Második rész

Tizenkettedik fejezet

– Baj van! – Valaki addig rázta Temmin vállát, míg a fiú föl nem ébredt. Nagyot ásított, és megpróbálta kidörzsölni szeméből az álmot. Odakint szél süvített, és mennydörgés rázta meg az eget. A régi akipai nyelvben külön szó volt erre a fajta időjárásra: ezt az évente visszatérő, pusztító vihart, ami az esős évszak kezdetét jelezte, mausimnak nevezték. A felhők fekete takarót borítottak az égre, olyan sűrűt, amiből napokig ömlik majd az eső. A szél máris megbénította a légi közlekedést, és aki csak tehette, az orrát se dugta ki az utcára. Temmin megint nagyot ásított, és kelletlenül kászálódott ki az ágyból.

– Indulnunk kell! – Az édesapja volt az.

– Apa… Mi a csuda… – Valaki kopogott az ajtón.

– Brentin! Mi történt? – sietett be Temmin édesanyja.

– Annyira sajnálom! – mondta az apja szomorún. Odalent valaki megdöngette az ajtót. – Temmin! – súgta az apja, és szorosan magához ölelte. – Azt akarom, hogy légy jófiú, és viselkedj rendesen az édesanyáddal! Ígérd meg!

Temmin a felét, ha értette, és zavartan laposakat pislogott.

– De, apa… Mi ez az egész? – Aztán már ott is volt az édesanyja, és az ablak lamellái közt beszűrődő villámfényben is látszott, hogy milyen ideges. Valaki ismét megdöngette a bejárati ajtót, aztán nyilván elunta a várakozást, mert az ajtó hangos reccsenéssel szakadt be. Az édesanyja felsikoltott.

– Ígérd meg! – szorította meg a vállát az apja.

– Én… ígérem! – Az apja még egyszer magához ölelte, de a szavait már a feleségéhez intézte.

– Norra, segíts! – Azzal az ablaknál termett, amit fémborítású lamellák óvtak a gyilkos erejű széltől. Az ablak két oldalára álltak, és egyszerre aktiválták a nyitómechanizmust.

– Brentin, mi ez az egész?

– Értem jöttek. Nem értetek, hanem értem!

Az emeletre vezető lépcsőn vasalt csizmák dübörögtek, aztán valaki feltépte a gyerekszoba ajtaját, és a következő pillanatban már fehér páncélos rohamosztagosok vették körül őket. Volt velük egy fekete egyenruhás tiszt is. Mindenki kiabált, a katonák a fegyverükkel hadonásztak, Temmin édesapja pedig magasra tartotta a kezét, és azt mondta, hogy ellenállás nélkül velük megy. Temmin sírva fakadt, az édesanyja pedig megpróbált a férje és a katonák közé állni. Az egyik rohamosztagos abban a pillanatban puskatussal sújtott az arcába. Temmin iszonyodva nézte, hogy az édesanyja arcát elönti a vér. Az apja felüvöltött, szörnyetegnek nevezte őket, aztán a falhoz vágta az egyik katonát…

Lézersugár villant, és az apja összeesett. Hátracsavarták a kezét és elkezdték kivonszolni a házból. Az édesanyja megpróbált fölállni, de a feketébe öltözött tiszt visszanyomta a földre, és egy adatolvasót dugott az orra alá.

– Itt a letartóztatási parancs Brentin Lore Wexley ellen! Lázadó söpredék!

Az édesanyja megpróbálta megharapni a tiszt kezét, de az nevetve lökte vissza a padlóra. Temmin még sosem látta ilyennek az édesanyját. Hiába próbált fölállni, az ereje cserbenhagyta. És sírt… egyre csak sírt. Temmin érezte, ahogy a félelem lassan haraggá alakul benne. Ökölbe szorította apró kezeit, és a katonák után rohant. Mire utolérte őket, már az utcán jártak. A fémcsizmák hangos loccsanással csapódtak az utcai víztócsákba. Mintha maga az ég siratná őket, úgy szakadt az eső, és az egész olyan lehetetlennek tűnt, mint valami lidércnyomás. De nem álom volt. Hanem valóság. Temmin elcsukló hangon kiabált rájuk, hogy engedjék el az apját, a katonák azonban nem törődtek vele. Egy terepsiklóba gyömöszölték Brentin Wexleyt – abba a fajtába, amivel Myrra utcáin és kanálisaiban is egyszerű volt közlekedni. Egyedül a tiszt fordult vissza.

– Kérem! – kiabálta Temmin, de bármilyen hangos is volt, a vihar mennydörgése elnyomta szavait. – Kérem, engedjék el az apámat!

– Ez nem a te dolgod, fiú! Az apád bűnöző! Mi csak igazságot teszünk.

– De ez akkor sem igazság!

– Ha tovább szájalsz, majd mindjárt megtudod, mi az igazság! – húzta ki magát a tiszt fenyegetőn. Temmin ökölbe szorította a kezét, és legszívesebben nekiugrott volna, mikor valaki hátulról elkapta, és visszarántotta.

– Ne csináld! – súgta fülébe az édesanyja. – Gyere vissza! Gyere vissza!

– Megöllek titeket! – üvöltötte a kisfiú magából kikelve. – Esküszöm, egy nap megöllek titeket!

– Baj van! – Az anyja volt az. Egészen közel hajolt, úgy suttogott.

– Mi a…

– Shh! Bajban vagyunk! – Temmin nagy levegőt vett, és megpróbált felülni. Úgy tűnt, egy űrhajó rakterében vannak. A térelrendezés alapján koréliai lehetett. Mindenhol ládákkal és konténerekkel megpakolt raklapok. Az egyik mellett egy holttest hevert. A halott az oldalán feküdt, a fél arcán csupa régi égési seb húzódott, a szeme üveges volt. Tőlük balra nyílt a raktér ajtaja, ami elég széles volt ahhoz, hogy akár három ládát is be lehessen hozni rajta egyszerre. Valószínűleg a jobbra nyíló, lezárt ajtó vezetett az utastérbe. Kintről fémcsizmák csattogása és fojtott beszédhang hallatszott. – Rohamosztagosok! – súgta az anyja. Temmin megpróbált visszaemlékezni rá, mi történt, és hegy került ide, az elmúlt órák azonban elég homályosak voltak. Az biztos, hogy lent volt a katakombákban, és az anyjával vitatkozott. Aztán visszafordult, és… az anyja valamit a nyakába szúrt.

– Te hoztál ide! – villant meg a szeme.

– Muszáj volt – súgta az anyja.

– Ó, tényleg?!

– El kell hagynunk a bolygót, Tem!

– És hol van Csont uraság? És egyáltalán.. mi hol vagyunk?

– A droid? – kérdezte az anyja idegesen. – Fogalmam sincs! És ez egy hajó, valahol az Akar út közelében.

Az összes istenek nevére, hogy a csudába tudott egyedül eddig elhozni? És mi lesz a boltommal? Meg az áruimmal? Meg a droidjaimmal?

– Az ott a pilóta – intett az anyja fejével a halott felé. – Úgy volt, hogy ő visz el innen minket. Viszont mire ideértünk, már mindenhol rohamosztagosok nyüzsögtek, úgyhogy észrevétlenül kellett föllopakodnom, és… Mire rátaláltam, már halott volt. Aztán visszajöttek a birodalmiak, nyilván, hogy még egyszer átfésüljék a környéket. Lehet, hogy keresnek valakit. – Talán minket? – El kell vinnünk a hajót! – mondta az anyja ellentmondást nem tűrő hangon. – Meglátod, menni fog! De mivel nincs asztrodroidunk, kénytelen leszel te navigálni. – Temmin döbbent arckifejezése láttán még hozzátette: – Majd én segítek.

– De én nem mehetek el! – Temmin egyre csak a fejét rázta. – Ez az otthonom!

– Majd máshol építünk új otthont.

– Nem rabolhatsz el csak úgy…

– De igen! Muszáj volt! És az anyád vagyok, úgyhogy igen sok mindenhez jogom van!

Legalább tucatnyi durva válasz jutott Temmin eszébe, de tudta, most nincs idejük veszekedni.

– Van… egy tervem – mondta halkan a fiú. Végül is igaz… olyan, mint egy terv.

– Igen?

– Egyelőre maradj itt, és várj a jelemre! – Az anyja már épp kezdett volna tiltakozni, de Temmin előbújt a ládák takarásából, villámgyorsan végigsiklott a fal mentén, és kinyitotta az utastérbe vezető ajtót. Aztán visszafordult egy pillanatra. – Sajnálom! – lehetett leolvasni a szájáról. Az anyja szeme hirtelen óriásira tágult. Tényleg van egy tervem, de nem hiszem, hogy tetszene. Azzal kinyitotta a fedélzeti csapóajtót. A rámpa hangos csikorgással csúszott elő a hajótestből, és súlyos döndüléssel csapódott a földnek. Odakint a dokkot átfésülő birodalmiak abban a pillanatban felkapták a fejüket. Temmin fejhangon felrikoltott, majd a legközelebbi lebegőraklapnak ugrott. A szállítóalkalmatosság a levegőbe emelkedett. A fiú még hallotta, hogy az anyja felsikolt és utána iramodik, aztán kioldotta az elektromágneses rögzítő pántokat, és a ládák a birodalmiakra zuhantak. A fenébe! Lehet, hogy mégis hülye ötlet volt!

– Valami gond van? – kérdezte Surat Nuat. Sinjir átvágott a játékasztalok közt – egy pillantásra sem méltatta a sok kockázó, meg kártyázó kocsmatölteléket –, és a sullusti elé állt. A bandavezér egyetlen ép szemével kihívón méregette, és Sinjir kezdte úgy érezni magát, mint egy csapdába esett rovar, amit valami komisz kölyök lassan ízekre szed. Az érzést csak tovább erősítette a fél tucat rászegeződő sugárvető. A zene elhallgatott, a beszélgetés elcsöndesedett, és most már mindenki őket figyelte.

– Gond egy szál se! – mosolyodott el Sinjir. – Csupán szerettem volna megérdeklődni, hogy kegyelmes uram szánna-e rám egy keveset becses idejéből!

Bízott benne, hogy a kenetteljes stílussal kellőképp sikerül legyezgetni a sullusti hiúságát.

– Szeretem, ha valakinek van stílusa! – cuppogott Surat elégedetten. – Még akkor is, ha ilyen kampós orrú, taknyos emberfajzat! Úgyhogy igen, rád szánok egy keveset az időmből! Hadd halljam, mit akarsz?

Okosabb lenne szépen elsétálni innen – futott át Sinjir agyán. – Nem rád tartozik, mi lesz a nővel! Ne foglalkozz vele! Nem is ismeritek egymást! Egyetlen röpke pillanatig találkoztatok csak! Aminek amúgy sem volt semmi jelentősége! Úgyhogy, ha jót akarsz magadnak, tűnj innen! A zabrak nő kíváncsian figyelte, és mintha felismerés csillant volna meg a szemében. Aztán kimérten biccentett Sinjirnek.

– A nő eladó? – kérdezte Sinjir, és a zabrak felé intett.

– Hát persze! – csücsörített elégedetten Surat.

– Akkor megvenném. Hajlandó vagyok fizetni érte.

– Ó, ez nem így működik! – szakította félbe Surat. – Árverésre fogom bocsátani, a maximális hatékonyság és a lehető legkedvezőbb ár érdekében.

– Hajlandó vagyok ráfizetni, de nincs időm aukciókra!

– Tulajdonképpen nekem sincs – fonta össze a karját Surat. – Es ha meg akarod venni, kénytelen leszel többet kínálni, mint a birodalmiak! – Sinjir gyomra görcsbe rándult, de sikerült szenvtelen képet vágnia. Mi több, még egy széles mosolyt is kipréselt magából.

– Akkor itt biztosan valami félreértés lehet! Merthogy én magam is a Birodalomnak dolgozom. Sinjir Rath Velus biztonsági tiszt vagyok, és diplomáciai ügyekben érkeztem az Akivára. Nem mondták magának, hogy jövök? Bár ezen nincs is mit csodálkozni! Mióta azok a mocskos felkelők felrobbantották a Halálcsillagot, némileg akadozik a kommunikáció. Úgyhogy igencsak röstellem ezt a kis félreértést, de hajlandó vagyok szemet hunyni fölötte, és…

– Tulajdonképpen még nem is értesítettem a birodalmiakat – mondta Surat kimérten.

– Ezt most nem igazán értem..

– Fogalmuk sincs, hogy begyűjtöttem a nőt – intett a fejvadász felé Surat – Es neked sem lehet, Sinjir Rath Velus biztonsági tiszt! Úgyhogy szerintem te vagy kém, vagy valami szélhámos lehetsz… bár azt hiszem, ez nem is igazán számít.

– Szerintem sem – mosolygott Sinjir, bár legszívesebben üvöltött volna.

– Akkor egyet gondolunk – bólogatott a bűnbanda főnöke, és intett az embereinek. – Na, takarítsátok el!

A sugárvetők azonnal felemelkedtek.

– Van egy kis problémánk, admirális – mondta Adea Rite.

Sloane épp a palota fogadóterme felé tartott. A folyosót szegélyező oszlopsor beugróiban az elmúlt korok szatrapáinak mellszobrai álltak: ott volt a szögletes állkapcsú, petyhüdt szemhéjú Mongo Ingo, a gyomorbajos arckifejezésű Tin Withrafisp, és a jóvágású világfi, Kade Ingo, akiről a történelemkönyvek azt írták, hogy bérgyilkosság áldozatául esett, míg a rossz-nyelvek szerint valami nemi betegség vitte el.

– Mi a probléma? – torpant meg Sloane. – Remélem valami igazán fontos! És azt is remélem, hogy nem kell emlékeztetnem, épp egy olyan megbeszélésre igyekszem, ahol a Birodalom és az egész Galaxis jövőjéről döntünk!

Rite még inkább elsápadt, és Sloane egy pillanatra megsajnálta. Nyilván akármi is a gond, arról nem a lány tehet.

– Két lázadó hajó – suttogta Adea. – Felderítők.

– Itt? Az Akiva körüli felségűrben?

– Igen. Tothwin szerint A-szárnyúak voltak. – Nem jó ez így! Túl hamar! Nem, mintha sokat számítana.

– És mi történt velük?

– Mindkettőt megsemmisítettük, mielőtt beléphettek volna a hiper-űrbe.

– A többi csillagrombolóról észlelhették őket?

– Nem valószínű. Legalábbis eddig senki sem tett föl kérdéseket. – Ezzel talán sikerült egy kis időt nyerniük. Ha az A-szárnyúak visszatértek volna a Szövetséghez, és jelentik, hogy mit találtak, akkor a blokád és a rádiócsend mit sem ér. De így… két A-szárnyú felderítőhajó ezernyi oknál fogva eltűnhet a világűrben. Lehet, hogy kalózok támadták meg őket. Lehet, hogy részecskeviharba kerültek, vagy egy aszteroidamezőben lelték halálukat. A lázadók ezeket a lehetőségeket sem zárhatják ki. A probléma azonban ettől még ugyanúgy megmaradt, és Sloane nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Elmondja a többieknek? Rajta kívül egyiküknek sem volt admirálisi rangja, így technikai értelemben véve – amíg a világűrben tartózkodtak –, egyikük sem adhatott neki utasítást. Ugyanakkor mindannyian egy-egy csillagrombolót tudhattak maguk mögött, és egyébként is, ezekben a zavaros időkben nehéz lett volna megmondani, hogy egy ilyen szituációban kinek a parancsára fognak hallgatni a katonák. Ha megtudják, valószínűleg meg sem várják a találkozó végét. Sőt a többségük feltehetőleg azonnal menekülőre fogja. És akkor mindaz a sok szervezés, hízelgés és fenyegetőzés hiábavaló volt. Csak komoly erőfeszítés árán sikerült visszanyelnie a káromkodást.

– Rendben! – biccentett az asszisztensének, aztán nagy levegőt vett, és belépett a tárgyalóterembe.

– Mi a… Hé! – Egy birodalmi rohamosztagos volt az – a ládák közt kutakodó trió egyik tagja. A szavára a másik kettő is közelebb lépett, és kibiztosították a sugárkarabélyaikat. Miért futottál el, Temmin? – mérgelődött magában Norra. Aztán szinte azonnal meg is adta rá saját magának a választ. Mert nem hagytam neki más lehetőséget. A rámpa felé iramodott, de mielőtt kiléphetett volna az űrhajóból, szörnyű dübörgést hallott – mintha hordók és ládák zuhantak volna le valahonnan –, aztán üvöltés harsant, és lézersugarak sivítottak.

– Ott! – bődült el az egyik rohamosztagos, és Norra felé mutatott. A másik kettő is odafordult, és ráemelték a fegyvereiket. – Ne mozduljon! – Norra lassan, a feje fölé emelt kézzel jött le a rámpán. Neki is volt egy sugárvetője a csípőjére csatolt tokban, de jelen helyzetben ez mit sem ért. Pedig cudarul viszketett a tenyere, és dühében csak úgy szikrázott a szeme. Tisztán emlékezett még arra az éjszakára… Arra a viharos, eső-áztatta éjszakára, amikor a birodalmiak rájuk törték az ajtót, és elhurcolták a férjét. Gyors vagy! Ezek meg a nehéz páncéljukban lassúak. Kapd el őket! Aztán az egyik rohamosztagos hirtelen megtántorodott, és fölbukott. Sugárnyaláb villant, hajtóművek dübörögtek, és abban a pillanatban, ahogy a másik kettő odakapta a fejét, valami nagy és fémes rohant nekik, és mindkettőjüket fölborította. A rohamosztagosok egyik robogója volt az, a nyergében Temminnel. A fiú éles szögben döntötte be a gépet, ami szörnyű csikorgással fékezett le Norra előtt.

– Gyerünk! – kiabálta a fiú. – Menjünk már! – Norra fölpattant a gépre, átkarolta Temmint, és a robogó szédítő sebességgel lőtt ki.

– Van egy kis… – kezdte Rae, de Pandion azonnal közbevágott.

– Igen, tudjuk! Van egy kis problémánk! Mostanra már mind hallottunk róla, hogy Antilles kapitány mennyire rosszul reagál az akaratgyengítő szerekre!

Tashu, aki utolsónak érkezett a tárgyalásra, egy furcsa vörös maszkot tett le az asztalra, és megcsóválta a fejét.

– Én erre nem vennék mérget Pandion moff. És ne aggódjon! Az általam alkalmazott módszerek talán lassabbak, de biztosak A legjobbaktól tanultam, és a Sithek kínzási módszerei mindig…

– Nagymoff a megszólításom! – reccsent rá Pandion. – És hagyjuk ezeket a Sith hókuszpókuszokat! Biztosra veszem, hogy mind sírba szállt velük!

– A probléma, amire szerettem volna felhívni a figyelmüket, folytatta Rae kifejezéstelen arccal –, hogy a Vigilance két A-szárnyú felderítő hajót látott. Sikerült megsemmisítenünk őket…

Arsin Crassus azonnal felpattant, és fehérre púderezett arca szinte átlátszóvá sápadt.

– A felkelők… el fognak jönni értünk! – hebegte. – Azonnal be kell fejeznünk a tárgyalásokat! Én… én nem vagyok harcos, csupán üzletember…

– Üljön le! – szól rá Rae, és a higgadt, parancsoló hang hallatán Crassus visszaroskadt a székébe.

– Ne legyen már ilyen beszari, Crassus! – Pandion hangja csöpögött a megvetéstől.

– Van egy tervem – folytatta a nő. – Bár némileg formabontónak tűnhet.

– Hallgatjuk – hajolt közelebb Jylia Shale.

– A csillagrombolókat be akarom vinni a hiper-űrbe. Nem messzire, de mindenképpen a távolsági szenzorok hatósugarán kívül.

– De a hiper-űrben védtelenek leszünk! – hördült föl Crassus.

– Ha a felkelők semmit sem találnak az Akiva környékén, akkor hamarosan továbbállnak – mondta az admirális. – Nincs sem elég idejük, sem elég pénzük és emberük, hogy minden apró peremvidéki világot megfigyeljenek, és ha sehol sem találják a csillagrombolókat…

– Úgy tűnik, ennél az asztalnál csupa gyáva alak ül! – vicsorított el Pandion, és lassan hátradőlt a székében. – Hadd vázoljak egy másik lehetőséget is, admirális! Egy egész birodalmi flottának parancsol, hadihajóknak és vadászgépeknek, amikkel szétzúzhatnánk az ellenségeinket! És ehelyett mit csinál? Úgy őrizeti őket, mint egy kisgyerek az eldugott édességet! – Előrehajolt, és vádlón szegezte a nőre az ujját. – Pedig itt lenne a legfőbb ideje az osztozkodásnak, admirális! Használja a flottát! Ez a gyáva rejtőzködés és menekülés nem méltó a Birodalomhoz. Hadd jöjjenek a lázadók! Legfőbb ideje lesz, hogy ismét megtanulják félni a Birodalmat!

– Szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét Shale tábornok. – Erre még nem állunk készen. Ez nem holmi szerencsejáték, ahol kártyákkal zsonglőrködünk! Épp ez volt a baj az új, épülő Halálcsillaggal is! Minden figurás lapot egy leosztáshoz akartunk fölhasználni – ott volt a flotta színe-java, a vezérkar, sőt maga a Császár is! Túl sokat kockáztattunk, és mindent elvesztettünk.

– Unom már ezeket a gyerekes hasonlatokat! – fintorgott Pandion.

– En meg unom, hogy mindig mindent egy lapra teszünk föl! – szegte föl az állát Jylia. – Főleg úgy, hogy az ellenfelünket nem is igazán ismerjük! Azt viszont tudjuk, hogy az Új Köztársaság flottáját ugyanaz az Ackbar admirális vezeti, aki a Halálcsillag elleni támadást is irányította. Az a mon calamari egy igazi stratégiai lángelme! És tudjuk, hogy milyen óvatos. Sőt ha eltűnik még egy-két felderítő, csak még óvatosabb lesz. Valószínűleg sejteni fogja, hogy történik valami a háttérben. Valami, amire oda kell figyelnie. Azonban, amilyen körültekintő, legközelebb feltehetően egy szonda-droidot küld majd, hogy ne kelljen több embere életét kockára tennie. Egy nagy hatósugarú szenzorokkal fölszerelt gépet, ami bőven a fegyvereink lőtávolságán túlról is képes letapogatni a csillagrombolókat. Aztán már megy is vissza a hiper-űrbe, Ackbar riadóztatja a lázadó flottát, és mire észbe kapunk, már ismét egy csata kellős közepén találjuk magunkat! És azt mondanom sem kell, hogy ez egy olyan csata lesz, amit már nem veszíthetünk el. Többé már nem rendelkezünk az egész Birodalom minden erőforrásával, és nem tehetjük meg, hogy nagyobb ütemben használjuk fel a rendelkezésünkre álló eszközöket és emberanyagot, mint ahogy azt pótolni tudnánk. Hajókat vesztettünk, fegyver- és droid-gyárakat, üzemanyag-finomítókat és fűszerbányákat. Mit akarunk még kockára tenni?

– Gyávák! – Pandion olyan lendülettel állt föl, hogy kis híján fölborította a székét. – Miénk a Ravager, az utolsó birodalmi óriás csillagromboló, és Sloane admirális úgy kotlik rajta, mint egy szívbajos tyúk! Azt hittem, hogy ez egy megbeszélés! Olyan, ahol mindannyian kifejthetjük a véleményünket! Crassus és Tashu még el sem mondták, hogy ők mit gondolnak! Önök hogyan szavaznának, uraim? Önök szerint is gyáváknak és bizonytalanoknak kellene vezetni a Birodalmat? Olyanoknak, akik tolvajkém lapulnak az árnyékban? Mit mondanak?

– Én azt mondom, hogy vessük be az óriás rombolót! – biccentett Crassus, és elszántan csapott öklével a tenyerébe. – Támadjunk!

– Érdekes – fonta össze a karját Rae. – Crassus épp az előbb ismerte el, hogy ő nem harcos, csupán egy kereskedő. Nem igaz, Arsin? Vagy talán rosszul emlékszem? Mert ha mégsem, akkor katonai dolgokban talán nem az ő véleménye kellene, hogy mérvadó legyen.

– Én meg azt mondom – vágott közbe gyorsan Tashu, megelőzve Pandion következő dühkitörését –, hogy a Sithek mindig is a félrevezetés nagymesterei voltak! Abban, ha az ember meglapul az árnyékban, és a legváratlanabb pillanatban csap le az ellenségre, semmi gyávaság nincs. Úgyhogy én is az admirálissal értek egyet.

– Ez három szavazat, kettővel szemben – biccentett Sloane.

– Úgyhogy nem vetjük be a csillagrombolókat! Sőt itt hagyjuk az Akivát, és visszavonulunk a hiper-űrbe.

– Nem! – makacsolta meg magát Pandion. – Az egyik csillagromboló az én parancsnoklatom alatt áll, és én nem vagyok hajlandó elmozdulni innen! – Sloane számított efféle reakcióra, csak nem ilyen hamar. Rendben. Ha harc, hát legyen harc! Fölállt, lassan megkerülte az asztalt, és olyan közel hajolt, hogy az orra szinte összeért Valco Pandionéval.

– Ennek a flottának én vagyok a parancsnoka! És ezen az sem változtat, hogy ön mindenféle rangokat adományoz saját magának! Annyi hatalma nincs, hogy leváltson!

– És ha mégis? – vigyorgott az arcába Pandion.

– Ha csak megpróbálja aláásni a tekintélyemet, vagy ellenszegül a parancsomnak, akkor a Vigilance ízzé-porrá fogja ágyúzni a hajóját! És akkor itt és így ér véget a Birodalom. Velünk, akik őrült, veszett patkányokként esünk egymás torkának, és az ellenség helyett magunkat öljük meg.

– Akkor is… foghatnám a hajómat és elbújhatnék egy távoli csillagrendszerben…

– Elbújni? – horkant föl a nő. – Meddig akar még menekülni? És ezek után még mi vagyunk a gyávák? – Pandion ajkára ráfagyott a mosoly, és zavartan rebbent meg a szeme. Most megvagy! – gondolta Sloane elégedetten.

– Admirális! – biccentett a férfi, és a hangjából hirtelen csak úgy sütött a tisztelettudás. – Mondanom sem kell, a makacsságom és az ellenérveim, mint mindig, most is csak a Birodalom érdekeit szolgálják! Egy probléma megoldásához ezt minden oldalról meg kell vizsgálni, és bízom benne, hogy az előbbi eszmefuttatásaim mindannyiunknak segítettek pontosabb képet kapni, és megfelelő közvetkeztetésre jutni!

Rae kimérten bólintott. Kis győzelem volt, de jólesett neki. És Pandion – legalábbis pillanatnyilag – pontosan azt fogja tenni, amit elvár tőle: visszavonul, hogy ezt a harcot egy másik alkalommal folytassa. Hogy megbújjon az árnyékok között, és akkor csapjon le, amikor a legkevésbé számítok rá.

Úgy néz ki, van egy kis problémánk – gondolta Sinjir, miközben a játékasztalok mögé vetődött be. Sugárnyalábok cikáztak körülötte, és a legközelebbi asztal alatt egy holdvilágképű, izzadságtól csöpögő szerencsejátékos próbálta összesöpörni a zsetonjait. Sinjir meglapult egy pillanatig, majd fölpattant, nekifutott, és megpróbált átvetődni a pulton. Kicsit elvétette az ugrás ívét, és a bordáival kapta el a pult peremét. Mintha hődetonátor robbant volna a mellkasában, és miközben a kármentőbe zuhant, lézersugarak suhantak el fölötte, és égettek lyukat a falba. Sinjir abban a pillanatban hasra vágta magát, és a feje fölé emelte a kezeit, hogy védje magát a záporozó üvegszilánkoktól. Aztán hirtelen minden elcsöndesedett. Vége? Hirtelen egy árnyék vetült rá, és a csapos zölddel festett vigyora tűnt fel a látómezejében.

– Van itt egy kis gond, cimbora! – fröcsögte a nagydarab férfi, aztán elmarta Sinjir torkát, és az ökle úgy csapódott az arcába, mint egy hidraulikus faltörő kos. Sinjir még hallotta a távoli reccsenést – ez valószínűleg az orra volt –, aztán rettentő fájdalom robbant a tudatába, és a világ elsötétült.

Közjáték

Uyter

– Van itt egy kis gond – jegyezte meg a pilóta. Pade már jóval azelőtt észrevette a füstöt, mielőtt megpillantották volna, hogy mi is ég. Bár azért nem volt nehéz kitalálni. A többi – reménybeli – újonc összesúgott a háta mögött, majd több ablakot is kinyitottak, és kilestek. A légpárnás csapatszállítót egy kackiás bajszú nimbani vezette, aki kis gombszemeivel és hegyes orrával leginkább egy nagyra nőtt vakondra emlékeztette a fiút.

– Mi lenne… ha te mondanád meg nekik, hogy én nem a Birodalomnak dolgozom? – nyöszörgött a pilóta. – Én csak egy pilóta Vagyok, de hát ezt ti is tudjátok, nem igaz?

– Csak Vigyen oda minket! – veregette meg a vállát Pade. – Menjünk tovább!

A nimbani morgott valamit az orra alatt, amit még Pade éles füle sem tudott kivenni. Aztán az egyik fiú – köpcös, pocakos gyerek, rövid fekete hajjal és csupa pattanás arccal – odasietett Pade-hez.

– Gondolod, hogy az Akadémia ég?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Pade. – De mindjárt meglátjuk. – Igyekezett higgadtnak és magabiztosnak tűnni, pedig ugyanannyira félt, mint a többiek. A légpárnás halk zúgással siklott végig Uyter repedezett útjai fölött. Mindkét oldalon szürke fűvel borított dombok emelkedtek, és azokon túl: a Birodalmi Akadémia. És ilyen közelről már látták, hogy az lángol. Az épületkomplexumból csak úgy dőlt a füst, és a lángok visszfénye a szerteszét heverő halott rohamosztagosok fehér páncéljáról verődött vissza. A halottak között akadtak egyszerű, civil ruhát viselő férfiak és nők is, nem birodalmiak, mégis fegyveresek. A fiúk a légpárnás ablakaihoz sereglettek, és döbbent csöndben bámultak kifelé. Holttestét eddig még egyikük sem látott közelről, és fegyvert is legfeljebb néhány csavarkulcsot, vagy vasvillát. A többségük peremvidéki farmergyerek volt, akiket a szüleik küldtek – vagy adtak el toborzóknak. És voltak néhányan, mint például Pade, aki azért jött, mert a szülei az utcára tették, és nem volt hová mennie.

Ez volt a többségük számára a végső menedék – és most ez is füstbe ment. A szó legszorosabb értelmében. Aztán megállt a légpárnás, és a feltáruló ajtón egy lázadó lépett be. Hogy miről beszélt a pilótával, azt Pade nem értette, de annyira kíváncsi volt rá, hogy amikor azok ketten leszálltak, utánuk ment. A nimbani és a lázadó – egy torzonborz szakállú, sebhelyes nyakú, középkorú férfi – épp vitatkoztak.

– Nem, nem, ezek a kölykök nem az én felelősségem! – tiltakozott kézzel-lábbal a pilóta. – Szó sem lehet róla, hogy visszavigyem őket! Ezért nekem senki sem fizet…

– Uram – mondta a felkelő –, amint ön is láthatja, a Birodalmi Akadémia bezárt. Ez már nem gyerekeknek való hely.

Ekkor vette észre, hogy Pade is kiszállt.

– Uram, egy szóra! – mondta a kölyök.

– Figyelj rám, fiam! – mondta a szakállas. – A légpárnás visszavisz benneteket, és mire kettőt pislantanátok, már útban is lesztek hazafelé!

– Én nem akarok hazamenni, uram.

– De itt sem maradhatsz – rázta meg a fejét a felkelő. – Ez a hely már senkinek sem az otthona.

– Értse meg, uram, nincs hová hazamennem! A szüleim kitették a szűrömet, és azonnal el is mentek valahova nomádosdit játszani! Úgyhogy, ha a Birodalmi Akadémián nincs számomra hely, akkor sehol sincs!

A felkelő ezen elrágódott egy darabig. A tekintete hol a domboldalra vándorolt, hol a légpárnásra, hol a nimbanira.

– Mihez szeretnél kezdeni? – kérdezte meg végül a fiút.

– Az attól függ, hogy maguk mihez fognak kezdeni velünk – mondta Pade halkan. – Mi egy birodalmi katonai iskolába jöttünk, maguk meg felkelők… Gondolom, most megölnek bennünket.

– Micsoda?! Dehogyis!

– Akkor?

– Hát… ezt jól kikaptátok, kölyök!

– Ó, én már a szüleimmel is csúnyán beleválasztottam!

– Nézd… a kölykök egy része hazamegy – sóhajtott fel a férfi.

– Egy részük pedig a Chandrilai Új Katonai Akadémiára megy. Ott kiképezzük őket, és amikor elérik azt a kort, csatlakozhatnak a hadsereghez. De akit lehet, hazaküldünk a családjához, vagy árvaházba kerül.

– Ez jól hangzik! – szegte föl az állát Pade. – Mármint, ez a Katonai Akadémia. Én oda akarok kerülni!

– Hmm… – dünnyögte a szakállas, aztán egy maroknyi kreditet nyomott a nimbani kezébe. – A főváros még mindig birodalmi fennhatóság alatt van, úgyhogy azt javasolnám, a folyóvidékre menjetek. Onnan is mindennap indulnak csillagközi járatok. És akár már holnap eljuthattok Hannavárosba.

– Úgy lesz, uram! – bólogatott Pade csillogó szemmel.

– Ha mások is veled szeretnének tartani, beszélj velük!

– Igen, uram! És uram… Köszönöm! Az Erő legyen önnel!

– Veled is kölyök! Veled is!

Tizenharmadik fejezet

Fura dolog szülőnek lenni. Az ember úgy áll neki a gyereknevelésnek, hogy előbb-utóbb tisztába jön vele, az ő feladata megtanítani… mindenre. Enni, játszani, tanulni, dolgozni… létezni. A szülő feladata, hogy kiokítsa rá a gyereket, hogyan is védje meg magát; hogy elmagyarázza, mely utcák biztonságosak, és egy napon megtanítsa terepsiklót vezetni. És teszi mindezt azért, hogy a gyerek életben maradjon. Nem a gyerek hibája, hogy nem kész programmal született, így a szülő feladata, hogy arra a többé-kevésbé üres lapra, ami a születés pillanatában a gyermek, segítsen fölrajzolni egy életképes személyiséget. Ő ad használati útmutatót az élethez, és ő segít a gyereknek talpon maradni, amíg ezt úgy-ahogy elsajátítja. Eleinte mindez pokolian nehéz, aztán az ember megszokja, és idővel annyira természetessé válik a számára, hogy szinte már nem is képes másként viselkedni. Még akkor sem, amikor eljön az a pillanat, hogy egyre kevésbé kell megmondani a gyereknek, mit és hogyan csináljon. Amikor a szülő már csak támasz és tanácsadó, de nem több. Norrának ez nem igazán ment. Nem beleszólni a fia dolgaiba.

Főleg, hogy Temmin a legjobb úton járt, hogy mindkettőjüket megölje. Kétségbeesetten kapaszkodtak a csúcssebességgel száguldó légi-robogóba, és Norra elszántan mutogatott a dzsungel felé. A rohamosztagosok ott valószínűleg nyomukat vesztik, és egyszer és mindenkorra eltűnhetnének a szemük elől. Temmin azonban nem törődött vele. A szófogadás amúgy sem volt soha az erőssége, de tény, hogy legalább odafigyelt arra, amit az édesanyja mondott neki. Jó gyerek volt – makacs, de jó. És megfogadta az édesanyja tanácsait. Ez azonban gyökeresen megváltozott az elmúlt három évben, és most hiába magyarázott neki bőszen, hogy menjenek a dzsungelba. Ehelyett a fia megfordította a robogót, és visszafelé indult, a városba. Megőrült ez a gyerek?! Ilyen sebességgel azokon a keskeny utcákon?! Egyik-másikon még csak elboldogulnánk, de a piacon tömeg lesz, a hatvanhatoson meg dugó.

De hiába rángatta a fia karját, hiába mutogatott a dzsungel felé, Temmin mintha észre sem vette volna. Lézersugarak cikáztak körülöttük, és ahogy egy pillanatra hátrakapta a fejét, látta, hogy két légi-robogó eredt a nyomukba. A rohamosztagosok előredőltek a nyeregben, és megpróbálták a maximumot kicsiholni a gépekből. Közben megállás nélkül lőttek rájuk az elülső csűrőlemezek alá szerelt rögzített ágyúkból. Temmin bedöntötte a gépet, majd hirtelen a magasba rántotta. Átrepültek egy alacsony boltív fölött, majd bevették magukat egy lefelé tartó szűk sikátorba.

Alattuk lépcsősor kígyózott, és mindkét oldalon koszos falak magasodtak. Norra legszívesebben lehunyta volna a szemét, hogy oda se kelljen néznie, mert volt, hogy alig néhány centire suhantak el a falak mellett. Ha csak egy kicsit is megmozdítja a karját, vagy a lábát, azonnal végük van. Nem maradna belőlük más, csak egy lángoló roncs, meg néhány véres paca a falakon. A robogó hirtelen megugrott, és mire riadtan odakapta a tekintetét, az utcát lezáró szögesdrót kerítés már el is maradt mögöttük. Mindkét üldözőjük gond nélkül vette az akadályt, és azonnal be is soroltak mögéjük a következő sikátorba. Ami azonban olyan keskeny volt, hogy csak egymás mögött fértek el, így legfeljebb az elöl haladó nyithatott rájuk tüzet. A sikátor derékszögű kanyarban végződött, amit Temminnek sikerült bevennie – de épphogy csak. Megkerültek egy régi, nyolcszögletű épületet, amire Norra még gyerekkorából emlékezett. Valami ősrégi bank, ami a kereskedőnegyed szélén áll. A sikátor hirtelen egy szélesebb utcába torkollott, ami néhány szívdobbanás múlva a piactérre futott be. Ahol csak úgy nyüzsögtek az emberek.

Akik csak bajnak voltak itt, mert Temmin így kénytelen volt folyton kerülgetni őket. És ha ezzel a sebességgel bárkinek nekiütköznek, vagy belefutnak egy kordéba, vagy valamelyik kofa bódéjába, akkor Vége a dalnak! Mintha egy mozgó elemekből épített labirintuson kellett Volna félvakon átszáguldaniuk. És hogy még nehezebb dolguk legyen, nemcsak a járókelőket és az akadályokat kellett kerülgetniük, hanem a rájuk záporozó lézersugarakat is. Temmin két bálahalom között száguldozott tovább, majd fölrántotta a gép orrát, átugratott néhány ládán, befordult a következő sarkon, végigszáguldott egy sikátoron – és a végén már nem vette be a kanyart. Merthogy ez egy zsákutca volt. A falak mentén jókora halmokban állt a szemét: rozsdás kábelkötegek, kiégett ládák, használhatatlannak ítélt alumíniumlemezek. Nem lassít. Meg fogunk halni. Meg fogunk halni!

– Temmin! – üvöltötte Norra. – Jön a fal!

– Tudom! – kiabálta a fiú. – Bízz bennem! – Bízzak a fiamban. Bízzak benne, hogy észszerű döntést hoz. Hogy nem öl meg mindkettőnket, miközben megpróbálja lerázni az üldözőinket. Aztán alig néhány másodperccel az ütközés előtt megértette, hogy mire is készül Temmin. A fia a falnak támasztott egyik jókora kopott alumíniumlap felé száguldott. Elég volt egy lövés az orr alá szerelt ágyúból, hogy az alumíniumlap egy kicsit odébb csússzon, egyfajta rámpát képezve. A robogó ezen száguldott föl, majd Norra csak azt érezte, hogy a fia jobbra rántja a kormányt, bedönti a gépet, gyorsít – közben pedig messze maguk mögött hagyják a belső szerveiket, amik már nem voltak képesek ilyen sebesség mellett követni őket. A robogó egy fal tetején száguldott tovább, kikerült néhány ládát; majd egy újabb, csipkés szélű beton mellvéd következett. Norra úgy kapaszkodott Temminbe, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba.

Mögöttük a rohamosztagosok is megpróbálkoztak ugyanazzal a trükkel. Az elöl haladó azonban elszámolta magát egy kicsit, nem rántotta fel időben a gép orrát, és azzal a lendülettel hátrafelé kizuhant a nyeregből. Üvölteni sem maradt ideje, a robogó máris rázuhant. A másiknak azonban sikerült időben fölhúznia a gépet, és néhány pillanat múlva fergeteges pergőtűzzel árasztotta el a háztetőket. Temmin jobbra rántotta a kormányt, átrepült egy bádoglemezekből tákolt épület fölött, majd egy emeletes ház következett. A tetőn gondozatlan kert burjánzott, és az egyik erkélyen egy elvadult külsejű lutrilliai ücsörgött egy kopott hintaszékben, és az ölében tartott jókora tálból csigákat evett. Üveges tekintettel bámult a tovaszáguldó robogó után, majd megvonta vállát, és tovább falatozott.

Norra lassan kezdte megérteni, mire is készül a fia. Úgy tűnt, Temminnek esze ágában sincs visszatérni az utcaszintre. Marad a tetőkön. Amikor a fia még kis kölyök volt, ő meg a barátai mindennap Myrra háztetőin mászkáltak, és saját útvonalak tucatjait építették ki maguknak. Norra hónapszám hiába pörölt vele, hogy hagyja a veszélyes mulatságot, Temmin már akkor is makacs teremtés volt. És abból, amilyen magabiztosan manőverezett az épületek közt, úgy tűnt, nem először próbálja így lerázni az üldözőit. A fiamból igazán jó pilóta lett! És majdnem annyira felelőtlen, mint én… Az egyik lézersugár csak célba talált. A robogó hirtelen megbillent, és kezdett egyre erőteljesebben bal felé húzni, bár Temminnek egyelőre még sikerült ellentartania. Aztán hátranyúlt, megragadta az anyja kezét, és közvetlen közelről süvöltött a fülébe:

– Vedd át a kormányt! – Azzal elkezdett hátramászni.

– Micsoda?! – kérdezte Norra halálra váltan. Előttük egy fémrúd állt ki negyvenöt fokos szögben egy üvegház oldalából. Temmin az ülés hátuljára kuporodott, maga alá húzta a lábait, majd elrugaszkodott. Ne!!!

– Találkozunk Esmelle néninél! – rikoltotta a fiú, miközben elkapta a fémrudat. Norra idegesen kezdett kapcsolgatni, és egy pillanatra az is felmerült benne, hogy fékez. De akkor átszáguld a következő ház peremén, és lezuhan. Úgyhogy végül tovább gyorsított, és óhatatlanul is fölmerült benne a gondolat, hol a csudában tanult a fia ilyen akrobatamutatványokat. Egy pillanatra még visszanézett a válla fölött – épp amikor Temmin a fémrúd alatt elszáguldó rohamosztagos nyakába vetette magát. Norra ütközésig tolta a tolóerő-szabályzót, mire a robogó átszáguldott a két ház közötti hasadékon, és abban a pillanatban, ahogy a túloldalon volt, hirtelen ráfékezett. A légi-robogó hangos csikorgással tiltakozott a hirtelen megterhelés ellen, kétszer is megperdült, majd a tető peremével párhuzamosan megállt.

A másik robogó, nyergében Temminnel eközben már a belváros felé száguldott. A rohamosztagost sehol sem látta. Norra ismét beindította a robogót, és fogcsikorgatva próbált megbirkózni a makacs, sérült járművel. Évek óta nem vezetett ehhez hasonlót, és most igencsak meggyűlt a baja vele. S közben megállás nélkül ugyanaz a gondolat zakatolt az elméjében: elvesztettem a fiamat!

Tizennegyedik fejezet

A vihar tébolyult üvöltéssel, lángokat okádva rohant rá újra meg újra a városra. Már leszállt az éj, és a sötétséggel együtt az eső is megjött. Norra egy hályogos szemre hasonlító, köríves ablakból figyelte a kinti esőt, és minden mennydörgésre összerezzent.

– Biztos vagyok benne, hogy jól van! – mondta a nővére. Esmelle jóval idősebb volt nála, és már akkor saját bandája volt, akikkel a külvárosban randalírozhatott, amikor Norra megszületett. Igaz, az akkori lázadóból nem sok maradt benne, és mostanra úgy tűnt, megbékélt a világgal. A háza a Gyümölcsösben állt, Myrrának ebben a rendezett, barátságos külvárosában, ahol mintha minden a békés elmúlásra emlékeztette volna az embert. A virágzó gyümölcsfák alatt mauzóleumok álltak, és nem egyen ott volt az untig ismert felirat: HOGY AZOKBÓL EHESSÜNK, AKIK ELŐTTÜNK MENTEK EL, ÉS ÍGY EMLÉKEZHESSÜNK RÁJUK. Norrának ezt olvasva mindig fölkavarodott a gyomra. Lassan visszafordult az ablaktól, és nagy levegőt vett, hogy kordában tudja tartani a haragját. De még így is olyan ideges volt, hogy tudta, a nővére első ostoba, vagy szentimentális megjegyzésére fölrobban.

– Tényleg? És mégis miből gondolod?

– Mert ő olyan ügyes fiú – mosolyodott el Esmelle. – Mindig a talpára esik.

– Értem. Szóval ügyes. Meg mindig a talpára esik! Tudod, azt azért valahogy nem veszi be a gyomrom, hogy egy ilyen ügyes és talpraesett fiú kénytelen egymaga élni, annak ellenére, hogy megkértelek benneteket, vigyázzatok rá! És ha így tettetek volna, akkor nem keveredett volna bűnözők közé, nem a feketepiacon seftelne, és nem követne el… csak a jó ég tudja miféle dolgokat!

– Norra, drágám, én a helyedben büszke lennék rá! – Veregette meg a vállát Esmelle mosolyogva. – Hiszen te nevelted! Te tanítottad meg rá, hogyan legyen talpraesett és független! Nem haragudhatsz rá azért, hogy olyan lett, amilyennek nevelted!

– Nem rá haragszom, Esme – Norra mosolyogni próbált, de valahogy vicsor lett belőle. – Hanem rátok! Úgy hagytam itt, hogy ti vigyáztok rá! Úgy volt, hogy ti nevelitek, hogy ti gondoskodtok róla! És mire jövök haza?! Hogy a fiam bűnözőkkel lóg! Legalább megpróbáltatok foglalkozni vele?

– Hogy megpróbáltunk-e? – szűkült össze Esmelle szeme.

Jól van – gondolta Norra. – Ha harc, hát legyen harc! Ezen előbb-utóbb úgyis át kell essünk!

– Talán nem kell emlékeztesselek rá, Norra drágám, hogy te voltál az, aki lelépett! Te voltál az, aki úgy gondoltad, hogy valami tébolyult igazságosztó hadjárat fontosabb a családodnál, és más emberek boldogsága előrébb való a saját fiadénál! És ha azon csodálkozol, vajon a kis Temmin miért szeret bűnözőkkel lógni, talán nem kell megemlítsem, hogy a saját férjed is…

– Ezt ne! – mondta Norra olyan hangon, hogy Esmelle végül visszanyelte a mondandóját. Mintha csak most ébredt volna rá, hogy túl közel merészkedett a szakadék széléhez, és a lába alatt bizonytalanná vált a talaj.

– Akkor hadd fogalmazzam másképp: a fiúnak az az utolsó emléke az édesapjáról, hogy úgy rángatják ki éjnek évadján a házatokból, mint egy közönséges bűnözőt.

– Brentin jó ember volt! – mondta Norra komoran. – Már akkor üzeneteket szállított a felkelő sejtek között, amikor maga a Szövetség még nem is létezett! És most… egy új kor hajnala jött el! A Köztársaság feltámadt hamvaiból! Méghozzá az olyan emberek miatt, mint ő!

– Értem – szipogott Esmelle. – És gondolom, magadat is ilyen világmegmentő hősnek tekinted! Csak közben elvesztetted a fiadat. Remélem, megérte, drágám!

Te szemét! Milyen jól tudod, hogyan kell igazán fájdalmat okozni az embernek! Esmelle régi barátnője és lakótársa, Shirene állt kettőjük közé, majd finoman megfogta Esmelle könyökét, és megkérdezte:

– Esme, mit szólnál egy csésze teához? A termosz odakint van a konyhában.

– Igen… ez jól hangzik. Majd én behozom – mosolygott Esmelle mereven, majd méltóságteljesen kivonult a konyhába. Shirene szinte mindenben Esmelle ellentéte volt: kerek volt, puha és sötét bőrű, míg Esmelle magas, vékony és sápadt. Shirene rövidre vágva viselte göndör fürtjeit, míg Esmelle ezüst hajzuhataga a háta közepéig ért.

– Nem kellene mindig közénk vetned magadat, amikor…

– Norra, kérlek! – mosolygott rá Shirene. – Tudod, ebben én is ugyanúgy benne vagyok! Én is úgy szeretem Temmint, mintha a saját fiam lenne, azt azonban meg kell értened, hogy ő a te fiad, nem a miénk.

Norra hiába szeretett volna tiltakozni, az idősebb nőben megvolt az a különleges képesség, hogy még korholni is olyan szeretetreméltóan tudott, hogy azon képtelenség volt megsértődni.

– Félre ne érts, igyekeztünk ott lenni, amikor szüksége volt ránk, de… erre nem voltunk készek. Rá nem voltunk készek. Benne ugyanaz a tűz és lendület van, mint benned és Brentin-ben. Okos és talpraesett, olyan, aki bármelyik szülőn kifogna. És Esmelle meg én hiába igyekeztünk, nem voltunk felkészülve egy kamasz fiúra. Te pedig nem voltál sehol, úgyhogy nekünk sem maradt sok választásunk.

– De értsd meg, muszáj volt elmennem! Muszáj volt harcolnom!

– Tudom, és sajnálom, hogy sohasem találtad meg Brentint. – Norra úgy rándult össze, mintha pofon csapták volna. Pedig az idősebb nőn látszott, hogy őszintén gondolta, amit mondott, és esze ágában sem volt belemarni. A szavai ettől azonban még ugyanúgy fájtak.

– A férjem nem volt bűnöző! – jelentette ki Norra.

– Tudom én! És Esmelle is tudja.

Odakint ismét megdördült az ég, és a mausim-vihar ismét eső-korbáccsal vágott végig a domboldalon.

– De vannak olyan dolgok, amiket te is kénytelen vagy elfogadni – mondta Shirene. – És ezek közül az egyik legfontosabb, hogy Temmin sokkal jobban gondunkat viselte, mint mi az övét. Időről időre pénzzel is beszáll a háztartás költségeibe, hetente hoz egy nagy kosár kenyeret, meg gyümölcsöt, és ha a párologtatók, vagy a szivattyúk elromlanak, mindig szerez alkatrészt. Sőt meg is javítja őket! Ha egy napon úgy dönt, hogy elmegy innen, nagyon fog hiányozni.

– Ti is velünk jöhetnétek! Még mindig áll az ajánlatom, hogy…

– Ugyan, szívem, te is tudod, hogy mi már idetartozunk. Olyanok vagyunk, mint ezek az öreg gyümölcsfák, itt eresztettünk gyökeret, és nem élnénk túl, ha átültetnének bennünket. Úgyhogy azt mondom, fogd a fiad, és menjetek valami jobb helyre!

– Nem úgy nézem, hogy velem akarna jönni – csóválta meg a fejét Norra.

– Mert már itt alapozta meg az életét. Az a bolt olyan neki…

A bolt! A gondolat villámcsapásként hasított Norrába.

– Biztos, hogy odament! – csapott a homlokára. – Esze ágában sem volt idejönni!

– Szerintem minden rendben lesz vele…

– Minden rendben?! Hallottad, amikor az előbb azokról a bűnözőkről beszéltem? Tűvé teszik érte a várost! A fenébe is! – Cifrát káromkodott, aztán fölpattant. – – Kölcsön kell kérnem a robogótokat!

– Persze, szívem – mosolyodott el Shirene szomorúan. – Vidd, amire csak szükséged van.

Fene ebbe az esőbe! – Temmin a műhellyel szembeni épület tetején hasalt – Hyorka mester péksége volt –, és a sűrű esőfüggönyön keresztül az utcát figyelte. A felhőszakadás mindenkit behajtott, és csak néhány döglött patkány lebegett a ciszternák vizének peremén. A fiú ismét a szeméhez emelte apró távcsövét, és éjjellátóra kapcsolt. Surat Nuat két fogdmegje – egy pocakos rodiai, és a zsíros bőrű herglic – feltörte a boltját, és minden mozdíthatót kihajigáltak az utcára. És ha ez még nem lett volna elég, két kowaki gyík-majom is megkeserítette az életét. A két apró, rosszindulatú teremtmény kinézte magának a csillogó távcsövet, és egy ideje már ott keringtek körülötte, az alkalomra lesve, mikor csenhetnék el tőle. A két gazfickó közben fennhangon káromkodott, és egyértelmű volt, hogy a pincébe vezető ajtót keresik. Nyilván azt a holmit akarják visszaszerezni, amit ő lopott el Surattól. Igaz, ő sem volt benne biztos, hogy mi is az valójában. Feltételezte, hogy valami fegyver. És most már az övé! És esze ágában sincs visszaadni annak a békapofájú sullustinak! Amikor kicsapták az ajtót, egy pillanatra még az ütött-kopott B1-es harci droidot is látta. Csont uraság úgy állt ott, mint valami fényreklám, és Temmin dühösen harapta be az alsó ajkát. A fenébe!

Nagyon is jól tudta, mire fel ez a nagy kivilágítás! A rohadékok ionzárat tettek a droidra, nehogy távirányítással aktivizálni lehessen. Ami egyben azt is jelentette, hogy Temminnek eggyel kevesebb bejutási lehetősége maradt. Sőt tulajdonképpen Csont uraság volt az A-terv. Milyen egyszerű is lett volna távirányítással aktiválni, aztán kivárni, míg a droid végez velük! Most, hogy ezt a lehetőséget kilőtték, kénytelen lesz a hosszabb utat választani: le kell ereszkedjen a város alatti katakombákba, és onnan kell bejutnia a ház alatti pincehelyiségbe. Jól ismerte az utat, de tudta, hogy így sokkal tovább fog tartani. Ideje lesz indulni! Mielőtt még Surat észkombájnjai rájönnek, hogyan is lehet lejutni a pincébe. Épp az övére akarta csatolni a távcsövet, amikor villámgyors mozdulatra lett figyelmes a szeme sarkából. Az egyik gyíkmajom volt, ami sziszegve-köpködve ragadta meg a távcsövet, és megpróbálta kitépni a kezéből.

– Na, tűnj innen! – mordult rá a fiú, de abban a pillanatban a másik a nyakába ugrott, és apró, hegyes karmaival és fogaival tépett a fejbőrébe. És közben tébolyultan vihogott. Ahogy Temmin odakapott, kénytelen volt egy pillanatra elengedni a távcsövet – és ez bőven elég volt, hogy a kis szörnyeteg magához ragadja. Temmin dühös vicsorral kapott utána – sőt még utána is rúgott –, de közben megcsúszott, átbucskázott a tető peremén, és az utca kövére zuhant. A földet érés minden levegőt kipréselt a tüdejéből, és ahogy levegőért kapkodva, prüszkölve próbált felülni, hirtelen egy bárdpenge kampós vége feszült az álla alá. A herglic állt fölötte, kezében az ember nagyságú bárdja, és fűrészfogas agyarakkal teli pofáját elégedett vigyorra húzta.

– Megvan a kölyök! – bődült el. A fejük fölött a háztető peremén két elégedetten vihorászó gyíkmajom ücsörgött. Az egyiküknek távcsöve is volt.

Szédelegve botorkált át az erdőn. A fák úgy égtek, mint az olajjal meglocsolt papír, és a zöld levelű bokrok füstöt okádva parázslottak. Egy rohamosztagos félig elfolyt sisakja hevert előtte, de test szerencsére nem tartozott hozzá. Valamivel távolabb egy birodalmi lépegető kiégett roncsa hevert – a robbanás belülről vetette szét, és a többrétegű páncélzat úgy bomlott ki, mint valami hátborzongató fémvirág szirmai. És mindenfelé testek hevertek. Egy részük arctalan és névtelen volt – legalábbis az ő számára –, másokat azonban ismert. Ott volt például a mindig frissen borotvált Cerk Lornin. Jó gyerek volt, barátságos, segítőkész, aki csak azért lépett a Birodalom szolgálatába, mert ez náluk családi hagyománynak számított. Neki ez nem a hitről, vagy az elkötelezettségről szólt, inkább a családjának való megfelelni akarásról. Amott meg Blevins százados hevert. Na, ő már egészen más lapra tartozott!

Igazi habzó szájú, erőszakos gazember volt – de most már ő sem rontotta többé a levegőt. Sinjir megállt egy pillanatra, a halott csupa vér arcába bámult, és elégedetten biccentett. Ez megérdemelte a halált! Valamivel odébb egy fiatal nő holttestére bukkant. Őt csupán arcról ismerte, és a zubbonyát beszennyező vér és korom még a rangjelzését és a névtábláját is eltakarta. Akárki is volt, most már senki. A húsát az Endort lakó ewokok fogják fölfalni, a többit pedig az erdő nyeli majd el. Semmi és csillagpor. Ennyik vagyunk. Meglehetősen abszurd gondolat volt, de semmivel sem abszurdabb, mint a tény, hogy ezt a rettentő mészárlást ők maguk idézték elő. Pedig milyen könnyű lenne az egészet a lázadókra fogni! Most is tisztán hallotta őket, az üdvrivalgásukat, az égre lőtt tűzijáték rakéták robaját.

Farmerek, bányászok, mezőgazdasági pilóták… ilyenek győztek le bennünket! Jó nekik! Megérdemlik a győzelmet! Ahogy a Birodalom is megérdemli, hogy sírba szálljon.

Egy kavics koppanása ébresztette föl. Valaki mesteri ügyességgel kis híján az orrlyukába talált. A feje úgy fájt, mintha egy birodalmi lépegető trappolt volna végig rajta. Egy újabb kavics érkezett, és nem sokkal kerülte el a fülét. Sinjir felnyögött, és megpróbált fölállni. A föld abban a pillanatban megmozdult alatta, és úgy érezte, menten lezuhan. Megszédült, és a gyomra megpróbált megszabadulni a tartalmától. Kábán, pislogva nézett körbe. Egy rozsdás rácsokból és fémlemezekből összetákolt, méretre szabott madárketrecben kuporgott, ami egy vastag, súlyos szemekből álló láncon csüngött alá. Úgy tűnt, a láncot valami kiszáradt kút káváján lógatták le. Alatta pedig…

Nem volt semmi. A mélyben, több száz méterrel alatta, nedves falak csillantak, és egy hasadék szája tátongott. Mintha valami ősvilági szakadék fölött imbolygott volna, amit csak egy vékony fémrámpa fogan körbe. A rámpán egy lámpást cipelő hórihorgas alak tűnt föl, egy szőrtelen, tinta-fekete bőrű sakii. Az őrszem baljában egy póráz volt, amin egy karcsú, vörös szemű, vastag bőrű teremtményt vezetett. A lény, akár egy hatalmas rovar vonaglott mellette, néha bele-beleszimatolt a levegőbe. A teremtmény késpengényi agyarai közül folyamatosan csorgott a bűzös nyál.

– Na, végre! – szólalt meg mögötte valaki. – Felébredtél!

Sinjir nagy nehezen kicsavarta a tagjait, hogy maga mögé tudjon nézni, de a mozgástól, akár egy rosszul rögzített inga, vadul lengeni kezdett a láncon lógó ketrec. Az exbirodalmi úgy érezte, menten kidobja a taccsot. Annyit a minimális fényviszonyok mellett is meg tudott állapítani, hogy mögötte még vagy fél tucat ketrec lógott, de ezek közül mindössze kettő volt foglalt. Az egyikben egy humanoid lény csontváza gubbasztott. Valami, aminek szarvak sarjadtak a koponyájából, de hogy miféle szerzet lehetett éltében, arra már sem az öltözékéből, sem a megjelenéséből nem lehetett következtetni. Valami ugyanis az egész testét csontig rágta. A másikban a zabrak fejvadász ült.

– Te! – nyögött föl Sinjir. – Te dobálsz kavicsokkal!

– És ha a csontváz volt? – vonta meg a vállát a nő unottan. – Mondd csak, miért akartál megvásárolni?

– Ez… nem úgy van, ahogy gondolod.

– Akkor hogy van? – A férfi a hideg, rozsdás vashoz szorította a homlokát.

– Tényleg nem emlékszel rám?

– De tényleg ám!

– És én még azt hittem, hogy volt az a különleges pillanatunk.

– Kezdesz untatni, cimbora!

– Az Endoron… a mészárlás végeztével. Miután a felkelők mindenkivel végeztek. Akkor… ott találkoztunk.

– Ó! – mondta a nő, majd némi hezitálás után még hozzátette. – Lehet.

– Tényleg nem emlékszel?

– Tényleg.

– Ezt nem hiszem el! Én égi jelet láttam benned! Mintha maga az univerzum figyelmeztetett volna valami különösen fontos dologra! És amikor a kocsmában megpillantottalak… mekkora esélye volt, hogy mi ketten valaha újra találkozunk?

– Majd ha megint lesz egy droidom, esetleg kiszámoltatom – húzta el a száját a nő.

– Már most biztosíthatlak felőle, hogy nagyon kis számról van szó.

– Felőlem akármilyen kis szám lehet. Van valami jelentősége?

– Én csak abban bíztam, hogy… hogy talán… – Hirtelen egy apró, sötét színű kavics repült feléje, és kis híján a szájában landolt. – Aú! Muszáj ezt csinálnod?! Már ébren vagyok!

– Ezt csak a saját szórakoztatásomra csináltam. És tudod, cimbora, mindennek van valami jelentése, de nem minden számít. A magam részéről én nem hiszek az ilyen kozmikus véletlenekben. Sem az Erőben, sem a mágiában, sem abban, hogy ha megcsókolsz egy pénzérmét és beledobod egy kútba, akkor valóra válik egy kívánságod. Engem csak az érdekel, amit láthatok, ízlelhetek, megérinthetek, és ami a legfontosabb, megtehetek. Amíg nincs olyasmi, amit megtehetsz nekem vagy értem, ugyanannyira értéktelen vagy a számomra, mint ezek a kavicsok. Lázadó vagy?

– És ha igen? – harapta be idegesen az alsó ajkát a férfi.

– Mit keresel itt?

– Azért jöttem Surathoz, segítsen megszervezni, hogy elpályázhassak erről a sárgolyóról. Egészen véletlenül nem tudod, mi lett a csápos fejű cimborámmal?

– Azzal, akinek a testét a szemétdombra hajították, mielőtt téged idevonszoltak volna?

– Úgy érted, hogy…

– Úgy értem, hogy. Meghalt. – Sinjir lehunyta a szemét, és gyors, néma fohászt mondott a kétbalkezes twi’lek lelki üdvéért. Kedves… hogyishívják. Hogy a fenében nem tudom még most sem megjegyezni a neved? Megboldogult Orgadomie, Orlagomo, Orgie-bor-gie… a fenébe is, még most se megy?! Akárhogy is, ennél többet érdemeltél volna!

– Te miért vagy itt? – kérdezte a nőt, de a zabrak egyszerűen elengedte a füle mellett a kérdést. Ehelyett óvatosan helyezkedni kezdett a ketrecben, és egyre csak a nyakát nyújtogatta. A férfi követte a tekintetét, és látta, ahogy a tinta-fekete bőrű őr, meg a pórázon vezetett fenevad eltűnnek a kút falából nyíló egyik oldalsó járatban.

– Azt tervezem, hogy én most szépen lelépek innen – mondta a nő.

– Ez igen dicséretes ötlet! Én is jöhetek? – A nő felnyúlt, és megcsavarta az egyik apró szarvát. A csonttövis halk reccsenéssel tört le. – Ez biztosan fájt! – szisszent föl a férfi.

– Egy cseppet sem. Nem igazi. – Azzal a nő valami aprót és fémeset húzott elő az ál-szarvból. A következő pillanatban már neki is látott kinyitni a ketrece ajtaját. Álkulcs! Okos! – Akkor jöhetsz velem, ha a hasznomra leszel – szűrte a szót a fogai közt a nő.

– Én nagyon hasznos vagyok! Egy nagyon hasznos lázadó! – A zár halk pattanással tárult föl.

– Egyelőre nem tűnsz hasznosnak a számomra. – Azzal kimászott a ketrecből, ami vadul kilengett. A zabrak mintha csak hintán ülne, jobbra-balra lódította a ketrecet, és közben úgy kúszott mind följebb a rácsokon, hogy Sinjir szerint teljesen ellentmondott a fizika törvényeinek. És ahogy a gerince hajlott… nézni is rossz volt!

– Milyen… hajlékony vagy! – szólt a nő után.

– Te pedig még mindig haszontalan. Úgyhogy, cimbora, maradsz! Fogadd részvétem! Na, viszlát!

Azzal elkezdett fölfelé kúszni a láncon, és hamarosan beleveszett a félhomályba. Sinjir agya elképesztő sebességre kapcsolt. Valahogy muszáj lesz visszacsalogatnia a nőt! Mert nélküle ő is ebben a ketrecben fog megrohadni.

– Várj! – kiáltott a nő után. – Nem vagyok lázadó! Birodalmi Vagyok! Egy ex-birodalmi biztonsági tiszt. Az Endoron, amikor találkoztunk… csak a meneküléshez viseltem felkelőruhákat. És…

A nő azonban már sehol sem volt. Szép! Igazán szép! Úgy néz ki, egy darabig még maradok. Úgy érezte, eljött az idő, hogy végre hányjon egy jót. Aztán a ketrece rázkódni kezdett, és a rácsokon túl a zabrak arca tűnt fölt.

– Egy biztonsági tiszt! Ez már valami! Akár még a hasznomra is lehetsz – dünnyögte, és nekiállt föltörni a zárat. – Kiengedlek, és ezért cserébe te szépen segítesz levadászni a célpontomat. De ha nem tetszik, akár itt is maradhatsz! Persze, nem sokáig. Surat biztosan elad a birodalmiaknak, és úgy tudom, hogy ők az utóbbi időben nem nagyon foglalkoznak hadbírósági tárgyalásokkal. Szerintem, ahogy rád teszik a mancsukat, ott helyben le is puffantanak.

– Segítek, ha kijuttatsz a ketrecből… és a bolygóról – mondta a férfi.

– Akkor megegyeztünk – biccentett a nő. – Egyébként… Jas Emari vagyok.

– Sinjir Rath Velus.

– Részemről a szerencse. Ha megpróbálsz átverni, megöllek.

– Hmm… értem. – Az ajtó felpattant, és a nő a kezét nyújtotta, hogy segítsen.

– Na, tűnjünk innen!

Toomata Wree – a barátainak csak Tooms – felháborodottan kotorta szét a szeméthalmokat. A többiek persze már sehol sem voltak. Ahogy a kölyköt kézre kerítették, mind hanyatt-homlok rohantak Surathoz, aki egyfolytában azt ígérgette, hogy majd most megmutatja, hogyan is kell egy ilyen kis nyavalyásból kiszedni, amit tudni akar. És amikor már csak nyüszíteni tud a fájdalomtól, úgyis elárulja, hogyan kell bejutni a pinceraktárba, hogy visszaszerezhessék Surat áruit. Tooms egy fájdalomcsillapító tapaszt húzott elő a zsebéből, feldagadt képéhez nyomta, és a kín hamarosan elkezdett alább hagyni. Az a harci droid szépen ellátta a baját. Harci droid! No hiszen! A kölyök lehet, hogy nem több takonypócnál, de tény, hogy ért ehhez-ahhoz. Mert vegyük például ezt a műhelyt! Sok hasznos ugyan nem akad itt, de ha eléggé nyitva tartja a szemét, még az is lehet, hogy talál valami szépet a nőjének, Loodának.

Úgyis időszerű lesz valami ajándékot vinni neki, mert a nő mostanában már szinte egyfolytában a lelkét rágta. Túl sokat dolgozol, Toomata! Túl sokat dolgozol, velem viszont túl keveset törődsz! És ha annyira szereted Surat Nuatot, miért nem ő a szeretőd? Egy kis ajándék sok problémát elsimíthat. Már ha talál valami szépet. Mert egyelőre csak rozsdás kábeleket, vacak alkatrészeket, és törött használati tárgyakat talált. Kiégett áramkört. Egy használhatatlan párologtatót. Alatta egy félig megrohadt dobozt, benne döglött hődetonátorokat. Ezek is legfeljebb levélnehezéknek jók! Aztán mégiscsak talált valami érdekeset. Egy tolmács-droid feje volt az, kicsit horpadt, de még mindig fényes. Looda amúgy-is imádja a fényes dolgokat. Biztosan kitalálja, hogy mit kezdhetne vele – a nők jók az ilyesmiben. Lehet, hogy virágot tart majd benne, vagy szétszedi, és tányérnak használja. Ahogy megfogta a fejet, vaskos ujjai megérintették a droid szemeit… de hiába próbálta fölemelni, a fejet mintha odaragasztották volna a padlóhoz.

Aztán ahogy erősebben megrántotta, valami kattant, és a fal egyik eleme félrecsúszott. Egy pillanatig huzatot érzett, és ahogy a rodiai közelebb óvakodott, egy lefelé tartó lépcsősort pillantott meg. Ez az! Ez az! Így lehet lejutni a pincébe! Tooms azonnal az övére csatolt kommunikátorhoz kapott – aztán mozdulat közben megmerevedett. Lehet, hogy nem kellene elkapkodnia ezt a jelentést. Lehet, hogy előbb egyedül kellene körülnéznie odalent. Hátha talál valami szépet Loodának. Vidáman felkuncogott, és belépett.

– Hol a fiam? – szólalt meg mögötte egy női hang. A rodiai idegesen csücsörített hosszú, szívókaszerű szájával, majd hirtelen megperdült, keze az övére csatolt pisztoly felé lendült… A nő egyszerűen lelőtte. A lézersugár Tooms gyomrát égette át, és a falhoz vágta a bérencet. A rodiai még mindig a sugárvetője felé tapogatózott, de a nő következő lövése a kezét is tönkretette. Aztán közelebb lépett hozzá, és Tooms most már az arcát is látta a csuklya alatt. Sötét szernek, acélos pillantás… aznap már látta ezt a nőt. Norra lassan leguggolt a bérenc mellé, és közvetlen közelről szegezte a homlokának a fegyvert. – Akkor megkérdezem még egyszer: hol a fiam?

Egy csizmás talp nehezedett Temmin tarkójára, miközben kezek rántották a magasba. Mindkét karját hátracsavarták, bilincs csattant, lánc csörrent, és vér ízét érezte a szájában.

– Te loptál tőlem! – magyarázta Surat a falhoz láncolt fiúnak, miközben a nyakán nyugtatta a lábát. Temmin próbálta legyűrni a fájdalmat, de eljött az a pillanat, amikor már nem volt képes uralkodni magán, és akár egy sebzett állat, felüvöltött. Surat irodájában voltak – egy egyszerűen berendezett, tágas helyiségben, ahol a vörösre festett falakon mágneses bilincsek lógtak, A szerény bútorzat mindössze két darabból állt: egy mágneses zárral ellátott, jókora, fekete szekrényből, és egy asztalként használt, hatalmas karbonit-tömbből. Ez utóbbi igazán egyedi darab volt, és a felületén látszott, hogy egy sullusti van belefagyasztva. Az asztallapon egy feketén csillogó sugárvető pihent, mellette régimódi tollak, és egy üveg tinta.

– Én… nem is… – makogott Temmin. – Az csak véletlen volt! Én nem tudtam…

Surat levette a fiú nyakáról a lábát, majd intett a herglicnek A tagbaszakadt lény azonnal fölrántotta Temmint, és a fiú úgy érezte, tőből szakadnak ki hátracsavart karjai. Surat elébe állt, és úgy csücsörített, mintha meg akarná csókolni. Aztán vakarózni kezdett. Karmos ujjaival kaparta ki az arca bőrredői közé ült port. Számára ez olyasmi lehetett, mint az embereknél a fülpiszkálás, vagy orrtúrás.

– Az az érzésem, hogy te hazudsz nekem, fiú! De még ha nem is hazudnál… Mit számít az most már? Mindenki tudja, hogy keresztbe tettél nekem, és az ilyesmit nem hagyhatom szó nélkül! Hogy nézne az ki?

– Azt gondolnák… hogy kegyes vagy… – A sullusti torkon ragadta Temmint és meglepő erővel szorította meg a nyakát. A fiú egyre kétségbeesettebben próbált levegő után kapkodni, aztán a vér már a halántékában dobolt, fekete karikák ugráltak a szeme előtt, és…

– Egész eddigi életemben egyedül egy koréliai rabszolgalány volt kegyes hozzám! – sziszegte az arcába a sullusti. – Kedves volt hozzám, és általában én is hozzá. De ennyi. – Azzal elengedte a fiú torkát, aki öklendezve, fuldokolva, elkékült ajkakkal kapkodott levegő után. Aztán a herglic Temmin gyomrába térdelt, és a fiú megint összeroskadt. Az utolsó pillanatban azonban még volt annyi lélekjelenléte, hogy csavart egyet a törzsén, így nem arccal előre, hanem a vállával csapódott a padlónak. – Hadd meséljek magamról egy kicsit! – támaszkodott az asztal peremének Surat. – Csak hogy tudd, ki vagyok, és mire vagyok képes! Az anyámat, amikor már egy napon elegem volta feleseléséből, a saját kezemmel öltem meg. Egy szélgyűjtő toronyban laktunk a Sulluston, és az óriás forgólapátok közé löktem. Amikor tudomást szerzett a dologról, az apám agyon akart verni. Érted? A saját apám! Csakhogy az apám egy puhány volt! És amikor föl akart pofozni, elvágtam a torkát egy konyhakéssel. A bátyám… ő volt az egyetlen, aki kihívást jelentett. Évekig marakodtunk, és ármánykodtunk egymás ellen. Rutar… ő volt az egyetlen méltó ellenfelem!

A sullusti olyan átszellemülten nézett maga elé, mint aki néhány pillanat erejéig újraéli azokat a régi szép időket.

– Úgyhogy mindig magam mellett tartom – veregette meg a karbonit-tömböt. – Csak hogy emlékeztessen a legnagyobb diadalomra!

– Kérem! – bugyborékolt véres nyálat felöklendezve Temmin. – Hadd tegyem jóvá! Kifizetem! Vagy lehetek az adósa…

– Ó, itt már messze nem csupán a pénzről van szó! A pénz olyan… ahogy a Sulluston mondjuk, olyan crass. A kérdés nem az, hogy te mit akarsz adni nekem, hanem hogy én mit akarok elvenni tőled. Mi is legyen az? Egy fül? Egy kéz? A bátyám az utolsó összecsapásunkkor a szememet vette el tőlem. – Azzal úgy fordította az arcát, hogy Temmin jól láthassa a sérült, hályogos szemét. – Úgyhogy ott és akkor megtanultam, hogy minden összecsapás nyomot hagy rajtunk. Épp ezért mindenkitől, akivel elszámolni valóm van, elveszek valami… fontosat. Valamit belőlük. Szóval… te mit ajánlasz?

– Nem, nem, nem! – hadarta Temmin. – Szó sem lehet róla! Vigye a boltom, meg a droidjaimat! Visszaadom a fegyverét is! Megkaphat bármit! Csak… csak próbáljuk megbeszélni!

– Hmm… attól tartok, lejárt az idő! – sóhajtott föl Surat. – Szóval… mi is legyen? Aha! Megvan! Te szeretsz beszélni. Nem igaz? Mit szólnál, ha kivágnánk a nyelvedet?

Temmin felüvöltött félelmében, és ahogy megpróbált felpattanni, a herglicnek kellett visszalöknie.

– Gor-kooda! – parancsolt rá a tagbaszakadt alakra Surat. – Vidd a ciszternába! Én addig beöltözöm, és hozom a játékszereimet. – Azzal Surat a szekrényhez lépett, és a csuklóján viselt speciális karkötővel kinyitotta a mágneszárat. Miközben a herglic lecsatolta a falról Temmin láncait, és kiráncigálta a helyiségből a kétségbeesetten üvöltöző fiút, Surat egy műtősruhát, és egy sebészi eszközökkel teli dobozt szedett elő a szekrényből, és ha kan dudorászva kezdett beöltözni.

– Ez nem tűnik valami fontosnak.

– Pedig az.

– Szerintem a kölyök nem a mi gondunk.

– Ha nem teszünk valamit, kivágják a nyelvét!

– Na és aztán? Azt hittem, hogy te csak azoknak segítesz, akik a hasznodra vannak!

– A fiú hasznos. Övé az a régiségkereskedés, meg a szerelőműhely. Vannak alkatrészei, úgyhogy meg fogja tudni javítani a fegyveremet. Ha mégsem, legfeljebb megszabadulok tőle. Miért, ez szerinted nem így logikus?

A kérdés nem az, hogy logikus-e, vagy sem – gondolta Sinjir. – A kérdés az, hogy én mit gondolok minderről. Hogy én milyen ember vagyok. Az a fajta, aki szemrebbenés nélkül tűri, hogy egy kamasznak kivágják a nyelvét, vagy az a fajta, aki tesz ellene valamit? Vajon jobb ember lettem az Endor óta, vagy csak más? – Aznap, amikor a lázadók megölték a Császárt, és elpusztították a Halálcsillagot, ő maga is meghasonlott. A sokk összetörte azt, aki volt, de egyelőre még nem mert szembenézni azzal, akivé vált. Vajon jobb lett, vagy csak egy önámító, gyáva alak?

A kútból kivezető egyik járatban kuksoltak, messze az Alcazar alatt, ahol Surat irodája is volt. Miután a fejvadász kiszabadította, Sinjir kénytelen volt fölmászni a ketrecet tartó láncon, végigegyensúlyozni az akna körül futó keskeny peremen, és belopakodni az egyik félhomályos oldaljáratba. És mintha csak valami gonosz, kozmikus tréfa lenne, szinte azonnal rábukkantak a fogva tartójuk irodájára. Ahol is Surat épp egy kamasz fiút fenyegetett azzal, hogy kivágja a nyelvét. Aztán feltűnt a herglic, nyomában a láncon vezetett sikoltozó, kétségbeesetten rúgkapáló kölyökkel.

– Indulj! – sziszegte Jas Sinjir fülébe. – Lássuk, mit tudsz! – És azzal a lendülettel már ki is lökte a folyosóra a férfit. A herglic akkora volt, mint egy hegyomlás, és minden vagy hatalmas, vagy nevetségesen apró volt rajta. A rettentő homlokeresz alatt parányi szemek ültek. A busa fej és a széles vállak közt nem is volt nyaka, és a félelmetes állkapocsban nevetséges gyöngy-fogak csillantak.

– Mi van? – mordult fel a herglic.

Sinjir bocsánatkérően mosolygott rá, aztán csontrepesztő erővel rúgta térden. A legtöbb humanoidnál a térdízület sérülékeny pontnak számított, de most olyan érzése volt, mintha egy fatörzset talált volna telibe. A nagydarab idegen elengedte a csuklójára tekert láncot, és két kézzel ragadta meg a birodalmit. Bár ilyen közelről ezek nem is kéznek, inkább rücskös bőrű, ujjakban végződő lapátoknak tűntek, amik akkorák voltak, hogy akár egy légi-robogót is karikára hajlíthatott volna velük. Sinjir az utolsó pillanatban bukott le, majd kitért balra, megperdült, és kézéllel vágott a szörny torka felé. Hiába, a megszokás. Ismét oldalt perdült, de ezúttal elkésett egy pillanatot. A herglic megragadta, és olyan erővel csapta a falnak, hogy Sinjir úgy érezte, az agya mindjárt a fülén folyik ki.

– Az orrát célozd! – vakkantott a zabrak. Ahogy a herglic fölébe hajolt, Sinjir kézéllel sújtott az orrára. Az idegen felbődült, és az orrnyílásaiból valami maróan sós, áttetsző folyadék kezdett szivárogni. A lény mindkét mancsát az arcára szorítva, kétségbeesetten üvöltve tántorodott a falnak. – Hozd a fiút! – kiáltott a nő. Sinjir kikerülte az üvöltve tántorgó herglic óriást, és fölcibálta a földről a fiút, aki úgy festett, mint valami csavargó: napcserzette bőr, kontyba kötött, zsíros haj, és az arcán jól látszott, hogy valaki keményen megdolgozta.

– Itt a felmentő sereg! – biccentett oda neki Sinjir, majd megragadta a fiú bilincsét, és elkezdte maga után húzni. Ahogy Temmin észrevette a fejvadászt, elkerekedett a szeme.

– Én ismerlek téged! – hebegte.

– Majd erre is rátérünk! – biccentett a nő. – De most… tűnés!

Ilyen a fejvadászélet: ha valami könnyűnek tűnik, arról pillanatok alatt kiderül, hogy valójában nem is az, és ami nehéz, az csak még nehezebb lesz. Az ember próbálkozhat ezerrel, nyugtathatja magát azzal, hogy igyekezett minden eshetőségre felkészülni, de ez csak önámítás. És akkor még nem is volt szó arról, milyen nehéz egy jól fizető munkát felhajtani! Ha valaki azt hiszi, hogy olyan egyszerű lelőni egy cluarren bukmékert, akinek vérdíj van kitűzve a fejére, mert lopott a birodalmiaktól, hát jobb, ha számol vele, hogy a polipfejű nyavalyásnak legalább hat testvére van, akik pont úgy néznek ki, mint ő! Vagy vegyük azt, ami még ennél is egyszerűbbnek látszott: amikor Jast azzal bízták meg, hogy tegyen pontot egy enyves kezű könyvelő élete végére. Merthogy a Fekete Nap nem állhatta, ha valaki tőlük lopott. Aztán persze kiderült, hogy a kis tetű a meglovasított pénzt arra használta föl, hogy az utána küldött fejvadászra tűzzön ki vérdíjat. És innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy Jas betömött szájjal, gúzsba kötve heverjen egy teherhajó rakterében – ami pont azé a leprás-képű Dengaré –, és azon tűnődjön, ebből a csávából hogyan másszon ki! Miközben a könyvelő bőséges egérutat nyert, és azóta is valahol a Külső Gyűrűben élvezi az életet.

Vagy vegyük azt, amikor azzal bízták meg a birodalmiak, hogy likvidáljon egy bizonyos hercegnőt. Csak amikor az üzlet megköttetett, még szó sem volt róla, hogy a felkelők fognak győzni, a hercegnőből intergalaktikus hős lesz, és ő, a becsületes fejvadász örülhet, ha nem nyúzzák meg elevenen! És akkor Arsin Crassusról már ne is beszéljünk! Azt gondoltam, sima meló lesz! Egy lövés a fejbe, és már kész is! És erre mit látok?! Itt az egész birodalmi vezérkar! Csupa nagykutya, akiknek zsíros vérdíj van kitűzve a fejükre! És mielőtt begyűjthetném, már zuhanok is lefelé, összevissza töröm magam, és mielőtt kettőt pislanthatnék, már valami megalomán helyi bűnöző kalickájában csücsülök! És mit csinál ilyenkor egy életképes fejvadász? Fogja magát, kimászik a börtönből, és szép csöndben eltűnik a balfenéken. Csakhogy a bal-fenék előtt épp egy birodalmi tiszt támasztotta a pultot, négy rohamosztagos társaságában. És akadt ott még egy pár, Surat fogdmegjei közül is – azokról már nem is szólva, akik valószínűleg bármelyik pillanatban rájöhetnek, hogy a foglyaik megszöktek a börtönből. Mikor lesz már egy munkám, ami nem ennyire komplikált? – kesergett magában Jas. Szerencsére az elmúlt évek során egész ügyesen megtanulta uralni a pánikot. Mert lehet, hogy adott esetben kiváló hajtóerő a félelem, de csak akkor, ha valaki képes rövid pórázon tartani.

A kocsma dugig volt, és talpig állt a füst. Az egyik sarokban néhány zenész játszott rezignáltan, de a kocsma alapzaja – a százféle lény beszéde, vartyogása, karattyolása és cserregése, a poharak zörgése, a kockák csörgése, és a kártyalapok fölött veszekedők kiabálása – minden mást elnyomott. De ha már a főbejárat felé nem indulhatnak, akkor talán az oldalsó ajtón kijuthatnak. Az efféle becsületsüllyesztőkben mindig volt oldalsó kijárat. Sőt volt neki külön neve is: szégyenajtó. Ha valaki már vállalhatatlanul részegre itta magát, a gatyáját is elkártyázta, vagy az újsütetű barátai társaságában észrevétlenül szeretett volna távozni, akkor ezt az ajtót használta. Vagy ha már nem volt képes a saját lábán menni, akkor itt dobták ki. Elvégre csak nem rakhatják ki a főbejáraton! Hiszen nem szerencsés elriasztani azokat, akik még józanok, és azért jönnek, hogy itt költhessék el a pénzüket! A szégyenajtó legkellemetlenebb tulajdonsága, hogy mindig áll előtte őr. Ez esetben egy pörölyfejű ithoriai. Akinek jókora kötés takarta el a fél arcát.

Jas magabiztosan indult az ajtó felé, a többiek a nyomában. Az ithoriai dühösen felmordult, és tiltón emelte fel a kezét. Aztán, ahogy közelebb értek, felismerés csillant a szemében.

– Hé! Ezek azok! – bődült el. Jas abban a pillanatban kirúgta a lábát, és többször is a falba verte a jókora, lapos fejet. Eközben Sinjir már az ajtóval bajlódott, ami azonban keményebb diónak bizonyult az őrnél. E szín-kódolt, tárcsazáras ajtót – megfelelő felszerelés nélkül – nem fogja tudni kinyitni. És az egyetlent, aki közel-távol tudta a kódot, Jas épp most ütötte ki. A kocsma túloldalán fölfigyelt rájuk valaki, és ez a valaki Sajnos egy birodalmi rohamosztagos volt. Épp rájuk mutatott, és a feljebbvalójának magyarázott valamit.

– Kiszúrtak minket! – sziszegte a férfi. Jas azonnal előrántotta az ájult őr övtokjából a sugárvetőt – épp abban a pillanatban, amikor kicsapódott a pinceajtó és Surat három őre tűnt föl.

– Ott! – rikoltotta egy tyúknyakú rodiai. – Az ajtónál! Öljétek meg őket! – A következő pillanatban már cikáztak is a lézersugarak. Jas a földre rántotta Temmint, majd egy asztal alá bújt, és vagy három lövedéket eresztett a szégyenajtóba. Amivel csak azt érte el, hogy a zármechanizmus összeégett. Ez az! – dühöngött Sinjir. – Így biztosan nem jutunk ki innen! Aztán az ajtó mégis föltárult. Úgy tűnt a zárszerkezet teljesen meghibásodott.

– Kifelé! – kiáltotta a nő, és a kölyökkel, meg az ex-birodalmival a sarkában kirontott az eső-áztatta éjszakába. Odakint félig vízbe fúlt sikátor fogadta őket, és a tócsákat neonreklámok fénye festette színesre. A város fölött szüntelen cikáztak a villámok, és mintha maga az ég is kékbe és lilába öltözött volna. Jobbra vagy balra… Jas balra fordult.

– Ott vannak! – üvöltötte valaki, majd az árnyékok közül rohamosztagosok bukkantak elő. Úgy tűnt, ők az Alcazar főbejáratát használták. Jas leadott rájuk néhány lövést, majd az ellenkező irányba iramodott. Teljes erőből rohantak, és a lépteik nyomán magasra fröccsent víz. Befordultak a következő sarkon – és a villámok fényénél iszonyodva fedezték fel, hogy zsákutcába jutottak.

– Ezt elszúrtuk! – dünnyögte Sinjir.

– Szedjétek már le a bilincsemet! – emelte föl a karját Temmin. Jas megfeszítette a láncot, egy pillanatig célzott, majd lőtt. A sugárnyaláb kettévágta a bilincset, és a kölyök vadul káromkodva lerázta magáról. – Gyertek! – intett. – Föl a viharlétrán! – S valóban, a legközelebbi ház oldalán, valamivel a szemmagasság fölött súlyos fémlétra csillogott a villámok fényében. Milyen logikus! – villant Sinjirbe. – Máshol tűzlétra van, itt meg, ahol ennyi az eső, viharlétra.

A rohamosztagosok ekkor érték el a sikátor bejáratát. Temmin a legközelebbi falhoz ugrott, és az egyik ablakpárkány alatt megnyomott egy gombot. A létrát tartó rozsdás karmantyúk azonnal nyitottak, és ha Jas nem rántja félre, a súlyos alkalmatosság telibe találja a fiút. Ezzel azonban a feljutás lehetősége is odavolt. A sikátor bejáratát immáron birodalmiak és bűnözők furcsa hada állta el, Surat bérencei, és hófehér páncélos rohamosztagosok, élükön egy kampós orrú tiszttel, aki elégedetten vigyorgott.

– Fegyvereket eldobni! – kiáltott oda nekik. Jas összeszorította a fogait, és rögtön azt mérlegelte, merre menekülhetne. Ha előrelöki a fiút és az ex-birodalmit, azzal némi zűrzavart támaszthat. Aztán, ha sikerül fölugrania valamelyik rohamosztagos vállára, és a páncélosok vállán és sisakos fején próbálna meg eliramodni… Nem… ez úgyse jönne össze. Dühösen elvicsorított, és a sáros földre lökte a zsákmányolt sugárvetőt. Villámfény lobbant – és ekkor pillantotta meg… azt.

Ez a vacak majdnem a fejemre esett! – Temmin krákogva, prüszkölve rázta le magáról az esővizet, és még mindig úgy érezte, hogy menten kiugrik a szíve. A zabrak nő a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse a földről. A sikátor bejáratát rohamosztagosok és Surat fogdmegjei állták el. Akkor pedig vége a mulatságnak. Ezek úgy szétkapják őket, mint a hulladék-megsemmisítőbe küldött droidokat! A rohamosztagosokat vezető tiszt utasítására még Jas is eldobta a sugárvetőjét. Temmin nagyot nyelt. Ezek után Surat már nemcsak a nyelvétől fogja megszabadítani! Aztán ismét nagyot villámlott, és egy hátborzongató, ismerős figurát pillantott meg a legközelebbi háztetőn. Középmagas, ösztövér alak volt, akár egy drótokkal és tollakkal teleaggatott, mechanikus csontváz. Temmin azonban úgy érezte, ennél szebbet még sosem látott. Csont uraság! Itt van Csont uraság! Aztán a harci droid elrugaszkodott a tető peremétől, és ugrás közben tolta elő az alkarjaiba épített vibro-pengéket. Halk loccsanással ért földet egy jókora tócsában – a vihar morajlása mellett ezt úgysem hallhatta senki –, aztán felemelte vágóélben végződő karjait…

Ami ezután következett, olyan volt, mint valami lidércnyomás, bár Sinjir végre úgy érezte, hogy ez most mások rémálma, nem az övé. Úgy álltak ott, magasba tartott kézzel, akár a halálra vált, vágóhídra szánt állatok. Más körülmények között biztosra vette volna, hogy a birodalmiak bilincsbe verik őket, de így, hogy látszott, egy követ fújnak a városi söpredékkel… már abban sem lehettek biztosak, hogy akár ezt a sikátort élve elhagyják. Aztán valami megvillant, mintha valaki leugrott volna az egyik háztetőről. Mások is fölfigyeltek rá – de túl későn reagáltak. Két rohamosztagos fej és sisak nélkül esett össze, a többiek – Surat bűnözőivel együtt – azonnal tüzet nyitottak. A birodalmi tiszt csak annyit látott, hogy valami nyakigláb, csupa-csont alak cikázik köztük, és ahol lesújtott, végtagokat metélt le és beleket ontott ki. A vihar moraja a haldoklók elfúló sikolyát ugyanúgy elnyomta, mint a fegyverek sivítását, és a gazfickók üvöltését. A támadó droid átvetette magát egy összeroskadó bűnözőn, maid ismét megvillantak a páros vibro-pengék, és a birodalmi tiszt előtt hirtelen elfeketedett a világ. Sinjir kimeredt szemmel bámulta a mészárlást.

Ez meg mi a bánat?!

– Mennünk kell! – ragadta meg a karját a fiú.

Rohantak. Körülöttük véres lázálomba illő díszletté vált a sikátor, amit a harci droid, mint valami tébolyult piktor festett vörösre, vérrel. Temmin vezette őket, aki kétszer is kis híján elhasalt a véres vízzel teli tócsákban. A kölyök úgy érezte, menten szétrobban az agya – kába volt, éhes, és a fájdalomtól minden tagja ólmosan nehéznek tűnt. Előttük egy háromszemű gran – Surat egyik bérence – emelkedett ki a sikátor félhomályából. Ahogy megpillantotta őket, azonnal riadót fújt, és rögvest rájuk emelte a hálóvetőjét. Temmin felrikoltott, ösztönösen maga elé kapta a kezét… aztán valami villant, és a háromszemű lény törzsén jókora füstölgő lyuk jelent meg. Hördült még egyet, majd arccal előre a földre zuhant. – Anya! – Norra állt a sikátor bejáratánál, a nővérétől kölcsönkapott bala-bala robogó mellett. Az efféle karcsú alkalmatosságokat arra használták a fővárosiak, hogy árut szállítsanak velük a sikátorszerű utcákon, vagy épp ilyennel menjenek munkába vagy bevásárolni. Ezt a robogót azonban Temmin ezer közül is megismerte volna. Ahhoz már épp eleget bütykölte.

– Gyerünk! – integetett Norra. – Gyerünk már! – Temmin azonnal a robogónál termett, Norra pedig már nyúlt is a gyorsító karért. A fia azonban kétségbeesetten ragadta meg a csuklóját. – Mennünk kell! – kiabálta Norra.

– De ők mentették meg az életemet! – hadarta kétségbeesetten a kölyök. – Őket is el kell vinnünk!

A következő pillanatban egy magas, markáns arcú férfi pattant be mögéjük, az áruszállító rekeszbe. Egy pillanatra dühösen elfintorodott, aztán úgy húzta össze magát, mint egy túl nagyra nőtt kutya. Jas ott loholt a nyomában, folyamatos tűz alatt tartva az üldözőiket. Aztán, ahogy megpillantotta a robogót, amiben még egy személy nem fért volna el, dühösen rázta meg a fejét. A kocsma ajtaja hangos csattanással vágódott ki, és a törött orrát markolászó herglic vezetésével újabb fogdmegek rohantak az utcára. A nyomukban ott szaporázta a műtősruhát viselő Surat is, aki habzó szájjal, tébolyult üvöltéssel mutogatott a robogó felé. A fejvadász az övébe dugta a pisztolyt, aztán néhány látványos ugrással a sikátor túlsó végében termett.

– Vontatókötelet! – rikoltotta. A magas férfi azonnal odavetette neki a robogó vontatókötélét, amit a nő rögtön a halott gran lábára erősített. Aztán ráhasalt a hullára, és elüvöltötte magát: – Induljunk!

A robogó kilőtt, maga után húzva a holttestet, és a belé kapaszkodó zabrakot is. Nem nagy ügy – dohogott magában Jas –, egy közönséges munkanap Jas Emari fejvadász életében.

Tizenötödik fejezet

A Külső Gyűrű sűrűbben lakott szektoraitól távol, egy csillagköd takarásában rejtőzött az Oculus, a Carrack osztályú könnyű cirkáló. A csillagködön túl, ameddig a szenzorok elláttak, szikladarabok lebegtek a világűrben. A Kinro üstökös maradványai. A történészek feljegyzései szerint a gigászi kométa (üstökös) valaha maga körül mindent megsemmisítve tört a Magvilágok felé. Egész bolygókat pusztított el, aszteroidamezőket olvasztott magába, és végül csak a Jedi-lovagok egy csoportja volt képes megálljt parancsolni neki. Voltak, akik szerint pusztán az akaratuk és az elméjük hatalmával robbantották darabokra, mások inkább úgy hitték, hogy egy jókora bombával érték el ugyanezt a hatást. E tekintetben a történészek sem tudtak közös nevezőre jutni. Tény az, hogy annak a baljós expedíciónak egyetlen túlélője sem volt, ahogy az is, hogy végső soron csak sikerrel jártak, a Magvilágok százait mentve meg ezzel.

Deltura zászlóst sosem érdekelte különösebben a történelem. Az apja volt az igazi rajongó, és bár az otthonukban bútor is kevés akadt, történelmi témájú könyvekre mindig jutott pénz. Azért, hogy itt lehessen és a saját szemével láthassa, az apja a fél karját odaadta volna, a zászlós figyelmét azonban más dolgok kötötték le. Lopva a mellette szolgálatot teljesítő tobruta nőre, Niriian tudományos tisztre pillantott. Úgy tűnt, akármilyen óvatos is volt, a nő mégis észrevette a szeme mozdulását. Niriian hűvös, távolságtartó, végletekig hatékony munkatárs volt, aki egyben a legszemrevalóbb női tisztnek számított a hajón, még akkor is, ha kecses fejcsápjait csupán egy egyszerű, fekete szalaggal kötötte hátra. Az a fajta elemző volt, aki mindenkit gondosan tanulmányozott, és a bennük rejlő képességek és lehetőségek szerint osztályozott. Deltura ezt szerette benne. Na, jó, ezt is…

– Szonda-droid kilövésre kész – biccentett oda a nőnek, aki azonnal viszonozta a gesztust.

– A BALK1 azonosítójú, Vipera típusú szonda kilövésre kész! – Azzal lenyomott néhány kapcsolót, mire a hajó méhében kinyílt néhány karmantyú, és egy elfogott, átprogramozott birodalmi szonda bukkant elő a szövetségi – azaz most már új köztársasági – hadihajóból.

– Rendben vagyunk? – kérdezte a zászlós, mire a nő ellenőrzött egy sor monitort, majd kimérten biccentett.

Az egyik képernyőn máris feltűntek a szonda-droid továbbította kódolt adatok.

– Köszönöm, Niriian tudományos tiszt! – mondta Deltura, majd megfogta a nő kezet, és gyors csókot lehelt rá. Cserébe egy halvány mosolyt kapott. Az egyik legkülönlegesebb, legnagyobb becsben tartott dolog volt ez Deltura életében. A tény, hogy olybá tűnt, ő az egyetlen, aki képes megtörni a jeget, és bepillantást nyerni a nő páncélja mögé. Ezekben a pillanatokban végtelen optimizmussal szemlélte az életet, és úgy érezte, minden a lehető legtökéletesebb rendben van. Az egyik képernyőn Ackbar admirális jelent meg, aki nem meglepő módon még a szokásosnál is fáradtabbnak tűnt. Hiába, egy darabjaira hulló Galaxist egyben tartani hálátlan feladat. Deltura meg sem próbálta elképzelni, milyen terhet róhat ez az admirálisra.

– A szondát útnak indítottuk, uram.

– Kiváló! – biccentett Ackbar. – Hat óra múlva ismét találkozunk, zászlós!

Hat óra – ennyi idő kell, míg a szonda eléri az Akivát. Bár a bolygó máris feltűnt a szenzoraik hatósugarában, de a szondának közelebb kellett mennie a szükséges adatok begyűjtéséhez.

– Van hat óránk – mosolyodott el ismét a nő. – Mit szólnál, ha megvacsoráznánk, aztán lazítanánk egy kicsit?

– Mit szólnál hozzá, ha vacsoráznánk, aztán… valami mást csinálnánk?

A nő végre elnevette magát, ami zene volt Deltura füleinek.

A vita már órák óta tartott, és egyiküket sem érdekelte, hogy már jócskán benne járnak az estében. Odakint dühöngött a vihar, és a szatrapa kivételével – aki jóízűen szunyókált az egyik sarokban – mindannyiukat egyre ingerültebbé tette a folyamatos mennydörgés, és a szél zúgása.

– És nem szabad elfelejteni, hogy megvan hozzá a pénzünk! – magyarázta Arsin Crassus nagy elánnal, és hogy a szavainak nagyobb nyomatékot adjon, folyamatosan az asztalt kopogtatta az ujjbütykeivel. – Annyi pénzt költhetünk, amennyit csak akarunk!

Jylia Shale rezzenéstelen arccal hallgatta, és úgy tűnt, az elmúlt órák során még csak meg se mozdult.

– Nem vásárolhatjuk meg a Galaxist – mondta szigorúan. – Az emberek szíve és hűsége nem mérhető pénzben. Ezenfelül a birodalmi büdzsé már nem rendelkezik akkora fedezettel, mint korábban!

– Még megvannak a hosszú lejáratú bankbetéteink, és a Bankklán bármikor hajlandó kölcsönadni…

– Szóval még adósságokba is verjük magunkat! – húzta el a száját Shale megvetőn. – Ezzel biztosan előremozdítanánk a Birodalom ügyét! Mit mondanának az embereink?

– Csöppet sem érdekel, hogy mit mondanának az embereink! – kopogott Crassus dühösen az asztalon. – Mint már megmondtam, a legmegfelelőbb megoldás jelen helyzetben az lenne, ha itt, a Külső Gyűrűben szerveznénk újra a Birodalmat! Természetesen szerényebb körülmények között. Fegyverszünetet kötnénk az Új Köztársaság ölebeivel, és felosztanánk egymás között a Galaxist. Ezzel egyfajta új, hidegháborús helyzet állna elő, de legalább időt nyernénk a soraink újrarendezéséhez.

– Kiváló! – forgatta a szemét Shale. – Miért nem építünk rögtön egy falat a Galaxis közepén? Akkor legalább tudnánk, hogy eddig az övék, innentől a miénk. Nem… ez nem így működik Akár tetszik, akár nem, ki kell hogy jelentsük: ezt a háborút elvesztettük. Ostobák voltunk és arrogánsak, sőt egyenesen elővigyázatlanok, és ennek most fizetjük meg az árát. Tartok tőle, hogy nem lesz itt semmiféle fegyverszünet! Az Új Köztársaság nem fogja hagyni, hogy újjáépítsük a Birodalmat, még ha kicsiben is. Egyszerűen le fognak minket vadászni. Lesz, akit börtönbe zárnak, és lesz, akit kivégeznek. – Sloane csöndben figyelte a vitázókat. Rajtuk kívül egyedül a szatrapa, és az eseményt megörökítő levéltáros tartózkodtak a teremben, mindenki másnak távoznia kellett. Ismét Arsin ragadta magához a szót, folyamatos kopogással kísérve önmagát.

– Nem értem önt, Shale! Ön volt a Birodalom egyik legkiválóbb stratégája, és most mégis…

– Arsin! – förmedt rá Rae. – Ha nem hagyja abba ezt a kopogást, eltöröm a kezét!

– Én… velem nem beszélhetnek így! – csattant föl a bankár.

– Pedig igaza van, Crassus! – vigyorgott rá Pandion. – Nagyon irritáló, amit csinál, és ha még egyszer megpróbálja, a másik kezét én töröm el! – Crassus úgy ült le, akár egy duzzogó kisgyerek, és látványosan karba fonta a kezét.

– A Galaktikus Birodalom stratégiáját nem én határoztam meg – folytatta Shale –, és ismételten föl kell hívnom rá mindenki figyelmét, hogy mindkét esetben elleneztem a Halálcsillag építését. Ami nem is tett jót a karrieremnek, és ami miatt éveken át mellőztek. De akárki akármit mond, pontosan a Halálcsillag okozta a Birodalom vesztét. Azt hiszem, sikerült bebizonyítanunk, hogy a régi mondás, miszerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, mégsem teljesen igaz. Mert nekünk pénzt, időt és energiát nem kímélve sikerült kétszer elkövetnünk ugyanazt a hibát! És tettük mindezt Palpatine arroganciája miatt.

Tashu, aki eddig egy szót sem szólt, ezt a pillanatot választotta, hogy belefolyjon a beszélgetésbe:

– Palpatine valóban arrogáns volt, ezt egyikünk sem tagadhatja. Ahogy azt sem, hogy nélküle a Birodalom sosem nőhetett volna ekkorára.

Pandion dühösen fölpattant, és akár egy ketrecbe zárt vadállat, kezdett föl-alá masírozni az asztal előtt.

– Ez egyszer egyet kell hogy értsek Jylia Shale-lel! És nemcsak abban, hogy a Halálcsillag okozta a vesztünket, hanem abban is, hogy esélyünk sincs fegyverszünetre! Ez az úgynevezett Új Köztársaság nem nyugszik majd, míg a fejünket nem veszi! Nincs más választásunk, harcolnunk kell! Máskülönben az utcán fog széttépni bennünket a csőcselék!

– Tudjuk, hogy mindenáron harcolni akar, Valco – bólintott Shale. – Már épp elégszer kifejtette ebbéli véleményét. És azt is tudjuk, hogy magának nem drága az élet, főleg ha máséról van szó.

– Nem vagyok hajlandó önként hajtani a fejem a hóhérbárd alá! – húzta ki magát gőgösen a moff. – Mi a Birodalom utolsó hősei vagyunk! Megérdemeljünk, hogy harcban essünk el!

– Tartok tőle, hogy ez nem valami szépen megírt propagandatörténet, Valco! És ebben a romantikus mesében nem mi vagyunk a jószívű gladiátor, aki mindent megtett, hogy bosszút álljon azokon, akik elvették a szabadságát. Merthogy ez esetben éppen mi vagyunk azok, akik elvették mások szabadságát! Mi voltunk azok, akik egész civilizációkat pusztítottunk el, és népeket vetettünk rabszolgasorba. És mi voltunk azok, akik egy vén szörnyeteg őrült, vallásos látomását követve olyan harci állomást építettünk, amivel bolygókat lehetett megsemmisíteni. – Yupe Tashu ennél a pontnál furcsa pillantást vetett a stratégára. Azonban mielőtt bármit mondhatott volna, ismét Pandion vette át a szót.

– A régi szép időkben már egy ilyen megjegyzés elég lett volna, hogy kivégezzék, tábornok!

– Ugye? – nevetett föl Shale örömtelenül. – Mégis csak mi vagyunk azok, akik másokat kivégeznek, Pandion! Ha fegyverszünetre törekszünk, az Új Köztársaságot talán rákényszerítik a liberális politikai irányelvei, hogy kiegyezzen velünk. És bölcsebb lesz egy darabig nagyon meghúzni magunkat Ezenfelül nem is rendelkezünk a szükséges erővel, hogy megtámadjuk őket.

– Már hogyne rendelkeznénk! – csattant föl Pandion. – Vénségére meglágyult az agya, tábornok?! A lázadók – mert azok, Csupa mocskos lázadó, bűnöző és deviáns! – a miénknél jóval szerényebb erőkkel is sikereket tudtak fölmutatni. És míg nekik csak szerény eszközök és emberanyag állt a rendelkezésükre, nekünk még mindig megfelelően képzett katonák légiói szolgálnak. És – bólintott oda Arsinnek – pénzünk is van.

– Akkor hogy lehet az, hogy nap mint nap újabb bolygók, sőt újabb csillagrendszerek szakadnak el a Birodalomtól? – vágott vissza Shale. – Miért van annyi dezertőr? Miért találkozunk mindennap olyan holo-felvételekkel, amiken a felszabadított Világok ünneplik a szabadságukat? Tartok tőle, hogy maga nem jól látja a helyünket a történelemben, Pandion.

– Ezek a holo-filmek… mind csak propaganda! – legyintett dühösen a moff. – A valóság az, hogy a Lázadók Szövetségének nincs elég ereje, hogy az egész Galaxist az ellenőrzése alá vonja! Nekünk viszont még van! És… bár Sloane tábornok erről szereti elterelni a figyelmünket, még mindig rendelkezünk egy óriás csillagrombolóval. Persze, lehet, hogy nem is mi rendelkezünk vele, csupán Sloane admirális… aki úgy viselkedik, mint egy irigy kisgyerek, aki nem hajlandó megosztani a többiekkel azt, amije van. – Sloane annyiszor hallotta már ezt az érvet Pandiontól, hogy nem is foglalkozott vele. Sőt válaszul is ugyanazt mondta, mint az előző tucatnyi alkalommal:

– A Ravager és a Flotta többi hajója természetesen a Galaktikus Birodalom rendelkezésére áll. A kérdés csak az…

– A kérdés csak az – utánozta a nő hangját és szavait gúnyosan Pandion –, vajon milyen irányt vesz a Birodalom sorsa, és ki vezeti majd? Igen, értem az álláspontját, admirális! Csak szeretném, ha mindannyian látnák és értenék, hogy közülünk épp maga az, aki a rendelkezésünkre álló legkiválóbb fegyver tűzkioldóján nyugtatja az ujját, és nemcsak, hogy nem hajlandó használni, de még csak azt sem hajlandó elárulni, hogy hol van!

– Úgy nézem, e tekintetben még a kémeitől sem kapott kielégítő információt – mosolygott Rae hidegen.

Pandion már épp tiltakozni készült, de az admirális támadásba lendült, és szabályosan belefojtotta a szót.

– Ennek a találkozónak az a feladata, hogy eldöntse a Birodalom sorsát, és ezt nem egyetlen személy, hanem mi így együtt fogjuk megtenni! Ha akartam volna, már használhattam volna a Flottát, de úgy döntöttem, nem áll szándékomban ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint az elődeim! És azt hiszem, már épp eleget hallgattuk Pandion nagymoffot, tudjuk, hogy mi az álláspontja, és úgy vélem, legfőbb ideje lenne mások véleményét is meghallgatni! Példának okáért Tashu tanácsadóét, aki reményeim szerint lesz olyan jó, hogy egy eddig ismeretlen nézőpontból világítja meg a problémát!

– Parancsol? – nézett föl Tashu, és úgy tett, mintha nem is figyelt volna az eddig elhangzottakra. – Ó, hát hogyne, kész örömmel! – Annak idején Tashu volt Palpatine legközelebbi bizalmasa, és amennyire a Birodalom legelső emberének lehetett barátja, Tashu annak számított. Annak az embernek, aki nem csupán szenátor és később kancellár volt, hanem a Birodalom ura is, és a rossz-nyelvek szerint Sith-nagyúr. Ez utóbbit természetesen senki sem tudta bizonyítani, és abban sem lett volna semmi meglepő, ha kiderül, ezt a pletykát épp maga Palpatine kezdte terjeszteni önmagáról. A krónikák szerint a Régi Köztársaság egyik régense, Hylemane, a Fényhozó azt állította magáról, hogy a Tüphón nebula csillagködében született, és közönséges fegyver nem fogja. Erről azonban idővel kiderült, hogy nem igaz, amikor is egy széklábbal agyonverték. Palpatine legendájához sokat hozzátett végrehajtójának, a rettentő Darth Vadernek a személye is. Sloane a maga részéről hitt benne, hogy mindketten rendelkeztek emberfölötti képességekkel, bár annál valószínűleg sokkal esendőbbek és sebezhetőbbek voltak, mint ahogy szerették volna hinni, vagy másokkal elhitetni. Nem meglepő hát, hogy Tashu olyan áhítattal beszélt róluk.

– Sokan azt gondolják – mondta –, hogy a sötét oldal rosszindulatú, és összekeverik a gonoszsággal. Ez ugyanolyan butaság mint a fényt a jósággal azonosítani. Hiszen vegyük például a Jediket! A többség úgy gondolja, hogy a Köztársaság igaz és hű védelmezői voltak, pedig valójában csalók voltak és hazugok, és idővel intézményesítették a hatalom hajhászását. Hiszen miféle moralista, vagy diplomata az, aki minden vitát és tárgyalást fénykard segítségével folytat? A sötét oldal legalább őszinte és egyértelmű. Ez az a kés, amit az ember mellébe vágnak, és nem az, amit a hátába döfnek. Való igaz, a sötét oldal önimádó, és mindenben a saját érdekét keresi, de ezzel, úgy hiszem, minden értelmes élőlény így van. Sőt azt is elmondhatjuk, hogy Palpatine nemcsak önmagával, hanem a birodalmával is törődött. A hatalmat nem pusztán magáért a hatalomért akarta, hanem azoktól akarta elvenni, akik csak visszaéltek vele. Biztonságot és rendet akart hozni ebben az univerzumban, annak pedig ára volt. És ő ezt szemrebbenés nélkül hajlandó volt megfizetni.

Ahogy elhallgatott, egy pillanatig csönd telepedett a helyiségre, aztán Pandion éles, bántó hangon felnevetett. Ha a Császár még élne, az ilyesfajta tiszteletlenségért épp Pandion nagymoffot végeznék ki! – gondolta Rae. Pandion fölemelte a jobbját, és úgy mozgatta, mint amikor valaki kesztyűs bábot beszéltet.

– Bla-bla–bla, Tashu tanácsadó! Hallom, amit mond, csak kár, hogy a szavaknak nincs értelme!

– Amit mondani akartam – mosolygott rá Tashu hűvösen –, hogy Palpatine okos ember volt. Okosabb, mint mi így, együttvéve. Talán ezért is kellene követnünk az ő útját és példáját. És ha ő fantáziát látott a sötét oldalban, talán nekünk is így kellene tennünk.

– És ezt mégis hogy gondolja? – fintorgott Shale. – Tekintve, hogy egyikünk sem járatos az Erő fortélyaiban.

– A Sithek eltűntek – mondta Tashu. – És az egyetlen Jedi, aki még él, Anakin Skywalker fia, számunkra elérhetetlen. Épp ezért kellene a sötét oldalhoz fordulnunk. Palpatine úgy érezte, hogy valahol az univerzum határain túl van az, ahonnan az ő ereje származik. Az évek során titokban számtalan férfit és nőt küldött az ismert csillagrendszerek határain túlra, ahol távoli holdakon és kisbolygókon kommunikációs állomásokat és laboratóriumokat építettek. Én azt mondom, hogy kövessük az ő példájukat! Vonuljunk ki az ismert Galaxisból, és rejtőzzünk el olyan helyen, ahol a Köztársaság vérebei sosem találnak ránk! És ott talán rábukkanunk a sötét oldal forrására…

– Azt akarja mondani, hogy… hagyjunk hátra mindent? – rázta a fejét hitetlenkedve Crassus. – Fogjuk a hajóinkat, aztán fülünket-farkunkat behúzva oldalogjunk el? Mint a taknyos kölykök, akik félnek, hogy az apjuk elnáspángolja őket?

– Nem elmenekülünk – mondta Tashu –, hanem visszavonulunk.

A szava azonban csak olaj volt a tűzre, és az asztal körül ülők ismét egymás torkának ugrottak. És most is csak ugyanazokat az érveket lehetett hallani: háború, pénz, fegyverszünet, megadás. A megállapodáshoz azonban fikarcnyival sem kerültek közelebb. Sloane azon tűnődött, eljön-e valaha az a pillanat, amikor a Birodalom vezérkara bármiben is egyetért. Valószínűleg nem. És akkor ennek a találkozónak semmi értelme sem volt. Ettől függetlenül mégis meg kellett próbálnom. A Galaktikus Birodalom olyan volt, akár egy törött tükör, és bár az ezernyi szilánk egyazon egységhez tartozott, ez nem összekötötte, sokkal inkább elválasztotta őket egymástól. És félő, hogy rám marad az üvegcserepek összeragasztása. Háládatlan feladat, de valakinek ezt is meg kell tennie. Márpedig ő hitt a Birodalomban. Hitt abban, hogy a Birodalom ismét felemelkedik, és rendet teremt a Galaxisban. És ebben az új impériumban neki is meglesz a maga szerepe, és többé már nem állíthatják félre.

– Kérem, folytassák! – állt föl az asztal mellől. – Mindjárt visszajövök. – Amazok valószínűleg észre sem vették, hogy kisétált a teremből. Hogy ez jót, vagy rosszat jelentett, azt maga sem tudta eldönteni.

Az Akiva közelében – nem sokkal a bolygó légkörének határain túl – egy szonda-droid bukkant elő az űr sötétjéből. Ahogy mechanikus csápjait nyújtogatva minden elérhető adatot begyűjtött a bolygóról, olyan volt, akár egy groteszk fémmedúza. Aztán a kupolás fejből antennák emelkedtek ki, és a droid nekilátott az adatok továbbításának.

Erős, csontos kéz markolta meg Wedge állát, és úgy forgatta jobbra-balra a fejét, ahogy a vásárban nézik meg minden oldalról az állatot. Már csak azt várta, mikor húzzák szét az ajkait, hogy a fogát is szemügyre vehessék. Aztán a kéz finoman megpaskolta az arcát, Wedge nagyot sóhajtott, és kinyitotta a szemét. Az a nő állt fölötte, aki elfogta a kommunikációs szobában. Ugyanaz a nő, aki sugárnyalábot eresztett belé.

– Azért jött, hogy megkínozzon? – kérdezte tőle rekedten. A másik, a karikás szemű, sápadt bőrű férfi, aki úgy nézett ki, mint egy mozgó hulla, most nem volt sehol. Legutoljára talán egy órával ezelőtt járhatott itt, bár Wedge időérzéke kezdett lassan teljesen használhatatlanná válni. A furcsa férfi bármikor is jött, mindig fájdalmat hozott magával. Sosem mulasztotta el összevagdosni Wedge bőrét. Hihetetlenül éles, apró pengét használt, amit sebészi precizitással kezelt, és mindig gondosan ügyelt rá, hogy soha ne vágjon mélyre. Aztán a sebekbe apró kábelvégeket dugott, amin keresztül áramot vezetett Wedge testébe. Egyszer pedig almát majszolva jött ide. Hosszú percekig tartott, míg megette a gyümölcsöt, aztán gondosan lenyalogatta az ujjait. Kérdezni azonban sosem kérdezett semmit. Még akkor sem, mikor áramot vezetett Wedge–be. Ez a nő azonban… a rangjelzése szerint egy admirális volt.

– Nem vagyok hóhér – rázta meg a fejét a nő.

– Akkor beszélgetni szeretne? – Wedge nevetése görcsös köhögésbe fulladt.

– Lehet. Majd meglátjuk. – Közben a szolgálatot teljesítő orvos-droid fertőtlenítette Wedge sebeit, és szintetikus bőrrel fedte be őket. – Ha kérdezek, hajlandó őszintén felelni?

– Nem – mondta Wedge, és igyekezett minél magabiztosabbnak tűnni. Ha megérzik, hogy fél… ezek olyanok, mint a cápák. A félelmet messziről kiszagolják. De hiába tudta az eszével, hogy uralkodnia kell magán, a zsigeri rettegést mégsem tudta teljesen legyűrni. Pedig annyi helyen és alkalommal nézett már szembe vele: a világűrben, havon, sivatagban, mocsárban és a nyílt égbolton, és most… Most egy asztalhoz kötözve fog megdögleni.

– Ha belegondol, nem sok értelme lenne az Új Köztársaság hadititkai felől kérdeznem. Hiszen úgysem válaszolna, nem igaz?

– Akkor… mégiscsak megadják magukat? – próbált mosolyt erőltetni az arcára Wedge. A gesztusban semmi barátságos nem volt.

– Akkor hadd kérdezzem meg azt, hogy… miért? Miért csatlakozott a lázadókhoz?

– Hogy elpusztítsam a Birodalmat.

– Ez csak a felszín – csóválta meg a fejét a nő. – Ha lekaparjuk a festéket, mindig van alatta valami személyes.

– Még szép, admirális!– mondta Wedge félig vigyorogva, félig vicsorogva. – A Birodalom számomra fontos embereket bántott. A családomat, a barátaimat… egy lányt, akit valaha szerettem. És tudja, az Új Köztársaságban mindenkinek van legalább egy ilyen története. – Felköhögött, és mire sikerült abbahagynia, már a szeme is könnybe lábadt. – Mi vagyunk a termése annak, amit a Birodalom vetett – tette hozzá, miután lélegzethez jutott.

– A Birodalom rendet teremtett egy törvény nélküli Galaxisban.

– Csakhogy ezt nem baráti jobbal, hanem vaskesztyűs kézzel tette.

– Egészen jól forgatja a szavakat, ahhoz képest, hogy csak egy pilóta.

Wedge megpróbálta megvonni a vállát, de már a legkisebb mozdulattól úgy érezte, szétszakad a bőre. Minden erejére szüksége volt, hogy ne üvöltsön föl. A nő kimérten bólintott, majd megfordult és távozott.

Deltura zászlós az asztal fölé hajolt, amit a hologram szürkéskék fénye világított meg.

– Egészen biztos ebben, zászlós? – kérdezte Ackbar admirális.

– Igen, uram! A vizsgált szektorban nyomuk sincs birodalmi hajóknak.

– És a mieinknek?

– Csak törmeléket találtunk, és ezt is csak a szonda-droid segítségével. Csupán a molekuláris szintű vizsgálat mutatta ki, hogy a hajóink valaha itt jártak.

– Valaki csúnyán elbánt az A-szárnyúinkkal – dünnyögte Ackbar.

– Talán valami a felszínről, uram?

– Elég valószínűtlen – fonta össze a mon calamari hosszú ujjú, úszóhártyás kezeit. – Ekkora távolságból egy felszíni löveg nem találhatta volna el a vadászgépeinket. – Azzal a szobában tartózkodó harmadik személyhez fordult – aki valójában nem is személy volt, csupán egy hologram. Úgy állt ott, akár egy alakját folyton változtató kísértet. A kép homályos volt, és csupán annyit lehetett kivenni belőle, hogy az Operátor feltehetően férfi. Az információi – mint mindig – most is tökéletesen pontosnak bizonyultak. Ettől azonban Ackbar gyanakvása csak nem akart csillapodni.

– Ön mit mond, Operátor?

– A szonda-droid érzékel bármiféle forgalmat a főváros környezetében? – A hologram hangja ugyanolyan mesterséges és torz volt, mint maga a kép. – Esetleg a bolygó közvetlen környezetében?

Ackbar kérdőn nézett a zászlósra, aki azonnal válaszolt:

– Nem, uram. Egyetlen hajó sem hagyta el a bolygót az elmúlt hat órában.

– Akkor azt javaslom, hogy a szonda álljon rá a bolygó kommunikációs reléire! – javasolta az Operátor. – Meglátjuk, mi történik! – Deltura bólintott, majd félrefordult, és mondott valamit egy fiatal togruta nőnek. Hirtelen kellemetlen csönd telepedett a szobára. A dolog egyre kevésbé tetszett Ackbarnak, és érezte, hogy a magabiztossága lassan, cseppenként szivárog el belőle.

– Semmi! – mondta a zászlós alig néhány perc múlva. – A szondadroid nem tud ráállni a kommunikációs relékre, uram! Mintha mindegyiket kikapcsolták volna.

– Hírzárlat – bólintott az Operátor. – Régi birodalmi trükk. Ott vannak, admirális. A hajóik talán rejtőznek, de elég közel ahhoz, hogy megakadályozzák a ki- vagy befelé tartó forgalmat. Se közlekedés, se kommunikáció. Az efféle blokádnak mindig nyomós oka van. Még nem tudom, hogy mi az, de úgy gondolom, valami… történik.

– Köszönöm! – biccentett Ackbar.

– Tesz valamit az ügyben? – kérdezte az Operátor. Mintha egy kicsit túl mohóra sikerült volna ez a kérdés. Ackbar nem válaszolt, helyette a zászlóshoz fordult.

– Tartsák a jelenlegi pozíciónkat! Időre van szükségem, hogy ebben az ügyben másokkal is konzultáljak.

– Értettem, uram! – Közben az Operátor hologramja semmivé foszlott, de Ackbar aggodalmát nem vitte magával. Az admirális tudta, időre lesz szüksége, hogy gondolkodjon, viszont tartott tőle, épp eközben fogják elveszteni a legjobb lehetőségüket. Vajon most húzzuk ki a nyakunkat a hurokból, vagy épp most készülünk beledugni? Lehet, hogy valamiféle titkos birodalmi gyűlés készül az Akiván? A helyzet iróniája nem kerülte el az admirális figyelmét Nem is olyan rég még a felkelők voltak azok, akiknek ilyen eldugott helyeken, a legnagyobb titokban kellett találkozniuk, most pedig a birodalmiak. A szerepek néha villámgyorsan felcserélődnek. Az efféle apróságok jelzik, hogy az ellenségeik vesztésre álltak, ahogy azt is, hogy még nem győzték le őket. És ilyenkor kell a leginkább ügyelni rá, hogy az ember ne váljék elbizakodottá. Mert a Birodalom elveszíthet akárhány csatát, amíg nem veszíti el a háborút is, veszélyt jelent. És az admirális a csontjaiban érezte, hogy az ellenség hamarosan ismét támadásba lendül.

Közjáték

Chandrila

Egy bíborszínű gyümölcs repült el a kamera mellett, és találta arcon Olia Chokót. A túlérett gyümölcs erjedt leve vérpatakként csorgott le a nő arcán, aki döbbenten hallgatta a tömeg reakcióját.

– Halál rájuk! Halál a Szenátusra! Halál az Új Köztársaságra!

Egy újabb rothadt gyümölcs érkezett, és alig egy tenyérrel zúgott el Olia füle mellett.

– Rendben, Lug! – kezdte Tracene –, ideje lesz bevágni egy…

– Nem – rázta meg a fejét Olia, a gyümölcslé cseppek csak úgy – záporoztak mindenfelé. – Hé, ti! Tüntetők! Miért nem jöttök közelebb? – Tracene alig észrevehetően odabiccentett Lugnak, és a felvétel tovább folytatódott. Két tagbaszakadt, pikkelyes trandoshai furakodott át a tömegen, és indult feléjük. A nyomukban egy apró termetű, szürke kezeslábast viselő xan férfi haladt, hóna alatt egy rohadt gyümölcsökkel teli kosárral. Aztán a gyíklények megtorpantak, és már csak a xan állt a kamerák kereszttüzében. Hirtelen ő is elbizonytalanodni látszott, a baljával gyorsan eltakarta az arcát, miközben folyamatosan a fejét rázta.

– Nem! Nem kellenek kamerák!

– Ha szeretné, hogy meghallgassák – lépett közelebb Olia –, akkor itt a tökéletes alkalom!

– Én… – kezdte a xan, aztán elhallgatott. Mintha csak most ébredt volna rá, hogy kénytelen lesz vállalni a tettei következményét, és nagyon úgy festett, hogy erre nem állt készen. – Sajnálom, de… mennem kell!

Tracene azonban azonnal elállta az útját.

– Tessék! Itt a lehetőség, hogy kifejtse a véleményét!

– Tényleg? – kérdezte a xan gyanakodva.

– Tényleg – szólt utána Olia. Tracene a kamerák felé pislogott, hogy lássa, még mindig adásban vannak-e.

– Én… Geeska Dotalo vagyok – hebegte a xan. – A Gan Moradirról származom, ami egy… kolónia a Magvilágok peremén. Nemrégiben eljöttek hozzánk az Új Köztársaság katonái, és elpusztították a birodalmi katonai bázist. De hát az vigyázott ránk! És lehet, hogy a birodalmiak kegyetlenek voltak, de legalább rend volt! Volt ételünk, meg vizünk! A dolgok működtek. És most se birodalmiak, se felkelők, helyettük viszont ott vannak a kalózok! És már nincs elég élelmünk, és a harcok során valami történt a kútjainkkal, és a víz ihatatlan…

Olia egy pillanatig mintha maga sem tudta volna, hogy mit mondjon. Tracene már azon a ponton volt, hogy átveszi a műsor vezetését, amikor a kék bőrű nő ismét megszólalt:

– Jó, hogy itt van Geeska Dotalo! Jó, hogy eljött, mert úgy tudom, a Szenátusban Gan Moradirnak nincs képviselője, márpedig valakinek be kell számolnia ezekről a gondokról!

– Mi… igen? – kerekedett el a xan szeme.

– A háború mindig rettentő, és a hadsereg magában nem képes megoldani a problémákat – mondta a nő. – Az efféle dolgokra a Szenátusnak kell megoldást találni, itt, az új kancellár szülővilágán! Sokan úgy gondolják, hogy a Chandrila apró, jelentéktelen bolygó, mert szeretnek elfeledkezni róla, hogy hány nagy ember, és hány bölcs gondolat származott már innen. A Galaxisnak segítségre van szüksége, de ehhez nem csupán nagy emberekre és nagy gondolatokra van szükség, hanem azokra az apró, hétköznapi dolgokra is, amikről épp az előbb beszélt: ételre, vízre, szállásra. És amint vége a háborúnak, olyanokra, akik kijavítják a károkat, és mindent újjáépítenek. Hadd hívjam meg ma a Szenátusba, hogy előttük beszéljen a kolóniája nehézségeiről! Hadd hallgassák meg! Hadd segítsenek önnek!

Odaintette magához az egyik operatőrt – ő is kék bőrű pantorai volt –, és néhány szót súgott a fülébe. Aztán intett Geeska Dotalónak, hogy kövesse az operatőrt. Tracene megkönnyebbülten sóhajtott föl, majd széles mosollyal jelezte az operatőröknek, hogy leállhatnak. Még épp idejében. Mert a tömeg mögött egy hátborzongató menet tűnt föl. Megbilincselt birodalmi hadifoglyok hosszú sora, akiknek riadtan nyitottak utat.

– Ez tűrhetetlen! – sziszegte Olia, és már rohant is, hogy intézkedjen.

Tizenhatodik fejezet

A rossz álmokat, akár a rossz pénzt, nem lehet elveszteni. Norm ismét az egyik visszatérő rémálmával küszködött: ahogy az Y-szárnyújával megpróbált egérutat nyerni az őt üldöző TIE-vadászok elől, és immáron sokadszor kimenekülni a Halálcsillag gyomrából. Élesen bedöntötte a gépét, maga után csalva egy maroknyi birodalmi vadászt, amik mind jobban csökkentették a köztük lévő távolságot. Álmában képtelen volt lerázni őket, és a Halálcsillag labirintusszerű belsejében csak mind több és több vadász csatlakozott az őt üldözőkhöz. Aztán megérezte a lökéshullámot, ahogy a központi reaktor megsemmisült, majd hirtelen lángtengerré vált a világ, mellette, fölötte, alatta és mögötte összeomlani látszottak a falak, és lassan előtte is lezárult az út… Mint rendesen, most is izzadságban fürödve ébredt, mégis összekoccantak a fogai. Aktiválta a világítást, és az órára pillantott. Úgy tűnt, egy órát, ha aludt.

Miután kimenekítette fiát a bűnözők karmaiból, jó darabig még úgy érezte, hogy üldözik őket, és hiába próbált pihenni, a szervezetében dolgozó adrenalin nem hagyta. Lebotorkált a konyhába, hogy főzzön magának egy teát. Arra számított, hogy rajta kívül mindenki alszik, és így lesz lehetősége négyszemközt beszélni a nővérével, és megköszönni neki, hogy befogadta őket. A konyhából kiszűrődő beszélgetés foszlányai azonban arra figyelmeztették, hogy ebben az órában mások sem alszanak. Az apró asztal mellett ott ült mindkét idegen: Jas Emari és Sinjir Rath Velus. Az asztalon egy sor furábbnál furább tárgy sorakozott: egy szokatlan formájú sószóró, egy zsebkendőtartó, evőpálcikák és gyümölcshámozó kések, no meg néhány növényi párlattal teli üvegcse. Ahogy belépett a konyhába, azok ketten úgy hallgattak el, mintha valami csínytevésen kapta volna őket.

– Mi folyik itt? – kérdezte Norra.

– Semmi – rázta meg a fejét Jas.

– Csak… egy játékot játszottunk – mondta a Sinjir nevű férfi, és elmosolyodott.

Fura egy páros – gondolta Norra –, az már szent igaz. Egy hideg, kemény zabrak, és egy magas, markáns arcú ember férfi, akinek mintha minden pórusából tömény szesz párologna. A férfi mindig barátságosan mosolyog, a nő azonban soha. Norra dünnyögött valamit az orra alatt, majd melegített magának egy bögre vizet. A konyhaszekrény felső polcáról tealeveleket kerített, és ügyesen leforrázta őket. Közben végig érezte a hátán a két idegen tekintetét. Aztán lassan megfordult, aprót kortyolt a tűzforró italból, és az asztal felé biccentett.

– Ez ott úgy néz ki, mint egy térkép.

– Dehogyis! – merevedett Sinjir arcára a mosoly.

– De – tette hozzá a zabrak nő.

– És elmondják, hogy minek a térképe? – kérdezte Norra.

– Nem – mondták, ezúttal egyszerre.

Norra közelebb hajolt, és tüzetesen szemügyre vette a jelképes tereptárgyakat.

– Na, nézzük csak! Itt ez a zsebkendőtartó, ez nagyobb minden másnál, úgyhogy valószínűleg valami olyasmit jelképez, ami valóban nagyobb minden másnál. A város egészére vetítve azt mondanám, hogy ez a szatrapa palotája. És akkor ebből kiindulva ez itt a régi templomépület, az a kormányzó palotájához vezető sugárút, ez a keskeny pedig a Withrafisp út, amit egykor csak a beavatott kevesek ismertek. A legendák szerint régen ez egy tiítkos út volt, ahol csak a szatrapák közlekedtek a város és a palota között… de ez már kislány korom óta közhasználatban van.

– Érdekes elképzelés – bólogatott Sinjir mosolyogva. – De attól tartok, rossz nyomon jár! És ha most megbocsát…

– Pofa be! – mordult rá Jas, majd Norrához fordult. – Igaza van a térképpel kapcsolatban. Maga itt nőtt föl?

– Igen.

– És maga… felkelő? – fürkészte Jas az arcát.

– Ennyire nyilvánvaló?

– Nem, de engem sem ejtettek a fejemre –– vonta meg a vállát a zabrak. – Múlt éjjel szemrebbenés nélkül lelőtte a rohamosztagosokat, viszont nem úgy néz ki, mint egy bűnöző. És ami a ruházatát illeti… Hiába helyi, nem úgy öltözik. Az öv, a csizmák, a mellény… Maga pilóta?

– Az vagyok – nevette el magát Norra.

– Én pedig fejvadász vagyok – mondta Jas kimérten. – Az Új Köztársaság megbízásából dolgozom az Akiván. És azt hiszem, jól jönne némi segítség.

– Várjunk csak egy percet! – tiltakozott Sinjir. – Nekem hajlandó lennél kiszúrni a szemem rongyos huszonöt százalékkal, és most még ezt a nőt is be akarod venni? Mi marad így nekem?

– Szerintem ő az a fajta, aki nem pénzért segít másoknak – rázta meg a fejét a zabrak. És valóban, Norra szinte érezte a kötelesség súlyát. Ahogy automatikusan még több információt akart megtudni, hogy a lehető leghatékonyabban árthasson a Birodalomnak, de…

– Nem tehetem – mondta szomorúan. – Egyszerűen nem tehetem. A fiammal együtt el kell hagynunk a bolygót! Számomra most az a legfontosabb, hogy elvigyem innen!

– Szerintem meg menj, és mentsd meg a barátodat! – szólalt meg a háta mögött Temmin. – Azt az Antilles nevezetűt. Mert én megmondtam, hogy nem megyek veled! És tudom, hogy úgy gondoljátok, hogy csöndben tárgyaltok, de ki kell ábrándítsalak benneteket, iszonyú hangosak vagytok!

– Majd… jön valaki más, hogy kiszabadítsa Antillest – ragadta meg a fia karját Norra. – Nekem már elegem volt ebből a háborúból! Nekem te vagy a legfontosabb!

A fia azonban elhúzódott, és egy pohár kék-tejet töltött magának a hűtőből.

– A droidom hazajött már? Már rég haza kellett volna jönnie!

Norra legszívesebben lekevert volna neki egyet, de visszafogta magát. Tudta, hogy erőszakkal itt semmire sem megy. A fia épp olyan makacs volt, mint ő. Ilyen erővel akár a falat is csépelhetné.

– Az a te droidod volt? – kérdezte Sinjir.

– Igen.

– De az egy harci droid volt!

– Tudom.

– De hát… ez a fajta droid a Galaxis történetének leghaszontalanabb harci gépe! Még a mai rohamosztagosoknál is pocsékabbak, pedig azok se sokkal jobbak, mint a lézerkarabéllyal és felfordított vödörrel felszerelt suhancok!

– Én a helyedben nem szapulnám őket! – csóválta meg a fejét Jas. – Nagy tömegben épp elég veszélyesek.

– A mocsári bivalyok is azok – vonta meg a vállát Sinjir. – De ez nem jelenti azt, hogy hatékonyak is. A harci droidok pedig még kevésbé. Úgyhogy fiatalember, akármit is műveltél azzal a droiddal… minden elismerésem! Egy ilyen rakás ócskavasból igazi harci gépet faragni… szép munka! Ámbár tartok tőle, hogy a túlerő legyűrte. Végtére is ez egy harci droid, nem egy technológiai csoda.

– Ühüm – dünnyögte Temmin a tejet kortyolgatva. – Attól tartok, cimbora, nem sokat tudsz a droidokról. Ami pedig Csont uraságot és a programozását illeti… légy egészen nyugodt, vele minden rendben lesz!

Norra elnézte a fiát – a dühösen ráncolt homlokot, az ökölbe szorított kezeket –, és mintha csak önmagát látta volna. Aztán Temmin is szemügyre vette az asztalt, és kíváncsian vonta föl a szemöldökét.

– Hát ez meg mi?

– Semmi! – vágta rá Sinjir azonnal.

– Szerintem meg ez egy térkép. Minek a térképe? Az elhelyezkedés alapján… ez itt nem a szatrapa palotája?

– Leszakad az arcom! – csóválta meg a fejét Sinjir. – Tisztára, mint az anyja!

A fiú erre megvetően horkant föl, amitől Norra úgy érezte, mintha kést döftek volna belé.

– Igen, ez itt a palota! – hagyta rá Jas Emari. – Ahol legjobb tudomásom szerint jelenleg egy titkos találkozóra kerül sor. Magas rangú birodalmi tisztek és hivatalnokok gyűlnek össze, akiknek a fejére szép kis vérdíj van kitűzve.

Azzal sorolni kezdte a neveket: Valco Pandion moff, Rae Sloane admirális, Yupe Tashu császári tanácsadó, Jylia Shale tábornok, és Arsin Crassus pénzügyi szakember.

– Ez az! – kapta föl a fejét Norra. – Kezd összeállni a kép! A csillagrombolók, a blokád, a hírzárlat… Mi ez itt, valami birodalmi csúcstalálkozó?! És Wedge…

– Ki az a Wedge? – vonta föl a szemöldökét a zabrak.

– Wedge Antilles – magyarázta Sinjir. – A Lázadók Szövetségének legendás pilótája.

– Te ezt honnan tudod? – kérdezte Norra gyanakodva.

– Hát mert… én is felkelő vagyok.

A nő hitte is, nem is, de… végül is a felkelők ezerféle embert befogadtak maguk közé.

– Ki kell szabadítanunk! – folytatta Norra. – Valószínűleg felderíteni jött a Külső Gyűrűbe, és akkor fogták el. Ki kell szabadítani!

– Ha még él – jegyezte meg Jas. – De ha tényleg ki akarod szabadítani, akkor azt mondom, segíts nekem! És akkor két legyet ütünk egy csapásra. Te a barátodnak segítesz, én keresek egy kis pénzt, és közben, mielőtt a Birodalom talpra állna, elmetéljük a lábában az inakat. – Norra ismét kötelességtudó üzemmódba váltott. Itt a lehetőség! Aztán szinte azonnal egy másfajta érzés is működésbe lépett – az óvatosság. Hogy körültekintően kell eljárnia, mert most már nemcsak magáról kell gondoskodnia. És még egyszer amúgy sem akart berepülni a fenevad gyomrába.

– Nem – rázta meg a fejét komoran. – Számunkra az egyetlen út az Akiváról elvezet. Aztán, ahogy sikerül kapcsolatba lépnem a köztársaságiakkal, figyelmeztetem őket, és akkor küldenek hajókat meg csapatokat…

– Akkor már késő lesz – vágott közbe a fejvadász. – Mire ideérnek, a találkozónak vége, a cimborádat pedig vagy elvitték, vagy megölték. Ha cselekszünk, akkor most kell cselekednünk!

– Benne vagyok – mondta Temmin. – De egyenlő részt akarok!

– Csak ne olyan hevesen! – nevetett fel Sinjir. – Ha nem tévedek, már így is tartozol nekünk azzal, hogy megmentettük az életedet.

– Rendben, kölyök! – fojtotta belé a szót Jas Emari, majd az ex-birodalmi felé biccentett. – Megkaphatod az ő részének a felét.

– Mi van? – csattant föl Sinjir.

– Nem kell a műsor! – torkolta le a zabrak nő. – Még így is keresel vele annyit, amiből éveken át merev részegre ihatod magad. Kell, vagy sem, nekem egyre megy.

– Jó… rendben – dünnyögte a férfi.

– És én miben tudnék segíteni? – kérdezte Norra óvatosan.

– Te bennszülött vagy, vannak kapcsolataid, és helyismereted.

A nő egy pillanatra habozni látszott. Ez megint olyan érzés volt, mint amikor kölyökként az Akar-szurdok vízesésébe akart ugrani. Egy pillanatra önkéntelenül is visszafojtotta a lélegzetét, majd lassan bólintott.

– Rendben… én is benne vagyok. De aztán fuvarra lesz szükségem! El akarok tűnni az Akiváról.

– Meg van beszélve! – vágta rá Jas. – És akkor most… – Hirtelen megdöndült a bejárati ajtó. A fejvadász azonnal fegyvert rántott, Norra pedig falfehérre sápadt. Túl jól emlékezett erre a hangra. Pont, mint azon az éjszakán, amikor a birodalmiak eljöttek, hogy elvigyék a férjét.

Tizenhetedik fejezet

Az asztal körül öten ültek – három hús-vér élőlény, és két hologram. Akik testi valójukban is jelen voltak: Ackbar admirális, Kyrsta Agate parancsnok, és Saff Melor kapitány. Akik pedig csak fényből szőtt képmásukat küldték: Crix Madine tábornok, és az Új Köztársaság frissen kinevezett kancellárja, Mon Mothma. Mind fáradtnak és elgyötörtnek látszottak, hisz az endori csata óta mindannyian ugyanannak a hatalmas, borotvaéles késnek az élén táncoltak.

– Mennyiben megbízható ez az informátor? – kérdezte Madine fehér szakállát babrálva. A ráncok, melyeket a háború vésett az arcára, az elmúlt években barázdákká mélyültek.

– Eddig minden jel arra mutat, hogy teljesen az – válaszolta Agate.

– Azonban – fűzte hozzá Ackbar –, mind ismerjük a Birodalom módszereit. Soha nem rövid távra terveznek, és azzal, hogy sikerült elpusztítanunk a Halálcsillagot, csak a csatát nyertük meg, a háborút még nem!

– Akkor küldjünk oda egy csapásmérő egységet! – vetette föl Melor, és a cereai magas, boltozatos homlokát súlyos ráncokba gyűrte az aggodalom. – Két könnyű cirkáló és egy vadászraj akár elég is lehet. És ha komolyabb ellenállásba ütköznek, maguk után hívhatják az egész flottát.

– Körültekintően kell eljárnunk! – mondta Mon Mothma. – Most, hogy sikerült viszonylagos békét teremtenünk, ügyelnünk kell rá, hogy ne borítsuk föl a kényes erőegyensúlyt! Egy ilyen léptékű csapatmozgást a Külső Gyűrűben már nyílt agressziónak tekintenek, márpedig nekünk a Külső Gyűrűre ugyanúgy szükségünk van, mint a Magvilágokra!

– Először is szeretnék gratulálni a kinevezéséhez, kancellár! – bólintott kimérten Melor. – Másodszor pedig szeretném tisztelettel megjegyezni, hogy az Akiva egy jelentéktelen, eldugott világ, ami eddig senkit sem érdekelt. A terményeikre nincs szükségünk, a régi droid-gyáraik már évtizedek óta nem üzemelnek – úgyhogy meg merem kockáztatni, ennél több figyelmet talán nem is kellene neki szentelnünk.

– Az Akiva lakott bolygó – mondta szigorúan a kancellár asszony. Márpedig a lakóival kötelességünk törődni!

Nem Ackbar volt az egyetlen, aki érezte a nő hangjában bújkáló ingerültséget. Melornak volt érzéke ahhoz, hogyan hozza ki a sodrából a beszélgetőpartnereit. És ebben nemcsak a fajára jellemző intellektuális arrogancia, hanem a katonai neveltetéséből adódó agresszió is komoly szerepet játszott.

– A rendelkezésünkre álló adatok tükrében szinte biztosra vehetjük, hogy az ottani emberek készen állnak a változásra – folytatta Mon Mothma. – Örömmel fogadják majd az Új Köztársaságot!

– E tekintetben a kancellárral értek egyet – vágott közbe Ackbar, Melort is megelőzve. – Mindent el kell követnünk, hogy megőrizzük a törékeny békét! És ha ezt valaki föl akarja borítani… az ilyen próbálkozásokat csírájában kell elfojtanunk! Madine tábornok! Mit gondol? Össze tudna állítani egy ütőképes alakulatot? Fél tucat köztársasági katona, azt hiszem, elég is lenne.

– Úgy vélem, ez megoldható.

– Olyanok kellenek, akik bármilyen szárazföldi körülmények között bevethetőek – tette hozzá Ackbar. – Ellenvetés?

Melor kivételével mind azonnal rábólintottak. A kapitány tűnődve csücsörített, és látszott rajta, hogy legszívesebben vitába szállna – ha másért nem, hát a vita kedvéért –, de aztán ő is jóváhagyólag bólintott.

– Rendben! – mondta Ackbar. – Azt akarom, hogy legkésőbb hat órán belül már az Akiván legyenek! Köszönöm a részvételüket!

Tizennyolcadik fejezet

Jas előhúzta a sugárvetőjét, és egyetlen sima mozdulattal kinyitotta az ajtót. Odakint, az esős hajnali szürkületben egy droid állt. Egy B1-es harci droid. Az a B1-es harci droid, amit Temmin Csont uraságnak nevezett. És cudarul nézett ki. A fejét borító páncéllemezek fele hiányzott, a fél karja nem volt sehol, és a burkolata csupa égésnyom és horpadás. És megállás nélkül, tébolyultan nevetett.

– Csont uraság! – kiáltotta Temmin, és lelkesen megölelte a droidot.

– Erőszakos voltam! Igen, igen! – Jas meg mert volna rá esküdni, hogy büszkeséget hallott ki a droid gépi hangjából. Aztán valami felszikrázott, Csont uraság optikai receptoraiban kialudt a fény, és a droid füstöt okádva eldőlt.

Temmin felhördült, és azonnal nekilátott fölnyitni a droid mellkasi lemezét.

– Hát ennek annyi, kölyök! – vonta meg a vállát Sinjir.

– Csak pár karcolás! – morogta Temmin. – És károgás helyett nem segítenétek bevinni?

– Tudja, barátom, odakint már éjszaka van. – Wedge felkapta a fejét, és az ajtóban álló alakra pillantott. Az előbb még álmodott, és bár gyűlölte, ha ilyen modortalanul ébresztik, ez alkalommal kifejezetten hálás volt érte. Mert álmában egy sérült vadászgéppel küszködött, amiből megállíthatatlanul szökött a levegő, és ahogy mind távolabb és távolabb sodródon az űrben, úgy fogyott az ideje és reménye is. Ismerte ezt a hangot. Azé a meghatározhatatlan korú, furcsa férfié volt, akinek ráncok helyett sötét striák nyújtóztak az arcán A hideg szemű, kígyómosolyú férfi. Aki késsel szokta vagdosni. Bár ez alkalommal Wedge nem látott kést a kezében. Sőt tulajdonképpen a kezét sem látta. A férfi ujjai a köpenye bő redői közt tűntek el.

– Megint azért jött, hogy megkínozzon? Nem fogok megtörni.

– Tudom – mosolyodott el a férfi hátborzongatóan. – Most már látom. – Aztán előhúzta az egyik kezét, és akár egy tanár, oktatón emelte föl a mutatóujját. – Tudta-e, hogy a Sith-nagyurak arra is képesek voltak, hogy kiszívják áldozataik életét? Ahogy egy gyümölcsből préselik ki a levet. Ezzel az elorzott vitalitással erősítették meg a kapcsot önmaguk és a sötét oldal között. És ezzel nyújtották meg éveik számát, jóval a nekik rendelteken túl is.

– Maga valami önképző varázsló?

– Aligha – mosolygott a férfi hidegen. – Inkább csak történésznek tekintem magam, a régi utak tanulmányozójának, aki a legutóbbi időkig Palpatine Császár személyi tanácsadója volt.

– A barátom, Luke Skywalker mesélt egy pár dolgot a vén szemétládáról.

Tashu mosolya kiszélesedett, megvillantva természetellenesen fehér fogait.

– Minden bizonnyal így történt. És nincs is megkapóbb egy naiv fiatalember képzelgéseinél.

Az ujjait csúf póklábakként nyújtotta Wedge felé, mint aki távolról akar a férfiba marni.

– Tisztában vagyok vele, hogy nem fogom tudni megtörni a testét.

– Akkor meg mit akar?

– Nem akarom, hogy nyugodtan aludjon. Az alvásmegvonás segít az alany mentális megtörésében. És az is lehet, hogy végül kiderül; semmiféle hasznos információval nem szolgálhat nekünk, de gyakorlásnak akkor is jó lesz.

– En pilóta vagyok. Bírom az alvásmegvonást.

– Azt elhiszem, de vajon meddig bírja remény nélkül? Nézzen csak körül! Bezártuk, megkínoztuk és közben tisztában van vele, hogy a Birodalom vezérkara épp itt, ezen a helyen tervezi meg, hogyan tapossa el az önök nevetséges Új Köztársaságát. A lázadók kaptak egy pillanatnyi, lélegzetvételnyi szünetet, de azt ön is tudja, hogy semmi esélyük a Birodalom olajozottan működő hadigépezetével szemben! És nemcsak katonáink és hadihajóink vannak, hanem az Erő sötét oldalának áldását is magunkénak tudhatjuk! Hadd masírozzanak hát a lázadók, hadd foglalják el az egyik bolygórendszert a másik után… Mi várni fogjuk őket. Így, vagy úgy! Mert tudja, fiatalember, a Birodalom csupán egy álca, amit viselünk. A Birodalom nemcsak a rendről és a törvényekről szól, hanem a teljes uralomról. És nem számít, hogy mennyi erőt fektettek az elpusztításunkba, mi olyanok vagyunk, mint a Galaxis csontjaiban rejtőző métely. Amikor a legkevésbé számítanak rá, akkor támadunk föl a hamvainkból, és csapunk le!

– Mennyire téved! – sziszegte Wedge. – A Galaxis jó embereknek is otthont ad! És mi sokkal többen vagyunk, mint maguk!

– Ó, ez nem a számokról és a százalékokról szól, hanem a hitről. És nekünk, keveseknek ebből sokkal több van, mint önöknek, sokaknak!

– Én hiszek az Új Köztársaságban!

– És ez a hite hamarosan próbára tétetik! – kuncogott föl Tashu.

– Majd az arcod tétetik próbára, amikor kirúgom a fogaidat! – acsargott Wedge.

– És íme! – tárta szét a karjait Tashu elégedetten. – Harag és gyűlölet, melyeket az a reménytelenség szült, amit én ültettem el! Apró mag, de idővel majd növekedni és erősödni fog, és már alig várom, hogy lássam, milyen gyümölcsöt is hoz!

Közjáték

Korélia, királyi város

Sem a villámlás, sem a mennydörgés nem akasztotta meg a harcoló feleket, és újra, meg újra egymásnak rohantak a csúszós háztetőn. Mögöttük hatalmas, eső-áztatta fényreklámok ragyogtak, bizarr hátteret kölcsönözve küzdelmüknek. Maguk sem tudták, mennyi ideje harcolnak már, és csak sajgó izmaik, és a vizes betonon meg-megcsúszó lábuk jelezte, hogy kezdenek fáradni. Mégis csak harcoltak tovább. Az idősebbik – vaskos testű, rozsdavörös páncélzatot viselő ember férfi – lassan körözött. A fejét átázott kötés borította, az orrából vékony patakokban vér csordogált, és közben részegen vigyorgott.

– Egész jól elmókázunk idefönt, nem igaz, cimbora? – morogta Dengar, és ismét ökölbe szorította páncélkesztyűs kezét. – De ilyen erővel akár le is ülhetnénk, és egy pofa sör mellett megtárgyalhatnánk a dolgot!

– Nem tárgyalok! – mondta a fiatalabbik, aki Mercurial Swiftnek nevezte magát. Fiatal férfi volt, ügyes, és mivel páncél nem akadályozta, szemkápráztatóan gyors. Esővíztől csatakos sötét fürtjei szorosan tapadtak sápadt bőréhez. Mindkét kezében ólmosbotot tartott, amiket boszorkányos ügyességgel forgatott.

– Ideje lenne bedobnod a törölközőt, Dengar! Hidd el, nem nyersz semmit, de mindent elvesztesz, ha tovább erőlteted… – Dengar ezt a pillanatot választotta, hogy ismét rárontson. Páncélkesztyűs öklei pörölyként csaptak le, mintha nemcsak leütni akarná a fiatal férfit, hanem ízzé-porrá zúzni. A balja Swift kulcscsontját találta el, a fiatalember felkiáltott, és az egyik ólmosbot a nedves betonon landolt. A fiatal férfi abban a pillanatban hátrálni kezdett, és amikor Dengar nekilódult, hogy legázolja, kiperdült az útjából, és gyilkos erővel vágta ellenfele oldalába a megmaradt ólmosbotot ott, ahol az egymást fedő páncéllemezek találkoztak. Dengar hátratántorodott, és hirtelen az utolsó csepp levegő is kiszorult a tüdejéből. Ennek ellenére csak sikerült kipréselnie magából egy vértelen mosolyt.

– Ügyes vagy! Ügyes és gyors! És egy jó nagy hülye! Most nézd meg magad! A tojáshéj még ott van a seggeden! Szükséged lenne egy tapasztalt… főnökre!

– Magadra gondolsz? – csóválta meg a fejét Mercurial Swift. – Ezt jobb, ha rögtön elfelejted! Hát nem érted? Én azért kezdtem ebbe az üzletbe, mert szeretek egyedül lenni. – Azzal lágy, dallamos hangon felnevetett. – Eszem ágában sincs csatlakozni hozzátok! Klubtagságit ne fizessek?

Dengar ismét körözni kezdett, Swift pedig lassan a vizes betonon heverő ólmosbotja felé oldalazott.

– Nem klub – acsargott Dengar. – Céh!

– Felőlem leányegylet is lehet! – vigyorgott Mercurial Swift. – Szerintem ez az egész csak visszatart téged! Most nézd meg magad! A többi vadász sorra elhalássza előled a zsíros megbízatásokat!

Közben elérte az ólmosbotját, amit egy villámgyors mozdulattal fel is kapott.

– Azt akarod mondani, hogy kiöregedtem?! – villant meg vészjóslón Dengar szeme.

– Szerintem már akkor túl öreg voltál ehhez, mikor megszülettem.

– Te kis nyavalyás! Én már évtizedek óta a Galaxis egyik legelismertebb fejvadásza vagyok!

– Ebből valószínűleg csak annyi igaz, hogy évtizedek óta fejvadász vagy.

– Nem nagyon csípsz, mi?

– Hát, ha már így rákérdeztél… szerintem te egy fura, tökkelütött vénember vagy! Akit soha senki sem szeretett.

Ez talált. Dengar elbődült, és mint valami sebzett vad, leszegett fejjel rontott a fiatalembernek. Aztán az utolsó pillanatban mégis balra cselezett, elszáguldott Swift mellett, és átvetette magát a két háztető közti szakadékon. Ügyesen ért talajt, villámgyors bukfenccel gurulva ki az esést, és már föl is pattant. És a kezében egy részecskesugár-vető villant. Amivel egy pillanat alatt – ha akarja – atomjaira robbanthatja a pimasz ficsúrt. A harc ismét nyugvóponthoz ért. Dengar fél térdre ereszkedve szegezte Swiftre a jókora fegyvert, a fiatalember pedig megadón emelte a magasba mindkét kezét. Csend. Végtelennek tűnő perceken át várakoztak, és a feszültség lassan elviselhetetlenné fokozódott. Ismét megdördült az ég, és Dengar ujja lassan a fegyver elsütőbillentyűjére csúszott. Swift szemei hirtelen elkerekedtek, a szája megremegett, és kétségbeesetten kiáltott fel:

– Boba Fett?! – Dengar félelmetes sebességgel perdült meg – tökéletes lehetőséget nyújtva Swiftnek a támadásra. Az egyik ólmosbot már repült is, és épp a homlokán találta a visszaforduló Dengart. Az idős fejvadász megtántorodott, és a fiatalember abban a pillanatban rávetette magát. Átugrott a két ház között, kisöpörte Dengar alól a lábát, és azzal a lendülettel bele is térdelt az arcába. Aztán már csak az ólmosbot suhogása hallatszott – váll, könyök, alkar –, és a súlyos fegyver a betonra hullt. Mercurial Swift fürgén fölkapta, és máris Dengarra szegezte.

– Ez ügyes volt! – hunyorgott Dengar a mind sűrűbben záporozó esőben.

– Köszönöm! Én is úgy gondolom.

– És ez az előbbi trükk… hát ezzel még engem is sikerült megvezetned!

– Korábban táncos színészként dolgoztam – vonta meg a vállát a fiatalember.

– Te most ugratsz engem! – nevetett föl károgva Dengar. – Mégis, mi a csudáért lettél fejvadász?

– A Birodalom nem igazán becsülte meg az előadó-művészetet.

– Hát az igaz – köpött Dengar hegyeset, véreset az esőbe. – De látod: a dolgok megváltoznak, és velük együtt a mi szakmánk is. Ezek a lázadók hamarosan új kormányt alakítanak, és akkor vége a régi szép magánzó időknek! Akkor bizony megint szükségünk lesz a Céhre, sőt könyvelőkre, és még nyugdíjalapra is! De ha összefogunk, ismét olyan erő lehetünk, amivel számolni kell! És valójában nem sok minden változik majd, talán egy kicsit hivatalosabban intézzük majd a dolgokat.

– Mondtam már, egyedül dolgozom.

– Rendben, értem én! – bólogatott Dengar. – És mondd csak… hmm… most meg fogsz ölni?

– Nincs vérdíj a fejeden, úgyhogy minek piszkoljam be a kezem?

– Majd csak figyelj! Hamarosan eljön az a nap is, amikor minden fejvadász fejére vérdíjat tűznek ki! Nem adok neki tíz évet se.

– Vigyázz magadra, Dengar! – biccentett oda neki a fiatalember, azzal lassan a tető pereméig hátrált, és átugrott.

– Az, kölyök, nem az én műfajom!

Tizenkilencedik fejezet

Adea türelmesen várt Sloane admirálisra. Szerette ezeket az eligazítás előtti lopott perceket, mert ilyenkor volt ideje átgondolni, hogyan is működik a Birodalom stratégiája. Tisztában volt vele, hogy ebben a gigantikus gépezetben ő csupán egy igen kis fogaskerék. Nem több segédtisztnél, aki kávét főz, formanyomtatványokat irat alá, és megbeszéléseket szervez. De azzal is tisztában volt, hogy egy nap ennél sokkal többet is tehet. Csodálatos, izgalmas kor ez, tele lehetőségekkel! A Birodalom inog, ami magában nem jó dolog, de a hatalmas, dicső alkotmányon megjelent repedések neki, és a hozzá hasonlóknak kiváló lehetőséget biztosítanak az előmenetelre. Neki és a hozzá hasonlóknak… mint például Sloane admirálisnak. Őszintén csodálta a nőt, aki, úgy tűnt, nem csupán tisztán átlátja ezt a turbulens érát, de azt is tudja, hogyan kell meglovagolni a változás hullámait. Ma reggel kénytelen lesz rossz híreket közölni az admirálissal, ami – bár talán nem kellene – izgalommal tölti el. Hiszen a rossz hírek számos olyan dologra kényszerítik rá az embereket, amit egyébként eszük ágában sem lenne megtenni. A szükség az, ami összekovácsolja az embereket. A krízis. Adea a Coruscanton nőtt föl, egyszerű családban. Az apja hegesztő volt – elsőrangú munkaerő, aki egész életében jól fizető munkákat kapott, de… mégiscsak hegesztő volt, aki nap mint nap összekoszolta a kezét, tele volt égési sebekkel, és a plazmaváó kigőzölgésétől egy napon súlyos szöveti elváltozásokat diagnosztizáltak nála.

De akkor ő még kislány volt, aki nem ezt az oldalát látta a munkának, hanem azt, hogy az apja a plazmavágóval dolgokat szedhet szét, vagy forraszthat össze. És akkor tanulta meg, hogy ez az igazi hatalom. Amikor valakinek módjában áll dolgokat tönkre-, vagy akár jobbá tenni. A krízis is épp olyan, mint a plazmavágó: vagy egybeforrasztja, vagy megsemmisíti a Birodalmat. Volt egy olyan érzése, hogy Sloane admirális is egy kicsit olyan, mint az apja volt. Olyan, mint egy rátermett hegesztő, aki nemcsak épületeket, hanem egy egész birodalmat képes egyben tartani. Nagyon tisztelte az admirálist, és épp ezért nem szeretett volna neki csalódást okozni.

Rae jéghideg vízzel zuhanyozott. A szatrapa azt magyarázta, hogy ezt a vizet egyenesen a szurdokból szivattyúzták, és hogy ez a legtisztább víz az egész bolygón. A régi ahi-ko nép úgy tartotta, hogy ez a víz annyira tiszta, hogy akár a bűnöket is képes lemosni, és aki megmártózik benne, jobb emberré lesz. – Bárcsak így lenne! – Kadét kora óta hideg vízzel zuhanyozott – azóta, hogy a Defiance birodalmi csillagrombolón szolgált –, és az évek során érzelmi okokból végig kitartott e szokása mellett. A hideg víz felébreszti az embert, felpezsdíti a vérkeringést, és hogy elviselje, ahhoz kemény karakter kell. A jéghideg víz után mellbevágó volt a kinti forróság. Elég volt kilépnie a kabinból, a levegő meleg, nyirkos csápokkal fogta körbe. És máris olyan érzése volt, mintha egy mocsárban lenne. A kifejezetten az admirális igényei szerint berendezett lakosztály előszobájában Adea várta. A fiatal nő csöndben, tisztelettudóan várakozott, kezében egy adattáblával.

– Aludt valamennyit? – kérdezte Rae, miközben a haját szárogatta.

– Igen, admirális – mondta Adea, és közben zavartan sütötte le a szemét. Rae néha még mindig meglepődött a fiatalabb nő reakcióin, de ilyenkor emlékeztetnie kellett magát, hogy a titkára nem katonaviselt, és mint ilyen, más elképzelései vannak a praktikusságról. Ha meztelenül jött volna ki elé, Adea talán még el is süllyed zavarában.

– Helyes – biccentett Rae. – Fontos, hogy pihent legyen, mert a következő néhány nap igen sűrűnek ígérkezik!

– Azt hiszem, egészen jól ment a megbeszélés – kockáztatta meg Adea.

– A megbeszélés olyan jól ment, mint egy kétségbeesett kényszerleszállás! Első lépésnek is szánalmas, és megdöbbentő, hogy a Birodalom vezérkara mennyire nem képes hatékonyan dönteni! – Rae közben magára húzta a zubbonyát, lesimította a ráncokat, és a hajába túrt. A nedves levegőtől begöndörödtek a fürtjei, és bár katonaként nem sokat adott a nőies megjelenésre, most mégis úgy érezte, évek óta először igazán remek a frizurája. – Ma ismét nekifutunk, bár ehhez sem fűzök vérmesebb reményeket. Sok efféle tárgyalásra lesz még szükség, hogy eredményt tudjunk fölmutatni! Mondja meg Mornának, hogy készítsék elő a kompomat, mert vacsora után indulunk!

– Értettem, admirális! Bátorkodnék megkérdezni, hogy szükség lesz-e záros határidőn belül a Vigilance-re, vagy Morna kezdje előkészíteni a belépést a hiper-űrbe…

Az Adea kezében tartott készülék kétszer fölvillant, majd vörösre váltott.

– Mi történt? – vonta össze a szemöldökét Rae.

– Ez… – hebegte a fiatal nő. – Ez úgy néz ki, mintha… megtámadtak volna bennünket!

Huszadik fejezet

A csapatszállító Akiva felhői között bukdácsolt. A nap, akár egy hatalmas, olvadt fémpénz ült az égbolt tetején. Alattuk, ha a szél fölkavarta a felhőket, néha meg-megcsillantak Myrra háztetői. Jom Barell, az Új Köztársaság Különleges Egységének őrmestere a nyitott ajtó előtt sorakozó öt férfit és nőt figyelte. Egytől egyig karbonszállal megerősített páncélt viseltek, vállvértjükön az Új Köztársaság szimbólumával: a napkitörésben szárnyaló csillagmadárral. A változás szimbóluma, az új hajnalé, a feltámadásé. A katonák sorban: Kason, Stromm, Durs, Polnichk, és Gaheeiabee. Egytől egyik tizedesek, csupa kipróbált, harcedzett ember, akiket a zárt sisak és arcmaszk ellenére is könnyedén meg tudott különböztetni.

– Itt az idő! – bólintott, mire a férfiak egyesével vetették ki magukat a gépből. A hátpáncéljukon málhazsák, azon keresztbe vetve sugárkarabély. Mikor már mind odakint voltak, Jom is felkészült az ugrásra. Amit szomorúan konstatált, mert gyűlölte a légi bevetéseket, és bármi mást szívesebben megtett volna. Mocsárban kúszni? Jöhet! Hetekig egy fagyos bunkerben kucorogni? Semmi gond! Egyszer egy birodalmi hadihajót kellett követniük egy ionviharon keresztül, és a szeme sem rebbent. Pedig az olyan erejű volt, hogy a részecskék ujjnyi lyukakat ütöttek az űrhajó fémburkolatába. Akkor a nyakát tette volna rá, hogy nem ér földet egy darabban – de még az is kevésbé zavarta, mint a tudat, hogy ki kell ugrania egy csapatszállítóból. Légköri ugrás! Van-e ennél undorítóbb dolog?

Végül úgy döntött, hogy nincs, majd vállat vont, és követte a sort záró Durst. Mint mindig, most is úgy érezte, hogy a gyomra a tarkóján keresztül akar távozni, a szíve pedig a beleivel együtt a sarkán keresztül. A levegő korbácsként vágott végig rajta, és többször is megpörgette a saját tengelye körül. Aztán valami villant, és az alig néhány pillanattal maguk mögött hagyott csapatszállító megrázkódott. A lökéshullám megtaszította, közben a hajó füstöt és szikrákat okádva lassan az oldalára dőlt. Mi lehet a pilótával? De tudta, hogy teljes rádiócsend van, és a pilóta akkor sem hallhatja, ha ő torka szakadtából ordít a rádióba. A legtöbb, amit most tehet, hogy egy darabban ér földet. Ami azonban jóval trükkösebbnek bizonyult, mint amire számított. A többiek ugyanis hirtelen eltűntek. Hiába meresztgette a szemét, nem látott mást, csak néhány villanást, aztán híg, véres permetet. Elkaptak minket! Végünk! Kason után Strommot is eltalálták. Egy villanás, és vége. Barell alig két másodperccel később ért oda, és már csak hűlt helyét találta.

– Megkezdődött az agyaggalamb-lövészet! – törte meg a rádiócsendet az őrmester. – Elő a szárnyakkal!

Tudta, hogy még túl magasan járnak, és félő, hogy a szél leszaggatja a vezérsíkjaikat, de tartott tőle, hogy nincs más választásuk. Bízott benne, hogy a többiek vették az adást, és lesz elég idejük kiereszteni a páncélzatukba épített siklószárnyakat. Mint kiderült, Gaheeiabee-nek már későn jött a figyelmeztetés – ahogy a szárnyak előcsúsztak a páncélzatából, valami villant, és a katona teste darabokra szakadt.

Huszonegyedik fejezet

Lassan elállt az eső, és csendes reggel köszöntött Myrrára. Mintha minden ház és minden utca forróságot lehelt volna magából, és az egész város gőzölögni látszott. Egy pár égszínkék madár húzott el Norra feje fölött, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy harcolnak-e, vagy inkább násztáncot lát. Vagy mindkettőt. Vannak fajok, ahol a kettő nem nagyon tér el egymástól. Itt fönt, Esmelle házának beépített tetőterében csönd volt. Azonban nem hitegette magát azzal, hogy a zárt ajtókkal és ablakokkal örökre kívül tudják rekeszteni a zűrzavart. Norra jól ismerte ezt az érzést. Amikor az ember csatába indul, és előtte nyugtalan várakozás telepszik a vadászgépekkel teli hangárra. A pilóták még egyszer ellenőrzik a gépeiket, aztán az asztro-droidjaikat, majd a saját felszerelésüket – utána mindezt még egyszer –, majd csak ülnek a pilótafülkében, és az indítójelre várnak. Tisztán emlékezett még az utolsó bevetésére.

Ahogy ott ült a Home One hangárjában, az Y-szárnyú pilótafülkéjének acélburkában, és lélekben próbált fölkészülni az elkövetkezendőkre. Az ember azt gondolhatná, ilyenkor teljes rádiócsend honol az éterben – de nem. Néha tisztán lehetett hallani a droidok halk, kíváncsi csippanásait, egyszer-egyszer valamelyik pilóta motyogását, és a hajó eresztékeinek mikroszkopikus reccsenéseit. Mint mindig, most is próbált bátran viselkedni, és mint mindig, most is legszívesebben kidobta volna a taccsot. Haza akart menni, de a kötelességtudat sokadszorra is legyőzte a félelmét.

És most… most ugyanez a helyzet. Odalent, az alagsorban Temmin a droidot próbálta megreparálni. A zabrak nő meg az állítólagos felkelő próbáltak néhány órát aludni, és legszívesebben Norra is így tett volna. A fia azonban nem. Ő dolgozott. Pont, mint az apja. Ha egyszer elkötelezte magát valami mellett, akkor azt szinte megszállottan művelte. Csakhogy az apjával ellentétben Temmin az anyja makacsságát örökölte. No meg a magabiztosságát – tette hozzá magában Norra. És persze, a haragját. Azt a haragot, ami miatt annak idején elhagyta az Akivát, és ami miatt a felkelők közé állt. S egy kicsit talán a naivitását is. Hiszen annak idején még hitt abban, hogy a felkelők segítségével megtudhatja, hol tartják fogva a birodalmiak a férjét. És akkor megmentheti. Mint valami vártoronyba zárt, bebörtönzött herceget egy régi tündérmesében. Jó nagy hülye voltam! Kitárta az ablakot, és élvezettel szippantott nagyokat az esőtől kitisztult levegőből. A szomszéd ház tornácán egy idős házaspár ült, akiket még gyerekkorából ismert.

Nem emberek voltak, hanem bithek. A nevükre már sajnos nem emlékezett, de Esmelle biztosan tudni fogja. Azok ketten csöndben figyelték a rózsaszín láthatárt, és valami gőzölgő italt kortyolva csodálták, ahogy a dzsungel fölött lassan megjelenik a nap. Norra egy pillanatra azt kívánta, bár ő is ilyen csöndben és békésen öregedhetett volna meg valaki mellett. Aztán… megérezte a hangot. Mint rendesen, most is előbb érezte a csontjaiban a vibrációt, mint hogy a fülével fölfogta volna a TIE-vadász ikerhajtóműveinek mennydörgését. A birodalmi vadász olyan alacsonyan suhant el a házak fölött, hogy a vezérsíkjai szinte súrolták a tetőket. A városközpont felé tartott. A bithek, ezek a békeszerető, teát kortyolgató, muzikális idegenek abban a pillanatban fölpattantak, majd a férfi besántikált a házba, és egy sugárkarabéllyal tért vissza. Az anyanyelvükön szitkozódva rázták az öklüket a vadászgép után, és a vénember – persze hiába – leadott néhány lövést. Norra hitetlenkedve csóválta meg a fejét, és már épp bezárni készült az ablakot, amikor lángok csaptak föl az égre, és valami felrobbant. A magasból izzó roncsok hullottak alá – aztán újabb villanások következtek, ahogy a vadászgép lézerlövegei eltaláltak valamit a levegőben. Valami aprót. Talán egy… embert? Talán egy… felkelőt? Mert ha igen, akkor teljesen át kell hogy alakítsák a terveiket.

Ahogy az utolsó panel is a helyére került, Temmin megnyomott néhány kapcsolót, és a harci droid optikai szenzorainak mélyén fény gyúlt. A rejtett hangszórókból először csak fülsértő csikorgást lehetett hallani:

– Rrrrrttttttmmm. – Temmin igazított néhány beállításon, és a hangmodul lassan kezdett elfogadhatóan működni.

– Érrrrtem. – Azzal a droid fölegyenesedett. Szervomotorok zümmögtek, és a droid kíváncsian vette szemügyre az új karját, ami ez esetben egy asztro-droid lába volt.

– Ez nem az én karom.

– Tudom, Csont uraság… sajnálom!

– Ez egy asztro-droid lába.

– Jó, igen, tudom, rendben.

– Az asztro-droidok kis seggdugasz konzervdobozok. Azzal, hogy ilyen kezet kaptam, részben én is alacsonyabb rendűvé válok.

– Ígérem, amint visszamegyünk a műhelybe, azonnal kicserélem! – forgatta a szemét Temmin. – Ez csak kényszermegoldás, de pillanatnyilag ennél jobbat nem találtam. – Annak idején ennek a háznak a pincéjében építette meg Csont Uraságot, olyan ősrégi droidok alkatrészeiből, amik még a klónháború korából maradtak itt a város szeméttelepein és katakombáiban. A fej és a törzs nagyobb része valami kiselejtezett droidé volt, egy olyan üzemből, ami valaha a szeparatistáknak gyártott droidokat. Ismét előszedte a multifunkciós szerszámát, néhány mozdulattal összecsukta, majd az övére erősített tokba csúsztatta.

– Ettől függetlenül lehet, hogy továbbra is működőképes leszek. Végül is ez sem rossz eszköz, hogy agyonverjem vele azokat, akik ártani akarnak neked. Ne aggódj Temmin gazda, mellettem biztonságban vagy.

– Köszönöm, Csont uraság! – veregette meg a droid vállát a fiú. – Tudod, már attól tartottam, hogy elveszítettelek…

– Visszajöttem. Ügyes vagyok.

– Az vagy! És köszönöm!

– Értettem.

Megnyikordult a lépcső, ahogy valaki lejött az emeletről. Az édesanyja volt. Egy pillanatig farkasszemet néztek, mintha nem tudnák eldönteni, hogyan is viszonyuljanak egymáshoz. Mert… nem is tudták. Idegenek voltak egymásnak, és erre a fiúnak most kellett rájönnie. Kelletlenül hajtotta le a fejét, és csak remélni tudta, hogy az anyja nem látta, milyen odaadó gyengédséggel bánt a droiddal.

– Ööö… szia, anya! Következő alkalommal… kopoghatnál… vagy valami.

– Valami történt, és… azt hiszem, van egy tervem.

– Rendben. – Norra úgy állt ott, leforrázva, mint akinek elképzelése sincs, hogy mit is mondjon erre.

– Én csak…

– Mi az? Nyögd már ki!

– Én csak… Örülök, hogy megint együtt vagyunk. És örülök, hogy a droidod is visszajött. Úgy nézem, tényleg sokat jelent neked.

– Mi? Ez a vén ócskavas? – játszotta meg a keményet Temmin. – Ugyan!

Norra elmosolyodott, úgy, ahogy csak a megalázott, megbántott anyák tudnak, aztán lassan, vonakodva visszamászott az emeletre. Ahogy eltűnt a lépcsőfordulóban, Temmin gyorsan odasúgta a droidnak:

– Nem mondtam ám komolyan!

– Tudom.

– Te vagy a legjobb!

– Azt is tudom.

Esmelle a lépcsősor tetején várta Norrát, és beinvitálta a nappaliba.

– A droiddal minden rendben van? – kérdezte aggodalomtól barázdált arccal.

– Azt hiszem – mondta Norra, bár azt nem említette, hogy Csont uraság egyik karja valójában egy láb.

– Az a droid nagyon sokat jelent a fiadnak.

– Kezdem látni.

– Szerintem meg nem. Azután építette, hogy te elmentél. Nem voltak barátai, sem szülei, úgyhogy ezeket mind a droid helyettesítette.

– Az ember nem barátkozik össze egy droiddal!– horkant föl Norra.

– Pedig a fiad igen. Tudod, Temmint hónapokon át terrorizálta egy suhancokból álló banda, és végül Csont uraság védte meg. És tudod, amikor… elmentél…

– Megértettem! – csattant föl Norra. – Úgy gondolod, hogy rosszul kellene éreznem magam azért, mert elmentem! Jó, rendben, rosszul érzem magam! Akkor is rosszul éreztem magam! És most még rosszabbul! De most itt vagyok, és megpróbálom helyrehozni a dolgokat!

– Értem. Úgy, hogy megint a felkelők valami titkos dolgában jársz el! Norra… elsősorban nem a bajtársaidnak van rád szükségük, hanem a fiadnak! Ez itt a valóság, nem valami őrült, szent hadjárat!

Őrült, szent hadjárat. Szóval Esmelle ennek látja a felkelést!

– Figyelj rám, Esme! Hamarosan háború lesz az Akiván! Megpróbálhatod homokba dugni a fejed, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de hidd el nekem, hogy ha a te húgocskád meg a bajtársai nem próbálnák megóvni a hozzád hasonlókat, akkor igen-igen nagy bajban lennél! És most… megyek. Nincs időm az ilyen csevejre!

– Nem lehetne, hogy csak csöndben figyelek? – kérdezte Sinjir lassan, akadozó nyelvvel. Csak ő és Jas ültek a konyhában, és mostanra már a fél város makettjét sikerült fölépíteniük konyhai alkalmatosságokból, tányérokból és élelmiszerekből. – Hidd el, jobban járnál, ha csak figyelnék, vagy esetleg pontozhatnám is az ötleteidet! Na, mit szólsz?

Azzal ismét nagyot húzott az asztalon pihenő üvegből. A likőr édes volt, mint a méz, volt némi levendulás mellékíze, de akadt benne valami, amit nem tudott máshoz hasonlítani, mintha… szóval olyan volt, mintha egy tóriumelemet nyalogatna, amibe épp áramot vezettek.

– Mondtam már neked, nekem segítségre van szükségem, nem a segítség látszatára! – nézett rá Jas vasvillaszemekkel. Azzal kikapta a társa kezéből az üveget, és undorodva szagolt bele.

– Hé! – kapott utána Sinjir azonnal. – Add vissza az én kicsikémet!

– Részeg vagy!

– Semmi ilyesmi nem vagyok! – tiltakozott a férfi akadozó nyelvvel. – A legkevésbé sem vagyok félszeg… vagy részleg… csak… megpróbálok egy mélyebb tudatállapotba eljutni! Mert onnan valahogy sokkal szebb a világ!

– Nekem józanul van rád szükségem!

– Ó… de hát én teljesen józan vagyok!

– Mi történt veled? – nézett rá merően a fejvadász. – Már úgy értem, az Endoron. Emlékszem, ahogy ott álltál, tetőtől talpig véresen…

– Erről nem akarok beszélni! – morogta Sinjir.

– Pedig máris erről beszélünk! – dőlt hátra a nő. – Ha ez segít,hogy megnyílj, elmesélem, hogy én azért lettem fejvadász, mert utáltam, ahogy az anyám az életemet intézte. Az egészet előre meg akarta tervezni, és ezzel teljesen rám telepedett és megfojtott. Úgyhogy inkább a nagynéném példáját követtem… merthogy ez a fejvadászkodás nálunk családi hagyomány. Sugi, a nagynéném mindig egy csapattal dolgozott, és amit nagyon megtanultam tőle, az az, hogy ha másokkal kell együtt dolgoznunk, akkor muszáj megbízni bennük. És az sem árt, ha ismerjük őket, legalább egy kicsit. Tanulságos lecke volt, és rögtön el is döntöttem, hogy eszem ágában sincs másokkal dolgozni! Mert én nem az a fajta vagyok, aki megbízik másokban. És most nézz rám, tessék, itt vagyok, és kénytelen leszek egy csapattal dolgozni!

– Hát, a társaink nevében nem nyilatkozhatok, de ami engem illet, velem… nagyon jó vásárt csináltál! – magyarázta a férfi elkent orrhangon. – Majdnem olyan jó vásárt, mintha megnyerted volna a birodalmi lottófőnyereményt! Egyébként nem azt mondtad, hogy… van neked ez a… hajód? Mit szólnál hozzá, ha csak elröpülnénk erről a bolygóról, aztán máshol próbálnánk szerencsét?

– Több napi járóföldre hagytam innen, a dzsungel mélyén – mondta a nő kifejezéstelen arccal. – És gondoskodtam róla, hogy senki se találja meg.

– Ügyes! Ügyes kislány! – Jas tekintetével ölni lehetett volna.

– Mi történt veled aznap? Az Endoron.

– Te is tudod, mi történt aznap. Te is ott voltál.

– Úgy értem, veled mi történt?

– Hát, ha tényleg tudni akarod – Sinjir olyan őszintén mosolygott, mint akivel épp most közölték, hogy egyesével fogják kihúzni az összes fogát –, akkor muszáj lesz elmondanom, mert úgy nézem, addig fogsz piszkálni, amíg el nem árulok valamit. Jó, szóval akkor elmondom, hogy… ez a mézes ital elég jó… szóval… birodalmi biztonsági tiszt voltam, és… ó, de hát Norra is itt van!

A nő haragvó fúriaként állt a konyha ajtajában. Úgy tűnt, épp eleget hallott ebből a beszélgetésből.

– Birodalmi vagy! – csikorogta.

– Biztos rosszul hallottad! – Sinjir nyelve többször is kis híján összeakadt. – Én azt mondtam, hogy… birkatalmi… ööö… Ugye nincs is ilyen szó?

– Birodalmi vagy! – sziszegte a nő, és ökölbe szorította a kezét.

– Norra, figyelj… – Eddig jutott, amikor Norra odaugrott, nekiszorította a konyhapultnak, aztán elkapta a torkát és elkezdte beleverni a fejét a tálalóba.

– Tudnom kellett volna! – üvöltötte. – Ahogy jársz, ahogy beszélsz! Ahogy mindig fennhordod az orrod… te rohadék!

Egy kar fonódott a torkára, és egy sugárvető szorult a halántékához.

– Figyelj rám, Norra! – mondta a fejvadász halk, nyugodt hangon. – Most szépen engedd el, fújd ki magad, és békélj meg a tényekkel! Akkor minden visszazökken a normális kerékvágásba, Igen, Sinjir valóban birodalmi volt. Épp ezért fogjuk tudni kiválóan felhasználni. – Norra reszketve eresztette el a férfi nyakát, és úgy tűnt, a pisztollyal megtámogatott józan ész szava még a harag ködén át is eljutott a tudatáig.

– Lehet… talán tényleg fogjuk tudni használni – mondta rekedten. – Igen… igazad lehet. Valami történik a városban. És ez felborítja a terveinket. Gyorsabban kell akcióba lépnünk!

– Zavarok? – szólalt meg a hátuk mögött Temmin. A felnőttek szóra sem méltatták. – Hahó! Valaki! Minden rendben?

– Van egy tervem – mondta Norra, és lassan rideg, számító mosoly ült ki az arcára.

Közjáték

Sevarcos

A három szökött rabszolga a fűrészfogas sziklák mögött bújt meg; a birodalmi lövegtornyok árnyékában. Az egyikük Hatchet volt, a weeguay, akinek fél arcát rituális hegtetoválások borították; a másik Palabar, a guarren, aki mióta erre az átokverte bolygóra került, a melegtől kiszáradó, hámló fejcsápjaival kínlódott; és ott volt Greybok, az egykarú vuki, aki akár egy hegyomlás, tornyosult föléjük, és védelmezte őket.

– Futnunk kellene! – sziszegte Hatchet, miközben a lövegtornyokon túl dúló csata zajára figyelt. – Szerintem ezt is a birodalmiak nyerik, és akkor megint az ő kezükben lesznek a bányák! És mi is.

Palabar riadt tekintettel bólogatott. A hosszú évek során a rabszolgavadászoknak és hajcsároknak sikerült minden ellenállást kiölni belőle, és elérték, hogy mindig a legmarkánsabb nézőponttal értsen egyet. Greybok azonban más véleményen volt, és ennek mély, reszelős morgással hangot is adott. A lövegtornyok folyamatos tűz alatt tartották a bánya kapuját, ahol szép számmal akadtak sebesültek, és még több halott. Greybok hátraszegte a fejét, és felüvöltött.

– Te megvesztél! – csóválta meg a fejét Hatchet. – Mi értelme lenne a lázadók oldalára állni? Ez nem a mi háborúnk, te két lábon járó szőrmebunda! Mi legfeljebb az életünket nyerhetjük ezen az egészen!

– De… mi van, ha mégis a vukinak van igaza? – kockáztatta meg Palabar. – Mi van, ha ez az egyetlen lehetőségünk? Ha nem harcolunk, csak menekülünk, úgyis megtalálnak bennünket… – A vuki egyetértően morgott, és ökölbe szorította a jobbját. A sevarcosi rabszolgavadászok évekkel ezelőtt, amikor fogságba ejtették, és először próbált szökni, levágták a bal kezét. A rabszolgák urai nem birodalmiak voltak, de rendszeresen adót fizettek a Birodalomnak. Így időről időre fehér páncélos rohamosztagtagosok, és feketébe öltözött tisztek jelentek meg a bányánál, pénzért és fűszerért. A Köztársasággal ellentétben a Birodalom nem ellenezte a rabszolgatartást, és sokak szerint a gazdagságának java épp a rabszolgák véréből és verítékéből származott. Greybok jóval többet tudott erről a társainál, mert bár most csak követ tört, de valaha rég, mielőtt rabszolgasorba vetették volna, törzsi diplomata volt. Ma pedig, ha minden jól megy, harcos lesz, aki kivívja a szabadságát. Felpattant, elbődült, és futásnak eredt.

– Ne csináld! – kiáltott utána Hatchet. – Ne csináld, vuki!

Greybok azonban már nem foglalkozott velük. Fedezéktől fedezékig rohant, megkerült egy birodalmi lőállást, egy páncélos rohamosztagost szakadékba taszított, és már célhoz is ért. Karámnak hívták, bár a magas falak és az elektromos kerítés inkább egy erődhöz tette hasonlatossá. Odabent három rab volt – csakhogy ezek mindegyike legalább tízszer akkora volt, mint Greybok. Rancorok. Az irdatlan gyíklényeket a rabszolgatartók hozták a bolygóra, és minden alkalommal, amikor kihajtották a foglyokat dolgozni, a bestiákat is elengedték a felállított elektromos kerítések túloldalán. Arra az esetre, ha valaki mégiscsak megpróbálna megszökni. A szörnyetegek senkitől és semmitől nem féltek, és tartani is egyedül az őket beidomító rabszolgavadászoktól tartottak. Ahogy megérezték a vuki szagát, azonnal bömbölni kezdtek, és agyaraikat csattogtatva rohangáltak föl-alá. A háromból kettő irdatlan, rozsdavörös bőrű hím, a harmadik, a nőstény, valamivel kisebb, sárgával csíkozott zöldesszürke irhájú fenevad volt.

Greybok fölkapott egy emberfej nagyságú kődarabot, szétzúzta az elektromos kerítés kapcsolótábláját, majd a pántokat és lakatokat kezdte leverni. Abban a pillanatban, ahogy az áram zúgása elhallgatott, a rancorok is elcsendesedtek. Kíváncsian forgatták a fejüket, és közelebb óvakodtak a kapuhoz. Közben a birodalmiak is felfigyeltek a vuki akciójára, és szinte egy időben, három különböző helyről vették tűz alá. Lézersugarak cikáztak körülötte, az egyik még a bundáját is megperzselte, aztán… lassan feltárult a kapu. A nőstény hátborzongató üvöltéssel lódult neki, és masszív, agyarakkal teli pofájával taszította félre az egyik kapuszárnyat. Greybok e-közé, és egy szikla közé szorult, és az ütés erejétől egy pillanatra elkábult. Valahol az öntudat és az ájulás határán szörnyű üvöltözést hallott, emberek sikolyát, robbanásokat, aztán egy alak tornyosult fölé. Egy zygerriai rabszolgavadász.

– Mit tettél, te átkozott?! – vicsorgott a vukira. Greybok megpróbált föltápászkodni, de a zygerriai a kézfejére taposott, majd az arcába nyomta az áramvetőjét. Lenyomott két kapcsolót, és a vuki testét iszonyú fájdalom rántotta görcsbe. Elhomályosult a tekintete, elszorult a torka, és hiába kínlódott, képtelen volt levegőt venni. Úgy tűnt, a zygerriai elhatározta, hogy megöli. Aztán a fájdalom mintegy varázsütésre megszűnt, és a rabszolgavadász összeesett. Széthasadt koponyájából dőlt a vér, és Hatchet tűnt föl mögötte, kezében egy súlyos, éles kődarabbal. Greybok hálásan mordult föl, aztán ismét elvesztette az eszméletét. Biztos volt benne, hogy csak egy pillanatig – de mire magához tért, a dolgok már megváltoztak körülöttük. Hatchet egy lapos kődarabon ült, és épp egy fadarabbal piszkálta a fogait. A közeli lövegtornyok kiégve füstöltek, mindenfelé holtak hevertek, és a győztes felkelők épp a birodalmiakat és a rabszolgatartókat bilincselték meg. Valamivel odébb az egyik rozsdavörös rancor szétroncsolt teteme hevert, amit még így, holtában is óvatos tisztelettel került ki mindenki. Greybok nagy nehezen ülőhelyzetbe tornászta föl magát, és kérdőn vakkantott oda Hatchetnek.

– Hogy mi történt? – vonta meg a vállát a weeguay. – Hát barátom, az történt, hogy győztünk. Pontosabban szólva a felkelők győztek. Vagyis hát… ne zavarj össze! A lényeg, hogy valaki győzött, és a rabszolgatartók meg a birodalmiak vesztettek. – Palabar, aki eddig a felkelőket figyelte, most zavartan kuporodott le, és átkarolta a térdét.

– És most mi lesz? – kérdezte zaklatottan, miközben az arc-csápjai pont úgy reszkettek, akár egy nyugtalan ember keze. – A fűszert elégetik, a bányát bezárják, de… velünk mi lesz?

Azonban hiába törték a fejüket, nem tudták kiokoskodni.

– Hé, szépségem! – kiáltott oda Hatchet egy közelben elhaladó felkelőnek. – Most mi lesz? Már úgy értem, velünk, rabszolgákkal. – A katonanő elmosolyodott, amit akár biztatásnak is tekinthettek volna, de Greybok már épp elég jól ismerte az emberek gesztusnyelvét, hogy megértse, erre a kérdésre a nő sem tudja a választ.

– Nem tudom – vonta meg a vállát a katona. – És szerintem ezzel nem vagyok egyedül. De a lényeg, hogy szabadok vagytok! – Azzal továbbindult, és menet közben undorodva rúgott félre egy rohamosztagos sisakot. A távolban még dörögtek az ágyúk, jelezvén, hogy a Sevarcos bolygó még nem cserélt gazdát. Ki tudja, mire kettőt pislantanak, lehet, hogy visszajönnek a birodalmiak! De addig is… a jövő, hosszú idő óta először változásban volt, és a változás mindig lehetőségeket hordozott magában.

– Senki se tudja! – nevetett föl Hatchet keserűen, és megcsóválta a fejét. – Hallottátok cimborák? Senki se tudja! – Felállt és kiköpött. – Hát, ha ők nem tudják, akkor attól tartok, nekünk kell kitalálni! Mit szólnátok hozzá, ha itt hagynánk ezt a helyet? Végül is most már szabadok vagyunk, megtehetjük! És ki tudja, mi minden vár ebben a csodálatos Galaxisban három egykori rabszolgára?