsolatba más menekültekkel? Roshykkal, Hrrgnnel, Kirrathával, és a többiekkel? – Ezek a vukik valaha a Kesselen raboskodtak, és megszöktek, ami keveseknek sikerült. Ők voltak a legkeményebb, legelszántabb szőrös óriások az egész Galaxisban. Manapság zsoldosként dolgoztak, és a politika aligha érdekelte őket, de a szülőbolygójuk felszabadítása annál inkább.

Csubakka bólogatott, és éles hangú hörgéseket hallatott.

– Helyes, szedd össze őket! – rendelkezett Han. – Imra, te meg gyűjtsd össze a többieket! Mondd meg nekik, hogy a Warrin állomásnál találkozunk. Minél előbb. Mondjuk, tegnap. Nincs szükségünk sem a Szövetségre, sem a Köztársaságra. A magunk módján intézzük az ügyet. – A vuki diadalittasan a levegőbe lökte vaskos karját. Imra megígérte, hogy mindent elintéz, és megszakította az adást.

– Egyelőre nincs tervünk, cimbora – állapította meg Han. A vuki mordult egyet. – Majd menet közben kitaláljuk – tette hozzá Han. Csubakka bólogatott és morgott. – Így van, cimbora – helyeselt vigyorogva Han –, mint a régi szép időkben. Csubakka hirtelen a kapitány felé lendült, átölelte mindkét vaskos karjával, és úgy megrázta, hogy összecsattantak a fogai. Han ennek ellenére vigyorgott és nevetett. Aztán, miután a vuki elengedte, ismét megszólalt:

– Gyerünk, Csubi! Tápláljuk be az új koordinátákat! Legfőbb ideje, hogy hazavigyünk téged!

Huszonhetedik fejezet

Wedge végigtántorgott a szatrapa palotájának folyosóján. A fájdalom úgy húzta lefelé, mintha vastag láncokat cipelt volna. A fáradtság elvette az erejét, és nem számított, hogy a szíve milyen gyorsan vert, hogy mennyi adrenalin keringett az ereiben, a csontjai egyvalamit üzentek újra és újra: add fel, feküdj le, és add fel. Az energiaszolgáltatás csak pár perce szakadt meg, és amikor megtörtént, a bilincsei lehulltak. Immár szabad volt – vagy majdnem. Hangokat hallott a közelből: riadt kiáltásokat, amiket lábdobogás követett. Rohamosztagosok vonultak valahová. Wedge összerezzent, és behúzódott a legközelebbi falfülkébe, amelyben egy keskeny polcon díszes kerámiaváza állt. Bepréselte magát mellé, és még a lélegzetét is visszafojtotta. Egyre közelebbről hallotta az egyszerre csattanó lépteket, és megütötte a fülét egy-egy mondat:

– Az admirális szerint ez csak egy elterelő művelet.

– Vagy csak nem akarják, hogy elmenjünk.

– Kik nem akarják?

– Számít az?

Néhány pillanattal később az elöl haladó rohamosztagosok elmentek a falfülke előtt, de aztán a csapat hirtelen megtorpant úgy, hogy az utolsó páros pont a mélyedés előtt állt meg. Wedge hitetlenkedve pislogott, és megfeszítette az izmait. Nem akarta olcsón adni a bőrét. De aztán meghallotta, hogy az egyik katona leadja a jelentést:

– A harmadik emeleten nincs senki. Megyünk a negyedikre! – A rohamosztagosok elindultak, Wedge pedig fellélegzett Minden ízülete kegyetlenül sajgott. A lábában már alig maradt erő. Sőt hirtelen megbicsaklott a térde, és miközben próbálta visszanyerni az egyensúlyát, meglökte a vázát. A díszes kerámiaedény megbillent néhányszor, és többször is hozzákoppant a polchoz. A rohamosztagosok megint megálltak, és az egyik megszólalt:

– Ti is hallottátok?

– Hátulról jött – felelte valaki. És elindultak visszafelé. Wedge úgy látta, nem maradt más választása: harcol, vagy megint elfogják. Összekaparta minden erejét az ugráshoz, és miközben támadóállásba állt, megint hozzáért a vázához, ami odébb csusszant. És ekkor kövön sikló kő halk csikorgása hallatszott. Wedge megérezte, hogy a háta mögött kinyílik a falfülke hátsó fala. Megfordult, és egy keskeny ajtót látott, ami mögött titkos járat húzódott. Most vagy soha – gondolta, és a vázát gondosan kikerülve bebújt a szűkös nyíláson. A rohamosztagosok léptei már a fülke előtt csattogtak. Wedge meglátott egy kőgombot a falon, és gondolkodás nélkül megnyomta. Az ajtó becsukódott előtte, pont abban a pillanatban, amikor meglátta egy fehér páncél villanását.

Temmin minden ízében remegett, és erősen szédült. A tenyere nyirkos lett, a gyomra felfordult. Megpróbálta összeszedni magát, miközben Jas elmesélte neki, hogy az anyja TIE-vadásza az, ami egy órával korábban megmentette az életét – belevágódott a szatrapa palotájába. A többiek igyekeztek megvigasztalni. Még Csont uraság is rátette egyik fémujját a vállára. De ő minden kezet lesöpört magáról, és közölte a többiekkel, hogy jól van, hagyják békén.

Kipislogta szeméből a könnyeket, és elfordult, hogy a társai ne láthassák. A fal felé fordult, keményen összepréselte a két fogsorát, illetve az ajkait, és mert a keze megállíthatatlanul remegett, gyorsan az asztal alá dugta. Valahogy mindig tudta, hogy egyszer eljön ez a nap. Az anyja annak idején elment otthonról, és a Galaxist járta. A lázadókért harcolt. Készleteket szállított a birodalmiak által ellenőrzött űrszektorokban. Minden egyes napon, amikor nem tudott beszélni vele (és ez gyakran megesett), szentül hitte, hogy az anyja meghalt. Hogy a hajója ott sodródik valahol a végtelen űrben, a holtteste pedig egy ülésbe szíjazva hever. Ez a gondolat sokszor úgy tört rá, mint valami különösen nyomasztó rémálom. És most eljött a nap. Rögtön azután, hogy ők ketten ismét találkoztak. Mialatt Jas tovább magyarázott arról, hogy a küldetésnek még nincs vége, és hogy még el kell végezniük a munkát, Temmin ádáz harcot vívott azért, hogy elfojtsa a bensőjében tomboló érzéseket. Elsősorban a haragját. Haragudott az anyjára, amiért elhagyta őt, és egy ügynek szentelte magát, ami mindig fontosabb volt számára, minta saját fia. És haragudott saját magára is, amiért ennyire önző, és mert nem használta ki jobban azt a kevés időt, amit együtt töltöttek.

Gyakorlatilag mindenkire haragudott. Haragudott Sinjirre és Jasre, amiért belerángatták ebbe az őrültségbe, haragudott Suratra, amiért ő volt Surat, haragudott az Új Köztársaságra és a Galaktikus Birodalomra, és… Hirtelen széklábak csikorgását hallotta. Megfordult, és azt látta, hogy a társai tátogva néznek valakit. Egy nőt bámultak, aki az asztal végénél lévő széken ült, és pont ekkor húzta félre az arcát takaró fekete fátylat.

– Anya… – nyögte ki Temmin elhaló hangon. Norra arcán horzsolások vöröslöttek, és egy-két elkenődött koszcsík is akadt rajta.

– De hát… lezuhantál… – dadogta Jas.

– Mint kiderült – felelte a vállát megvonva Norra –, a TIE-vadászokban van katapultülés.

Temmin talpra ugrott, közben leverte az asztalról a plooey nedvvel teli palackot. De jószerével észre sem vette, mert csak az érdekelte, hogy megölelhesse az anyját. És Norra mosolyogva viszonozta az ölelést. Sokáig szorították egymást, bár Temmin úgy érezte, nem elég sokáig.

Az áramszünet – gondolta Rae. Amikor a TIE-vadász belevágódott az épületbe, és megsemmisítette a kompokat, pár másodpercre megszakadt az energiaszolgáltatás. És a jelekből ítélve ennyi is elég volt. Wedge Antilles nyomtalanul eltűnt, és azóta szabadon mozoghatott az egész palotában. Az elektromágneses bilincsek kikapcsoltak, és ezt a fogoly nyilván azonnal kihasználta. A régi épületben nem léteztek sem tartaléktelepek, sem generátorok.

– Ez nem valami jó hír – állapította meg Rae.

– Megkeressük – jelentette ki Adea, bár a hangjából hiányzott a meggyőződés. – Ráállítom az összes katonánkat.

– Helyes – nyugtázta Rae. Adea elhagyta a helyiséget, és az admirális felkapta az orvos-droid fejét. A gépezetet alighanem Antilles intézte el. És ezzel előkerült egy újabb probléma, méghozzá egy jó nagy. Úgy tűnt, ez a csúcstalálkozó csak arra lesz jó, hogy az egymáshoz adódó problémák merőben új problémákat teremtsenek. Tévedések és melléfogások kusza zűrzavara volt az egész. Rae-nek megmondták, hogy rossz ötlet az egész, de ő ragaszkodott hozzá.

Kitartott a gondolat mellett, amit Denetruis Vidian hangoztatott oly gyakran: felejtsük el a régi utakat. A magáévá tette ezt az eszményt, mert a Birodalom a régi utakkal nem nyert semmit. Úgy tartotta, hogy egy új, másféle rendszer lesz az, ami meggyógyítja a Birodalmat, és megmenti a Galaxist. Az fogja biztosítani a békét, mielőtt a káosz ismét eluralkodik. Az új rend azokból a magvakból fog kihajtani, amelyek a második Halálcsillag megsemmisülésekor szóródtak szét. De Rae most már nem volt biztos a dolgában. Lehetségesnek tartotta, hogy a régi út az egyetlen járható út. A teljes ellenőrzés, a mindent elsöprő erő. A fekete kesztyűbe bújtatott acélököl. Sloane észbe kapott, és a feladatára összpontosított. Meg kellett találnia Antillest. Már megint.

A járatban éppen csak elfért egy ember. Jócskán eltért a palota tágas folyosóitól, amelyeken az őrök csapatostól mozoghattak, de talán még egy sikló is végigmehetett volna rajtuk. Ez egy szűkebb folyosó volt. Titkos és bensőséges. Alighanem a szatrapának építették, vagy a szatrapa vendégeinek. Wedge számára ez is újdonságot jelentett. Sosem forgott a Galaxis vezető köreiben. Fiatalkorában egy töltőállomáson dolgozott, szabadidejében pedig a helyi farmokon. De persze így is megértette, hogy mire kellett ez a járat: a szatrapa láthatatlanul közlekedhetett a palotában.

A nagy kérdés úgy hangzott: mit csináljon most? Megállt pár percre, hogy lélegzethez jusson, és kicsit összeszedje magát. Mialatt óvatosan araszolgatott előre, kék fényű lámpák gyúltak fel előtte, míg a mögötte lévők lassan elsötétedtek. Egyszerre körülbelül három méterre látott előre és hátra is, ami elég kísérteties hatást eredményezett. Néha parányi ablakok előtt haladt el, amelyeken keresztül kilátott a városra, és amelyek a szabadulás ígéretével kecsegtették. A látvány reményt adott neki, de meg is kínozta.

– Olyan közel van – suttogta halkan. De aztán befordult egy sarkon, és meglátta. A fénykéve egy régi ablakon sugárzott be a járatba. A repedezett üvegű ablak nem volt nagy, de Wedge úgy ítélte meg, hogy átfér rajta. Ha kitöri, átmászik a másik oldalra, és… Ebben a pillanatban kinézett, és meglátta a mélységet. Három emelet magasan volt. És a palota emeletei sokkal magasabbak voltak, mintegy akármilyen másik épületé, ami azt jelentette, hogy legalább tizennyolc-húsz méter választotta el az utcaszinttől. Ekkor arra gondolt, hogy talán felfelé kellene másznia. Vagy ha van itt egy ablak, akkor eggyel lejjebb is lehet egy. Ha a folyosó folytatódik… A felismerés elemi erővel tört rá.

Most már biztosra vette, hogy el tud menni innen. Hogy elhagyhatja az épületet. De aztán mihez kezd, ha kijut a városba? Hiszen halálosan fáradt, és mindene fáj. Lehet, hogy egy órán belül elkapják, vagy tíz óra múlva, vagy néhány nap múlva. Attól mi fog megváltozni? A birodalmiak megvetették itt a lábukat, valami nagy dologra készültek a palotában, méghozzá most, ezekben az órákban. És ha ő elmenekül, az életét talán meg tudja menteni, de vajon meg tudja majd menteni az Új Köztársaságot is? Wedge rövid töprengés után rájött, hogy a válasz: nem. Az egyetlen esélye az, hogy itt marad. Itt marad a palotában, és kideríti, hogy mi történik. Vagy legalábbis megtalálja a módját annak, hogy üzenetet küldjön Ackbarnak és a többieknek. Még egyszer, utoljára kinézett az ablakon.

– Annyira közel van – mormolta, és továbbindult.

Norra rááldozott egy percet arra, hogy élvezze a találkozást. Fáradt volt, és nem vágyott másra, csak a pihenésre. Minden porcikája fájt, a feje búbjától a lábujja hegyéig. Valahányszor pislantott egyet, azt látta, hogy száguldva közeledik a palota felé. Emlékezett rá, hogy mindkét kezével megtámaszkodott a műszerfalon (ostoba ötlet volt, mert mégis mennyire tompíthatta a becsapódás erejét?), és rátenyerelt néhány gombra. Ezek egyike aktiválhatta a katapultot. A következő, amire emlékezett, hogy forogva repül a levegőben, a vadászgép pedig végigszánt a három kompon. Az ejtőernyője kinyílt, és egy erős szélroham jobbra rántotta. Aztán már az utcán feküdt, az ernyő vonszolta még egy darabig. Ekkor szakadt szét a ruhája, és horzsolódott le az oldala, illetve az arca. Így aztán átadta magát a pillanatnak. Örömmel fogadta az öleléseit és a mosolyait annak a két teremtménynek, akik ugyan idegenek voltak a számára, de most mégis a barátainak érezte őket: a fejvadászt és a volt birodalmi tisztet. Még a fia különös droidja is közölte vele:

– Örülök, hogy nem robbant atomokra, Temmin gazda anyja.

Norra felkacagott, és a többiek is vele nevettek. Aztán maga mellé húzta Temmint, és átölelte a derekát.

– Én is örülök, hogy élek – mondta derűsen, de közben érezte, hogy elmúlt a pillanat. El kellett múlnia. Egy pillanatra összepréselte a száját, majd kinyitotta, és megkomolyodva hozzátette: – De még el kell végeznünk a dolgunkat. Be kell jutnunk a palotába, és ha minden igaz, akkor tudom, hogyan tehetjük meg.

   Közjáték

Coruscant

Ez volt Jak tizenharmadik születésnapja. Úgy érezte, egy fiatal fiúnak – egy fiatal férfinak! – jár a születésnapi ajándék. Nem mintha lett volna körülötte bárki, aki meglepte volna valamivel. De azt biztosra vette, hogy az apja a legjobbat akarná neki. Lassú léptekkel sétált az 1313 szétzúzott romjai között. Ez volt a Coruscant leghírhedtebb föld alatti szintje, ami olyan mélyen terült el, hogy a világ rég elfeledkezett róla. Elhaladt két fakó képű er’kit mellett, akik gombákat kapartak le a falakról, és mohón kiszívták belőlük a nedveket. Elballagott egy pókkarú xexto mellett, aki kábeleket húzogatott ki egy horpadt panelből, és rácsatlakoztatta őket egy telepekkel teli töltőre. A teremtmény idegesen cserregett valamit, amikor Jak elment mellette. Talán arra figyelmeztette, hogy ne próbálja elvenni tőle a zsákmányát… És ott, a kanyar után… Két őr állt. Egy sörhasú, durva külsejű ember férfi, akinek a szakálla tele volt ételmaradékokkal, és egy nála is kövérebb kerkodi, aki két vöröses árnyalatú agyara között nézett ki. Amikor Jak a közelükbe ért, a kerk megmutatta neki a derekán viselt sugárvetőt, és a közös nyelven rámordult:

– Tűnj el innen, kis patkány!

– Nem vagyok patkány – válaszolta Jak, minden bátorságát összeszedve. – Vásárló vagyok.

A kerk előhúzta a fegyverét, bár egyelőre csak a lába mellett lelógatva tartotta.

– Azt mondtam…

Jak felmutatta a kártyát, ami matt fekete volt, és a vörös betűk szinte maguktól világítottak rajta.

– Tessék – mondta a fiú. Az ember tágra nyitotta a szemét, és meglepetten mormolta:

– Egy kölyök egy kártyával.

– Nem vagyok kölyök – közölte Jak. – És ma van a születésnapom.

– Boldog szülinapot, kis patkány – morogta a kerk. – Jól van, bemehetsz.

A szakállas férfi megkopogtatta az ajtót, ami hangosan sziszegve kinyílt. Jak belépett, és egyből meglátta azt, akit keresett: Talwee ChaWint, az iktotchi bandavezért. A férfit Tüskének is nevezték, talán azért, mert bár az egyik szarvát elvesztette valaha, a másik lefelé ívelt az arca mellett, majd az álla alatt kanyarodott még egyet, és úgy meredt előre, mint egy mérgező növény tüskéje. Vagy talán azért, mert a fickó régóta tüske volta Birodalom oldalában.

– Te… te vagy az a kölyök – mordult fel a bűnöző.

– Nem vagyok… – kezdett volna tiltakozni Jak, de inkább abbahagyta –, igen, én vagyok az.

– Nem hittem volna, hogy valaha beállítasz ide.

– A barátodtól kaptam a kártyát.

– De mi késztet arra egy magadfajta fiút, hogy fel is használd? – kérdezte az iktotchi, azzal megkerülte félköríves kanapéját, és közelebb lépett a fiúhoz. – Te nem ide tartozol, hanem a fenti világhoz.

– Igen, ebben igazad van – válaszolta Jak. Tüske ravasz mosolyra húzta a száját, és kijelentette:

– Te hozzájuk tartozol. A birodalmiakhoz.

– Kimentettem az asszonyodat a birodalmi fogságból – hadarta gyorsan Jak.

– Nem az én asszonyom. Lazulát senki sem birtokolhatja.

– Neked dolgozik.

– Velem dolgozik – javította ki Tüske.

– Jól van, nekem mindegy – válaszolta Jak. – Megmentettem őt, ő pedig nekem adta a kártyát. És most itt vagyok.

– A kártya, az a kártya… – dörmögte Tüske, és a száját összepréselve csóválgatta a fejét. – Igen, tényleg mintha tudtad volna, hogy mit művelsz, amikor megmentetted a nőt. – Sötét szemét Jakra szegezte, és hozzátette: – Nem lehet nem gondolni arra, hogy talán miattad került abba a helyzetbe. – Jak erre nem mondott semmit, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne kezdjen el remegni. Ám ekkor az iktotchi összecsapta a két tenyerét, és a fejét oldalra billentve folytatta: – Akárhogy is, a bátorságodért mindenképpen elismerés illet. Add ide a kártyát, én pedig adok neked születésnapi ajándékot. De ennek az ajándéknak ára is lesz, mint minden ajándéknak. Komoly ajándék, és emiatt az ára is nagy. Sokáig kell fizetni. Egy életen át. Amit adok, az egy másik élet. Egy élet… mellettem.

– Én…

– Nyugodtan elmehetsz. Gondold át! Beszélj a szüleiddel! – mondta Tüske. – Kérdezd meg a házi isteneidet! De ez a feltételem. Lazula elmondta, hogy mit akarsz, én pedig tudom, hogy cserébe mit akarok.

– Nincsenek szüleim – közölte Jak. Valóban, odahaza csak egy hamuval teli váza várta, rajta az apja nevével. Ami pedig a házi isteneit illette… azokban nem hitt. – Megmentettem Lazulát. Ennyinek elégnek kéne lennie.

– Ahhoz elég, hogy ne belezzelek ki, mint egy csőmenyétet – Vágott vissza Tüske.

– Ó…

– Bizony, ó. Ha meg akarod kapni azt a fegyvert, csatlakoznod kell a csapathoz.

– Benne vagyok – mondta kapásból Jak, és maga is meglepődött azon, hogy gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot.

– Helyes – felelte az iktotchi elégedetten mosolyogva. – Hát akkor megkapod a fegyveredet. Miért van szükséged rá? Mit tervezel? – Meg fogom szüntetni az energiaellátást az egész Vásárvárosban – gondolta Jak, de persze, nem mondta ki. Nem akarta elmagyarázni, hogy a Kölyökszakasz tagjai – a nála is fiatalabb lányok és fiúk, akik a lázadókért harcolnak – ismerik az összes lyukat és alagutat abban a városrészben. Hogy ismerik a titkos bejáratot a rég bezárt Dex éttermének hátsó részében, amelyen keresztül valaki bejuthat egy rejtett járatrendszerbe, aztán lerakhat egy elektromágneses bombát egyenesen a birodalmi vonalak alá, és megfoszthatja őket az energiától. Megfoszthatja a birodalmiakat a szemüktől. A fülüktől. Az ágyúiktól. Jak csak annyit mondott:

– Nekem van születésnapom, de az ajándékot a Birodalomnak szánom. Egy torta, amit én sütök nekik. – És amikor eltűnik az energia, és ott fognak matatni a sötétben – tette hozzá magában –, előbukkanok a semmiből, és beleküldök egy töltetet Orkin Kaw parancsnok hátába. Mert Jak nem akart leállni addig, amíg nem áll bosszút azon a férfin, aki elvette tőle az apját. Jól tudta, hogy a háborúnak még nincs vége. Még nem dőlt el, hogy a Coruscant kié lesz a jövőben.

Huszonnyolcadik fejezet

Adea végigsietett a hosszú folyosón, a csizmája sarka hangosan kopogott a kőlapokon. Lenézett a kezében tartott adattáblára, előhívta belőle a palota tervrajzát, és megpróbálta kitalálni, hogy merre mehetett a fogoly. Közvetlenül előtte rohamosztagosok bukkantak fel egy kereszteződésben, tisztelegtek neki, és máris berohantak a keresztfolyosó másik ágába. A bal oldalon néhány pincérlány lapult rettegve egy falfülkében. Adea hallotta a kinti tömeg fojtott lármáját, és azon töprengett, mennyi idő kell a lázongóknak, hogy áttörjék a falakat. Vagy talán máris megindultak, hogy felmásszanak a romos tornyon, azon, amelyiket szétlőtte az a nagy löveg. De nem szakíthatott időt arra, hogy ilyesmiken aggódjon. Rákényszerítette magát, hogy az adott problémára összepontosítson. A palota háromdimenziós tervrajza előtte lebegett. Széttárta az ujjait, mire a térkép megnövekedett, majd rábökött egy pontra, hogy kinagyítsa azt a részt. Az elfogott pilóta elhagyta a szobát, és aztán…? Nem léteztek akkora légvezetékek vagy másfajta csövek, amelyekben elfért volna. Csakis a folyosókon, a termekben és a lépcsőházakban mozoghatott. Csakhogy a palota óriási volt. Adea úgy sejtette, hogy egy teljes napba telne, hogy bejárja az összes helyiséget. A férfi bárhol lehetett.

Aztán meglátott valamit a térképen: egy rövid járat rejtőzött a falak mögött. Egy titkos alagút, vagy legalábbis annak a vége. Adea rájött, hogy a térkép korántsem tökéletes. A szatrapa olyan térképeket adott nekik, amelyeken a titkos alagutak nem szerepeltek… Ebben a pillanatban észrevette, hogy tőle jobbra megmozdul valami. Valaki odarohant hozzá, vállon ragadta, és megpörgette. Adea felkiáltott, a támadója kitépte a tokjából azt a kis teljesítményű pisztolyt, amit a derekán viselt – és ekkor végre meglátta, hogy ki rontott rá. A szökevény tőle alig egy méterre állt, a pisztolyt a jobb kezében szorongatta. Wedge Antilles kapitány rossz bőrben volt A haja szerteszét állt, a szeme zavaros volt. Az arcbőre hamuszürkére színeződött, és verejtéktől fénylett.

– Adja ide az adattáblát! – mondta halkan. – Szükségem van rá!

– Nem! – tiltakozott Adea, és az állát felszegve igyekezett keménynek és elszántnak mutatni magát.

– Látja ezt a sugárvetőt? – kérdezte éles hangon Antilles, és meglóbálta a fegyvert. – Szükségem van az adattáblára. És arra, hogy maga megnyissa nekem a kommunikációs csatornákat. Meg tudja csinálni, nem igaz?

– Nem! – ismételte Adea, és összepréselte a száját.

– Hazudik!

– És ha igen? – Antilles keserű nevetést hallatott. Látszott rajta, hogy halálosan fáradt, és hogy fájdalmak gyötrik.

– Akkor most arra kérem, hogy gondolkodjon el! – mondta meglepően nyugodtan. – A Birodalomnak vége. Kár törnie magát. Segítsen nekem, én pedig meghálálom. Senki sem fogja megtudni. Mondja azt, hogy kényszerítettem! Maga nem is látszik katonának. Legyen okos! Segítsen nekem! Adja ide azt a számítógépet!

Adea vonakodva bár, de bólintott egyet. Vett egy mély lélegzetet, előrehajolt, és a férfi felé tartotta az adattáblát. És amikor Antilles érte nyúlt, billentett egyet rajta úgy, hogy a vetítő egyenesen a férfi arcába sugározza a fényt. Antilles a szeméhez kapott, és felkiáltott. Ebben a pillanatban teljesen védtelen volt. Adea elfuthatott volna, de arra gondolt: Ez az én pillanatom. Elfogom a szökevényt, és akkor Sloane meg a többiek az adósaim lesznek. Helyrehozom a hibájukat. Hős leszek! Hirtelen előrelendült, és meglendítette a lábát, hogy hasba rúgja a férfit. Ezzel egy időben elkapta a csuklóját, és csavart egyet rajta, hogy megfossza a fegyverétől és kibillentse az egyensúlyából. Antilles azonban még ebben az állapotában is gyorsnak bizonyult. Ugyan elejtette a lézerpisztolyt, de a baljával villámgyorsan odanyúlt, és elkapta a lehulló fegyvert. Adea gyors mozdulattal a férfi orrába fejelt, és jutalmul egy hangos roppanást, illetve hördülést hallott. Ám ebben a pillanatban a fegyver elsült, és Adea izzó fájdalmat érzett. Hátratántorodott, és elképedve nézett le a bal combján füstölgő lyukra. Érezte, hogy az egész lába elzsibbad, és már nem tudja megtartani a súlyát. Még állva maradt egy-két pillanatig, majd megtántorodott, és elzuhant.

– Nagyon sajnálom – mondta neki a lázadó. – Higgye el, őszintén sajnálom. – Azzal felkapta az adattáblát, és elsántikált. Adea kiabálni kezdett, hogy segítséget hívjon. Vagy fél percig sikoltozott, hogy jöjjön már valaki, mert itt van a szökevény, aztán csak összegömbölyödött a padlón, és zokogott, amiért kudarcot vallott. Kapott egy lehetőséget, hogy tegyen valamit a Birodalomért, de elhibázta.

Jas az ajtóban állt, onnan nézett szét Temmin boltjában. Nem egykönnyen jutottak el ide, de végre megérkeztek. Odakint az utcán akivaiak vonultak, egyesek táblákat cipeltek. Útközben Jas látott egy rongyokkal kitömött bábot, ami a szatrapát ábrázolta. Most pedig egy másikat, ami nagyjából úgy nézett ki, mint Darth Vader, a Birodalom kegyetlen hóhéra. Valaki meggyújtotta, és a báb fekete füstöt eregetve, gyorsan elégett. Jas megállapította magában, hogy az egész város egy nagy hordó cordylleum, ami hamarosan fel fog robbanni. Eredetileg nem akarta ezt, de egyértelműen ő és a többiek helyezték el a gyújtózsinórt, és osztották ki a helyieknek a gyufát. A lelke mélyén büszkeséget érzett, amiért ilyen magas szintre lépett. Most már egy egész várost használt fel fegyvernek a Célpontja ellen. Régebben is manipulált másokat, de itt sokkal nagyobb léptékekben tette. Másfelől pedig, régebben egyedül dolgozott. Sugi néninek mindig volt egy csapata, és együtt érzett az elnyomottakkal. Sajnálta a parasztokat, a rabszolgákat és a bolondokat. Jas ezt mindig is gyengeségnek tartotta, de most már úgy érezte, hogy talán mégsem az.

Megfordult, és ismét körülnézett. A műhely belsejében Norra és Sinjir együtt dolgoztak. Temmin elugrott valahová. Azt mondta, a biztonság kedvéért nem a boltban tartja a térképeit, és el kell mennie értük a rejtekhelyre. Így aztán ő és az a bolond droidja elrohantak. – Felhasználom ezeket a teremtményeket, hogy elérjem a céljaimat – gondolta Jas. Mert erről volt szó. Nem csapattagoknak, vagy társaknak tekintette őket, hanem szerszámoknak, mint egy hidro-emelőt vagy egy Harris-kulcsot. Ezt mondogatta magának, hogy ne fájjon majd, amikor elveszít valakit. Azt ugyanis teljesen biztosra vette, hogy nem mindenki fogja túlélni ezt a küldetést. Máris majdnem elvesztették Norrát. A következő biztosan nem fogja megúszni… Jas igyekezett elfojtani magában mindent, amit a többiek iránt érzett. Sőt minden érzését megpróbálta elfojtani. Ez is csak egy munka. Nem vagy a szövetségese sem az Új Köztársaságnak, sem ennek az őrültekből és deviánsokból álló csürhének. És nem a te néped. Te pedig nem vagy a társuk. Végezd el a munkát, markold fel a pénzt, és tűnj el! Az esze ezt mondta neki. De akkor a szíve miért mondott teljesen mást?

– Megvagyunk – jelentette be Norra, azzal felmutatott egy ládát, és lecsapta az asztalra. Sinjir a láda fölé hajolt, és amikor meglátta a tartalmát, elhátrált tőle, és elképedve kibökte:

– Ez itt egy egész láda hődetonátor.

– Sejtettem én, hogy nem hógolyók – dörmögte bólogatva Norra.

– Biztos vagy benne, hogy nem robbannak fel? – kérdezte Sinjir. – Úgy bánsz vele, mint egy dokkmunkás a bantha-trágyával teli ládával! – Norra felkacagott, majd tetőtől talpig végignézett a férfin, és jókedvűen megkérdezte:

– Nem voltál katona, ugye?

– Hát, csak lehúztam pár évet – morogta rosszkedvűen Sinjir.

– Aha… úgy értem, nem teljesítettél frontszolgálatot – folytatta Norra. – Nem lőttek rád, meg ilyesmi. Na figyelj, a hődetonátorok csak azután robbannak, miután aktiválod őket. – Felkapta a ládát, és megrázta, mire Sinjir összerezzent. Nyilván arra számított, hogy mindjárt foszlányokra robbannak. Norra visszatette a ládát az asztalra, és tovább magyarázott. – Nem robbannak, ha megrázod őket. Nyugodtan belerúghatsz egy hődetonátorba, attól sem robban fel. Amíg nem élesíted ezeket a szépségeket, lényegében csupán szép fényes fémgolyók.

Sinjir krákogott egyet, és megszólalt:

– De azért megbocsátod, ha mindig tartok néhány lépés távolságot ezektől a szép fényes fémgolyóktól, ugye?

– Bízz bennem, és hidd el nekem, hogy teljesen biztonságosak – állította Norra, de aztán mozdulatlanná merevedett, és összefonta a karját a keblén. Sinjir látta rajta, hogy eszébe jutott valami, és rászólt:

– Gyerünk, mondd csak ki! Könnyíts a lelkeden!

– Én…

– Ki vele, Norra!

– Te megbízhatsz bennem… de én is megbízhatok benned?

– Ezt most nem értem – vallotta be Sinjir.

– Rád bízhatom az életemet?

– Á, erről van szó – dörmögte Sinjir, és magasra felvonta a jobb szemöldökét. – Arra gondolsz, hogy birodalmi voltam.

– A Birodalom rosszul tűri az árulást – felelte Norra. – A birodalmiak azért lojálisak, mert tudják, hogy mi történik velük, ha nem hűségesek. Én az ellenséged voltam. Te pedig az enyém. Az ilyesmitől nem könnyű megszabadulni.

– Tiszta sor, jelentette ki Sinjir, és pattintott egyet az ujjával. – Akkor most jól figyelj rám! Igazad van, de tévedsz is. Azok akik hűségesek a Birodalomhoz, azért hűségesek, mert tudják: hogy mi történik velük, ha árulók lesznek. Ez így igaz. És tudod: hogy miért, Norra Wexley? Én miattamn. Én biztonsági tiszt voltam. Tudod, hogy mi a dolga egy biztonsági tisztnek?

– Bevallom, nem nagyon – válaszolta Norra.

– Ó, a biztonsági tisztek szerepe igazán lenyűgöző – mondta Sinjir, és belekezdett a magyarázatba: – Kiképeztek arra, hogyan számoljam fel a gyenge pontokat az egységemnél. Megtanultam értelmezni a testbeszédet: hogyan ismerjem fel a hazugságot, hogyan használjam fel az egyik katonámat a másik ellen. És mindezt annak érdekében, hogy időben kiderítsem, hogy kik azok, akik bűncselekményt követnek el a Birodalom ellen. Mindent, a kisebb kihágásoktól kezdve egészen az árulásig. Én voltam az árnyék, amitől nem lehetett szabadulni. Ha odaküldtek egy támaszpontra, egy harci állomásra, vagy egy irodába, az ottaniak mindjárt tudták, hogy figyelik őket. Kiszimatoltam, hogy mit művelnek titokban. És bántottam őket, hogy vallomást tegyenek, és módomban álljon korrigálni a hibákat. Ó, nemcsak testi fájdalmat okoztam, bár az is része volt a játszmának. Az érzelmekre is hatottam. Elmeséljek egy esetet?

– Temmin még nem ért vissza, úgyhogy… persze, hallgatlak.

Sinjir nekitámaszkodott egy asztalnak, és tovább beszélt:

– A legtöbb ember, akit valamilyen formában megkínoztam, nem igazán érdekelt. Akadtak köztük durva alakok, gyávák, és mindenféle figurák, akiket boldogan meggyötörtem a Birodalom érdekében. De nem mindig volt ez az helyzet. Vegyük például Rilo Tang, az ifjú tüzértiszt esetét. Rilo tehetséges volt, és becsvágyó. Jóképű fiú volt, szép, mint a napkelte és édes, mint a jif-keksz. És alattomos, mint egy majomgyík.

– Nem értelek, attól tartok – jegyezte meg halkan Norra.

– Rilo tolvaj volt.

– Mit lopott el? – Sinjir a fejét hátrahajtva kacagott, majd folytatta:

– Hát éppen ez a lényeg! Soha nem lopott értékes tárgyakat. Ez valamilyen kényszeres cselekvés volt nála, azt hiszem. Felkapott minden apróságot, ami nem volt lerögzítve. Elsősorban a társai személyes holmijait. Apróságokat. Holo-képeket és személyazonosítókat, és… a csillagok szerelmére, egyszer ellopta egy közkatona cipőjét. De miért?

– Én ugyanezt kérdezem – mondta Norra, és a szemét résnyire vonva nézett a férfira. – Miért?

– A személyi anyagát ismerve a következőre gyanakodtam – felelte Sinjir. – Gyakran megesett, hogy a szülők birodalmi akadémiára küldték a problémás gyermekeiket. Abban reménykedtek, hogy mi majd tisztességes birodalmi polgárt nevelünk az ő elkényeztetett, lusta, és engedetlen kölykeikből. A valóságban az ilyenek hamar kihullottak. Kirúgtuk őket. A Birodalom hősöket akart, nem kezelhetetlen, elmebeteg idiótákat. Gyanítom, hogy Rilo valami ilyesmi volt.

– Mi történt vele?

– Figyelmeztettük. Én magam figyelmeztettem. Újra és újra. Aztán egy szép napon ellopott egy gyűrűt egy mofftól. A moff azt mondta, hogy a gyűrű családi ereklye, ennélfogva nagyon fontos neki, de én rájöttem, hogy kódolt információkat tartalmaz a vésete, de ez egy másik történet. A lényeg, hogy… foglalkoznom kellett Rilóval annak érdekében, hogy vallomásra bírjam. – Sinjir ekkor meglátta Norra szemében azt a bizonyos tekintetet. A nő egészen mostanáig kíváncsian figyelt, de az érdeklődése eltűnt, a helyét jeges iszonyat foglalta el.

– Megölted őt – suttogta megrendülten Norra.

– Jaj, nem! Szó sincs róla! – tiltakozott Sinjir. – Nem voltam hóhér. Biztonsági tiszt voltam. Titkosrendőr, ha úgy tetszik. Én megtaláltam a bizonyítékot, aztán valaki más aláírta az ítéletet, és valaki kilökte a bűnöst a zsilipen. Vagy felakasztotta, vagy kivégzőosztag elé állította, és így tovább, és így tovább. De ahhoz, hogy vallomásra bírjam Rilót, el kellett törnöm egy csomó csontot abban a szép testében. Nem tudom, hogy végül megölték-e. Hallottam híreket arról, hogy később a hulladékzúzóknál dolgozott. Ami a lényeg, hogy az arca már máshogy nézett ki, mint korábban. A szépsége, a vonzereje eltűnt. És ez az én hibám volt.

– Gonosz voltál – állapította meg Norra.

– Talán most is az vagyok, bár igyekszem jobb lenni – Vallotta be Sinjir. – De nem ezért mesélem ezt a történetet. Azért mondom el neked, mert te azt gondolod, hogy az ellenségem vagy, holott ez nem igaz. Egyáltalán nem igaz. Az én ellenségem a Birodalom. Mindig a Birodalom volt az ellenségem. A saját fajtámra vadásztam. Ártottam nekik. Kételkedtem bennük, és felismertem bennük a gyengeséget. És annyi gyengeséget láttam bennük… – És magamban is – tette hozzá gondolatban, mialatt folytatta: – Ők voltak az ellenségeim akkor, és most is azok maradtak. Csupán megszabadultam az egyenruhától.

– Vagyis, most már velünk vagy? Lázadó vagy? – kérdezte Norm. Sinjir már többször elgondolkodott ezen a kérdésen. Minek is tartja magát? Átállt a másik oldalra. És miért? Mert majdnem meghalt az Endoron? Mert a megtépázott roncsok látványa megrázta? Ettől megváltozott? Milyen különös indok kell ahhoz, hogy valaki dezertáljon… Nem lehet ennyire egyszerű. És nem lehet teljes. Sinjir azt mondta magának, hogy ez csupán átmeneti állapot. Hogy a lelkiismereti válsága egy szép napon magától megoldódik. Felemelte a fejét, és kijelentette:

– Nem vagyok velük, és nem vagyok veletek sem. Én saját magammal vagyok.

– Nem bízom azokban, akik csak saját magukkal vannak – mondta a fejét ingatva Norra.

Sinjir megvonta a vállát, és szomorúan mosolyogva válaszolt:

– Hát akkor ne bízz meg bennem!

Jom Barell látta, hogy az egész világ a feje tetejére áll. A levegőben a TIE-vadászok egymást lőtték szilánkokra. A város lakói ordítva vonultak ide-oda az utcákon. Jom behúzódott egy keskeny sikátorba – tőle jobbra egy régi caf-mérés, balra egy hámló falú lakóépület állt –, és onnan nézte, hogy körülötte elszabadul a pokol. A teremtmények egyre dühösebben kiabáltak. Feltört belőlük a Birodalom és a szatrapa egész rendszere iránti haragjuk és gyűlöletük. Így festett az akivai feltámadás: a forradalom lángjaiban talán egy új világ született. Jomnak egészen mostanáig volt egy fontos célja. El akart jutni egy adóállomáshoz, hogy valamilyen módon jelentkezzen. Úgy tervezte, hogy vagy feltöri a rendszert, vagy rákényszeríti a birodalmiakat, hogy megnyissák neki. De most, hogy ennyien tolongtak körülötte? Hogy forradalom bontakozott ki a szeme előtt? Mindezek hatására feltámadt benne a harci szellem. Emlékezetébe idézte azt a turbólézer tornyot, ami megsemmisítette azt a TIE-vadászt. Az a valami komoly veszélyt képviselt.

Így aztán Jom meggondolta magát. Eljött a pillanat, hogy más célpontot válasszon magának. Elhatározta, hogy elintézi a tornyot. Egyes-egyedül. Bár azt tartotta valószínűbbnek, hogy meghal, mialatt megpróbálja. De ha nem lett volna hajlandó meghalni azért, amiben hitt, eleve nem is csatlakozott volna a Lázadók Szövetségéhez.

Temmin visszatért, és miután mindannyian összegyűltek a műhely pincéjében, kiterítette a térképeit néhány ládára.

– Műpapír térképek – jegyezte meg Sinjir. – Nem semmi…

Norra rászólt, hogy hallgasson, de nyomban belátta, hogy kissé éles hangot használt. Nagyon úgy beszélt, mint egy aggódó anya… A férfival kapcsolatos érzései amúgy is eléggé zavarosak voltak. Szeretett volna megbízni benne, de nem nagyon sikerült. Tartott attól, hogy a volt birodalmi tiszt el fogja árulni őket. Ettől a dolog még működött. Sinjir csendben maradt, Norra pedig a térképre mutatva magyarázni kezdett:

– Nézzétek, így tudunk bejutni a palotába. Az alagutak összekötik a város minden részét.

– Igen, csakhogy befalazták a bejáratot – jegyezte meg Temmin.

– Talán nem mindet – felelte Norra. – Mindenki hallotta a pletykákat, amelyek szerint a szatrapa titokban ki szokott szökni a városba. Valószínűleg így csinálja. De még ha befalazták is a bejáratot, hát ezért visszük magunkkal a hődetonátorokat.

– Ez tetszik – állapította meg a fejvadász, mire Norrát elöntötte a büszkeség. Gyanította, hogy Jasnek nem lehet könnyű tetszeni. – Így elhagyjuk az utcákat – folytatta Jas –, ráadásul nem kerülünk a lázadók útjába. És eltűnünk a birodalmiak, illetve Surat embereinek szeme elől. Igen, ez beválhat. Itt lehet behatolni? – kérdezte, és rámutatott a titkos bejáratra.

– Ott – erősítette meg Temmin –, de meg kell mondanom, hogy nekem nem tetszik ez a terv. Ki tudja, mennyire pontos a térkép. Legalább százéves.

– De hát te bejártad azt a környéket – szólalt meg Norra. – Te leszel a vezetőnk. Bízom benned, Temmin. – Melegen rámosolygott a fiúra, és nyomban meglepődött, mert Temmin viszonozta a mosolyt.

– Hát igen, jártam ott – válaszolta Temmin –, éppen ezért tudom, hogy a térkép több helyen pontatlan. Ráadásul, a palotáig sosem merészkedtem el. Ahhoz, hogy eljussunk odáig, el kell mennünk a régi droid-gyár mellett.

– Ahol az alkatrészeket szerezted, amiket aztán eladtál, ugye?

– Nem egészen – vallotta be Temmin. – Az ottani roncstelepen szedtem össze a cuccokat. Üregekből, amelyekbe a gyár hulladékát dobták. A gyárba sosem mentem be.

– Miért nem? – kérdezte Jas. Temmin nyelt egyet, tétovázott, de aztán csak kimondta:

– Mert ott kísértetek járnak. – A többiek összenéztek, és hallgattak.

Sinjir végül nem tudta türtőztetni magát. Felnevetett, és megkérdezte:

– Miféle kísértetek? Droidoké? – Norra oldalba vágta könyökével a férfit, aki erre felnyögött és elhallgatott.

– Nem tudom – mondta a fejét csóválva Temmin. – Azt nem tudom. De ezt hallottam. A szóbeszédek szerint ezért zárták le az egészet. Kísértetek jártak ott, hát bezárták a gyárat. Tudod, hogy hányan tűntek el arrafelé?

– Talán azért, mert nem volt térképük és eltévedtek – vélekedett Norra. – Alighanem csak erről van szó, Temmin. Vagy senki sem tűnt el, és ez az egész buta pletyka csupán. Mesék, amikkel az emberek egymást ijesztgették. De az biztos, hogy azokon a járatokon tudunk a legkönnyebben és legbiztonságosabban eljutni a palotához.

– Ismersz ennél jobb megoldást? – kérdezte Jas a fiútól.

– Igen.

– És?

– Azt, hogy nem megyünk oda – fakadt ki Temmin. – Figyeljetek, értem én a dolgot. Jót akarunk tenni a Galaxisnak. De ez nem a mi dolgunk. – Rámutatott Jasre, és hozzátette: – Jó, lehet, hogy neked ez a dolgod. De mi, a többiek? Nélkülünk is mennie kell. És… és lehet, hogy az új köztársaságiak rendes fickók, de az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy itt semmi sem fog megváltozni. Vagy talán még rosszabb lesz. A Külső Gyűrűben vagyunk. Egy emésztőgödörben, amit alighanem senki sem akar kipucolni.

– Hűha, és még magamról hittem, hogy cinikus vagyok – jegyezte meg Sinjir. Norra letérdelt a fia elé, és megfogta a kezét. Majd megszakadt a szíve attól, hogy ilyennek látta őt. Ő maga is érezte, hogy Temmin cinikus, és ezt a saját hibájának tartotta. Ami azt jelentette számára, hogy neki kell helyrehoznia.

– Figyelj rám, Tem – kérte halkan –, ez az a dolog, amiért az apád és én harcoltunk. Azt akartuk, hogy a Galaxis jobb hely legyen. Neked és a leendő gyermekeidnek. Kérlek, bízz bennem ebben a tekintetben! Helyesen cselekszünk. És igenis fontos az, amit csinálunk. Még egy maroknyi csoport is meg tudja változtatni a Galaxist. Csak egy ember kell ahhoz, hogy az óriás szemébe köpjön, és ezzel megvakítsa. Hát gyerünk, csináljuk! Köpjük szemen az óriást!

– Anyádnak igaza van – szólt közbe Jas. – Ha most nem cselekszünk, valószínű, hogy a birodalmiak, akik most ott nyüzsögnek a palotában, kicsúsznak a markunkból. Ha ez megtörténik, nem kapjuk meg a pénzünket. Ugye, szeretnéd megkapni a pénzedet?

– Igen – vágta rá Temmin gondolkodás nélkül. Norrának ez nem nagyon tetszett. Nem örült annak, hogy a fia nem az ő szavaira hallgatott, hanem egy gyakorlatias gondolkodású, pénzsóvár fejvadász undorító érvére. De a trükk bejött Temmin immár hajlandó volt elindulni.

A rohamosztagosok megtalálták Wedge Antillest a palota földszintjén, a kiszolgáló részleg egyik kamrájában. Addigra a festett ablakokra acélredőnyök borultak, és az ajtókat megerősített őrség védte. Ezen a szinten jól lehetett hallani a kinti tömeg lármáját, Rae szinte a csontjaiban érezte a hol felerősödő, hol elhalkuló morajlást. Belépett a kamrába, a kísérői – három rohamosztagos – kicsivel lemaradva követték. Adea nem volt vele, őt immár a palota – orvosai vették gondjaikba. Antilles a helyiség közepén feküdt. A karját oldalra nyújtotta, és begörbült ujjaitól nem messze ott hevert a lopott adattábla. Rae közelebb araszolt, és látta, hogy a férfi mellkasa lassan emelkedik-süllyed. Ezek szerint nem halt meg, csak elvesztette az eszméletét. A fájdalom és kimerültség terítette le. Rae örült a fordulatnak. Most már nem kellett attól tartania, hogy valaki értesíti a külvilágot a találkozóról. Intett a rohamosztagosoknak, hogy emeljék fel Antillest.

– Vigyék vissza a helyére – parancsolta –, és ezúttal régimódi acélbilincseket rakjanak rá! Ezen az elmaradott helyen biztosan akad olyan. – Pattintott egyet az ujjaival, és hozzátette: – Adják ide azt az adattáblát. Majd én visszaviszem Adeának. – Úgy gondolta, hogy csak azért, mert Adea megsérült, még dolgoznia kell. Szüksége volt a segédtisztje segítségére. A rohamosztagos átnyújtotta neki a készüléket. Lenézett rá, és az az érzése támadt, hogy a vére belefagy az ereibe. A képernyőn a kommunikációs alkalmazás futott. A fogoly feltörte a kódot, és megnyitott egy sávot, méghozzá a lázadók egy hullámhosszát. Antilles üzenetet küldött a társainak.

  Közjáték

Theed, Naboo

A nyúlszájú, vörös hajú fiú a többi kölyök között állt. Különféle fajhoz tartozó, különféle korú gyerekek vették körül. A legtöbben fiatalabbak voltak nála, és ő tudta, hogy minél fiatalabb valaki, annál könnyebben felfigyelnek rá a körülöttük gyülekező, leendő nevelőszülők. A fiú odahajolt a mellette várakozó, copfos lányhoz, és halkan megszólalt:

– Ezek sosem fognak elvinni minket.

– Pofa be, Iggs – morogta a lány. – Ostoba vagy.

– Én tudom, és te is tudod, Streaks – felelte Iggs. – A kicsiket akarják. A legfiatalabbakat. Mi már túl öregek vagyunk.

– Annyira azért nem vagyunk öregek – tiltakozott suttogva Streaks. – Mellesleg, hősök vagyunk.

– Hősök? – ismételte Iggs, és a szemét forgatta. – Ugyan már. Azt nem tudják, de még ha tudnák is, nem biztos, hogy annak tartanának minket.

– A Kölyökszakaszhoz tartoztunk, a Vásárvárosban – mondta a lány. – Ez már csak jelent valamit.

– Két dolgot jelent – vitatkozott tovább Iggs. – Hallgass és húzd meg magad! Ezeknek fogalmuk sincs, hogy miket műveltünk. Azt hiszed, hogy érdekli őket pár árva, akik a csatornákban bujkáltak, és a vödörfejűekkel meg más birodalmiakkal szórakoztak? Nem tudom, észrevetted-e, de már nem vagyunk a Coruscanton. De még ha ott lennénk is, akkor mi lenne? – Begyűjtötték és ide hozták őket. Arra hivatkoztak, hogy elviszik őket onnan, ahol bajba kerülhetnek. De Iggs és Streaks itt is könnyen bajba kerülhettek. Ők és más árvák a lázadóknak dolgoztak. Az árnyékokban bujkáltak, onnan csaptak le a birodalmiakra. Sikátorokban és konténerekben rejtőztek. Egyszer megsemmisítettek egy egész birodalmi fregattot, ami készleteket vitt a frontvonalban harcoló katonáknak.

– Biztosan érdekelné őket az, amit csináltunk – válaszolta Streaks. – Mert sok mindent műveltünk. Üzeneteket közvetítettünk. Jelentettünk a csapatmozgásokról. Titkos információkat adtunk a felkelőknek. Mit gondolsz, hogyan foglalták vissza a Vásárvárost? A mi segítségünkkel.

– Ezt én is tudom – felelte türelmetlenül legyintve a fiú. – Te is tudod. De ezek a felnőttek sosem fogják megtudni. Vagy nem törődnének vele.

– Gondolod? – kérdezte a lány, és letörten pislogott. Iggs hirtelen nagyon rosszul érezte magát. Megszorította a lány karját, és odasúgta neki:

– Te és én mindig itt leszünk egymásnak. És a többiek is.

A zöld bőrű nő és a másik, idősebb asszony – a nevelőnő, aki erről-arról tájékoztatta a gyerekeket és a leendő nevelőszülőket –, közelebb jöttek kettejükhöz. Iggs hallotta a zöld bőrű nő szavait, aki egy csiricsáré ruházatot viselő, szemmel láthatóan jómódú házaspárral beszélgetett. Arról társalogtak, hogy a Galaxist vissza kell állítani a normális útra, és hogy mennyi szegény kis kölyök került ki az otthonából a háború miatt. Iggs csak állt, pofákat vágott és a szemét forgatta, míg Streaks láthatóan remegett.

– Talán idejönnek és kikérdeznek minket – suttogta a lány.

– Lehet, hogy ma végre elvisz minket valaki. – A hangjából remény érződött, mintha azt mondta volna: talán újra lesznek szüleink.

– Nem fognak szóba állni velünk – állította Iggs. – Az ő szemükben mocskos kis csavargók vagyunk.

– Ez nem igaz! – tiltakozott Streaks.

– Majd meglátod – dörmögte a fiú. Annyi bizonyos, hogy a zöld bőrű nő és a nevelőnő hamarosan odaléptek hozzájuk, és a nevüket kérdezték. Miután mindketten bemutatkoztak, a nevelőnő elmosolyodott. Röhögj csak – gondolta ingerülten Iggs. A nő továbbment, és más kölyköket kezdett faggatni arról, hogy mi a kedvenc italuk, ételük, édességük, hogy szeretnék-e, ha a grav-labda bajnokság beindulna ebben az évben, és hasonló ostobaságokról. Mostanra kisebb tömegre való felnőtt verődött össze a gyerekek körül – elegáns, díszes ruhákat viselő naboóiak. Iggs úgy érezte magát, mintha egy folt lett volna egy szép asztalterítőn.

– Mi történt a szüleiddel? – kérdezte hirtelen a nevelőnő. Iggs megdermedt. Nem akart erről beszélni, még gondolni sem akart rá. Megpróbálta mindörökre kiégetni az agyából a képet, ahogy a szülei ott feküdtek a…

Streaks viszont azonnal belelendült.

– A szüleim lázadók voltak – hadarta felindultan. – A Tanis mellett megtámadták a gépüket, és én is lázadó vagyok, meg Iggs is! Mindketten tagjai voltunk a Kölyökszakasz nevezetű csapatnak, amiben a fiatalok…

Iggs a fogait csikorgatta. Érezte, hogy mennyire nem illik ide. Hogy ő itt csupán egy darabka szemét egy szép polcon. Így aztán, mialatt a felnőttek tovább beszélgettek a lánnyal, ő maga óvatosan beoldalazott egy sátor mögé, és körülnézett, hogy merrefelé tudna lelépni. Hamarosan egy terv kezdett formálódni a fejében. Úgy számította, hogy ha talál egy csatornát, akkor előbb-utóbb bejut Theed központjába. Ott megkeresi az űrkikötőt, fellopózik egy hajóra, és visszatér a Coruscantra, a dolgok sűrűjébe. Visszatér a Vásárvárosba, megkeresi a Kölyökszakaszt, és közéjük állva ismét segíteni fog a lázadóknak… Hirtelen meglátott egy csatornarácsot, ami tökéletesen megfelelt a céljainak.

Látszott rajta, hogy nincs rögzítve, és szépen csillogott, mint minden más ebben a múzeumvárosban. Iggs leguggolt a sátor mögött. Éppen készült odaszólni Streaksnek, hogy ideje indulni, ideje elhúzni innen, és elfelejteni ezt az egész örökbefogadós őrültséget, de amikor megfordult, nem látta a lányt. Ijedten körülnézett, és hirtelen megpillantotta: kicsivel távolabb beszélgetett egy rendezett öltözetű, ápolt párral. Streaks és a két felnőtt egyaránt elégedettnek és boldognak látszott. Ha ez kell neked, hát legyen – búcsúzott gondolatban Iggs a lánytól, és ismét a rácsra fordította a figyelmét. Mialatt senki sem figyelt rá, odalépett hozzá, kiemelte a keretéből, és ügyesen, gyakorlottan leereszkedett a sötétségbe. Eljött az idő, hogy hazamenjen. És eljött az idő, hogy ismét harcba szálljon.

Huszonkilencedik fejezet

A láda könnyűnek bizonyult. Temmin már korábban is megmozdította, de most ismét meglepődött. A külseje alapján azt gondolta róla, hogy legalább egy tonnát nyom. Főleg, mert fegyvert tartalmazott, még ha nem is tudta pontosan, hogy milyen fegyvert. Mialatt a többiek sorban beballagtak a város alatti katakombákba vezető járatba, Temmin és Csont uraság megemelték a ládát. A droid nem a súly miatt segített, hanem azért, mert a rakományt a méretei miatt nehéz volt mozgatni. Pillanatokkal később már az ajtóban álltak. Temmin még egyszer körülnézett a műhelyében, elbúcsúzott tőle, aztán kihátrált a folyosóra, és bezárta az ajtót. Sinjir, aki valamivel előrébb állt, jelzett a lámpa-droidoknak, mire az ökölnyi méretű, három apró fogókarral felszerelt lebegő gömbök világítani kezdtek. A régi, koszos droidok gyenge, sejtelmesen villódzó fényt adtak, de ennyi is elég volt. Norra és Sinjir elindultak előre. Temmin követte őket, de Jas elkapta a karját, és a ládára mutatva megkérdezte:

– Ebben mi van?

– Surat fegyvere – válaszolta Temmin, és próbált fölényesen, lezseren válaszolni, hogy úgy hangozzon: „aha, ez Suraté volt, de elloptam tőle. Nem nagy ügy.”

– Ez nem fegyver – jelentette ki Jas.

– Mi van? Dehogynem!

– Talán fel lehet használni fegyverként – mondta Jas –, de a szó szoros értelmében nem fegyver.

– Ezt nem értem. Honnan veszed, hogy… – dadogta meglepetten Temmin, aztán megnyomkodta az egyik karbonlakatot, ami váratlanul felpattant. – Ez meg mi? – tette hozzá döbbentem – Napok óta próbálom kinyitni. Napok óta!

– Kicsit megpiszkáltam őket – vallotta be mosolyogva a fejvadász.

– Szóval… csak úgy megpiszkáltad őket – morogta Temmin. – Neked mágikus ujjaid vannak? Mi vagy te, valami varázsló?

– Értek ehhez-ahhoz – felelte Jas. – És akkor piszkáltam meg a lakatokat, amikor lent voltam a műhelyben, hogy megjavítsam a fegyveremet, mielőtt segítettem anyádnak megszerezni azt a TIE-vadászt. – Rámutatott a ládára, és hozzátette: – Gyerünk, nyisd ki! – Temmin megtette, valósággal feltépte a fedelet, mint egy mohó kölyök, aki alig várja, hogy megpillantsa a születésnapi ajándékát. És amint felemelte, kék fényt látott, ami olyan erősen áradt, hogy hunyorognia kellett. Aztán megpillantotta az adatkockákat. A láda adatkockákkal volt tele.

– Adatkockák – dadogta megrökönyödve. – Ennyi? De ez egyáltalán nem fegyver!

– Nem hát, hanem annál sokkal több: információ – válaszolta Jas.

– Surat információkat őriz?

– Erről semmit sem tudok – jelentette ki a fejét rázva Jas. – De ha túl leszünk ezen, segítek neked kideríteni, hogy miféle adatok ezek. Aztán, ha úgy alakul, együtt eladjuk a holmit.

Temmin azonnal megértette, hogy miről van szó. Csettintett egyet a nyelvével, és bólogatva felelt:

– És gondolom, majd megkapod a részedet. A jóindulatodért, a szakértelmedért, és a kapcsolataidért, amelyeken keresztül majd eladjuk ezeket a…

– Hatvan–negyven – vágott közbe a nő.

– Hé, az nem tisztességes!

– Neked hatvan – felelte kurtán Jas. Temmin felfogta a számot, és elbizonytalanodott. Sinjir és Norfel már jóval előrébb jártak, a lámpa-droidok fényéből csak homályos folt látszott.

– Jöttök? – kiáltotta Norra.

– Áll az alku – bökte ki Temmin, és a nő felé nyújtotta a jobbját.

– Részemről is – felelte Jas, és megrázta a fiú kezét.

– Megyünk! – kurjantotta Temmin, majd halkan morogva hozzátette: – Milyen türelmetlen…

Sinjir hozzá volt szokva a szűk terekhez. A Birodalom építészei a gyakorlatiasság és a takarékosság jegyében keskenyre és alacsonyra méretezték szinte minden birodalmi hajó és épület folyosóit, illetve egyéb helyiségeit. A rohamosztagosok elméletileg ugyanolyan szélesek és magasak voltak, részben pontosan ezért – és ő nem viccelt, amikor azt állította, hogy túl magas lenne rohamosztagosnak. Ennélfogva idelent, a katakombákban sem tört rá a klausztrofóbia. Nem, valami más váltotta ki azt az idegességet, ami a bensőjében ébredezett. Alighanem az, hogy jószerével összevissza mászkáltak. Ha nem lett volna elég, hogy a járatok hol jobbra, hol balra kanyarogtak, némelyik felfelé vezetett, némelyik lefelé, még olyan is akadt, amelyik spirálisan forgott körbe-körbe. Némelyik folyosón teljes szárazság uralkodott, és itt a levegőben elporladt csontok szaga terjengett. Másutt a kicsapódó pára tócsákba gyűlt a padlón, és a falakat gombatelepek lepték. Néha sáron gázoltak át, néha pedig szétzúzódott habarcs ropogott a talpuk alatt.

A lámpa-droidok fényénél idegen nyelvű feliratok látszottak a falakon. Ezek talán átkok voltak, vagy csupán viccesnek szánt trágár szövegek. Vagy fenyegetést jelentettek. Időnként hangokat hallottak: csoszogást, zörgést, sziszegést. És egy alkalommal zöld szempár villogott előttük a sötétségben. Amikor a fény odavetült, Sinjir meglátta, hogy csak egy fengla lapul ott – egy fakó bőrű, csupasz testű féreg. Néhány másodpercig hegyes metszőfogait kivillantva, haragosan vicsorgott és sziszegett, aztán megfordult, és a karmai hangos kopogásától kísérve eliszkolt. A csapat tagjai egy darabig szótlanul lépkedtek. Olykor megálltak, hogy vessenek egy pillantást a térképre, aztán folytatták útjukat. Egy szakaszon víz csöpögött rájuk. Temmin megnyugtatta a többieket, hogy az esővíz szivárog át a mennyezeten, nem valami felszíni kocsma szennyvize. Átkeltek egy hosszú, keskeny hídon. Sinjir a felénél járt, amikor rádöbbent, hogy az építmény jól illik a tébolyult harci droidhoz, ugyanis csontokból rakták össze. Nem emberek, hanem jóval nagyobb élőlények csontjaiból, amiket rozsdás drótok fogtak össze. A híd egy hasadék felett ívelt át, és Sinjirnek eszébe jutott az a szakadék, amit akkor látott, amikor ott lógott Surat Nuat börtönében. Valószínűnek vélte, hogy a börtön összeköttetésben áll a katakombákkal. Hamarosan egyre több droid alkatrészt láttak. És fekete foltokat a falakon, sugárnyalábok nyomait. Sinjir némelyik hosszú és keskeny égésnyomról gyanította, hogy fénykard okozta. A klónháború egyik csatája játszódhatott le itt, abban a korban, amikor a Jedik még sokan voltak.

– Közeledünk az egyik roncstelephez – jelentette be Temmin. Ez a térképről is kiderül – gondolta Sinjir. Ekkor elkezdte figyelni Temmint, mert furcsának találta. Első pillantásra minden rendben volt vele, de kissé zaklatottnak és nyugtalannak tűnt. Igyekezett keménynek és elszántnak mutatni magát, de hát ha valakit majdnem megöl egy sullusti bűnöző, és egy darabig azt hiszi, hogy elvesztette az anyját, az nem csoda, ha kiborul. Ugyanakkor Sinjir biztosan érezte, hogy valami másról van szó. Abból érezte, ahogyan a fiú nézett, és ahogy újra meg újra összerezzent. Ideges volt valamiért, mintha rejtegetett volna valamit. Igen, Sinjir egy idő után biztosra vette, hogy Temmin titkol valamit.

Intett Jasnek, hogy maradjon le vele együtt.

– Mi az? – kérdezte a nő fojtott hangon.

– Beszélnünk kell – felelte Sinjir.

– Aha… – hümmögött Jas –, tudtam, hogy eljön a pillanat. Igen, benne vagyok.

– Benne vagy? – kérdezte meglepetten Sinjir. – Miben?

– Megütöd a mércét – mormolta Jas.

– Micsoda? Milyen mércét? – hüledezett Sinjir. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

– Arról, hogy alkalmasnak gondollak – magyarázta Jas, és csalódottan pillantott a férfira. – Érdekelsz. Úgyhogy igen, ha túl leszünk ezen az ügyön, összejöhetünk.

– Összejöhetünk… úgy, mint… – Sinjir hirtelen észbe kapott, és elvörösödve folytatta: – Hogy te meg én együtt?

– Igen, erről beszélek – közölte teljesen higgadtan és tárgyilagosan Jas.

– Ó… – nyögte Sinjir, és kényszeredetten vigyorgott.

– Ha szerinted ez nevetséges – mondta sértődötten Jas –, akkor fogd az ajánlatomat, és dugd bele a hőkivezető nyílásodba!

– Jaj, nem erről van szó – tiltakozott Sinjir –, csak éppen én… nem vagyok benne.

– Mert? A faji különbség miatt? – kérdezte megvetően vicsorogva Jas. – Mert én idegen teremtmény vagyok?

– Azért, mert ki nem állhatom a nőket – magyarázta Sinjir.

– Aha… értem – felelte Jas –, akkor… felejtsd el azt, amit mondtam. – Eltelt néhány másodperc, és mindketten kínosan érezték magukat. Végül Jas vett egy mély lélegzetet, és megkérdezte: – Az előbb miről akartál beszélni velem?

– A fiúról – vágta rá megkönnyebbülten Sinjir. – Temminről. Szerintem hazudik nekünk.

– Mindig mindenki hazudik, Sinjir – felelte a fejét csóválva Jas. – Elhiszem, hogy az előző munkád során, amit a Birodalomnak végeztél, paranoiás lettél, de azért…

– A térképről van szó – szólt közbe Sinjir. – A térképről.

– Mi van vele?

– Temmin azt mondta, hogy a térkép eléggé pontatlan – mondta Sinjir. – Hogy több helyen eltér a valóságtól.

Jas pár pillanatig értetlenül pislogott, aztán látszott rajta, hegy megérti a célzást.

– De egyszer sem volt pontatlan – suttogta, a szemét résnyire vonva. – Eddig még mindig megfelelt a valóságnak.

– Ahogy mondod – erősítette meg a véleményt nagyokat bólogatva Sinjir.

– Temmin titkol valamit – állapította meg Jas. – Talán van idelent valami, amit nem szeretne, ha meglátnánk.

– Például, egy raktára – tette hozzá Sinjir –, amelyben az értékeit rejtegeti.

– Igen, lehetséges – felelte bólogatva Jas. – Mindenesetre, tartsd nyitva a szemed!

– Rendben, de te is! – kérte Sinjir.

A roncstelepről kiderült, hogy valójában egy sor természetes eredetű üreg. A fémhulladék a mennyezetig megtöltötte valamennyit. A java része droid alkatrészekből állt, de akadtak közöttük meghatározhatatlan eredetű, semmire sem jó maradványok is. Norra arra gondolt, hogy a még hasznosítható darabokat rég elhordták innen – például az ő fia. Megállt az egyik halom mellett, körülnézett, és belerúgott egy kőbe, ami hangos pendüléssel pattant le egy félig megolvadt droid-karról. Az alkatrész megindult, és több fémtárgyat magával sodorva kisebb lavinát okozott, amit csak a padló állított meg. A csörömpölés végigvisszhangzott a járatokon. Temmin az anyja mellett termett, és rászólt:

– Csendben kéne lennünk!

– Csak mi vagyunk idelent – válaszolta Norra.

– Legalábbis, ebben reménykedünk – dörmögte Temmin.

– Hol a másik kettő? – kérdezte Norra, és megint körülnézett. Csont uraság három méterrel odébb állt, a kezében a ládával, és csendesen dúdolgatott. Ám a két társuknak nyomát sem lehetett látni.

– Kicsit lemaradtak, és beszélgetnek – közölte Temmin. – Az előbb láttam a lámpa-droidjuk fényét.

– Aha… – hümmögött Norra, és hirtelen megkérdezte: – Figyelj csak, te megbízol Sinjirben?

– Tudom is én… miért?

– Mert birodalmi tiszt volt – válaszolta Norra. – Abból élt, hogy ártott másoknak.

– Szóval, egy fejvadászban megbízol, de egy birodalmiban nem? – kérdezte Temmin.

– A fejvadászok tartják magukat bizonyos szabályokhoz és elvekhez – felelte a vállát vonogatva Norra. – Meg akarják kapni a pénzüket, és csak akkor kapják meg, ha elvégzik a munkát, amit elvállalták. Ha ezt nézem, akkor megbízom Jasben.

– De Sinjirben már nem annyira – állapította meg Temmin.

– Nem is tudom… szeretnék bízni benne.

– Neki köszönhetően jutottunk el idáig – mutatott rá a tényre Temmin.

– Ez igaz – ismerte el Norra.

– Eddig rohadtul nem vágott át minket.

– Vigyázz a szádra! – intette Norra a fiát.

– Bocsánat.

– Amúgy meg igazad van – erősítette meg Norra. – De lehet, hogy csapdába sétálunk.

Temmin összerezzent, és elfordította az arcát. Norra sajnálta, hogy ráijesztett a fiára.

– Ők nem tartoznak hozzánk –, mormolta aztán Temmin. – Te és én, mi egy család vagyunk.

– Az, bizony – helyeselt mosolyogva Norra. – De szerintem, nincs semmi gond. Nem lesz semmi baj.

– Aha – dörmögte Temmin, és lefelé nézve megrugdosott egy követ, aztán kibökte: – Anya, ne haragudj…

– Miért is? – Temmin tétovázott még pár pillanatig, aztán kimondta:

– Mert szemét voltam veled. Nem volt igazam. Én csak… – elhallgatott, vett egy mély lélegzetet, és tovább beszélt: – Nagyon hiányoztál. És apa is hiányzott. És haragudtam, amiért elmentél, és még jobban haragudtam, amikor azt hittem, hogy meghaltál, és… bennem nincs meg az, ami benned megvan. Én nem vagyok bátor, és nem érdekel az Új Köztársaság. Én csak…

Norra közelebb lépett a fiához, átkarolta a vállát, és fojtott hangon, szeretetteljesen válaszolt:

– Jól van, semmi gond. Félig-meddig gyerek vagy még, Tem. Épp elég dolog miatt aggódsz, emiatt egy percig se emészd magad. Szeretlek.

– Én is szeretlek, anya – mondta egyszerűen Temmin. Norrának elszorult a torka, és érezte, hogy a szíve nagyot dobban. Persze, tudta, hogy a fia szereti őt, de akkor is mérhetetlenül jólesett neki, hogy ezt hallotta tőle.

Ebben a pillanatban a háta mögött megszólalt Jas:

– Megálltunk?

– Nem, csak rátok vártunk – felelte Norra. Minden további nélkül folytatták útjukat.

Sinjir úgy érezte, eljött az idő, hogy kiderítsen ezt-azt. Mostanra túljutottak a roncstelepen, és a régi droid-gyár felé tartottak. Pontosabban, a bejárata felé. Temmin azt mondta, hogy el kell haladniuk előtte, de szerencsére nem kell átvágniuk rajta. Miközben egy gombatelepekkel teli szakaszban jártak, Sinjir felzárkózott Temmin mellé, és a mögöttük baktató harci droid felé intve megszólalt:

– Ez a droid, ez nem semmi! – Temmin felkapta a fejét, és a kétkedve pislogott, majd halkan válaszolt:

– Aha… tudom.

– Idelent találtad? – kérdezte Sinjir.

– Úgy nagyjából – közölte Temmin –, az egyik üregben.

A harci droid ezúttal is énekelgetett és dúdolt menet közben.

– Szemmel láthatóan nem egy szabvány gépezet – állapította meg vigyorogva Sinjir. – Alaposan átalakítottad.

– Kösz, hogy szólsz – dohogott Temmin. – Észre sem vettem volna. Legközelebb majd figyelmeztess, hogy a sugárvetőnek melyik végével vigyázzak, mert megpörkölöm magam, és majd nem állhatok ki birkózni egy vukival.

– Fiú, engem szópárbajban nem győzhetsz le, úgyhogy meg se próbáld! – válaszolta a fejét csóválva Sinjir. – Csak arra vagyok kíváncsi, mit műveltél vele, amitől… ilyen lett. – Megint a droidra mutatott, ami ugyan abbahagyta az éneklést, de csak azért, hogy bemutasson egy-két forgórúgást.

– Csont uraság kapott egy sor különféle programot – felelte mélyet sóhajtva Temmin. – Akad közte hagyományos harci droid vezérlőprogram, aztán néhány harcművészeti modul is, például valami klónháborús kiborg tábornok manőverei, valamint egy rylothi le-lay táncművészeti csoport koreográfiái. – Táncosok – gondolta Sinjir. – Ez azért magyarázattal szolgál pár jelenségre. Ezért mozog néha olyan kecsesen, és ezért dudorászik állandóan.

– Ügyes – dörmögte elismerően bólogatva.

– Igen, az vagyok – válaszolta Temmin.

– Mi van még idelent?

– Sejtelmem nincs – felelte kapásból a fiú. – Találgass nyugodtan, mást én sem tudok.

Sinjir immár biztosra vette, hogy a kölyök eltitkol valamit, de most már azt is tudta róla, hogy valóban nagyon ügyes. És mert hirtelenjében nem tudott más kitalálni, nyíltan rákérdezett:

– Figyelj csak, Temmin, van idelent valami, amit szeretnél elrejteni előlünk?

– Micsoda? Mire célzol ezzel? Meg akarsz vádolni valamivel?

– Csak szeretném, ha tudnád, hogy nem akarunk megfosztani téged az értékeidtől – magyarázott Sinjir.

– Nincs nekem semmiféle értékem – közölte a fejét csóválva Temmin.

– Azt hittem – közölte megfontoltan Sinjir –, hogy azért nem akarsz bevinni minket a droid-gyárba, mert az afféle kincseskamra a számodra. Ez viszont azt jelenti, hogy valami más van a háttérben.

– Miféle más? – kérdezte kihívóan a fiú.

– Titkolsz valamit, Temmin – jelentette ki határozottan Sinjir. – Tisztán érzem.

És ekkor meglátta a beszédes jelet: Temmin szeme megvillant, míg az arcizmai megfeszültek egy pillanatra. Sinjir most már teljesen biztos volt a dolgában.

– Én… én nem… – dadogta Temmin. Ebben a pillanatban az elöl haladó Jas hátraszólt:

– Megérkeztünk! Itt a gyár!

– Még folytatjuk – mondta Sinjir a kölyöknek, azzal mindketten futásnak eredtek, hogy utolérjék a társaikat. Hamarosan odaértek Jas mellé. A gyár bejárata egy fémgerendákkal szegélyezett, tágas kapu volt, amit két őrfülke fogott közre. A bal oldali falán lógó rozsdás táblán az állt: „Támogasd a Független Rendszerek Szövetségét!” Egy másikon pedig az: „Vegyél egy droidot a szeparatista szövetségesektől!” A kapu felett egy harmadik tábla függött jócskán elferdülve, ezen a „Harcolj a köztársasági elnyomás ellen!” felirat szerepelt. Ez utóbbi már annyira elrozsdásodott, hogy néhány betű nyomtalanul eltűnt róla.

– Ez abból a korból származik – mondta csendesen Norra –, amikor a szeparatisták elhozták a háborút a Külső Gyűrűbe, a klónháborúk utolsó éveiben.

– Hogyan vitték ki innen a droidokat? – vetette fel Jas. – Nem hiszem, hogy végigvonultak ezeken a csatornákon.

Temmin idegesen toporgott. Sinjir feltűnés nélkül figyelte őt.

– Egy teleszkópos emelőplatformot használtak – mondta végül a fiú. – Felemelték a szállításra váró droidokat, és a hajók felszedték őket. Manapság az emelő már nem működik. Egyszer ki akartam próbálni, hogy felmenjek vele, de annyira megrongálódott, hogy roncs az egész. – Megvakargatta a tarkóját, és hozzátette: – Nem mehetnénk tovább? Irtózom ettől a helytől.

Sinjir rég megtanulta, hogy ahhoz, hogy kihúzza az igazságot az alanyokból – bár úgy érezte, Temminre inkább az áldozat kifejezés illik –, ki kell billentenie őket az egyensúlyukból. Számtalanszor megtapasztalta már, hogy ha ez sikerül, akkor elkezdenek hibázni. Elmondanak olyan dolgokat is, amiket nem akarnak elmondani. Sinjir úgy döntött, hogy most is ehhez a módszerhez folyamodik. Felkapott egy ökölnyi követ, és odaszólt a fiúnak:

– Nem kísért itt semmi! Nézd csak! – A kapu felé hajította a követ, ami harsány csattanással pattant le az egyik fülke oldaláról. A fémlemezről még akkor is pergett a rozsda, amikor a kő már rég megállapodott a földön. Odabent, a gyár mélyén felüvöltött valami. A hang kissé gépi eredetűnek tűnt, de emberinek semmiképpen.

– Ezt a helyet rég be kellett volna zárni – jelentette ki Jas.

– De nem tették meg – tette hozzá Norra –, tessék, tárva-nyitva minden!

Újabb üvöltés harsant. Aztán egy harmadik, ami jóval közelebbről hallatszott, mint az előző kettő.

– Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – jelentette ki Csont uraság.

– Mennünk kell – hadarta Temmin.

A gyár sötét belsejéből léptek hallatszottak. Fém csattogott a köveken. Közeledtek, méghozzá gyorsan közeledtek.

– Futás! – kiáltotta Sinjir.

 

Harmincadik fejezet

Ackbar az orrlyukait tágra nyitva, mélyeket lélegzett. Vízre vágyott. Volt egy kisebbfajta tartálya, egy bakta-tartály, amit átalakított, és olyan vízzel töltött fel, ami a sótartalmát és a pH értékét tekintve megegyezett a szülőbolygója, a Mon Calamari vizeivel. Néha belemerült, és csak lebegett. De most nem szakíthatott időt arra, hogy megtegye. Gondolatban újra és újra lejátszotta magának Antilles kapitány üzenetét. Antilles megviseltnek és elhanyagoltnak látszott. Mielőtt elvesztette az eszméletét, éppen csak pár szót sikerült kimondania: A birodalmiak magas szintű találkozót tartanak az Akiván. Vegyék blokád alá a bolygót! A mynai palotában vannak. Eljött a… – És az üzenet itt megszakadt. Ackbar elmondta a többieknek – Agate-nak, Madine-nak, Mon Mothmának, Delturának –, hogy Antillesnek igaza volt. És ő maga fejezte be a kapitány mondatát:

– Eljött a perc. Azonnal cselekednünk kell. Állítsanak össze egy csapásmérő egységet, és vezényeljenek tartalékba néhány hajót, és mindet teljesen töltsék fel! Agate, azt akarom, hogy maga vezesse a támadást. Készüljön fel arra, hogy bármi megtörténhet! Biztosra vehetjük, hogy nem egykönnyen fogják megadni magukat. És a birodalmiak értik a módját annak, hogyan csaljanak csapdába minket.

 

Sloane éles fájdalmat érzett a lapockái között, míg a vállára mintha szörnyű súly nehezedett volna. A többieket immár a vakrémület, a harag, vagy éppen a haszonlesés vezérelte. Pandion csak a saját véleményét hajtogatta konokul. Shale azt állította, hogy meg kell adniuk magukat, máskülönben hamarosan meghalnak. Tashu a sötét oldallal kapcsolatos, érthetetlen bölcsességeket sorolt, illetve arról beszélt, hogy követniük kellene a régi tanításokat, és ó, Palpatine ezt mondta, a régi Sith-írásokban pedig az áll. Crassus úgy gondolta, hogy pénzzel kivásárolhatják magukat ebből a helyzetből. Meg-meglengette képzeletbeli kreditkártyáját, és váltig hangoztatta, hogy a lázadók megvesztegetésével megúszhatják a kivégzést. Sok szerencsét hozzá – gondolta Rae. A szatrapa legalább hallgatott. A sarokban gubbasztott, és a kezét bámulta. Alighanem sejtette, hogy a sorsa máris megpecsételődött. Tudnia kellett, hogy a Birodalom többé nem törődik vele. Hogy itt fog maradni a városban, amelynek lakói karóra akarják tűzni a fejét, hogy mindenki láthassa. Adea az ebédlő sarkában állt. Az orvos-droid rögzítőhabbal vette körül a lábát. Rae intett neki, hogy menjen oda hozzá, közben azt gondolta: A közelemben kell tartanom őt. Bátrabb és keményebb, mint ezek az úgynevezett birodalmiak. 

– Mi van a jachttal? – kérdezte Rae, miután a szárnysegéd odabicegett hozzá, mit sem törődve a többiek sértő megjegyzéseivel.

– Meg kellett állniuk a szomszéd rendszerben, hogy feltöltsék a gépet – jelentette Adea –, de most már a hipertérben repülnek. Hamarosan megérkeznek, a számítások szerint egy órán belül.

– Az több, mint reméltük – jegyezte meg elkomorodva Rae. – Nem biztos, hogy képes leszek addig kordában tartani ezeket a vadállatokat. – A végén még az én fejemet is letépik – dohogott magában, és megkérdezte: – Van arra esély, hogy Crassus titokban késlelteti a gépet?

– Lehetséges, de nem tudom, hogy miért tenné – felelte Adea. – Alig várja, hogy indulhasson. Az igazság az, hogy azok a nagy bárkák úgy nyelik az üzemanyagot… – egy pillanatra elhallgatott, és a fogait csikorgatta, ami arra utalt, hogy erős fájdalmak gyötrik, aztán folytatta: –, … mint egy beszerzőtiszt a potya piát.

Rae bólogatott, a többiek felé fordult, és mindenki mást túlharsogva megkérdezte:

– Shale, mikorra várhatjuk a lázadó flotta megérkezését? – A tábornok fintorgott, és a homlokát ráncolva válaszolt:

– Nehéz megmondani, admirális. Biztosra vehetjük, hogy küldeni fognak valamit, méghozzá hamarosan. Gyanítom, hogy egy elég tekintélyes flottát. Ha mindenáron le akarnak csapni ránk, egy óránk van. Ha óvatosak, akkor legfeljebb három. – Ez szörnyen szoros lesz – állapította meg magában Rae, és emelt hangon kijelentette:

– Ideje visszarendelni a csillagrombolókat! A trükközésnek vége! – Shale a fejét rázva tiltakozott:

– Admirális, ha visszarendeljük a csillagrombolókat, semmi sem garantálja, hogy átvészelik a közelgő csatát!

– Az óvatosságot fontosnak tartom, a gyávaságot megvetem – közölte Rae. – Bár a TIE-vadászaink száma kissé lecsökkent, a csillagrombolóink tökéletesen alkalmasak arra, hogy elintézzenek egy lázadó flottát. Különösen, ha felkészülten várjuk. Nem akarok a hipertérbe menekülni pontosan akkor, amikor a lázadó csőcselék kitör onnan. – Adeához fordult, és hozzátette: – Rendelje vissza őket! Most rögtön.

– Igenis, admirális – felelte Adea, azzal lehajolt, és fojtott hangon jelentette: – És van egy hívása.

– Ki az? – kérdezte suttogva Sloane. Adea a nő elé tartotta a kézi számítógépét úgy, hogy a többiek ne láthassák a képernyőt. Rae személyesen még sosem találkozott az illetővel, de azonnal felismerte. Surat Nuat kereste, a sullusti bűnöző. De miért?

 

Harmincegyedik fejezet

Az idő mintha lelassult és széttöredezett volna Jas számára. Mialatt a társai elmenekültek, ő fél térdre ereszkedve szembefordult a közeledő hordával. A golyós karabélyt a vállához szorítva, az irányzékon át nézte a kaput, amelyen minden pillanatban kirontott egy-két támadó. Rozsdás fémlemezeket és fémbe burkolt, vékony lábakat látott. Horpadozott mellvérteket és hosszú, hadonászó karokat. Droidok tartottak felé, őrült, félig roncs droidok. Nem akadt közöttük két egyforma. A foto-receptoruk vörös és sárga fénnyel izzott, és furcsa, jajongó ordításokat hallattak. Imbolyogva futottak a folyosón, ekkor még körülbelül harminc méter választotta el őket Jastől. Úgy tódultak előre, mint a vérszomjas ragadozók, mint az Endor tüskés hátú disznófarkasai. Némelyik a négy végtagján mozgott. Mások a falakon. Még olyan is akadt közöttük, amelyik a mennyezeten kapaszkodott, de semmivel sem maradt le a többitől.

Jas tüzet nyitott. Három lövést adott le, és mindegyikkel leterített egyet. Az utolsónak a lábát találta el, mire a droid úgy esett el, hogy belefejelt a falba, és kitörte a nyakát. Az egyik koponyájából szikrazápor robbant ki, aztán a gépezet nekitántorodott a mellette lévőnek, és azt is magával rántotta. A droidok üvöltöttek és visítottak. Jas megint szétlőtt egy fejet, a tulajdonosa harsány csattanással pattant le a falról… És Jas ekkor rájött. Rájött, hogy nem droidok tartanak felé, hanem élőlények. Fekete szemű, orr nélküli teremtmények. A szájukat nyitva tartották, és megmutatták görbe, tűhegyes fogaikat. Az a teremtmény, amelyik az imént fejlövést kapott, felvett a Padlóról egy fémlemezt, valahogy beleillesztette a fején viselt sisak-féleségbe, és ismét futásnak eredt. Az élen haladókat már csak huszonöt méter választotta el Jastől, aki megint lőtt. Két lény elzuhant, de a többi még csak nem is lassított.

Húsz méter, aztán tizenöt. Jas tüzelt, de a hordát nem állíthatta meg. Túl sokan vannak – gondolta. Vagy tízen rohantak felé, míg mögöttük még többen tódultak ki a gyárból. Egy egész törzs – állapította meg magában. – Egy fészek van idelent. Ő viszont fegyvert tartott a kezében. Tudta, hogy sikerülni fog. De aztán Sugi néni mondása suhant át az elméjén: tudnod kell, lányom, hogy mikor menekülj. Néhány héttel azután, hogy megkapta ezt a tanácsot, meg is fogadta. Bár nem tudta biztosan, hogy Sugi mire értette, mindenesetre elmenekült a szülőbolygójáról. Szörnyű helynek tartotta az Iridoniát. Egy vad, gonosz és könyörtelen helynek. A lények már csak tizenöt méterre jártak tőle.

A két szíve egyszerre dobbanva, hevesen vert, és ő ugyanebben a ritmusban rángatta az elsütőbillentyűt. Tizenkét méter… Jas megint tüzelt. Hirtelen egy kéz markolta meg a vállát, aztán Temmin kiáltott felette:

– Gyere! Mennünk kell! Túl sokan vannak!

– El tudom intézni őket! – felelte Jas. A követező pillanatban rájött, hogy nem tudja. Be kellett látnia, hogy nem sikerülhet. Tudnod kell, lányom, hogy mikor menekülj. Eljött a menekülés pillanata.

 

Temmin most már belátta, hogy a mesék igazak, persze csak bizonyos szempontból. A droid-gyárból kiözönlő lények nem kísértetek voltak. Azon a sötét helyen nem Erő-szellemek jártak. És nem is meghibásodott, régi droidok. Hanem uugteenek. Amikor Temmin visszament, hogy elrángassa onnan Jast, meglátta az egyiket. És ekkor rájött, hogy amiket addig gépezeteknek hitt, azok valójában uugteenek, akik droidok burkolóelemeit használják páncélnak. A fakó bőrű, vérszomjas teremtmények humanoidok voltak, de elég messze álltak az emberektől ahhoz, hogy szörnyetegek legyenek. Általában az őserdőben és a hegyek között éltek, néha pedig beköltöztek egy-egy barlangba.

És a város alatt egész katakombarendszer rejtőzött, ami alighanem kapcsolatban állt távoli, természetes barlangokkal. Lehet, hogy a hálózat elért az Akar-szurdokig, vagy talán a déli partokig. Temmin azt mindenesetre biztosnak vélte, hogy ez a falka már jó ideje itt lakott. De ez most nem számított. Csak az számított, hogy megtámadták őt és a társait. A szörnyetegek gyorsan mozogtak, és nem arról híresültek el, hogy valaha megkegyelmeztek valakinek.

Futás közben Jas hirtelen megfordult, és tüzet nyitott egy, a mennyezeten lógó, félig leszakadt gerendára. Az első lövésétől a gerenda berepedezett. A másodiktól mély hasadékok nyíltak rajta. A falka már majdnem beért alá. Temmin megpróbálta elvonszolni Jast, aki harmadszor is tüzelt. A gerenda darabokra válva lezuhant, pontosan a teremtmények elé. Egyet sem ölt meg közülük, de pár pillanatra lelassította őket. Jas és Temmin ismét rohanni kezdtek, és rövidesen befordultak egy sarkon. Temmin tudta, hogy mindjárt elérik az uralkodói negyedet. Annak a határától már csak félóra gyaloglás kellett ahhoz, hogy megérkezzenek a szatrapa palotája alá. Csont uraság lelassított, megállt, és letette a padlóra a ládáját. Aztán forgatni kezdte az asztro-droid lábat, olyan gyorsasággal, hogy az emberi szem csak egy elmosódott foltnak látta a fém végtagot. A másik karját hátrahúzta, és megvillogtatta a vibro-tőrét. Ezt követően ugyanolyan hangokat hallatott, mint az uugteenek: fenyegető hördüléseket, ordításokat, csaholásokat és üvöltéseket.

Temmin ráordított a droidra, hogy ez nem az a perc, amikor ki kell állnia egy egész sereg ellen. Csakhogy Csont uraság arra volt programozva, hogy megvédje a gazdáját. És ez a programja felülírt minden mást. Az uugteenek átmásztak a leszakadt gerendán, és ismét meglódultak. Temmin hallotta, hogy az anyja a nevét kiabálja. Megpróbálta rávenni Csont urat, hogy mozduljon. Még a karját is megrángatta, de a konok gépezet nem tágított. Temmin ekkor lenézett, és meglátta a ládát. A hődetonátorokkal teli ládát.

– Vagy egy ötletem! – rivallt rá Csont uraságra. – Gyere! Gyere már! – Kivett egy detonátort a ládából. Felpattintotta a biztonsági fedelet, a legrövidebb időre fordította a szabályzót, és visszadobta a töltetet a ládába. Aztán megint ráparancsolt a droidra: – Futás! Gyere már, te nyomorult!

A következő pillanatban minden erejét bedobva rohant, közben torkaszakadtából ordította többieknek, hogy meneküljenek. Csont uraság mellette futott, a talpa hangosan csattogott a kőpadlón.

– Mindjárt robban! – közölte visítva a gépezet. Hat másodperc maradt a robbanásig. Az uugteenek vérszomjasan ordítozva folytatták a hajszát. Öt másodperc. Norra a karját lengetve biztatott mindenkit, hogy siessen. Négy másodperc. A droid-burkolatba öltözött szörnyetegek már a ládánál jártak. Három másodperc. Jas hátrafordult, és Temmin válla felett tüzelt az üldözőikre. Két másodperc. Csont uraság harsány röhögést hallatott. Egy másodperc. Temmin behúzta a nyakát, és a padlóra vetette magát.

 

Temmin felemelte a fejét. Az agya kegyetlenül zúgott és lüktetett. Nagy nehezen négykézlábra állt, a hajából por és kőszilánkok esője hullott. Aztán azt látta, hogy Jas felé szökken, mire gyorsan félrehúzódott. A fejvadász elviharzott mellette, és a karabélya tusát egy uugteen pofájába vágta. A teremtmény ábrázatát egy protokoll droid arclemeze takarta, ami most széthasadt, és a nyílásból kivillantak a lény undorító fogai. A szörnyeteg oldalra pördült és elzuhant, mire Csont odaugrott hozzá, és addig taposta, amíg mozgott. Ez nem jött be – kesergett magában Temmin.

De aztán a falnak támaszkodva talpra vergődött. Jas odalépett hozzá, felajánlotta neki a karját, ő pedig hálásan megkapaszkodott benne. Tőlük nem messze két halott uugteen hevert a repedezett, és több helyen felpúposodott kövezeten – ennek a folyosónak a padlóját kőburkolat borította. Temmin visszanézett abban az irányba, ahonnan jöttek, és elégedetten látta, hogy az alagút leomlott mögöttük.

– Ezek voltak az utolsók, amik átjutottak – közölte Jas, a két halott teremtményre mutatva. – Jól vagy?

Temmin kábultan bólogatott.

– Jó ötlet volt – dicsérte Jas, és gyorsan félreugrott, ugyanis Norra érkezett, és rávetette magát a fiára.

– Nagy ötlet volt – zihálta Norra, mialatt magához ölelte Temmint, és összevissza csókolta az arcát, meg a homlokát. Pedig csupa por nagyok – gondolta Temmin –, de hát, az anyák már csak ilyenek. 

– Köszönöm – nyögte ki, és megrázta párszor a fejét, de hiába, a füle továbbra is csengett, és az a furcsa zengés ide-oda verődött a koponyájában. Sinjir is megérkezett melléjük, menet közben leveregette a port az egyenruhájáról.

– Egyelőre ne igyunk a sikerre – javasolta, de közben mosolygott. – Hadd emlékeztessek mindenkit, hogy a mi Temmin barátunk épp az imént robbantotta fel a kulcsokat, amelyekkel bejuthattunk volna a szatrapa palotájába.

Így van – helyeselt magában Temmin. – És most szépen visszafordulunk, és megint minden rendben lesz.

– Nem mehetünk vissza – jelentette ki Jas.

– Szerintem, itt a vége – mondta a vállát vonogatva Temmin. Igyekezett nem túljátszatni a szerepét. – Ez az egész… a tervnek lőttek. Keresnünk kell egy utat a felszínre, aztán…

Sinjir felkapta a fejét, és megkérdezte:

– A felszínre? Tudsz találni egy utat, ami oda vezet?

– Rohadtul biztosan – állította Temmin.

– Vigyázz a szádra! – szólt rá azonnal az anyja.

– Bocsánat. De… igen, azt hiszem, menni fog – felelte Temmin, és mialatt elővette a térképét, a szíve felgyorsulva dübörgött Biztosan tudta, hogy túl vannak a veszélyen, és most már a kételyei és az aggodalmai sem számítanak. Kiterítette a térképet, és azt böngészve magyarázott: – Igen, itt van. Egészen közel. Öt perc alatt elérjük. És akkor felmegyünk egyenesen az Intergalaktikus Bank régi székházához.

– Nem mi megyünk fel – szólt közbe Sinjir. – Csak én. – A többiek meglepetten néztek rá. – Egyedül az én öltözetem felel meg egy ügyes trükkhöz – magyarázta Sinjir, és végigmutatott az egyenruháján. – Felmegyek a felszínre, és kapcsolatba lépek a palotában tartózkodó birodalmiakkal. Meg fogom találni a megfelelő hullámsávot, mert… nos, mert birodalmi tisztként magas szintű hozzáférésem volt a különféle hálózatokhoz. Aztán pedig ráveszem őket, hogy nyissák ki az ajtót nekünk.

– És ezt mégis hogyan akarod csinálni? – tudakolta aggodalmasan Jas.

– Ez benne az igazán zseniális – közölte vigyorogva Sinjir. – Megmondom nekik, hogy csakis egyféleképpen juthatnak ki ép bőrrel a palotából: a katakombákon keresztül.

   Közjáték

Tatuin

Adwin Charu valamiért nem számított arra, hogy a javák büdösek. Az egész bolygót a forró homok szaga járta át éjjel-nappal. Az a szag, ami az otthoni kemencéből szállt fel, amikor az anyja beletette a lepénytésztát. Meg az összes többi kemencéből. De amint Adwin belépett a homokkúszóba, úgy érezte magát, mintha egy láthatatlan ököl mellbe vágta volna. Az átható, vadállati bűztől úgy elszorult a torka, hogy alig kapott levegőt. Az első pillanatokban arra gondolt, hogy nem is javák, hanem nagyra nőtt, bőrig ázott patkányok rejtőznek azokban a barna köpenyekben, az arcokat eltakaró rongyok mögött. A javák karattyoltak, sziszegtek, és felé mutogattak. Ő pedig megint megismételte nekik azt, amit az utóbbi félórában már vagy tucatszor elmondott:

– Nem, ez nem kell. Egyiket sem akarom megvenni. Ez itt… – széles mozdulattal körbemutatott a körülötte sötétlő szeméthalmokon –, csupa ócskaság. Semmit sem ér nekem és a vállalatomnak. Én az igazi árut akarom látni. – Lassan és gondosan hangsúlyozva ejtette ki az „igazi” szót, mintha egy rossz hallású teremtménnyel beszélt volna. Nem tudta megítélni, hogy mennyit ért el vele. A konok kis szörnyetegek úgy viselkedtek, mintha nem hallották, vagy nem értették volna meg a szavait. Vagy egyszerűen csak nem törődtek vele. Csakhogy Adwin ismerte a dörgést: a javák először az ócska roncsokat igyekeztek rásózni a vásárlóikra, de minden egyes homokkúszóban volt valahol egy külön raktár. Ebben a jobbfajta holmikat tárolták, amiket azoknak szántak, akiket ismertek. Adwin fontos munkát végzett ezekben a percekben. Nem óhajtott egy ölnyi működésképtelen vacakkal visszatérni a főnökéhez. A javák izgatottan cserregtek és sutyorogtak.

– Droidok kellenek, fegyverek és bányászati eszközök – sorolta Adwin. – Tudom, hogy ezek a homokkúszók maguk is régi bányagépek. Úgy loptátok őket. Ezek után igazán megtehetnétek annyit, hogy…

Ebben a pillanatban elhallgatott, mert meghallotta, hogy a háta mögött valaki krákog egyet. Hátranézett és egy középkorú férfit pillantott meg. Az idegen bőrét sötétbarnára cserzette a napsütés, a szeméből átható tekintet sugárzott, a szája szegletében sejtelmes mosoly bujkált.

– Üdvözlet, barátom – köszönt a férfi.

– Hahó… megbocsát, ugye? – dörmögte Adwin, és ingerülten hozzátette: – Remélem, mindjárt végzek. Már ha ezek a kis nyavalyások hajlandóak lesznek engedelmeskedni.

– Maga nem erről a környékről való, ugye? – kérdezte a férfi, és immár nyíltan mosolygott. Közelebb lépett, és levert némi port hosszú kabátja ujjáról. – Nem helyi.

– Hát, nem – vallotta be Adwin. – Honnan tudja?

A férfi rekedtes nevetést hallatott, és belekezdett a magyarázatba:

– Először is, túlontúl tiszta. Ha eltölt itt valamennyi időt, a homok beveszi magát a körme alá, a hajába, de még az orrába is. A bakancsa ráncaiba. A másik, hogy akkor tudná, hogyan bánjon a javákkal. El kell érnie, hogy megbízzanak magában. Vesz tőlük valami apróságot, aztán visszajön, és vásárol valami nagyobbat. És végül, amikor már tizedszerre jön, megmutatják a valódi árut. Az igazán értékes holmikat.

Adwin a szemét résnyire vonva pislogott a férfira. Neki ehhez nem volt türelme.

– Nincs nekem ennyi időm – közölte ridegen. – A főnököm nem hagyja, hogy ennyit vacakoljak. – Sóhajtott egyet, és hozzátette: – Gondolom, hogy inkább ott kell próbálkoznom… mi is a neve annak a városnak, ami mögöttünk van?

– Mos Pelgo – felelte a férfi.

– Aha, szóval ott. Vagy Espában – dörmögte Adwin, azzal elindult kifelé. A férfi kitette elé a kezét. Nem ért hozzá, de a mozdulattal megállította.

– Várjon egy kicsit, barátom! – mondta az idegen. – Ezek a kis fickók bennem történetesen bíznak. Szívesen kezeskedem magáért.

– Megtenné? – kérdezte gyanakodva Adwin.

– Persze, miért is ne…

– És miért? – kérdezte Adwin, és megvetően legörbítette a száját. – Mi az ára?

– Nincs ára, ugyan már! – válaszolta nevetve az idegen. – Csak a vendégszeretet jegyében.

Adwin úgy gondolta, hogy ezt a bolygót vizet termelő, ostoba és elmaradott alakok lakják. Neki így is tökéletesen megfelelt. Nem okozott gondot számára, hogy kihasználja mások naivitását.

– Jól van, köszönöm. Jó lesz – felelte bólogatva. – Köszönöm, – mi is a neve?

– Cobb Vanth.

– Köszönöm, Vanth úr.

– Csak Cobb, ha kérhetem.

– Rendben, Cobb. Akkor… mehet? – Cobb Vanth előrelépett, megvakargatta a szakállas állát, és beszélni kezdett a javákhoz. Az apróságok zagyváltak valamit a maguk lehetetlen nyelvén, mire Vanth így felelt:

– Jó-jó, tudom. De azért jöttem ide, hogy pénzt költsek, és ő is. – Azzal Adwin felé fordult, és rákacsintott. A javák tovább zümmögtek. Végül az egyik intett, és több társával együtt elindult a jármű hátsó része felé.

– Jöjjön! – intett Vanth, és követték a javákat a hátsó válaszfalba épített ajtóhoz, amely mellett egy félig szétszakadt droid lógott fejjel lefelé. Az ajtó sziszegve és csikorogva kinyílt, aztán becsukódott mögöttük. Lámpák gyúltak fel, és Adwin egyetlen pillantásra megállapította, hogy igen, most már az igazi árut látja. A bal kézre eső falnál egy protokoll-droid és három asztro-droid ácsorgott. Tőlük nem messze, egy hosszú állványon fegyverek sorakoztak, a külsejük alapján a birodalmi seregben rendszeresített sugárkarabélyok és sugárvetők. A bejárattal szemközti falnál burkolóelemek álltak, amelyek alighanem egy hutt bárkáról származtak, és még néhány hutt eredetű bútor. Némelyiket sérülések és égésnyomok borították.

– Tökéletes, tökéletes, tökéletes – mormolta Adwin, és összecsapta a tenyerét. Azonnal odalépett az egyik polchoz, és elkezdte nézegetni a tárolóládák, dobozok és rekeszek tartalmát. Cobb mutogatott és magyarázott, de ő nem figyelt rá mindaddig, amíg a férfi kijelentette:

– Maga az új bányavállalatnak dolgozik. – Adwin megfordult, és megszólalt:

– Hm? Á… igen!

– A Vörös Kulcs Társaságnak, ugye?

– Pontosan annak – helyeselt Adwin. – Hogy találta ki?

– Értek hozzá, hogy hogyan következtessek dolgokra – közölte vigyorogva Vanth. – Tudom, hogy a dolgok változnak. Nemcsak a Galaxisban, hanem itt is. A huttok még most is azon marakodnak, hogy ki üljön fel Jabba trónjára. Már ha trónnak lehet nevezni azt a lapos lebegőágyat. Úgy tűnik, új korszak köszönt a Tatuinra.

– Igen, mindannyian ezt reméljük – felelte Adwin, és csak fél füllel figyelt oda. Hálás volt Cobbnak, amiért bejuttatta ide, de most már azt kívánta, hogy a fickó hagyja békén. Tett egy lépést, és meglátott a padlón egy hosszúkás ládát. Lehúzta róla az ócska takarót – és a torkán akadt a lélegzet. Először a sisakot emelte ki a ládából. A festék java része eltűnt – róla, a felülete érdes volt, mintha sav marta volna fel. De maga az anyag megmaradt keménynek. A mandaloriak aztán tudták, hogyan kell páncélt csinálni…

– Ezt nézze meg! – kurjantotta Adwin, és felmutatta a sisakot.

– Mandalori harci páncél. Egy teljes készlet, ha jól látom. Mondjuk, ahogyan kinéz, alighanem megjárta már a poklot, de aztán valahogy visszakerült onnan. Ez tetszeni fog a főnökömnek, az biztos!

– Azt hiszem, ezt inkább nekem kéne elvinnem – jegyezte meg halkan Vanth.

– Szerintem meg nem – tiltakozott Adwin, és a sisakot a hóna alá fogva megfordult. Hirtelen nehéznek érezte az oldalán a sugárvetőt. A fegyver mintha várta volna, hogy előrántsa. Különösnek találta az érzést, és gyanította, hogy a bolygó hangulata gyakorol rá ilyen hatást. Még soha nem lőtt eleven teremtményre. Talán ez lesz az a nap, amikor először megteszi. És furcsa módon izgatónak, sőt mámorítónak is találta az érzést.

– Mi jár a fejében, idegen? – kérdezte Vanth, és összefonta a karját a mellkasán. – Tudja, nekem jól jönne az a páncél. Azt hiszem, mint a törvény emberének, akit nemrég neveztek ki…

– Jól sejtem, hogy maga nevezte ki saját magát? – vágott közbe Adwin.

Vanth nem harapott rá a csalira, higgadtan folytatta:

– Szóval, a törvény embereként jó hasznát venném némi védelemnek, amikor szembeszállok azokkal a romlott gazemberekkel, akik azt hiszik, hogy most, a lehetőséget kihasználva, a markukba kaparinthatják a bolygómat. Az a páncél az enyém!

Adwin gúnyosan mosolygott, és a jobbjával félrehúzta az ujjasát, hogy megmutassa az oldalán függő fegyvert.

– Figyeljen, Cobb… – kezdte, de nem fejezhette be.

– Magának Vanth békebíró, fiam – vágott közbe Vanth.

– Ó! – Adwin felnevetett. – Értem! Szóval, békebíró úr, nem szívesen húznám elő ezt a kis játékszert… – Cobb Vanth az oldalához kapott. Erős fény villant, sugárnyaláb visított egy pillanatra, Adwin égő fájdalmat érzett a jobb vállában. A keze ernyedten, élettelenül himbálózott az oldala mellett. A sisak kicsúszott a másik keze alól, és a padlóra zuhant.

– Maga… szörnyeteg – dadogta Adwin, és nekitántorodott egy polcnak.

– Ó nem, nem vagyok szörnyeteg – tiltakozott a fejét csóválva Vanth. – Nem vagyok rosszabb, mint a főnöke, az a trágyazabáló Lorgan Movellan. Ismerem a hordáját. Ismerem az összes élősködő hordát. A bűnszervezetek vezetői félnek, hogy visszatér a Köztársaság, és rálép a nyakukra. Ezért próbálnak törvényesnek látszani. És mialatt a huttok egymással küzdenek azért, hogy ki legyen az új nagyfőnök, a maga főnöke, meg a hozzá hasonlók igyekeznek lecsapni a még szabad prédára. Ez lenne az iparbárók új kora. Hát nem, fiam, nem fog menni. Itt vagyok én, és a hozzám hasonlók. Elhozzuk a törvényt erre a törvénytelen helyre. Es ez azzal kezdődik, hogy elveszem magától azt a páncélt.

– Kérem, ne öljön meg! – nyüszített Adwin.

– Ne aggódjon, nem ölöm meg – ígérte Vanth. – Életben hagyom, hogy elmondhassa a főnökének, hogy akkor jár a legjobban, ha összecsomagol, és elmenekül ebből a szektorból. Még mielőtt elmegyek hozzá a szép új, vagy legalábbis, nekem új páncélomban.

– Úgy lesz – dadogta Adwin, és elfeküdt a padlón, aztán végignézte, hogy Vanth felkapja a sisakot, majd a páncélt tartalmazó ládával együtt az ajtó felé indul. Mielőtt a békebíró kilépett volna a kabinból, megfordult, és még egyszer megszólalt:

– És legközelebb, ha pisztolyhősnek akarod kiadni magad, előbb lőj, aztán beszélj! Viszlát!

 

Harminckettedik fejezet

A kődarab hangos koppanással pattant le a rohamosztagos sisakjáról. A katona elfordult, de a rossz irányba nézett. Jom Barell előtte termett, és a lábát fellendítve hatalmasat rúgott a jobb kezébe. A rohamosztagos elengedte a fegyverét, ami felröppent a levegőbe, fordult egyet, és elindult a padló felé. Jom elkapta a sugárkarabélyt, és közvetlen közelről három töltetet küldött a katona fehér mellvértjébe. A holttest a másik három rohamosztagosra zuhant, és valósággal letarolta őket. Jom elfordult, közben szisszent egyet, mert törött bal karja tehetetlenül himbálózott a teste mellett, és valahányszor mozdult egyet, kegyetlen fájdalom vágott végig rajta. Elindult felfelé a felszín-orbitális pálya turbólézer tornyába vezető létrán. Fél kézzel nehezen boldogult, és elég lassan haladt, de ezen nem segíthetett. Csak a jobb kezét használva kapaszkodott felfelé, a zsákmányolt sugárkarabélyt a hátán hordozta. Minden erejét össze kellett szednie, verejtékezett és zihált, de sikerült felvergődnie a létra tetejére, ahol felnyitotta a zárófedelet, és bemászott a nyílásba, de ebben a pillanatban valaki rákiabált:

– Ne mozdulj! – Jom felnézett, és egy fiatal birodalmi tüzértisztet látott. A férfi kis teljesítményű lézerpisztolyt szegezett rá, és a keze láthatóan remegett. Jom felsóhajtott, és tovább mászott. – Lassan! – förmedt rá a tiszt.

Jom hasra feküdt a lövegtorony padlóján, és a kezét feltartva jelezte, hogy megadja magát.

– Mindkét kezedet látni akarom!

– A másik eltört – felelte Jom, majd nagyokat nyögve, lassan feltápászkodott, és szemügyre vette az ellenfelét. Simára borotvált képű, fiatal kölyök állt vele szemben, akiről lerítt, hogy retteg. A háta mögött a páncélüveg ablakon át látni lehetett az ég felé meredő ikercsöveket.

– Azt mondtam, mindkét kezedet! – kiáltotta a tiszt. Jom felmordult, és fel-felszisszenve feltartotta a bal kezét is, Iszonyatos fájdalom hasított a vállába. Vadul vicsorgott, és igyekezett kipislogni a szeméből a könnyeit.

– Tessék, most jó? – morogta ingerülten.

– Térdelj le! – parancsolta a tiszt.

– Te olyan fiatal vagy még – felelte Jom.

– Mi? Micsoda?

– Fiatal. Mint egy Whilk-borjú – közölte higgadtan Jom. – Tudod, hogy mi az a Whilk? Képzeld, én egy farmon nőttem fel. Na most, a whilkek ilyen hosszú lábú dögök. A húsuk elég rágós, de a tejük jó, és a bőrükből jó ruhát lehet varrni. A kicsinyeik esetlen, csetlő-botló kis szerencsétlenek. Körülbelül annyi eszük van, mint egy láda bénítóretesznek. Na, te pont ilyen vagy.

–  Én ugyan nem! – tiltakozott sértődötten a tiszt, és padló felé intett a pisztolyával. – Gyerünk, térdre!

– Hohó… hadd találjam ki, hogy mi az ábra – folytatta Jom a legteljesebb nyugalommal. – A főnökeid mostanra java részben eltűntek. A többségük elpusztult a Halálcsillagon, vagy a csaták során. Egyeseket a kormányzók elárulták. És így mostanra a tisztikar hozzád hasonló fickókból áll, akik fiatalok vagytok, tapasztalatlanok, és még sosem áltatok ki igazi próbát. A többi meg öreg már, akiket csak azért rángattak vissza aktív szolgálatba, mert rengeteg szolgálati hely megüresedett.

–  Igenis, kiálltam már komoly próbát! – állította a fiatal férfi.

– Majd meglátjuk. Mert most próba elé állítalak – közölte Jom. – A következő a helyzet: vagy elmenekülsz, vagy meghalsz. Nem foglak hibáztatni azért, ha elfutsz. Nem te leszel az első birodalmi, aki elhagyja a harcálláspontját. A társaid közül sokan rájöttek már, hogy a Birodalomnak lőttek, és már csak a roncsokba kapaszkodtok. Nincs ezzel semmi baj. Ha elmész, soha senki nem fog megtalálni. – Mialatt beszélt, apró lépésekkel oldalazott, és kicsivel közelebb került a tiszthez, illetve a mögötte álló vezérlőpulthoz. – Gyerünk, cimbora, döntened kell!

– Én…

– Nem ítéllek el érte – vágott közbe Jom. A tiszt leeresztette a fegyvert, és óvatosan lépett egyet előre. Körülbelül úgy viselkedett, mint az, akinek át kell kelnie egy befagyott tavon, és lassan mozog, mert attól tart, hogy beszakad alatt a jég, és belezuhan a fagyos vízbe. Ez jobban ment, mint vártam – gondolta Jom. Csakhogy ebben a pillanatban a tiszt szeme megvillant, az arca pedig rándult egyet. A fickót ismét elfogta a félelem, de ezúttal másfajta, mint az előbb. Immár attól félt, hogy mit fognak tenni vele az övéi, ha elkapják. Azonnal döntésre jutott. Megint felemelte a pisztolyt, de Jom villámgyorsan rávetette magát. Nekirontott a birodalminak, és mindketten nekivágódtak a pultnak, aztán a padlóra zuhantak. A tiszt felnyögött, odébb gurult, és összegömbölyödve nyögdécselt. Jom felpattant, felkapta a fegyvert, aztán magát a kölyköt is, és beledobta a torony hátsó részébe épített fali tárolóba.

– Rosszul döntöttél, fiam – mondta neki, azzal rácsapta az ajtót, és bezárta. A tiszt csak nyöszörgött odabent, még visszaszólni sem mert. Jom leült a vezérlőpult elé. A radar képernyőjére pillantott, és egyetlen hajót látott rajta, ami a város felé tartott. Ráállította a jelre a felderítőrendszert, és máris dőltek az adatok az egyik képernyőre. Kiderült, hogy egy jacht közeledik, egy Ryuni-Tantine Vita-Liner. Ezeket a fényűző egységeket – még ha kicsit öregnek számítottak is – a Galaxis leggazdagabb teremtményei használták. Azok, akiket Jom és a barátai úgy neveztek: „felső légköriek”, ugyanis a szülőbolygóján, a Juntaron a gazdagok az égbolton sikló lebegő kastélyokban laktak, míg a világ többi lakója a farmokon és a mocskos felszíni városokban gürcölt és – sínylődött. A jacht egy másik korszakból származott, a klónhábo rú korából. A pompa és a hivalkodás korából. Az elemzőmodul szerint a röppályája egyenesen a palotára mutatott. Jom ellenőrizte a jeladó adatait is, ugyanis furcsának találta, hogy a gép valahogy átjutott a blokádon.

Egy pillanat alatt megkapta a választ: a jacht birodalmi kóddal repült. És ettől birodalmi hajónak számított. Jom elégedetten felkacagott, és munkához látott. Manuális vezérlésre állította a löveget, aztán majdnem vízszintesre engedte a csöveket, és balra fordította a tornyot. A jacht alacsonyan repült, és amikor kitört a felhőtakaróból, messziről is látni lehetett, úgy csillogott a napfényben. Jom vigyorgott, és felmordult:

– Viszlát, szépségem! – Meghúzta mindkét tűzkioldót, de semmi sem történt. Újra és újra meghúzta a kioldókat, de azok csak kattogtak, míg a lövegek hallgattak. – A pokolba! – ordította Jom. Biztosra vette, hogy amikor ő és a tiszt rázuhantak a pultra, tönkretettek valamit. Kinézett a jachtra, ami már a palota felé közeledett, és tökéletes biztonságban volt, mint egy csillagbálna egy üres óceánban. – Nem, nem, nem – mormolta Jom.

Elhatározta, hogy megjavítja a pultot – megjavítja, ha belepusztul is. Mert vagy így, vagy úgy, de mindenképpen meg akarta semmisíteni azt a hajót.

 

Harmincharmadik fejezet

Könnyűszerrel megtalálták a szatrapa palotájába vezető járatot, ugyanis nem közönséges kővel falazták be annak idején, hanem elegáns, vörös téglával. A vérvörös felületeken lucyrite szemcsék csillogtak – ezek a féldrágakövek valósággal ragyogtak, ha fény érte őket. Az egyik téglán felirat hirdette, hogy a lezárást a szatrapa testőrségének parancsnoka rendelte el. Röviddel azután, hogy rábukkantak a bejáratra, Temmin és a társai lépteket hallottak, ezért gyorsan tovább futottak, majd befordultak egy keresztjáratba, és a sarkon túl meglapultak. Valószínűnek tűnt, hogy egy rohamosztagos osztag közeledik. Temmin suttogva közölte a többiekkel, hogy mit kell tenniük: megvárják, amíg a katonák elhaladnak előttük, és hátulról elkapják őket. Norrának nem tetszett a terv. Egy mohával lepett kőhalom mögött guggolva odahajolt Jashez, és suttogva megkérdezte:

– Szerinted ez jó ötlet?

– Nem – súgta Jas –, de még ez a legjobb, amit tehetünk.

– Nem biztos, hogy mindegyiket el tudjuk intézni – vélekedett Norra.

– Én bízom a képességeinkben – felelte Jas. – A sajátjaimban mindenképpen. A droid programja is jónak tűnik…

Norra ekkor a fiához fordult, és megkérdezte:

– Jól vagy? – Temmin bólogatott, de ordított róla, hogy nincs jól. Valami bántotta. Próbálta ugyan magabiztosnak mutatni magát, még azt a fanyar mosolyát is fel-felvillantotta, de csak színlelte az egészet. Norra anyaként ez pontosan tudta. Valami emésztette a fiút, szép lassan szétmarta a bensőjét. Talán félt, bár általában kimondottan vakmerő szokott lenni. Norra most sehogyan sem áldozhatott időt arra, hogy fényt derítsen a rejtélyre. Meghallott valamit. Előbb a fiára, majd a fejvadászra pillantott, a szájára nyomta a mutatóujját, és a folyosó felé biccentve, odasúgta a társainak: – Jönnek. – Teltek a másodpercek, és Norra hirtelen elszörnyedt, ugyanis rájött, hogy a hangok nem a lezárt bejárat felől érkeznek, hanem máshonnan. A hátuk mögül. A padló alig érzékelhetően megremegett. Léptek hallatszottak, egyre közelebbről.

– Ezek uugteenek – suttogta Jas, és szorosabb fogást vett a karabélyán.

– Nem… ismerem ezt a hangot – felelte fojtott hangon Norra. Az uugteenek ész nélkül rohantak, és a mozgásukat az egymáshoz súrlódó fémdarabok folytonos csikorgása kísérte. Ezek az illetők viszont egyszerre léptek, és a dobbanásokhoz páncéldarabok halk csörömpölése társult. – Rohamosztagosok – súgta elhűlve Norra. Gyorsan megfordult, és a hosszú folyosó távolabbi végét figyelve meglátott egy fehér foltot. A következő pillanatban vörös energianyaláb húzott el a feje felett. A második a falba csapódott, közvetlenül mellette, amitől kőszilánkok és föld robbant az arcába. Viszonozta a tüzet, és hirtelen vakító fényű töltetek tucatjai röpködtek és pattogtak körülöttük.

– Vissza! – zihálta idegesen Norra. – Vissza a folyosóra!

De csakis egy helyre vonulhattak vissza: a befalazott bejárat előtti, rövid folyosószakaszra. Nem maradt más választásuk. Sorban átugrottak a sarok másik oldalára, Norra közben megpróbálta megszámolni az ellenfeleiket. Úgy sejtette, hogy tíz-tizenkét rohamosztagos tart feléjük abból az irányból. Ami azt jelentette, hogy kemény harc várt rájuk, de talán megnyerhették volna. Talán… Aztán abban a pillanatban, hogy befordultak a másik járatba, a téglafal felrobbant. Vörös szilánkok csattogtak a falon, és az akadály szempillantás alatt megsemmisült. A füst- és porfelhőből fehérbe öltözött alakok törtek ki. Ebből az irányból is rohamosztagosok özönlöttek. Norra és a társai két tűz közé kerültek. És Norra ekkor rádöbbent a szörnyű igazságra: Sinjir elárulta őket. A saroknál kuporodtak le, szorosan egymáshoz bújva. Norra és Temmin tüzeltek az egyik irányba, Jas és a droid a másikba. Norra hirtelen kiáltást hallott.

– Tegyék le a fegyvert! – parancsolta éles hangon egy nő.

Jas haragosan vicsorgott, az arcát düh és elszántság torzította el.

– Ezt neked! – ordította, és leadott néhány lövést. De Norra a vállára tette a kezét, mire Jas meglepetten nézett rá, és a tekintetével elkeseredett kérést sugallt: hadd öljem meg őket! Norra azonban megrázta a fejét, és a padlóra dobta a sugárvetőjét. – Ne csináld! – suttogta rekedtes hangon Jas.

– Ha meghalsz, sosem kapod meg a pénzedet – válaszolta Norra.

– Sajnálom – motyogta Temmin.

– Tegyék le a fegyvert! – kiáltotta ismét az idegen nő. – Álljanak fel, és tegyék fel a kezüket! Lassan mozogjanak!

Jas fojtott hangon káromkodott egy olyan nyelven, amit Norra nem ismert, aztán letette a padlóra a karabélyát. Temmin már lerakta a fegyverét, és ráparancsolt Csontra, hogy csinálja ugyanezt. Aztán mindannyian felegyenesedtek, és felnyújtották a kezüket. Rohamosztagosok bukkantak elő a füstből. Mindkét oldalról vagy tízen közeledtek. Norra keserűen állapította meg magában, hogy ez túl sok nekik, még úgy is, hogy egy tapasztalt fejvadász, és egy pszichopata harci droid áll mellettük. Aztán a palota bejárata felőli járatban az eddig láthatatlan nő is felbukkant. Lassú, kimért léptekkel sétált, a katonák kérés nélkül félreálltak az útjából. A két kezét a háta mögött összekulcsolva tartotta. A bőre sötétbarna volt, fekete szeméből átható tekintet sugárzott. A testtartása, az arckifejezése, az egész megjelenése arra utalt, hogy parancsoláshoz szokott, fontos személyiseg, aki nem tűri az engedetlenséget.

– Rae Sloane admirális vagyok – közölte ridegen –, és ezennel letartóztatom önöket, amiért összeesküvést szőttek a Galaktika, Birodalom ellen, uralma legyen örök. – Jas megint káromkodott egyet, és a padlóra köpött.

– Nem fogják megúszni – jelentette ki Norra, és egyenesen a nő szemébe nézett. – A Birodalomnak vége. Egy üstökös közeledik, ami porrá fogja zúzni mindazt, ami megmaradt belőle.

– Nos, igen – felelte higgadtan Rae admirális –, de az az üstökös egyelőre nem csapódott be, Norra Wexley. Tartsanak velem! Egy rövid ideig, egy nagyon rövid ideig, az Akiva szatrapájának vendégei lesznek.

 

Jom a hátán feküdt a vezérlőpult alatt. A vezetékek úgy lógtak az arcába, mintha egy quarren fogorvos csápjai lettek volna. Lekötött egy kábelt, két másikat pedig összekapcsolt. A vezetékek szikrákat köptek a képébe, mire ingerülten szitkozódott. Elkeseredetten dolgozott, hogy kiiktassa a minden bizonnyal meghibásodott lőelemképzőt, és közvetlenül a pultról irányíthassa a lövegeket. Az arcán keletkezett, apró égési sérülésekkel nem törődve megpróbálkozott egy harmadik vezetékkel – és halk zúgást hallott a feje felől. A pult életre kelt. Jom felkurjantott örömében, gyorsan kimászott a konzol alól, és megmarkolta a vezérlőkart. Csakhogy a jacht időközben megérkezett a palotához.

Viszont nem szállt le, mert a pálya egyfelől megdőlve állt, másfelől tele volt égő roncsokkal, ezért csak a magas torony közelében lebegett. Jom teljesen tiszta lövéshez jutott. Alig hitt a szemének, de gyorsan becélozta a hajót, megkereste azt a gombot, amihez átirányította a tűzvezérlést – pár perce még a pultot megvilágító lámpát lehetett vele fel-le kapcsolni – és megnyomta a hüvelykujjával. Ezúttal sem történt semmi. Jom felordított dühében, és újra meg újra megnyomta a gombot. A vezérlőpult lámpái felfénylettek, sőt, túlontúl fényesek lettek, aztán szikrák pattantak ki a műszerekből és a képernyők mellől, majd az egész konzol egy csapásra elsötétedett.

 

Norra négykézláb állt a palota padlóján. Gyönyörű burkolat terült el alatta: a kék kőlapokat réz- és bronzszínű erezet hálózta be. Szerette volna az örökkévalóságig bámulni, azt színlelve, hogy ez az egész őrület nem történik meg vele. De persze, megtörtént. Sinjir elárulta őket, és a birodalmiak foglyai lettek. Elszúrták a küldetést, és számíthattak arra, hogy vagy bebörtönözik, vagy kivégzik őket. Norra ugyanakkor nem volt az a típus, aki nem képes szembenézni a jövővel, akármilyen szörnyűségek várnak is rá. Felemelte a fejét, és a szemét résnyire vonva körülnézett.

Temmin és Jas mellette térdeltek. A droid állva maradt, ide-oda forgatta a fejét, és alaposan megfigyelt mindenkit, aki a környezetében tartózkodott. Valahányszor mozdított egyet a fején, hallani lehetett a szervómotorjai halk zümmögését. Csont uraság össze van zavarodva – gondolta Norra. – Ingerült és kiszámíthatatlan.

– Figyelj a droidra! – súgta oda a fiának. – Állítsd le, még mielőtt beindul!

De Temmin csak bámult rá, és nem válaszolt. Az admirális fel és alá járkált mellettük. Norra felpillantott egy széles lépcsősor tetejére, ahol egy rókaképű, magas, elegáns egyenruhát viselő férfi várakozott, aki alighanem a moff lehetett. Mellette egy nála jóval alacsonyabb, idős asszony állt – Norra gyanította, hogy ő nem más, mint Jylia Shale tábornok. Mögöttük egy kövér, vörös képű férfi toporgott, akinek az állát fürtökben lógó szakáll keretezte, míg a fején magas, díszes kalapot viselt. Ez a fickó valamiért boldogan és szélesen mosolygott. Rae biccentett valakinek.

Az oldalt őrködő rohamosztagosok szétváltak, hogy utat nyissanak két társuknak, akik Sinjirt rángatták be a terem közepére. A férfi egyik szeme úgy be volt dagadva, hogy gyakorlatilag nem is látszott. Elferdült orrából még most is vér csordogált, A kezét a háta mögött bilincselték össze. A rohamosztagosok megtettek még vele két lépést, aztán durván lelökték a padlóra.

– Sinjir… – suttogta meglepetten Norra –, nem értem…

Rohamosztagosok közeledtek feléjük, a kezükben mágneses bilincseket tartottak.

– Temmin gazda, hadd cselekedjek – kérte recsegő hangon Csont uraság, és a karja felől halk búgás hallatszott.

– Nem, Csont, most nem – felelte halkan Temmin. Egy rohamosztagos hátracsavarta Norra mindkét karját, és a csuklójára tette a bilincset. Egy másik katona Jasszel csinálta ugyanezt, aki ugyan vicsorgott és morgott, de nem kezdett verekedni. Temmin viszont felállt.

– Temmin – szólt rá Norra a fiára –, ez nem az a pillanat.

Temmin azonban nem törődött vele, elindult előre. És ami végképp furcsa volt: senki sem állította meg.

– Akkor most elmegyünk, rendben? – mondta furcsa, rekedtes hangon, amikor odaért az admirális elé. – Az anyám, én és a droid.

– Jaj, ne! – hördült fel Jas. – Ez nem lehet igaz.

Norra az első pillanatokban nem értette, hogy mi történik, aztán Temmin ismét megszólalt:

– Ebben állapodtunk meg. Tartsák be, amit megígértek!

Rae felemelt egy kisméretű holo-vetítőt. Megnyomott rajta egy gombot, és a készülék felett megjelent egy félszemű sullusti hologramja. Norra tudta, hogy ki az: Surat Nuat.

– Vele alkudtál meg, fiú – válaszolta Sloane, mire a sullusti elégedetten vigyorgott.

– Sajnálatos módon, kölyök – mondta aztán Surat –, a Birodalommal is meg kellett állapodnom. És ők megváltoztatták a feltételeiket.

– Nem! – kiáltotta Temmin. – Azt mondtad, hogy elmehetünk!

– Temmin… – szólt közbe Norra, és kihallotta a rémületet a saját hangjából. Ez nem lehet igaz. Temmin ezt nem tehette. Nem lehet igaz – hajtogatta magában elkeseredetten. – Temmin, mi folyik itt?

A fiú szomorúan és ijedten nézett rá, nyelt egyet, és kibökte:

– Sajnálom, anya.

– Elárult minket – morogta a kövezeten fekvő Sinjir anélkül, hogy felemelte volna a fejét.

– Én maradni akartam – mentegetőzött kétségbeesetten Temmin. – Nem akartam elmenni! Ez az otthonom. Adnom kellett valamit Suratnak, máskülönben megölt volna minket. Anya, kérlek… – Hirtelen az admirális felé fordult, és folytatta: – Ne csinálják ezt! Nem ezt beszéltük meg. Az alku úgy szólt, hogy az anyám, én és a droid elmehetünk.

– Te elmehetsz – válaszolta Rae. – A többiek maradnak. Hacsak nem szeretnél te is maradni. Tudod, ilyen kérdésekben eléggé rugalmas vagyok. – Surat felröhögött. Jas a fiúra pillantott, és megjegyezte:

– Jó fejvadász lenne belőled, kölyök.

– Még jobb birodalmi – tette hozzá Sinjir. Temmin nem bírta tovább türtőztetni magát, és odaordított a droidnak:

– Csont úr, ments meg minket! – A droid harsány csatakiáltást hallatott, támadóállásba ugrott – de nem volt semmi esélye. Még mielőtt bármit tehetett volna, legalább öt találatot kapott. Felvisított, és elterült a kövezeten, aztán a végtagjait ide-oda rángatva fetrengett. Temmin felé lódult, de két rohamosztagos elkapta, és visszatartotta. Norra megpróbált talpra állni, de egy katona durván belemarkolt a vállába, és visszanyomta. Ezek után tehetetlenül nézte végig, hogy Rae admirális kényelmes léptekkel odament a droidhoz, előhúzta a sugárvetőjét, és közvetlen közelről több töltetet küldött Csont uraság fejébe. A hatodik lövésnél a fémkoponya felrobbant, és a droid mozdulatlanná merevedett. Temmin felzokogott, és a padlóra roskadt.

– Szóval, a megállapodásunknak megfelelően, te elmehetsz – mondta neki az admirális, és odaszólt a fiút tartó rohamosztagosoknak: – Távolítsák el a palotából! A tetőn át, ha kérhetem.

– Neeee! – ordította Norra, azzal felpattant, és a fia felé lódult. Alig tett meg két lépést, amikor egy rohamosztagos elé ugrott, és a karabélya tusát az arcába vágta. Norra a droid fémteste mellé zuhant, és félig eszméletlenül feküdt. Mély kábulatba esett, jószerével fel sem fogta, de mindenesetre mozdulatlanul nézte végig, hogy a katonák kivonszolják a teremből Temmint, aki nekivadulva rugdalózott, rángatózott, és az anyját hívta segítségül.

 

Harmincnegyedik fejezet

Mit tettem? – Temmin nem tudta kisöpörni a fejéből a gondolatot, folyamatosan keringett az agyában. A bűntudat úgy hasított belé, hogy testi fájdalmat érzett, mintha belefutott volna Csont uraság vibro-pengéjébe. A droiddal kapcsolatos gondolatai csak felerősítették a lelkiismeret-furdalását. Aztán az, ahogyan az anyja kiáltott, meg az, ahogyan Jas és Sinjir néztek rá… Amikor meghozta a döntést, ez tűnt a helyes lépésnek. Nem akarta elhagyni Myrrát, de ehhez békét kellett kötnie Surattal, máskülönben a bandavezér kivágatta volna a nyelvét. Ezért felhívta Suratot, akik ráállt az alkura. Temmin abból a gondolatból próbált vigaszt meríteni – mérsékelt sikerrel –, hogy a helyében a volt birodalmi és a fejvadász ugyanígy tettek volna. Habozás nélkül eladták volna őt, ha valaki elegendő kreditet kínál.

Nekik nincsenek gátlásaik – mondogatta magának –, és azt sem tudják, hogy mi a tisztesség. Csakhogy kiderült, hogy ő maga az, akinek nincsenek gátlásai. Ö az, aki nem tudja, hogy mi a tisztesség. Mindvégig remélte, hogy közbejön valami, és nem kell végigcsinálnia. Remélte, hogy valami megváltozik, és az egész helyzet megoldódik anélkül, hogy a terv megvalósulna. De nem így történt, és ő ide jutott – két rohamosztagos markába, akik lendületesen végigvonszolták az egész palotán. Kétségbeesetten kapkodott, hogy megkapaszkodjon valamiben, egy korlátban, egy keretben, vagy egy kilincsben, de nem sikerült megfognia semmit. Hamarosan meglátott maga előtt egy lépcsősort. – Ebben a pillanatban rántott egyet a jobb karján, oldalra nyúlt megmarkolta egy falikút csapját, és kitépte magát a katonák szorításából Amint biztosan állt, fellendítette a jobb lábát, és mellbe rúgta az egyik rohamosztagost.

A katona felhördült, viszont elkapta a fiú bokáját, és kőkemény ütést mért a hasára. Temmin érezte, hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből. A fájdalom miatt kétrét görnyedt, és mire sikerült lélegzethez jutnia, a rohamosztagosok elkapták, és megint vonszolni kezdték. Felrángatták a lépcsőn, majd áthúzták egy vörösre festett ajtón, és megérkeztek a tetőre. Temmin köhögött, hörögve lélegzett, és kipislogta a szeméből a könnyeit. Furcsa hangokat hallott: ordításokat, sikolyokat és vad röhögéseket. A tömeg lármáját.

– Ne, kérem, ne – dadogta, mialatt a katonák kivonszolták a tető széléhez. A rohamosztagosok azonban nem törődtek a könyörgésével. A fejük fölé emelték, és ő lefelé nézve meglátta a sokaságot. Rengetegen gyűltek össze a palota falainál, de még az ide vezető utcákon is százak hemzsegtek. Sokan táblákat és bábokat lengettek a fejük felett. Mások köveket, téglákat és palackokat dobáltak. Az Akiva lakói eljöttek, hogy tiltakozzanak a szatrapa zsarnoki rendszere ellen. A Birodalom ellen. Temmin eddig még csak nem is sejtette, hogy ez egyszer meg fog történni. Azt hitte, hogy mindenki az örökkévalóságig lehajtja a fejét, és meghúzza magát, amennyire lehetséges. Mint ő maga.

A rossz oldalon álltam – kesergett magában. – Anya, annyira sajnálom…

– Ideje, hogy csatlakozz a barátaidhoz – mondta az egyik rohamosztagos. Temmin még csak azt sem tudta, hogy melyikük szólalt meg. Tébolyító félelem lett úrrá rajta, amikor a katonák áthajították a korlát felett. Aztán már nem tudott gondolkodni sem. Érezte, hogy zuhan, és várta az elkerülhetetlen véget.

 

A jacht a szatrapa palotája felett lebegett. Az orra úgy meredt előre, mint egy sólyom rézbe mártott csőre, a törzsén vörös és arany keretbe foglalt fekete ablakok sorakoztak. A tatjából kiinduló vezérsíkok előbb kissé rézsútosan lefelé meredtek, majd a közepük táján felfelé. A gép úgy sodródott lassan a levegőben, hogy az oldalát mutatta a palota felé. A személyi rámpája vízszintesen kiállt belőle, de a pilóta egyelőre nem engedte le teljesen. Az utcáról időnként felröppent egy-egy kő, és eltalálta ugyan a jacht hasát, de teljesen ártalmatlanul pattant le róla. Az ilyen akciókkal csak még mélyebbre ássátok a Birodalom sírját – gondolta Norra. Ugyanis mindenki látta, hogy mi történik. A város lakói a saját szemükkel láthatták, hogy a Birodalom mennyire erőszakos. Semmivel sem jobb, mint Surat Nuat, a Fekete Nap, vagy más hutt bűnszervezetek. A birodalmiak azt állították, hogy mindent a rend fenntartása érdekében tesznek, de végül mindig kiderült, hogy a tetteik valójában a törvény ruhájába öltöztetett elnyomásról szóltak.

Ezt alighanem az admirális is értette. Odasietett a két rohamosztagoshoz, és hangosan kiabálva lehordta őket. Norra előtt a Birodalom más, nagyra becsült vendégei – a célpontjaik, azok, akiket meg akartak állítani – sorban beszálltak a hajóba. A rókaképű férfi, akit ő Pandion moffnak hitt, megvetően nézett le a város lakóira, mintha egy undorító mocsár terült volna el odalent. Aztán rálépett a rámpára, és gyors léptekkel végigment rajta. Norra ekkor Jasre és Sinjirre pillantott. Mindketten ott álltak, úgy, hogy a kezüket bilincs fogta össze a hátuk mögött, és rohamosztagosok vették körül őket. Nem menekülhettek, és nem harcolhattak. Aztán a tetőre vezető ajtó ismét kinyílt, és Norrának majd megszakadt a szíve, mert Wedge Antilles kapitányt pillantotta meg. A férfit nyilván a sérülései és a kimerültség terítették le. A haja verejtéktől lucskosan tapadt a fejére, a bőre hamuszürke volt. Egy lebegőhordágyra szíjazva feküdt, amit két rohamosztagos és 2-1B orvosdroid kísért. 323 Mialatt elhaladtak Norra mellett, Antilles kinyitotta a szemét, és halk, erőtlen hangon megszólalt:

– Pilóta…

– Kapitány – felelte Norra szintén fojtott hangon. Antilles elmosolyodott, aztán a katonák tovább haladtak vele, és feltolták a jachtra. Norra ismét Sinjirre nézett, és megkérdezte tőle:

– Mire számíthatunk?

– Hát… – hümmögte a volt birodalmi tiszt, és mélyet sóhajtott –, engem valószínűleg hadbíróság elé állítanak. Jast alighanem feltűnés nélkül elteszik láb alól. Ami téged illet, azt nem tudom megmondani. Talán összeraknak a lázadó barátoddal, és egy békekötés keretében kicserélnek birodalmi foglyokra.

– Nagyon sajnálom, hogy így alakult – mondta Norra.

– Nem a te hibád – szólt közbe Jas.

– A kölyök az ő fia – felelte Sinjir, és ép szemével a fejvadászra nézett. A másik még most is annyira be volt dagadva, hogy nem tudta kinyitni. – Az ő vére folyik a fiú ereiben. Egy egészen kicsit elítélem Norrát. Azt hiszem, ennyit megengedhetek magamnak. – Jas tiltakozni akart, de Norra szólalt meg hamarabb:

– Igaza van. Elsősorban engem hibáztass! De azért a történtek ellenére, remélem, hogy Temmin jól van.

– Figyelj csak – válaszolta keserűen mosolyogva Sinjir –, szerintem egyikünk sincs jól.

– Temmin született túlélő – vélekedett Jas –, megvan benne minden, ami kell. Ha valaki képes túlélni egy ilyen helyzetet, akkor az ő.

 

Temmin biztosra vette, hogy meghalt. Nem élhette túl a zuhanást. Ezzel szemben azt érezte – micsoda őrült képtelenség! –, hogy lebeg. Lebeg és lassan siklik, mintha a Farsigo-öböl nyugodt, kellemesen meleg vize sodorná valahová. Régebben a szülei elvitték oda néhányszor nyaralni. Fürödtek és horgásztak, és megpróbáltak kikaparni valamit a csillogó korlappi kagylókból, amelyek szivárványszínű fénnyel ragyogtak, ha a napfény a megfelelő szögben vetült rájuk. De nem hallotta a víz csobogását, és nem érezte a jellegzetes, sós szagot. És különben sem hitt a túlvilági életben. Temmin kinyitotta a szemét, és rájött, hogy valóban lebeg: kezek tartják a tömeg felett. A tüntetők elkapták.

A csillagokra és a műholdakra, ezek elkaptak – állapította meg, és felkacagott. A vékony hangú, már-már hisztérikus nevetés nagyban hasonlított ahhoz, amit az őrült droidja szokott hallatni. Aztán eszébe jutott az anyja. És Jas. És Sinjir. Tudta, hogy nincs sok ideje. Felemelte a fejét, oldalra fordulva legurult a kezekről, és belehullott a tömegbe. Talpra ugrott, és a testek kavargó tengerében egy pillanatra eltájolódott. Gyorsan körülnézett, és meglátta a palota falait. Fel kell jutnom oda – gondolta, és azonnal elindult. A lázasan ordibáló, éneklő és visítozó teremtményeket kerülgetve tartott a palota irányába. Kövek röpködtek a fal felé. Temmin meglátott egy rodiait, aki felmászott a falon, és most egy erkélybe kapaszkodva lógott odafent. Valamivel alatta két ember férfi segített egymásnak feljebb mászni. Ez az én utam is – állapította meg magában Temmin. Már jó ideje nem játszott a régi barátaival. Már több éve nem az utcakölykök életét élte. De még most is tudta, hogyan kússzon fel egy ereszcsatornán, vagy hogyan másszon fel egy díszrácson, és hogyan keressen kapaszkodókat ott, ahol látszólag semmi nincs. Nem maradt ideje arra, hogy megkeresse a legjobb útvonalat. Csak annyit tehetett, hogy másokkal együtt elindult felfelé, és remélte a legjobbakat.

 

Miután beszálltak az utasok, és a rohamosztagosok a foglyokat is betuszkolták a gépbe, a szatrapa odarohant Rae-hez, térdre vetette magát, és könyörögni kezdett:

– Kérem, nagyon kérem, admirális! Vigyenek magukkal! El kell vinniük innen. Ostrom alá vették a palotámat. Úgy másznak felfelé a falakon, mint a majomgyíkok. Ezek szét fognak tépni, ha elkapnak!

Sloane rátette a kezét a férfi vállára, és ünnepélyes hanghordozással kijelentette:

– Nagy szolgálatot tett a Birodalomnak, Isstra szatrapa!

A férfi hálásan mosolygott. Szilárdan hitte, hogy megmentik, és megkönnyebbülten zihált.

– Ó, köszönöm, nagyon köszönöm, admirális – hadarta boldogan. – Ön igazán nagyon kedves.

– De innentől kezdve nincs szükségünk a segítségére – tette hozzá Sloane.

– Te… tessék? – dadogta Isstra, és értetlenül pislogott. – Ezt nem…

Sloane biccentett egyet, mire két rohamosztagos megragadta, és az ajtó felé vonszolta a szatrapát, aki rúgkapált, és úgy kiabált, mint egy hisztis kisgyerek.

– Ezt nem teheti! – rikoltotta rémülten, és a szájából sűrű, fehér hab fröcskölt. – Jól bántam magukkal! Mindent megkaptak, amit csak akartak! Őrség! Örsééég! – Két palotaőr rontott ki az ajtón. A következő pillanatban a rohamosztagosok össztüze lekaszálta őket. Halottak voltak, még mielőtt két lépést tehettek volna annak érdekében, hogy megvédjék a gazdájukat. A szatrapa úgy visított, mint egy torkon szúrt vágóállat. A katonák ledobták, mire bekúszott a halott őrök közé, és ott zokogott. Sloane sarkon fordult, és besietett a jachtba.

 

A tömeg tovább lármázott. Temminnek sikerült belenyomnia az ujja végét egy repedésbe, de éppen csak kapaszkodott. Az izmai sajogtak. Már jó ideje nem csinált ilyesmit, elszokott az efféle erőfeszítésektől. Feljebb húzta magát, és másik kapaszkodót keresett. Ebben a pillanatban a sokaság megmozdult alatta, és elhúzódott a faltól. Valaki sötét tárgyat hajított a kapu felé.

– Ez meg mi volt? – mormolta rosszat sejtve Temmin. A hődetonátor robbanása az egész épületet megrázta. Számos ablak kitört, a szilánkok az utcára zuhogtak. Temmin egyik kezével elengedte a falat, és csak fél kézzel kapaszkodott, közben mindkét lábával keresett valamit, amire ráléphet. A tömeg ismét meglódult alatta. A tüntetők a megroggyant kapu felé tartottak. Felbukkant néhány megtermett, négykarú besalisk, akik óriási kovácspörölyökkel rohamozták meg a bejáratot. Ne ezzel törődj! – intette magát gondolatban Temmin. A fogait csikorgatva oldalra lendítette magát, felnyúlt, és tapogatózó ujjai rátaláltak egy keskeny, de kellően mély repedésre. Vett egy mély lélegzetet, és tovább mászott.

 

Morna a jacht pilótaülésében ült. Rae belépett a fülkébe, letelepedett a másik ülésbe, és nyomban megállapította:

– Milyen kényelmes ez…

– Az már biztos, admirális – helyeselt Morna. – Minden csillog. És ezek az ülések… gyakorlatilag belesüpped az ember.

– Ne nagyon szokjon hozzá! – javasolta Rae, és elmosolyodott. – A Birodalmat a kényelem nem nagyon érdekli. Crassus pilótájával volt valami gond?

– Először ellenállt, de aztán meggyőztem arról, hogy jobban jár, ha engedelmeskedik – válaszolta Morna. – És biztosítottam, – hogy meg fogja kapni a fizetséget.

– Bezárták valahová?

– Az egyik hálókabinba – magyarázta Morna. Adea egy másik kabinba vette be magát. Rae utasította a segédtisztjét, hogy menjen pihenni. Nemcsak azért, mert ráfért, hanem azért is, mert megérdemelte. Kifogástalan munkát végzett, és bátran védelmezte a Birodalmat. A következő kabinban Antillest őrizték a rohamosztagosok.

– Kiváló – felelte Rae. – Készen állunk, hogy elhagyjuk ezt a trágyahalmazt, amit egyesek bolygónak neveznek?

– Igen, admirális. Épp az imént kaptam meg a jelentést, hogy a csillagrombolók visszatértek, és jelenleg orbitális pályán keringenek. Jelentkezett a Vigilance, a Vanquish és az Ascent.

– Akkor búcsúzzunk el ettől a nyirkos gőzfürdőtől! – adta ki a parancsot Rae. Morna bólintott, és növelni kezdte a tolóerőt. A jacht mozogni kezdett.

 

Temmin észrevette, hogy a jacht elindul. Abban a pillanatban, hogy átmászott a tető peremén, felnézett, és azt látta, hogy a hajó távolodni kezd, mialatt a rámpája besiklik a hajótestbe. Elkéstem – gondolta, de nem adta fel. Gyorsan körülnézett, hogy felmérje a helyzetet, és megpillantotta a szatrapát. A férfi két halott őr között lapult a tetőhöz. Az őrök mellett ott feküdt hosszú nyelű vibro-lándzsájuk. Ez ostobaság – vélte magában Temmin, de máris felpattant, odarohant, és felkapta az egyik lándzsát. Ez a lehető legrosszabb ötlet – gondolta, mialatt a fegyverrel a kezében rohant a tető széle felé. Nem vagyok normális – állapította meg magában, amikor erőteljesen leszúrta a lándzsa hegyét, és a nyél felső végébe kapaszkodva átlendítette magát a korlát felett. Végem… nem fog sikerülni… óriási hibát követtem el – sorolta magában, mialatt a levegőben repült. Mindkét kezével vadul hadonászott, hogy megőrizze az egyensúlyát, és azt látta, hogy szédítő gyorsasággal közeledik a hajó felé. A következő pillanatban nekivágódott a burkolatnak. Azonnal keresni kezdett valamit, amiben megkapaszkodhat, de semmit sem talált. A körmei hangosan csikorogva szántották a sima fémburkolatot. Érezte, hogy egyre gyorsulva csúszik lefelé, de a jobb keze hirtelen beleakadt a valamibe: az egyik ablak díszes keretébe. Szorosan megmarkolta, a baljával is odakapott, és amint azzal is fogást talált, máris elkezdte felhúzni magát. Egy pillanatra elöntötte a diadal érzése. Sikerült! Ilyen nincs! Hát ez sikerült! – lelkendezett magában, csakhogy megérezte, hogy a jacht gyorsít, mire észbe kapott, és feltette magának a kérdést:

– Ezt meg minek csináltam? Meg fogok halni! – A Válla mellett lenézett, és azt látta, hogy máris nagyon magasan van, ráadásul egyre gyorsabb ütemben távolodik a földtől.

 

Mindjárt megvan – állapította meg magában Rae, és hátradőlt az ülésen –, már nem kell sok. Most már tudta, hogy az egész utazás kudarcok sorozata volt. És nem akarta, hogy a vége is kudarc legyen. A vérrel írt tankönyvekben az állt, hogy a kudarcokból tanulni kell. Ebből az őrületből miféle következtetéseket lehet levonni? Mit lehet tanulni belőle, hogy aztán újra építkezni lehessen a romokból? Egy: a mindenki számára kielégítő megegyezés nem könnyű dolog. Sőt talán annyira nehéz, hogy nem is érdemes törekedni rá. – Kettő: a Birodalom széttöredezett. Ebben nem sok újdonság volt, de itt teljesen egyértelművé vált. És ennek eredményeként még valami kiderült: szép számmal akadtak olyan birodalmiak, akik nem akarták összeforrasztani azt, amit eltört, hanem a saját céljaikra akarták felhasználni a helyzetet. Három: ha azt akarják, hogy a Birodalom fennmaradjon, kénytelenek lesznek…

Rae idáig jutott a töprengésben, amikor a műszerfalon villogni kezdett egy vörös jelzőlámpa.

– Mi az? – kérdezte az admirális.

– Lehet, hogy egy madár – felelte Morna. – Bár jó nagynak kell lennie. – Megrázta a fejét, és közölte: – Van valami a héjazaton.

– Menjen oda pár ember, és nézzék meg! – rendelkezett az admirális.

 

Sinjir a többiek mellett térdelt. Az egész arca felduzzadt, és kegyetlenül fájt. A jacht hátsó rekeszében berendezett, tágas és díszes kabinban várakoztak, térden állva, mint a rabszolgák, a kényelmes fotelek és kanapék között. Crassus, a kövér bankár az egyik sarokban ült, és fűszert szívogatott egy hosszú szárú obszidián-pipából. Maszkot viselő rabszolganői a lábkörmeit nyírták és reszelték, illetve óvatosan csiszolgatták a sarkán keletkezett bőrkeményedéseket. A férfitól jobbra Jylia Shale ült, egy birodalmi tábornok. Sinjir ismerte őt, pontosabban hallott már róla. Az egyik birodalmi – eleven legendának tartotta, a másik árulónak. Egyesek a hőst látták benne, mások a rohadékot. Mindenesetre két vörös köpenyes császári őr állt mellette, még ezekben a pillanatokban is. Crassus másik oldalán a lila köpenyes tanácsadó ült. A nevére Sinjir nem emlékezett, holott biztosan tudta, hogy Jas említette neki. Az illető alighanem Palpatine legbelső köréhez tartozott. Sith-tanítvány volt, vagy mi a csoda, de bizonyosan nem mester – lényegében, egy kultuszhívő. Sinjir tovább fordította a fejét, és észrevette, hogy a vele szemben ülő Pandion őket nézi. Nem, nem is őket, hanem csak őt.

– Tudom, hogy jóképű vagyok – mondta a moffnak kissé rekedtes hangon. Ezt a jelenséget nem a harag okozta, hanem az, hogy valószínűleg megsérült a gégéje. Pandion csak mosolygott, és szóra nyitotta a száját, ám ebben a pillanatban három rohamosztagos futott át a kabinon, a hajó közepe felé tartva. Pandion igyekezett uralkodni magán, de így is összerezzent. Az, hogy a katonák ennyire siettek, azt jelentette, hogy történt valami.

– Baj van, mi? – vetette oda Sinjir a moffnak, és megvetően vigyorgott.

– Tartsd a szádat, áruló – förmedt rá Pandion –, vagy kivágatom a nyelvedet!

 

Meg fogok halni, meg fogok halni, meg fogok halni – hajtogatta magában Temmin, de közben minden akaraterejét összeszedve kapaszkodott. Máris felhők között repültek, és a légörvények meg-meglökték a hajót. Temmin arra gondolt, hogy talán leereszkedhetne a hajó hasa alá, és ott a multifunkciós szerszámával kinyithatná egy szervizakna zárófedelét, vagy valami hasonlót. A felette levő ablak hangos szisszenés kíséretében kinyílt, és egy rohamosztagos dugta ki a fejét a nyílásból.

– Hé! – kiáltotta a katona. Temmin gyanította, hogy ennél barátságosabb invitálásra nem számíthat. Felnyúlt, megmarkolta a rohamosztagos sisakjának alsó peremét, és egy gyors mozdulattal kirántotta a katonát a hajóból. Egy pillanatra lenézett a gyorsan távolodó, fehér alakra, aztán villámgyorsan bekúszott az ablakon. Amint sikerült behúznia a lábát, egyszerűen levetődött a padlóra, és zihálva feküdt néhány másodpercig. Megrázogatta és megmozgatta görcsbe rándult ujjait, közben körülnézett. Egy ajtókkal szegélyezett folyosóra került. Felállt, és mialatt eligazgatta magán a ruháját, valaki megkopogtatta a vállát. Döbbenten megpördült, és két rohamosztagost pillantott meg, akik mindketten rászegezték a sugárvetőjüket. És a páros mögött két vörös köpenyes és vörös sisakos császári őr közeledett.

– Údv, fiúk – dadogta Temmin, és kényszeredetten vigyorgott. – Mondjátok csak, ugye ez a tizenkettő-harmincas busz az ordwalli Csillaghalmaz-kaszinóhoz? Nem? Ne már… hú de kínos… – Azzal sarkon fordult, és futásnak eredt.

 

– A rohadt életbe! – szitkozódott Jom Barell, és úgy érezte, hogy az arca valósággal izzik. Sehogyan sem tudta működésre bírni a konok gépezetet, és a célpontja már az orbitális pályák felé száguldott. Rövid ideig csak állt, és hevesen zihált. Nyugalom – szólt rá magára gondolatban. – Higgadj le, és gondolkodj! De nem tudott sem lenyugodni, sem gondolkodni. Ordított dühében, és az ép kezével újra meg újra lesújtott a vezérlőpultra. Iszonyatosan kiborult attól, hogy minden esélye elveszett, és hiába foglalta el a lövegtornyot, ha nem képes segíteni az Új Köztársaságnak. Az utolsó ütésétől a konzol életre kelt: a monitorok felderengtek, a jelzőlámpák pislogni kezdtek.

– Mi a… – hördült fel meglepetten Jom. Aztán azt látta és érezte, hogy a lövegek megmozdulnak, és követni kezdik a célt. Néhány másodperccel később az egész torony megrázkódott, és az ikercsövekből vakító fénynyalábok törtek elő.

 

Sloane úgy érezte, hogy túl könnyen, túl jól mentek a dolgok. A bensőjében félelem bujkált, ami felerősödött, amikor Morna felé fordul, és bejelentette:

– Van egy kis gond, admirális.

– Hát persze – mormolta Sloane. – Mi az?

– Egy lázadó flotta, asszonyom. Az imént tört ki a hipertérből az Akiva felett.

Átkozottul tökéletes időzítés – mérgelődött magában Sloane, és megkérdezte:

– Mekkora?

– Elég nagy ahhoz, hogy bajt okozzon.

– Csak érjük el a Vigilance-t – felelte Sloane. – Aztán majd… – Hirtelen elhallgatott, mert megszólalt egy éles hangú riasztó, és a műszerfalon villogni kezdett egy vörös jelzőlámpa. – Most meg mi van? – csattant fel Sloane.

Morna rémülten és zavarodottan meredt a műszerekre.

– Az… az egyik felszíni lövegtornyunk – dadogta döbbenten. – Ránk állt. Mindjárt…

Ebben a pillanatban a hajó megremegett. Sloane hatalmas erővel oldalra lódult, kirepült az ülésből, és akkora ütést kapott a fejére, hogy elvesztette az eszméletét.

 

Sugárnyalábok húztak el Temmin feje felett olyan közel, hogy érezte a forróságukat. Hasra vágta magát, gurult egyet fektében, és a kezét feltartva jelezte, hogy megadja magát. Látta rajtuk, hogy nem akarják foglyul ejteni. A rohamosztagosok ismét felemelték a fegyverüket. Mielőtt lőhettek volna, a mellettük lévő fal egyszerűen eltűnt. A hajó hirtelen jobbra lendült, és vakító fény villant. A robbanás elvitte a külső falat, a padló egy jókora darabját, és a birodalmiakat is. A levegő bömbölve távozott a hatalmas lyukon át. A szempillantás alatt feltámadó szél Temmint is a nyílás felé sodorta, de sikerült megkapaszkodnia az egyik kabin kilincsében. Bútorok, tükrök, vázák, és kisebb-nagyobb használati tárgyak repültek el mellette. A folyosó két végén a szakaszolóajtók lezárultak, és elvágták a hajó középső részét a többitől. Temmin egy rúgással kinyitotta az ajtót, a keretbe kapaszkodva behúzta magát kabinba, és egy másik rúgással sikerült becsuknia az ajtót.

 

Megszólaltak a vészjelző szirénák. A pilótafülke műszerfalán szinte az összes jelzőfény vadul villogott. Rae visszavonszolta magát az ülésébe. Morna mindvégig ülve maradt. A két karját előrenyújtva kapcsolgatott valamit, a nyakán az inak vastagon kidagadtak. Keményen küzdött, hogy tovább repüljön a jachttal, ami az előbb már kezdett merülni, de most ismét felemelte az orrát.

– Helyzetjelentést! – csattant fel Rae.

– Kicsit elfoglalt vagyok, admirális – hadarta Morna a fogait csikorgatva. Rae szívesen megfenyítette volna ezért a válaszért a pilótát, de tudta, hogy igaza van. Ezért inkább az egyik képernyőre kérte a sérülésjelző felületet. Hamarosan azt látta, hogy a jacht alja sérült meg, a hajótest közepe táján, az első szint lakókabinjainak közelében. A szakaszolóajtók bezáródtak, és elszigetelték a sérült részt, ami azt jelentette, hogy a hajó egyelőre egyben maradt. De azt is jelentette, hogy az orr-rekeszből nem lehetett átjutni sem a középső, sem a hátsó rekeszekbe. A jacht dülöngélt, és úgy rázkódott, mintha szét akart volna hullani.

– Az atmoszféra csúnyán örvénylik idefent – jelentette Morna. – Lehet, hogy széttép minket. Mindjárt elérjük az orbitális pályát. Már nem kell sok…

– Gyerünk, ne adja fel! – biztatta Rae a pilótáját. Tisztában volt azzal, hogy ha valaki képes elvinni a jachtot a csillagrombolóig, akkor az Morna.

 

A lámpák zümmögtek és villogtak. Hirtelen teljesen elsötétedtek, helyettük felgyúltak a vörös vészlámpák, aztán a mennyezeti lámpák villantak még egyet, és végleg kikapcsolták. Jas nem tudta, hogy mi történt, de gyanította, hogy találatot kaptak. Ezt innen sehogyan sem bírta megállapítani, azon mindenesetre meglepődött, hogy nem zuhannak. Úgy tűnt, szerencséjük volt, amiért a lövedék nem vágta ketté a hajót. A birodalmiak pánikba esve kapkodtak és topogtak. Crassus a hajója miatt jajongott. Yupe Tashu egy Jas számára ismeretlen nyelven imádkozott ahhoz, akihez az Erő sötét oldalának hívei imádkozni szoktak válsághelyzetekben. Shale csupán előregörnyedt, és a térde közé dugta a fejét. Lehetségesnek tűnt, hogy rosszul van, elvégre a hadsereg tábornokaként az ideje java részét bolygók felszínén töltötte. Jas mozdulatlanul üldögélt. Ugyanígy tett Pandion is, aki valamiért gyűlölködve és haragosan nézett Sinjirre. Váratlanul belépett a kabinba egy rohamosztagos.

– El vagyunk vágva a hajó elejétől – jelentette fennhangon. – A nyomástartó szakaszolóajtók bezárultak.

Pandion anélkül, hogy levette volna a szemét Sinjirről, a szájához emelte az adó-–vevőjét, és beleszólt:

– Rae admirális, hall engem? – A készülék először csak sistergett, majd Rae hangját közvetítette:

– Igen, hallom, de most eléggé elfoglaltak vagyunk.

– Mire számíthatunk? Túl fogjuk élni? – kérdezte Pandion. – Vannak mentőkabinok a fedélzeten?

– Biztonságban vagyunk, uram – közölte Rae. – Mindjárt elérjük az orbitális pályát. Türelem!

Jas nem tudta, hogy mi folyik körülötte. De azt világosan látra, hogy az ellenség soraiban eluralkodott a zűrzavar. És ő már rég megtanulta, hogy a zűrzavarban mindig ott bujkál a lehetőség.

Közjáték

Bespin Felhőváros

– Mindjárt bent lesznek! – kiáltotta Borgin Kaa a barátnőjének. Linara, a fiatal táncos lány rémülten nézett rá, aztán együtt figyelték az ajtó mellől, a zárszerkezet környékéről özönlő szikrákat. Az idős férfi körülnézett a szalonban, mígnem megpillantott egy kerámiavázát, ami a vinzorok hagyatékából származott. Több száz éves volt, még a Régi Köztársaság korában készítették. Vagy legalábbis ezt állította róla a műkincskereskedő. Kaát elsősorban a tárgy szépsége érdekelte. Az, ahogyan a kék lacite szinte ragyogott, ha fény érte. Nem szívesen bár, de a kezébe vette.

Ez most fegyver – biztatta magát gondolatban –, nem egy régi, értékes műkincs. A szíve vadul dübörgött, és amikor ez tudatosult benne, feltette magának a kérdést, hogy bevette-e reggel a gyógyszerét. Lehet, hogy elfelejtette? Lehet, hogy hamarosan halott lesz? Nem! Eddig kibírtam, és rajta vagyok a várólistán – villant át az agyán, és sikerült némi erőt merítenie a gondolatból. A Felhőváros az utóbbi időben a ritka implantátumokra, illetve szervekre váró betegek egyik központja lett. Aki meg tudta fizetni, itt új szemlencsét, a testéhez igazított kezet, vagy új szerveket kaphatott. Kaának új szív kellett. Rajta volt a várólistán, vagy legalábbis remélte, hogy rajta van. Mielőtt sor került volna a műtétre, azok az undorító lázadók mindent összezagyváltak. A Birodalom beavatkozott, megszállta ezt a szektort, és minden felborult. A birodalmiak helyre fogják hozni az egészet – gondolta Kaa. – A Császár gondoskodik arról, hogy béke legyen a Galaxisban. A szikrazápor elállt, a falba rejtett zárat vörösen izzó vonal vette körül.

A következő pillanatban az ajtó halkan sziszegve besiklott a másik falba. A nyílásban gomolygó füstből alakok bukkantak elő. Linara felsikoltott, Borgin pedig elhajította a vázát. A műremek a falnak ütközött, és lehullott a padlóra – még csak el sem tört. A vinzorok alighanem tudták, hogyan kell vázát készíteni… Fegyveresek rontottak be a szalonba. Borgin kettejüket még sosem látta: egy devaroni nőt és egy magas, vékony titkár-droidot, aminek megfakult, ezüstszínű arclemezére valaki egy fekete koponyát festett. A másik kettőt azonnal felismerte. Az egyik egy helyi bajkeverő volt, Kars Tal-Korla, akit a Felhőváros Ostorának is neveztek. Nehéz is lett volna nem felismerni, amikor az arcképét léptennyomon látni lehetett az egész városban a plakátokon és a holo-filmeken. A birodalmiak nagyon szerették volna elkapni. Ezúttal is azt a jellegzetes páncélját viselte, ami az idők folyamán a védjegyévé vált: mandalori és koréliai darabokból összeállított együttes, amelyben még a birodalmi rohamosztagosok páncéljának egyes elemei is szerepeltek. És aki mellette állt, az valódi meglepetést okozott: Jintar Oarr. Borginhoz hasonlóan ő is az Onderonról származott, és felbecsülhetetlenül óriási vagyonnal rendelkezett. És ő is idefent élt, a Felhőváros legfelső szintjén.

Borgin és Jintar valaha barátok voltak.

– Te… – suttogta megrökönyödve Borgin, és a férfira szegezte a mutatóujját. Alig hitt a szemének, de nem tévedhetett. Valóban Jintar állt ott, a jóképű rohadék. A szakállát rövidre vágva hordta, szürke szeméből ravasz és derűs tekintet sugárzott. De miközben Borgin felemelte a kezét, a devaroni odaugrott hozzá, megmarkolta az ujját, és gyors mozdulattal hátratörte. Borgin korábban sosem tapasztalt fájdalmat érzett. Felordított, és a hangja hallatán elszégyellte magát: csak valami vékonyka visítás tört elő a torkából, ahhoz hasonló, amit az undibundik hallattak, ha beleestek egy gépbe. Aztán térdre roskadt, miközben a nő a homlokához szegezte a sugárvetőjét.

– Várj! – csattant fel Jintar, és elkapta a nő csuklóját, mire a devaroni úgy sziszegett rá, mint valami dühös kígyó. Jintar azonban nem engedte el, sőt higgadtan közölte vele: – Előbb hadd beszéljek vele!

Kars bólintott, és megszólalt:

– Rendben, beszélhettek. De tartanunk kell az ütemtervet, úgyhogy igyekezz! – Oldalra fordította a fejét, és a titkár-droidra pillantva hozzátette: – Menj, és keresd meg a bejáratot!

Bejáratot? – csodálkozott magában Borgin, és a droidra nézett, ami kivonult a szalonból, és végigsietett a folyosón. De mielőtt láthatta volna, hogy hová megy a gépezet, a devaroni megmarkolta az állát, rántott egyet a fején, és az arcát a saját ábrázata felé fordítva felmordult:

– A barátod szeretne beszélni veled! – Jintar fél térdre ereszkedett Borgin előtt.

– Bor, most jól figyelj rám! – kérte fojtott hangon. – Hazudtak nekünk. Adelhard lezáratta az egész szektort. A maradék birodalmi egységekből kiépített egy erős blokádot. De nem ezzel irányítanak minket. Hanem azzal, hogy hazudnak nekünk. – Vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – A Császár halott, Bor. Ellenőriztem a hírt, és igaz.

– Hazugság – recsegte Borgin –, még szép, hogy ez a népség ilyeneket próbál elhitetni veled! – Kars felé biccentett, aki nem válaszolt, csak a fejét csóválta, mire az idős férfi tovább beszélt: – Láttam a holo-híradókat. Neked is látnod kellett. Palpatine él, semmi baja, a Coruscanton van, és…

– Az csak egy hasonmás – vágott közbe Jintar. – Egy színész.

– Nem! Ez csak a lázadók hazugsága!

– Elemeztük a felvételeket – magyarázott Jintar. – Több ponton is eltéréseket találtunk. Az a sötét köpenyes alak nem Palpatine. Másmilyen az álla, mások a kézmozdulatai. Egy elég silány hasonmás csupán.

– Áruló vagy!, fakadt ki Borgin. – Jintar elhallgatott, és szomorúan megcsóválta a fejét.

– Nem, Borgin – mondta halkan –, te vagy az áruló.

– A Birodalom jól bánt velünk.

– Ez igaz – ismerte el Jintar. – De nem mindenkivel bánt ilyen jól. És a Galaxis népei hamarosan látni fogják az igazságot. Ezért kérlek arra, hogy támogass minket. Jól jönne a segítséged. Az utolsó két mondatánál a hangja megváltozott, és Borgin arra gondolt, hogy ez az alak képes lenne rávenni egy slakari kutyát arra, hogy hagyja ott a zsákmányát És segítséget kér? Éppen tőle?

– Soha! – ordította felindultan Borgin. Annak idején, a fénykorában, amikor még fiatal iparbáró volt a Sevarcos holdján, részt vett egy-két verekedésben. Igaz, mostanra sokkal öregebb lett, jócskán elhízott, és az ereje is elhagyta, de hirtelen előrelendült, és belefejelt Jintar arcába. Éktelen fájdalom hasított a koponyájába, és úgy elkábult, hogy pár pillanatig azt sem tudta, hogy hol van. Valaki felé nyúlt, de ellökte magától a kezet. Amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Jintar sziszegve tapogatja a homlokán elterülő, egyre terebélyesebb foltot. Ezzel egy időben vér ízét érezte a szájában. Ekkor Kars lépett elé, és szakállas állát vakargatva megszólalt:

– Akkor most beszéljük meg ezt a dolgot. A lakásodban van egy titkos bejárat, valószínűleg egy burkolópanel mögött. A mögötte lévő alagút elvezet Adelhard kormányzó lakásáig. Be akarunk jutni abba a járatba. Ki kell nyitnunk azt az ajtót. Ha megadod a kódot, mindenki jól jár. Ha nem adod meg, nekünk kell intézkednünk. – A fogait kivillantva vigyorgott, és hozzátette: – És akkor nem mindenki fog jól járni.

– Gazemberek! Vadállatok! – hörögte Borgin. – Bűnözők vagytok mind egy szálig!

– Akkor legyen így – felelte Kars, és sóhajtott egyet. – Roma?

A férfi biccentett egyet, mire a devaroni nő az öklével oldalba vágta Borgint. Borgin felnyögött, és kapálózni kezdett, mire Jintar elkapta, és hátracsavarta mindkét karját. Érezte, hogy ráhúznak valamit a kezére, egy szövetzsákot, vagy valami hasonlót, aztán valaki ragasztószalagot tekert a csuklójára.

– Linara! – kiáltotta rémülten. – Linara, segíts! Csinálj valamit! – Ám a barátnője csak nézett rá, valahogy úgy, ahogyan a csalódott anya néz rakoncátlan gyermekére, aztán Karsra pillantva megkérdezte:

– Tehetek valamit? – A kalóz felnevetett, és odadobott a lánynak egy tekercs ragasztószalagot.

– Mi lenne, ha beragasztanád a száját? – vetette fel.

– Linara, rendesen bántam veled – hadarta riadtan Borgin. – Sosem bántottalak. Szerettük egymást. Ne csináld ezt velem! Ne merészeld megtenni! Meg foglak büntetni! Megbüntetem az egész családodat! Nem kapnak több kölcsönt, és rájuk küldöm a behajtókat! – A lány lehúzott egy hosszú darabot a tekercsről, rácsapta Borgin szájára, és vagy háromszor körbetekerte a szalaggal az egész fejét. A Császár ezért kivégeztet titeket! – akarta mondani Borgin, de csak nyögdécselni tudott. Kars ismét bólintott egyet, mire a lakás távolabbi részéből fúró-csavarozó zúgása hallatszott. Kars a szájához emelte a bal karját, és beleszólt a csuklóján viselt adó-vevőbe:

– Szóljatok Lobotnak, hogy a bonyolultabb módszerrel kell csinálnunk.

– Kínzással kiszedhetjük az öregből a kódot – morogta a devaroni nő, és vérszomjasan vicsorogva hozzátette: – Nekem nem kevés örömöt okozna. – Kars a kezét leengedve válaszolt:

– Hagyd. Utasításokat kaptunk, és azokhoz tartjuk magunkat. Semmi trükközés. Rendesen, tisztán kell intéznünk az ügyet. És a többi, és a többi, mert a Szövetség nem játszik mocskos játszmákat. – Ekkor ismét a szájához emelte a kezét, és tovább beszélt: – Igen, igen, hallom. Mondd meg Lobotnak, hogy ő is legyen benne a behatoló osztagban! És juttassatok el egy üzenetet Calrissiannek! Mondjátok meg neki, hogy majdnem bent vagyunk, és utalhatja a krediteket… – Elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta: – Ne is, tudod mit? Mondjátok meg neki, hogy ezt a munkát ingyen csináljuk. Ő es a barátai az Új Köztársaságnál tartoznak nekem egy szívességgel. Ezt gondosan hangsúlyozd ki! Egy jó nagy szívességgel! – Csőcselék… csőcselék! – dühöngött magában Borgin, de semmit sem tehetett. Jintar ismét letérdelt elé, és szinte szomorúan közölte vele:

– Rossz oldalon állsz, Bor. Sosem értetted meg, hogy a Galaxis nem szólhat egyetlen egy emberről.

 

Harmincötödik fejezet

Rae szótlanul és mozdulatlanul nézte végig, hogy odakint az atmoszféra kék árnyalatai fokozatosan sötétednek, mígnem teljes feketeség vette körül a hajót. Az űr megnyugtató feketesége. Mert Rae mindig így érzett: a nagy, végtelen üresség megnyugtatta. És izgalmasnak találta azt az érzést, hogy ő maga oly kicsi ebben az óriási térben, és mégis komoly hatalommal rendelkezik. Ezekben a percekben viszont nem talált megnyugvásra, ugyanis gyilkos ütközet tombolt pontosan előttük. Egy nyílt összecsapás, amelyet mindkét fél teljes erőbedobással vívott, és amelyből hiányzott minden fennköltség, minden elegancia. Az egyik oldalon a három csillagromboló egyik össztüzet a másik után adta le. A sorozatokkal a gyorsan közeledő lázadó flottát fogadták. Az öt cirkáló ugyan jóval kisebb volt a csillagrombolóknál, de így is komoly ütőerőt képviseltek. A fő hajók között pedig vadászgépek tucatjai cikáztak, és vívtak egymással kegyetlen tűzpárbajt. Némelyik találatot kapott, és azonnal megsemmisült, némelyik pedig szikrákat és lángokat okádva, irányíthatatlanul vágott át a csataszektoron, hogy aztán eltűnjön a feketeségben. Rae a száját rágva, türelmetlenül várt, majd odaszólt Mornának:

– Hogy állunk?

, Túl lassan repülünk – válaszolta a pilóta –, szinte csak vánszorgunk.

– Száguldunk vagy vánszorgunk – mormolta az admirális –, csak vigyen minket haza!

 

Agate parancsnok minden ízében reszketett. Számára ez volt a normális állapot az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben. A csaták első perceiben remegett. Az izgalom és a vérébe tóduló adrenalin gyakorolt rá ilyen hatást. Éveken át megpróbálta eltitkolni. Gyógyszereket szedett, hogy legalább a keze ne remegjen. Nem akarta, hogy a katonái lássák. A remegést mindenki a gyengeség jelének tekintette. De végül felismerte az igazságot: ha nem igyekszik eltitkolni a jelenséget, ha nem érdekli, hogy ki látja és ki nem, az az erő jele. Így aztán most állt, reszketett, és nem bánta. Ma már tudta, hogy a lénye természetes része, és nem küzdött ellene. Kinézett az elülső ablakon a semmibe, aztán szemügyre vette a vetítő felett lebegő taktikai térképet. Az egységek a terv szerint haladtak. Látszólag zűrzavaros táncot jártak, ám összességében egy pontos, meghatározott rendszer szerint mozogtak. De aztán a szenzorok új gépet észleltek, és az adatai nyomban megjelentek a térképen. Agate meglepetten pislogott az apró feliratra. Egy jacht?

Egy luxusjacht, ami váratlanul és hívatlanul megjelenik egy csataszektorban? Valószínűnek tűnt, hogy birodalmiak utaznak a fedélzetén. Vagy akivai gazdagok, akik el akarnak menekülni a bolygóról. De éppen egy űrcsatán akarnak átvágni? Agate megkérte Targada zászlóst – a mogorva klatooinit, a felszabadított rabszolgát, aki rendíthetetlenül hűséges volt az Új Köztársasághoz –, hogy figyelje a hajó mozgását.

– Az egyik csillagromboló felé tart – jelentette hamarosan Targada. Ezek szerint birodalmiak vannak rajta – állapította meg magában Agate. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy megsemmisíttesse-e a jachtot. Az események egyelőre viszonylag lassan zajlottak – a cirkálók messziről lőtték a csillagrombolókat, míg a fő hajók között a vadászgépek küzdöttek –, és az óvatosságnak is megvoltak a maga előnyei. Ám a parancsnok tudta, hogy a tétovázás gyorsan hátrányos helyzetbe hozhat bárkit.

– Vegyük tűz alá a jachtot? – kérdezte Targada.

– Ne! – válaszolta éles hangon Agate. – Máris sérült. Lehetséges, hogy értékes információkat szállít. Ha megsemmisítjük, azzal elpusztítjuk az információkat, amelyek talán jól jönnek nekünk is. – Elhallgatott, és magában hozzátett egy trágár átkot. Egy tökéletes világban egyszerűen lecsaptak volna a jachtra, és elkapják. De a csata hevében nem hajthattak végre egy efféle, rendkívüli pontosságot igénylő manővert. – Inkább intézzük el, hogy ne tudjon dokkolni!, folytatta a parancsnok. – Koncentrálják a tüzet arra a csillagrombolóra. Ha a jacht nem tud hová menni, könnyen elcsíphetjük!

 

Temmin tartott a különös férfitól. A vörös képű, ragyás arcú, ferde orrú fickó bőrből szabott pilótaruhát viselt.

– Mi történik? – kérdezte rekedtes hangon, és mialatt a lámpák hol kialudtak, hol felgyúltak, vállon ragadta a fiút. – Mi történik a hajómmal, te kis gazember?

– Hagyjon békén! – kiáltotta Temmin, és ellökte magától a férfit.

– Jobban jársz, ha elmondod, hogy mi történik odakint – mondta vicsorogva férfi. – Tudsz valamit? Mi vagy te? Lázadó? Terrorista? Minek jöttél ide, mi? Mi? – Azzal nekirontott a fiúnak. Temmin felkiáltott, és szinte vaktában elindított egy ütést. Az ökle a férfi orrának csapódott, ami hangos roppanással eltört. Az idegen megtorpant, térdre roskadt, és feljajdult: – A hajóm! A hajóm!

Temminnek nem volt ideje erre. Gyorsan körülnézett, bár a szeme nem tudott alkalmazkodni a pillanatonként változó fényviszonyokhoz. A pilóta négykézláb mászott az ajtó felé. Temmin beugrott elé, leguggolt hozzá, és ráförmedt:

– Ha kimegy innen, meghal! Érti, amit mondok? Meg fog halni!

– Te ezt nem érted – zihálta a férfi. – El kell jutnom a pilótafülkébe. Én el tudom vezetni a gépet. De csak én! Jó pilóta vagyok. Vagy legalábbis, az voltam…

– Ahhoz el kell jutnunk a fülkébe – szólt közbe Temmin. – Csakhogy a szakaszolóajtók bezárultak. Ismeri a hajót? Akkor mondja meg, hogyan juthatok el… valahová. Bárhová.

A pilóta nyögött egyet, és az ízületei hangos ropogásától kísérve feltápászkodott.

– Gyere, mozdítsuk el azt a priccset! – válaszolta. – Kell ott lennie egy szervizajtónak. De nincs nálam szerszám, amivel ki lehet nyitni. – Hát mindenki ilyen felkészületlenül mászkál? – dohogott magában Temmin, és elővette a multifunkciós szerszámát. Félrehúzta a priccset, és meglátta a fémlemezt, amit flanser-csavarok rögzítettek a keretéhez. Ezek eltávolításához sok idő kellett, ezért Temmin azonnal munkához látott.

 

Pandion felállt, és tett egy lépést Sinjir felé, akit egészen idáig merőn bámult valamiért.

– Maga birodalmi volt – mondta aztán. – Biztonsági tiszt, ha jól sejtem. Jól sejtem?

– Tökéletesen – ismerte el Sinjir.

– Milyen ironikus – folytatta Pandion. – Régebben azért dolgozott, hogy mások hűségesek legyenek, de most a saját hűsége ingott meg.

– Nem igazán – felelte Sinjir. – Már a kiképzés kezdetén megtanítottak arra, hogyan ismerjem fel másokban a gyengeség jeleit. Csak idő kérdése volt, hogy meglássam a gyengeség jeleit a Birodalomban. – Véres fogait kivillantva vigyorgott, és hozzátette: – Ha közelebbről megnézi, látni fogja, hogy tele van repedéssel és töréssel.

Pandion tett még egy lépést, és ridegen meredt Sinjirre.

– A Birodalomnak csak egy gyengesége van: maga és a magához hasonlók – válaszolta komoran. – Emberek, akik nem eléggé elkötelezettek. Emberek, akik árulók lettek, mert elbizonytalanodtak. Gyenge szívű, csökött agyú alakok. Ha maguk, a bolondok elhullanak, a Birodalom sokkal erősebb lesz.

Sinjirnek hátrakötött kézzel is sikerült rántani egyet a vállán, és közönyösen felelt:

– Nekem úgy tűnik, hogy a gyenge pontok inkább a maga fajtája, Pandion. Korlátolt, a munkájukhoz nem értő idióták. Olyan emberek, akik vezetők akarnak lenni, de nem akarnak ténylegesen irányítani. Egyébként is, mi az, hogy moff? Mindössze egy szektorparancsnok. Még a név is röhejes. Mintha egy kutya ugatna: moff, moff, moff…

Pandion meglendítette a kezét, és pofon vágta Sinjirt. A volt biztonsági tiszt szájából vér csordult, és keskeny csíkban lefolyt az állán. Sinjir kidugta a nyelvét, és lenyalta a vért.

– Moff, moff, moff – gúnyolódott újra, és elégedetten mosolygott.

– Sinjir, ne! – szólt rá Norra aggodalmasan. De már elkésett a figyelmeztetéssel. Pandion ismét nekiment a férfinak, és ezúttal a gallérját megmarkolva talpra rántotta. Gyors egymásutánban háromszor megütötte, és Sinjir feje mindannyiszor jobbra-balra lendült.

– Fejezze be! – kiabálta Norra. – Hagyja abba! – Pandion a nő felé nézett, és ráförmedt:

– Pofa be, átkozott lázadó! – Sinjir kihasználta a lehetőséget. A moff képébe köpte véres nyálát, aztán villámgyorsan az arcába fejelt. Hangos roppanás hallatszott, és Pandion hátratántorodott. Mindkét orrlyukából dőlt a vér, az arca szörnyen eltorzult. – Te áruló! – hörögte, közben letörölte a vért a szájáról, és elővette a sugárvetőjét. – Nem fogsz bíróság elé állni!

– Hadd intézzem el én! – kérte kiáltva Jas.

– Tessék? – kérdezte meglepetten Pandion.

– Majd én elintézem – felelte Jas –, a megfelelő díjazás ellenében.

– Díjazás? Azok után, hogy összeállt ezzel a csőcselékkel? Miről beszél?

– Sok pénzt tűztek ki a fejére, Pandion – válaszolta Jas. – De biztosra veszem, hogy van az a pénz, mivel kárpótolhat engem. Vegyük csak ezt a jachtot. Egy egész vagyont ér. Maga bizonyára hajlandó lenne többet fizetni nekem, mint amennyit az új köztársaságiak adnának azért, hogy elfogjam magát.

– Engem? – kérdezte elképedten Pandion.

– Ez az egész magáról szól – magyarázta Jas. – Szép összeget kap az, aki leszállítja.

– Aha… értem – dünnyögte Pandion, és megvetően mosolyogva folytatta: – Hát igen, erre számítanom kellett. Mennyit ér a fejem?

– Tízezer kreditet.

– Lehetne több is – mondta a moff –, na, mindegy. Szóval, adok magának húszezret Arsin Crassus pénzéből, ha kivégzi ezt az árulót. Itt és most. Mit mond erre? – Crassus felállt, és felháborodva kiabált:

– Még mit nem! Ezt nem teheti meg! Én nem tettem semmiféle ajánlatot!

– És mégis bízom abban – felelte Pandion –, hogy nem tagadja meg a Birodalmat. – Crassusra szegezte a sugárvetőt, és felcsattant: – Ugye?

– Ööö… hát hogyne – dadogta Crassus –, ami az enyém, az az öné is.

– Helyes – vágta rá Pandion, azzal Jas Emari elé lépett, és felé nyújtotta a fegyvert. – Tessék, zabrak. Fogja meg! A magáé. Ó, várjunk csak! Ez meg mi? Bilincs van a kezén? – Csettintett egyet a nyelvével, és tovább gúnyolódott: – Jaj, de kár. Attól tartok, ebből nem lesz üzlet. Mert a Birodalom többé nem üzletel fejvadászokkal!

Meglendítette a fegyverét, hogy lesújtson vele Jasra. Norra felkiáltott, de a fejvadász villámgyorsan mozdult – és ekkor kiderült, hogy szabad a keze. Elkapta a moff csuklóját, és megcsavarta. Pandion felkiáltott, közben Jas kitépte a kezéből a fegyvert, maga elé rántotta a férfit, a halántékához nyomta a sugárvetőt.

– Senki sem mozdul, vagy szétlövöm a fejét a saját sugárvetőjével! – kiáltotta Jas. Jylia az ülésében maradt, és meg sem moccant. Crassus állt ugyan, de olyan mereven, mint egy kőszobor. A rohamosztagosok és a császári őrök a fejvadászra szegezték a fegyverüket, de Pandion rájuk kiáltott:

– Ne! Várjanak! Tegyék le a fegyvert! Hallgassuk meg, mit akar mondani!

Jas hogyan szabadult meg a bilincstől? – töprengett meglepetten Norra. De ekkor Sinjir előrelendítette a kezét, és az ő csuklójáról is lehullott a bilincs. Norra hirtelen sziszegést hallott. Hátranézett, és azt látta, hogy ismerős formájú szempár villog a mögötte lévő szellőzőrács réseiben. Az egyik nyílásból apró szerszám nyúlt ki, és ezzel egy időben halk suttogás hallatszott:

– Anya, tartsd ide a kezedet! Kinyitom a bilincset.

 

Odakint egy TIE-vadász repült pontosan a jachttal szemben. A gép sérült volt, az oldalából lángok törtek elő. Morna elrántotta a kormányt, és az utolsó pillanatban kitért az irányíthatatlan roncs elől, ami elhúzott mellettük, és eltűnt a szemük elől. Nem messze tőlük két TIE egy vadul cikázó X-szárnyút üldözött. Ezeken túl a Vigilance birodalmi csillagromboló siklott. Már nincs messze – gondolta Rae, azzal aktiválta az adó-vevőt, és pár pillanat alatt sikerült kapcsolatba lépnie Tothwinnal.

– Mindjárt ott vagyunk – közölte röviden, amikor a parancsnok arcának képe megjelent a monitoron. – A G2D1 hangárban fogunk leszállni.

– Értettem, admirális – hadarta Tothwin. – Rengeteg találatot kaptunk! A pajzsok még kitartanak, de már nagyon gyengék!

– Gyorsak leszünk – jegyezte meg Morna. – Valami elromlott, és nem tudom lelassítani a gépet.

– A tűzoltó-droidok álljanak készenlétben! – parancsolta Rae. – És a mentőosztagok is!

Az egyik lázadó fregatt leadott egy sorozatot, a vaskos energianyalábok a Vigilance hídját találták telibe. A kommunikációs képernyő elsötétült, és az adás megszakadt.

– Admirális, nem mehetünk oda! – hadarta riadtan Morna. – A Vigilance…

– Még egyben van! – vágott közbe higgadtan Rae. – Tartjuk az eredeti tervet.

– Asszonyom, azt javaslom…

– Nem érdekel – szólt közbe ismét Rae. – Van egy ötletem. Csak vigye be a hajót abba a hangárba!

– Értettem, asszonyom – válaszolta engedelmesen Morna, és szorosabb fogást vett a kormányon.

 

A kabinban tartózkodók olyan feszültek voltak, hogy ha valaki elejtett volna egy tűt, mindenki elkezdett volna lövöldözni. Jas továbbra is a moff mögött állt. A bal karját Pandion nyaka köré fonta, jobbjával a fegyvert tartotta a férfi halántékához. Norra immár megszabadult a bilincseitől, és talpra állt. Sinjir egy szervizajtón át kisegítette Temmint a kabin egész falán végigfutó szűkös szellőzőjáratból, aztán úgy megölelte, hogy majd összeroppantotta.

– Milyen megható – jegyezte meg végtelenül gúnyos hangon Pandion. – De mi jön most, fejvadász? Egy fegyverük van, és legalább tíz irányul magára.

– De az az egy a maga fejére szegeződik – közölte higgadtan Jas.

– Á, igen, ez igaz – ismerte el a moff –, de akkor is, mit akar csinálni? Hamarosan megérkezünk, és akkor mihez kezd? Továbbra is azzal fenyegetőzik, hogy szétlövi a fejemet? Előbb-utóbb találkozni fogunk valakivel, akit nem érdekel, hogy élek-e vagy sem.

– Hát igen, sok ilyen lehet – dünnyögte Jas.

– Annyi bizonyos, hogy ezzel nem jutnak messzire – vágott vissza Pandion. – Tehát, mi a terv?

– Nincs tervem – közölte Jas, és vérszomjasan vigyorgott. – Van egy sugárvetőm, vannak barátaim, és úgy tűnik, mellénk szegődött a szerencse. Ezenfelül, értünk a rögtönzéshez, ahogyan azt a saját szemével láthatta.

– Ezért még megfizetnek – morogta Pandion.

– Téved – felelte Jas –, minket fognak megfizetni ezért.

 

Rae bekötötte magát az ülésbe. Gyorsan közeledtek a csillagrombolóhoz. A hatalmas, szürke test hamarosan minden mást eltakart előlük. A G2D1 hangár bejárata előtt halvány, kék fények villóztak. A pajzsok még működtek, de láthatóan gyengültek, ami azt jelentette, hogy a Vigilancenek nem sok ideje maradt.

– Remélem, nem öl meg mindannyiunkat – szólt oda Rae a pilótának.

– Nem áll szándékomban – felelte Morna –, és persze, én is szeretnék életben maradni.

Rae összerezzent, amikor ráfordultak a hangárkapura. Most már jól érzékelte a sebességet. Nemcsak tudta, hanem látta is, hogy túl gyorsan repülnek, túlontúl gyorsan… Néhány pillanattal később besuhantak a kapun, aztán a padlónak csapódtak. Rae erős fájdalmat érzett a nyakában, ahogy a g-erők ide-oda rángatták a testét. A jacht egyszer felpattant, majd visszahullott, és őrjítő csikorgástól kísérve csúszott a fedélzet fémlemezein. Minden lámpa kialudt, aztán Rae csak annyit érzékelt, hogy a gép kifarol, és oldalazva siklik tovább a hangár mélye felé.

 

Harminchatodik fejezet

Szikrák pattogtak és áramkörök sisteregtek a sötétségben. Félig leszakadt panelek lengedeztek halkan nyikorogva. Elszabadult vezetékek himbálóztak mindenfelé. A levegőt egyre sűrűbb füst töltötte meg. Forró fémek és megolvadt műanyagok bűze, valamint ózonszag terjengett. Odakint fények villantak, és szűrődtek be a hajótestbe. Norra felnyögött, felemelte a fejét, és gyorsan feltérdelt. Az előzményeket nem ismerte ugyan, de tudta, hogy mi történt, többször is átélte már: kényszerleszállást hajtottak végre, és a végén belevágódtak valamibe. Temmin mozdulatlanul feküdt előtte.

– Jaj, ne… Temmin! Temmin! – kiáltotta Norra, és felemelte a fiát, aki hirtelen hördült egyet, és kinyitotta a szemét. Norra felkacagott, és magához szorította Temmint.

– Aúúú… – nyögte a fiú.

– Ó, bocsánat – mentegetőzött Norra.

– Nem, nekem kell bocsánatot kérnem – mondta halkan Temmin.

– Ne most! – szólt rá az anyja. – Majd később. Előbb le kell… – Elhallgatott, mert észrevette, hogy valaki mozog a kabinban. A szeme hamar alkalmazkodott a sűrű félhomályhoz, ekkor meglátta, hogy Jas járkál ide-oda. A fejvadász kisvártatva megállt egy mozdulatlan test mellett, rászegezte a sugárvetőjét, és beleküldött egy kék fényű bénítótöltetet. A test megremegett, és ismét mozdulatlanná vált. Jas körülnézett, és amikor meglátta Norrát, odament hozzá, és felsegítette, aztán Temmint is talpra állította, és fojtott hangon rászólt:

– Késtél!

– Jas, sajnálom, nem akartam… – kezdett mentegetőzni a fiú, de a fejvadász közbevágott: – Jól van, fejezd be! Egyben vagyunk, ez a lényeg. – A hátuk mögül köhögés és köpködés hallatszott, aztán Sinjir szólalt meg:

– Igen, én is köszönöm. Nem haltam meg, de lehet, hogy megfulladok az érzelgősségtől. Nem tudom megmondani, hogy mi történt, de komoly téttel merném fogadni, hogy nem kéne elfecsérelnünk az időt.

– Éppen te beszélsz? – mordult fel Jas.

– Te pedig, úgy tűnik, egy alkalmat sem bírsz kihagyni, hogy ne tegyél megjegyzést…

– Elég lesz, fiúk-lányok! – avatkozott közbe Norra. – Inkább azt derítsük ki, hogy hová kerültünk.

– Kényszerleszállást hajtottunk végre, ez nyilvánvaló – állapította meg Jas, és oldalra mutatva folytatta: – Az ott Yupe Tashu tanácsadó, pillanatnyilag nincs magánál. Gondoskodtam Jylia Shale tábornokról is. Mögötte Crassus fekszik. Ő nem élte túl. És a rohamosztagosok zöme sem. – Az egyik katona megmozdult, mire Jas beleküldött egy kábítótöltetet. A rohamosztagos nyögött egyet, és elterült.

– És Pandion? – tudakolta Norra.

– Eltűnt – felelte a fejvadász.

– Rendben, gyerünk! – mondta Norra. Az oldalfalhoz mentek, és együttes erővel addig nyomtak kifelé egy széthasadt faldarabot, amíg kihajlott, és az így keletkezett nyíláson simán kifért egy felnőtt ember. Sorban kimásztak a gépből, és a hangár padlójára érkezve körülnéztek. Az egyik irányban a kaput látták, azon túl a csillagokkal teli űr sötétlett. És az űrben ádáz ütközet dúlt: az Új Köztársaság hajói röpködtek odakint, és folyamatosan tüzeltek.

A hangárban fülsértő hangon jajongtak a szirénák, vörös vészfények villogtak, és droidok rohangáltak mindenfelé. Az egész csillagromboló remegett, és valahonnan mély dübörgés hallatszott. A kapu előtt elszáguldott egy TIE elfogóvadász, amit két nyílfej alakú A-vadász követett. Norrát hirtelen elfogta a vágy, hogy – odakint legyen. Az érzés megrémítette, de egyben izgalmasnak is találta.

– Oda nézzetek! – kiáltott hirtelen Temmin, és az orr irányába mutatott. A hangár távolabbi sarkában négy-öt Lambda osztályú komp, illetve két TIE-vadász állt. Az egyik komp ebben a pillanatban emelkedett fel a fedélzetről.

– Jas, vidd a többieket – rendelkezett Norra –, szedd össze a zsákmányodat, és vonszold fel őket az egyik kompra! Tudod vezetni, ugye?

– Nem olyan jól, mint te – válaszolta a fejvadász –, de azért elboldogulok vele.

– Sinjir, segíts neki! – folytatta Norra. – Temmin, neked különleges és fontos feladatot szánok. Figyelsz rám?

– Ho… hogyne, persze – bökte ki a fiú. – Csak mondd, hogy mit akarsz.

– Menj vissza a jacht belsejébe, és keresd meg Wedge Antilles kapitányt! – kérte Norra. – Hallod, amit mondok? Keresd meg, és hozd ki onnan! – Mialatt beszélt, forrón remélte, hogy Antilles még életben van. Azok után, amin végigment…

– Anya, te mi fogsz csinálni? – kérdezte Temmin.

– Én elkötöm az egyik TIE-vadászt, és utánamegyek annak, aki ebben ül – felelte Norra, és rámutatott a kompra, ami immár egyre gyorsulva siklott egyenesen feléjük, és a fedélzeti lövegei hirtelen villogni kezdtek. Norra berántotta a társait a jacht roncsa mögé, így a lövedékek elszáguldottak mellettük, és a padlóba csapódtak. Aztán a gép is elhúzott mellettük, és a kapun át kirepült az űrbe. Norra nem vesztegette az időt. Talpra ugrott, és minden erejét beleadva rohant az egyik TIE-vadász felé. Hallotta, hogy a fia utánakiabál, és kéri, hogy ne menjen el. De tudta, hogy meg kell tennie. Hogy pontosan ezt kell tennie. Eljött az idő, hogy ismét repüljön.

 

Harminchetedik fejezet

Norra ismét átélhette azt a mámorító szabadságot, amit csakis egy csillagvadász adhatott. Az apró birodalmi gépben ülve belevetette magát a csata forgatagába. Sugárnyalábok röpködtek körülötte minden irányban, és egy-egy pillanatra vakító fénnyel árasztották el a fülkét. Alig pár másodperccel az indulás után meglátta a célpontját, a Lambda osztályú kompot. Ám ebben a pillanatban felülről lecsapott rá egy X-szárnyú, és ekkor rádöbbent, hogy birodalmi hajóban ül. Gondolkodás nélkül reagálva felrántotta a gépét, és elszáguldott az ellenkező irányba tartó X-szárnyú mellett. Röviddel ezután meglátott egy Y-szárnyút, és a gépét jobbra-balra rángatva kerülgette a felé zúduló sorozatokat.

Amint egy kis haladékhoz jutott, az adó-vevő panelhez kapott, szólalt:

– Itt Norra Wexley, hívójelem: Arany Kilences! Elloptam ezt a TIE-vadászt! Ismétlem, ez itt egy zsákmányolt gép.

Csak remélni tudta, hogy hisznek neki, és buzgón imádkozott, hogy ne öljék meg a saját bajtársai.

 

Agate parancsnok a Sunspire nevű, régi alderaani fregatt parancsnoki hídjáról nézte a kibontakozó űrcsatát. Könnyű volt belefeledkezni a látványba, szinte megigézte az embert. Sőt vonzotta, mint a plazmavágó fénye az éjjeli lepkéket. Meg fogjuk nyerni ezt a csatát – vélte magában Agate. – Ami azt jelenti, hogy meg fogjuk nyerni a háborút. De mi lesz azután? A háta mögött álló Uray zászlós, a kék bőrű pantorai alighanem hasonló dolgokon töprengett, mert váratlanul megjegyezte:

– Nyerésre állunk, parancsnok.

– De még nem nyertünk – felelte Agate. – Fenn kell tartanunk a nyomást.

– Értettem, parancsnok. És van itt még valami… – tette hozzá Uray, majd rövid hallgatás után folytatta: – Az egyik TIE-vadász pilótája azt állítja, hogy közénk tartozik. Az Arany osztaghoz, egészen pontosan.

– Ez felettébb valószínűtlennek tűnik – jelentette ki Agate.

– Mégis ezt állítja. – Agate elgondolkodott. Elképzelhetőnek tűnt, hogy a birodalmiak csapdát állítottak. De minek? Egyetlen TIE-vadásszal mire mennének? – A parancsnok ösztönösen megérezte, hogy az a pilóta igazat mond.

– Egyelőre ne lőjenek rá! – rendelkezett a fejét csóválva. – Teremtsenek vele rádiókapcsolatot! Derítsük ki, hogy mi folyik itt!

 

Egy csata kellős közepén a hiper-ugrást nem volt egyszerű végrehajtani. A legcsekélyebb pontatlanság is azt eredményezhette, hogy a hajó rossz helyre kerül, és annak következménye csakis a gyors megsemmisülés lehetett. Azt ugyan Rae rég eldöntötte, hogy ha választhat, akkor az űrben akar meghalni, de egyelőre élni akart.

– Mindjárt ott vagyunk – mondta fennhangon. – Jól csinálja, Morna, csak így tovább!

A pilóta bólintott, és tovább összpontosított. Rae a szíve mélyén sajnálta azokat, akiket hátrahagyott – főleg Adeát. Nem tudhatta, hogy a fiatal nő meghalt-e vagy életben maradt. Mindenesetre Adea megérdemelte volna, hogy éljen, viszont ha meghalt, akkor legalább a nagy Galaktikus Birodalom szolgálatában vesztette életét. A pilótafülke ajtaja halk sziszegéssel kinyílt. Rae meghökkent, mivel tudomása szerint csak ketten utaztak a gépen: ő és Morna.

Megfordult az ülésével, de már tudta, hogy kit fog megpillantani. És valóban, Pandion lépett be az ajtón. A jobb kezében sugárvetőt tartott. A homlokán végignyúló sebből vér szivárgott. Az orra elgörbült, alighanem el volt törve. A szája is vérzett, és az egyenruhája mocskosan, cafatokban lógott A róla.

– Hát életben maradt – állapította meg Rae.

– Úgy tűnik – felelte Pandion sejtelmesen mosolyogva. De hamar elkomorodott, és beszélni kezdett: – Akkor most elmondom, hogy mi lesz. Ha jól sejtem, akkor az úti célunk a Ravager. Helyes. Elvisznek engem arra a csillagrombolóra, és amikor odaérünk, átveszem a parancsnokságot. Az a hajó immár az enyém, admirális, nem az öné. A Birodalom utolsó nagy fegyverét nekem kell irányítanom, mert maga alkalmatlan erre a feladatra. – Morna félrerántotta a kompot egy sorozat elől. Rae megkapaszkodott az ülése kartámaszában. Pandion megingott, de állva maradt.

– Maga ostoba – vágott vissza megvetően Rae. – Maga önző, korlátolt bolond. Nagymoff akar lenni, mi? Ugyan már! Akkorát, de akkorát téved… A Ravager nem az utolsó fegyver. Még csak nem is én leszek a parancsnoka. Van egy… másik… – Pandionnak a torkán akadt a lélegzet, de nyomban összeszedte magát, és megszólalt:

– Csak nem azt akarja mondani…

– De igen. Nem halt meg.

– De maga azt mondta, hogy meghalt!

– Hazudtam – felelte Rae, és megvonta a vállát.

– Ez az egész… ez az ő terve volt – dadogta Pandion. – Igaz? Tudhattam volna. Beleestem a csapdába. Mindannyian beleestünk a csapdába, amit maga állított fel. Maga áruló! Egy ocsmány, nyomorult áruló! – Rae megriadt. Nem így kellett volna történnie. De aztán szörnyű kérdést suhant át az elméjén: Mi van, ha mégis? Mi van, ha mindvégig ez volt a terv? A hajó hirtelen megremegett. Morna a szemét a műszerfalra szegezve megszólalt:

– Társaságot kaptunk. Egyetlen TIE-vadász, viszont tüzet nyitott ránk! És lázadó egységek tartanak felénk. Gyorsan közelednek. – Rae a homlokát ráncolva gondolkodott pár pillanatig, majd megszólalt:

– Akkor át kell térnünk egy új tervre. Valco, üljön le, és kösse be magát! Ez az utazás elég rázós lesz.

 

Norra remekül érezte magát a TIE-vadász fülkéjében. A fürge gép hibátlanul reagált a legkisebb kormánymozdulatra is, tökéletes pontossággal hajtotta végre a manővereket. És Norra most már látta maga előtt a kompot. Leadott rá néhány lövést, és el is találta, de a pajzsok megfogták a tölteteket. Azonban tudta, hogy nem tarthatnak ki sokáig. Főleg azért nem, mert egy Y-szárnyú raj közeledett oldalról, hogy támogatást nyújtson neki. De aztán, pontosan akkor, amikor ismét befogta a menekülő gépet, TIE-vadászok csaptak le rá. A birodalmiak most már tudták, hogy nem tartozik közéjük, és tűz alá vették. Norra félrehúzta a gépét, mire a három vadász elhúzott mellette, de nyomban visszafordultak, és mágnesként tapadtak rá. Tévedhetetlen pontossággal követtek minden fordulót, orsót és hurkot, így végül úgy döntött, hogy az Y-szárnyúak felé húzza őket. Hamarosan már egyenesen szemberepült a lázadókkal, és rádión átszólt nekik:

– Tartsátok ezt az irányt! Maradjatok a célon! – A kívülállók szemében öngyilkos manővernek tűnt, de a lázadók tudták, hogy ő mit csinál. A gyakorlatokon sokszor elpróbálták ezt a trükköt, amire a birodalmiak sosem számítottak. Norra az utolsó pillanatban felrántotta a gépét, és az Y-szárnyúak tüzet nyitottak a velük szemberepülő birodalmi vadászokra, amik azonnal telitalálatot kaptak, és tűzlabdává robbantak. Norra éppen csak egy pillantást vetett a szétrepülő roncsokra, és máris a komp felé fordult. Először nem látta meg, mert letért az eredeti pályájáról, de aztán kiszúrta. A komp a másik csillagromboló felé kanyarodott. Norra ráadta a teljes tolóerőt, követte a szökevény gépet, és amikor lőtávolságon belülre ért, tüzet nyitott.

 

Pandion úgy döntött, hogy állva marad. Tőle nem is lehetett mást várni. Nem akart leülni, nehogy gyengének nézzék. Emiatt fogsz elbukni, te öntelt hólyag – gondolta Rae.

– Az ott a csillagrombolója – mondta hangosan. – A Vanguish. De el fogom venni magától!

Pandion nevetve válaszolt:

– Azt hiszem, túlbecsüli a saját… – Sosem fejezte be a mondatot, mert Rae a kormányhoz kapott, lelökte róla Morna kezét, és jobbra rántotta a kart. A hajó azonnal reagált: jobbra dőlt, és szűk fordulóba kezdett. Pandion a válaszfalnak tántorodott. Morna gyorsan egyenesbe hozta a hajót, és mire a moff visszanyerhette volna az egyensúlyát, Rae kicsatolta a biztonsági hevedereit, és kiugrott az ülésből. A jobbjával kőkemény ütést mért Pandion oldalába, a baljával pedig kitépte a fegyvert a férfi kezéből. A következő pillanatban közvetlen közelről hasba lőtte Pandiont, és egy rúgással kirepítette a pilótafülkéből. Mialatt a moff eltűnt a szeme elől, becsukta az ajtót, és gyorsan elfordított egy kapcsolót, amivel biztosította, hogy kívülről ne lehessen kinyitni az ajtót. Pandion jajongott és dörömbölt a másik oldalon, de Rae nem törődött vele. A hajó megremegett az üldözőjük, egy magányos TIE-vadász lövedékeitől.

– Adjuk meg nekik azt, amit akarnak – rendelkezett Rae, mialatt visszaült a helyére. – Adjuk nekik Pandiont. Rendezzünk nekik egy kis műsort! – Morna bólintott, és nekilátott a leválasztási eljárásnak, Rae pedig elkezdte begépelni az önmegsemmisítő kódot a hiper-hajtómű rendszerébe.

 

Minden lassan történt, és mégis olyan gyorsan. Norra folyamatosan lőtte a komp tatját. A pajzsok kezdtek túlterhelődni, aztán, amikor a generátor kiégett, a lövedékek közvetlenül a komp burkolatába csapódtak. A fúvókák egyelőre kéken izzottak, de Norra arra számított, hogy hamarosan elsötétednek. Nem ez történt, hanem épp az ellenkezője.

A hajtóműből olyan erős fény tört elő, hogy el kellett takarnia a szemét. A komp hirtelen balra fordult, és nem úgy repült, mint egy csillaghajó, hanem úgy, mint egy irányítatlanul sodródó roncsdarab. Norra jócskán megkésve döbbent rá, hogy a továbbra is vakító fényt árasztó gép mindjárt felrobban. A következő pillanatban megtörtént. A komp megremegett, darabokra szakadt, és hatalmas lángcsóvák törtek elő belőle. Norra teljes erejéből balra rántotta a botkormányt, és a gép meg is kezdte a fordulót, de aztán tűz árasztotta el az ablakot, és a TIE-vadász rázkódni kezdett. Szikrazápor robbant ki a műszerfalból, és a gép irányíthatatlanná vált. Hát, úgy tűnik, ez a vége – állapította meg magában Norra. –De legalább úgy halok meg, hogy azt csináltam, amit akartam. Legalább harc közben halok meg. Legalább Dmmin tudja, hogy szeretem. Szeretlek, Temmin… Aztán már nem gondolt semmire, mert végtelen sötétség borult rá.

 Közjáték

Jakku

Ez egy halott világ – gondolta Corwin Ballast. Előtte nem volt más, csak a szélesen elterülő, száraz sivatag, amelyen néha egy-egy szélroham felkavarta a homokot. A viszonylag sík sávon túl dűnék emelkedtek, vörös homokdombok, amelyek mintha a végtelenbe nyúltak volna a felhőtlen ég alatt. Mögötte pedig ócska, düledező sátrak álltak. A megtépázott, mocskos vásznakat és ki tudja milyen szöveteket rozsdás rudak tartották. Az egész úgy nézett ki, mintha egy erősebb szélroham romba dönthetné, de ez sosem történt meg. Ezek a sátrak olyan régóta álltak ott, hogy a bolygó részeivé váltak. Ahogyan a bennük élő teremtmények is. Corwin kiszállt a siklójából. A lassú, nehezen mozgó ócskaságot Tuanul mellett vásárolta két helyi lakostól. Többet adott érte, mint amennyit kértek. Puszta jóindulatból tette, mert mit számított már neki a pénz? Aztán bevette magát az itt élő roncsvadászok, guberálók, számkivetettek közé. Valamennyiüket vastagon belepte a homok. És tele voltak hegekkel, ami fennen hirdette, hogy mennyire durva ez a környék. Egy kerek képű, kövér fickó, aki szinte csak rongyokat viselt ruha helyett, odalépett Ballast elé, megnyalta kicserepesedett száját, és megszólalt:

– Na, nézd csak, kit fújt ide a szél… – De Corwin ismerte a játékot. Ma már senki sem tudott bolondot csinálni belőle. Beleakasztotta a hüvelykujját a legfelső gomblyukába, félrevonta a dzsekijét, és megmutatta a vészjósló külsejű, karcsú HyCor sorozatlövő sugárvetőt. A kövér fickó megpillantotta a fegyvert, mordult egyet, és elballagott, hogy olyan prédát keressen, ami nem harap. Corwin a maga részéről a kocsmát kereste. Nem kellett sokáig kutatnia. A kocsma egy hordókból és más roncsdarabokból összehegesztett, félkör alakú pultbólállt, ami felett egy 323 Rakhmann bányagép lapos orrkúpja szolgált tetőként. A levegőben szállongó homok folyamatosan zizegett a sima fémfelületen. Corwin felült egy rozsdás székre, egy üreges szemű, koponyaképű uthuthma mellé. A teremtmény sál gyanánt vastag láncot viselt a nyakán, ami félig eltakarta hegyes fogakkal teli száját is. Corwin felé fordította ijesztő ábrázatát, és furcsa, suttogó hangon közölte:

– Matin vasa vaso tah. – Corwin még csak azt sem tudta megítélni, hogy kérdést hallott-e vagy kijelentést. Mindenesetre, rákacsintott a lényre, és a hüvelykujját felmutatva jelezte neki, hogy részéről minden rendben. A teremtmény továbbra is felé fordítva tartotta az arcát, és ő belelátott abba a két mély, sötét üregbe, amelyek állítólag szemként szolgáltak. Aztán hangos mordulás hallatszott a pult mögül, mire Corwin odafordult, és meglátta a pultost. Megtermett, kövér férfi állt ott. Valaha vaskos izmai mára zsírrá alakultak. Vastag, hosszú orra faágra emlékeztetett. Az arca jobb oldalát sebhelyek és kisebb-nagyobb dudorok borították.

– Mit kérsz? – kérdezte barátságtalanul.

– Mid van? – kérdezett vissza Corwin.

– Csak egyféle italom – felelte a pultos –, visszakezes nektár, így nevezzük.

– Ha csak az van, akkor miért kérdezted meg, hogy mit kérek? – érdeklődött Corwin.

– A népek szeretik hinni, hogy van választék – válaszolta a vállát megvonva a pultos. – Megnyugtatónak érzik ezekben a nehéz időkben.

– Hát akkor, azt kérek, jóember – közölte Corwin.

– Jóember… – dünnyögte a pultos, aztán töltött egy nagyobb olajoskannából egy kisebb olajoskannába, és az utóbbit odatette Corwin elé. Az úgynevezett nektárnak olyan volt a színe, mint a hidraulikákban használt folyadéknak. És apró darabkák úszkáltak benne, szivacsos, lebegő valamik.

– Mi ez? – kérdezte Corwin.

– Visszakezes nektár, már mondtam.

– Nem úgy értem, hanem úgy, hogy miből van?

– Azt nem tudom – vallotta be a pultos. – Nem szoktam megkérdezni. Nekem is úgy hozzák. Állítólag valahol délen készítik. Lekaparják a mohát a halottak hátáról, és azt erjesztik meg használt üzemanyagtartályokban, vagy valami ilyesmi.

– Be lehet rúgni tőle?

– Még egy űrcsigát is kifektet. – Corwin megkóstolta az italt. Fanyar volt, és miután lenyelte, kenőolaj ízét érezte a szájában. Az ínye azonnal elzsibbadt, a nyelve pedig bizseregni kezdett. De legalább túlélte. Az uthuthma ismét motyogni kezdett:

– Matin bacsi. Issz-ta tahviss.

– Igen, veled is legyen az Erő – dörmögte Corwin az ital miatt fátyolos hangon. Alig tudott megszólalni, és hirtelen nevetnie kellett, de csak valami rekedt krákogás tört elő a torkából.

– Te nem idevalósi vagy – állapította meg a pultos.

– Miből jöttél rá?

– Nem sokan születtek ide. A legtöbben csak… itt végzik – magyarázta a pultos. – Kihajítják őket más helyeken, mint az értéktelen rakományt. Kidobják őket, mint a hulladékot. – Corwin megvonta a vállát, vigyorgott, és megint ivott pár kortyot. – Furcsa egy fickó vagy – folytatta a pultos. – Munkát keresel?

– Lehetséges. Van valami?

– Á… nem sok. Van egy bánya a közelben, de alig fizetnek valamennyit. Magnite-ot termelnek ki, meg bezorite-ot. Állítólag van egy kevés kesium-gáz odafent, Kráterváros környékén, de lehet, hogy ez csak pletyka. Aztán beállhatsz a roncsvadászok közé is. Innen északra dolgozik a Kerékverseny nevű banda. De guberálhatsz is, ha az tetszik. És mondanám, hogy lehetsz kocsmáros is, de az az állás már foglalt.

– Hát, majd átgondolom – dörmögte Corwin.

– Szóval… hogy süllyedtél idáig?

– Nem süllyedtem semeddig – tiltakozott Corwin.

– Jól van, értem én – felelte a pultos. – Akkor úgy kérdezem: hogyan jutottál oda, hogy Ergel kocsmájában üldögélj?

– Te vagy Ergel?

– Igen, én.

– Hát, Ergel, úgy történt, hogy idejöttem.

– Idejöttél? Te akartad így, meg minden?

– Igen, én akartam így. – Ergel néhány másodpercig meredten bámulta a vendégét, aztán mély, öblös hangon röhögött úgy, hogy a tokája és a hasa jobbra-balra lengett és ugrált.

– A Galaxis nagy hely, barátom – mondta aztán –, hatalmas, mint egy nexu tágra nyitott, fogakkal teli pofája. A csillagok száma végtelen. A lakható világokat meg lehet számolni, de eltart egy darabig. Szóval, a Galaxis tele van bolygókkal, és holdakkal, és falvakkal, és állomásokkal, és űrhajókkal… te pedig pont ide jöttél?

– Igen – felelte kurtán Corwin, és biccentett egyet.

– Miért? Ezt meg kell tudnom. Kíváncsi vagyok, hogy mi késztet erre egy embert.

– Matin vis-vis to hva-szin – közölte az uthuthma.

– Pofa be, Gazwin! – förmedt rá Ergel. – Hadd fejezze be! – Corwinra pillantott, és hozzátette: – Ne törődj a csontpofával! Mondd el, mert nagyon kíváncsi vagyok rá! – Corwin pislogott néhányat. És valahányszor lezárult egy pillanatra a szeme, megint látta azt az iszonyatos jelenetet, ami a Mordalon történt, Mabornban, a szülővárosában. Látta, hogy a kislánya ott fekszik, az utca közepén. A mellkasa még emelkedett és süllyedt. A birodalmiak a város egyik végében ásták be magukat, a lázadók a másikban. Corwin a járdánál, egy ládarakás mögött rejtőzött, míg Lynnta, a felesége hirtelen felugrott, és a kislány felé rohant. Corwin követte, minden erejét összeszedve rohant, közben zihált és kiabált… Aztán lézernyalábok érkeztek az utca mindkét vége felől. Lynnta megtántorodott, és elzuhant. Corwin elrugaszkodott, de amint előrevetette magát, valami oldalba találta, és belehasított a testébe. Hallotta a sistergését. Érezte, hogy a forró lökéshullám végigvág a testén. Aztán elvesztette az eszméletét. Hetekkel később tért magához, egy homokjáró mélyén, távol a várostól. Addigra a szeretteit már el is temették. És egyik fél sem nyerte meg a háborút. Mindenki hazament, és a sebeit nyalogatta.

– A háború – mondta Corwin a kocsmáros szemébe nézve –, elegem van a háborúból.

– Nem látszol birodalminak – felelte Ergel –, fogadni merek, hogy lázadó vagy.

– Nem, lázadó sem vagyok – válaszolta Corwin. – Csak egy ember, aki próbál kezdeni valamit a családjával.

– Idehoztad a családodat? – kérdezte meglepetten Ergel.

– Igen – válaszolta Corwin, de azt már nem mondta el, hogy csakis a szívében hozta el a kislányát és a feleségét, valamint egy fényképet, amit a csizmája szárában tartott. – Azt akartam, hogy a lehető legmesszebb legyenek a harcoktól. Egy olyan helyen, ahol a háború sosem talál ránk. A legtávolabbi kőgolyón, ami rajta van a csillagtérképeken.

– Hát, azt megtaláltad, cimbora – jelentette ki nagyokat bólogatva Ergel. – Innen már ne menj tovább! Senkinek nincs oka arra, hogy ide hozza a háborút.

– Ezt tudod garantálni?

– Ha valaha elér ide a háború – válaszolta Ergel –, annyi visszakezes nektárt kapsz tőlem, amennyit csak akarsz!

– Áll az alku.

– Azt tudnod kell, hogy ez itt egy halott világ – tette hozzá Ergel.

– Tudom – felelte halkan Corwin. Ez az állapot tökéletesen megfelelt a számára. Egy halott világ neki: egy halott embernek.