– Tudod, cimbora, rettentő nagy szükségünk van rá. És, ugye, te sem akarod, hogy a HKB megtudja, ki az, aki belekotort a titkos adattárába, és fontos adatokat szivárogtatott ki?

Geraint úgy nézett vissza rá, mintha menten meg akarná fojtani.

– Te rohadt kis csirkefogó! Ezért kitaposom a beledet!

– Nem taposol ki semmit. Ebben az esetben ugyanis a HKB feltétlenül tudomást szerezne a dologról. Figyelj, ne izélj már, végül is milliók fölött rendelkezel! Igazán megtehetnéd.

– Serrin, ott vagy? – kérdezte Geraint.

Amint meghallotta a tünde hangját a háttérből, megtudakolta tőle, vajon szórakoznak-e vele.

– Nem, öreg cimbora, eszünkben sincs. Egyelőre nem tudom pontosan, honnan veszi Michael, hogy ennyi pénzre van szükségünk, de ha engem kérdezel, tényleg római egyes veszélyességi fokozatú lószarban vagyunk. Semmi kedvünk szórakozni veled, elhiheted.

Serrin hangjának őszintesége valamelyest lecsendesítette Geraint dühét. Már arra is hajlandó volt, hogy beszéljen Michaellel.

– Na jó – dünnyögte. – De előre szólok, ezért hat álló hónapig fogsz dolgozni nekem, te kis disznó, és azután sem felejtem el neked ezt a zsarolást, míg csak a pokol feneke ki nem jegesedik!

– Nevezzük inkább kölcsönösen előnyös megegyezésnek – mondta Michael. – Szóval: megállapodtunk! – tette hozzá, majd bontotta a vonalat.

Néhány perccel később ellenőrizte a bankszámláját: a kért összeg megérkezett.

– Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy fölnyomod a főnökeinél? – kérdezte Serrin. Geraint jó barátja volt.

– Hát persze, hogy nem. Amint veszi magának a fáradságot, hogy kissé elgondolkodjon a dolgon, erre ő maga is rá fog jönni, és megnyugszik. Mit csináljak, muszáj volt megszereznünk valahonnan azt a pénzt. Még ha mindenemet eladom, akkor se tudnék összeszedni annyit – magyarázta Michael. – Jaj, ne rágódj már ezen, cimbora! Sokkal nagyobb szemétségeket is műveltünk egymással iskolás korunkban!

– Nos, akkor azt hiszem, ideje lenne lefoglalni a repülőjegyeket Berlinbe – sóhajtott a tünde.

Úgy érezte, lassanként kezdi elveszíteni a talajt a lába alól. Reggel hat óra volt, de úgy tűnt, mintha a délután közepe felé járna az idő. Ráadásul egy olyan nap délutánjáé, amely az emberiségnek önmaga elpusztítására szánt minden drogja, mérge és káros szenvedélye teljes arzenálját fölvonultató éjszakát követi.

– Beszélek a légitársaság pénzügyi részlegével, hogy rögtön a repülőtéren fölvehessem a pénzt – jelentette be Michael. – Ha azonnal indulunk, kora délutánra Berlinben lehetünk. Akár alhatunk is egy keveset, azután még lesz időnk megvenni mindent, amire szükségünk lehet az akcióhoz. Holnap hajnalban pedig sort keríthetünk a von Hayek úrnál teendő látogatásra. Milyen hatásos lenne, ha éppen abban a pillanatban állítanánk be, amint a nap fölbukkan a horizonton… He-he!

Az angol ásítva tápászkodott föl a székéből. Háta, nyaka izmai elmerevedtek, bal karja fájdalmasan szaggatott. Serrin köhécselve újabb cigarettára gyújtott.

– Ó, hogy a búbánatba! – sóhajtott Michael. – Te is ilyen szörnyen érzed magad? A fejem búbjától a lábam ujjáig fáj!

– Megdöglöm – felelte mély átéléssel a tünde.

– Figyelj csak, volt már dolgod troll masszőrrel? Úgy értem, olyannal, aki tényleg érti a dolgát.

– Megdöbbentően hangzik – felelte Serrin, ha lehet, még nagyobb átéléssel.

– Még hogy megdöbbentően… Egy órával azután, hogy minden egyes izomrostodból hamburgerhúst csinált, úgy érzed magad, mintha halálra kínoztak volna. Aztán alszol valamicskét, és amikor fölébredsz, kedved lenne azonnal lefutni a maratont. Általában nincs szükségem ilyesmire, amióta rendszeresen meditálok, de most már napok óta elbliccelem az ezzel való foglalkozást, és ez kezd megártani. Azt hiszem, nem ártana kihívnunk a Troll Roll szolgálatot.

– Marha jó. Alig várom – jegyezte meg Serrin lakonikusan, és ismét köhögni kezdett.

– Ja, és még valakit föl kell hívnom – mondta Michael halkan, és a hálószobája felé indult.

Egyikük sem figyelt a beszélgetésre.

Niall letette a gépet a Saint Malón, és fél órán keresztül dohányzott, míg arra várt, hogy az illetékes hivatalnok megvizsgálja a papírjait. Nantes vagy Párizs? – tűnődött. – Vajon melyik lenne gyorsabb? Végül Párizs mellett döntött. Onnan átrepülhet Münchenbe. Aggasztotta azonban, hogy ez az útvonal eléggé kézenfekvő, így könnyen nyomon követhetik…

Ne légy paranoiás! – vitatkozott magával. Párizs a legjobb választás. Nantes-ból nincs is közvetlen járat Münchenbe, hiába van jóval közelebb hozzá. Délre Párizsban lehetek, délután négyre meg Münchenben, ha minden jól megy, és azután hat órára Schwandorjban. Meg tudom csinálni még ma este.

– Ki van zárva – adta a tudtára Mathanas. – Te is tudod, milyen sok idő kell a rituáléhoz. Hajnal előtt semmiképpen sem végzel vele. Hadd történjen napfelkeltekor. Abban az időben Luther úgyis mintha kevésbé lenne formában. Azt is tudod, hogy órák kellenek, amíg körüljárod a helyet, és földeríted a védelmi rendszereket. Nem szabad elsietned.

– Ha csak egy perccel is lekéssük, már nem tehetünk semmit! – vetette ellen Niall. – Hiába állunk már a küszöbön, ha elszabadítja azt a dolgot, mielőtt megakadályozhatnánk!

Mathanas elgondolkodott, végül úgy döntött, hogy ezt a kockázatot vállalniuk kell.

Niall előhúzta a hitelkártyáját, váltott némi frankot. Jegyet vett a Párizsba induló járatra, a visszajárót a zsebébe gyömöszölte, és a beszállókapu felé indult.

Menet közben megpillantotta magát egy tükörben. Patrick kerített neki váltás ruhát, ám az ing és nadrág kissé rusztikus volt: összességében úgy festett, mint valami francia paraszt, aki éppen egy rendkívül fontos és rendkívül értelmetlen politikai nagygyűlésre siet. Drámai arckifejezése azonban nem illett bele ebbe az összképbe. Megpróbálta haját a fakó kabát gallérja alá gyűrni, majd egy kézreálló kis varázslattal elváltoztatta az arcát és elrejtette a magasságát. Mélyet sóhajtott, és leszegett fejjel, magában halkan motyogva elindult a szeméttel borított folyosó fala mentén.

Serrin Kristennel vitatkozott, Michael elkeseredetten csomagolt, Tom pedig visszavonult a szobájába. A tünde arról próbálta meggyőzni a lányt, hogy ne menjen velük. Hiszen még azt sem tudja, hogyan kell elsütni egy fegyvert, fölösleges veszélynek tenné ki magát, és ennek az egésznek semmi értelme. Kristen érthetően dühbe gurult ezekre a szavakra.

– Amikor legutóbb fegyver volt a kezemben, nem hiszem, hogy panaszod lehetett rám – érvelt, és ebben tulajdonképpen igaza is volt. Végül is ő lőtte nyakon azt a gépfegyveres fickót, aki kis híján szerteszaggatta a tündét a pergőtűzzel odaát New Hlobane-ben.

– Jó, de ez most egészen más dolog lesz! – tiltakozott Serrin. – Sokkal, de sokkal veszélyesebb!

– És akkor mi van? – A lány szinte fújt, mint egy földühített macska. – Ott akarok lenni, és kész!

Ha dühös volt, a jobb lábával toppantott a padlón, mint egy makrancos kislány. Serrin eddig nem vette észre ezt a jellemző kis mozdulatot. Ha eltekintett a helyzet idegtépő voltától, be kellett ismernie, hogy igazán meggyőző gesztus.

– Fölbérelünk egy csomó testőrt – mondta a tünde.

– Egyelőre még senkit sem sikerült fölbérelnetek – mutatott rá a lány, – Egyszerűen nem hagyom, hogy nélkülem elmenj! Lehet, hogy megint nekem kell meghúznom a ravaszt, hogy megmentselek.

Kristen boldogan mosolygott. Úgy érezte, végre talált egy ütőkártyát, és elhatározta, hogy a lehető legnagyobb hasznot húzza belőle.

– És azt se felejtsd el – folytatta szélesen vigyorogva –, hogy most már két férfi is van az életemben, akikre gondot kell viselnem. Egyrészt te, másrészt pedig a férjem!

Mit volt mit tenni, Serrin menthetetlenül elnevette magát. Úgy látszik, ezúttal a lány került ki győztesen az összecsapásból.

– Na jó. De meg kell ígérned, hogy biztonságos távolságban maradsz! Fedezheted, aki előremegy, de te csak maradj hátul!

– Megígérem… – sütötte le a szemét Kristen, azután fölpillantott, és az arckifejezése mintha azt mondta volna: „Na jó, megteszem, ami tőlem telik, de nem kezeskedem magamért.”

A troll hanyatt feküdt az ágyán, jókora lábfeje túllógott a matracon. Csöndesen kibámult az ablakon, a korai New York-i napsütésbe. Karját összefonta a mellkasán. Bal kezének ujjaival érezte a fegyvercsatlakozó fémjét másik kezének bőre alatt.

A rohadt életbe – gondolta –, ha nem teszem tönkre a testemet ezzel a rengeteg fémmel, sokkal jobb sámán lehetnék. De most már túl késő.

Agyának hátsó zugából hívatlan emlékek merültek föl.

Mihez kezdek most? – tűnődött szomorúan. – Huszonöt éves vagyok. A Medve kiválasztott magának. Mindenki tudja, hogy ilyesmi nem gyakran történik az utcaiakkal. Azok az utcai sámánok, akiket ismerek, nagyrészt a Patkány útját követik, néhányan közülük a Kutyáét – ezek még a jobbik fajtába tartoznak – és nagy ritkán előfordul egy-két Macska. A Medve azonban nem szokott a városban mutatkozni… Valahogy. mégsem érzem azt, hogy rossz helyen lennék. Furcsa.

Hirtelen eszébe ötlött New Hlobane. A leghalványabb reménye sem volt, hogy megtalálja Serrint, mégis megtette. Máig sem tudja igazán, hogyan sikerülhetett: megpróbált egyáltalán semmit sem csinálni, csak üres és nyugodt maradni. Bárhogy igyekezett, nem volt képes közelebb jutni a dolog értelméhez. Tom egész eddigi életét azzal töltötte, hogy megpróbált tenni valamit: árnyakat üldözni, ölni, lópni, inni azokban az átkozott, régi időkben, jobb napokon meg dolgozni próbált Seattle külvárosaiban. Bármit kapott is az élettől, bármit, ami valamelyes jelentéssel bírhatott a számára, azért meg kellett dolgoznia: erősen kellett keresnie, akarnia, vagy legalábbis meg kellett próbálnia, hogy ezt tegye.

Ezzel együtt úgy érezte, hogy most valami igazán rossz vár rájuk. No persze, figyelmesen végighallgatta az angol magyarázatait és okfejtéseit, és a nagy részüket meg is értette. Ezúttal azonban Tom nem érezte a tényeket. Csak azt érezte, hogy ez a kusza szövevény nagy-nagy bajba ránthatja őket.

Nem is keveredtem igazán bele ebbe a nosferatu-dologba, mégis, sok ezer mérföld távolságból is érzem a veszélyt – merengett a troll. Fogalma sem volt, mit fog tenni, ha megérkeznek. Végül úgy döntött, egyelőre jobb lesz, ha vár, azután majd meglátja.

Éber álmodozását hangos kopogás szakította félbe.

– Megjött a Troll Roll munkatársa. Nem akarod igénybe venni a szolgáltatásait?

A vörös hajú tünde reszketve várakozott a repülőtéren. Valamiféle csodának köszönhetően túlélte az összecsapást, holott eddig nem volt meggyőződve róla, egyáltalán léteznek-e csodák.

Ha a csaj rájön… De nem, tételezzük föl inkább, hogy a fickó hitt nekem. Lehet, hogy ő is látta a fényt, lehet, hogy valóban testvér, és nem képes elárulni bennünket, egyszerűen nem képes rá. Hiszen az valóságos istenkáromlás lenne…

Ha visszamegyek Jennához, biztos, hogy megfog ölni! – megremegett. – Vagy még annál is rosszabb: kitépi az agyamat, és addig rázza, amíg ki nem hullik belőle, amit tudni akar…

Teste összerándult, ahogy szeme előtt megjelent Jenna dühöngő arca odahaza, Tir Tairngire-ban. Az a gyönyörű arc, de alatta, a testén tövisek és rengeteg vér… Velem is megteheti.

Nincs más választásom: el kell mennem Lutherhez – gondolta. – Közvetlenül kell figyelmeztetnem. Nem hívhatom föl; legalábbis innen nem.

Magellan verejtékes homlokkal rohant a jegykiadó pulthoz, hogy megváltoztassa a célállomását.

Michael örömmel vette észre, hogy a sors különös kegyéből a George nevezetű határőr kuksol a JFK repülőtér ellenőrzőkabinjában.

– Jaj, nem, már megint maguk! – nyikkant a határőr. – Hogy maguk mennyit mászkálnak.

– Mézeshetek, cimbora! – Michael elégedetten vigyorgott.

– Na ja. Gondolom, ez a két fószer meg koszorúslány – intett Tom és Serrin felé.

Michael elnevette magát a fickó lapos kis vicce hallatán. A humorérzék ezúttal a segítségükre sietett: George éppen csak egy pillantásra méltatta az irataikat.

– Reméljük, visszafelé jövet megint ő lesz szolgálatban – jegyezte meg Michael. – Nem élném túl még egyszer azt a tortúrát.

– Ha túl leszünk az egészen, elmehetünk Fokvárosba, és csináltathatunk Kristennek egy rendes személyazonosítót – javasolta Serrin.

Michael megpördült a tengelye körül, arcán győzedelmes mosoly hullámzott végig, odaugrott a tündéhez, és szorosan magához ölelte.

Serrin fölszisszent. A troll masszőrnő ügyködése nyomán még mindig úgy érezte, mintha húsklopfolóval verték volna laposra minden porcikáját.

– Imádlak, te zseni! – lelkendezett az angol.

A tünde értetlenül meredt rá.

– Fokvárosból egykettőre átugorhatunk Napvárosba! Büdös patkánylyuk, az igaz, de tud valamit, amiről egészen idáig teljesen elfeledkeztem!

– Mégpedig? – érdeklődött Serrin.

Bárhogy törte is a fejét, képtelen volt kitalálni, miben sántikál már megint ez az agyalágyult angol.

– Gyorsválásokat szerveznek, öregem! Soha nem hallottál még róla? Az egész Azániai Nemzetközösség területén megkötött házasságokra érvényes – jelentette be sugárzó arccal Michael. – Olvastam valahol. Ha mindkét fél megjelenik a hivatalban, és kölcsönösen egyetértenek a válás tényében, befizetik a szükséges összeget, és abban a pillanatban ünnepélyesen elváltaknak nyilvánítják őket. Kész, passz! Semmi cécó.

Azzal hirtelen ötlettől hajtva beviharzott az egyik boltba, ahonnan néhány perc múlva egy illetlenül hatalmas rózsacsokorral tért vissza. A megszólalásig hasonlítottak a valódiakra; de hát a selyem nem is olyan megvetendő helyettesítő anyag. Félig-meddig erőszakkal Kristen kezébe nyomta a csokrot, aztán térdre hullott előtte a porban.

– Drágaságom, kérlek, könyörgök, légy az elvált feleségem!

A lány kis híján hanyatt esett a röhögéstől, ám Serrin megállapította magában, hogy még soha nem hallott valakit ennyire elragadóan nevetni.

– Nos, nem is tudom, kedves Michael. – Kristen komolyságot erőltetett az arcára. – Tudod, hatalmas elhatározás ez egy lány életében. De nem bánom – és ezzel kipukkant belőle az újabb nevetéshullám –, igent mondok…

Michael elégedetten föltápászkodott a földről, és leporolta nadrágja térdét. Azután, mint aki jól végezte dolgát, összeütögette a két tenyerét.

– Na jó, menjünk, dobjuk át azt a nyamvadt vérszívót valami távolabbi létsíkra.

Ahogyan a beszállókapuk felé indultak, a troll Serrin mellé lépett.

– Neked aztán szép kis barátaid vannak, cimbora – jegyezte meg vigyorogva.

– Hát igen – mélázott a tünde. – Valahogy mindig is egy kicsit furcsa volt a fiú.

– A lány viszont gyönyörű – tette hozzá Tom halkan.

Serrin érezte, ahogy egy pillanatra összeszorul a szíve. Fájdalmas volt arra gondolnia, hogy valami hatalmas és pokoli dologba másztak bele, amelyből ki tudja, kikerülhetnek-e élve, és hogy voltaképpen ő volt az, aki Kristent belerángatta ebbe az egészbe. A másodperc tört részéig őrülten vágyott rá, hogy Sarkon fordulhasson, elsétálhasson, és csak annyit mondjon: „ez nem a mi dolgunk, majd valaki más elintézi”. Tudta azonban, hogy ezt nem teheti meg. Ugyanis nincs rajtuk kívül senki más, aki képes lenne rá.

Niall vásárolt egy karórát Párizsban. Végignézett a Fuchik aranyló során, meg a többi, hivalkodóan méregdrága holmin, ahogy hideg ragyogással feküdtek a bársonnyal bevont tálcákon, olyan vevőkre várva, akik minden pillanatban kérkedni szeretnének gazdagságukkal. Végül egy viszonylag szerény áru koreai modellt választott. Eddig nem nagyon volt szüksége rá, hogy pontosan tudja, hány óra. Hozzávetőlegesen mindig meg tudta állapítani az időt a nap és a hold állásából, meg saját teste jelzéseiből. Most azonban valamilyen okból – talán túlzott elővigyázatosságból – úgy ítélte meg, hogy szüksége lesz rá.

Egyedül érezte magát. Mathanas most nem volt mellette: asztrális formában bolyongott, hogy földerítse a rájuk váró utat, meggyőződjön róla, hogy nem követik-e őket, és összpontosítsa energiáit az előttük álló feladatra. Niall beült egy kávézóba a Champs Elysées járdáján, és fokhagymás csigát rendelt. Elgondolkodva piszkálgatta ki az apró állatokat fűszerrel borított házukból, és kortyolgatta hozzá azt a fura italt, amelyet a franciák nem átallanak sörnek nevezni. Az étlap szerint ugyanis „világos sör” volt ez a gyanús lötty, de Niall szerint sokkal inkább hasonlított valamire, aminek többek között egy döglött patkány hólyagjához is van némi köze. A folyadék egyetlen előnnyel rendelkezett: viszonylag hidegnek tűnt. Letette az asztalra a kiürült, kissé giccses söröskriglit, és letörölte a habot az ajkáról.

Tiszta hülye vagyok – gondolta. – Ki az a barom, aki sört rendel Franciaországban?Meg is érdemlem!

Imént vásárolt karórájára nézett. Ha pontosan jár, még kereken harminc perce: van a Münchenbe induló járatig. Rendelt egy Cointreau-t, hogy valami értelmes dolog is legyen a gyomrában. Egy hajtásra kiitta.

Tanulság a következő életemre – állapította meg filozofikusan, azután elindult, hogy taxit fogjon a repülőtérig. Jó ideje eldöntötte már, hogy nem figyeli tovább az amerikaiakat. Már úgyis elkéstek.

Délután négyre értek Berlinbe. Valamivel jobban érezték magukat, mivel sikerült egy kicsit szunyókálniuk a repülőgépen. Serrint kellemes meglepetésként érte, hogy Michaelnak igaza volt a masszázzsal kapcsolatban: egyes izmai mintha kifejezetten ellazultak volna.

Serrin még soha nem járt ebben a városban, és nem adott igazán hitelt Michael szavainak, amíg meg nem érkeztek. Akkor azonban be kellett ismernie, hogy az angol leírása a városról nem tartozott a költői túlzások kategóriájába. Eredetileg arra számított, hogy akkora káosz, amelyről Michael mesélt, úgysem létezhet a valóságban, elvégre a németeknek is megvan a magukhoz való eszük.

Berlin azonban rácáfolt minden elvárására.

A határőrök alig pillantottak rá az azonosítójukra, tulajdonképpen jórészt be is érték azzal, hogy messziről megnézzék. Egyikük elmosolyodott a házassági bejegyzés láttán, vigyorogva gratulált, olyan arccal, mint aki teljesen tisztában van vele, hogy a háttérben valami gyanús és illegális dolog folyik, ám esze ágában sincs akár a kisujját is mozdítani.

A repülőtér a jellemző arcok valóságos Bábelét vonultatta föl. Rongyos utcai színészek, zsonglőrök, bábosok, dadaista pantomimjátékosok; holdkóros vallási megszállottak, akik a következő hétfőre, szerdára vagy péntekre jósolták a világ végét (az adott vallás alaptanaitól függően), kiégett chipfejűek, utcalányok, utcafiúk, utca-akármicsodák, és persze töméntelen részeg mindenütt. A hozzájuk hasonló turistáknak csak nagy nehezen sikerült átkecmeregniük az útjukat elzáró emberi roncsok között. A biztonsági őrök legföljebb akkor voltak hajlandók foglalkozni a helyzettel, ha már nyílt erőszak fenyegetett. Serrinnek és kis csapatának a legkülönfélébb dolgokat kínálták föl lépten-nyomon: lányokat, fiúkat, füvet, drogot, szeszt, postai úton megrendelhető megváltást, továbbá azonnali tagságot mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen szervezetben.

– Még sose jártam itt – mondta Serrin Kristennek, aki szorosan a könyökéhez tapadt –, és azt hiszem, nem is jövök vissza soha.

– Á, azért ne túlozd el a helyzetet, cimbora – vigyorgott Michael. – Mindössze arról van szó, hogy a Szabad Város egyesíti magában mindazt, amit meg tudott őrizni az elmúlt hatszáz év civilizációjából. A sörük viszont jó. És ne aggódj, nem az egész város ilyen. Van, ahol kifejezetten rosszabb… Az igazat megvallva majdnem mindenhol, de legalább a Metropolitan, ahol megszállunk, a józanság csöndes oázisának látszik. Ráadásul elég biztonságos helynek tűnik, és nekünk éppen erre van szükségünk. És ami a legfontosabb: ebben a városban nem lesz nehéz megszerezni a kívánt fegyvereket és egyéb eszközöket. Szóval, azt hiszem, lesz elég elfoglaltságunk a nap hátralévő részére.

Serrin látványosan megkönnyebbült, amint megérkeztek a szállodához, ahol Michael négyszobás lakosztályt foglalt. A szalon falán hatalmas tridképernyő függött: egyikük sem látott még ehhez fogható méretűt.

– Ez tényleg első osztályú – ismerte el a tünde, miközben Michael sör után kutatott a hamis mahagóni bárszekrényben.

– Ha jól számolom, három lehetőség közül választhatunk – tűnődött az angol, majd fölnyitotta az egyik sörösüveget, és hosszan, élvezettel belekortyolt.

– Az első – folytatta, miután lenyelte az italt – : még éjfél előtt fölkutatjuk a legmarconább külsejű zsoldosokat, akiket csak kaphatunk a pénzünkért. Ebben az esetben nagyon gyorsaknak kell lennünk. Nem szabad időt adnunk az ittenieknek, hogy elkezdejenek komolyabban érdeklődni utánunk. Ne feledjétek, nem akarunk semmi fölösleges bonyodalmat. Ahhoz éppen elég pénzt hoztunk magunkkal, hogy minőségi munkaerőt vásároljunk, de ne legyenek illúzióitok: annyit nem tudunk fizetni, amennyiért bárki hajlandó lenne szembenézni egy nosferatuval.

– Egy nosferatu mágussal – pontosított Serrin.

– Ebben egyelőre nem vagyunk teljesen biztosak – javította ki Michael, ám a tünde pillantását látva hozzátette: – Na jó, tegyük fel, hogy mégis.

Serrin bólintott.

– Ha zsoldosokat bérelünk föl, könnyen megtörténhet tehát, hogy akció közben gyanút fognak, és faképnél hagynak bennünket. Senki sem bolond ekkora veszélynek kitenni magát, akármennyit kapjon is érte. Ezek szerint tehát elvben két lehetőségünk marad. Az egyiket már előre kizártam, de azért elmondom, hogy tudjátok követni a gondolatmenetemet.

Látom, ismét formában van – gondolta Serrin. – Megint megjelent az a mániákus csillogás a szemében. Szerintem meg van győződve róla, hogy az angolokat nem fogja a golyó.

– Ne nehezteljetek rám az ötletért – pislogott Michael –, de első nekifutásra a Humanisokra gondoltam.

Tom alatt megreccsent a szék. Michael megrémült a lehetőségtől, hogy a következő pillanatban esetleg egy sárgadinnye nagyságú ököllel találhatja szemben magát, ezért sietve magyarázkodni kezdett.

– Már mondtam, hogy ezt a megoldást azonnal elvetettem! Mindössze csak azért jutottak eszembe, mert ha valaki, hát ők aztán dalolva meghalnának, hogy megvédjék az általuk felsőbbrendűnek tartott fajt akár még a mi nosferatunktól is. Szerintem még fizetnünk sem kellene – nekik. Na jó, azért azt ismerjétek el, hogy őket legalább egyszerű lenne mozgósítani.

– Azt hiszem, talán egy tucatnyian is lehetnek közülük, akiket eltűntettem a föld színéről az eltelt évek során – dörmögte Tom –, és nem mondhatnám, hogy álmatlan éjszakáim lennének emiatt.

– Vagyis azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy elérkeztünk a harmadik lehetőséghez – folytatta szemrebbenés nélkül az angol. – Ez pedig az Ork Felszabadítási Hadsereg. Vagy, ha úgy jobban tetszik, az Ork Anarchista Kommuna, a Harcikutyák, vagy említhetnék még egy tucat nevet, de lényegében ugyanarról van szó. Az itteni lakosság egynegyede ork. A valódi aktivistákat két csoportra lehet osztani, Az egyik csapat, azok, akiket említettem, a kemény fiúk, de foggal-körömmel védik, amit elértek, és még többet akarnak. Szervezett csoportjaik vannak: azt is mondhatnám, ők az ork poliklub. A másik csoporttól viszont jobb lesz, ha óvakodunk. Ők a Horda. A legszívesebben megölnének mindenkit, aki nem úgy néz ki, mint egy nagy, ronda ork. Vagyis pusztán csak arról van szó, hogy ha segítséget keresünk magunknak, tudnunk kell megkülönböztetni az első típust a másodiktól.

– És szerinted ez megvalósítható feladat? – kérdezte Serrin.

– Van egy bár a Grenzstrassén, úgy hívják, Egyesülés. Elég viccesen hangzik, de itt gyülekeznek azok a berliniek, akik komolyan veszik a fajok közötti egyetértés gondolatát. A Horda tagjait szinte soha nem látni arrafelé. Rajtuk kívül azonban elég széles a választék. Résen kell lennünk. Vagyis olyanokat kell kiválasztanunk, akiket éppen eléggé feldühít a puszta gondolata is annak, amit Luther tervez. Viszont nem szabad olyanokkal kezdenünk, akik esetleg mindjárt túlzásba is viszik egy kicsit a dühöngést, és a mi fejünket követelik elsőnek.

– Miért pont az orkokra gondoltál? – érdeklődött Tom.

– Elsősorban azért, mert belőlük van itt a legtöbb, ők a legjobban fölszereltek, és ők képviselik a legszámottevőbb izomerőt. Bár felőlem aztán bárki más is jöhet, törpék, trollok, aki csak hajlandó segíteni nekünk, minél többen vannak, annál jobb. A másik előnye annak, ha orkokat hívunk, hogy ők elég jól elintézik egymás között a dolgot.

– És velem mi lesz? – kérdezte Serrin. – Éppen arra akarjuk megkérni őket, hogy segítsenek legyőzni egy megalomániás rasszista tündét, és tessék, ki kéri meg őket erre: egy másik tünde! Nem lesz ez egy kicsit gyanús?

– Nem – felelte tűnődve Michael. – Szerintem ha együtt látnak benneteket Kristennel, az elég meggyőző lesz. – Elkerülve Serrin kényelmetlen pillantását, folytatta. – Figyelj, nézz végig magunkon: egy troll, egy tünde, egy fehér férfi meg egy fekete nő. Szerinted úgy nézünk ki, mint akik éppen rasszista összeesküvést szőnek?

– Tényleg nem igazán – adta meg magát Serrin.

– Egy frászt „nem igazán”. Mondd ki nyugodtan: összeválogatni se lehetett volna jobban bennünket erre az akcióra.

– Ezzel együtt talán mégis szerencsésebb volna, ha Serrinnek nem kellene találkoznia azokkal az orkokkal – vélekedett Tom. – A logikád kifogástalan, csak tudod, az élet nem mindig logikus.

– Annál rosszabb nekünk – felelte szárazon az angol. – Nem, a világért sem akarom becsapni őket. Még úgy sem, hogy elhallgatok valamit előlük. Együtt kell végigcsinálnunk az egészet. Elvégre ezt várjuk el tőlük is.

– És mit szólnál egy köztes megoldáshoz? – ajánlotta a tünde. – Mi lenne, ha én valamivel utánatok érkeznék meg arra az Egyesülés nevű helyre? Ha nem vagyok ott, szerintem sokkal egyszerűbb lesz előkészítenetek a terepet.

– Nem rossz ötlet – biccentett Michael. – Most pedig nem ártana, ha összeírnánk a bevásárlólistát, és pontosabban is fölmérnénk az eszközigényünket. Sajnos, nem hiszem, hogy sikerülne atombombát szereznünk, még itt, Berlinben sem. Vagy legalábbis nem annyi idő alatt, amennyi a rendelkezésünkre áll. Ettől eltekintve azonban van elég pénzünk, hogy megkapjuk, amit csak akarunk.

E szavakkal Michael elkezdte előcsomagolni a kiberdekkjét az utazótáskájából.

– Azt hiszem, nem árt, ha keresek néhány kevésbé ismert helyet is, mint ez a bizonyos Egyesülés – magyarázta. – Szerintem egy fél óra nagyjából elég lesz.

A többiek bólintottak.

– Ezalatt pedig talán jó ötlet volna, ha Tom előremenne, megnézné magának azt a helyet, beszimatolna, esetleg beülne egy italra – folytatta az angol. – Jól jöhet, ha látják ott az arcát már előbb is. Később, ha visszamegyünk, majd arra gondolnak, hogy előreküldtünk valakit körülnézni, és tetszett, amit hallottunk. Ha tárgyalásra kerül a sor, nagyobb elismerést szerezhetünk magunknak, ha olyan színben tűnünk föl, mint aki alaposan átgondolta, és tudja, mit csinál.

– Van benne igazság – bólintott a troll, és föltápászkodott. – Mit is mondtatok, hol van az a hely?

Michael elismételte neki a pontos címet.

– Maradj ott nagyjából fél órát. Ne légy feltűnő, ne látsszon rajtad egyből, hogy szemügyre veszed a helyet.

– Figyelj, cimbora – dörmögte a troll –, lehet, hogy ronda vagyok, de hülye nem.

– Bocs – hebegte Michael. – Egy kicsit tényleg túlizgultam a dolgot.

Tom távozott, Michael pedig a Fuchit kezdte összeszerelni.

– Figyelj csak, biztos, hogy bele kell keveredned a rázósabb részébe is? – kérdezte Serrin óvatosan. – Elvégre nem vagy szamuráj.

– Viszont rohadt jó céllövő vagyok, legalábbis a Predatorral. Na, ne csináld már, hiszen New Yorkban lakom! Mire mennék a híres túlélőösztönöm nélkül? Egyébként pedig a frontvonal mögött szándékozom maradni. Azt hiszem, te is ebben állapodtál meg Kristennel…

Serrin bánatosan pillantott vissza az angolra. Mint már annyiszor, most is egy lépéssel előtte járt a tények kiderítésében. A tünde őszintén remélte, hogy jó irányban halad.

Michael fölkészült rá, hogy becsatlakozzon.

– Na jó – sóhajtotta –, nézzük, hol találunk errefelé olyasmit, ami kellően nagyot robban.

26.

Kezdeti aggályai ellenére Tom szinte azonnal otthon érezte magát a bárban. Még alig lépett be az ajtón, amikor legalább fél tucat különféle röpiratot nyomtak a kezébe innen is, onnan is; ezek mindegyike a fajok békés egymás mellett élésének előnyös oldalait állította a középpontba. A troll úgy ítélte meg, hogy a bár törzsközönségének lelkes, ennek ellenére jobbára ártalmatlan kinézete aligha felel meg a röpiratok harcos elveinek. Kényelmetlenül érezte volna magát, ha egy hamisítatlan német sörözőben ásványvíz mellett üldögél, így hát inkább úgy döntött, hogy alkoholmentes sört rendel. Odahaza az alkoholmentes sörnek olyan íze volt, mint az állott patkánypisinek, dé a németek nyilván jobban ügyelnek az ilyesmire.

Az első kortynál a troll szeme elkerekedett, majd közelebbről is szemügyre vette a félig kiürült söröskriglit. A kitűnő íz őszinte meglepetéssel töltötte el. Komló, árpa, élesztő és még valami megnevezhetetlen zamat simogatta az ízlelőbimbóit. Éppen azon volt, hogy rendeljen még egy korsóval, amikor hirtelen elszabadult a pokol. Az ajtó irányából lökéshullámok rázták meg a helyiséget, Tom székestől fölborult, és az asztal alatt keresett menedéket. Erősen odaütődött a padlóhoz, és kissé még kábultan pislogott az ajtó körül kavargó lángokra és szerterepülő fémdarabkákra, a rémült arcokra, hallotta a német nyelvű kiáltásokat és a gránáttámadást kísérő gépfegyverek kereplését. Körülötte, a padlón összetört poharak és a berendezés lehasadt darabjai hevertek. Homályosan észlelte, hogy néhány üvegcserép a karjába vágódott, de az arcát szerencsére semmi nem érte.

A Roomsweeper nem volt éppen a legmegfelelőbb fegyver ehhez az alkalomhoz. Jelen esetben jobban tudott volna örülni egy egyszerű pisztolynak, de ezen most aligha maradt ideje gondolkodni: oldalt hemperedett, célzott és kiürítette a tárat az ajtó irányában. Csak reménykedni tudott benne, hogy nem álltak az útjában békés járókelők, hiszen ezeket addigra úgyis régen elsodorták már a gránát keltette lökéshullámok.

Füst homályosította el a látását, mire a tár kiürült. Körülötte töltények pattogtak, süketítő dörrenések visszhangzottak a falak között. Vagy féltucatnyi vérző test hevert körös-körül, néhányuk természetellenes szögben megtekeredve. Körülpillantva Tom hirtelen észrevett egy ork nőt, aki félig lehunyt szemmel, ütemesen ringatózva mormogott maga elé, mintha varázsolna. A következő pillanatban tűzcsóva röppent az ajtó felé, és csapott ki az utcára. A hatását nem lehetett látni a sűrű füstön át, de az ordítások jól hallhatók voltak még a bárt betöltő kiáltozáson és lövöldözésen keresztül is.

Isten hozott Berlinben – gondolta Tom. – Lehet, hogy Michael nem csak a száját jártatta, amikor anarchiát emlegetett.

Valakinek sikerült becsuknia a külső ajtót, és néhányan éppen karvastagságú fémrudakkal támasztották meg belülről. Tom észrevette, hogy magát a külső ajtót is fém bontja: nyilván nem jelentenek újdonságot itt az effajta támadások. Sajnos, az ostromlottak között sajátos kommunikációzavar jelei látszottak, hiszen amíg egy tünde éppen az ajtót igyekezett bereteszelni, nem messze tőle egy ork éppen az egyik ablakot verte ki, hogy SMG-jéből gépfegyvertüzet zúdíthasson az utcára.

Tom mélyeket lélegzett, és megpróbált négykézlábra állni. Hirtelen észrevette, hogy az ork nő őt figyeli. Rögtön meg tudta állapítani, hogy Macska-sámán, még csak erőt sem kellett kifejtenie hozzá, A nő fekete szeme elkerekedett, ahogy Tomra nézett, és a következő pillanatban kiáltozni kezdett. A troll még így is csak alig hallotta, hiszen kis híján megsüketítette az iménti robbanás, de amúgy sem ment volna vele semmire. A nő nyilván németül kiabált, vagyis akkor sem értette volna, ha történetesen sikerül meghallania.

A nő végül odakúszott hozzá, és megragadta a ruháját, közben még mindig kiabált.

– Bocsánat, nem értem – dünnyögte a troll gyámoltalan arccal.

A nő végre észbe kapott, és a helyiség hátsó része felé mutatott. Két ork éppen akkor nyitott föl egy csapóajtót a padlón, a bár közönségének nagy része pedig azonnal odatódult, hogy eltűnjön a lefelé vezető lépcsőkön. Tom fölkelt a földről, és követte őket.

Michael csöndesen üldögélt a Tarantelben, iszogatta a poharában lapuló fehérbort, tekintetével alkalmas üzleti partnert keresgélve. Az igénytelen külsejű bárhelyiség a pletykák szerint a helybéli fegyverkereskedők kedvelt előfordulási helye volt, akiknek üzleti területe szinte egész Európát átfogta. A jelenlévők közül kétségkívül a britek és az arabok tűntek a legynagyobb játékosoknak, nem volt nehéz elképzelni róluk, hogy milliókkal dobálóznak. A dél-amerikaiak pedig nyilván jövőbeli vevőik voltak. Michaelhoz hasonlóan mindannyian méregdrága, márkás öltönyt viseltek, bár az angol első pillantásra látta rajtuk, hogy nem velük fog üzletet kötni. Szándékosan öltözött fel ilyen feltűnően: azt hitte, ha nagyfiúnak nézik, nagyobb bizalmat szerezhet magának leendő üzletfeleinél. Elég hamar rá kellett azonban jönnie, hogy rosszul ítélte meg a helyzetet.

– Mit gondol, tudok magának olyasmit mondani, ami érdekelné? – szólalt meg egyszer csak egy unott hang a háta mögött.

A férfi németül beszélt, de a kiejtése alapján Michael arra gondolt, inkább osztrák lehet. Vagy talán cseh. No, de végeredményben ez úgysem számít. A lényeg az, hogy mit kínál eladásra.

– Elképzelhető – felelte hidegen Michael. – Előrebocsátom azonban, hogy nem szándékszom akkora tételben vásárolni, mint gondolná.

A férfi letelepedett a mellette lévő székre.

A fából készült, dísztelen székek és asztalok jól illettek a bár jellegéhez, amely mintha makacsul igyekezett volna minden feltűnést elkerülni. Az ajtó körül azonban hat nagydarab troll biztonsági őr lebzselt, és ez elárult egyet s mást a bár profiljáról.

– Nos, nem fogja elhinni, de még örülök is neki – mosolygott a férfi. – Tudja, nem szívesen tárgyalok nagykereskedőkkel.

A fickó arcát sűrű szakáll takarta, szeme szinte láthatatlan volt a sötét árnyék mögött, amely még ebben a környezetben is kissé szélsőségesnek tűnt. Volt egy kis pocakja, éppen csak annyi, hogy szűknek tűnjön rajta az egyébként jól szabott nadrág, selyeminge azonban kifogástalan volt, úgyszintén a sötétkék nyakkendő, amely kiválóan illett öltönye színéhez.

– Néhány emberem számára keresek alapvető felszerelési cikkeket – mondta Michael, miután ismét kortyolt a borból. – És kellene néhány kevésbé alapvető dolog is.

– Azt hiszem, tudnék segíteni – bólintott a fickó. – Szólítson csak Walternek.

– Ön pedig szólíthat Jamesnek – felelte Michael. – Ha nem bánja, a kevésbé nyilvánvaló dolgokkal kezdeném. Egyelőre nem vagyok teljesen biztos benne, hány emberrel kell számolnom, ami az alapfelszerelést illeti; de ha megfelel, ma este ezt is meg tudom mondani. Biztos benne, hogy tudja szállítani nekem az alapdolgokat?

– Mr. James – dőlt hátra a székén a másik férfi –, első osztályú, vadonatúj árum van, minden elképzelhető alkalomra megfelel.

Michael elvigyorodott, aztán előrukkolt a bevásárlólistájával.

Nem vette észre hátrébb, az árnyékban a vörös hajú tündét, de még ha sikerül is megpillantania, akkor sem ismerte volna föl. Hiszen soha azelőtt nem találkozott Magellannal.

A tünde némán üldögélt, magában mosolyogva, mint aki még mindig alig hisz a szerencséjének. Tekintetét egyetlen szempillantásnyira sem fordította el az angol hátáról.

Enyhe kifejezés, hogy Tom nem rajongott a szennyvízcsatornákért. Seattle-ben alkalma volt közelről is megismerkedni néhánnyal – jóval közelebbről, mint szerette volna –, és nem mondhatni, hogy ínyére lettek volna. Nagyjából ugyanez volt a helyzet a berliniekkel.

A Macska-sámán a közelében maradt, le nem vette róla a szemét. Különféle csoportok tűntek föl különféle irányokból, és Tom csodálkozva vette észre, hogy ezek a csoportok szigorúan rasszok szerint szerveződnek. Ennyit a fajok békés együttéléséről és integrációjáról – gondolta sötéten a troll. Körülpillantott: ő maga egy nagyjából tíz-tizenkét ork-ból álló csoportosulás kellős közepére került. A Macska-sámán éppen odafordult ahhoz a társához, akit Tom már odafönt is látott, menekülésük előtt, amint gépfegyvertűzbe borította az utcát.

– Günther, látogatónk van, ha még nem vetted volna észre – szólalt meg a sámán. Szinte tökéletes angol szavain alig érződött némi akcentus.

Az ork kelletlenül végigmérte Tomot.

– Elég nagy hülyeség volt lövöldöznöd odafent – mutatott Tom fegyverére.– Megölhettél volna valakit közülünk.

– A robbanás után senki sem maradt az ajtónál – vágott vissza a troll. – Nem hiszem, hogy veszélyes lett volna. Mégis, mit vártál tőlem, hogy előtte népszámlálást tartsak?!

Az ork nő óvatosan Tom felé sandított. A troll számított rá, hogy a nő nyilván már jóval előbb érzékelte az auráját, azt azonban még megtippelni sem merte, milyen reakciót válthat ki belőle az ilyesmi. A Macskasámánok meglehetősen kiszámíthatatlanok.

– Mit kerestél áz Egyesülésben? – kérdezte a nő. – Úgy néztél ki, mint aki fölméri a helyet. Mi dolgod volt ott?

– Hosszú történet – felelte elővigyázatosan a troll. – Kik voltak, akik rátok támadtak?

– Kreutzritterek. – A sámán a megfelelő szót keresgélte. – Hogy is szoktátok mondani… Afféle vallási fanatikusok. Le akarnak számolni az eretnekekkel. – A nő bosszúsan vicsorgott. – Általában a hozzád hasonlókra vadásznak. Bennünket eddig nem mertek bántani. Ezért még megfizetnek, és hamarabb, mint gondolnák!

A troll pislogott.

– Még mindig nem mondtad meg, ki vagy, és mit kerestél a bárban! – figyelmeztette a nő.

Tom bemutatkozott, aztán törni kezdte a fejét, hogyan is vágjon bele a történetébe.

– Az a helyzet – mondta végül –, hogy elég rázós ügyről van szó. Azért jöttem, hogy keressek néhány megbízható segítőt valami… Valami nagyon-nagyon fontoshoz. A pénz nem számít.

A nő megint vicsorgott. Tom hirtelen ráébredt, hogy egyáltalán nem fest úgy, mint akinek elköltendő, fölösleges pénze van.

– Van néhány barátom – magyarázta. – Velük jöttem. Előreküldtek, hogy szétnézzek itt. Ha tetszik, amit látok, visszajövünk, és elmondjuk az egész történetet. Hidd el nekem, tényleg van elég pénzünk hozzá!

– Kit akartok kicsinálni?

– Egy rasszista őrültet. Muszáj megállítani – tette hozzá ügyetlenül a troll.

– Berlin telis-tele van rasszista őrültekkel – felelte elutasítóan a nő. – Épp most találkozhattál néhánnyal közülük. Mitől olyan különleges a tiétek?

– Attól olyan különleges, hogy nem puskákkal meg gránátokkal jön ellened… Hanem kotyvasztott valami vírust. Vagy járványt, vagy mit. Olyan járványt, ami csak a saját fajtáját hagyja életben, és megsemmisíti az összes többit.

– Nap mint nap hallunk efféle történeteket – csóválta a fejét az ork sámán. – Egy újabb kupac lócitrom. Minek hallgassam tovább?

– Mert a barátaim hat számjegyű összeget ajánlanak föl annak, aki hajlandó elvállalni a megbízatást.

Günther ismét végigmérte Tomot, összevont szemöldökkel. A troll úgy érzete, szeretnének hinni neki. Végül is ki ne akart volna ebben a helyzetben?

– Nem kérek mást tőletek, csak találkozzatok a barátaimmal. Majd ők elmondják a többit – kérlelte őket Tom. – A pénzt előre kifizetik.

– Éppenséggel meghallgathatjuk őket – felelte lassan a sámán. – Menj el a Grenzstrasse végéig, és fordulj be jobbra. Günther ott fog várni. Ha nyugton maradunk, a rendőrség majd csak megunja… Mondjuk, másfél óra múlva?

– Nagyszerű – biccentett Tom. – Most pedig lássuk csak, hogyan is tudnék kijutni innen…

Miután leszállt a repülőgépről Münchenben, Niall vásárolt egy nagyfelbontású Bavaria-térképet, autót bérelt, és megpróbált eligazodni a város forgatagában. Egyáltalán nem tetszett neki, amit tapasztalt. Már nagyon régen nem kellett forgalomban vezetnie, leszámítva persze Tir na nÓg falusias útjait, így most az őt körülvevő rengeteg autó és kamion puszta látványa is megizzasztotta. Olyan lassan hajtott, amennyire csak tudott, közben reménykedve ide-oda forgatta a fejét, hátha megpillant egy jelzést, amely eligazítja, hogyan is kellene ráhajtania a Regensburg felé vezető autópályára. Végre pirosat kapott, és volt ideje szétteregetni a térképet a kormányon. Hirtelen beléhasított a fölismerés: tulajdonképpen fogalma sincs, hol van.

Nürnbergbe kellett volna repülnöm inkább – gondolta elkeseredetten. – Most talán az lesz a legjobb, ha elmegyek Ihgolstadtig, és onnan próbálom meg megtalálni az utat. Még mindig ez látszik a leggyorsabb megoldásnak.

Karórájára pillantott. Fél órával későbbre járt az idő, mint gondolta. Hirtelen dudaszó harsant mögötte: a lámpa közben zöldre váltott, és hátulról sürgetni kezdték, ne totojázzon már.

Természetesen elfelejtett bekanyarodni a Westwinden: úgy suhant el mellette, hogy még csak észre sem vette. Az agya túlságosan tele volt olyasféle kérdésekkel, mint például hogy hogyan tartsa titokban a közeledtét, hogyan használja föl az üst hatalmát, miféle szellemeket és elementálokat idézzen meg segítségül, hogyan derítse föl Luther figyelmeztető- és jelzővarázslatait…

Hamarosan rá kellett ébrednie azonban, hogy ha egy darabban szeretne megérkezni, jobb lesz, ha abbahagyja a tűnődést, és a vezetésre figyel. Minden tervezgetés hiábavaló volt, ha a végén maszatos foltként kenődik szét az úton reményteli elképzeléseivel együtt. Elővigyázatosan, körültekintően kormányozta tehát a járművet München idegbeteg közlekedési dugóin keresztül, az Ingolstadt felé vezető jelzéseket követve.

– Tökéletes – jegyezte meg halkan Michael. – A felszerelés tetszik. Azt hiszem, megveszem. Kár, hogy nincsen több gázálarc. Elég sokat fizettem volna értük.

A férfi vállat vont.

– Olyan, ami vírus ellen is véd, nincs. Ilyet eddig senki nem kért. Ha ad egy hetet, talán meg tudom szerezni, de ez eléggé különleges felszerelési tárgy. Azok, amelyeket ajánlok, kiszűrik a baktériumokat és a mérges gázokat, de még így is elég sokba kerülnek.

– Na jó. Maradjunk hatvanötben, a speciális cuccokért. Ma este tízre meg tudja szerezni őket?

A fickó bólintott,

– Fölírtam a számomat – folytatta Michael. – Hívjon föl fél tízkor, és megbeszélünk egy találkozási pontot. Most pedig térjünk rá az előleg kérdésére.

– Ötven százalék – vágta rá hanyagul Walter.

– Egy kicsit sok ekkora összeg esetében, nem gondolja? – vágott vissza Michael.

– Nézze, uram, ha szokásom volna lelépni az ügyfeleim pénzével, már rég nem üldögélnék itt ilyen nyugodtan – felelte szenvtelenül a férfi. – Fölteszem, mostanra már többszörösen halott lennék. Ebben az üzletágban nem kifizetődő dolog átverni a fogyasztót. Mondjuk, agyonlőni egy sötét sikátorban, az már más kérdés, de átverni… Szeretek alkudozni, de ebben az egyben nem ismerek alkut.

Michael elvigyorodott.

– Na jó. Mit szólna harminchoz, előlegnek? Szép kerek szám. Egyébként is csak tízesek vannak nálam. Ez így megfelel?

– Megteszi. Örömömre szolgál, hogy üzletet köthetek önnel, Mr. James, Estefelé fölhívom, és megmondja, hány személyre számoljuk ki az alapfelszerelést, a fegyverzetet és páncélzatot, rendben van? A végleges árban majd akkor megállapodunk. Harminc perc alatt előkerítem magának. Ahogy mondottam volt: nagy öröm magával üzletet kötni.

A fickó fölhajtotta, ami a poharában maradt, fölkapta az asztalról a négyrét hajtott újságot, amelybe Michael előzékenyen belecsúsztatta a bankjegyeket, majd távozott.

Michael kifizette a számlát, fölvette kasmírfelöltőjét, és hamarosan ő is az ajtó felé indult, hogy taxit hívjon.

Sajnos, soha nem jutott el a bejáratig.

Ahogy összerogyott, szinte alig volt tudatában, mi történt vele. Tétován a felöltője zsebébe nyúlt, és megszorította a kis fémkártyát. Az az utolsó New York-i telefonhívás minden pénzt megért. Mögötte a tünde éppen akkor olvadt bele a mellékutca homályába; elkeseredetten rohant, hogy a háta mögött hagyja a dühös és rémült kiáltásokat, és kétségbeesetten keresgélt egy ajtót, bármilyen rohadt ajtót, ahol eltűnhet.

Talált egyet.

Tom föl-alá járkált a Metropolitan lakosztályában. Türelmetlenül várta, hogy Michael visszatérjen. Az idő egyre jobban fogy. A Fuchihoz csatlakoztatott nyomtató hirtelen kattogni kezdett. Serrin a trollra pillantott. Fej fej mellett várták, hogy a papírlap végre előkússzon a szerkezetből.

„Hahó, Mindenki. Attól tartok, történt velem egy kis kellemetlenség. Ha megkapjátok ezt az üzenetet, az valószínűleg azt jelenti, hogy a BuMoNa orvosi szolgálata összeszedett. Jó ötlet volt biztosítást kötni! A legjobb lesz, ha a BUMoNánál érdeklődtök, merre vagyok, és hogy élek-e még egyáltalán. Ha meghaltam, örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Ja, tényleg, a pénz az aktatáskámban van, kártyán és bankjegyekben.”

Serrin hitetlenkedve beütötte a német mentőszolgálat telefonszámát. Rövid kérdezősködés után a hangja kissé elmélyült, puszta „igenekre” és „nemekre” korlátozódott. Amikor végül elbontotta a vonalat, csak állt ott megnyúlt arccal, nem tudva, mihez fogjon.

– Mi történt? – kérdezte Tom.

Serrinnek csak ekkor jutott eszébe, hogy még mindig nem mondta meg neki, mi állt a nyomtatóból előcsusszanó papírlapon.

– Michael a városi kórház intenzív osztályán van. Hátba lőtték, az egyik veséje károsodott, a golyó átütötte a lépét. Szisztémás sokkot kapott. Gerincsérülés is valószínűsíthető. A Tarantel nevű bárban történt.

– A rohadt életbe – tört ki a trollból.

– A legközelebbi rokonával szeretnének beszélni – mondta halkan a tünde.

Mindketten Kristenre néztek. A lány bizonytalan arccal álldogált mellettük, az alsó ajkát harapdálva.

– Kristen, azt hiszem, be kellene menned hozzá – mondta Serrin határozottabb hangon. – Ha egyáltalán képes beszélni, elmondhatja, mi történt vele. Tom, te meg én pedig lebonyolítjuk a találkozót azokkal az orkokkal. Nem szabad elhülyéskednünk, pláne a történtek után. Kristen, hadd halljam, el tudod intézni?

A lány lassan bólintott, közben egyik lábáról a másikra állt.

– Megteszem, amit kell – felelte, és kissé megköszörülte a torkát.

– Mi is. – Serrin hirtelen nagyon egyedül érezte magát, még így is, hogy mellette voltak a többiek. Egészen idáig Michael kovácsolta a terveket, ő volt az, aki átlátta az egész ügyet, és most hirtelen ez a feladat is az ő nyakába szakadt. Ráadásul szörnyen érezte magát a gondolattól, hogy az angol esetleg meg is halhat emiatt a szerencsétlen ügy miatt; ha úgy vesszük, őmiatta. Mégsem érezte bűnösnek magát – nem érzett mást, csak jeges haragot.

– Fogjunk egy taxit – szólt oda Tomnak, miközben a pénz után kutatott Michael aktatáskájában. – A legjobb lesz, ha fölbéreljük a legutolsó rohadt szamurájt is, aki csak mozdulni tud ebben a koszfészekben!

27.

A taxi, amelyben Serrin és Tom ült, kétszer is megfordult a Grenzstrassén, mire Günther végre úgy döntött, hogy fölfedi magát előttük. Egy kézmozdulattal jelezte, szálljanak ki a kocsiból. Kifizették a vezetőt, fölhajtották kabátjuk gallérját, és kiléptek a járdára. Serrint kifejezetten idegesítette a zsebében cipelt bankjegyek súlya, és nagyon szerette volna már, ha hallhatja Kristentől, hogy hogy van Michael.

– Szerintem a barátaid a fellegekben járnak, kolléga – dörmögte az ork Tomnak, ahogy átvezette őket az utca túloldalára.

– Nem hinném – felelte a troll –, különösen, hogy az egyiküket éppen most lőtték hátba, miközben fegyvereket akart vásárolni nektek, fiúk. Föltéve persze, hogy elvállaljátok a megbízást. Még most is az intenzív osztályon van.

– Na persze. Jó duma!

– Egy nyavalyát duma! – tört ki dühösen Serrin. – Mit gondolsz, idejövök egy ekkora köteg pénzzel a zsebemben, és csak dumálok, mi?! Talán még hátba is lőttük a saját emberünket! Vagy talán azt akarod, hogy vigyünk be a kórházba, és megnézhesd a saját szemeddel?

– Jól van, na, nem kell úgy mellre szívni – mentegetőzött Günther.

Befordultak egy sikátorba. Günther intett nekik, hogy kövessék, és belépett egy jelszavakkal telefirkált ajtón. Odabent teljes sötétség fogadta őket, majd kisvártatva halvány fény gyulladt.

Serrin agyán hirtelen átsuhant az erős óhaj, bárcsak az orkok rászoknának a dezodor használatára. Az aprócska helyiségben ugyanis hat szamuráj várakozott, meg egy nő; nyilván az a Macska-sámán, akit Tom említett. Ez egyben azt is jelentette, hogy hét legkülönfélébb márkájú, ám egyaránt meggyőző külsejű fegyver csöve szegeződött rájuk.

A rongyos farmerek és átizzadt dzsekik elárulták, hogy a fegyverek tulajdonosai általában köpnek a személyes higiéniára.

– Most pedig mondjatok el mindent – szólította meg őket a sámán. – Ne áltassátok magatokat: ha hazudtok, azonnal tudni fogom.

Azzal a tündéhez fordult.

– Varázslattal próbálod elrejteni magadat előlem – mosolygott az ork nő. – Azt hiszed, ez biztonságot ad. Átlátok rajtad! Jobb lesz, ha mindent elmondasz, köntörfalazás nélkül.

– Két dolgot előrebocsátanék – kezdte Serrin, tudván, hogy valóban nincs más választása. – Az egyik: egy barátunk súlyos lövést kapott fél órával ezelőtt, és telefonálnom kell, hogy kiderítsek valamit az állapotáról. Ha akarod, beütheted a kódot te magad, vagy ellenőrizheted, hogy legális-e a szám. A másik pedig…

Egy pillanatra megtorpant, ujjait végigfuttatta a haján.

– Nos – folytatta –, amit elmondok, meglehetősen hosszú és még annál is hihetetlenebb történet lesz. Lehet, hogy ha meghalljátok, egyszerűen elküldtök a fenébe. Nem érvelhetek mással, mint hogy egy nagy halom pénzt fizetünk nektek, ha hajlandóak vagytok velünk jönni, és a saját szemetekkel megnézni. Úgy értem, elsősorban te – tekintete végigsöpört a hallgatóságon, és megállapodott a sámánon –, te tudnád mágikus úton átkutatni azt a helyet, ha már ott leszünk. Regensburg közelében van. Jó lenne, ha hajnalra odaérnénk.

– Nem lehetetlen, föltéve persze, hogy sikerül még éjfél előtt elindulnunk- bólintott az ork nő, azután Tomhoz fordult. – Ettől persze még éppen elég időnk marad, hogy meghallgassuk a meséteket. Szóval beszélj, troll, de azt ajánlom, hogy nagyon fontold meg, mit mondasz!

– Csak egy percet tölthet nála – mondta a lánynak az ápolónő. – Most éppen alszik. Pihennie kell. Rettenetesen gyenge. Kérem, ne mondjon neki olyasmit, amivel fölizgathatja!

Az. ápolónő gyanakodva nézegette a házasságról szóló bejegyzést Kristen iratain. Az efféle lányok nem szoktak érzelmi alapon hozzámenni az olyan pénzes pasasokhoz, akik utazási biztosítást kötnek teljes orvosi ellátásra. A férfi elegáns ruhái, bankjegyektől duzzadó zsebe sem olyasvalakiről árulkodtak, aki néger lelenclányokat szeret feleségül venni. A lány azonosítója azonban rendben lévőnek tűnt, és az orvos is beleegyezett, hogy meglátogathassa a beteget.

Kristen halálra rémült. A rendőrség éppen csak néhány szót kérdezett tőle itt, a kórházban, de látszott, mennyire meglepi őket, hogy Michaelt nem rabolták ki. Így persze fogalmuk sem volt az emberölési kísérlet indítékáról. A lány reménykedett benne, hogy nem szegődnek a nyomába, ha kilép a kórházból.

– Hogy van? – kérdezte óvatosan. – Meg fog gyógyulni?

– Ezt Kohler doktortól kellene megkérdeznie – felelte a nővér, miközben Michael szobája felé kísérte a lányt. – A látogatás után majd beszélhet a doktor úrral. Ügyeljen rá, hogy ne zavarja a beteget! Most az a legfontosabb, hogy pihenni tudjon.

Michael sokkoló látványt nyújtott, még akkor is, ha Kristen boldog volt, hogy egyáltalán viszontláthatja élve. Orrából és karjából csövek lógtak, az intenzív osztály halkan zümmögő csúcstechnológiája ölelte körül, amely képes rá, hogy a legközelebbi hozzátartozót is elembertelenítse. Testét áttetsző szálak fonták körül, mint a gubó a lárvát, és a szálakon keresztül rózsaszínes folyadék áramlott. A lány dermedten figyelte a csatlakozókat, ahol a szálak beléptek Michael testébe, szinten tartva a testfolyadék-háztartását, pótolva az elveszett oxigént, egyenletesen adagolva a fájdalomcsillapítókat. Még soha nem látott ilyesmit, ezért csak halvány elképzelései voltak, mire szolgálhat.

A férfi lassan kinyitotta a szemét. A lány még csak a kezét sem tudta megfogni, hiszen teljesen átfonták a szálak és csövek; be kellett érnie azzal, hogy ügyetlenül homlokon csókolja. Kisimított homlokából egy verejtéktől összetapadt hajfürtöt.

– Szia – mondta erőtlenül a férfi.

A hangja alig volt több, mint rekedt suttogás; a lánynak közelebb kellett hajolnia, hogy megértse, mit mond.

– Figyelj, ez életbe vágó fontosságú. Jobb lenne, ha följegyeznéd valahová.

A lány a táskájába nyúlt, és rövid keresgélés után apró, hordozható lejátszót húzott elő, hogy lemezre vegye az elhangzó szavakat. Michael, ha tehette volna, elmosolyodik a látványtól.

Szép sorban elmondott minden tudnivalót: hogy mikorra várható a hívás, és beszélt Walterről is.

– Serrin az összes pénzt magával vitte, hogy kifizesse a szamurájokat? – kérdezte végül.

A lány a fejét rázta.

– A nagy része még mindig a táskádban van – tette hozzá.

– Ha nem sikerül elérned Serrint, neked magadnak kell lebonyolítanod a találkozót. Vidd magaddal a házassági okiratokat. – Michael arca fájdalmas mosolyba torzult. – Tudod, hol a pénz meg a táska?

A lány bólintott, és azt mondta, Michael csak legyen nyugodt, és pihenjen sokat, ők majd mindent elintéznek.

A nővér tűnt föl az ajtóban.

– Tudod-e, kislány, micsoda gazdag özvegyasszony lesz belőled, ha földobom a talpam? – suttogta Michael, de a hangja köhögésbe fulladt.

– Ne merészelj ilyeneket mondani!

Kristen kétségbeesetten szerette volna, ha átölelheti a férfit, ha köréfonhatja a karját, és megvédheti mindentől, ha jóváteheti, ami történt. Nem tehetett azonban többet, mint hogy ujja hegyével megérintette Michael ajkát, mielőtt a nővér kiparancsolta volna a szobából.

A lány magányosan ácsorgott a kórház folyosóján, a személytelen fertőtlenítőszer-szagban, táskája fülét szorítva, erősen küzdve, nehogy elsírja magát.

– Frau Sutherland? – kérdezte egy hang a háta mögött.

Az orvos csinos fickó volt divatosra nyírt hajjal, jobb arcán olyasféle heggel, amely egy másik korban talán párbajból származó sebhely is lehetett volna. Szerencsére nem az állán volt; a lány így is összeborzadt, ahogy eszébe jutott Serrin leírása arról a férfiról, aki megpróbálta elrabolni. Összehúzta a szemét. A doki olyasféle pasasnak látszott, aki több figyelmet szentel egyes csinos nővérkéknek, mint a betegeinek.

– Hogy van? Mi lesz vele? – kérdezte Kristen elvékonyodó hangon. Nyomorultul érezte magát.

– Az állapota stabil, Frau Sutherland, ennyit mindenesetre elmondhatok. A férje sérülései nem végzetesek, ha csak nem lépnek föl előre nem látható komplikációk. A sürgősségi műtéten már túl vagyunk, holnap még egyszer fölnyitjuk, és elvégzünk még néhány végleges operációt. Úgy néz ki, sikerült találnunk egy donort a veseátültetéshez is. A lépkárosodás miatt jobban aggódom, de a biztosítása fedezi egy mesterséges implantátum beültetését. Ez a protézis a hiányzó szerv szinte minden funkcióját képes pótolni.

Úgy tűnt, Kohler rendkívül elégedett magával, ám mindez csupán egyetlen percig tartott.

– Sajnos – komorodott el –, nem vagyunk benne biztosak, vajon nem érte-e károsodás a gerincét. A lövedék egyes darabjai nagyon közel hatoltak a gerincvelőhöz. Néhány szilánkot nem is tudtunk eltávolítani, még mikrosebészeti módszerekkel sem. Túlságosan veszélyes lenne. Ennél többet sajnos nem mondhatok a holnap reggeli műtétig.

– És nem fog..:

Kristen nem fejezte be a mondatot. Úgy érezte, képtelen kiejteni ezeket a szavakat. „Megbénulni. Megnyomorodni. Tolókocsiban tölteni a hátralevő életét.”

– Ahogy már említettem, a holnapi műtétig nem tudunk semmi biztosat. Azután pedig még további huszonnégy órát várnunk kell a diagnosztikai tesztek eredményére. Ha a kórházban kívánja tölteni az éjszakát, meg tudjuk oldani. A biztosításban ez is benne van.

– Sajnos, nem maradhatok – lehelte a lány, és már látta is a döbbent kifejezést az orvos arcán. – Úgy értem, Michaelnak találkoznia kellett volna… Egy ismerősével, akit most nekem kell értesítenem. És meg kell mondanom a családnak meg a barátoknak is.

– Hát persze – bólintott Kohler, de a hangja legalább annyi rosszallást árult el, mint az arckifejezése. – Végül is megadhatja a szállodai szobája számát is. Majd fölhívjuk, ha bármi változás áll be a férje állapotában.

Azzal megmutatta Kristennek, merre találja a kijáratot.

Ahogy elhaladt az előcsarnok órája alatt, Kristen fölnézett, és látta, hogy fél nyolc múlt tíz perccel. Nem tehetett mást, mint hogy kétségbeesetten remélte, Serrin két órán belül jelentkezik.

– Nincsen újabb adat Sutherland úr állapotáról – jelentette a gépies hang a telekomon keresztül. – A jelenlegi adatok csak a legközelebbi hozzátartozók számára hozzáférhetőek.

– A szellemekre, hiszen a legjobb barátja vagyok! A retekbe, hiszen csak azt akartam megtudni, él-e még egyáltalán! – Ordította Serrin a beszélőbe, azután megpróbált erőt venni magán, hogy megnyugodjon. – Azt hiszem, a… Hm, a felesége készült hozzá látogatóba. Mondja, nem beszélhetnék vele?

– Sajnos, nem tudom sem megerősíteni, sem megcáfolni, hogy Sutherland úr rokonai jártak-e nála, vagy hogy nála vannak-e ebben a pillanatban – recsegte a hang. – Köszönjük szíves érdeklődését!

Ezzel az összeköttetés megszakadt.

– A rohadt életbe, hát ezt nem hiszem el! – ordította a tünde. – Mit gondolsz, van valami elrejtett sziget, ahol direkt ilyen marhákat tenyésztenek?!

– Kristen biztos visszament a szállodába – mondta higgadtan Tom. – Hívd föl ott.

– Nincs több hívás! – makacsolta meg magát a sámán, aki Mathilde-ként mutatkozott be.

A tündéhez lépett, és elvette tőle a hordozható készüléket, mielőtt még beüthette volna a szálloda számát.

– Figyelj ide, Michael éppen üzletet készült kötni… Fegyvereket és védőfelszerelést akart vásárolni – érvelt Serrin. – Meg kell tudnunk, meddig jutott! Lehet, hogy találkoznunk kell az üzletfelével. Valószínűleg megbeszélt vele egy találkozót, ahová most nem tud elmenni.

– Akkor alighanem kénytelenek lesztek beérni a mi felszereléseinkkel – felelte Mathilde határozottan. – És az sem ártana, ha valamivel ügyesebben próbálnál meggyőzni bennünket. Abból, amit eddig elmondtál, mindössze annyi derült ki, hogy azért mentél Fokvárosba, mert meghúztál valami riporternőt vagy kicsodát New Yorkban, és aztán valaki megpróbált elrabolni Heidelbergben. Aztán beleszaladtál egy kiscsajba, aki hittérítőnek vagy minek gondol, csak mert látta a pofádat egy újságban. Ez nekem eléggé úgy hangzik, mintha egy holdkóros eszement rohangálna a világ körül, és kergetné a saját farka árnyékát.

Hiába telt el egy újabb óra, és hiába mesélte el nekik az egész történetet töviről hegyire, ez sem változtatott semmin. Az orkok kételkedése unalommá változott, aztán ellenszenvvé. Serrinnek ra kellett jönnie, hogy semmiféle bizonyítékkal sem tud szolgálni nekik. Nincsenek tények a birtokukban, csupán feltételezéseik vannak.

– A lényeg viszont az, hogy tudunk fizetni… Mennyit is?

Megtorpant néhány másodpercre, hogy utánaszámoljon. Tegyük fel, hogy Michaelnak szüksége lesz, mondjuk, egy százasra… Ha több kell neki, Serrin úgy gondolta, hogy még mindig elő tud keríteni némi pénzt valahonnan.

– Százezret tudunk adni. Százezer jár nektek, srácok, ha megcsináljátok. Ezért, mondjuk, tizenöt szamurájt kérünk cserébe. És természetesen te is kellesz, Mathilde. Valakinek muszáj körülkémlelni azt a helyet, biztosra veszem, hogy mágikusan levédték.

– Százezer német márka? – kérdezte hitetlenkedve a nő.

– Százezer nujen – biccentett a tünde. – Az annyi, mint kétszázezer márka.

– Szerintem ez a fickó csak szórakozik velünk. Ennyi pénzt legföljebb azért kapnánk, ha levegőbe röpítenénk Berlin város tanácsát, mindenestül.. . Már ha megérne ez ennyit bárkinek – vont vállat Günther. – A fenébe is, még szép, hogy ölni tudnék ennyi pénzért! Sőt, akár a saját fejemet is szétlövetném nyavalyás százezerért!

– A bérezés méltányos – bólintott Serrin. – Olyanokat keresünk, akik a végsőkig kitartanak az ügyünk mellett. Ti is éppen olyan jól tudjátok, mint mi, hogy ezen a pénzen egész zsoldossereget vásárolhatnánk. Csakhogy nekünk nem zsoldosokra van szükségünk. Egyszerűen muszáj megállítanunk azt a fickót, és nem lesz második próbálkozás!

A tünde megtörölte a homlokát.

– A fizetségen felül megtarthattok mindent, amit Michaelnak sikerült beszereznie – folytatta. – Ha pedig nem sikerül megkötni az általa megkezdett üzletet (és ez bizony a ti hibátok lesz), akkor még több emberre lesz szükségünk. Ebben az esetben persze többet is tudunk fizetni érte.

Mathilde mélyen elgondolkodott. Serrin és Tom is láthatta, hogy a szamurájok úgy néznek rá, mint vezetőjükre. Alacsonyabb és vékonyabb volt bármelyiküknél, mégis úgy tűnt, hogy tiszteletben tartják a véleményét. A többiek Günther kivételével szinte ki sem nyitották a szájukat.

Tom talpra állt, és kinyújtóztatta a lábát. Nehezen tudta bepréselni magát az aprócska karosszékbe.

– Mathilde, beszélhetnék veled? – kérdezte udvariasan. – Négyszemközt, ha lehetséges.

Háta mögül ismerős hangot hallott: mint amikor kibiztosítanak egy fegyvert.

A nő ránézett, és csitítólag intett a szamurájoknak.

– Rendben van. De semmi trükk! Srácok, ha gyanús zajt hallotok, lőjétek szét a seggét!

A lerobbant épület elülső szobájába vezette a trollt. A mennyezeten hatalmas lyuk ásított, piszkos víz csöpögött a felső szintről, végigfolyva a törött villanykörtét lógató elektromos vezetéken. A nő nekidőlt a távolabbi falnak; a trollt nézte az utcáról beszűrődő gyér fényben. Egy pillanatra mintha valóban a fal mentén kuporgó macskának tűnt volna. Várta, hogy Tom belekezdjen a történetbe.

– Tudom, hogy rettenetesen hülyén hangzik, amit összehordtunk, de ha akarod, gyere, nézz bele az agyamba – szólalt meg Tom. – Csodálkoznék, ha nem látnád meg a jelet rajtam.

A nő egy kissé előredőlt. Tom tudta, bármi legyen is, amivel Shakala megjelölte, Mathilde látja.

– Megpróbálom fölidézni az egészet – mondta halkan a troll. – Megpróbálom újra átélni… Mintha éberen álmodnék. Hátha sikerül megmutatnom neked is.

A nő bólintott, és csöndben várakozott tovább. A troll leült a nedves padlóra, és lehunyta a szemét.

Tagjait a harag keserűsége járta át, amint fölidézte magában, hogyan szégyenítette meg a Gepárd-sámán. Megpróbálta tisztán maga elé képzelni azt az éjszakát, és a harapások, karmolások nyoma hirtelen élővé vált. Ahogy dühe egyre nőtt, kezdett kétségbe esni: nem tudta, vajon nem sodorják-e saját emlékei vad, harcos indulatba. Minden akaraterejét megfeszítve igyekezett ellenállni a képzeletének, de hiába: az áradat pillanatok alatt elsodorta.

Ott feküdt ismét, arccal a földnek, fölötte a gepárd, készen rá, hogy átszakítsa a nyakcsigolyáit. Mégis sikerült teljességgel kiüresítenie önmagát, mintha minden kifolyt volna belőle, és csak higgadt nyugalom maradt volna legbelül. Azután látta magát Shakalával beszélgetni, mintha kilépett volna a saját testéből, és kívülről szemlélhetné önmagát.

Majd hirtelen új érzés kerítette a hatalmába. A lerombolt, fölégetett, megsemmisített kutatólaboratórium maradványainál állt. Lábánál zombik tekeregtek, karjukat feléje nyújtották, arcuk egyazon pillanatban volt kifejezéstelen és a rémülettől görcsbe ránduló. Ahogy mind közelebb és közelebb kúsztak hozzá, mintha furcsa, sötétlő hullám hömpölygött volna feléje a kiégett épületek felől. Lába a földbe gyökerezett, képtelen volt elfutni.

Hirtelen megérezte valakinek a jelenlétét maga mellett, de hogy kiét, arra nem tudott rájönni. Fagyos düh tört rá, keserű megvetés, olyan erős nihilizmus, hogy egy rémisztő pillanatig szeretett volna azonnal meghalni. A legrosszabb mégis az az iszonyatos személytelenség volt, amely ebből a jelenlétből kiérződött. Apró porszemmé töpörödött mellette, és ez az erő még csak tudomást sem vett róla. Csak hömpölygött tovább a maga útján, kiszívva, kiégetve a lelket mindenből, amivel csak találkozott.

Tom öklendezett, reszketett, testét jéghideg izzadság lepte el. Megpróbálta önnön karjával körülfonni magát, keze reménytelenül kulcsolódott a saját vállára. Hátát kínlódva a falnak vetette, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy valóban itt van, ebben a szobában, érzi a padló nedvességét, ereiben a vér meleg áramlatát – hogy még életben van. Mathilde kifejezéstelen arccal meredt rá a szoba túlsó szögletéből. Nem mozdult egy vagy két percen át, amíg Tom tovább ölelte magát, megpróbálva úrrá lenni a testét átjáró reszketésen.

– Beleszaladtál valami gonosz dologba – összegezte a nő alig hallható hangon. – Még mindig nem mondhatom, hogy elhiszem a történeteteket. Azt viszont látom, hogy te elhiszed. Ha rajtam múlik, meg tudunk állapodni.

Fölkelt a földről, és odalépett Tomhoz, aki még arra sem volt képes, hogy lábra álljon. Kinyitotta az ajtót, és behívott néhány orkot.

– Úgy tűnik, lesz egy kis munkánk ma éjjel – szólt oda nekik, miközben fölsegítették Tomot a padlóról, és támogatták, amíg csak meg nem tudott állni a saját lábán.

– Most már megengeditek azt a hívást? – türelmetlenkedett Serrin.

– Rendben – biccentett Mathilde. – Csak aztán igyekezz!

Talán hitt neki, talán nem. Mindenesetre a telekomon keresztül legalább volt alkalma megmutatni a pénzt a fickónak.

– Rendben van, hölgyem, azt hiszem, meg tudunk egyezni – felelte a férfi. – Hallottam a triden a lövöldözésről. Hetvenötben maradtunk az úrral. Harmincat kifizetett előre, negyvenöt maradt még hátra. Nálam van az egész lerakat. Először is, kellett neki valami alapcucc. Ezen kívül beszélt valami komolyabb felszerelésről is.

– Tudok róla – bólintott a lány.

Csaknem két órája volt rá, hogy aprólékosan eltervezzen mindent. Összeszámolta a csekkeket és bankjegyeket: mindösszesen száznegyvenezer hevert Michael szobájában. Ebből lejön negyvenöt, hagyjunk mondjuk még hetvenet Serrinnek, hogy kifizethesse a szamurájokat, és nem marad több, mint huszonötezer, költőpénznek. Kristen néhány másodpercig csodálkozva tűnődött a hatalmas összegen. Egy héttel ezelőtt még nyugodtan elmondhatta volna, hogy mindent egybevetve a töredékét sem látta soha ennyi pénznek. Most pedig úgy kellett tennie, mintha egész életében ekkora összegekkel dobálózott volna. Bár legalább tudta, miben állapodott meg Michael a kereskedővel, és azt is tudta, hogy a fickó hazudik az árat illetően. Ki akar csikarni belőle még egy tízest, de a lány egyelőre megtartotta magának ezt az ütőkártyát.

– Tekintsük csak át még egyszer lépésről lépésre az egész ügyletet! – indítványozta Kristen.

– Drága hölgyem, ez valami csapda? Mert hogyha…

– Gyerünk! – vágott közbe a lány. – Elvégre megkapta az előleget!

A fickó mintha engesztelően pillantott volna rá a képernyőről. Kristen rettenetesen megijedt abban a pillanatban, amikor úgy tűnt, mintha a pasas vissza akarná mondani az üzletet; most pedig igyekezett, hogy a megkönnyebbülés ne üljön ki az arcára.

A lány maga is meglepődött, mennyi mindenre vissza tud emlékezni abból, ami megütötte a fülét annak idején, amikor néhány fokvárosi szamurájjal beszélgetett. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer szüksége lesz erre a tudásra – pláne nem ilyesféle körülmények között.

– Természetesen elsősorban fegyverek kellenek, és sok lőszer. Ezen kívül golyóálló mellények – mondta a lehető legmeggyőzőbb hangján, és erősen fülelt, vajon mi lesz a fickó válasza.

– Ares Viper Silver megfelel, drága hölgyem? – vigyorgott a pasas. – A lehető legjobb minőség. Csak egy ezrest kérek táranként.

– Nagy tételben vásárolok, úgyhogy megillet valami engedmény.

– Tudja egyáltalán, hogy hány személlyel kell számolnunk? – vágott vissza a férfi.

– Legyen, mondjuk, tizenöt – felelte a lány.

Elvégre Serrin és Michael azt mondta, kell legalább egy tucat szamuráj. Vagyis nyugodtan rá lehet még számítani néhányat. Tizenötezret azonban semmiképpen sem fizethet ki a munícióért. Muszáj lesz alkudnia.

– Legyen tizenhárom – ajánlotta a fickó.

– Tizenkettő – vágta rá Kristen. – Adjon hozzá még néhány tartalék töltényt, és lehet szó tizenháromról.

– Még több töltényt? Hülyének néz, kedves hölgyem?! Amit ajánlottam, az önmagában kitesz tizenötezret!

– Na jó. Akkor adok érte tizenháromezer-ötszázat.

– Tizennégyet, hölgyem. De nem bánom, lehet tizenháromezer-ötszáz, viszont akkor egy kicsit kedvesebbnek kell lennie hozzám, amikor találkozunk. No persze, ez attól is függ, mennyire érti a dolgát – mérte végig szemtelenül a fickó.

Hát, úgy látszik, ez mégse akkora úriember, amekkorának Michael leírta – gondolta undorodva Kristen. – Biztos azért beszél így velem, mert fekete vagyok. Vagy talán, mert fiatal vagyok? Persze, az is lehet, hogy egyszerűen csak nőgyűlölő. A fenébe is, pont, mint otthon!

A lány egy pillanatig némán méregette a férfi visszataszító arckifejezését. Végül azt felelte neki, megkaphatja a tizennégyezret, abban az esetben, ha végrehajtja azt az anatómiailag lehetetlen aktust, amelyet Kristen néhány keresetlen szóval találóan körülírt. A férfi röhögött.

– Hölgyem, maga tetszik nekem! Csudára komálom a stílusát! Nem bánom, legyen, mondjuk, tizenháromezer-ötszáz a tizenöt darab Ares Viperért, mindegyikhez négy tartalék tölténnyel. Most pedig térjünk át a golyóálló mellényekre...

Miután végeztek az alkudozással, megállapodtak benne, hogy negyed tizenegykor találkoznak. A baj csak az volt, hogy Kristen régen túllépte a hitelkeretét, méghozzá nem kevesebb, mint öt ronggyal. Ideje volt előhozakodni az adujával.

– Volna még egy apróság – jegyezte meg csevegő hangnemben. – Ami a Michaellel való megbeszélését illeti, maga nem mondott igazat nekem. Hatvanötről volt szó, amiből harmincat már megkapott, és még harmincöt jár magának. Nem volna szabad elkövetnie azt a hibát, hogy a külseje alapján ítél meg valakit.

A férfi jól hallhatóan nyelt egyet. Lélegzetnyi csönd következett, amelynek a lány minden másodpercét élvezte.

– Rendben van, hölgyem. Elnézését kérem. Mit szólna, ha visszaadnék kilenc rongyot abból a tízből, amivel át akartam vágni, egyet pedig megtartanék, pusztán a jó hírnevem érdekében? Így jó lesz? Nos, akkor hol adhatom át az árut?

A retkes életbe – gondolta a lány, ahogy megpróbálta elképzelni amint egy csapat szamuráj bevonul a szálloda halijába, gránátokkal, tölténytárakkal, golyóálló mellényekkel. Most meg mi a fenét csináljon? Csupán egyetlenegy ötlete maradt.

– Találkozzunk az Egyesülésben! Szerintem pont megfelelő hely az ilyesmihez. Mondjuk, fél tizenegykor. Legalább lesz egy kis időm véglegesíteni egy-két részletet.

– Ajánlom magának, hogy legyen ott, hölgyem! Elvégre hatvanhatezerrel tartozik nekem.

Kristen rátenyerelt a „kapcsolat bontása” gombra, azután föltépte Serrin egyik bontatlan cigarettásdobozát, és rágyújtott. Muszáj megtalálnom azt a helyet, és keresni valakit, aki segít – gondolta. – Másképp ott fogok ülni csontegyedül, százezer nujen ára fegyverrel. Akinek van egy kis szeme az ilyesmihez, egyből kiszúrja a dolgot, és vidáman elvágja a torkomat, hogy megszerezze a cuccot. Serrin, hol a tetűben vagy ilyenkor?

Már ki is viharzott a szobából, és bevágódott a liftbe, mire a telekom megszólalt. Esélye sem volt, hogy meghallja.

28.

– Nem veszi föl – állapította meg Serrin. – Valószínűleg lecsúsztunk a fegyverüzletről. Mondhatom, nagyszerű!

A tünde haragját nem lágyította meg Mathilde hirtelen hangulatváltozása.

– Akkor kénytelenek leszünk a saját holminkból gazdálkodni – vonta össze a szemöldökét a nő. – A szamurájaink tudnak vigyázni magukra.

– Remélem is – mormolta Serrin.

Már éppen készült odavetni valami tiszteletlenséget, de szerencsére még idejében rájött, hogy egy egész csomó szempár szegeződik rá, és félbehagyta a mondatot. Kelletlenül vállat vont.

– És most hogyan tovább? – kérdezte Tom.

Még mindig sápadt volt, és enyhén remegett. Sehogyan sem tudott napirendre térni a fölött, ami történt vele.

– Találkoznunk kell néhány barátunkkal az Egyesülésben – felelte Mathilde. – Sokuknak ott van a főhadiszállása. Várják hátha a Kreutzritterek esetleg vissza találnak jönni. Tényleg, nem is árt, ha előbb körülnézünk, mielőtt odamennénk. Sose lehet tudni. Günther, lennél olyan szíves?

Csendben várakoztak, amíg az ork néhány perc múlva visszatért, és jelentette, hogy odakint minden rendben van, tiszta a levegő.

– Jól van, fiaim. Gyerünk!

Az orkok szinte katonás rendben sorakoztak föl egymás mögé. Kiözönlöttek a hátsó ajtón, Tomot és Serrint valahol a középtájon maguk előtt terelve.

Fantasztikus – gondolta komoran Serrin, miközben gondterhelten körülnézett. – Nem hinném, hogy ezeknek az orkoknak lenne akár egy szál kiberverük is. Annak a Günther nevű fickónak mintha volna valamifegyvercsatlakozója a karjában, de egyebet nem láttam. Ha komolyabb harcra kerülne sor, ezek a szerencsétlen flótások legföljebb ágyútölteléknek jók. Ó, a nyomorult életbe, ha legalább Michael üzletét sikerült volna tető alá hozni… Ha egyáltalán volt ideje belekezdeni bármiféle üzletbe. Akár neki, akár Kristennek. Tényleg, hol a rossznyavalyában mászkálhat Kristen?

Éppen abban a pillanatban érkeztek meg a bárhoz, amikór a furgon hihetetlen lassúsággal kifordult a sarok mögül. Először föl sem tűnt nekik az esti forgalomban.

Aztán, ahogy a furgon közelebb ért, Mathilde élesen füttyentett: négy alak vált ki a sötétségből. Már majdnem elérték a csoportot, amikor a kocsi megállt, éppen a bár bejárata előtt. Günther pisztolyt rántott. További fél tucat ork követte a példáját.

– Ha ez valami csapda… – hörögte Günther.

– Ne! – ordította Serrin, amint meglátta, hogy Kristen bújik elő a furgon utasüléséről. – Barátok! Freunde, csesszétek meg! Ne lőjetek, vagy elvágom a torkotokat!

A lány meghallotta a férfi hangját, és teljes erejéből futni kezdett feléje, kis híján fölborítva, amint a karjába vetette magát. Beletemetkezett a férfi ölelésébe, elrejtette az arcát, mintha maga sem hinné el, ami történt vele.

– Megcsináltam! – kiabálta, és legszívesebben ugrándozni kezdett volna. – Megvan, itt van! Itt van mind a furgonban, de egy ötössel túl-költöttem magamat.

Először rémülten figyelte, mit fog szólni Serrin, aztán az arca olyan széles mosolyra húzódott, mint Tom mellkasa.

– Fantasztikus vagy! – kiáltotta a férfi, és szorosan magához ölelte a lányt. – Hé, Mathilde, Günther, nézzetek csak be abba a furgonba! Majd aztán eldönthetitek, hogy igazat beszélek-e, vagy sem!

Az orkok addigra már el is indultak a kocsi felé, szólni a sofőrnek, hogy kerülje meg vele az épületet, távol tartandó a kíváncsi tekinteteket.

– Michael jól van – lehelte a lány. – Legalábbis stabilizálódott az állapota. Holnap reggel megint megműtik. De… – azzal a hangja hirtelen elhalt.

– Mi az, hogy „de”? – kapta föl a fejét Serrin.

– Úgy néz ki, gerincsérülése van. Senki nem volt hajlandó semmi biztosat mondani.

– Jaj, ne! – A tünde elfordította a pillantását, tekintetében fájdalom ült. Fogát összeharapta, keze ökölbe szorult. – Kérlek, Istenem! – Tomhoz fordult, közben még mindig magához ölelte a lányt; szemébe hirtelen elszántság költözött.

– Tom, muszáj a végére járnunk ennek az ügynek.

A troll bólintott, és megszorította Roomsweeperét, amelyet nemrég kapott vissza az orkoktól.

– Hát persze – mondta nyugodtan.

Hátulról az orkok izgatott sustorgása hallatszott. Hangjuk mind magasabb régiókba csapott. Tom rámosolygott Serrinre. A következő pillanatban heves örömordítások hangzottak föl a furgon irányából.

– Valami azt súgja, Michael barátunk jó üzletet köthetett – vigyorgott a troll. – Na, menjünk, nézzük meg, miféle tűzijátékkal fogunk hülyéskedni ma este!

Günther éppen a rakétavetőt meg a gépágyúkat vizsgálgatta, a többi ork pedig a jókora rekeszekben kotorászott, örvendezve a zsákmányon. Sietve lerakodtak, és a furgon elrobogott.

– Ahogy mondtam, az akció után minden a tiétek. Cserében azonban teljes elkötelezettséggel tartoztok nekünk – figyelmeztette Serrin.

– A pokol kapuit is megrohamoznám ennyi lőszerrel – dörmögte Günther.

Éppen a gránátok rekeszeit és a plasztikbombákat tekintette át.

– Még sor kerülhet rá – felelte komoran Serrin.

Mathanas, öreg barátom, ez hát az utolsó közös esténk ezen a világon. Hosszú, hosszú idő telik el, mire újra találkozhatunk. Nincs olyan rejtett szöglete a lelkemnek, amelyet ne ismernél, talán nálam is jobban. Ha a holnap a végzetemet hozza, remélem, egy napon megint egyfelé fut majd az utunk. Régi, megrögzött lelkek vagyunk, te meg én.

Niall lassan magához tért ábrándozásából. Rég elhagyta Münchent, átkelt Ingolstadton és Regensburgon, és megérkezett a Schwandorf-környéki erdők bagolyjárta sűrűjébe. Az erdőszéli fenyők úgy álltak, mint a magányos őrszemek, törzsük alját nem koszorúzta sűrű aljnövényzet, ahogyan otthon megszokhatta. Közeledett az éjfél; Niall megerősítette magán a védővarázslatot, segítségül hívva minden illúziót, korlátot és rejtőmágiát. Tudta, hogy Mathanas is összegyűjtötte minden erejét, érezte az aurát kettőjük körül. A tünde nem volt fáradt, noha végeláthatatlanul hosszú órák óta ébren volt már. Olyan energiák várták a parancsát, amelyeknek a létezéséről mindeddig álmodni sem mert. Úgy érezte, ezek az energiák akár az idők végezetéig képesek lennének éberen és frissen tartani őt. Tisztában volt azonban ennek az éberségnek a veszélyeivel is.

– Át kell vizsgálnunk a helyet – mondta a szövetséges szellemnek. – Nyilván van itt valami védelmi rendszer. Meg kell találnunk a gyenge láncszemet, már hogyha van ilyen… Muszáj, hogy legyen! És közben nem szabad, hogy észrevegyenek bennünket.

Főleg ez az utóbbi jelentett komoly feszültséget; nem kockáztathatta meg, hogy Luther észlelje a jelenlétét. Úgy kellett földerítenie a hely mágikus védelmét, hogy közben véletlenül se szaladjon bele Luther valamelyik érzékelőjébe. Elég egy rossz mozdulat, és a szörnyeteg elszabadul… A csapásnak, amelyet Luther székhelyére mérni készül, pontosnak és biztosnak kell lennie, ehhez azonban többórányi megfeszített, verejtékes munka szükségeltetik, miközben hatalmas energiákat emészt föl a mágikus rejtőzködés. Mintha bekötött szemmel próbálna sakkjátszmát nyerni egy valódi nagymester ellenében. Minél feszültebb lett ettől a gondolattól, annál több erőt vett igénybe már az is, hogy valamennyire megnyugtassa magát, és összpontosítani tudjon – ez most döntő fontosságú volt.

Leheletnyit megremegett a hűvös éjszakai szellőtől, majd lassanként elkezdte magába szívni az erő első szikráit a bűvös üstből.

A teherautó, amelyet az orkoknak az utolsó pillanatban sikerült keríteniük valahonnan, biztonságos távolságban a Metropolitan főbejáratától leparkolt. Serrin fölsietett a lakosztályukba, és egy pillanat alatt fölkapta a szükséges bankjegyeket és hitelkártyákat. Még arra is maradt ideje, hogy az előcsarnokban álló automatából fölvegyen némi pénzt a saját számlájáról. Nagyjából húszezerrel számolt. Ötezerrel lépték túl a keretet, és úgy gondolta, nem árt egy kis tartalék a rendkívüli kiadásokra. Ki tudja, mit hozhat még ez az éjszaka.

Minden holmijukat hátrahagyták. Ha magukkal viszik, az lett volna az érzésük, mintha búcsút vennének Michaeltől, erre pedig egyikük sem volt képes.

Ezután a kis csoport kihajtott a városból: a teherautó fedett platóján tizenhat állig fölfegyverzett ork üldögélt. Rákanyarodtak az Ingolstadt felé vezető autópályára, hátuk mögött lassacskán elmaradoztak a város fényei.

Az egyik szamuráj fél üveg ócska vodkát emelt a szájához, de mielőtt meghúzhatta volna, Mathilde kiütötte a kezéből a palackot.

– Utána azt csinálsz, amit akarsz, Grunnden, de most éppen elég pénzt kaptál ahhoz, hogy józan maradj!

Az ork nem mert ellenkezni. Szótlanul bámulta, ahogyan a színtelen folyadék szertefolyik a teherautó padlóján, aztán vállat vont, és nekiállt megtisztítani Enfield lőfegyverét, amelytől egy percre sem vált volna meg, amióta csak a kezébe nyomták a bár előtt.

Noha az autóút borítása viszonylag jónak volt mondható, a teherautó mégis jobbra-balra rázkódott, össze-vissza zötyögtetve utasait. Serrin már kezdett kifáradni, de tudta, hogy a többiekkel ellentétben ő nem kockáztathat akár még egy aprócska horzsolást sem a rájuk váró csata előtt. Az ilyesmi túlságosan veszélyes volna egy mágus számára: a legkisebb vérveszteség is elvonhatná az erejét képességei használatától.

– Nem akarsz nővérkét játszani, ha megérkeztünk? – kérdezte Kristentől. – Kellene valaki, aki hátul marad, és ügyel a kötszerre meg a sebesültek ellátására.

A lány némán bólintott. Feszélyezte, hogy beszorították egy teherautó platójára egy csapat verejtékező hímmel. Az ork szamurájok között Mathilde kivételével csupán egyetlen nő akadt.

– Lesz egy kis bajunk a védőöltözetek szétosztásánál – figyelmeztette őket Tom. – Csak feleannyi gázmaszkunk van, mint kellene. Ez így nem lesz jó.

– Én is ettől félek. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha a gépfegyveresek viselnék őket. Michael elég muníciót vett nekik, hogy akár egész Schwandorfot levegőbe röpítsék. Muszáj megadnunk nekik az esélyt, hogy alkalomadtán meg is tegyék!

– A nehézfegyverzettel elég nagy szerencsénk van – bólintott Tom. – Günther meg egy cimborája kinéztek maguknak egy-egy gépágyút. Azt hiszem, Günther ért valamicskét a rakétavetőkhöz is, még a seregből. Sajnos, attól tartok, robbanóanyag-szakértő nincs közöttünk. Mit gondolsz, előfordulhat, hogy az ilyesmit csak úgy magától megtanulja az ember?

Serrin lakonikus mosollyal válaszolt a troll vigyorára. Túl későn jött rá; hogy tulajdonképpen nem rendelkeznek semmiféle fizikai adattal Luther búvóhelyéről. Semmi egyebet nem tudtak róla, mint hogy egy kolostorban rejtőzik. Ám hogy van-e körülötte bármiféle védelem, akár egy egyszerű elektromos kerítés, akár jól kiépített mágikus észlelők, arról fogalmuk sem volt. Ebben az esetben pedig nincs más választásuk, mint megszórni az épületet robbanóanyaggal, mielőtt akár csak megpróbálnák betenni oda a lábukat. Máskülönben a teljes riasztórendszer működésbe lép, mire kivitelezhetnék az akciójukat Arról nem is álmodozhattak, hogy kijátszhatják vagy megkerülhetik az érzékelőket. No persze, egy nagy hatótávolságú fegyver megfelelően előkészítheti nekik a terepet, ebből azonban csupán kettő darab áll rendelkezésre, és nem engedhetnek meg magunknak semmiféle üresjáratot. Csupán? Amikor Serrin idáig jutott gondolatmenetében, hirtelen megtorpant. Hiszen ez elegendő akár az egész nyomorult épület levegőbe röpítéséhez! Ott egye meg a fene azokat az érzékelőket.

– Ahogy számolom, három óra felé fogunk megérkezni – szólalt meg Mathilde. – Éppen elég időnk lesz körülszaglászni a terepet, mielőtt nekimennénk. Ha jól értem, leginkább azt szeretnéd, ha mindent és mindenkit szenesre pörkölnénk.

– No igen, ez volt az alapötlet – bólintott Serrin. – Mondd csak, nem kell átkelnünk valami határszerűségen? Úgy értem, ahová megyünk, az már a Marienbadi Tanácsnak vagy minek a területe… Nem fognak átkutatni bennünket?

– Ugye, most csak hülyéskedsz? A biztonsági rendszerük kész vicc. Azok a srácok egy kissé túlzásba viszik a liberalizmust, szavakban és tettekben egyaránt… Ha meglátnának egy állig fölfegyverkezett terroristacsoportot tankokkal és nukleáris rakétákkal, valószínűleg úgy vélnék, hogy a belépés megtiltása a polgári szabadságjogaikba ütközne szegénykéknek. Vagyis miattuk fölösleges aggódnod.

Serrin végignézett a teherautó hátulsó részébe bezsúfolt tömérdek fegyverzeten, és szomorúan állapította meg magában, hogy még egy termosz kávéjuk sincs. Azon tűnődött, lehetetlen ötlet volna-e megállni, hátha tudnának szerezni valahonnan. Az egyik ork ütött-kopott hordozható CD-lejátszót kerített elő, és a zsúfolt rakteret hamarosan kétes zenei értékű ork rock dübörgése töltötte be. A szamurájok dobolni kezdtek a lábukkal a platón, egyre hangosabban és ütemesebben.

Serrin erősen küzdött a feltörő nevetés ellen. Kis csapatuk groteszk átmenetet képzett a feldühödött milícia és egy csapat jókedvű szurkoló között. Igaz, még egy csapat jókedvű szurkoló sem lenne éppen megvetendő ellenfél ilyen mérvű fegyverarzenállal maga mögött…

Azután hirtelen az villant az agyába, hogy ha Michael közöttük lenne, biztosan elbánna a kolostor biztonsági rendszerével. Csak bedekázna az ellenőrzőrendszerbe… A tünde elkomorodott. Már egyáltalán nem volt kedve nevetni.

Martin visszaült a helyére, és várta, hogy végre elteljen ez az utolsó éjszaka. Luther teljesen beletemetkezett a munkába: éppen most készítette el az első értékes példányokat, amelyek képesek lesznek reprodukálni és megsokszorozni magukat, ha reggel útjukra indítják őket. Ekkor tűnt föl a monitorokon a kapu előtt ácsorgó tünde halvány alakja.

Martin először aktiválni akarta a távirányítású gépfegyvereket, azután mégis máshogy döntött. Ez ugyan pillanatnyilag megoldaná a problémát, azonban valószínűleg fölkeltené a rendőrség figyelmét, és erre a váratlan fordulatra most semmi szükségük. Ehelyett inkább a házi kommunikációs monitorhoz hajolt, és fölhangosította a készüléket.

– Luther! Luther! – kiáltotta a kapu előtt álló férfi. – Idejöttek, hogy megállítsanak téged, hogy megakadályozzák a tervedet! Figyelj rám! Ennek nem szabad megtörténnie! Föl kell készülnöd…

Martin hagyta, hadd erőlködjön, azután kiadta a megfelelő biztonsági parancsokat az interkomon keresztül. Kissé aggasztotta, hogy a behatoló tud a terveikről. Elhatározta, hogy fenekestül fölfordítja az agyát, és kirázza belőle, mi az, amit megtudott.

A repülőgépek éppen a La Manche-csatornát szelték át, amikor az orkok leugráltak a teherautóról egy erdei tisztáson, valahol Schwandorf közelében; erről azonban ők mit sem tudtak. Acsarkodva támadó alakzatba rendeződtek, és várták, hogy a sámán befejezze a helyszín mágikus átvizsgálását.

Amint Mathilde végzett, odalépett Serrinhez és Tomhoz; szeme szinte villámlott. Maga Serrin is megérezte már az épületből áradó energiát. Egyetlen érintés bőven elég volt. Nem kockáztatta, hogy közelebb menvén megégesse magát, vagy beleszaladjon a mágikus érzékelőkbe.

– A korlát nagyon-nagyon erős – mondta a nő. – De még így is rengeteg rossz sugárzik ebből a helyből… Ezt nem tudja elrejteni. Most már hiszek nektek.

Azzal Güntherhez fordult, és parancsokat kezdett osztogatni. A golyóálló mellénybe öltözött szamurájok kis csoportokra oszlottak, és óvatosan elkezdtek beszivárogni az erdőbe. Minden csoport rövidhullámú adóvevőt vitt magával.

– Előbb-utóbb egész biztosan kiszúrják, hogy jövünk – mormolta maga elé a tünde. – Az erdő nyilván tömve van infraérzékelőkkel meg hasonlókkal. Nem is beszélve az őrszellemekről.

– Az már a te feladatod – felelte Tom. – Egyelőre nem láttam itt semmi olyasmit, amire ne számítottunk volna előre. Az ilyenekkel könnyen elbánsz, ugyebár?

– Persze, mármint azzal a néhánnyal, amit sikerült megpillantanom – csóválta a fejét a mágus. – Éppen amiatt aggódom, hogy nem láttam semmi igazán erőset. Nyilván jól elrejtették. Az a nyavalyás korlát valószínűleg mindent eltakar. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy mágussal állunk szemben, méghozzá nem is akármilyennel. Ha Júlia ismerősének hinni lehet, pokolian erős a fickó! A retkes életbe, de jól jönne most egy semlegesítő varázslat…

– Ami azt illeti, elég sok minden jól jönne most – jegyezte meg szarkasztikusan a troll.

– Ha legalább lenne egy tetves infrakeresőnk nekünk is, megkukucskálhatnánk, mi folyik odabent – sóhajtotta a tünde.

– Akkor sem látnál semmit a sok fától meg gizgaztól – ábrándította ki a troll. – Azt hiszem, Günthernek igaza van. Ne menjünk közelebb, mint amennyire feltétlenül szükséges, és szórjuk meg őket robbanóanyaggal. Vagy legalább a kapukat. Szeretném látni végre, milyen egy ilyen kis házi tűzijáték.

– Biztos vicces – bólintott komoran Serrin.

– Úgy látom, maradtak még kétségeid. Mármint afelől, jó ötlet-e megpörkölni őket, mint a pockokat tarlóégetéskor.

– Nem… Amióta megláttam ezt a helyet, nincs több kétségem. Azok után, amit tudunk, és azok után, hogy Michael az intenzíven fekszik… A zombik után… Azok után, amit Magellan mondott. Ennyi éppen elég, hogy le akarjam rombolni mindazt, amit itt látok.

– No igen, valahogy így érzek én is – bólogatott a troll. Tulajdonképpen szomorú volt, hogy ilyen érzések töltik el. – Akkor tehát nekivágunk, cimbora. Kezet rá!

Kezet fogtak; ezt Serrin szinte azonnal megbánta. Tomnak igencsak erős kézfogása volt, ami egy trollnál teljesen rendjén valónak számít. Ettől eltekintve azonban úgy hatott a dolog, mintha a tünde hihetetlen szorítóerejű acélsatuba dugta volna a markát. Végül mindketten a vállukra csapták a fegyverüket, és eltűntek a sötétségben.

Niall hitetlenkedve bámult maga elé. A mágikus korláton lehetetlen volt áthatolni. Még ha minden rendelkezésre álló erőt fölhasznált is, akkor sem tudott volna bejutni Luther lakhelyére. Amikor asztrális formájában próbált meg behatolni az épületbe, olyan rettenetes érzések kerítették a hatalmukba, hogy a következő pillanatban rémülten elmenekült. Összetörve pihegett odakint, várva, hogy az erő lassanként visszatérjen beléje. Amikor már elég erősnek érezte magát, sóhajtva visszabújt a testébe: a test megrándult, és élni kezdett ismét. Megnyugvással szemlélte, ahogy a manifesztálódott szellem őrt áll fizikai megjelenése fölött.

– Teljesen lehetetlen – szólalt meg lemondóan.

Ez olyasmi volt, amivel eddig egyáltalán nem számolt.

– Pedig nagyon is lehetséges – felelte keserűen a szellem. – Csupán annyi kell hozzá, hogy tudja a nevedet. Hogy birtokoljon valami aprócska tárgyat, amely azelőtt a tiéd volt. Akkor képes rá, hogy olyan korlátot hozzon létre, amely kifejezetten ellened irányul. Ezen pedig soha nem fogsz tudni áthatolni.

– De hát hogyan lehet… – Niall hangja hirtelen megbicsaklott. – A Család. Egész biztosan ők adtak neki valamit. Összedolgoznak vele. Másképp nem volna lehetséges.

Reménytelenül kuporgott, fejét két tenyerébe hajtotta. Mágikus védelme olyan erős volt, hogy Luther semmiképpen sem fedezhette föl, és íme, mégis teljesen tehetetlen volt.

– Ha jól sejtem, az általam létrehozott szellemek vagy elementálok sem képesek átjutni – sóhajtotta összetörten.

– Alig hinném – felelte csöndesen Mathanas.

– Akkor hát minden elveszett. Nem hiszem, hogy odasétálhatnék pisztollyal a kézben, és lövöldözni kezdhetnék a főkapura.

A szellem föladta eddigi figyelőállását, tétován körülpislantott, aztán rámosolygott.

– Kedves Niall, nem lehetetlen, hogy valaki éppen ezt a tervet forgatja a fejében. A legjobb lesz, ha most várunk, és majd meglátjuk, mi történik.

Luther még mindig nem érzékelte, mi történik körülötte, annyira elmerült abban, hogy elvégezze az utolsó simításokat hatalmas precizitást követelő munkáján. Ekkor azonban a kolostor kapui hatalmas robbanás kíséretében eltűntek a levegőben. Martin hitetlenkedve ült, és bámulta a képernyőket maga előtt; legtöbbjükön nem jött más, csak statikus alapzaj. Kapkodni kezdett, megpróbálta működésbe hozni a kapuknál elhelyezett gépfegyvereket, ám rá kellett jönnie, hogy működésképtelenek. A tünde tehát hazudott. Ezek szerint kém volt, ügynök, akit előreküldtek. Hiszen valami olyasmit zagyvált össze, hogy hárman vannak, egy tünde mágus, egy troll meg valami kiscsaj. Erreföl itt lappang valahol egy egész retkes hadsereg!

Fogalma sem volt róla, mit tegyen: kiküldje-e a megmaradt bábokat, hogy szembeszálljanak ezzel a megvadult hordával, vagy tartsa őket vissza a falak mögött, védekező erőnek, de még inkább golyófogónak. Jobb híján bepötyögött egy rövid üzenetet, továbbította Luther trid-képernyőjére, azután lezárta maga mögött a laboratórium biztonsági ajtaját.

Gépfegyver ropogott a kolostor keleti szárnyának aprócska tornyában, tűz alá véve a közeli erdőt, fémdarabokat köpködve szerteszét. Günther nem vesztegette az idejét azzal, hogy válogasson a célpontok között: erősen belevágta rakétavetője támasztékát a nedves erdei talajba, és útjára küldte a második rakétát is.

Vakító, fülsüketítő tűzijáték következett, majd a keleti szárny teljes elülső frontja eltűnt a föld színéről. Üvegcserepek, kődarabok kavarogtak a levegőben és záporoztak alá, a törmelékkel borított talajra. Az épület maradványai felé igyekvő szamurájoknak vigyázniuk kellett, nehogy a leomló faldarabok maguk alá temessék őket.

Mögöttük Tom rohant, majd gépágyúját az épület főbejáratára irányította. Elszáguldottak a kapu és az őrbódék maradványai mellett; a troll kis híján elvágódott valami csúszós masszán, amely egykor talán az egyik őrkutya lehetett. Balfelől ugatással vegyes gépfegyverropogás csattant föl, annak jeleként, hogy alighanem a többi négylábú is hamarosan igényt tarthat a „néhai” jelzőre. A troll jobbra vetődött, és ismét célba vette a főbejáratot. A másik szárnyon alighanem Günther is ugyanerre a gondolatra juthatott, mert magára hagyta a hasznavehetetlenné vált rakétavetőt. A két lövés nagyjából egyidőben érte a főkaput, fém és fa szemkápráztató tűzviharban semmisült meg. Az erős füstben lehetetlen volt megítélni, vajon van-e valaki odabent. Az épület felé rohanó orkok megtorpantak, és behajítottak a hasadékon néhány gránátot, inkább csak a rend kedvéért, majd sietve a földre vetették magukat, és a karjukkal védték a fejüket a repeszdaraboktól.

A HK-k kereplése egy pillanatra sem szűnt meg, a füst szinte áthatolhatatlannak látszott, és mintha még a föld is remegett volna. Serrin nézte, ahogyan a második ork egység rohanvást elhagyja a nyugati szárnyat. Nem volt benne biztos, hogy sikerült fedezékbe érniük, mielőtt az épületszárny nyögve és recsegve összeroskadt.

A franc essen bele! – gondolta elkeseredetten. – Látszik, hogy ezeknek a srácoknak semmi tapasztalatuk sincs a robbanóanyagok terén. Na, mindegy, idáig egész jól csinálták.

Folytatta a helyszín felügyeletét: ellenségeket keresett, akiket a dühöngő orkok nem láthatnak, az árnyékban lapuló rémeket. Egészen idáig nem szánta rá magát, hogy akár egyetlen aprócska varázslatot is elsüssön: sejtette, hogy hamarosan minden erejére szüksége lehet.

Nem messze tőle Luther éppen Martin üzenetét olvasta. Lassan reagált, szeme először képtelen volt rá, hogy a táncoló betűkre fókuszáljon, aztán hirtelen megpillantotta a Martin által átküldött képeket: a lerombolt kapukat, a szétlőtt épületet, az egykori fogadóterembe beözönlő orkokat. Kettőt közülük azonnal leszedtek a távirányítású gépfegyverek, ám ekkor a képernyők elsötétedtek; ebből rá kellett jönnie, hogy valószínűleg gránátot vagy más robbanószert használnak az útjuk megtisztítására. Az ellene irányuló pusztítás és rombolás láttán hideg, keserű düh öntötte el.

Luther varázsolni kezdett. Már hosszú ideje fölkészült valami ilyesmire, mint ami most bekövetkezett. Mindent aprólékosan előkészített. A varázslata nem zavarja meg a mágikus korlát működését: továbbra is biztos lehet benne, hogy egyetlen más mágus sem lesz képes akár a legapróbb trükk elsütésére ennek hatókörén belül.

Tom úgy érezte, mintha jéghideg szikra cikázna végig a testén. Odaüvöltött Serrinnek, hogy jöjjön be az épületbe, de hangját alig lehetett meghallani az arcát takaró gázmaszkon keresztül. A tünde bizonytalanul toporgott: látta, hogy az imént behatoló orkok most élettelenül hevernek, a távirányítású gépfegyverek lövedékeitől összeroncsoltan. Tom megragadta Serrin karját, és magával vonszolta a falon túlra; a következő pillanatban rongyos, rothadó alakok özönlöttek elő ki tudja, honnan.

Az egyik ork célba vette a feléje közeledő rémalakokat; a legközelebb álló lény ragyogó tűzgolyóként robbant föl, lánggal és savval terítve be a rémülten ordítozó orkot. Tíz lépéssel mögötte álló társa hitetlenkedve kapkodott levegő után, amíg csak föl nem fedezte, hogy ezeket a szerzeteket még csak telibe sem kell találni. Saját maguktól is képesek fölrobbanni. A következő pillanatban ő is elszenesedett, üszkös, füstölgő holttestként dőlt az oldalára. Körülötte fáklyaként égtek, akik nem menekültek el idejében.

A behatolók talán ha féltucatnyian maradhattak. Elkeseredetten törtek előre a kolostor falai között: tudták, hogy odakint mindenki halott, vagy legalábbis hasznavehetetlenné nyomorodott, és tudták most már azt is, hogy a nyomukba eredő bűzlő tetemek alighanem csapdába szorították őket. Innen már nincs menekvés.

Tom kilőtte Panther gépágyújának teljes tölténytárát az előttük húzódó szűk folyosóra.

– Lődd szét a seggüket, és csak utána kérdezz! – ordította.

Serrin látta, hogy a troll egyik vállát vér borítja. Magában imádkozott, hogy csak felszíni sérülés legyen, vagy ami még jobb: másvalakinek a vére.

– Hova a jó fenébe megyünk? – üvöltötte bele a tünde a hangzavarba.

Mivel mindannyian gázálarcot viseltek, még akkor is nehezen értették volna egymást, ha nincs ez az iszonyú zaj.

– Tudja a halál! – kiáltotta vissza Tom. – Ne gondolkozz, csak lőj!

Serrin rájött, hogy a troll nem is igen figyel rá. Hatalmába kerítette a harci őrület.

Günther valami olyasmit motyogott, hogy nagy hasznát venné egy lángszórónak, miközben beleürített egy egész tárat a feléje közeledő, alaktalan testbe. Tomnak maradt még tölténye a Pantherhez, és nem is takarékoskodott vele. A fegyver visszarúgása kis híján hanyatt lökte, azonban ami a lövés éles oldalára került, annak már nem sok gondolkodni valója maradt ebben az életben. Kis, füstölgő kupac sötétlett a Panther hatótávolságán belül.

– Mögöttünk vannak! – sikította Kristen, amint az első bűzlő lény megjelent az ajtóban.

– Ne lőjetek! – ordította Serrin, aki látta, mi történt az imént azokkal az orkokkal, akik megpróbálták agyonlőni ezeket a teremtményeket. – Futás, mindenki!

Ahogy elrobogtak, Tom visszafordult, és golyózáport zúdított a nyomukban lihegő lényekre. Vérfagyasztó ordítás hangzott föl hátulról. Serrin még éppen időbért fordult meg, hogy lássa, amint a maroknyi életben maradt ork szamuráj egyike megtántorodik, torkát vér futja el egyik fülétől a másikig. A mellette álló, vigyorgó holttest mind erősebben és erősebben húzta a fojtóhurkot. Serrinnek nem maradt ideje megtalálni azt a rejtekajtót, amelyen át a lény közöttük termett: egyetlen, jól irányzott lövéssel szétrobbantotta a teremtmény fejét. Néha nekem is lehet szerencsém – gondolta futólag.

A fej nélkül maradt zombitörzs azonban estében sem eresztette el a fojtóhurkot: az ork feje lomhán hullott le a nyakáról. Majd a két fölismerhetetlen holttest egymásra rogyott, utolsót rángatózva, elhengeredve a szennyes vértócsákban.

Serrinnek a szájára kellett szorítania a tenyerét, nehogy elhányja magát. Félvakon rohant Tom és Günther után, csupán arra ügyelt, hogy Kristen mindig a közelében maradjon. Mathilde visszanézett rá, és egy elkeseredett kézmozdulattal nagyobb sebességre biztatta. A tünde összeszorította a fogát, és igyekezett nem tudomást venni a sebesült lábában egyre növekvő fájdalomról.

Befordultak a sarkon, és éppen afelé a hely felé rohantak, ahol Martin kuporgott irányítórendszere maradványaival. Gépfegyvere működésbe lépett: a legelöl dübörgő Günthert vette célba. A szamuráj melle széttépett hús és csontok véres masszájává vált. A következő pillanatban azonban Tom előrántotta HK-ját, és Martin nekirepült a távolabbi falnak. Holtteste tépett rongybabaként csúszott le a falról, vére vörös sávot festett a puszta kőre. Mozdulatlanul, összetörve feküdt a padlón, feje groteszk szögben félrefordult, ellilult ajkai között rőtvörös vérpatak bukkant elő.

Nem kockáztathatom meg, hogy mágikus úton keressem, így azonban soha az életben nem leszek képes megtalálni! – gondolta dühösen Serrin. – Hol a halálban bujkálhat Luther?!

Tom a távolabbi falhoz rohant, ujjai találomra nyomkodták a liftgombokat. A lift meg sem mozdult.

– Lépjetek hátrébb! – ordította a troll.

– Ne! – kiáltott rá a tünde. – Ha fölrobbantod azt a vacakot, sose jutunk le!

A troll szerencsére habozott. Úgy látszott, mintha átmenetileg lecsendesedett volna egy kissé. Serrin ettől sokkal jobban érezte magát. Egy szűk liftben utazni egy megvadult trollal nem tartozott a világ legcsalogatóbb dolgai közé.

– Biztos csak innen lehet irányítani – dünnyögte Serrin, miközben szemügyre vette azt az irányítópultot, amelyen Martin dolgozott. – Hol a rákban lehet az a rohadt kapcsoló?

Kétségbeesetten meredt a konzolra. Legalább harminc képernyőt látott, amelyek nagy része fehéren világított, ezen felül annyi billentyűt, amennyivel akár másnap estig elszórakozhat.

– A jó retkes életbe… – sóhajtotta elkeseredetten.

Amint a lift ajtaja sóhajtva föltárult, Tom már be is vetődött, mielőtt Serrin észbe kapott volna, hogy odalentről irányítják a szerkezetet. És ami még rosszabb, a többiek is követték a példáját, mivel azt hitték, hogy Serrin nyitotta ki a lift ajtaját Martin ketyeréjével.

Ahogy a lift megindult lefelé, mérges gáz töltötte meg a fülkét. Serrin sietve mormolt el egy védővarázslatot. Hirtelen rájött, hogy akár gépfegyvertűz is fogadhatja őket odalenn, ha az ajtó kinyílik. Akkor pedig nem lesz több trükkjük. Addig legalább megvédik őket a gázálarcok. A lift hirtelen megállt, és mindannyian kiözönlöttek belőle, a fejüket forgatva, próbálva kitalálni, hová kerültek. Serrin érezte, ahogyan Mathilde megerősíti magát, mágikusan meggyorsítja a reflexeit. Ha tehette volna, ő is követi a példáját.

A lifttől mindössze egyetlen irányban lehetett továbbmenni: acél és üveg biztonsági ajtó állt előttük. Az ajtó nyitva volt; Tom fölemelte a fegyverét, hogy azonnal a levegőbe röpítse, ami az útjukba kerül, ám az ujja soha nem érhette el a ravaszt. Dermedten álltak, értetlenül pislogva. Serrin érezte, ahogyan hihetetlen nagyságú erő bénítja meg az agyát, a markába kaparintja mindannyiukat, és csak mulat a tehetetlenségükön.

– Már megbocsássanak, de nem kerülnének beljebb? – szólalt meg az ajtóban álló figura.

Kibújt a fehér köpenyből, amelyet idáig viselt, és odadobta annak a vörös hajú tündének, aki négykézláb csúszott a nyomában. Magellan nyöszörögve szorította magához a köpenyt, mint gyermek a kedvenc játékát. Luther egyik kezét végigfuttatta tar koponyáján, és intett nekik, hogy jöjjenek közelebb.

– Azt hiszem, így már megfelelőbb az öltözékem a fogadásukhoz – mondta, és lepöccintett egy porszemet makulátlan szürke öltönyéről. – Ó, ez az ork igazán elkeserít… Hogy őszinte legyek, meglehetősen gusztustalan lényeknek tartom az orkokat. Magellan, megtenne nekem egy szívességet?

A tünde kiejtette a kezéből a köpenyt, lábra kecmergett, és egy hosszú kést húzott elő a ruhájából. Óvatosan, mintha tojásokon járna, odaosont Mathildéhez, aztán hasba döfte a pengével, és fölrántotta a kést a szívéig. A nő élettelenül zuhant a padlóra. A tünde kihúzta a kést a testéből, és csettegő nyelvvel tisztára nyalta a pengét.

Tom soha nem tapasztalt, elkeseredett dühöt érzett. Agya kétségbeesetten próbált ellenszegülni a nosferatu acélos szorításának, rémülten vergődve próbált megszabadulni tőle. Az a valami olyan erővel tapadt rá, hogy szinte elhomályosította a látását.

Lábuk megmozdult, anélkül, hogy akarták volna. Nyomorúságos, szánalmas bábokként indultak meg Luther birodalma felé; pontosan tudták, mi történik velük, ám semmit sem tehettek ellene.

29.

Niall tehetetlenül szemlélte a csata dühöngését, amíg csak Luther elő nem hívta a föld mérgét. Mérgező szellemek öltöttek testet, sav- és tűzáradatot köpve maguk köré, útjukban megsemmisítve mindent és mindenkit. A mágikus korlát nem terjeszkedett az épület határain túl. A tünde szíve haraggal telt meg: az erdő szellemeit hívta segítségül, hogy töröljék el a föld színéről ezeket a förtelmes lényeket. Hiszen neki is megvolt a hatalma hozzá, hogy eleven alakokat teremtsen a földből. Segítői hamarosan seregestül özönlöttek elő az erdőből, pusztítván a mérgező teremtményeket, noha közülük is sokan megsemmisültek ebben a harcban.

Niall szinte rázkódott tehetetlen dühében. Tisztában volt vele, hogy nem léphet be az épületbe; a védőmágia sziklaszilárdan kitartott.

– Várj! – intette higgadtan a szövetséges szellem. – Bármelyik percben történhet valami. Megtalálhatjuk a befelé vezető utat. Várj még, Niall. Takarékoskodj az energiákkal. Szedj össze mindent, ami megmaradt, és várj…

A kínzó szorítás mintha alig észrevehetően lazult volna Serrin agyán. Alsó ajka elvált a fölsőtől: ebből észrevette, hogy ismét tudja mozgatni az arcizmait.

– Ugye, így már jobb? – érdeklődött szívélyesen Luther. – Arra gondoltam, biztosan szórakoztató lenne, ha beszélgetnénk egy kicsit. Üljenek le, kérem!

Azzal szép rendben leültette az ellenkezni képtelen testeket az egyik padra. Járkálni kezdett előttük föl-alá, peckesen lépdelve, mint valami bölcs tanító, aki éppen elherdálja értékes tudását azzal, hogy morzsáit ámuló növendékei elé veti.

Jobb kezének ujjai közé szorította Kristen állát, lehajolt, és szájon csókolta a lányt. Kristen arca eltorzult, de képtelen volt elrántani a fejét. Luther arrébb sétált, majd leguggolt és a térdére támaszkodott, hogy elkapja Serrin pillantását.

– Csinos kis macska. Ugye, szívesen végignéznéd, ahogy a kedvemet töltöm vele? Szerintem nagyon jól szórakoznánk mindannyian.

Serrin az életét is odaadta volna ebben a pillanatban, ha arcon ütheti a vigyorgó teremtményt. Feje és szíve fekete, keserű haraggal telt meg.

– No igen – sóhajtotta Luther –, sajnos, ez nekem nem is jelentene akkora élvezetet, mint gondolnád.

Azzal föltápászkodott, és ismét járkálni kezdett.

– Most pedig kérdezhetsz, ha akarsz – mondta, aztán kijavította magát. – Illetve, azok alapján, amit Magellantól megtudtam rólad, ez úgyis csak elvesztegetett idő volna. Inkább elmesélem az eredményeimet.

– Te rohadt gonosztevő! – préselte Serrin a szavakat érzéketlenné vált ajkai között.

– A helyedben inkább vigyáznék a nyelvemre – felelte kényeskedve Luther. – Különben sincs időm efféle vásári sértegetésekre. A következő huszonnégy órában a világ mindörökre megváltozik, neked pedig kisszerű szitkozódáson jár az eszed? Azt mondtam: csönd legyen!

Serrin állkapcsa hallható kattanással zárult össze.

Tom érezte, hogy valahol a belsejében visszatarthatatlanul kitörni készül valami. Később nem volt képes szavakba önteni az eseményeket, hogy a többiek is megérthessék. Mintha tajtékzó hullámverésbe ugrana fejest hihetetlen magasságból, hogy a belső szervei a szemén át igyekeznek kiszakadni. A benne fölgyülemlett harag kezdett lassanként a visszájára fordulni, és hirtelen rájött, mire volt jó Mathilde meggyilkolása, Kristen megfenyegetése. A dühünkkel táplálkozik – villant az ágyába szinte egyik pillanatról a másikra. – Ez kell neki: az érzelmeink energiáját gyűjti magába, ezért megaláz és meggyötör bennünket, amennyire csak tud, mielőtt megölne.

Érezte az erős mancsokat, ahogy a hátába mélyednek, érezte a harapást a nyakszirtjén. Tudta, hogy teste nem engedelmeskedik neki, de már nem bánta: egyszerűen kilépett belőle. Ezúttal nem úgy történt, ahogyan eddig, hiányzott a megszokott passzivitás, megadás, ahogyan kiüresítette az agyát, és beengedte oda azt az idegen hatalmat: Shakalát, vagy a Halott Zóna hangjait, amikor Serrint kereste. Ezúttal a semmibe ürült ki, és a helyét nem töltötte meg semmi.

Érezte, ahogyan feloldódik, szertefoszlik. Egy pillanatra pánikba esett, aztán csak elengedte magát, és hagyta, hadd történjen.

– Mi az? – kapta föl a fejét Niall. – Van valami odabent! El tudom érni!

Asztrális teste megtalálta az aprócska fénypontot, és belecsimpaszkodott: cérnaszál vékonyságú energiapászmával akaszkodott beléje, amely úgy hatolt át a mágikus korláton, mint halovány napsugár a felhők sűrűjén. Érezte, hogy jó nyomon jár: rést ütött Luther védelmén, behatolt hihetetlen véderőkkel körülbástyázott birodalmába. Sietve visszavonult hát, visszatért saját testébe, és Mathanashoz fordult.

– Kapd el – szólt oda neki minden teketória nélkül. – Ragadd meg, és menj be rajta keresztül!

Azzal a kolostor szétlőtt, füstölgő romjai felé indult, hagyva, hogy Mathanas szövögetni kezdje saját varázslatát. Magához szorította az üstöt, és besétált a hajdani bejárat maradványain át, amely most a pokol kapujának tűnt.

– Ez persze elméletileg teljesen lehetetlen – szögezte le Luther. – Úgy értem, egy retrovírus nem képes befolyásolni az öröklődést. Éppen ez itt a bökkenő. Önmagában egy olyan vírus előállítása, amely lerombolja a központi idegrendszert, elsősorban az akaratképzésért felelős szegmenseket, nem nagy feladat. Ahhoz már kell egy kis idő, hogy olyat alkossunk, amely csak akkor vált ki ilyen hatást, ha a génállományból hiányzik az adott metatípus génkomplexuma. Ám egy olyat létrehozni, amely továbbörökíti magát, és a leendő utódokra is hatással van, szinte lehetetlen. Csaknem hetven évembe került.

– Éppen ez benne a gyönyörű – folytatta lelkesen Luther –, ettől olyan csodálatos az egész. Az emberiség képlékeny, akarat nélküli, irányítható lények hordájává válik. Nincs visszaút. Még a génterápia sem hozhat eredményt, minthogy az idegrendszeri károsodás visszafordíthatatlan. Nos, esetleg bizonyos mesterséges idegi pótlások jelenthetnek némi javulást, de ezeket igen nehéz kivitelezni, ráadásul a költsége is megfizethetetlen. Kizárt dolog, hogy emberek milliói esetében alkalmazható. Különösen nem, ha az épségben maradtaknak nem is fűződik hozzá különösebb érdekük.

Luther elégedetten kihúzta magát.

– A vírus gyakorlatilag leküzdhetetlen. Igen erős, ellenálló, évekig képes tünetmentesen lappangani bármely emlős szervezetében, és kellemesen fertőző. A mintapéldányok hat órán belül eljutnak tizenkét célországba a megfelelő tünde hordozócsoportok révén. Ezen felül helyi keretek között a dolgok sokkal előrébb tartanak.

Azzal a kis fémdobozok felé intett, amelyek lepecsételve feküdtek az asztalon. Serrinnek feltűnt, hogy az egyik üres. Még? Vagy már?

– A következő fázis természetesen a vírus felkészítése arra, hogy olyan variánsokat hozzon létre, amelyek csak egy bizonyos metatípust támadnak meg. Így akár az olyan szemét népséget, mint az orkok vagy a trollok, is le lehet csendesíteni. Nem mintha egyébként bármi problémánk lenne velük. Egyszerűen sokkal kevésbé intelligensek, mint a tündék.

Szemében furcsa tűz gyúlt: a megszállottság lángja. Határtalan önuralmával hiába próbált szenvtelen hidegséget erőltetni magára. Ismét Serrinhez fordult.

– Ó, te nyomorult bolond… Hát miért nem akartál részt venni ebben? Ebben a gyönyörűségben… Mostantól fogva mindannyian hercegek leszünk, mi, tündék. Neked is érezned kell, micsoda élvezet, mekkora dicsőség, valóságos csoda lesz ez! Most már tudom, mit éreztek a tudósok, amikor meglátták az első gombafelhőt. Majdnem három évszázadot kellett várnom rá, hogy a népem újjászülethessen a Földön, és elvezethessem őket az ígéret földjére.

Hátradőlt, kezét ökölbe szorította; arcán leírhatatlan nyugalom és elégedettség ömlött el.

Tom föl akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Erezte, ahogy valami végighömpölyög rajta, belsejét tűz lángja égette, és a következő pillanatban mintha szédülten pörgött volna valami ismeretlen síkon, amelynek a létezését eddig nem is gyanította. Mintha gyémántkarmok tépnék darabokra a lelkét: emlékei és érzései szétestek, személyisége kettészakadt.

– Fölszabadítom az egész világot! – ordította Luther, és Serrin felé lendült, hogy fehéren meredező fogait a tünde torkába mélyessze, kiszívva belőle az élet, a lélek utolsó morzsáját is. Hirtelen megtorpant és szélütötten meredt a trollra; szája bambán elnyílt.

A troll bőréről fém csöpögött, gyöngyözve, mintha izzadság volna, és folyadékként csillogó patakokban gördült lefelé. Jobb karjából képlékeny, olvadt acél csorgott a padlóra. Kezén, lábszárán ezüstös áradat szivárgott elő a bőr alól, és nagy csöppekbe gyűlve folyt tovább. Luther lenyűgözve állt, a döbbenettől valósággal bénultan, és nézte, ahogy a szellem lassacskán alakot ölt a troll testéből.

– Tévedsz, Luther – hangzott föl egy nyugodt tündehang az ajtóból. – Nem te vagy a Teremtő.

Niall erősen a keze közé szorította az arany üstöt, és annak száját a mennyezet felé fordította. A határtalan lélek, amely most egy kérlelhetetlenül föléjük magasodó tünde alakját öltötte magára, belefogódzott az erőbe, amelyet Niall az útjára bocsátott, és izzó fénycsíkká alakította, szálegyenes sugárrá, amely könnyedén áthatolt a föld és kő legvastagabb rétegein is.

A föld, a kő pedig utat nyitott neki. Halk sistergéssel köddé vált, és helyén mélységes mély, henger alakú hasadék támadt, amely mintha tovább folytatódott volna fölfelé, a levegőben is. Luther dermedten állt mellette: még mindig képtelen volt megérteni, mi történik. Odafönn, magasan felettük szikrázó tükörré fagyott a jéghideg levegő. A nyári hajnal első fényei fölerősödve, megsokszorozva verődtek vissza róla, a sugarak egymásba fonódva, szinte anyagiasulva zuhogtak alá a mágikus alagúton.

Luther fölordított, kétségbeesetten próbált elmenekülni a fényről. Szeme vérbe borult, vér csorgott a füléből, az orrlyukából is. Fény hullámzott elő a tünde mágikus üstjéből, fodrozódva, mint a víz felszíne, ha kavics hull bele; ahol a nap egyetlen sugárrá olvadó fényével találkozott, meggörbült, megrázkódott, és a két fénypászma egyesülve folytatta áradását, egyenesen a nosferatu felé.

A teremtmény térdre esett, reszketett, csukladozva köhögni kezdett. Torkából alvadt vérdarabok hullottak a padlóra, feketén fröccsenve, kiégetve, kimarva a követ maguk körül. Az összegörnyedő testről hullani kezdett a hús, gőzölögve, füstölve, hólyagosra égve estében, míg testnedvei sisteregve párologtak el, nehéz, bűzlő köddé válva.

Niall egyenesen állt a nosferatu széthulló maradványai fölött, és gael-sperethiel nyelven kántált. Ezt a dialektust Serrin nem ismerte, de a legelterjedtebb tünde nyelvjárást elég jól beszélte ahhoz, hogy a lényegesebb szavakat elkapja. A tünde a Tündöklő Szellemeknek ajánlotta föl a megbecstelenített lelket, védelmüket és megbocsátásukat kérve rá, hogy igazságosan ítéljék meg tettét, és ha kell, verjék rá a sors ragyogó láncait, hogy bűnhődjön az elkövetkező életek hosszú során át.

A széteső test maradványai utolsó, halálos görcsbe rándultak, majd elcsöndesedtek. Jószerivel nem maradt más belőle, mint a koponya és a nagyobb csontok a tépett, véres ruhafoszlányokba csavarodva. Niall ezüstszínű tőrt vett elő a kabátjából, és egyetlen precíz mozdulattal a koponyatető középvonalába döfte. A csont úgy engedett, mint az olvadt vaj, és a koponya halk reccsenéssel kettévált. Tompán kongó üvöltés visszhangzott körülöttük, majd lassanként elhalt a messzeségben.

Serrin még mindig megbabonázva bámult Niall elképzelhetetlen hatalma láttán, amikor teste hirtelen észlelte, hogy többé nem irányítja külső erő. Hangtalanul összerogyott, nem volt képes uralkodni saját izmain, hiszen egy csöpp erő sem maradt a tagjaiban. Tehetetlenül feküdt a földön, teste Kristenéhez szorult, és segélykérően bámult föl Tomra.

A troll szilárdan állt a lábán. A hatalmas tünde szellem erősen tartotta, karjával átkarolva a troll széles mellkasát. Tekintetük egybekapcsolódott, ahogy farkasszemet néztek egymással. A troll arcán forró könnycseppek gördültek le. Lehunyta a szemét.

Először ő sem lett volna képes állva maradni a szellem segítsége nélkül, ahogy az implantátumok ereje cserben hagyta, ám hamarosan élet és növekedés töltötte be a roncsolt húsban a hajdani fémalkatrészek helyét. Kezdetben újszülöttnek érezte magát, gyenge volt és sebezhető, aztán megérezte a testébe áramló energiát, a fejlődés szépségét; testét, szívét és lelkét elárasztotta a puszta lét örömének semmi máshoz nem fogható édessége. Mintha lelkének halott, fájdalom-szaggatta, megkérgesedett részei is semmivé olvadtak volna, ahogy a testébe ágyazott fém tette, amikor a szellem beléje szivárgott, és eltöltötte, mint egy üres edényt. Egy pillanatra mintha Medve arcát látta volna a szellemben, és teste körül érezte a hatalmas mancsokat. Az újjászületés fölszabadító érzése töltötte el, mintha új életet kapott volna.

Serrin keze megrándult. Valamiképpen sikerült utat találnia Kristenhez, és úgy szorította magához, mintha az élete függne tőle. Majd Niall ráfektette gyógyító tenyerét mindkettőjükre, hűsítve, csitítgatva a fájdalmukat, és érezték, ahogy testükbe lassanként visszatér az erő.

Serrinnek végül sikerült térdre emelkednie, így tekintett föl Niallre. Szeretett volna mondani valamit, bármit, de hát hogyan is találhatott volna szavakat? Értelmetlenül habogott, mintha a nyelve önálló életet élne. Akkor sem tudott volna egy értelmes szót kinyögni, ha valaki a halántékához szorított pisztolycsővel kényszerítette volna erre.

Azután már nem látta a tündét. Kristen rajta termett, ölelgetni kezdte, az arcát csókolgatta. Karcsú ujjai megragadták a férfi fejét, magához húzta és erősen szájon csókolta.

– Attól tartok, mennünk kellene – mormolta Serrin.

Egyikük sem tudott semmi másra gondolni, ahogy lassanként maguk mögött hagyták a romokat. Akkora erőfeszítésükbe került, hogy egyik lábukat a másik után tegyék, hogy minden figyelmükre és akaraterejükre szükségük volt. Niall és Mathanas segítségével hamarabb maguk mögött hagyhatták az erdőt, mint ahogy a maguk erejéből valaha is remélhették volna. A szellem ereje – állapította meg Serrin. – A szellem megváltoztatja a talajt, hogy megkönnyítse a mozgásunkat.

Nevetségesen képtelen látványnak tetszett, ahogy Niall kinyitotta a kocsi ajtaját. Az autók a valós világhoz tartoztak. Ők pedig még nem készültek föl rá, hogy visszatérjenek ebbe a valós világba. Tom beült az első ülésre, még mindig egész testében reszketve.

– Nem baj – bólintott feléjük Niall –, csak hadd reszkessen. Rengeteg minden történt vele, amin nem fogja egykönnyen túltenni magát.

– Azt hiszem, ez mindannyiunkra igaz – mormolta Serrin, inkább csak magának.

Még mindig maradt jócskán, amit nem értettek. Serrin habozva a másik tündéhez fordult.

– Ki vagy te egyáltalán? – kérdezte.

– Jobb, ha nem tudod – felelte a másik olyan arccal, amely meggyőzte Serrint, hogy igazat beszél. – Ha tudnád, esetleg megölnének érte.

Serrin figyelmét hirtelen a magasan fölöttük, a levegőben közeledő repülőgépek zaja vonta el a megkezdett témától. Hunyorogva bámulta a ragyogó égboltot, de semmit nem tudott kivenni a kocsiablakon keresztül.

– Hová tűnt a szellem? – kérdezte végül.

– Ezt a helyet a föld színéig le kell rombolni – felelte Niall minden köntörfalazás nélkül. – Mathanas a föld szellemeit hívja segítségül ehhez á feladathoz. Azután tűzbe borítja mindazt, ami megmaradt.

– Szeretném, ha megmondanád, ki vagy – erősködött Serrin. – A kiejtésed alapján Tir na nÓgból származol.

– Ne kérdezz semmit – válaszolta Niall halkan –, csak bízz meg bennem.

– Ez nem bizalom kérdése. Tudnom kell.

– Nem mondhatom meg.

Serrin tovább erősködött volna, ám Kristen az ajkára fektette a mutatóujját, jelezve, hallgasson inkább. A lány keményen a férfi szemébe nézett.

– Ez most már úgysem számít. Életben vagyunk – suttogta. – Most éppen elég, ha Michael miatt aggódunk.

Serrin arcán fájdalom suhant át.

– Hát persze – mondta. – Nem is tudom, mi van velem.

Maga sem értette, hogyan feledkezhetett meg Michaelről. Sóhajtva kiszállt az autóból. A gondolat hihetetlenül profánnak tűnt ebben a helyzetben, de rettenetesen kellett pisilnie. Ahogy visszafelé tartott kiszemelt fájától, Niall a kocsi ajtajának támaszkodva várta. Serrin megállt, nem messze tőle. Némán méregették egymást.

– A dolgok egy részét nem mondhatom el neked, de van, amit igen – szólalt meg Niall nagy sokára.

– Figyelek – biccentett Serrin.

Niall intett, sétáljanak kissé távolabb az autótól.

– A troll – magyarázta az idősebbik tünde. – Rajta keresztül sikerült bejutnunk. Luther mágikus korlátot vont a búvóhelye köré, amelyen soha nem lettem volna képes áthatolni. A troll segítségével jutottunk be.

– Tomnak hívják.

– Szóval, Tomon keresztül. Jobb lesz, ha vigyázol rá. Az elkövetkező néhány hétben könnyen beleveszhet a belső világába, úgy, hogy többé nem is keveredik ki belőle. Amikor Mathanas beléje koncentrálta magát, kiszorított a testéből minden szemetet. Azt a rengeteg fémet, a beültetéseket. Mindazt, ami nem engedte, hogy felülkerekedjen a múltján, hogy azzá legyen, amivé szeretett volna válni. De ennek egyszer s mindenkorra vége. Mathanas újranövesztette Tom saját testét abból, ami megmaradt.

– Az istenekre, de hát ki a csuda ez a Mathanas?!

– Nos, azt hiszem, ez meglehetősen hosszú történet volna – mosolygott Niall. – És ezzel meg is érkeztünk a következő ponthoz. Ugyebár, fogalmad sincs, mi zajlik közötted és eközött a lány között?

– Kristen. Úgy értem, Kristennek hívják a lányt, én pedig Serrin vagyok. Jobban szeretném, ha nem úgy emlegetnéd, hogy „az a lány” – felelte a fiatalabb tünde kissé megbántva.

– Igen, tudom. De azt hiszem, még mindig nem látod a lényeget.

– Micsodát nem látok?!

– Nos, hát persze. Hiszen ezúttal még alig voltatok együtt, nem igaz?

– Ezt meg honnan tudod? – kapta föl a fejét Serrin. – Na várj csak… Ugyebár, jobb is, ha nem mondod meg? Hiszen jobb, ha nem tudom, igaz?!

Niall elnevette magát. Ezüstösen fénylő palackot húzott elő a kabátjából, és brandyvel kínálta Serrint. Kellemes ital volt: erős, gazdag ízvilágú, és a fiatalabbik férfi úgy érezte, erre most nagy szüksége van.

– Többé-kevésbé így van – biccentett Serrin felé. – Egyrészt már régóta figyellek benneteket. De amiről szó van, az már réges-régen történt, és lehet, hogy nem is olyan fontos, honnan tudom egyáltalán.

Niall mélyet sóhajtott, és folytatta.

– Te meg ő: ez az, ami számít. Mondd csak, mit éreztél, amikor először megláttad?

– Ezt most hogy érted?

– Gondold csak végig! Biztosan vissza tudsz emlékezni, mire gondoltál, amikor először beszéltél vele.

– Nos… Elég furcsa érzés volt. Mintha már régóta ismerném.

– Látod, éppen erről beszélek – folytatta Niall hevesen. – Mondd csak, ugye, még nem feküdtél le vele?

– Ehhez meg aztán végképp semmi közöd, hogy az a jó…

– Nyugalom! – vágott közbe hidegen Niall. – Fölösleges ilyesmibe lovallnod magad. Egyébként meg a vak is láthatja, hogy mi van közöttetek. Például abból, ahogyan Kristen rád néz.

– Tényleg? – mormolta Serrin, félig zavartan, félig szégyenlősen.

– Persze. Sóvárog utánad, te meg folyton visszautasítod, sőt, úgy teszel, mintha észre sem vennéd. El sem hinnéd, de a vonakodásodnak egészen egyszerű oka van. Azonban egyelőre fogalmam sincs, hogyan magyarázhatnám meg neked.

– Helyben vagyunk – dörmögte Serrin. – Ha rólad van szó, valahogy mindig valami ilyesminél kötünk ki.

– Kétféle módja is van, hogy rávezesselek – folytatta Niall. – Elmondhatom neked a részleteket, vagy hagyhatom, hogy egyszerűen megéld. Rajtad áll… Azonban ez jóval több, mint ami a kötelességem volna.

– Azt hiszem, jobban szeretném, ha csak elmondanád – felelte óvatosan Serrin, mivel tartott tőle, miféle rémségeket művelhet még az agyával ez a titokzatos tünde.

Úgy látszott, Niall megérti a félelmeit, ennek ellenére már döntött: úgy vélte, a szavak önmagukban aligha győznék meg ezt a keményfejű mágust. A tenyerébe vette Serrin fejét.

A következő pillanatban emlékek áradata hömpölygött keresztül a férfin. Tisztán látta az ég sápadt árnyalatát a kikötő fölött, ahová lassú hajók érkeztek lomhán, érezte az azúrkék víztükör felől érkező szellő langyos fuvallatát, látta magát hófehér ruhában, és látta a lányt maga mellett. A szavakat nem hallotta, de tudta, hogy beszél a lányhoz, magyarázat közben szélesen gesztikulált, a lány pedig minden szavát hűségesen lejegyezte egy darab állatbőrre, éles nádszálat használva íróeszközül. Ámulva vette észre, hogy a lány is tünde, ám ekkor a jelenet lassan semmivé foszlott. Ezután egyedül látta magát egy sivár szalmakunyhóban, amelynek sűrű sötétségét csupán egy halvány méhviasz gyertyaszál világította meg, amely maszatos nyomot hagyott a durván faragott faasztalon, amelynél üldögélt. Hátán nyirkos, rossz szagú bundát érzett, amely rejtekként takarta. Mellette díszes fémtányér és serleg állt, azonban ennél többet nem tudott kivenni a környezetéből. Belsejében rettenetes érzések kavarogtak. Nem lehet az enyém. Az apja eladta, hogy feleségül menjen Declanhez, és soha, soha nem lehet az enyém. Kit öljek meg: azt a nyomorultat, vagy magamat?

Niall hirtelen elengedte. Serrin halottfehér volt, és minden ízében remegett.

– Ez csak valami trükk – lehelte. – Keresztbe-kasul csavarod az agyamat! Nem igaz. Egy szó sem igaz az egészből!

– Pedig igaz. Valaha a tanítója voltál. Bűnösnek érezted magad, úgy gondoltad megszeged a kötelességedet. Azt hiszem, ez olyan mély nyomot hagyott benned, olyan erősen visszhangzott a lényedben, hogy a későbbi életeidet is befolyásolta. Ezúttal abban nyilvánult meg, hogy jóval idősebb vagy nála: ennek a ténynek ugyanolyan hatása volt a lelkiismeretedre. Máskor meg az apja kényszerítette akarata ellenére házasságra. Most csak két példát láttál, de hidd el nekem, a többi éppen ilyen balul végződött. Végül a legutolsó eset már annyira fájdalmasan érintette őt, hogy nem akart többször próbálkozni. Egyszerűen csak ki akart maradni ebből a játékból. Most már érted, miért született újjá ezúttal humán alakban. A lelke számára ez ugyan visszalépést jelent az Ösvényen, de úgy döntött, hajlandó ezt az árat megfizetni kettőtökért. És ezúttal, úgy tűnik, van esélyetek. Most nincs olyan kívülálló ok, amely szétválasztana benneteket. Lehetőséget kaptál, hogy jóvá tégy mindent.

– Nem értem – rázta a fejét Serrin. – Mi ez az egész?

– Még ha tudnám, sem mondhatnám meg. Nem az én dolgom, hogy mások Ösvényeit járjam. De ha nem viszonzod a szerelmét, ha elfordulsz tőle, csak a saját helyzetedet nehezíted meg eljövendő életeidre.

Egyetlen szó nélkül sétáltak vissza az autóig.

– Nem értem – szólalt meg ismét Serrin, mielőtt kinyitotta volna a kocsi ajtaját. – Egyszerűen nem fér a fejembe.

– Próbálj meg végre megfeledkezni a fejedről – jegyezte meg válaszul Niall, és beült a vezetőülésbe.

Az autó rákanyarodott a hegyről lefelé vezető útra, és eltűnt a reggeli ködben.

30.

Serrin letette a kávéscsészét, és kibámult a manhattani égboltra. Úgy érezte, rengeteg dolog maradt még, aminek a végére kellene járnia, és noha voltak elképzelései, hogyan kezdjen hozzá, azt is tudta, hogy egyelőre nincs abban a helyzetben.

Mondtam, hogy minden angol golyóálló – viccelődött Michael amikor meglátogatták. – Azt hiszem, a hátamba beépítenek valami protézist, amire szükségem lesz egy ideig talán örökre, de ettől eltekintve harcra kész vagyok.

Michael alig várta, hogy végre kiengedjék a kórházból, és előre lefoglalta a repülőjegyeket Napvárosba. Mialatt Serrin, Tom és Kristen arra várt, hogy Michael eléggé megerősödjön a hazaúthoz, maguk is alvással töltötték idejük jó részét a szállodában. A mögöttük álló megpróbáltatások okozta fizikai és szellemi kimerültséget nem lehetett egyhamar kipihenni. Az ír tünde visszavitte őket Berlinbe a kocsijával, azután örökre eltűnt. Serrinnek még a nevét sem sikerült kiszednie belőle, nem hogy azt, mire készül vagy hová tart. Még az is lehet, hogy az ír tündének igaza volt, és Serrin valóban jobban jár, ha nem tud semmiről; ettől azonban még egy cseppet sem érezte jobban magát, amiért a sötétben kell tapogatóznia.

Serrin ráadásul teljes csődben volt. Bankszámláiról szinte minden pénzt kivett, hogy odaadja azoknak az orkoknak, akikkel a bárban találkozott. Rengetegen meghaltak közülük. A tünde tudta, hogy az orkok visszautasítanák a fejpénzt, ezért az elhunytak családjáról kezdett kérdezősködni. A hitükről, a poliklubjukról, a jogaikról. Meggyőző szavainak köszönhetően a pénz nagy része az elhunytak rokonainál kötött ki, más részét a gyerekeik nevelésére fordították. Ott egye meg a fene – morfondírozott Serrin elvégre ez csak pénz. Alig maradt néhány ezer a számláján; legfőbb ideje lett volna, hogy jövedelmező alkalmazást keressen magának, mint céges mágus. Egyáltalán nem bánta. Jobban érezte magát, hogy odaadta az orkoknak azt a pénzt.

Arról viszont fogalma sem volt, hogyan rendezze a helyzetet Kristennel. Megpróbálta elmondani a lánynak, amit az ír tündétől megtudott; biztos volt benne, hogy Kristen hisz neki, de látta rajta, hogy nem képes ép ésszel felérni. A férfi egyáltalán nem lepődött meg ezen. Hiszen ő maga sem tudott semmit a múltjáról, amíg az ír tünde meg nem mutatta neki azokat a mélyen eltemetett, réges-régi emlékképeket. Érezte, hogy a dolgok még mindig fortyognak odalenn a mélyben. Tudatának egyik fele elkeseredetten próbálta megtudni, mi történik, mi történt vele és mindannyiukkal, az okot, a célt, a kulcsfigurákat, másik fele pedig rémülten elzárkózott ettől a tudástól. Mindez valahogyan kihatott arra is, ahogyan a lánnyal viselkedett. Michael megpróbálta óvatosan a tudomására hozni, hogy Kristen egyre nyugtalanabb és boldogtalanabb, hiszen Serrin önmagától képtelen volt észrevenni ezt.

Eszébe jutottak Magellan szavai: jobban vigyázol a világra, ha tudod, hogy egyszer visszatérsz. Magellan megszállottsága azonban teljes őrületbe torkollott: ide vezet tehát a megingathatatlan hit egy folytonosan visszatérő, felsőbbrendű tünde fajban, amelyet kiválasztottá tett a végzet. Nem akarta, hogy ő is efféle tévhitek áldozatává váljon.

Ráadásul ott van még Tom is, aki látszólag kezdett fokozatosan visszatalálni normális önmagához, noha még mindig gyanúsan sok időt töltött új énje fölötti elmélkedéssel, és arcáról ilyenkor általában földöntúli boldogság sugárzott. Serrin úgy látta, hogy ahányszor a troll megmozdul, mindannyiszor elcsodálkozik ennek nagyszerűségén. Izmainak minden rándulása valóságos csodát jelentett neki. A tünde őszintén örült Tom boldogságának, de egyben féltette is újsütetű sebezhetősége miatt.

Serrin tisztában volt vele, hogy Luthert végső soron az ismeretlen tünde győzte le, akinek még a nevét sem sikerült megtudnia. Elhitte neki, hogy Tom volt az az ösvény, amelyen keresztül sikerült bejutnia, de hiába ismételte el százszor is magában, akkor sem volt képes fölfogni, hogyan történhetett mindez. Akárhogy is, annyi bizonyos, hogy megszámlálhatatlan holttestet hagytak maguk után, és a tünde úgy érezte, soha nem lesz képes földolgozni magában az utolsó percek rémületét és tehetetlenségét.

Volt még más is, ami zavarta. Valami megfoghatatlan, alaktalan, mint amit csak félig érzett vagy félig pillantott meg, amire nem is igazán képes visszaemlékezni, ennek ellenére ez a valami nem szűnt meg gyötörni őt: éjszakákon át álmatlanul forgolódott, nappal pedig képtelen volt összeszedni a gondolatait. Nagyjából olyan érzés volt, mintha a saját nevét felejtette volna el. Most, ahogy a kávézaccot lötyögtette a csésze alján, és elgondolkodva meredt a kihűlt folyadékba, hirtelen ismét megrohanta.

Ezenfelül helyi keretek között a dolgok sokkal előrébb tartanak.

Vagyis nem arról van szó, hogy abba a bizonyos fémdobozba nem tették még bele a tartalmát. Ellenkezőleg. Már ki is vették belőle. Amikor Mathanas lerombolta a laboratóriumot, már nem volt ott minden.

Vajon mi történhetett valójában?

Figyelte a híreket, de nem hallott olyasmiről, hogy a zombi-szindróma tömeges megjelenését észlelték volna Németországban. Vajon mit értett Luther „helyi keretek” alatt? Vajon valaki békésen üldögél valahol, kezében annak a fémdobozkának a tartalmával?

Nem, ez teljesen lehetetlen – gondolta Serrin. – Hm, vajon tényleg annyira lehetetlen?

Végül úgy döntött, hogy fölkeresi a helyi könyvtárat, amelynek számítógépes rendszere könnyebben képes megbirkózni a többtényezős keresgélés problematikájával, mint az otthoni ketyerék. Végigkutatta az elmúlt hét teljes német médiaanyagát, különös tekintettel a retrovírusokra. Viszonylag keveset értett meg a szakszövegből, de tudta, hogy ha akár csak egyetlen árva nyomot talál, valamit, ami gyanús lehet, ráuszíthatja Michaelt a dologra.

Tíz óra múlhatott aznap este, mire kifizette a nyomtatási költséget, a lemezre mentett másolatokat, vette a kabátját, és kisétált az éjszakába, menet közben cigarettára gyújtva. Azon gondolkodott, talán föl kellene keresnie Júliát. Végül is nincs kizárva, hogy nem csupán egyetlen őrülttel volt dolguk ebben az ügyben. Mi van, ha Luther már át is küldött egy kicsit abból az átkozott retrovírusból egy másik vérszívónak, aki történetesen osztotta az elképzeléseit? A pokolba, de hát nem ellenőrizhet mindent és mindenkit, akivel Luther kapcsolatba keveredhetett! Muszáj beszélnem Juliával – gondolta elkeseredetten. – Lehet, hogy rá tudnám venni, kérjünk egy legeslegutolsó szívességet attól a bizonyos ismerősétől. Elképzelhető, hogy ő is fellélegzett most, hogy Luther meghalt.

Fogott egy taxit, és elrobogott Júliához, de a nő nem volt otthon. Visszamászott a kocsiba, és elvitette magát egy belvárosi bárhoz. Belsejében nem szűnt meg a kínzó szorítás, így hát elhatározta, addig iszik, amíg nem érzi többé.

Éjjel kettőkor jött ki a bárból. A sörtől képtelen volt berúgni, ahhoz azonban nem volt kedve, hogy valami erősebbhez folyamodjon. A kihalt utcán álldogálva várta, hogy egy taxi arra járjon, és a gyér lámpafénynél próbálta kibogarászni a nyomtatott lapok tartalmát. Védőmágiája ezúttal nem figyelmeztette, még késve sem: föl sem tűnt neki, ahogy a kocsi hangtalanul befordul a sarkon. Ellenfele sokkal, de sokkal jobb rejtővarázslatot használt ennél. Ahogy az autó lefékezett mellette, a pisztolycső már a hátába is fúródott.

– Szállj be – szólalt meg egy hang, és a kocsi hátsó ajtaja kinyílt.

A hang valahogyan ismerősnek tűnt. Serrin tudta, hogy nincs más választása, engedelmeskedett hát.

– Azt hiszem, jobb lenne mindkettőnknek, ha ezt szépen meginnád – fordult hozzá a mellette ülő tünde.

– Jaj, már megint ez – sóhajtotta fáradtan Serrin, és fölhajtotta az erős nyugtatót.

Természetesen a tünde nem Magellan volt. Aligha lehetett volna, azok után, amit Luther művelt a vörös hajúval. A hang mindössze az ír tájszólás miatt tűnt ismerősnek, de még csak nem is a titokzatos ír megmentőről volt szó. Amikor Serrint fölrázták álmából, rájött, hogy egy széken ül bántóan éles lámpafényben, míg nem messze tőle, a sötétségbe burkolózva egy tünde álldogál. Hamarosan azt is ki tudta venni, hogy a férfi mellett kétoldalról két másik tünde várakozik, mindhármuk megjelenése baljóslatúbb, mint amit valaha is látott.

A ruhájuk, testtartásuk fölött még csak napirendre tért volna, ám a fegyverzetük gondolkodóba ejtette. A hátborzongató formájú pisztolyok tökéletesen illettek az őket markoló kezekbe; távolabb, a fal mellett még torzabb és bizarrabb alakú puskák álltak. Ahhoz azonban túlságosan sötét volt, hogy részletesen megfigyelhesse őket. A vele szemközt várakozó alakokból mágia és erő áradt. Ha azok hárman szamurájok voltak, hát olyan fajtából származtak, amilyennel Serrin még soha azelőtt nem találkozott. Az erő szinte kézzel foghatóan sugárzott belőlük, mint ahogy az infravörös kereső kimutatja a testhőt; látszott, hogy sokkal többek puszta fizikai adeptusnál. Az erő és hatalom megtestesülései. Egyetlen arcizmuk sem rándult.

– Ha választ kapunk a kérdéseinkre, úgy vélem, nem lesz szükségünk rá, hogy megszabaduljunk tőled – szólalt meg a középen álló tünde. – Csupán annyit szeretnénk megtudni, miben mesterkedsz. Először is: mi vett rá, hogy tíz órát tölts a könyvtárban, retrovírusokkal kapcsolatos anyagokat tanulmányozva? Mitől kaptál hirtelen kedvet az effajta vizsgálódáshoz?

Serrin nem felelt azonnal: megpróbált kiötleni valami elfogadható hazugságot.

– Ha hazudni próbálsz, azonnal rájövök – csattant föl a kihallgatója.

Azt hiszem, ennek az igazságtartalmát nincs kedvem ellenőrizni – gondolta komoran Serrin. – Lehet, hogy az őszinteség valóban célszerűbb lesz.

– Eszembe jutott valami. Amikor Luthernél jártunk, az egyik vírus, amelyet létrehozott, már nem volt ott. Úgy értem, a laboratóriumában. Szerettem volna megtudni, mi történhetett vele. Nem nagyon értek a retrovírusokhoz. Eszembe jutott, hogy ez az egy bizonyára még megvan valahol… Hogy… Lappang, azt hiszem, értik.

– Értjük – bólintott a tünde. – És miért ment el ahhoz a nőhöz? Az újságíróhoz.

– Meg akartam tudni, nincs-e valami helyi kapcsolata Lutherhez. Hogy nem tudja-e véletlenségből, kinél lehet a hiányzó vírus. Csak egy ötlet volt. Ugyanis az ő egyik ismerőse révén szereztünk tudomást Lutherről.

– Nagyszerű – felelte a tünde. – Ezzel együtt úgy vélem, ragyogó ötlet volna, ha befejeznéd végre a kérdezősködést ezzel az üggyel kapcsolatban.

Halk kattanás hallatszott, mint amikor kibiztosítanak egy fegyvert.

– Ugye, megbízhatok benne, hogy követed a tanácsomat? – érdeklődött a tünde.

– De ha az a vírus még mindig odakint van.

– Nincs. Erről már gondoskodtunk. Egyébként nagyjából igazad van. Luther nem sokkal azelőtt indított útjára egy adag légi permetet, hogy te meg a barátaid befutottatok. Ezt azonban hatástalanítottuk a repülőgépeinkről szétszórt vírusölő anyaggal. Lehet, hogy Bavariában néhány paraszt mostanában hülyébb, mint azelőtt, de nem hiszem, hogy ez bárkinek is feltűnne. A vírust száz százalékig megsemmisítettük. Ó, igen, a hölgyismerősöd szerencsésnek mondhatja magát, hogy sértetlenül megúszta; úgy látszik, a sors a kegyeibe fogadta mostanában.

– De az orvosi tesztek…

– Ha vannak egyáltalán orvosi tesztek, azok sem fedhetnek föl mást, mint néhány antitestet, amelyek valami ismeretlen kór ellen védenek.

– Luther szerint a retrovírus beírja magát az örökítőanyagba, és befolyásolja az eljövendő nemzedékeket!

– Luther tévedett – szögezte le könyörtelenül a tünde…

– Ezt senki nem tudhatja biztosan! A szellemekre, de hát…

– Azt mondtam, tévedett. – A hang most már kifejezetten dühösnek tűnt. – Azt kérdezed, honnan tudom? Hát hallgass ide: azokat a géneket, amelyeket a víruskísérletekhez fölhasznált, eredetileg mi adtuk neki. Az azániai kutatólaboratóriumból származtak. Mindezt csupáncsak azért mondom el neked, mert máskülönben esetleg ráuszítanád ezt a Sutherlandet, hogy könyékig vájkáljon a helyi zöldségkereskedők szállítmányaiban, mi pedig azt szeretnénk, ha egyszer s mindenkorra elfelejtenéd, ami történt. Luther terve esetleg működhetett volna, de szerencsére erre nem került sor. Mondom: tévedett, de hát a megszállottsága elvakította. Az elméletével nem is volt baj, és a laboratóriumi körülmények között végrehajtott tesztjei is eredményesek voltak, de a leglényegesebb körülményről megfeledkezett. Soha nem tesztelte a vírusát valódi, élő humán szervezeten.

– Akkor honnan származtak azok a zombik Azániában?!

– Na, ide figyelj, te nehéz felfogású. A készítmény tökéletesen működött, már ami az idegi károsodást illeti. Luther azonban nem fordított kellő figyelmet a minták elemzésére, és nem futtatta le a megfelelő teszteket a csírasejteken. A kísérletek eredményei meggyőzték róla, hogy az örökítőanyagba való átszűrődés hónapok alatt végbemegy, neki azonban nem volt türelme kivárni ezeket a hónapokat. Tévedett.

– Akkor tehát ez az egész csak vaklárma volt – suttogta hitetlenkedve Serrin. – Nem mentünk vele semmire.

– Dehogy! – vágott közbe az ír tünde. – Az én szempontomból semmiképpen sem. Most már legalább tudom, hol van Niall. Luther terve által sikerült kiugratnunk a nyulat a bokorból.

Niall. Tehát így hívják azt a tündét, aki a döntő pillanatban megjelent, oldalán azzal a megdöbbentő hatalmú szellemmel, hogy fölvegyék a harcot Lutherrel, és lerombolják a kolostort. Serrin jobban szerette volna, ha nem ilyen körülmények között kell megtudnia a nevét.

– És már azt is tudom, hogyan szabaduljak meg Nialltől – tette hozzá a férfi. – Tudom továbbá, mit várhatok bizonyos eltérő érdekű tünde csoportoktól, ha egy efféle esemény bekövetkezik. Számomra ez mind-mind igen hasznos tudás.

Az ír tünde nemes vonalú arca szinte már szenvtelennek tetsző vonást öltött.

– Ezzel együtt nem mondhatnám, hogy különösebben le vagyok kötelezve neked – folytatta. – Luther bizonyos értelemben hátráltató tényezővé vált a számunkra. Nem sikerült megbirkóznia a kitűzött feladattal. Mivel a földdel tettétek egyenlővé a búvóhelyét, nincs a világon, aki a nyomunkra akadna, hiába is találnák meg a hozzá vezető utat. Mindvégig sikerült elkerülnünk, hogy magunk is belekeveredjünk az ügybe. Eltekintve persze attól, hogy odaküldtük a repülőgépeinket, ezt azonban utólag már senki sem tudja megállapítani. Egy kissé meggyomláltuk a helyi élővilágot, az igaz, de ennek a nyomait is sikerült eltüntetnünk. Azt hiszem, a legjobb, ha egyszerű próbariadónak tekintjük ezt az egész ügyet, és megpróbálunk a hasznos vonatkozásaira koncentrálni. Megszabadulhatunk egy hitszegő renegáttól, egy-két forrófejűvel pedig békében megtárgyalhatjuk a dolgot. Tudod: a jó pap is holtig tanul.

A tünde elfordult, menni készült; egyetlen pillanatra hagyta, hogy lénye körül meggyengüljön az álcázómágia.

Serrin szinte megvakult a ragyogástól. A férfi valósággal sugárzott; körülötte táncot járt a menny valamennyi csillaga, holdjaiként fogták körül őt. A hatalmas tünde bármelyik pillanatban eltaposhatta volna valamennyiüket, mintha csak aprócska bogarak lennének; és ehhez még a kisujját sem kellett volna mozdítania. Serrin látta, hogy a férfi akkora energiák fölött rendelkezik, amelyek mellett még Mathanas varázsereje is nevetségesen eltörpül.

– Többet nem beszélhetsz erről a dologról. Nincs több kérdezősködés. Ha bármi is napvilágra kerül, az magára vonhatja a figyelmét olyanoknak, akikkel én magam, személyesen szeretném elrendezni az ügyet. Egyébként a te esetedben a szerencse is a mi oldalunkra szegődött: régen letettünk róla ugyanis, hogy megfigyelés alatt tartsunk. Azt hittük, elszántad magad végre, hogy visszavonulj, és csöndes, átlagos életet élj. Már éppen hazafelé tartottunk ma reggel, amikor Padraic észrevette, hogy a könyvtárban kotorászol.

– Mit szándékoztok tenni velem? – kérdezte Serrin.

– Tenni? Semmit. Nincs szükség rá. Éppen elég, hogy tudod. Lehet, hogy ez bizonyos értelemben még meg is nyugtat téged. Ennek ellenére a távolból folyamatosan rajtad tartjuk a szemünket. Természetesen vettem egy kicsit a véredből. Ha véletlenül mégis okoznál valami problémát, a rituális mágia még mindig a rendelkezésünkre áll, és gonoszabbnál gonoszabb módszereket kínál, hogy megszabaduljunk tőled.

Serrin ebben egy percig sem kételkedett. Sakk, matt.

– Egy utolsó kérdés – szólalt meg Serrin, mielőtt a nagy hatalmú tünde kilépett volna a szobából. – Luther létrehozott valamit, ami ettől fogva a maga útját járta. Amire ő szánta, arra nem lett volna jó, de azért még mindig éppen elég veszélyes maradt. Egészen biztos, hogy megsemmisült?

Valójában az járt az eszében, hogy Luther talán csak félig végezte el a feladatát. Nem tudta megállapítani, vajon a fölébe magasodó tünde örült volna vagy sem, ha a találmány valóban működik. Többes szám első személyben beszélt: „a géneket eredetileg mi adtuk neki”. Ki az a mi? És mit akartak Luthertől meg a kísérleteitől? Azt, hogy sikerüljön, amit eltervezett? Vagy csak azért segítettek neki, hogy az ellenőrzésük alatt tarthassák, de minden egyéb tekintetben az ellenfelei voltak? Lutherrel elszaladt a ló, és önállósította magát? Vagy kezdettől fogva tudták, hogy az ötlete nem fog működni?

Esetleg olyan tervet kovácsoltak, amelynek barát és ellenség egyaránt áldozatul esett?

A tünde bólintott és elmosolyodott.

– Tudod mit? Ezt a kérdést meghagyom neked, gondolkodj rajta. De, ahogy mondtam, ennél többet ne jusson eszedbe tenni. Máskülönben… – Azzal ujjait elhúzta a torka előtt. – Nem is beszélve a lányról. Elképzelhetőnek tartom, hogy a saját életedet hajlandó lennél kockáztatni. Gyanítom, hogy azt viszont még elképzelni sem szeretnéd, mi mindent tudnánk csinálni azzal a lánnyal. Azután megkaphatnád, ami megmarad belőle.

Serrin gyűlölni akarta, de csak nyomorúságos, sarokba szorított, lecsupaszított sértődöttséget érzett.

– No, és persze ott van a troll. Niall szelleme meggyógyította. Azt hiszem, eléggé elrontaná a kedvét, ha megtudná az igazságot: hogy fölöslegesen fárasztotta magát, és hogy milyen kellemetlen sors vár a… Hm… A megmentőjére. – A tünde kegyetlenül elvigyorodott ennél a szónál. – Gondolom, nem akarsz te lenni az, aki a tudomására hozza.

A nagy hatalmú tünde arcvonásaira a következő pillanatban visszatért a megszokott fegyelmezettség.

– Niallnek azonban egyetlen dologban igaza volt – folytatta. – Ezúttal tényleg van esélyed azzal a nővel. Ha nem dobod el magadtól, még az is lehet, hogy többet megtudsz a dolgokról. A Nagy Utazásról.

A tünde közelebb jött, kilépett a fényre, és megérintette Serrin homlokát, aki semmit sem érzett, csak bámult rá értetlenül. Csodálta a másik tünde légies szépségét, meghatározhatatlan nemű arcát, lazán hátrafogott, aranyszínű haját, ibolyakék szemét, amely nem árult el semmiféle érzelmet, hosszú ujjú, karcsú kezét, amelyen csaknem áttetsző volt a bőr.

– Vigyétek. – Azzal a tünde eltűnt, csak a két bérgyilkos maradt a szobában, akik bekötötték Serrin szemét, kivezették az utcára, és beültették a kocsiba.

Serrin hasztalanul kotorászott a zsebében a Michaeltől kapott kulcs után. Reggel öt óra volt, teljességgel üresnek érezte magát, mint akit kibeleztek. Megtudta ugyan az igazságot Lutherről, ám ezt az igazságot titkok és hazugságok övezték. Nincs semmim – gondolta. – Csak por és hamu. Es még csak nem is beszélhetek róla. Tomért. A többiekért.

Végre megtalálta a kulcsot, és halkan elfordította a zárban. Vakon keresgélte a villanykapcsolót. A nappaliba nyíló egyik ajtó pereme alól halvány fénycsík szűrődött ki; a csík ferde sávvá vált, ahogy Kristen kilépett a hálószobából. Megállt az ajtókeretben, nekitámaszkodott, és a férfit nézte. Félcombig érő selyeminget viselt most is, csupasz lábszára barna, arcán kétségbeesés.

Serrin érzett valamit a saját homlokán, ott, ahol a másik tünde megérintette, és hirtelen mintha valahol máshol lett volna. Messze-messze, az Atlanti-óceán túloldalán, évszázadokkal ezelőtt, éppen csak megtudva, hogy a lány elveszett számára, hogy az apja pénz ellenében feleségül ígérte egy gyűlöletes és brutális fickónak, és ettől a gondolattól fájdalom öntötte el a szívét, egész bensejét. Erősen bele kellett kapaszkodnia az ajtókilincsbe, hogy állva maradjon.

A következő pillanatban már ismét önmaga volt, és a lányt nézte.

Éppen most készülök eldobni magamtól, amiért egykor ölni tudtam volna. Ott egye meg a fene az egészet. Luthert, Magellant, mindent és mindenkit, aki belerángatott engem ebbe az egészbe. Az elvarratlan szálakat… Hiszen még azt a sebhelyes férfit sem sikerült megtalálnom, Persze könnyen lehet, hogy ő is névtelen holttestként végezte abban a Schwandorf melletti halottasházban. Soha nem fogom megtudni. Elegem van belőle, hogy egyik helyről a másikra rohangáljak, mindenütt legfeljebb egy hétig, egy hónapig vagy kettőig maradva, azután visszagyűrjem ugyanazt a néhány holmimat ugyanabba a bőröndbe, hogy folytatódhasson ugyanaz a rohanás és őrület. Igen, kétszer olyan idős vagyok, mint ő. Ráadásul tünde vagyok, ő meg humán.

És akkor mi van? Legföljebb majd együtt öregszünk meg.

Serrin hátravetette a fejét, és keserűen fölnevetett erre a prózai gondolatra. Majd hirtelen elnémult, és azon kezdett gondolkodni, vajon miért várt ilyen sokáig ezzel az elhatározással. Ilyesmit azelőtt soha nem csinált.

Kristen tett néhány bizonytalan lépést, megtorpant, majd odarohant a férfihez, óceánokon, évszázadokon, határokon át, Serrin pedig kitárta a karját, és végre megtalálta a lányt.

A SZERZŐKRŐL

Carl Sargent és Marc Gascoigne

Carl Sargent walesi származású; 1952-ben született. Az egyetemen pszichológiát tanult, majd az úgynevezett „paranormális” jelenségekkel foglalkozott, négy könyve is megjelent e témában. Hosszú-hosszú ideje kapcsoltban van a szerepjátékokkal, körülbelül ötmillió szót írt már le regények, novellák, cikkek, kritikák és szabálykönyvek formájában.

Marc Gascoigne Angliában született 1962-ben. Az elmúlt tíz évben szabadúszó íróként és szerkesztőként működött, így ő is hosszú listával bír különböző fantasztikus és más témájú könyvekből, játékokból és egyéb cikkekből.

Közös alkotásuk a Shadowrun-sorozat másik két darabja, a Véres utcák és a Fekete Madonna is. Az Earthdawn világában játszódó regényük, a Thérai vér 2000-ben jelent meg magyarul a Beholder Kiadónál.