– Vagy, ahogy manapság tartja a mondás: aki nem paranoiás, az nem figyel eléggé – fűzte hozzá fanyar mosollyal az angol. – De ez nem paranoia. Fokvárosban egy üszkös holttest a bizonyíték rá. Ezzel azonban zsákutcába is kerültünk. Legalábbis egyelőre.

– Most át kell kutatnunk az adatbázisokat, össze kell szednünk annyi információt, amennyit csak lehet Mr. Shakaláról, a zulu mágusról és bárki másról, akit még időközben találunk – folytatta, azzal felállt. – Hosszú lesz ez az éjszaka. Hadd mentsem ki magam egy időre. Szükségem van egy kis pihenésre. Fél óra múlva találkozunk. – Azzal visszavonult a hálószobájába, belezuhant jól kipárnázott fotelébe, becsukta a szemét, és elmerült a meditáció nyugalmába.

Kristen valahogy elvonszolta véres, összehorzsolt testét Indra hátsó ajtajáig. Csoda, hogy nem gyűjtötte be útközben a rendőrség, annyi vér volt a ruháján. Ahol csak tudott, sötét sikátorokban, kihaltabb utakon haladt. Bármilyen nehézkesen tántorgott is végig a városon, erre azért figyelt. Nagyon megrázták az események, úgy gondolta, hogy egy-két bordája is eltörhetett, de a vér nagyrészt inkább mély horzsolásokból származott, mint bármi igazán komoly sérülésből.

A kidobóember, amikor meglátta, űzött tekintettel, véresen, már épp lökdöste volna vissza a szeméttel teleszórt mellékutcára, de ő üvölteni kezdett vele, hogy azonnal hívja Indrát, és hogy ez családi ügy, élet-halál kérdése. Az ork habozni kezdett, majd vicsorogva eldarált egy üzenetet az interkomba, de azért nem engedte be, ehelyett válogatott sértésekkel próbálta kordában tartani, egészen, amíg az elegáns indiai nő személyesen meg nem jelent. Akkor azonnal konok hallgatásba burkolózott.

– Manojt megölték. Tsotsik voltak – nyögte ki Kristen, azzal majdnem az ork kidobó karjaiba ájult. Az undorodva húzódott hátra előle, de Indra egyetlen szavas, élesen csattanó utasítására végül bevonszolta a hátsó szobába.

Kristen végül némi torokkaparó konyakot kortyolgatva írta le Indrának a gyilkosokat, amennyire tudta. Tisztában volt vele, hogy egy indiai khosza gyilkosait írja le egy másik indiainak, miközben ő maga is fél-khosza. Nemigen tetszett neki, amilyen fényt ez vetett a dolgokra, de hát egész élete erről szólt. Sosem tudta megszokni. Abban sem volt biztos, Indra vajon hálás lesz-e – hiszen Manoj mindössze megszámlálhatatlanul sok unokatestvérének egyike vagy egyszerűen csak hülyére veri, és kidobja az utcára.

– Itt maradhatsz. Majd küldök valakit, aki megnéz – jelentette ki a nő érzelemmentes hangon. – Vidd fel, Netzer. Valamelyik lány szobájába.

– Mind foglalt épp – jegyezte meg sértődötten az ork.

– Akkor közöld valamelyik ügyféllel, hogy lejárt a húsz perce, és rúgd ki – emelte meg a hangját Indra. – Felhívom Sunilt – fordult Kristen felé. – Menj, addig szedd rendbe magad.

– Köszönöm – felelte hálásan a lány. Pillanatnyilag meg is feledkezett arról, hogy tulajdonképpen jelenleg bőven van pénze, így kivehetne valahol egy szobát, ahol biztonságban átalhatja az éjszakát.

Egy órával később fel kellett ébreszteni, amikor a halk hangú férfi megérkezett. Ismerte már Sunilt, bár ritkán volt elég pénze, hogy kezeltesse magát vele. A férfi gyengéd kezével alaposan átvizsgálta, majd Indrához fordult, aki az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatva állt az ízléstelen, rikító színekkel berendezett kurvaszoba ajtajában.

– A bordáin zúzódások látszanak, de egyik sem tört el – mondta a szokásos orvosi stílusban, azazhogy úgy beszélt a páciensről, mintha az süket vagy gyengeelméjű lenne. Még az utcai dokik is rendszeresen teszik ezt. – Minden mást rendbe lehet tenni egy kis fertőtlenítővel. Viszont a megtépett fülcimpájába elkelne egy-két öltés.

Kristen eddig különösebben észre sem vette, hogy hiányzik a fülbevalója. Már nyúlt volna oda automatikusan, hogy megtapintsa, de sikerült még időben visszafognia magát, mielőtt a nyílt sebhez érhetett volna.

– Ki tudom fizetni – mondta erőtlen hangon. A férfi biccentett, és várakozásteljesen nézett rá. Kristen a táskájába nyúlt, előszedett pár dollárt. Majd újra és újra – mire az orvos elégedettnek látszott, nemrég szerzett kincsének több mint a fele elfogyott. Úgy néz ki, kezd egyre jobban visszájára fordulni a szerencséje, merengett, miközben a férfi meleg vizet kért, és egy szakadt, régi táskából elővette a saját fertőtlenítőjét. Az ár még így is tisztességes volt, és tudta, biztos lehet benne, hogy Sunil szépen rendbe fogja rakni és ki fogja tisztítani a sebét. Aztán hirtelen dühös lett, amikor az átszakadt fülcimpájára gondolt. A füle kicsi volt, finom, talán a legszebb testrésze.

Bár talán mégsem olyan rossz a helyzet, ha egy ilyen szituációban megengedheti magának, hogy a kinézetén rágódjon.

Sunil időközben fonalat fűzött a sebésztűjébe. Kristen összeszorított foggal várta a fájdalmat.

11.

Sokáig aludt, majdnem tízig, Nagyon kívánta már az alvást a teste, ki kellett pihennie az előző éjszakai események és a sérülései okozta stresszt. Merev tagokkal, kábán ébredt. A szeméhez emelte a kezét, hogy megdörzsölje, de felnyögött a bordáiba hasító fajdalomtól. Elmúlt a nyugtató hatása, így sokkal nehezebben volt elviselhető. Pislogva nézett körül, hirtelen nem is emlékezett, hol lehet. Aztán hirtelen minden eszébe jutott. Hiszen ez Indra háza, gondolta. Bár nem értette, miért nem dobta még ki az indiai nő. Kibotorkált a szobából; állandóan belebotlott valamibe, nem ismerte a berendezést. Letántorgott a lépcsőn.

A klub még nem volt nyitva, majd kora délután, Indra és a lányok éppen reggeliztek. A lányok lestrapáltnak látszottak tarka köntösük, pongyolájuk ellenére is. Baljós, vöröses fény járta át a klub piszkos, elhanyagolt belső terét. A levegőt még mindig megülte a tegnapi cigarettafüst és a táncolók izzadságszaga. Az a fajta hely volt, ahol aki véletlenül nem másnapos, az is csodálkozik, hogy miért nem.

– Gyere, egyél – parancsolt rá Indra. Kristen ránézni sem bírt volna a nő tányérján sorakozó nehéz ételekre, de volt az asztalon buggyantott tojás, rántotta és pirítós is. Kancsószám állt a narancslé és a szójakávé is. Így hát nem kellett neki kétszer szólni:

– Megtaláltuk őket – közölte vele a nő zord elégedettséggel. – Netzer ismerte a sárga ruhás kölyköt. Kiegyenlítettük a számlát. Örülök, hogy eljöttél hozzám.

Kristen már alig emlékezett, mikor nyögte ki, hogyan is nézett ki a hiányos fogazatú fiatal srác, aki felkergette a lépcsőn Manoj boltjában. A sárga dzseki lehetett az egyetlen valamennyire is divatos és értékes holmi, amit a magáénak mondhatott, miután az összes pénzét piára, daggára és utcalányokra költötte. Legféltettebb vagyontárgya lett egyben a halálos ítélete is, és még csak nem is a Fokváros utcáin megszokott okból. Indra valószínűleg akár száz családtagot is össze tudott volna szedni a tsotsikkal való leszámolásra. Ezért nem próbálta meg soha senki kirabolni a klubot.

– Egyél, amennyit csak akarsz. Ha meggyógyultál, felvehetlek.

Nem akarta megsérteni ezt a befolyásos nőt, hát gondosan megválogatta a szavait.

– Köszönöm. Észben tartom. De talán van más módja is, hogy segítsen. Nem tud esetleg valakit, aki megtenne nekem egy szívességet? Van pénzem. – Ez a megjegyzés minden segítségkérés esszenciális fontosságú eleme volt.

Indra feketével kihúzott szeme kissé összeszűkült. Tisztában volt vele, hogy a lány ezzel az ügyes módszerrel valójában tőle akar szívességet kérni, ezért óvatos lett.

– Pontosan mit akarsz, leányom?

– Csak egy telefonhívást kéne elintéznem. Olyan valakinek szól, akinek csak faxa van. Küldenem kéne egy üzenetet, hogy hívjon fel, és kéne egy szám, ahol elérhet.

– És ki az? – kérdezte bizalmatlanul Indra.

– Egy amerikai – felelte Kristen, de az indiai nő ettől csak még gyanakvóbb lett. Kristennek semmi más nem jutott eszébe, hogyan támaszthatná alá a kérését, ki kellett hát játszania az adu ászt.

– Tegnap este Manojtól hívtam fel. Manoj azt mondta, az ő számát majd megadhatom, ott visszahívhatnak, Ez persze most már nem megy. Kell egy másik szám.

Indra habozni látszott. Ha Manojnak nem volt gáz, talán nem olyan veszélyes a dolog. Aztán egyszer csak elmosolyodott.

– Hát jó, leányom. Netzernek van egy olyan kézi telefonja. Egy részegtől szedte el, aki az egyik lányunkat verte. – Ez persze valójában azt jelentette, hogy az ork cserébe eszméletlenre verte a fickót, és elvette minden értékét, beleértve a telefonját is. – Biztos vagyok benne, hogy nem bánná, ha egy időre kölcsönvennéd.

A nőt szemlátomást szórakoztatta az ötlet, hogy bosszanthatja az orkot. Lehet, hogy valamivel kihívta a nemtetszését az utóbbi időben. Kristent nem érdekelte különösebben, mi az ok, lényeg, hogy megkapja, amit akar. Az, hogy Indra azt is megengedte, hogy a faxát használja, már csak hab volt a tortán.

Serrint az éjszaka közepén ébresztette a csipogója. Átprogramozta, hogy figyelmeztesse, ha faxa érkezett. Gyorsan kikelt az ágyból, csatlakoztatta a csipogót Michael egyik faxába. Ezúttal egy számot is megadtak, amit hívhat, és egy nevet. Nem pontosan huszonnégy óra elteltével érkezett, de ő nem is számított már második hívásra egyáltalán. Elvégre is Manoj Gavakar meghalt.

Bepötyögte a telekom-kódot, de amikor létrejött a kapcsolat, egy lány hangját hallotta csak, képet nem kapott. A lány izgatottan beszélt, levegőért kapkodva, afrikai kiejtéssel, emiatt a képzeletében rögtön sötét bőrűként jelent meg. Meg kellett kérnie, hogy nyugodjon meg, és beszéljen lassabban.

– Veszélyben van! Valaki meg akarja ölni – mondta halkabban Kristen.

– Megölni? – kérdezte. Ismeretlen informátora valamit félreérthetett, gondolta. Ő elrablástól tartott, nem orgyilkosságtól. De lehet, hogy a lány többet tud, láthatott vagy hallhatott valami fontosat. Aztán ott van a lista, amit említett. Meg akarta tudni, mi van rajta.

– A nevek – kérdezte hát – fel tudnád olvasni őket nekem?

– Egy pillanat – felelte a lány rövid szünet után, bizonytalanul. – Valaki másnak kell felolvasnia. – Újabb várakozás után másik nő vette át az előző, fiatalabb helyét. Elhadart egy tucat nevet. Serrin kapkodva leírta őket. Az ötödik volt az, amitől végigfutott a hátán a hideg. Shakala, a zulu mágus.

– Kristen, ez nagyon fontos. Hallasz? – kérdezte izgatottan, amikor a lány újra átvette a telefont. – Mondd el, mit láttál!

Kristen elmesélte neki, hogyan zajlott le az emberrablás. Rájött, hogy a lány keveri a dolgokat. Azt hiszi, az volt a célpont, akit lelőttek. Pedig számára az elrabolt ember volt létfontosságú. Kristen emlékezett a nevére a hírekből. Szerepelt a listán. Serrin aláhúzta.

– Ide tudna jönni? – kérdezte hirtelen a lány. Serrin meglepődött. Ez a lehetőség fel sem merült benne.

– Kristen, miért teszed ezt? – kérdezett vissza. Hirtelen újra gyanakodni kezdett.

– Láttam a képet magáról az újságban – felelte a lány.

Ez nem válasz – gondolta a tünde. Legalábbis nincs benne semmi logika. Michael biztos gúnyosan fintorogna tőle.

– Nem tudom, odamehetek-e – felelte óvatosan. – Vannak barátaim, akik próbálnak segíteni, hátha együtt ki tudjuk deríteni, mi folyik itt. Sok mindennek utána kell nézniük. Nem tudom, hová megyünk legközelebb.

– Ó – mondta a lány. Világméretű csalódást tudott ebbe az egy magánhangzóba sűríteni.

– Máskor is fel tudlak hívni ezen a számon?

– Nem hinném. Egy barátom telefonja. Nekem nincs. Nem olyan egyszerű.

– Hol tudlak megtalálni, ha esetleg mégis odamennénk?

Kristen megadta Indra klubjának nevét és címét, hogy ott érdeklődjenek utána.

– Nézd, hálás vagyok. Tényleg, nagyon hálás. Szeretnélek megjutalmazni némi…

– Nem kell a pénze – vágott közbe dühösen a lány. – Nem azért hívtam fel. Látni akarom magát! – Azzal bontotta a vonalat.

Serrin, egymáshoz szorított két tenyerét az arcához emelte, mint aki imádkozik; ujjbegyeivel elgondolkodva simogatta az orrát. Nagyot fujt a tenyerébe. Nem tudta mire vélni ezt az egészet.

Időközben Michael is előkerült. Újra munkára késznek látszott. Elmesélte neki a hívást, majd átadta a listát.

– És ezt valamilyen zsebszámítógépből szedte?

– Kicsit hihetetlenül hangzik, nem?

– Úgy látszik, valaki megfeledkezett az elővigyázatosságról. Valamelyik emberrabló ejthette le dulakodás közben. Megesik. Valószínűleg rengeteget megtudhattam volna, ha az a lista a kezem közé kerül. Miért nem szedted ki belőle?

– Nem jutott eszembe. Ó, hogy a jó francba! Az éjszaka közepén, teljesen váratlanul jött a dolog. Nem tehetek róla – morgott a tünde.

Michael újra a lista nézegetésébe merült, majd nekiállt átlapozni a világ elektronikus adatbázisaiban folytatott eddigi adatgyűjtéseiből származó kinyomtatott összegzéseket. Vidáman kiáltott fel, amikor megtalálta az első egyezést.

– Aha! Találtam egyet. Shakalával együtt ez már kettő. Ez Banská Bystrica-i.

– Az meg hol a fenébe…

– Szlovákiában. Ne is kérdezd, hogyan kell kiejteni, mert fogalmam sincs. Vele kezdjük a kutakodást. Úgy látszik, a lány tényleg tud valamit. Ráadásul bizonyára látta is az emberrablókat. Kérdezted tőle, látta-e a sebhelyes arcút?

A tünde bűntudatosan meredt maga elé.

– Ó, anyám! Úgy látom, az agyadat is elfeküdted – morogta Michael. – Hívd vissza.

– Nem tudom.

– Nagyszerű. Semmire nem kérdezel rá, ami igazán számít, és még csak vissza sem tudjuk hívni misztikus informátorunkat. Egyszerűen ragyogó.

– De legalább itt vannak a nevek – vágott vissza Serrin.

Michael megdörzsölte az arcát. Még nem jött el igazán az ideje, hogy megborotválkozzon, de már eléggé borostás volt ahhoz, hogy egy kissé zavarja.

– Oké. Bocs. Csak, tudod.

– Tudom. De hát nem lehet mindenki olyan baromi tökéletes, mint egyesek. Különösen két perccel ébredés után.

Michael arckifejezése megváltozott.

– Bocsáss meg, Serrin. Tökéletesen igazad van. Fogadd legőszintébb bocsánatkérésemet. Van bármilyen módja, hogy kapcsolatba lépjünk vele?

– Van egy cím.

– Akkor vagy odaküldünk valakit, vagy magunk utazunk oda. Jártál már Azániában, nem? A Gerainttól kapott életrajz szerint igen.

– Három hónapot töltöttem Joburgban, kilencéves koromban, ugyanis ott dolgoztak a szüleim. Nem sok mindenre emlékszem Joburgból, csak annyira, hogy pont olyan abszolút kellemetlen hely volt, mint az UCAS bármelyik városa.

– Fokvárosról akkor persze semmit nem tudsz. Vagy Umfoloziról, ha már itt tartunk. Na mindegy. Mi a helyzet Tommal? Ő elmenne esetleg? – Michael hangja kicsit megváltozott. Serrin úgy vélte, az angol nem tartja sokra a trollt, csak afféle kisegítőként tekint rá.

– Azt tőle kell megkérdeznünk – felelte. – Aludjunk rá egyet. Reggel majd döntünk.

– De addig is elvégzek még némi házi feladatot – vigyorgott Michael. – Rengeteg gyönyörű, kifosztandó adatbázis. – Nekiállt felkészülni a becsatlakozáshoz. Már előre dörzsölte a kezét. – Gyertek csak, édes kicsi adatcsomagok. Nem bánt a bácsi.

– Csak meg ne süttesd az agyad – vetette oda könnyedén Serrin, noha voltaképp nem tréfának szánta.

– Szükséges aggódás: zéró. Ha bármi kellemetlenbe ütközöm, majd szólok – biztosította a dekás.

Miközben az angol a mátrix hang- és képáradatára hangolódott, Serrin visszamerült az álomtalan álomba. A sarokban Tom rendületlenül hortyogott tovább.

Mialatt Serrin épp alváshoz készülődött az Atlanti-óceán egyik partján, egy másik tünde a túlsó parton nézett ki a szürke vízre a gyönyörű reggeli időben. Az ilyen szép napokon a hosszúra nőtt fű, a palakövek és a kemény sziklák, az ostorként le-lecsapó szél ellen állandóan a létükért küzdő fák ragyogtak az élettől a vakító napfényben. Hátradőlve gyönyörködött a látványban.

Nem kockáztathatta, hogy figyelő szellemet állítson a mágus közelébe, bár szerette volna tudni, vajon aktívan keresi-e Serrin azokat, akik megpróbálták elrabolni. Más prioritásokat is figyelembe kellett vennie. Az, hogy a mágus New Yorkba repült, és az, hogy milyen társakat szedett össze, elárulja, készül valamire. Niall úgy érezte, végre megtalálta a megfelelő sakkfigurát. Talán kicsit durva módszer volt Serrinhez juttatni azt az üzenetet Mathanasszal, de úgy látszik, hatásos.

Azt viszont megtudta a figyelőitől, hogy Luther már nem üldözi az áldozatát. Ugyanígy járt el Azániában is. Ha nem jött össze a dolog, egyszerűen megszabadult a saját bábuitól. Niall nem tudta pontosan, hogyan választja ki Luther az áldozatait, de volt rá tippje. Mégsem engedhette meg magának, hogy megvédje a soron következőt, bármilyen fájdalmas volt is belegondolni, mi lesz az illető sorsa. Egyszerűen nem tudott ezzel foglalkozni.

Luther étvágya az utóbbi időben extrém méreteket öltött, pedig ilyesmi egyszerűen nem szokott előfordulni a fajtájánál. Ez azt jelenti, hogy csaknem kiégeti az intenzitása annak az aktivitásnak, amit űz.

A puszta gondolattól, hogy mit művelhet Luther, hirtelen megborzongott, bármilyen csodaszép és meleg volt is a reggel. Persze az a tudat is közrejátszott, hogy ha valamilyen óvatlan lépéssel elárulja önnön érintettségét, a saját véréből valók fogják őt gondolkodás nélkül elpusztítani. Szinte minden mágikus energiáját, akárcsak a szövetségeseiét, tevékenysége elrejtésére fordította. A Danaan-mor, a Tir na nÓg-ban uralkodó valódi hatalom ellen fordulni eretnekségnek és árulásnak számít, végtelen és örökkévaló jelentőségű hitszegésnek. Csak éppen jelen esetben történetesen ez az egyetlen helyes út.

12.

Serrin közvetlenül nyolc után ébredt a troll csörömpölésére a fürdőszobában, Tom nem volt éppen a legcsendesebb lény a bolygón. Gargarizálását hallva könnyen hihette bárki, hogy komolyabb csőtörés támadt a közelben.

Mire a tünde befejezte a reggeli szertartásszerű kávéfőzést, Michael már térdig ült a papírban. Szinte észre sem vette, hogy ő is ott van, amíg meg nem érezte a folyékony reggeli szagát. Szinte látható zökkenéssel tért vissza a valós világba, majd némileg kelletlenül nézett körül.

– Ezért rossz, ha három hím van egy lakásban – jegyezte meg. – A férfiak rettenetesen rendetlenek tudnak lenni.

Serrin úgy döntött, ezt most figyelmen kívül hagyja, inkább a lényegesebb dolgokra koncentrál.

– Hogy megy a dolog? – kérdezte. Közben Tom is csatlakozott hozzájuk. Magával cipelte a hűtőgép tartalmát, többféle tálcán és tányéron. A goffri nem látszott túl étvágygerjesztőnek, annak ellenére sem, hogy a troll mindet jól megrakta az összes megmaradt lekvárral. Tom mégis élvezettel falta őket, mialatt Michael összefoglalta, milyen eredményeket hozott hosszú, egész éjszakás kutatása.

– Nos, a lány listáján volt egy pár név, amelyeket nekem nem sikerült begyűjtenem, és nem csak a Fokvárosban lekapott pasas. Ez persze nem meglepő, hisz mégsem kutathatom át az egész istenverte földgolyót. Ami azonban igazán lényeges, az az a három név, amelyeket viszont megtaláltam. Kettőt közülük emberrablással kapcsolatban, Szlovákiában illetve Görögországban. Mind a kettő tünde mágus, céges kapcsolatok nélkül. Az elrablóikról nincs adat, egyetlen értékelhető tanúvallomás sincs. Mind a kettő nyom nélkül eltűnt. A harmadik Shakala. Ő viszont még él. Ez az első indok, amiért Azániába kell mennünk: ő a legjobb tanú, akit szerezhetünk.

– Innentől viszont bonyolódik a dolog – sóhajtott az angol. Hátradőlt, kék selyem nyakkendőjét babrálta. – Azokról a nevekről, amelyek nekem nem voltak meg, megtudtam, hogy egyikük egy tünde mágus, Finnországban, a másik kettő humán mágus, egy bécsi és egy müncheni. Úgyhogy ha van is közöttük kapcsolat, nem az, hogy mindannyian tündék. Az egyezés eddig annyi, hogy mind mágusok. Igaz?

Serrin és Tom bólintott. Eddig jó.

– Csakhogy a másik kettő már problémás. Mindkettő német. Az egyik drezdai, a másik koblenzi.

– Kedvenc emberrablónk, úgy néz ki, szereti Németországot – jegyezte meg fanyarul Serrin.

– Igen, csakhogy egyiket sem rabolták el.

– Talán ők még nem kerültek sorra – vélte Tom.

– Úgy bizony. Az könnyen lehet – Michael most már kezdett igazán belemelegedni. – Nekem is ez jutott először eszembe. Csakhogy van ezzel egy kis probléma.

– Mégpedig? – kérdezte Serrin.

– Egyikük sem mágus. Az egyik egy abszolút hétköznapi egészségügyi technikus a BuMoNá-nál, a német állami egészségügyi szolgálatnál, a másik pedig egyenesen fizikai munkás, az IFM-nél. Ez egyébként nem más, mint az Internationale Fahrzeug- Und Machinenbau-Union AG, csak úgy magunk között szólva.

– Á – nyögte ki zavartan Serrin. Ezúttal nem jutott eszébe semmi elmés visszavágás. Túl korán volt hozzá.

– Megpróbáltad már figyelmeztetni valamelyiküket is? – kérdezte Tom a dekást.

– Nem akartam semmit sem lépni, amíg nem beszéltem veletek.

– Szerintem azonnal kapcsolatba kell lépnünk velük! Veszélyben vannak – így a troll.

– Na, várjunk egy percet. Ezt nem tudhatjuk biztosan. A listán szereplő nevek közül eddig kizárólag mágusokat raboltak el. Ők pedig nem azok. Nem állhatunk neki fölhívogatni embereket, mondván, lehetséges, hogy egy őrült emberrabló vadászik rájuk. Mindezt egy darab papírra alapozva, amelyet még csak nem is láttunk.

– De akkor sem hagyhatjuk őket egyszerűen cserben, amikor veszélyben vannak!

– Nem tudjuk, tényleg veszélyben vannak-e. Még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy a lány jól írta-e le a neveket; hisz még csak olvasni sem tud. Különben is, mi van, ha tévedünk? Csak ok nélkül megrémítenénk őket. És amúgy mit tudnának tenni? Talán menjenek a rendőrségre, és adják elő, hogy valami New York-i brit azt mondta nekik, egy azániai lány felhívott egy amerikait, akit soha nem látott és még csak nem is ismer, és közölte vele, hogy halálos veszélyben vannak? Ne légy nevetséges^

– Ezek szerint, ha elég gazdagok lennének, hogy ne legyen szükségük a rendőrségre, akkor szólnál nekik, csak mert meg tudják fizetni a saját védelmüket – fakadt ki Tom. Megvetően meredt Michaelre.

– Tom, tényleg nem lehetünk biztosak – csitítgatta Serrin. – Amúgy pedig egyvalamiben igaza van. A rendőrség egy szót sem venne komolyan ebből az egészből.

A troll nem akarta hagyni, hogy ilyen könnyen meggyőzzék, így kirobogott a konyhába. Hamarosan zajos rendrakásba kezdett. Először ugyan inkább úgy hangzott, mintha tányérokat törne, az evőeszközökkel pedig célba dobálna, de aztán lassacskán csak normális szintűre csökkent a csörömpölés. Michael és Serrin ezalatt azon törpengtek, mi legyen a következő lépés. Mire a troll visszatért, még mindig dühösen, már kezdett is formálódni bennük egy terv.

– Tom, ha figyelmeztetni akarjuk őket, először is sokkal több információt kell gyűjtenünk – fordult felé Michael. A troll nem állt le vitatkozni, csak karba tette a kezét, és várta a folytatást. – Azániába kellene mennünk. Megkeressük ezt a lányt, és talán a zulu mágussal is tudunk beszélni. Ha többet tudunk meg, sokkal jobb esélyeink lennének, hogy tegyünk is valamit. Szerezhetünk személyleírásokat, netán még több adatot a számítógépből, amit a lány talált. Sose lehet tudni.

– Ha továbbra is csak arra támaszkodnánk, amit a hálóról le tudok szedni, lehet, hogy csak még zavarosabbá válna a kép. Most először van azonban néhány egyértelmű nyomunk, amit követhetünk. Tudom, hogy meggondolatlanságnak tűnik csak úgy átrepülni a világ másik oldalára, de hát van ott két tanú és egy számítógép, tehát fontos dolgokat tudhatunk meg. Bármennyire is túlzott várakozásnak tűnik, szerintem neki kéne vágnunk.

Tom ezen gondolkodott egy ideig, majd bólintott. Nem állt szándékában csak úgy elfelejteni, hogy az angol lekezelően nevetségesnek tartotta az aggodalmát, de most értelmesnek és helyénvalónak tűnt az érvelése.

– Tudod a lány bőrszínét és nemzetiségét? – kérdezte Michael.

– Nem fehér – felelte Serrin. – Legalábbis szerintem nem.

– Olyan sokat számít ez? – horkant fel Tom.

– Nem jártál még Fokváros Köztársaságban, ugye? Nagyjából az egyetlen hely a Földön, ahol nem igazán számít az ember metatípusa. Kivéve persze a búrokat, de hát azokat a nyavalyásokat amúgy is mindenki gyűlöli. Annál jobban számít viszont, ha valaki angolszász fehér, egyéb fehér, khosza, indiai vagy zulu, bár utóbbiakból nincs sok. Ha valaki khosza, még annak is jelentősége van, hogy melyik törzshöz tartozik. Aki pedig ne adj' isten ezek bármilyen keveréke, az aztán végképp megnézheti magát.

– De miért? – kíváncsiskodott tovább Tom. Lévén troll, ő is éppen eleget találkozott már a rasszizmussal, és tisztában volt vele, hogy legtöbb ork és troll barátja, ismerőse is elszenvedett már néhányszor ilyesfajta negatív megkülönböztetést. Ezt a régebbi, másfajta diszkriminációt viszont nem ismerte, nem is egészen értette.

– Ha fekete a lány, akkor valószínűleg khosza. Ha továbbmegyünk Umfoloziba, nem tudjuk majd bennszülött vezetőként felhasználni. A franc essen bele! Bocs – káromkodott magában Michael –, ez leereszkedő megjegyzés volt. De értitek, mire gondolok. Arrafelé ez egy valóságos időzített bomba. Mindamellett azért az sem igaz, hogy egyáltalán nem számítana náluk a metatípus. A Humanis-csapat arrafelé is nagy fenekedésben van a búrok ellen, és a zulu tündék ott is ugyanolyan vadul őrzik a területeiket, mint nálunk. Óvatosnak kell lennünk.

– Szóval van ma délután egy közvetlen járat Fokvárosba. Foglaljunk rá helyet?

– Vagyis nem tesz semmilyen lépést? – kérdezte Jenna idegesen. Serrin kellemetlen komplikáció volt, amelyre nem számított.

– Úgy tűnik, nem – felelte a vörös hajú férfi nyugodtan. – Viszont az már egy kissé váratlan, hogy milyen társakat tart mostanában maga mellett. A troll, nos, az csak egy nagydarab, ostoba izomcsomó. Ebben nincs is semmi szokatlan. Fizetett testőr. Már évek óta ismerik egymást, együtt árnyvadászkodtak Seattle-ben. A humán férfi, Sutherland, viszont kiemelkedő képességű dekás. Szerintem ezt az önök egyik hercege is megerősítheti – somolygott.

Jenna válaszul jeges pillantást küldött felé. Magellannak elvileg nem lenne szabad többet tudnia Tir Tairngire politikájáról, mint amit ő szükségesnek tart közölni vele. A férfi azonban gyorsan kijátszotta egyik aduját, a kis botlást feledtetendő.

– Tulajdonképpen a megfigyelőik a meglepőek – mondta a körmeit piszkálgatva. Nem folytatta, legalábbis egyelőre. Régi játékuk volt ez. Ő azt akarta, hogy a nő kérdezzen rá, mit tudott meg, a nő célja viszont az volt, hogy magától folytassa. Ez már szinte rituális párviadal volt, amit az veszített el, aki először megtörte a hallgatást. Ezúttal, kivételesen, ő győzött.

– Milyen megfigyelőik? – csattant fel a nő.

– Valaki asztrális megfigyelés alatt tartja őket. Jó messziről, biztonságos távolságról. Sutherland lakosztályának igen jó a hermetikus védelme; nyilván nem fizetne ekkora bérleti díjat, ha nem kapna cserébe minőségi, erős, mágikus biztonságot. Nagyon erőset. Így hát akárki szaglászik is utána, óvatosan, messziről teszi. Pokolian okos.

– Honnan tudja, hogy a megfigyelés egyáltalán Serrinre irányul?

– Nem tudom. De egy hete még nem volt ott. Egy munkatársam akkor történetesen átkutatta a területet egy teljesen más üggyel kapcsolatban. Meglepő egybeesés volna, ha nem ő lenne a célpont.

Jenna tudta, hogy a férfi hazudik, vagy legalábbis nem teljes mértékben mond igazat. Magellannak nincsenek munkatársai, nyilván ő maga szaglászott arrafelé valamilyen küldetéssel kapcsolatban, amiről ő nem tud semmit. Azonban a kétszínűség és a tettetés annyira alapvető elemei voltak a kettejük kapcsolatának, hogy amíg a férfi nem merészeli megtagadni a követeléseit, úgy döntött, nem törődik vele, milyen más urakat vagy úrnőket szolgál rajta kívül.

– Megkockáztatnék egy feltételezést. Szerintem azt próbálja kideríteni, ki állt az ellene irányuló emberrablási kísérlet mögött – mondta Magellan.

– Mik az esélyei?

– Ezt lehetetlen megbecsülni. Igazság szerint fogalmam sincs, milyen információi vannak, mire tudja alapozni a nyomozást. A többi eset ismerete nélkül persze el sem tud indulni. De ha esetleg, mondjuk, nekiáll végignézni az összes, az utóbbi időben elrabolt tünde mágus ügyét, talán sikerülhet összeállítania egy helytálló listát. Persze nyilván akadnak egy páran, akik Luther közreműködése nélkül tűntek el – vigyorgott. – Nem, nem hinném, hogy bárki is rájöhetne. Hacsak nem bukkannak véletlenül valami igazán hasznos információra.

– És nem tudjuk, talált-e ilyesmit – nézett ki a nő a Kráter-tóra. A víz kristályfényben ragyogott.

– Nem, hacsak nem kívánja, hogy elintézzek egy betörést – nevetett a férfi.

– Hát, nem éppen ez volt az eddigi legintelligensebb javaslata – válaszolta Jenna bosszúsan.

– Csak tréfáltam. Ha hajlamos lennék ilyesmire, most nem ülnék és beszélgetnék itt önnel. Nem, azt hiszem, legjobb, ha várunk. Ha kimozdul, követem. Ha nem mozdul, az azt jelenti, nem tervez semmit. Márpedig ha nem tesz semmit, nincs vele gondunk. Tulajdonképpen csak ennyit akartunk, nem?

– Kikezdhetetlen logika. Sajnos azonban kevéssé valószínű, hogy a logika irányítja a viselkedését – jegyezte meg a nő.

– De egyetért, nem? – próbálta kipuhatolni Magellan, mit akarhat.

– Igen, azt hiszem. Hasznosabb, ha Lutherre koncentrálunk. Ez a tünde mágus csak egy bosszantó légy. Nincs értelme aggódnunk miatta.

– Kivéve, ha kitárja a szárnyait, és szállni kezd, mint a szél – vetette közbe Magellan. Valamiért abszurd örömet okozott neki, hogy sikerült továbbszőnie a nő metaforáját.

– Kivéve, ha lép valamit. Igen. – A nő nem volt hajlandó arra a szintre süllyedni, hogy tudomást vegyen a gyenge poénról. – Ha elindul, kövesse. Mégpedig észrevétlenül. Lutherrel majd én foglalkozom.

Magellan nem kötötte az orrára, hogy neki is megvannak a maga eszközei Luther tevékenységének figyelemmel kísérésére.

A kézbesítő Michael vad telefonálgatása után egy órán belül megjelent. Serrin és Tom nem látta és hallotta, kivel beszél, az angol ugyanis félrevonult a hálószobájába. A csomagnyi hamis személyi azonosítót megpillantva egyáltalán nem örültek.

– Ez meg mi? Nem szeretem a hamis azonosítókat – tiltakozott Serrin. – Főleg nem egy olyan országba menet, amelyet nem is ismerek.

– Na ide figyelj, barátom, ha valaki tényleg el akar kapni, biztos, hogy a saját neveden akarsz utazni? Amikor az utaslistákba egy hétéves Radio Shackkel is simán bedekázik? No, nem! Ismerem Fokvárost. Ezek nagyon is szükségesek. Ilyen jó papírokkal még egy majom is átjutna, de te döntesz. Ha úgy akarsz utazni, hogy egy szép nagy céltáblát festesz a hátadra, csak nyugodtan. Ám akkor én külön repülök, az egyik szokott álnevemen.

– Az egyik álneveden? – döbbent meg Serrin.

– Nem csak a profi bűnözőknek és a céges alkalmazottaknak lehetnek hamis azonosítóik, tudod. Amúgy sincs sok különbség a kettő között. Van néhány igazán kiváló hamis ID-m, amelyekkel bizonyos óriáscégek voltak szívesek ellátni – mondta büszkén Michael.

– Nem gáz ez, Serrin? – nézegette bizalmatlanul az iratokat és kártyákat Tom. Most járt életében először Seattle-n kívül; fogalma sem volt, mit gondoljon erről az egészről.

Serrin alaposan végignézte az azonosítókat, az útleveleket, a vízumokat, az egészségügyi igazolásokat és a többit.

– Hát, elég jónak tűnnek – ismerte be kelletlenül.

– A lehető legjobbak – így Michael. – Nekem elhiheted. Este hétkor indul egy szuborbitális járat. Addig még rengeteg időnk van. Gondolom, szeretnéd mágikus módszerekkel megelőzni, hogy bárki is értesülhessen a távozásunkról. Így arra is lesz bőven időd. Az időeltérést figyelembe véve helyi idő szerint napkelte körül érkezünk. Ám azért még nem túl későn, hogy belekóstolhassunk az éjszakai életbe; az jóval tovább tart arrafelé. Akármire gerjedtek is, Fokvárosban hozzájuttok.

– Na persze – mondta szomorúan a troll. – Kölykökhöz, akik egy marék chipért vagy egy zacskó hóért az életüket is odaadnák. Húsz éves korukra már félhalott utcalányokhoz. Az ilyesmit ezen a környéken nyilván egyszerűen nem látod.

– Olyan helyekre én nem teszem be a lábam – vágott vissza azonnal Michael. – Összesen két rossz szokásom van, hogy túl sokat költök ruhákra és számítógépekre. Keress magadnak mást, ha nagyon hibáztatni akarsz valakit. Egyszerűen csak gondoltam, hátha titeket érdekel az ilyesmi, ennyi az egész.

– Hé, fogjuk vissza magunkat, szorítsuk a veszekedést értelmesen korlátok közé – kérlelte őket Serrin. – Van épp elég dolgunk. Ki kell derítenünk, ki vadászik egy listányi emberre, igaz? Erről ne feledkezzünk meg. – Azzal elhagyta a szobát, mondván, megy csomagolni.

Tom még megpróbálkozott egy utolsó vádló pillantással Michael felé, de tudta, hogy igazságtalan volt vele, és a dekás úgysem fog meghátrálni. Így hát, a kelleténél kicsit zajosabban, maga is távozott. Michael elgondolkodott, ne vigye-e magával az egyik Fairlightot, de aztán mégis maradt a Fuchinál. Nem volt kedve millió nujenes kockázatot vállalni utazás közben.

Rég bealkonyodott, mire a tündét értesítették figyelőszellemei a kis csoport távozásáról. Bár Serrin bekapcsolta szokásos álcázóvarázsát, biztosítandó, hogy indulásuk észrevétlen maradjon, Niall átlátott a szitán. A varázslat rafináltsága elárulta, hogy a mágus rájött, egy másik varázsló próbálta elrabolni. Ezek után nem kellett sok idő kideríteni, merre tart a három fős kis csapat.

– Valószínűleg ez az első lépés az úton – mondta Niall a társának. Leheletnyi mosoly árnyéka futott át az arcán. Saját szójátékán derült. Serrin, a legtöbb, Tír na nÓg partjain túl élő tündéhez hasonlóan, meg sem értette volna. A mellette álló tündealak egy szót sem szólt.

– Akkor tehát Azániába ment – szólt Niall csaknem szomorúan, annak ellenére, hogy tudta, ennél jobb fordulatban nem is reménykedhetett volna. Igaz, Serrin valószínűleg még nem találta meg, amit keres, egyelőre csak tapogatózik. Szüksége lehet némi segítségre. Niall végiggondolta a lehetőségeit, majd úgy döntött, annyiban hagyja a dolgot. Végül is sakkfigurája eddig még rossz lépést nem tett.

– Rindown? – kérdezte a társát. Gyakorlatilag költői kérdés volt. Nagyon is jól tudta, hová kell most mennie. A szentségtörés már így is túlnőtt az elviselhetőség határán. Most az egyetlen olyan lényhez kell fordulnia, aki elrejtheti a nyomait a végjátékban. Egy idő még, míg megérkeznek, ezzel tisztában volt, de hát a Bolond sosem hamarkodik el semmit. Úgyis hiába próbálná rábeszélni, kérni, vagy akár könyörögni. Csak annyit tehet, hogy önmaga marad, és bízik a tudatban, hogy helyesen cselekszik.

A szellem, mint mindig, tudta, mi jár a fejében.

– Nem azért kaptad ezt az életed, hogy könnyű dolgod legyen – csak ennyit mondott.

A tünde ezen elmosolyodott. Majd elfordította a fejét; a fájdalom ráncai láthatóvá váltak az arcán. Ezek folyton elárulták.

– Csak azt kívánom néha bár ne érzékelném annyira a dolgok szépségét – sóhajtotta. Kinézett, a vízen csillogó holdfényt bámulta. A szél felborzolta a haját. – Ez teszi néha nagyon nehézzé.

– Meglehetősen úrrá lett ma rajtad az önsajnálat – jelentette ki a szellem abszolút tárgyilagos hangon.

Niall felnevetett. Arcát savanyú grimasz torzította. Felállt, széles ívben körülnézett. Végül is talán csak a víz és a kő harca ez: alant a tenger legyőzhetetlen hullámai, melyeknek nem állhat ellen semmi, végtelen küzdelmet vívtak a rendíthetetlen sziklák ellen. Ha nem tudta volna, hogy milyen hosszú időn át nézhette ugyanezt a felállást, korokon át, mielőtt a Középpontba hívták, könnyebb lett volna hinnie benne. De végül is a tenger volt az, aminek nem tudott ellenállni, a tenger hívásának, amely a boldogabb, könnyebb időkbe csalogatta vissza.

– Mennem kell – mondta halkan. – Védj meg. Rejtsd el a nyomaim az ellenségeim elől.

A szellem biccentett. Niall szorosabbra vonta maga köré a köpenyét, fejét lehajtotta az Atlanti-óceán keleti fele fölött vágtázó szél által összeterelt, egyre sötétedő viharfelhőkből éppen szemerkélni kezdő eső ellen. Számos elintéznivaló, hosszas előkészület várt még rá.

– Nézd! – szólt oda Michael a trollnak. Serrin felszínes, álomtalan álomba merült a szuborbitális repülő utasainak fölszolgált bortól. Tom viszont csak hitetlenkedését fejezte ki az itallal együtt feltálalt ételnek kinevezett valami fölött, és minthogy ő nem kereshetett menedéket az alkoholban, ébren maradt. Nem lehetett nem észrevenni, mennyire izgatott. Amint a repülő ereszkedni kezdett, Michael meglátta a napkelte első jeleit az ég alján. Tudta, Tom mit élhet át hamarosan.

– Ez csodaszép lesz. Nem érdekel, mit mondanak a tudósok. Ezt sehol máshol nem láthatod a világon. Így nem.

A vörös gömb lassan előbújt a láthatár alól, de inkább csak önmaga ígéretének tűnt még, mintsem valóságnak. A napkorong pereme látszott már, de ez valójában még csak visszatükröződés volt az égen. Aztán a napkelte gyűrűje elérte a horizontot.

A világ körül felvillant a fény, mint a remény ígérete a szenvedőknek. Megjelent egy új nap halvány kékje, vékonyka vonalak formájában, sárgásvörös árnyékokkal. Eltökélten, megállíthatatlanul. A troll mozdulni sem bírt a döbbenettől. A földfelszínről soha nem látszik ilyennek a napkelte, légyen bár egyébként bármilyen lenyűgöző.

– Az éj gyertyái csonkig égtek, a Nap lábujjhegyen áll a ködös hegyormon.

Tom Michaelre nézett; nem sokat értett abból, amit hallott. A dekás rávigyorgott.

– Idézet egy angol költőtől, a régmúltból, fiacskám. Mindig eszembe jutnak ezek a sorok, amikor ilyennek látom a napot.

A troll hátradőlt az ülésén, és az angolt mustrálgatta. Tekinteté szinte lyukat égetett Michael fejébe, ő mégis zavartalanul, nyugodtan ült tovább, és műanyag bögréjével játszott; lötybölgette benne a kihűlt szójakávét. Az ereszkedéssel, a közelgő leszállással járó zajok Serrint is felébresztették. Riadtan összerezzent, majd lassan magához tért. Ezzel megtörte a két utastársa közötti csendet.

– Úgy néz ki, ma reggel elkerültük a téli esőt – mondta vidáman Michael. Serrin felmordult, megdörgölte a szemét. Utálta az olyanokat, akik vidámak tudnak lenni ilyen kora reggel. A repülő óriási kerekei kellemetlen zökkenéssel ütődtek a leszállópályának.

– A vámnál majd én beszélek – komolyodott el.

– Magam sem terveztem másképp – jegyezte meg a tünde gunyorosan.

Mire a taxi begördült velük Indra bárja elé, az utolsó vendégek is indulóban voltak már. Az ork kidobók közölték velük, hogy záróra van, de Michael öltözéke, akcentusa és pénze együttesen elég volt, hogy meggondolják magukat. Fahéjszínbe és aranysárgába öltözve maga Indra jelent meg, hogy személyesen is megnézze őket. A külsejük láttán halvány félmosoly jelent meg az arcán.

– Tudom, hogy ez meglehetősen szokatlan kérés, madame, de nagyon hálásak lennénk, ha megszállhatnánk önnél, mondjuk, két napra – mondta Michael udvariasan, miután bemutatkozott.

– El sem tudom képzelni, miért akarnának ilyen úriemberek itt megszállni. Hogyhogy nem egy elegáns szállodában inkább? – felelte a nő, Michaelhez és Serrinhez fordulva. Tomon látványosan keresztülnézett. – A szobáink tiszták ugyan, de egyszerűek.

– Pontosan – felelte az angol. A szája sarka leheletnyi mosolyra görbült. – Ámde nem azért jöttünk, hogy az, ööö, alkalmazottai által nyújtott örömökbe kóstoljunk bele. Keresünk valakit, aki azt mondta, itt megtaláljuk. Ha el tudna küldeni egy embert, hogy kerítse elő, természetesen feltűnés nélkül és diszkréten, nos, magától értetődően jól megfizetnénk egy ilyen szolgáltatást.

– Valóban? – Indra egy leheletnyit följebb emelte a szemöldökét, aztán mégiscsak odaintett az orkoknak, hogy vigyék föl a csomagokat az emeletre. Néhány pillanat múlva méltatlankodó hangok harsantak fel odaföntről: a lányoknak nyilvánvalóan egy cseppet sem volt ínyükre, hogy el kell hagyniuk a szobájukat, amikor éppen jól megérdemelt pihenőjükhöz készülődtek.

– Kristen – magyarázta Michael –, Kristen Makibo. Egy… hogy is mondjam? Egy barátunk. Nemrég fölhívott bennünket erről a helyről.

Indra tetőtől talpig végigmérte őket.

– Na ne mondja, hogy annak a lánynak magukhoz hasonló barátai vannak! – felelte hitetlenkedve:

– Pedig így van. Shamandar úr például a keresztapja – mondta Michael komoly arckifejezéssel.

Indrából kibuggyant a nevetés. Gyengéden hátba veregette Micha-elt, ahogy befelé terelgette a kis csoportot.

– Még hogy keresztapa! Sutherland úr, nem kellene ilyen ostoba hazugságokkal traktálnia egy idős hölgyet! Annak a lánynak még rendes apja meg anyja sincs, és nem hiszem, hogy valaha is keresztelőt tartottak volna neki bármilyen vallás szabályai szerint!

Michael megemelte a kalapját a nő felé, titokzatosan mosolygott, és tett egy lépést az emeletre vezető lépcsősor irányába.

– Odakint lehet a dokkoknál – szólt utána Indra. – Ha kell, elő tudom keríteni.

Michaelnek valami azt súgta, Indra lehetőség szerint alaposan kivallatja a lányt, mielőtt eléjük állítaná, ezért inkább azt felelte neki, hogy sürgős a dolog.

– Negyed óra elég lesz – bólintott a nő, ahogy átvette Michaeltől a vaskos készpénzköteget. A férfi úgy érezte, ez egyszer nyugodtan lehet nagylelkű, tekintve, hogy a repülőtéren a vártnál kevesebbet kellett költenie a megfelelő markok megkenésére.

– És egy gin-tonic is jól esne, köszönöm szépen – tette hozzá végül.

– Tudod, Tom, ez afféle színjáték – suttogta valamivel később a troll fülébe, ahogy fölfelé tartottak a nyikorgó, csupasz lépcsőkön. – Úgy nézem, ez a nő el is várja tőlem. Eljátszom a szerepemet, ő meg a magáét. Néha szükség van ilyesmire.

– Azt hiszem, ezt soha nem fogom megérteni – fordult vissza a troll, amint fölértek a lépcsősoron.

– Nem sok dolgod volt eddig britekkel, igaz? – Michael meg sem várta a választ. Szeretett volna minél előbb kicsomagolni, és vállfára aggatni a ruháit. Egyszerűen halálbiztos volt benne, hogy sehol sem fog találni egy valamire való nadrágél-vasalót ezen az elátkozott helyen.

13.

Serrint enyhén elborzasztotta a szoba látványa, amelyben elszállásolták. Még mindig nem tudta eldönteni, egyetértsen-e Michael ötletével, mely szerint itt kellene tölteniük néhány napot. Igaz, hogy ez lenne az utolsó hely, ahol bárki ép ésszel kereshetné őket, hacsak nem olyasvalaki az illető, aki tudomást szerzett a telefonról meg a faxról, amely idehozta őket. Elhatározta, hogy később talán megpróbálkozik valamiféle rejtőmágiával, de egyelőre úgy döntött, még vár egy kicsit, amíg ki nem puhatolja a dolgot Indránál. Nem érzékelte ugyan mágia jelenlétét, azonban alig tudott valamit a fokvárosi sámánok és mágusok módszereiről, és nem szívesen vállalta volna a kockázatot, hogy éppen ezzel hívja föl a figyelmet magára.

Michael éppen végzett az italával, amikor az ork biztonsági őr valósággal behajította a lányt a szobába. Tehát ez volna Kristen. Első pillantásra kissé rémítő látványt nyújtott jókora tapasszal a fülén, ruháján megszáradt vérfoltokkal. A kezén is karmolásnyomok látszottak, és olyan arcot vágott, mint egy rémült gyerek, aki verésre számít valamiféle gonosz titok miatt. Ez tulajdonképpen nem is esett olyan messze a valóságtól.

– Michael vagyok – fordult hozzá a férfi. – Hamarosan Serrin is itt lesz. – Erősen gondolkodott, mivel tudná megnyugtatni a lányt. – Sajnálom, ha durván bántak veled azok, akik idehoztak.

A lány nem felelt, nem is mozdult, csak bámult rá, miközben enyhén remegett.

– Ülj le, kérlek! – folytatta Michael mosolyogva. – Hiszen végül is azért utaztunk ide, hogy meghallgassuk, amit mondani akarsz nekünk. Meglehetősen fontos ügyről van szó.

Úgy látszott, ez használ. Egészen addig a pillanatig soha senki nem éreztette Kristennel, hogy fontos volna. Az arckifejezése máris sokkal kevésbé látszott rémültnek, ahogy tétován letelepedett egy ingatag székre az asztalnál, az ablak mellett, de még mindig nem szólt egy árva szót sem.

– Mi a helyzet azzal a zsebszámítógéppel, amit említettél? Ahol a neveket láttad. Nálad van még?

Kristen már éppen megrázta volna a fejét, ám ekkor Serrin jelent meg az ajtóban. Úgy tűnt, nem vette észre a lányt.

– Michael, neked teljesen elment az eszed, ha itt akarsz maradni, és még fizetsz is érte! Amikor betettem az ingeimet a szekrénybe, az a nyomorult fölső polc leszakadt, és tele lett a fejem átkozott fehérneműkkel meg óvszerekkel! A rohadt életbe, nem mehetnénk inkább a…

A panaszáradat hirtelen félbeszakadt, ahogy az angol fölemelte a mutatóujját, és rosszalló arccal megrázta.

– Vigyázz a szádra, öregfiú! Ha nem látnád, egy hölgy is van a társaságunkban!

Ahogy Serrin belépett a szobába és körülnézett, a lány egyből fölismerte sápadtságát és zöld szemeit. A magas homlok is ismerősnek tűnt. A sérült láb, az a furcsa kis tétovaság a mozdulataiban… Hamar rájött, hol láthatta mindezt, a sápadt bőrt, a szeme színét, az arcvonásait: nyilván azon a fényképen, az újságban. És bizonyára Nasrah fölolvasásából emlékezett a beteg lábra. Mindez azonban még nem magyarázza meg, honnan olyan ismerősek a mozdulatai, hiszen azt nem adja át sem a fénykép, sem az írott szó. És mégis: pontosan tudta. Tudta, hogyan igyekszik épen maradt lábára helyezni a testsúlyát, hogyan igazítja utána a tartását egy ügyetlen kis csípőmozdulattal; mintha ezerszer meg ezerszer látta volna már azelőtt is. És ettől a fölismeréstől végigszaladt a hideg a hátán.

– Bocsánat – szabadkozott a tünde. – Nem tudtam.

– Semmi baj – nyögte ki végül a lány, és maga is meglepődött, milyen távolinak, idegennek hallja a saját hangját.

Ahogy beljebb lépett a szobába, Serrin agyán átvillant az a hátborzongató, nyugtalanító érzés, hogy valahol, valamikor már megtörtént vele mindez. A következő pillanatban azonban ez a gondolat már ki is ment a fejéből. A lány megjelenése ugyanis kissé megrázóan hatott rá: nagyjából úgy festett, mintha az imént ütötte volna el egy teherautó.

– Serrin Shamandar vagyok – mutatkozott be gyorsan. – Már beszéltünk telefonon. Régóta itt vagy?

– Csak most érkeztem – felelte a lány. – Sunil megnézte a sebeimet.

– Jól vagy? – kapta föl a fejét a tünde. – Ha valami komoly bajod történt, nem kellene esetleg…

– Állítsd le magad! – szólt közbe hidegen az angol. – Kristen a saját lábán jött be ide, és nem úgy néz ki, mintha össze akarna esni.

– Azt hiszem, keresnünk kellene valami biztonságosabb helyet, ahol nyugodtan beszélhetünk. – A tünde aggódva pillantott a nyitott ajtó felé. – Kristen, mit szólnál egy kávéhoz meg valami normális reggelihez? És persze az sem árt, ha evés közben nem hallgatnak ki bennünket. Van valami ötleted?

A lány halványan elmosolyodott.

– Igaz, hogy ilyenkor egy kicsit még hideg van a vízparton, de az legalább garantáltan csöndes hely. Kevesen járnak arrafelé. A baj csak az, hogy nincs valami sok pénzem…

Mentegetőző arcot vágott.

A szellemekre – gondolta Serrin –, most azt hiszi, elvárjuk tőle, hogy meghívjon bennünket reggelizni?

Akárhogy is, hirtelen furcsa melegséget érzett a mellkasában, ahogy a zavartan pislogó lányra pillantott.

– Semmi baj – mondta kedvesen, és rámosolygott. Ekkor vette csak észre, hogy a lány valósággal bámulja őt, szinte issza minden szavát, és úgy fürkészi az arcát, mintha festmény lenne egy galériában, amelyen újabb és újabb, elrejtett részleteket lehet fölfedezni.

– Ebben én nem lennék olyan biztos – vágta rá lakonikusan Michael. – Először is: ne feledkezz meg róla, hogy egy éhes trollt kell jóllakatnunk! Igaz is: kerítsük elő Tomot, és fejezzük be végre a bemutatkozási ceremóniát! Aztán talán válthatnánk pár értelmes szót. Elvégre rengeteg megbeszélnivalónk van!

Amint elhagyták Indra házát, Kristen hirtelen meggondolta magát. Mintha egyszeriben nem is látszott volna olyan jó ötletnek kiülni a vízpartra. Szívesebben villogott volna a haverok előtt ezzel az előkelő kísérettel, noha tudta, hogy az ilyesmi könnyen sértődéshez vezetne. Vannak köztük nehéz esetek, akik ettől fogva bizonyára ferde szemmel néznének holmi beképzelt kaffir lánykákra… így aztán beérte azzal, hogy galád tekintettel beterelte őket egy taxiba, és hanyagul bemondta a sofőrnek az egyik legmenőbb kávézó címét a sétányon. Tisztában volt vele, hogy egymagában soha nem lenne elég pénze beülni efféle helyekre; de ha volna is, csak ránéznének, és rövid úton kihajítanák. Most azonban, hogy ilyen társaságban mutatkozik, aligha merik ezt megtenni… Elégedetten elvigyorodott, és ahogy átvágtak a virágpiacon, megállt, és vett egy szál tigrisliliom-orchideát. Micsoda szertelen költekezés! Nemtörődöm mozdulattal a hajába biggyesztette, sértetlen füle fölé, mintha ez egyébként is szokása lenne, és megszemlélte magát egy üzlet kirakatüvegében. Nagyszerű. Szerencse, hogy legalább az arcomat nem karmolták össze – állapította meg magában. – Egészjól nézek ki.

Amikor végül letelepedtek, hogy egyenek is valamit, Michael megrendelte majdnem az összes ételt a reggelizőknek szóló kínálatból. A pincér nagy szemeket meresztett, de egy szót sem mert szólni, ráadásul mindannyian pokolian udvariasak voltak vele. A kávézó egy távoli sarkát szemelték ki maguknak, amely viszonylag csöndesnek tűnt, és nem kellett kockáztatniuk, hogy bárki is kihallgatná a beszélgetésüket. Mire a kávé, gyümölcslé, pirítós és a különféle gabonamagvak megérkeztek ezüsttálcán, azt is megtudhatták, mi lett a kis számítógép sorsa. Michael nagyvonalú borravalót adott a pincérnek, aki ettől kezdve beszüntette Kristen gyanakvó bámulását, és hajlandónak mutatkozott arra is, hogy némi sonkás tojást szállítson Tomnak, aki nagyjából olyan arccal méregette a tálcára fölhalmozott egészséges étkeket, mintha döglött patkányt látna.

– Emlékszel még rá, hol lakik az a fickó? – kérdezte Michael a lánytól.

Kristen bólintott.

– Attól tartok, mostanra darabokra szedte azt a gépet – tette hozzá bűntudatosan.

– Meglehet – biccentett az angol –, de bízzunk benne, hogy talán még egyben van. Annyit mindenesetre megér, hogy megkockáztassunk egy vonatutazást odáig. – Azzal pedáns kézmozdulatokkal az inge gallérja alá gyűrte a damasztszalvétát, nehogy véletlenül egy folt is essék makulátlan nyakkendőjén.

– Szerencsére ez még nálam van – húzta elő Kristen ragyogó mosollyal a kissé szakadozott, összepiszkolódott papírcsíkot a táskájából. Átnyújtotta Serrinnek, aki végigfuttatta tekintetét a nevek hosszú során, majd továbbadta a listát Michaelnek.

– Több név is van rajta, mint amennyit a telefonban bemondtatok – fordult Kristenhez a dekás.

– Igen… Nem tudtam beolvastatni mindet – felelte aggodalmas arccal a lány, mint aki hirtelen rájön, hogy elfeledkezett valami rendkívül fontos dologról.

– Semmi baj – szögezte le gyorsan Serrin. – Ez csak azt jelenti, hogy több információnk van, mint gondoltuk.

– Látok itt néhány nagyon furcsa kódjelet is – tűnődött Michael. – Tehát nem csak nevek és számok,.. Azt mondod, a számítógép tönkrement, igaz?

Kristen magyarázkodni kezdett, elismételte, hogyan játszadozott a kis dobozzal, és hogyan vette észre, hogy valami mintha hirtelen elromlott volna rajta. Azt is hozzátette még egyszer, hogy nem tud olvasni, és ezért fogalma sincs, mit írhatott ki a képernyő. Átkozottul szégyellte magát, és ez meg is látszott az arcán.

– Szégyenkezésre semmi okod – nyugtatta meg Tom, aki éppen végzett a sonka maradékával. – A világ egyik leggazdagabb országában élünk, és a népesség fele nemhogy olvasni nem tud, de még a saját nevüket sem képesek leírni! Ha egyszer soha nem volt rá lehetőséged, hogy megtanuld, az nem a te hibád! Ne butáskodj már!

Mire végeztek a reggelivel, Michael úgy vélte, mindent megtudott a lánytól, amire szüksége volt. Miközben Kristen elmesélte – véletlen szemtanúként – a gyilkosság és emberrablás pontos körülményeit, Serrin buzgón bólogatott: a részletek nagyon is ismerősnek tűntek neki. Sajnos, a lány nem tudott pontos személyleírást adni az elkövetőkről. A tünde nem volt biztos benne, vajon ugyanazok lehettek-e, akik vele is megpróbálkoztak Heidelbergben, és ezt az aggályát ki is fejezte.

– Heidelberg? – A lány zavarodott képet vágott. – De hiszen azt mondtátok, hogy csak most érkeztetek Amerikából! Arról nem volt szó, hogy már előtte is itt voltatok, Azániában!

Most Serrinen volt a sor, ami a zavarodott arckifejezést illeti. Michael bólintott, és magyarázatba fogott.

– Úgy látom, mégsem hagyott olyan mély nyomokat benned a Johannesburgban eltöltött idő! A megaplexum déli felében található a régi Heidelberg-városrész. Még egy Middelburg is van, kelet felé. Könnyű összekeverni…

Aztán hirtelen elkomolyodott, és így folytatta:

– Ideje nekilátnom dolgozni azon, amit megtudtunk! – Azzal gondosan összehajtogatta és a fölső zsebébe helyezte a papírcsíkot. – A dekkem odaát van, a Hilton szálló széfjében. Ezt azért mégsem lenne jó ötlet Indránál tartani… Inkább kivettem egy szobát a Hiltonban is, ahol nyugodtan dolgozhatok, és ahol végső esetben még mindig meghúzódhatunk, ha Indránál valami baj történne. Remélem persze, hogy nem lesz szükség rá. Gyerünk, Tom, éppen elég dolgunk van!

Azzal gyöngéden bokán rúgta a trollt az asztal alatt. Tom meglepett képet vágott, egy mozdulattal a szájába tolta a maradék muffint, aztán fölpattant, és az angol nyomába eredt.

– Azt hiszem, itt nyugodtan beszélgethettek – szólt vissza Michael, egy pillantást vetve az egyre növekvő tömegre odakint, az utcán. – Ebédnél találkozunk, aztán meg alaposan kipihenjük magunkat! Viszlát!

Mielőtt a tünde akár csak megnyikkanhatott volna, az angol már karon is fogta az elképedt trollt, és határozott léptekkel kivonszolta az ajtón.

– Ez meg mi volt? – érdeklődött Tom, ahogy kiértek az utcára.

– Nem tűnt föl, hogy az a csirke egész idő alatt Serrint bámulja? – világosította föl Michael. – Nyilván beszélni szeretne vele. Ránk már nincs szükség odabent. Különben is megtudtuk, amit akartunk. Hagyjuk inkább kettesben őket!

A troll a távolba bámult, Michael pedig követte a pillantását.

– Na igen. A hegy – bólintott.

– Mi van odafönt? – kérdezte a troll. A jókora, lapos tetejű hegycsúcs valósággal vonzotta a pillantását. Akibe csak egy picinyke szikrája is szorult a tehetségnek, messziről láthatta, hogy különleges jelentőségű hely.

– Az Esőkirálynő – mélázott Michael. – A Mujaji-sárkány… Ha fölmész oda, légy nagyon figyelmes és udvarias, és ne bóklássz olyan helyeken, ahol nem szabad. Az ottani sámánok meglehetősen furcsa fickók. Ha akarsz, fölmehetsz a függővasúton, de maradj csöndben, és ne lépj kívül a kötéllel körülkerített részeken!

Tom hümmögött.

– Meg se kérdezted a lányt, mi a helyzet azzal a mágussal – szólalt meg végül. – Shakala, ugye, így hívják?

– Jó okom volt rá – bólogatott Michael. – A leányzó ugyanis khosza. Kevert fajú. Nem lenne bölcs dolog egy zuluval kapcsolatban faggatni.

– Nem igazán értem.

– Majd megértenéd, ha kénytelen volnál itt élni – Vágott vissza Michael –, föltéve persze, hogy életben maradnál addig! Vegyük például ezt az Esőkirálynő-dolgot. A khoszák úgy tartják, ő védi meg őket legnagyobb ellenségüktől, a zuluktól. Özönvízszerű esőket küld, viharokat, amelyek elpusztítják a zuluk termését, és így a hadseregük nem tud a khoszák ellen vonulni. Egy korábbi megjelenési formájában, amikor nőként manifesztálódott, kijátszotta egymás ellen a briteket meg a búrokat is.

– Még mindig nem értem teljesen – rázogatta a fejét a troll. – Akkor most nő vagy sárkány?

– Mind a kettő. A khoszák különbséget tesznek az Esőkirálynő szelleme és annak egyes megjelenési formái között. A nő és a sárkány tulajdonképpen ugyanazon dolog különböző oldalait jelenti. A lényeg, hogy az ő pártjukon áll, és megvédi őket az ellenségeiktől. Nincs az a zulu, aki betehetné a lábát a szent helyeikre, mint például az a hegycsúcs ott fönt.

– Én bizony szívesen betenném a lábam arra a szent helyre – mondta lassan Tom. A távoli hegycsúcsból áradó erő magával ragadta, bármilyen zord és vészjósló mesét hallott is róla.

– Hát akkor mire vársz? – biccentett Michael. A következő pillanatban már le is intett egy arra járó taxit, és magyarázni kezdte az útirányt a vezetőnek.

– A Hiltonhoz legyen szíves. Utána pedig vigye el a barátomat az Asztal-hegy tövébe, a függővasút állomásához.

Martin éppen végzett az analízissel, amikor az acélkonténerek megérkeztek. A válla zsibbadt volt és tompán sajgott a munkaállomás fölé görnyedve töltött órák utóhatásaként, szeme kivörösödött az éjszakázástól, a villogó képernyőktől, a nyomtatókból előkunkorodó számoszlopok böngészésétől. A részletek azonban, úgy tűnt, kezdenek összeállni: az Azániából érkező NMR-adatok és a PET-keresések egymást alátámasztó eredményeket adtak. Az egyetlen baj csak az, hogy nem sikerült elegendő tünde alanyt találni. Furcsa, hogy Luthernek pont erre fűlik a foga, ráadásul a dolgok jelenlegi állása mellett – tűnődött. – Főképp, ha számításba vesszük, mi mindenre fogja még ragadtatni az éhsége…

Odafönt megszólalt a telefon: már úgyis éppen ideje volt, hogy tudomást vegyen a külvilágról. Izgatottan fölpattant, közben kis híján fölborította a forgószéket, amelyen eddig üldögélt; fölrántotta az ajtót, és fölviharzott az ódon kripta kőlépcsőin. Az előtér gyönyörű mozaikpadlóját szinte teljesen ellepték a konténerek. Igazság szerint a tartalmuk talán nem is igényelt volna ilyen terjedelmes csomagolóeszközt: a dobozok legnagyobb részét így is leginkább műanyaghab és egyéb szigetelőanyag töltötte ki, megóvandó bármiféle rezgéstől vagy ütődéstől a mesés értékű rakományt.

– Őkegyelmessége úgy rendelkezett, hogy azonnal értesítsük, amint a szállítmány megérkezik – jelentette tétován az egyik rakodómunkás.

– Vigyétek át őket a keleti szárnyba! – parancsolta Martin. – Majd én kicsomagolom az egészet, és aztán szólok neki. Kezeskedem érte! – Nem volt biztos benne, jó ötlet volna-e éppen most háborgatni Luthert, és úgy döntött, hogy inkább nem próbálkozik. Egyébként is több órára van szüksége, mire mindent kicsomagol, és annál jobb, minél több ideje marad Luthernek, hogy megnyugodjon. Azon kívül biztos volt benne, hogy Luther egyébként sem tudna nyugton ülni két órán keresztül, mire minden előkerül a konténerekből.

A rakodómunkáson nem látszott, hogy Martin szavai túlságosan meggyőzték volna. Szíve szerint csak akkor lett volna hajlandó készpénznek venni bárki más kötelezettségvállalását, ha ezzel Luther is egyetért. Jobb nem figyelmen kívül hagyni a parancsokat.

– Gyerünk, mi lesz már? – türelmetlenkedett Martin. – Használjátok azokat a kézikocsikat! De figyelmeztetlek, ha bármi is leesne, megbánjátok még azt is, hogy egyáltalán megszülettetek!

A rakodómunkások behúzták a nyakukat, és elügettek a megfelelő kézikocsikért.

Martin otthagyta őket, és visszatért föld alatti birodalmába, hogy kiadja az utolsó parancsokat az Azániaiaknak. Remélhetőleg nem fog túl nagy fölfordulással járni. Néhányan idegesek lesznek majd egy jó ideig, de talán sikerül egyszerű balesetnek álcázni az egészet, és senki sem kezd el szaglászni, vagy legalábbis csak sokára. Éppen elégszer lefuttatta már a szimulációt, hogy pontosan tudja, hol kell eldobni azt a bizonyos cigarettacsikket egy szivárgó tartály mellett, hogy beinduljon a reakció. Most pedig nem maradt más hátra, mint eltüntetni a nyomokat

Kristen két kávét is magába döntött egyetlen óra leforgása alatt, miközben megpróbált a lehető legtöbbet megtudni Serrinről, akinek az elfogyasztott kávék ellenére is alig sikerült nyitva tartania a szemét. Ha itt délelőtt tíz óra volt, az odahaza hajnali hármat jelentett, és szervezetét, mint mindig, most is erősen megviselte ez az átállás. A lány azonban sehogyan sem akart elszakadni tőle, kérdések áradatát zúdította rá, a tünde pedig túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezni tudjon. Végül jobb híján a tenyerét tartotta maga elé, mintha így próbálna védekezni a rázúduló kérdésözön ellen.

– Muszáj volna aludnom valamicskét – mentegetőzött. – Teljesen kivagyok, – Azzal odaintett a pincérnek, hogy hozhatja a számlát.

A lány bűntudatos arcot vágott, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy izgalmát palástolni tudja. Valósággal vibrált a feszültségtől, amellyel nem tudott mit kezdeni. Hirtelen előrehajolt, hogy megigazítsa a férfi nyakkendőjének kibomlani készülő csomóját. Serrin önkéntelenül odakapott a kezével; ujjaik találkoztak.

A tünde meglepődött: mintha áramütés érte volna a kézfejét, a szíve pedig olyasféleképpen kalapált, mint késő éjjel, ha túl sok kávét iszik, vagy egy cigarettával többet szív el a kelleténél. Csodálkozva vette észre, hogy másodpercek óta a lány barna szemeinek mélyébe bámul, a szemekbe, amelyeket csordultig megtölt az iránta érzett aggodalom. Az érzés egyáltalán nem emlékeztetett arra, mint amikor bele készül szeretni valakibe, noha ezzel kapcsolatos emlékei meglehetősen ködösek voltak. Az egész valahogyan fontosabbnak tűnt ennél: mintha valami sokkal jobb, sokkal tartósabb lenne készülőben.

A lány nem szólt, a férfi pedig nem kérdezte. Szeretett volna aludni rá egyet, és még egyszer átgondolni. Amint visszaértek Indra házába, elszántan tiltakozott ellene, hogy a lány további felhajtást csapjon körülötte.

– Megyek, lezuhanyozom – sóhajtotta fáradtan. – Ha akarod, használhatod Michael szobáját. Egy ideig most úgysem kerül elő. Vagyis, ha maradni akarsz, szívesen látunk.

Ekkor jutott csak eszébe, hogy voltaképpen semmit nem tud a lányról, hiszen egészen idáig csak Kristen tett föl kérdéseket.

– Ráérek – bólintott a lány, és kiment, hogy szerezzen néhány törölközőt. Serrin leroskadt az ágy szélére, hitetlenkedve csóválta a fejét, és azon tűnődött, vajon mibe keveredett már megint.

– Nagy kockázatot vállaltál, amikor idejöttél! Még így is, hogy itt van Mathanas. – A fiatal tünde szemrehányó pillantást küldött Niall felé.

A kastély romjai között ültek, az egyik legmagasabb kövön, körülöttük éppen csak éledezni kezdett a reggel. Niall tűnődve tekintett le a borostyánnal borított fákra a dombocska alján.

– Éppen ezért volna szükségem a segítségedre – magyarázta. – A helyemhez vagyok kötve, nem mozdulhatok anélkül, hogy a Családok tudnának róla. Mégis, van néhány dolog, amelyeket el kell intéznem, el kell mennem valahová… Az események mindinkább fölgyorsulnak. Azt hiszem, meghozták a magokat Azániából. Nem kell már sok idő, és Luther megteszi a végső lépéseket. És ha elszabadul…

A lenszőke tünde fiú némán álldogált, alig észrevehetően hintázott egyik lábáról a másikra.

– Biztos vagy benne, hogy ez a te feladatod? – szólalt meg végül.

– Nem tudok tétlenül ülni, és hagyni, hogy megtörténjen! – fakadt ki Niall.

– Fontosabb az életednél?

– Igen – vágta rá Niall gondolkodás nélkül.

– Fontosabb, mint az Ösvényed hívása?

– Fontosabb, mint az összes életem – bólintott Niall. Sokat gondolkodott rajta, hogyan is lehetne ezt kifejezni, ám amikor elérkezett az idő, egyszerűbbnek bizonyult kimondani ezeket a szavakat, mint hitte volna. Milyen semmiség: eltörölni a saját létét…

– Lehet, hogy úgy van – folytatta zavartalanul a fiú. – De más látogatóim is vannak, akik szerint ez már a Mennybemenetel…

Egy szóval sem árulta el, mit gondol erről ő maga.

– Mindannyian tévednek! – kiáltotta Niall szenvedélyesen.

– Te talán okosabb vagy? – pillantott rá a fiatal tünde félrebillentett fejjel, miközben ujjai között egy hosszúra nőtt fűszálat morzsolgatott.

– Luther lelkét átjárta a méreg – érvelt Niall. – A Mennybemenetel alanya nem lehet olyasvalaki, aki ennyire romlott! Éppen azokat az életeket oltja ki, amelyeket föl kellene magasztalnia! Már önmagában ez is bizonyítja, hogy megtévedt lélek. Ha Liam még közöttünk volna, elképzelhetetlen lenne, hogy egy ilyen gonosz pára szabadon garázdálkodjon!

– Ó, tehát ennyire ismered Liam gondolkodását? – kapta föl a fejét a fiatal tünde. – Akkor tehát minden teljesen világos előtted. De, tudod, vannak közöttünk, akik nem ilyen elbizakodottak.

– Félreérted, amit mondtam! – rázta meg a fejét dühösen Niall. – Nem tudnál segíteni?

Elege volt már ebből a macska-egér játékból a Bolonddal. Az idő most már túlságosan kevés az effajta gondosan kidolgozott koreográfiához.

– Ma éjszaka vihar lesz – vetette oda hanyagul a Bolond.

Niall pontosan tudta, mire gondol. A fizikai világban zuhogni fog az eső, villámlik és mennydörög, de nem erről van szó: amire a Bolond célzott, az a doineann draoidheil, az elszabadult, korlátok nélkül maradt mágia rémítő hömpölygése, amely a megszentelt helyekről árad a világra megállíthatatlanul, elsöprő erővel. A szíve összefacsarodott, amikor megértette, miféle segítséget ajánlott föl neki a Bolond: semmi egyebet, mint magát a vihar pusztítása nyújtotta megszabadulást. Niall-ra marad hát, hogy megpróbáljon szembeszállni ezzel az erővel; Niallra és azokra, akik vele tartanak.

– Rathcroghan – mondta a Bolond. – A Medb-palotában. Azt hiszem, lesznek ott néhányan a te családodból is. Éppen elegen ahhoz, hogy kifogásolják a jelenlétedet… Másrészt pedig talán elég bölcsek ahhoz, hogy ezt a menedéket válasszák a vihar ellen.

Niall meg sem próbálkozott vele, hogy hasznosabb segítségért könyörögjön. A Bolondot egyébként is ritkán találni ennyire nagylelkű hangulatában. A maga különös módján ő is éppen olyan hitszegőnek számított ugyanazzal a zárt renddel szemben, amelynek Niall már olyan régen hátat fordított; mégsem merte megkockáztatni, hogy akár csak célozzon is erre. Végül is fölvillantotta Niall előtt a megoldást, a vihar rettenetes erőiből meríthető menekvés lehetőségét, most tehát a máguson volna a sor, hogy megfogadja ezt a tanácsot, és megpróbáljon élni is vele.

A csüggedt varázsló hirtelen rájött, milyen kevés az esélye, hogy túlélje az éjszakát: jóval kevesebb, mint ötven százalék. Nem maradt más választása, mint hazatérni, és gondosan megtervezni, hogyan játssza ki saját családjának mágusait. Amint kitör a vihar, úgysem fogják többé háborgatni. Föltéve persze, hogy egyikük sem olyan megveszekedett őrült, aki a saját céljaira igyekezne fölhasználni ezt a zabolátlan tombolást…

Niall hozzáfogott tehát, hogy útmutatásokkal lássa el a szövetséges szellemet, mit is tegyen, ha ő meghal azon az éjjelen. És ebben nem volt egy szemernyi önsajnálat sem. Egyszerűen csak föl kellett készülnie minden eshetőségre.

14

A khosza sámán Tom szemébe nézett. Ehhez eléggé hátra kellett hajtania a fejét, számításba véve a troll magasságát, de azért csak meredt rá, rezzenéstelen tekintettel. Tom nem tudta, mire vélje a dolgot, hogy ez valamiféle rituálé, vagy nyílt kihívás, hogy a pillantás ellenséges, baráti vagy semleges. Némán állt, szemközt a sámánnal, mozdulatlanul.

A khosza előhúzott valami sárgászöld színű holmit az övén lógó erszényből. Zömök ujjaira húzta a valószínűtlenül vékony kígyóbőr kesztyűt, anélkül, hogy tekintetét elfordította volna Tomról. Fölemelte a kezét, és megérintette a troll szegycsontját. Mintha energia áramlását, az élet áradó ritmusát érezné, úgy táncoltak lefelé az ujjai Tom bordáin, végig a jobb karján. A sámán hirtelen fölszisszent, ahogy észlelte a fegyvercsatlakozót meg az izompótlást, de nem állt meg: keze továbbhaladt a hatalmas tenyérig, amely akkora volt, mint a khosza egész koponyája. Aztán fölpillantott ismét, és szótlanul bámultak egymás szemébe.

Tom még mindig nem szólt egy szót sem. Egy csöpp aggodalmat sem érzett, noha pontosan értette a sámán helytelenítő szisszenését. A sámán odaintett magához egy másik khoszát, aki szintén gondosan végigvizsgálta a trollt.

A két sámán néhány gyors mondatot váltott egymással khosza nyelvjárásban, aztán egyikük kézen fogta Tomot, és a kötélkordonon kívülre kísérte, be az ösvények mögött meghúzódó vadon rengetegébe. Akár a halálba is vezethették volna, a troll annyira megbízott bennük – mert bízni akart. Érezte a bennük rejtőző erőt, a szavak nélküli hatalmat. Némán követte őket.

A rideg, málló kőzet szinte égette a talpát. A levegő nyomasztóan párás volt, hogy erőfeszítésébe került belélegezni. Érezte, ahogy a járása egyre ingatagabbá válik, miközben a két sámán kivezette őt a hegyfokra, amely szürkén magasodott a tenger kékje fölé: odalent az Atlanti- és az Indiai-óceán végtelen, azúrkék ragyogásban olvadt egymásba. Szíve hevesen dobogott, és aztán már csak azt érezte, hogy zuhan.

Serrin fölriadt: valaki hangosan dörömbölt az ajtón. Fölugrott, és még éppen volt ideje fölrántani a nadrágját, mielőtt az erőszakos látogató az ajtóval együtt berobbant volna a szobába. Megnyugodva vette tudomásul, hogy csak Michael az.

– Nyomás, lusta disznó! – kiáltotta vidáman az angol. – Öt órát alhattál! Ha még egy percet is hozzáteszel, éjszaka nem fogsz tudni elaludni, és holnapra még rohadtabbul fogod érezni magad!

– Hova lett Kristen? – ásította Serrin. – És Tom?

– Tom? Azt hittem, veled van! – felelte Michael aggodalmas hangsúllyal. – A francba is! Nem hiszem, hogy az a hegycsúcs annyira érdekfeszítő volna! Kristent egyébként láttam valahol a földszinten.

– Ki tudtál sütni valamit abból a névlistából? – érdeklődött a mágus, miközben tiszta inget vett föl.

– Csak néhány újabb zavarba ejtő egyezést, öregfiú. – Michael igyekezett röviden összefoglalni a fölfedezéseit, amíg a tünde öltözködött. – Három újabb delikvens. Európaiak. Az egyikük mágus, de úgy tűnik, hogy nagyon nem rabolták el. A másik egy munkás a Squeeze-ből, a harmadik meg orvos valahol Szászországban. Egy ujjal sem nyúltak egyikükhöz sem. Lefuttattam néhány keresőprogramot, de nem találtam semmit, ami akár csak távolról is összekapcsolná őket.

Serrin a torkát köszörülgette.

– Próbálkoztam az életkorral, fajjal, nemmel, előélettel, szociális helyzettel, foglalkozással meg bármi mással, ami még az eszembe jutott. Kell lennie valaminek, amin átsiklottam – tette hozzá Michael olyan hangon, amely sejteni engedte, hogy ezt a kérdést aligha fogja ennyiben hagyni. Serrin mélyen egyetértett vele.

– Azt hiszem, egyelőre ennyi – fejezte be az angol a beszámolót. – Most pedig talán az lenne a legokosabb, ha elugranék a függővasúthoz, hátha megtalálom Tomot. Ami pedig téged illet, neked is lenne feladatod mára…

A tünde kérdően nézett vissza rá.

– Például elvihetnéd Kristent vásárolni – sietett Michael a válasszal. – Vehetnél neki néhány új ruhát. Úgy látom, amúgy sincs túl sok holmija, annak a nagy része is vérfoltos, a rendőrség előbb-utóbb föl fog figyelni rá. Megspórolhatnánk neki néhány újabb nyaklevest.

Serrin bólintott.

– Mondd meg neki, hogy ez afféle köszönetnyilvánítás a részünkről. – tette hozzá Michael. – Utcakölyök létére elég nagy adag büszkeség szorult bele, úgyhogy nem árt, ha óvatos vagy! Gyanítom, leharapná a fejedet, ha azt hinné, hogy sajnálatból teszed… És még valami: semmiképpen ne ajánlj föl neki pénzt! Ezt az egyet soha nem bocsátaná meg neked.

– Nem gondolod, hogy veszélyes lenne az utcán rohangálnom? – aggodalmaskodott Serrin.

– Szerintem kevéssé valószínű, hogy fényes nappal akarjanak elrabolni valamelyik bevásárlóközpontban. Abból, amit eddig megtudtam, az derült ki, hogy a támadásokra általában éjszaka került sor, és lehetőleg kellően elhagyatott környéken. Bárki álljon is az ügy mögött, nem vállal fölösleges kockázatot.

A hegy felé menet, a taxiban Michael még egyszer átfutotta a listákat. Sokadszorra is zavarba ejtette az az egyszerűnek látszó kód, amely elválasztott egyes neveket a többiektől. Nyílván jelentett valamit, de hogy mit, azt még föl kellett derítenie. Megpróbálkozott minden lehetséges és kézenfekvő megoldással, de ezek nem vezettek sehová. Az a körülmény is összezavarta, hogy csupán egyetlen női nevet látott a listán, bár ennek nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. A hölgy a nemétől eltekintve semmiben sem különbözött a többi átlagos személytől a felsorolásban. És ki a nyavalya próbálna elrabolni valakit a Squeeze-ből, London legelmaradottabb, legreménytelenebb negyedéből? Az ottaniakkal kapcsolatban még a puszta információszerzés is meglehetősen bonyolult vállalkozás. A legtöbbjük nem is szerepel a brit kormány adatbázisaiban. Teljes lehetetlenségnek tűnik, hogy bárki is váltságdíjat fizessen értük – igaz, ezt a lehetőséget Michael már korábban elvetette, tekintve, hogy az elraboltak közül eddig senki nem tért haza. Ráadásul a rendőrség följegyzései között sem szerepeltek váltságdíj kérésére vonatkozó adatok a kérdéses személyekkel kapcsolatban, noha ez éppenséggel azt is jelenthette, hogy senki nem merte értesíteni a rendőrséget. No de lehetséges ez ennyi áldozat esetén?

Hamarosan föladta a próbálkozást. Legnagyobb megkönnyebbülésére hirtelen észrevette Tomot, aki éppen akkor szállt ki az állomásra beérkező függővasút egyik kocsijából. Michael átnyújtott néhány bankjegyet a taxisofőrnek, és megkérte, várjon rá néhány percet, aztán kikászálódott az autóból, hogy megpróbálja utolérni a békésen baktató trollt.

– Alaposan ránk ijesztettél! Serrin már éppen aggodalmaskodott, mi lesz vele a testőre nélkül – kezdte az angol, aztán hirtelen elhallgatott.

A troll ugyanis úgy lépdelt tovább, mintha ő ott sem lenne. Michael megrángatta a ruhája ujját, míg végül Tom lassan feléje fordította a fejét, Úgy nézett az angolra, mintha akkor látná először, majd megfontoltan bólintott, és követte őt a taxihoz.

– Jól vagy? – aggodalmaskodott Michael.

– Jobban nem is lehetnék – biccentett Tom, és megrántotta a taxi kilincsét, ám ezzel a mozdulattal csaknem kitépte az ajtót a sarkaiból. Ügyetlenül, kissé csodálkozva pillantott le a kezére, mintha nem hinné el, hogy ilyesmire képes.

– Ha nem ismerném az elveidet, azt mondanám, alaposan berúghattál – csóválta meg a fejét Michael. Kezdett ideges lenni. Nem éppen megnyugtató állapot megosztozni egy rozoga taxi hátsó ülésén egy bivalyerős trollal, aki szemlátomást nincs teljesen magánál.

– Nem hiszem, hogy ettől kellene tartanod – felelte Tom halkan. Gyöngéden, csaknem kedvesen fogta meg a kilincset, valahogy úgy, ahogy egy karonülő csecsemőhöz szokás nyúlni, és lassan, körültekintően bemászott a hátsó ülésre, nem véve tudomást a taxisofőr esküdözéséről, hogy megtérítteti vele az esetlegesen letépett ajtó árát.

Michael követte, és néhány másodpercig elgondolkodva szemlélte a trollt. Tom békésen üldögélt, két kezét összefonta jókora térdén.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most hazamegyünk – szólt oda az angol a vezetőnek. – Ne aggódjon. Nem bánt senkit.

A taxi kikanyarodott az állomásról, és megindult a szürkén terpeszkedő város irányába.

Kristent fölvillanyozta a lehetőség, hogy ruhákat vehet, ráadásul Serrin pénzén és az ő társaságában. A vásárlás az ő szemében olyan szórakozásnak számított, amelyben nem sok része lehetett eddigi életében. Ennek ellenére sem mondott le a gyakorlatias szempontokról: először is egy pár erős bakancsot vett, kifordítható, vízálló dzsekit és egy nadrágot, amely ránézésre több szezont is épségben megérhet. Aztán lassanként kezdte elveszíteni a fejét, míg végül azon kapta magát, hogy fogasra aggatott fehérneműk végtelen sorai között sétál. Végül is erről sem lenne szabad megfeledkeznie… Ezzel együtt titokban azért örült, hogy Serrin nem vette észre az arcát elöntő pírt. Mégiscsak van jó oldala is annak, ha valaki nem fehér.

Óvatos ujjakkal simogatta végig a selyemholmikat, élvezte mesebeli lágyságukat, tompa csillogásukat, a látványuk kínálta csábítást. Tisztában volt vele, hogy semmi szüksége ilyesmire; ha pedig végképp odalenne az efféle holmikért, még mindig megtehetné hogy beáll dolgozni Indrához. Nem mintha remélhetne ott egyebet némi műszatén hamisítványnál: Indra lányai ugyanis nem kerültek annyira sokba.

Hirtelen fölpillantott, és szinte megdermedt a rémülettől: bármerre nézett, sehol sem látta Serrint. Tudta, ha egyedül marad ebben az előkelő üzletben, azonnal rárontanak és átkutatják, aztán letartóztatják bolti lopásért pusztán a bőrszíne miatt. Még arra sem tudott visszaemlékezni, vajon eltette-e blokkokat a táskáját megtöltő ruhákról, amelyeket a tünde vásárolt neki. Ha nincsenek meg, és ha Serrin nem tűnik föl hamarosan, ezek a megveszekedettek a lelket is kiverik belőle.

A következő pillanatban azonban már meg is látta a feléje közeledő tündét: a férfi egy halom kendőt és sálat szorongatott a kezében.

– Szépek, ugye? – dünnyögte, és látszott, hogy kicsit zavarban van. – Láttam mennyire tetszenek a selyemholmik, és szerettem volna én magam választani neked egyet s mást. Tudom, hogy nem túl hasznos ajándék, de úgy gondoltam, hogy elég szépek…

Azzal teljes hosszában meglobogtatott egy finom selyemsálat, és a lány hajához emelte, hogy lássa, jól áll-e neki a színe.

A lány legsugárzóbb mosolyát villantotta rá. Nem tudta tovább türtőztetni magát, szorosan átölelte a férfi derekát, és hozzábújt, nem törődve vele, hogy a boltban tartózkodók leplezetlen undorral mérik végig őket.

Serrin teljességgel összezavarodott az érzéstől, amely megrohanta. Nem a jól ismert szorongás volt, hogy elveszíthet valamit, amit olyan fontosnak tart. Talán az dermesztette meg leginkább, hogy ez az érzés különös módon valahogyan biztonságosnak tűnt. Ha lenne ideje eltöprengeni rajta, maga is megállapíthatná, mennyire lehetetlen már maga az ötlet is; de most az egyszer eszébe sem jutott gondolkodni. Egyszerűen csak ráfektette a tenyerét a lány hajára, és odahúzta a fejét a mellkasára. A vékony selyemsál szelíddé lágyította a dróthoz hasonló erősségű hajzuhatagot.

Aztán a lány elhátrált, mintha hirtelen megijedt volna.

– Jobb lesz, ha megyünk – mondta gyorsan. – Úgy látom, máris kinéznek innen bennünket.

A tünde értetlenkedve követte őt a pénztárhoz, és kifizette a sálakat. A pénztáros savanyú arcú fickó volt, aki úgy tartotta a kezében Serrin pénzét, mintha félő volna, hogy a bankjegyek ragályos betegséget terjesztenek.

Ahogy kiléptek az utcára, a lány valósággal elárasztotta a férfit a fecsegésével.

– El akarsz menni! – hadarta. – Itt hagysz engem! Ezeket azért vetted, hogy elbúcsúzz!

Arcára mélységes szomorúság ült ki.

– Jaj, nem, dehogyis! – igyekezett megnyugtatni a tünde. – Egyelőre fogalmam sincs, mihez kezdünk, de az biztos, hogy nem megyünk sehová nélküled.

Legalábbis még nem – lehet, hogy inkább ezt kellett volna mondania? Tulajdonképpen még végig sem gondolta ezt az egészet. Leintett egyet az ismerős sárga taxik közül, és elrobogtak a Hilton irányába.

Amint megérkeztek, figyelemre méltó jelenetben lehetett részük. Tom az egyik jókora kanapén terpeszkedett, és csöndesen bámulta a mennyezetet. Michael becsatlakozott a Fuchijába, úgy ült ott enyhén rángatózva, arcán földöntúli kifejezéssel. Kezét olyan erősen szorította ökölbe, hogy az ujjai vége egészen elfehéredett.

– Igen! IGEN!!! – üvöltött fel hirtelen, és kilépett a rendszerből. Pupillája hatalmasra tágult, szája olyasféle széles mosolyra húzódott, amelyet bármely fogorvos fölhasználhatott volna reklámképpen. Kirúgta maga alól a széket, és fölpattant a levegőbe, majd egy szabályos szaltó után talpra érkezett vissza. Karját kitárta, és velőt rázó diadalüvöltést hallatott, amelytől megremegtek az ablaktáblák.

Serrin és Kristen egymásra néztek, aztán kibuggyant belőlük a visszafojthatatlan nevetés.

Kétségbeesés és diadalmámor egyre ismerősebbnek tűnő keverékét érezte. Ha valaki olyan sok időt töltött érzések nélkül, mint ő, nem csoda, hogy nehezére esik megtanulni uralkodni rajtuk, megtartani, fókuszálni az agyát elöntő energiát. Tudta, hogy két, talán három éjszakát is álmatlanul fog tölteni, mélységes mély, önemésztő gyötrelemben, ha szabadjára engedi ezt az energiát. Luther azzal is tisztában volt, hogy ezúttal a szokásosnál sokkal tovább ki kell tartania, és ez nyomasztotta.

A megszokott szánakozással és eltökéltséggel fogott hozzá, hogy végezzen a tündével. Tudta, miféle balvégzetet von a saját fejére ezzel, és tulajdonképpen önfeláldozásnak tekintette, amit tenni készült. Rávetette magát a rángatózó testre, és kiszürcsölte belőle az életet, arcára és kezére meleg vércsöppek permeteztek, ahogy az áldozat utolsó segélykiáltása végigvisszhangzott a mauzóleum folyosóin, ide-oda verődve a falak között, mintha örökké ott akarna maradni. Luther arra gondolt, hogy az álcázás már nem tarthat ki sokáig.

Talán egyszerűen csak túl sok vér és halál mocskolta be ezeket a falakat, túl sok szempár meredt rá néma rémülettel, szembesülve a halálnál is szörnyűbb végzettel, túl sok félbeszakadt segélykiáltás halt el ezeken a folyosókon, pánikkal és rettegéssel töltve meg az állott szagú levegőt. Nincs az a varázslat, amely képes lenne tartósan szembeszállni velük, elfedni, elkendőzni mindezt. Az idő lassan szorítani kezd. De ha elérkezik a Fölemelkedés – gondolta –, hős leszek az enyéim szemében. Az áldozatom nem lehet hiábavaló…

Még amikor átsétált a keleti szárnyba, is csak fél füllel hallotta Martin szavait. Minden készen állt: a minták hiánytalanul megérkeztek. Azonnal munkához akart látni, ehelyett nagy nehezen hátat fordított nekik, és megkérdezte, merre van a többi szükséges eszköz.

Martin a vibráló képernyőre mutatott. A bábuja tehát megtette a kötelességét… Két helybéli, néhány nyomorult a határon túlról, valahonnan Bavaria sötét zugaiból. Egy marokkói, talán egy Marseille-i is. Martin jól tette, hogy efféle kietlen, elhagyatott városokból választotta ki az áldozatokat; még a kínai is jó ötletnek tűnt. Ezeknek a szerencsétleneknek a sorsa sokban különbözni fog azokétól, akiket előttük idehoztak. Rendezett sorban álltak vagy tucatnyian, megbilincselve, tehetetlenül várva végzetüket.

– Gondom lesz rájuk, kegyelmes úr – ajánlkozott Martin. – Nemsokára meglesznek az eredmények.

– Nem – rázta meg a fejét Luther. – Túl erősen kell összpontosítanom, hogy sikerüljön… Együtt kell csinálnunk, Martin.

– Köszönöm, kegyelmes úr – felelte Martin, hangjában alázat és büszkeség keveredett. – Megtiszteltetésnek tekintem.

– Annak is szántam – vigyorodott el Luther, ahogy a humorérzéke keresztültört az agyában lebegő vérgőzös ködfelhőn. – Eposzok, költemények születnek majd erről a pillanatról… A neved örökké fennmarad!

Martin nem egészen értette ezt a homályos célzást. Úgy döntött, hogy be is éri ennyivel; fölemelte a nagy bőrtáskát, és óvatosan rakosgatni kezdte bele a mintákat.

Luther letörölte az utolsó vércsöppet a szája sarkából, és várt.

15.

– Annyira nyilvánvaló volt! – magyarázta Michael. – Napnál világosabb! Egyszer csak megláttam. Elgondolkodtam rajta, hogyan lehetséges, hogy csak egyetlenegy nő szerepel a listán. Aztán valahogyan az eszembe jutott, hogy ha mindenki nő lenne, aki nem mágus, az éppen kiegyenlítené a nemek közötti arányt. És ez hirtelen olyan helyénvaló dolognak tűnt… Tudjátok, olyan rendezettnek.

– Nem hiszem, hogy tudnálak követni – állapította meg Serrin.

– Szeretem, ha a dolgok rendezettek. Hiszek benne, hogy a világ alapvetően a rendre törekszik, csak nem mindig látjuk meg az összefüggéseket. Na persze, talán nem most kellene kifejtenem metafizikával kapcsolatos nézeteimet… – Michael olyan gyorsan beszélt, hogy Serrin szinte megkönnyebbült, amikor az angol elvesztette a fonalat, így legalább volt némi remény rá, hogy visszaterelgesse az eredeti témához, és megtudja tőle, miben is áll az a bizonyos fölfedezés. De a végkövetkeztetésre még így is jó ideig várnia kellett.

– Szóval, egyszer csak beugrott. Majdnem mind férfiak, igaz?

– És? – Serrin kezdett türelmetlenkedni.

– És rájöttem, hogy egyesekhez ugyan egy ujjal sem nyúltak, viszont a feleségüket igenis elrabolták! Mindannyian házasok. Ami pedig a nőt illeti, a férje tizenegy hónappal ezelőtt tűnt el. Ez megmagyarázza, mit jelent a kódjel: azokat jelölték meg így, akiknek a házastársát elrabolták. Hát így állunk! Nevetségesen egyszerű. Csak egy szimpla kis csel. Azt gondolnád, nem is érdemes próbálkozni vele, ha csak nem veszed számításba, hogy pont az ilyen egyszerű dolgokat a legkönnyebb elnézni. Mint ahogy ez történt velem is.

– Nagyszerű – bólintott Serrin. – Van tehát egy szempontunk, amely mindannyiukat összekapcsolja. De miért pont őket?

– No igen, ez már más kérdés – folytatta Michael. – Az elraboltak közül nem mindenki mágus, vagyis nem ez a megoldás. Sőt, van egy mágusunk, akinek a feleségét elrabolták, őt magát viszont nem.

– Elég misztikusan hangzik – húzta össze a szemét a tünde.

– Mert az is – vigyorgott Michael. – Vegyük időrendben az eseményeket. Megdöbbentő, de a választás majdnem következetesen esett először a nem-tünde nem-mágusokra, aztán a nem-tünde mágusokra, végül pedig a tünde mágusokra. Ez azt súgja, hogy mindegyikükben van valami közös, aminek alapján kiválasztották őket. Ennek pedig olyasvalaminek kell lennie, ami gyakrabban fordul elő tünde mágusoknál, mint humánoknál, és egészen ritka mindenki másnál. Legalábbis valami ilyesmi.

– Akkor meg miért nem kezdi rögtön a legjobb erőforrással? Miért hagyja a végére a tünde mágusokat?

– Hát igen, ez itt az egyik legizgalmasabb kérdés. Két lehetséges választ is találtam rá – felelte Michael önelégülten.

– Az egyik – folytatta –, hogy a mágusok túlságosan szem előtt vannak. Kapj el egy fogtechnikust, senki a füle botját sem mozdítja. Csípj nyakon egy mágust: rögtön mindenki fölkapja a fejét. Kivonul az esti hírműsor stábja. Tulajdonképpen mi is ezen a nyomon indultunk el.

– Eddig értem – biccentett Serrin.

– Ez azonban még nem magyarázza meg, miért kerülnek a humán mágusok a tündék elé. Nem, valahol máshol kell próbálkoznunk. A válasz természetesen tagadó…

– Ne beszélj talányokban! – vetette közbe Serrin.

– Arra céloz, hogy a listán nincsenek rendes tündék – szólalt meg hirtelen Tom. – Mármint olyanok, akik nem mágusok. Én is láttam.

Serrin a trollra bámult. Tom még mindig nem mozdult, és Serrin egészen idáig úgy vélte, nyilván visszavonult valamiféle sajátos belső világba.

– Ne aggódj, nem volt látomása – mondta türelmetlenül Michael, aki alig várta, hogy folytathassa a veséig hatoló elemzést. – Arra céloz, hogy amikor megmutattam és elmagyaráztam neki, egészen jól tudta követni. Azaz ő is egyetért velem abban, hogy megtaláltuk a megoldást. Szerintem ezzel még te sem tudsz vitatkozni.

– Akkor tehát lennél olyan szíves, és beavatnál végre engem is ebbe a titokba? – érdeklődött csípősen a tünde.

– Persze, persze… A helyzet az, hogy nincsenek rendes tündék a listán, azaz bárki álljon is a támadások mögött, igyekszik elkerülni, hogy tündéket is el kelljen rabolnia. Ezen kívül egyéb metahumánok sem szerepelnek. Vagyis valami ritka dologról van szó, olyasmiről, ami csak tündéket és humánokat érinthet. Pokolian ritka… Máskülönben miért fogná át ez a lista a fél világot?

– És tudod már, hogy mi az? – kérdezte Serrin, noha biztosra vette, hogy Michael rögvest előáll a válasszal.

– A vércsoporthoz kötődő, kivételesen ritka tulajdonság. Ne olyasmire gondolj, mint az „A” meg „B” vércsoport, meg a nullás, vagy a pozitív-negatív. Ez, amiről beszélek, egymilliárd esetből csak egyszer fordul elő. Ez a bizonyos tulajdonság egy adott kromoszóma rejtett szegmensében lapul, és szoros kapcsolatban áll azzal a kóddal, amely a metatípust meghatározza. Orvosi kísérletek bizonyítják, hogy ez a tulajdonság soha nem jelentkezik nem-tünde metatípusoknál. Trollok, törpék, orkok nem örökölhetik. Vagy legalábbis halálozási tényezőt jelent náluk. A magzat nem lesz életképes.

Michael végigsimította az állát, és folytatta.

– Minden személy, aki csak szerepel azon a listán, rendelkezik ezzel a bizonyos génnel, amelyet „RA-17” néven szoktak említeni. Beleértve természetesen téged is. Shakala az egyetlen, akiről nem sikerült kiderítenem. Róla nem találtam orvosi adatokat. Ja igen, és az a fickó Squeeze-ből. Róla sincs adat.

– Akkor vajon honnan tudhatták az emberrablók? – Serrin úgy érezte, lassanként kezdi megemészteni a hallottakat, habár ez nem várt időt és energiát emésztett föl.

– Nos, drága kisfiam, éppen ez az, ami a nyomukra vezet bennünket – húzta ki magát Michael. – Amit tudnak, az nem származhatott semmiféle ismert adatbázisból. Vagyis kell lennie valamiféle közvetlen kapcsolatuknak. .. És amint rájövünk, mi is lehet ez a kapcsolat, hopp, már el is kaptuk őket. .

– És ha van egy hozzád hasonlóan jó dekásuk? Lehet, hogy egyszerűen csak megtalálták valahol azokat az adatokat – mélázott Serrin, igyekezvén fölvenni a lépést Michael szellemi vágtájával.

– A legjobb dekás sem tudna segíteni rajtuk. Figyelj csak: Shakala nyilvánvalóan rendelkezik az RA-17-tel. Hogy honnan tudjuk ezt? Kikövetkeztettük abból, hogy mindenki másnak is van ilyen azon a listán. De ez az adat nem szerepel semmiféle nyilvántartásban. Vagyis nincs az a dekás, aki megtalálná, ezt egyedül az emberrablók tudják, vagy az a személy, aki a listájukat összeállította. Ennek az információnak közvetlen forrásból kell származnia, talán egy archívumból.

Az angol szinte sértődötten magyarázott, mintha maga a feltételezés is nyílt támadás volna a dekástársadalom ellen általában, az ő becses személye vonatkozásában pedig különösképpen is.

– De van itt még más is. Tekintve, hogy a terv kiagyalója kerülni látszik a tündéket, hajlanék arra a föltételezésre, hogy ő maga is tünde. Nem kételkedem benne, hogy az elhurcoltakat később meg is ölték. Ő pedig nyilván nem szívesen emel kezet a saját fajtájabéliekre. Vagyis csak akkor esik rájuk a választása, amikor már végképp nincs más megoldás. Ha ezt elfogadjuk, elég egyszerű a magyarázat arra is, miért nincsenek rendes tündék a listán. A tudomány nem ismer olyan esetet, hogy egy tündének, aki rendelkezik az RA-17-tel, ne legyenek mágikus képességei, legalábbis a kutatási jegyzőkönyvek, amelyeket végigböngésztem, ezt bizonyítják. Úgy látszik, ez a gén nagyban megnöveli a mágikus aktivitás esélyét. Látod, milyen szépen összeáll a kép? Ja igen, és mielőtt még megkérdeznéd, noha az RA-17 egymagában áll, csakis komplex poligén folyamatok eredményeképpen jöhet létre. Ezért olyan ritka.

– De mi értelme van élve elrabolni őket, ha aztán úgyis megölik mindet? – Serrin igyekezett elszakadni a genetikától, és visszatérni a józan észhez.

– Mert az, aki elraboltatja őket, éppen ebben látja az értéküket. – Michael homlokán ráncok jelentek meg. – Nem pénz kell neki. Nem is a zseniális intelligenciájuk izgatja. Hanem valami olyasmi, ami közvetlen kapcsolatban áll ezzel az RA-17-tel. A vér.

Serrinnek hirtelen hányingere lett.

– Mi a fenét mondasz? – nyögte ki végül. – Csak nem arra célzol, hogy egy nyavalyás vámpír áll a dolog mögött? Vagy valami ilyesmi?

– Attól tartok, valami sokkal rosszabb – felelte Michael. – Nem hiszem, hogy megállíthatnánk fokhagymával, imákkal vagy bármiféle ósdi hókuszpókusszal. Ha jól sejtem, valójában nem is lenne szabad léteznie. Éppen most várok egy visszahívást Richard Bruckner professzortól. Érdekes beszélgetés lesz. Rögzítem a szövegét, és elküldöm Geraintnak, nézesse meg egy-két fehér köpenyessel Oxbridge-ben. Ahhoz túl keveset tudok a témáról, hogy magam döntsem el, igaza van-e.

– Más ötletem is van – folytatta az angol. – Utánanézek, hogyan lehetne vízumot szerezni a Zulu Nemzet területére való beutazáshoz. Nem hiszem, hogy különösebben bonyolult eljárás lenne. Egyedül a védőoltások miatt aggódom. Ezek nélkül bármelyik pillanatban elkaphatunk valami izgalmas és szokatlan nyavalyát az Umfolozi kínálta színes választékból, nem is igen tudunk védekezni ellene. Tom azt mondja, konyít valamicskét a betegségek gyógyításához, talán még többre is képes, mint amiről egyáltalán tudomása van. Már többször gondoltam rá, hogy nekem is le kellene vizsgáznom legalább elsősegélynyújtásból. .. Adott körülmények között sok múlhat rajta.

Michael még mindig valósággal szárnyalt és döngicsélt, mint egy jókora méhecske.

– Kristen, hé, Kristen! – kiáltotta. – Mondd csak, ugye bajod lehet belőle, ha velünk jössz a zulukhoz?

– Attól tartok, igen – vallotta be a lány elkedvetlenedve. – De nagyon hasznos tudnék lenni, ha elvisztek.

– Ugyan mi hasznodat vennénk? – kérdezte nyersen Michael.

– Tudom a módját, hogyan kell elkerülni a veszélyesebb pókokat, meg az óriásskorpiókat. Tudom, melyik növény mérges, melyiktől kell óvakodni. Tudom, mit kell a bőrödre kenni, hogy ne marjanak össze a rovarok, és mivel kell kezelni a méhcsípést. Tudom, milyen ruhadarabokat célszerű viselni, és hol lehet kapni őket… – Még folytatta volna, de Michael mosolyogva leintette.

Amit elmondott, annak természetesen a fele sem volt igaz, de elhatározta, hogy a végére jár a dolgoknak, és sürgősen kifaggatja egyes ismerőseit, akik valóban tájékozottak voltak hasonló kérdésekben. Nem akart beletörődni, hogy ezek hárman csak úgy eltűnjenek az életéből, éppen olyan gyorsan, mint ahogyan megjelentek. Egy árva hangot sem értett abból, amit Michael elmondott, de a „vámpír” szó megütötte a fülét, és ettől sokkal inkább izgatottá vált, mint hogy megrémült volna. Amit tudott és elképzelt róluk, annak nem sok köze volt a valósághoz – annál több a trideo-filmekhez.

– De hát nincs is útleveled, ugyebár? – Kristen szomorúan megrázta a fejét. – És az ID-kártyád sem megfelelő. – Kristen bólintott, mi mást tehetett volna.

– Ismersz valakit, aki elég gyorsan tudna neked útlevelet gyártani? Mondjuk, egy napon belül?

– Miért nem csináltatunk neki egy rendeset? – vágott közbe Serrin, – Állampolgári joga van hozzá.

– Az biztos. Várhatnánk is rá három hetet – vágott vissza Michael. – Vagy, ha alaposan megkenegetjük a szükséges tenyereket, esetleg nyerhetünk négy-öt napot. Ezalatt pedig rengeteg időt hagyunk az érdekelteknek, hogy kiderítsék, hol is vagyunk, és ha elég jó dekásuk van, még annak is utánanézhetnek, mit csináltam. Végül is fogalmunk sincs róla, ki követ bennünket.

– Eddig nem találtam senkit – csóválta meg a fejét Serrin, figyelőmágiájára és az asztrális védelemre célozva.

– Ez jelentheti azt is, hogy eddig még nem bukkantak ránk, de azt is, hogy olyan átkozottul jól csinálják, hogy még te sem veszed észre, ha a nyomunkban vannak. Bárhogy is legyen, mi a fenének üljünk itt, mint kacsa a lavórban, és várjuk, hogy a rossz fiúk ránk találjanak a nagy puskával?!

– Ezt aztán jól megmondtad – vigyorgott Serrin.

– Háp-háp! – Michael a könyökét emelgette. – Gyerünk, Kristen, tudsz valakit, aki megcsinálja azt a nyomorult útlevelet?

– Azt hiszem – felelte tétován a lány. – De nem lesz olcsó mulatság…

– Ha olyat akarunk, amit használni is lehet, az tényleg nem olcsó – tette hozzá Michael.

A telekom-készülék felberregett; az angol átviharzott a hálószobába, és átvette a hívást.

– El kell mennünk Umfoloziba, megkeresni a másik mágust, akit szintén el akartak rabolni – magyarázta Serrin Kristennek. – Lehet, hogy tud segíteni. Ha látott valamit vagy emlékszik valamire, ha esetleg ki tudjuk következtetni, miért szemelték ki maguknak, közelebb kerülhetünk hozzá, hogy kiderítsük, ki az, aki megpróbálkozott velem is.

– Ezzel én is tisztában vagyok – felelte a lány kissé türelmetlen hangsúllyal.

– Nagyjából mekkora nehézségekkel kell szembenézned, ha magunkkal viszünk? – érdeklődött Serrin. – Attól tartok, nem sokat tudok ezekről a dolgokról.

Kristen elhúzta a száját.

– A zuluk utálják a khoszákat – felelte megvető hangsúllyal.

– És mi a helyzet velünk, fehérekkel? – kérdezte a tünde. – Gondolom, bennünket még kevésbé kedvelnek.

– Hülyéskedsz? Az OV-k a zuluk legjobb barátai! – csattant föl Kristen. Valójában csak azt szajkózta, amit a büszke keleti népről meg az Oranje-Vrystaatról hallott. Soha nem járt a szomszédos államok egyikében sem, soha nem tanult történelmet az iskolában, így csak az utcai cimborák történeteire támaszkodhatott. Azt azonban el kell ismerni, hogy látott már zulukat Fokvárosban is, és ezek nagyjából annyira szerették a kevert fajúakat, mint amennyire ő rajongott volna egy alapos verésért.

Michael tűnt föl a hálószoba irányából, a hordozható készülék szorosan a fülére simult.

– Nagyon köszönöm, professzor. Rengeteget segített a dolgozatomhoz… Igen, feltétlenül átadom az üdvözletét Maian professzornak. Még egyszer köszönöm! Igen hasznos beszélgetés volt.

Azzal lenyomta a kikapcsológombot, és a készüléket visszahajította az ágyra. Igen elégedett volt magával, amiért sikerült ilyen meggyőzően eljátszania a tudományos kutatómunka útvesztőiben bolyongó diák szerepét.

– Ez az a pofa, akinek sikerült kimutatnia a Bruckner-Langer Humán-Metahumán Vámpirikus Vírusra való hajlamot – kezdte Michael megdicsőült vigyorral. – Azt mondja, nem teljesen kizárt, hogy egy metahumán is rendelkezzen ezzel a hajlammal, és valahogyan mégis életképes maradjon. A gyakorlatban még nem találkozott ilyen esettel, de elméletileg lehetséges. Attól függ, hogy megvannak-e a, hm, a kiegyenlítő RNA-stabilizáló poligének, és van még valami a C5-ös kiválasztórend-szerrel, de ez már immunológia…

Michael most az egyszer úgy festett, mint aki maga sem egészen biztos benne, vajon valóban megértette-e, amit hallott. Serrin valósággal megkönnyebbült ettől a felismeréstől.

– Tehát az emberünk… Vagyis inkább a tündénk, legyünk akkor már pontosak… Tehát a tündénk valóban létezhet úgy, ahogy mi azt feltételezzük. És ha egyszer már kizártuk az összes lehetőséget, nem marad más hátra, mint a lehetetlenség. Most már csak meg kell mutatni, hogy amit valószínűnek gondolunk, valóban be is következett, ahogy azt Holmes mondaná.

– Szerintem nem teljesen ezt mondaná – vetette közbe Serrin, miközben brandy után kotorászott a műmahagóni bárszekrényben.

– Elmész a csudába! – vigyorgott Michael. – Csak mert most rajtad van a vadászkalapom, ez még nem jelenti azt, hogy lövöldözhetsz is rám! Arra figyelj inkább, hogyan kerítsük be az ellenfelünket! Aki minden bizonnyal egy tünde nosferatu. Nem hinném, hogy neonnal van a homlokára írva ez a tény, úgyhogy ki kell találnunk valamit, hogyan akadhatnánk a nyomára. Reménykedjünk benne, hogy ez a kedves Shakala úr tud mondani nekünk olyasmit, ami legalább a kezdőirányt megmutatja.

Michael megvakarta az orra hegyét.

– Most pedig ideje indulnunk – sóhajtott föl. – Menjünk vissza Indrához! Azt ugyan nem kockáztatom meg, hogy nála tartsam a dekkemet, de itt sem akarok tovább maradni, mint amennyi föltétlenül szükséges. Ez a hely túlságosan is nyilvánvaló. – Azzal nekilátott, hogy szép rendben lezárja és elrakja a felszerelését. – Vidd magaddal a brandyt is! Azt hiszem, nekem sem fog ártani néhány korty. Különben is, ma jó napom van.

Azzal megpördült a tengelye körül, aztán rákacsintott a tündére meg a trollra, és a hóna alá vágta az összecsomagolt dekket.

– Igaz is, Brucknernek az a véleménye, hogy ha létezne is olyan teremtmény, amilyet kiagyaltunk, bizonyára speciális igényei lennének a táplálkozás terén. De hogy pontosan milyenek, abban még ő sem biztos. Hát nem érdekes?

E szavakkal az angol félig már ki is lépett az ajtón. Serrin karon fogta Tomot, és sietve a nyomába eredtek.

– Nagyon csöndes vagy ma, cimbora – puhatolózott a tünde. – Merre jártál napközben? Őszintén remélem, hogy nem szolgálatmegtagadáson töröd a fejedet…

A troll meleg, barna szeme rászegeződött.

– Csak el kellett intéznem valamit – felelte ártatlanul, és kilépett a folyosóra.

Magellan túlságosan későn fedezte föl, hogy eltűntek. Egész délelőtt nem észlelt mozgást a lakásban, ám a figyelőmágia nem figyelmeztette. Végül úgy döntött, hogy a legegyszerűbb megoldást választja: belebújt az előre készenlétben tartott egyenruhájába abban a hitvány odúban, amelyet szinte bagóért bérelt.

Tíz perccel később egy arctalan Knight Errant biztonsági ember kopogtatott Michael Soho-béli lakásának ajtaján. Amikor a második, még hangosabb kopogássorozatra sem érkezett felelet, a fickó ostyavékony fémlapocskát húzott elő az egyenruhája belső zsebéből, és becsúsztatta a retina-letapogató mágneszár résébe. Egy vagy két másodperc elteltével a leolvasó eredményes azonosítást jelzett, és a zár fölpattant.

A vészjelzőket nem tudta kikapcsolni: rájött, hogy ha csak megkísérelné, nyomban működésbe lépnének, és riasztanák az őrséget. A mozgásérzékelők észlelték, ahogy belép az ajtón, és a következő pillanatban felüvöltött a szirénázó hangjelzés.

– Rohadék! – szisszent föl olyan hangon, amely inkább vallott tündére, mint emberre. Egy szempillantás alatt a szolgálati liftnél termett, beütötte a hamis kódot, és leviharzott vele a földszintre. Ahogy a liftajtó kicsapódott, három megtermett biztonsági őr nézett farkasszemet vele, célzásra emelt szolgálati fegyverrel.

– A rohadt életbe, ne játsszatok már velem! – ordította. – Nem elég, hogy az az őrült ork odafönt rohangászik a bombájával?! Azt mondja, a levegőbe röpíti az egész fölső szintet! Egy nagy szart fogok itt maradni, engedjetek! – Azzal félrelökte a legközelebb állót, és elszáguldott.

A biztonsági őrök éppen elég ideig szerencsétlenkedtek, mit is tegyenek: Magellan éppen befordult a sarkon, amikor az első, tétova lövés eldördült. Golyók csapódtak a falba, jelezvén, az őrök mégiscsak úgy döntöttek, hogy valami hibádzik a meséjével.

Valamivel előttük érkezett a parkolóba, és még sikerült fölpattannia a motorjára. Már kis is fordult az utcára, mielőtt lett volna elég idejük utánalőni; ezt később meg sem kockáztatták, attól tartva, hogy esetleg valaki mást találnának el az utca forgatagában. Észrevette a leereszkedő sorompót meg az aszfaltból előpattanó fémkarmokat. Úgy döntött, megpróbálkozik a lehetetlennel: a gázra lépett, és igyekezett összehúzni magát, egészen lelapulva a kormányra. A sorompó éppen egy hajszálnyival suhant el a feje fölött.

Ahogy beleolvadt a belvárosi forgalom névtelenségébe, már arra is volt ideje, hogy dühös legyen magára. Ezt alaposan elfuserálta… A tünde nyilván rájön, hogy valaki figyeli. Ráadásul a madárkák ki is röppentek a kalitkából. Egyelőre a legokosabb lesz, ha arra koncentrál, hogyan is találhatná ki, hová tűnhettek. A nevüket bizonyára megváltoztatták, de a metatípusukat aligha. A légitársaságok nyilvántartásaiban pedig szerepel az utasok metatípusa; ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen amelyik repülőgép könnyedén elbír négyszáz humánt, talán föl sem tudna emelkedni a földről ugyanennyi trollal a fedélzetén. Egy tünde férfi, egy humán férfi meg egy troll férfi együtt nehezen téveszthető el. Magellan reménykedett benne, hogy nem vittek magukkal valami cicababát sétarepülésre, pusztán a létszám emelése végett. Abban azonban biztos volt, hogy időre lesz szüksége, mégpedig nem is kevés időre. Egyelőre nem akarta, hogy Jenna tudomást szerezzen a dologról, és hirtelen az a hátborzongató előérzete támadt, hogy a nő nemsokára fölhívja egy rövid, helyszíni jelentés erejéig. Talán nemártana, ha megpiszkálnám egy kicsit azt a telekom-készüléket – suhant át az agyán a gondolat.

Luther az áldozatai arcát bámulta a vibráló képernyők végtelen során. Mostanra a drog már bejutott a szervezetükbe, körös-körül cirkál az ereikben, lassacskán utat talál az agyukba. Minden egyes szervükbe beszivárog…

– Itt vannak az irányreflex-adatok – szólalt meg Martin. – Többnyire normálisak. Bár a tudatgörbe szinte teljesen vízszintes. Tökéletesnek tűnik. Muller kezdőadatai nem hagytak cserben bennünket. Pontos másolat… Szinte hihetetlen. Mindenkire nézve működik, faji különbségek nélkül.

– Hadd nézzem még egyszer az éles teszteket! – kérte Luther. Szeme előtt ismét lepergett a videobejátszás, a kísérleti alanyok, amint lassú mozdulattal visszahúzzák kezüket a forró vastól, ám tekintetükben nem tükröződik félelem. Ilyesmit nem lehet tettetni.

– Pusztán reflexmozgás. Hogy milyen messzire távolodnak el az eszköztől, az csupán az égési sérülés mértékétől függ. Érzelmi reakció egyáltalán nem mutatható ki. Érdemes egy pillantást vetni a szteroidgörbékre. – Martin megpöccintett egy billentyűt; emelkedő és süllyedő grafikonok jelentek meg a képernyőn, keresztülszelve a kifejezéstelen arcok sorát.

– Nekem is úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben halad – bólintott Luther. – Most már nincs más hátra, csak a leolvasás. Készülj fel, Martin!

Ismét érezte, mekkora erőfeszítésébe kerül türtőztetnie magát. Még legalább két vagy három óra kell az érzékeny NMR- és PET-leolvasáshoz, és ehhez ráadásul még föl is kell készíteni az alanyok agyát. Összecsikordult a foga, ha arra gondolt, mennyi időt kell elvesztegetnie, amíg végre életet lehelhet a holt anyagba. Még szerencse, hogy legalább a leolvasáshoz nem neki kell előkészítenie őket. De hát éppen azért tart a sakktábláján efféle gyalog-figurákat, hogy elvégezzék helyette a piszkos munkát.

16

A hely felett őrködő mágusok már jó ideje visszavonultak a közeledő vihar elől. A palota biztonságot jelentő melegében rejtőztek, mérföldnyi távolságra Rathcroghan szirtjeitől és szikláitól, a baljós éjszaka süvöltő, szelétől. Niall egyedül volt, leszámítva mindig, mindenütt jelenlévő őrét.

Érezte, ahogyan Mathanas köpenye betakarja, a szellem erős rejtőmágiája elleplezi őt ellenségei elől. Nemsokára a vihar amúgy is elég erős lesz ahhoz, hogy puszta erejével elrejtse.

Kötelet vetett át az egyik keskeny, oszlopszerű sziklaszirt közepe táján, és szorosan átkötötte vele a derekát. A vihar fizikai ereje önmagában is éppen elég fenyegetést jelentett. Meglehet, néhány mérföldnyivel távolabb semmit nem lehet majd érezni belőle, itt azonban a hurrikán-erejű szél úgy dobálhatja őt kedve szerint, mint egy tollpihét, ha még ezt az egyszerű óvintézkedést sem teszi meg.

Niall mindig is rettegett ettől az időtől, akárcsak bárki más a Rendből. A mágus, aki úgy hal meg, hogy megpróbálja magába kényszeríteni a vihar megfékezhetetlen erejét, őrök időkre a pokol tornácára kerül. Senki nem tudja, mi lesz a sorsa, miféle ismeretlen síkra veti őt a végzet, milyen örök időkig tartó megtorlást kell elszenvednie. Annyi év eltelt, és ő nem is számított rá, hogy szembe kelljen néznie vele; már azt hitte, soha nem fog megtörténni.

Megtett minden szükséges és lehetséges előkészületet, elmormolt minden védővarázslatot, segítségül hívott minden rendelkezésre álló eszközt, amelyet csak tudott anélkül, hogy teljesen kimerítené a saját erőit. Most már nem tehetett mást, mint várta a világot elborító áradatot, és olyan erősen kapaszkodott a bűvös aranyedénybe, mint magába az életbe.

A szélvihar mintha elátkozott lelkek jajkiáltását sodorta volna felé, de inkább érezte, mint hallotta őket: esőcseppekként koppantak a bőrén. Ahogy a zivatar egyre erősebben kezdett csapkodni, a hangok is élesebbé, közelibbé váltak. Mintha maga a Nagy Vadászat érkezett volna el kérlelhetetlen tombolásával.

A vihar ereje nőttön nőtt, a sötét eget ezerágú villám hasította keresztül, és a néma sziklák kéken vibráló energiával teltek meg. A förgeteg dübörögve csapott át rajtuk. A mágikus erő apró foszlányai szikrákként pattogtak egyik szirttől a másikig, kísérteties fényű pókhálót rajzolva a feketeségben. Igyekezett összeszedni akaratának és elszántságának legeslegutolsó csöppjeit, belekapaszkodott a sistergő hálóba, és minden erejével húzni kezdte maga felé.

Mintha késpengék hatoltak volna a körme alá, egészen a csontokig, át az inakon és izmokon, föl a csuklóján. A fájdalom hihetetlenné, elképzelhetetlenné, elviselhetetlenné fokozódott. Soha nem gondolta volna, hogy egy test ennyire tudjon fájni. Képtelen volt hozzászokni, ellazítani magát, elájulni: érzékeit teljesen kitöltötte a növekvő kín, amely szorítva, fojtogatva kúszott mind feljebb karjának csontjain, elérve vállát, nyakát. Torkát kiáltás feszítette, erősen a nyelvébe harapott, száját meleg vér öntötte el. Használhatatlanná merevedett marka még mindig szorította az apró aranyüstöt, amelybe az elszabadult erőt próbálta kényszeríteni, az agóniába merevedett testből a fénylő edénybe, túl minden gyötrelmen és szenvedésen.

Az égő érzés végigkígyózott a gerincén, lángba borítva a csigolyáit. Érezte, ahogyan háta nekiszorul a sziklának, valósággal belesüpped, az élesen kiugró csúcsok és peremek szinte összepréselik a bordáit. Most már minden lélegzetvételért küzdenie kellett. A körülötte fénylő pókháló-alakzat fehéren lüktetett, ahogy megtelt a vad, romboló energiával.

Aztán meglátta. Nem számított, nem is számíthatott semmi ehhez hasonlóra. Előbb alaktalan füstköd jelent meg, amely egyre világosodott, csavarodott és megnyúlt, míg végül több méter hosszúságú, vonagló lárvává állt össze. A féregforma alakzat groteszkül rángatózó végtagjaival igyekezett egyre közelebb és közelebb vonszolni magát a férfihoz. Ahogy a puffadt test hol elnyúlt, hol összerándult a hernyószerű, perisztaltikus mozgásban, elülső végén időről időre elnyílt a nyálkás, vastag peremű száj, majd ismét összezárult. Láttára kétségbeesés rohanta meg a férfit, mélységes mély elkeseredettség, ahogy szembesült vállalkozásának teljes lehetetlenségével, majd mohó vágy, hogy véget vessen a testét szorongató gyötrelem tombolásának, és szabadon engedje lelkét a megkínzott hús fogságából.

A másodperc ezredrészéig úgy érezte, mindjárt megtörténik. Aztán egy kép jelent meg az agyában: rabságra vetett, szenvedő lelkek végtelen sora, keserű látomás, mi fog történni a világgal, ha Luthert nem sikerül megállítani. Elkeseredettsége haraggá változott, és akaratának egyetlen, halálos sújtásával ellökte magától a nyáladzó féreglényt. A lény összerándult, gömbbé tekeredett, majd füstköddé foszlott ismét, és visszatért abba a rémálomba, amelyből elővonaglott.

Niall érezte, ahogyan lassanként felülemelkedik saját meggyötört testén, inkább fölkapaszkodva az asztráltérbe, mint fölemelkedve. Lenézve látta a fehéren ragyogó pókhálót, és erősen húzni kezdte, saját testén keresztül fókuszálva, némán összpontosítva, majd megtöltve vele az üstöt. Az edény fölizzott, aranylón, mint a Dagda fénye, de körülötte Morrigan bosszúálló éjjele sötétlett, fekete lepelbe vonva az ernyedt testet.

Azután, mint amikor a napfény hirtelen keresztültör a felhők között, hogy megmelengesse a feléje fordított arcokat, egyszerre csak megérezte a szellem jelenlétét maga mellett. Őt kereste. Visszacsusszant a testébe, ám az ekkor tapasztalt érzések meglepték: nem volt több fájdalom, noha arcát és kezét ellepte a vér. Még csak fáradtság sem. Niall nem érzett mást, csak erőt, hatalmat. Szeretett volna futásnak eredni és soha meg nem állni, a csillagok felé üvölteni határtalan örömét, de ugyanakkor szerette volna megőrizni, megtartani magának ezt az érzést, hogy örökké vele maradjon. Égő szeme sarkában könnycseppek gyülekeztek, fehér sávokat rajzoltak véres arcára, sós ízt hoztak a szájába. Tudta, mennyire közel volt hozzá a halál, vagy valami még annál is rosszabb.

– Tarts ki! – suttogta neki Mathanas. – Még nagyon sebezhető vagy, éppen azért, mivel olyan erősnek érzed magad. Ez most nem a cselekvés ideje.

A szellem szorosan átfonta, és Niall érezte, ahogy a fájdalom visszatér a testébe. Hirtelen tudatára ébredt az elszenvedett sérüléseknek, amint a szellem varázserejét latba vetve megpróbált gyógyítani rajta. Szerencsére saját hatalmának érzése nem fertőzte meg annyira a férfit, hogy ne lett volna tudatában, mekkora veszélyben van még mindig. Mélyet, fájdalmasat sóhajtott, ahogy az első korty levegő behatolt a tüdejébe, szaggató érzéssel feszítve szét görcsbe rándult bordaizomzatát. Még Mathanas érintése is fájt, holott a szellem éppen csak annyira anyagiasult, hogy hozzákezdhessen a gyógyításhoz.

– Értem – lehelte Niall alig hallhatóan. – Nem tudsz egy helyet, ahol biztonságban lehetnénk?

A szellem kékesen villódzó arcára majdhogynem pajkos mosoly telepedett.

– Az utóbbi hat évben ezt elég sokszor kérdezted – mondta.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez az idő alkalmas a viccelődésre – mormolta Niall, aztán hirtelen ráébredt, milyen kevés hiányzik hozzá, hogy felszabadult, mindent elsöprő nevetésben törjön ki, megfeledkezve szaggató bordáiról.

Hozzáfogott, hogy kibogozza a kötelet, de még ez az erőfeszítés is kimerítette. Pedig valahogyan kénytelen lesz elhagyni ezt a helyet… Ez pedig nem ígérkezik könnyű feladatnak, még Mathanas segítségével sem.

– Bár lennék arab varázsló a távol-keleti éjszakában – morfondírozott. – Jelen pillanatban igen nagy hasznomra válna egy repülő szőnyeg.

– Honnan tudod, hogy nem vagy az? – vágott vissza Mathanas.

Úgy tűnt, a szellem ma különösen tréfálkozó kedvében van. Niall elgondolkodott rajta, vajon összefüggésbe hozható-e ez a vihar utóhatásaival. Ez eddig még soha nem jutott eszébe.

– Ezzel ráérünk törődni később is – rántotta meg a vállát, és nekikészülődött az első, tétova lépéseknek.

– Sajnos, nem változtathatom meg a talajt. Túlságosan feltűnő volna, észrevennének bennünket – magyarázkodott Mathanas, ahogy a tünde kínlódva botorkált keresztül a köröskörül heverő, apróbb köveken. – Jól követhető nyomot hagynánk magunk után.

– Tudom – sóhajtott Niall. – A kocsi meg legalább négymérföldnyire van innen.

Lepillantott a kezében tartott edényre, amely az avatatlan szemlélő számára nem volt más, mint egy egyszerű üst. Az ő pillantása azonban keresztülhatolt a mágikus álcázáson, és jól kivehette a bűvös kehelyben fortyogó erőt.

– Ugyan, mi az a négy mérföld, ha már egyszer eljutottunk idáig? – tette hozzá sokkalta vidámabb hangon, mint valódi érzései indokolták volna.

A szellem követte. Sokkal inkább tisztában volt vele, mint maga Niall, hogyan hat a késleltetett sokk az elgyötört testre és lélekre, és hogy mindenfajta mágikus védelemre szükség lesz, amíg csak a tünde meg nem tanul élni az imént elnyert erővel. Mathanas szerette Niallt, aggódott érte, és ez még inkább arra késztette, hogy minden képességét beleadja az edény köré vont védőgyűrűbe. Az elkövetkező napokban még nagyon könnyen megsemmisíthetik őket.

– A jó életbe! – dörmögte Serrin félálomban, és egy párnát vágott az ajtóhoz. Ám az a retkes angol csak nem szűnt meg dörömbölni rajta. Kimegyek, és beleverem a padlóba – futott át agyán a gondolat.

– Hé, ne hülyéskedj! – kiabálta Michael. – A gép két óra múlva indul! Légy jó gyerek, és mássz ki az ágyból!

Serrin nem alhatott túl sokat. Fél éjszaka ébren tartotta a lentről szűrődő zene, aztán az ágyrecsegés, sikongatás. És amikor mindez véget ért, és elcsöndesült a ház, megérkeztek a csótányok… Michael ötlete, hogy töltsenek itt néhány napot, tervnek talán hangzatos volt, de a gyakorlatban balfogásnak bizonyult. Az óra szerint reggel kilencre járt az idő, a tünde teste azonban úgy vélte, aligha lehet több, mint éjfél. És valahol a kettő között rejtőzött az az időpont, amikor a legtöbb természetes elhalálozás történik: a túlterhelt szervezet egyszerűen úgy dönt, hogy fölmondja a szolgálatot. Hirtelenjében ez jutott eszébe Serrinnek, és nagyjából így is érezte magát.

Enyhén émelygett, miközben lábait nagy nehezen sikerült kinyújtania az ágy szélén, és kissé bizonytalanul fölült. Nem igazán értette a rosszullét okát: előző este alig ivott és még annál is kevesebbet evett. Egyszerűen csak boldog volt, hogy ülhet a fenekén, és hallgathatja Kristen múltjának színes elbeszélés-foszlányait, a lány pedig nehezen hitte el, hogy ez bárkit is érdekelhet. Őszintén szólva nem is volt túlzottan érdekes életpálya: részeges apa, korai árvaság, kéregetés, guberálás. A jelentős események szempontjából alig lehetett több, mint aprócska lábjegyzet a lap alján, vagy talán még annyi sem. Ám a lány olyan elbeszélő erővel volt képes leírni az útjába kerülőket, hogy arcuk szinte elevenen jelent meg a tünde ámuló szemei előtt. Történeteiben nyoma sem volt rosszindulatnak vagy keserűségnek. Még ha rosszallással nyilatkozott is valakiről, azzal a torka mélyéből feltörő pisszegéssel, amely annyira jellemző volt rá, akkor is legföljebb annyit tett hozzá, hogy az illetőt jobb messzire elkerülni pusztán a túlélés érdekében, és még véletlenül sem említett bosszút vagy akár haragot.

Nem volt annyi idejük beszélgetni, mint a férfi szerette volna. Kristennek el kellett mennie az útleveléért is, amely első látásra elég megbízható hamisítványnak tűnt, noha Serrin kételkedett benne, hogy odahaza, az UCAS hatóságai előtt is megállná a helyét. Ezen kívül egyéb dolga is akadt, bár ezt nem kötötte a férfi orrára – sürgősen utána kellett ugyanis kérdeznie az őserdőre vonatkozó főbb túlélési szabályoknak.

A tünde előbb dühödten nekiállt fogat mosni az asztalon álló korsóban talált sterilizált vízzel, aztán hirtelen megenyhült, és kinyitotta az ajtót. Michael, mint mindig, most is úgy festett, mintha skatulyából rántották volna elő. Eggyel több ok, hogy megfojtsam – állapította meg Serrin.

– Minden készen áll. Előjegyeztettem magunkat egy turistáknak szánt dzsungelkörútra, táborozás a vadonban, meg hasonlók. Ha odaérünk, talán lesz rá módunk, hogy föltegyünk néhány kérdést. Béreltem furgonokat is. Ha úgy adódik, hogy menekülnünk kell, jó szolgálatot tehetnek. Tessék, itt egy másolat a papírokról. – Azzal jókora köteg számlát, bizonylatot és beszállókártyát gyömöszölt Serrin zsebébe.

– Nagyszerű – felelte a tünde fogkrémmel teli szájjal. Fölkapta a korsót, közben az angolra pillantott, aki nem győzte eleget óvni a csapvíztől, majd sietve körülnézett, hová is kellene kiköpnie a fogkrémet. A vállára kanyarított egy törölközőt, és megindult a fürdőszoba irányába.

Természetesen eszébe sem jutott ellenőrizni, nem foglalt-e a helyiség, mielőtt benyitott volna. Így aztán a karjaiba kapott egy alig felöltözött, kissé meglepett hölgyet, aki csaknem letaposta őt, miközben igyekezett minél gyorsabban elhagyni a terepet. A tünde elképedt arccal éppen valami bocsánatkérés-félét mormolt, amikor, hogy a káosz teljesebb legyen, Kristen jelent meg az ajtóban.

A hölgy durván félrelökte Serrint az útból, és nemcsak a lábára lépett rá, de a lelkivilágába is alaposan belegyalogolt. A hátuk mögött Michael valósággal gurult a nevetéstől.

– Honnan sejthettem volna, hogy valaki már elfoglalta? – dohogott a tünde.

– Azt el, barátom, akárcsak Norvégiát a legutóbbi világháborúban – mulatott Michael. – Csak a norvégok valamivel több ellenállást mutattak, mint te, öregfiú! – Azzal magában nevetgélve eltűnt a szobája irányában, szabadon hagyva a terepet Serrin és Kristen között.

Kristen a lépcső tetején állva dühödten fújt lefelé, az elrobogó lány után, mint egy felbőszült macska, aztán megvető pillantást küldött a férfi irányába. A tünde bemenekült a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót.

Mi a veszett fene ez már megint?! – mérgelődött magában, míg benedvesítette és beszappanozta az arcát. – Harmincöt éves vagyok, ő még talán még feleannyi sincs. Egyébként sem vagyok romantikus alkat, most meg aztán különösen nem. Csak nincs nagytestvér-komplexusom?! Mi a retekért érzem úgy, hogy mindig is ismertem őt, amikor azokkal szemben sem szoktam ezt tapasztalni, akiket valóban réges-régen ismerek?

És főleg: mi a rákért vágtam meg az arcomat?

A délelőtt csomagolással és készülődéssel telt, az iratok újbóli ellenőrzésével, aztán persze el kellett tölteni azt az elkerülhetetlen órát a repülőtéren is, a késésben lévő járatra várva.

A gép még csak nem is hasonlított a szuborbitális járatokhoz. Inkább olyannak tűnt, mint a Federated Boeing legkedveltebb 111K járata lehetett a 2020-as években. A figyelmes szemlélő szinte azt várta volna, hogy a Nemzetközi Hulladékfeldolgozó Vállalat emblémája ékesítse az oldalát.

– A jó tetves életbe – suttogta elkeseredetten a tünde. – Nem találtál véletlenül valami statisztikát a helyi repülőgép-balesetek gyakoriságáról?

– De, Csak nem akartalak megrémíteni vele – felelte hidegen Michael. – Különben is, arra sokkal nagyobb esélyed van, hogy kibelezzenek a pénztárcádért valamelyik hosszabb járatú vasúton.

Serrin most sem volt biztos benne, vajon komolyan beszél-e az angol, így aztán jobb híján fölkapta a csomagját, és keresztülbaktatott a sűrű párafüggönyön a rájuk váró ütött-kopott teherautó felé, amelynek az utolsó száz méteren kellett átszállítania az utasokat a jókora repülő koporsóhoz. Rossz választásnak bizonyult. Gyalog ugyanis néhány perc alatt megtehette volna a távolságot, ehelyett azonban legalább húsz percet várakozott a túlhevült teherautó belsejében, míg a legutolsó turisták is felkapaszkodtak.

Ahogy a repülőgép felé lépkedtek, Kristen erősen szorította a férfi karját. Együtt kapaszkodtak föl a rozsdás vaslépcsőkön, amelyek minden pillanatban összedőléssel fenyegettek. Serrin csak ekkor jött rá, hogy a lány talán még életében soha nem repült. Kézen fogta hát, és egy ablak melletti üléshez vezette. Előttük Michael és Tom foglaltak helyet. Ahogy a motorok köhögve, fuldokolva életre keltek, az angol hátrafordult a székén.

– Igaz is, megvan a mentődobozunk – újságolta. – A szokásos dolgok és egy-két helyi jellegzetesség. Ezért Kristent illeti köszönet, a dokija remek munkát végzett. És még nem is kért sokat érte.

Ahogy Michael elfordult tőlük, a lány arcán boldog mosoly ömlött el. Tulajdonképpen fogalma sem volt róla, hová igyekeznek éppen, és hogy mit is keresnek ezek az idegenek, de ez most úgysem számított: az új ruháit gyönyörűnek találta, és őszintén szólva soha nem remélte, hogy valaha repülhet.

A gép rángatózva megindult előre, és csigalassúsággal célba vette a kifutópálya végét. Serrin szerette volna becsukni a szemét, hátha ez segít valamit a rátörő pánik ellen, de Kristen kedvéért kénytelen volt magabiztosnak látszani. A lány ujjai mélyen a férfi karjába mélyedtek, a tövig rágott körmök vége egészen elfehéredett. Arcára halálos rémület ült ki.

A repülőgép végül egy nyújtózkodó víziló összes eleganciáját megcsillantva a levegőbe emelkedett, és morogva, bukdácsolva megindult a világoskék ég felé. Az ülésekhez tartozó biztonsági övek halk kattanással kapcsolódtak ki, és ahogy Michael ismét feléjük fordult, arca természetellenesen sápadtnak tűnt.

– Nézzétek! Terroristák! – suttogta.

Hirtelen éles pukkanás hangzott föl a közvetlen közelükből, mint egy pisztolylövés. Serrin oldalt vetődött, hogy a testével óvja Kristent, tekintete vadul járt ide-oda, keresve, ki süthette el a fegyvert. Michael szája gonosz vigyorra húzódott. Keze az ülés háttámlája fölé emelkedett, és egy pezsgősüveg nyakát tartotta Serrin orra alá. A palack száján apró buborékok füstszerű felhője buggyant ki gyöngyöző hab kíséretében. Az angol két karcsú-pezsgőspoharat szorongatott a másik kezében; nevetve telitöltötte őket.

– Rohadék! – morogta Serrin. – Szívinfarktust is kaphattam volna, ha hajlamos lennék rá!

Michael habozni látszott, és előbb hosszú, sokatmondó pillantást vetett a tündére, majd átnyújtotta neki az egyik poharat. Serrin keze enyhén remegett; előbbre hajolt, hogy eltakarja Kristen elől. Az angol kényelmesen hátradőlt az ülésen, és belekortyolt a pezsgőjébe.

– Minden angol pezsgőfüggő? – kötözködött Serrin, gyerekes bosszúként az iménti gonosz viccre.

– Ez nálunk kötelező, fiacskám – felelte vidáman Michael. – Az élet apró, ironikus tréfainak egyike. Minden művelt angol tudja, hogy a franciák a legbeképzeltebb, legbutább népség a világtörténelemben, mégis hatszor annyi szemetet veszünk tőlük, mint az összes többi nemzet együttvéve. Beleértve persze saját magukat is, de ez azért lehet, mert annyira lusták, hogy ők maguk sem tudják megvenni a saját árujukat.

– Mindig marháskodsz! – dünnyögte a tünde. – Tisztára olyan vagy, mint Geraint.

– Azért ezt nem mondanám – tűnődött Michael. – Van köztünk különbség. Itt van mindjárt ez a romantikus kelta izé… Tudod, annak idején, Cambridge-ben ő főleg tanult, én meg főleg számítógépeztem. De hagyjuk a pszichológiát, mert még valami bajunk lesz tőle! Olvasd inkább a turistáknak szóló ismertetőt. Majd szólj, ha az összes mérges rovart meg tudod különböztetni!

Mire megérkeztek New Hlobane-be, Serrin fölvette kedvenc „szunyókáljunk a repülőgépen” testtartását, Kristen pedig, akit kissé elbódított a pezsgő, hiszen életében szintén először kóstolt bele, szorosan a vállához bújt. Michael ismét hátrafordult hozzájuk, és ahogy meglátta őket, oldalba bökte Tomot. A troll lassan elmosolyodott a békés arcok látványától; Michael azonban elgondolkodó, talán kissé szomorú képet vágott.

– Nem tudom, mi lesz ennek a vége, Tom – suttogta ingerülten. – Sejtelmem sincs, miféle illúziókba ringatja magát ez a lány. A te barátod, úgy látszik, még saját magát sem ismeri annyira, hogy ne menjen bele ilyesmibe.

A troll bizonytalan pillantást vetett feléje. Nem igazán sikerült megkedvelnie ezt a túlságosan is magabiztos alakot, akinek mindig volt készenlétben megfelelő válasza bármire, és aki olyannyira híján volt bármiféle ösztönnek. Michael pedig már kezdettől fogva tisztában volt ezzel az ellenérzéssel.

– Légy velem egy kicsit elnézőbb, Tom – kérte. – Csak mert nem viselem az ingem elejére hímezve a szívemet, ez még nem jelenti azt, hogy nincs szemem és fülem. Azt csinálom, amihez a legjobban értek, ehhez pedig semmi másra nincs szükségem, csak erre. – A mutatóujjával a homlokára bökött.

A troll egy pillanatra kényelmetlenül érezte magát. Lehet, hogy én is pont ugyanezt csinálom – suhant át az agyán a gondolat. – Megpróbálok jó lenni valamiben, és goromba vagyok azzal, aki jobb a saját dolgában, mint én az enyémben. És ha így van, ez valahogy olyan kisszerű viselkedés…

– Ne haragudj, cimbora – dörmögte végül. – Tudod, általában nehezemre esik hozzászokni ennyire különböző jellemekhez. Ennyi az egész.

– Ezt magam is észrevettem – bólintott az angol. – El se hiszed, de néha azt gondolom, bárcsak képes lennék azzal foglalkozni, amivel te.

Tom teljességgel összezavarodott.

– Nem versz át? – kérdezte tétován.

– Nem, de azért elég hamar meg szoktam gondolni magamat – nevetett Michael.

Nem kellett sok idő, hogy ellenőrizze, amit akart. Manhattanben nyüzsögnek a magánnyomozók, akik kezüket-lábukat törik, hogy néhány köteg nujenért cserében átbogarászhassák a légitársaságok utaslistáit, amelyeket egyébként sem biztosítanak túl a betörések ellen az utazási irodák mátrixrendszereiben. Magellan végül négy lehetőség közül is választhatott: egy tünde, humán és troll Nogoyába repült, egy másik hármas Moszkvába, egy újabb Fokvárosba, egy negyedik ilyen csoport pedig Aztlanba. Fokváros szinte kiugrott a felsorolásból, épp hogy ki nem bökte a szemét. Meglepte ugyan, hogy nem közvetlenül New Hlobane-be mentek, míg eszébe nem ötlött Sutherland életrajza, amely szerint a férfi korábban dolgozott már Fokvárosban. Magellan ezzel meg is nyugtatta magát: bizonyára Sutherland választotta ezt a várost első megállóhelyül, talán föl akart keresni valami régi barátot, vagy bérelni még néhány testőrt, hiszen ezekből több is elkél a zuluknál. Becsúsztatta a kódkártyát a telekom-készülékbe, és fölhívta Jennát, hogy megmondja neki, sikerült a nyomukra akadnia. A nő alig néhány szóval válaszolt, mint aki éppen töprengő hangulatában van, és nem engedi, hogy kizökkentsék. Magellan jegyet váltott Fokvárosba, és egy pillanatig eljátszott a lehetőséggel, hogy tulajdonképpen föl is adhatná őket a rendőrségen, hamis személyazonosító kártya használatáért. Thompson, Randolph és Swiftwater, micsoda hülye nevek!

Volt még egy pár órája, amit agyon kellett ütnie valahogyan, így először is végiglapozgatta a saját hamis kártyáit, és kiválasztotta közülük a legmegfelelőbbet. Nagy elővigyázattal rejtette az irattárcája egy titkos rekeszébe, a platina hitelkártyájával meg egy köteg nagyobb címletű bankjeggyel együtt. A vámnál persze még így is fölfedezhetik, és akkor jön a szertartásos mosolygás meg a csúszópénz-osztogatás az elégedett Azániaiaknak, akik váltig állítják, hogy a hitelkártya és a bankjegyek csempészése illegális cselekedet. Még egyszer ellenőrizte, összecsomagolt-e mindent, amire szüksége lehet, aztán taxit hívott, és várt.

New Hlobane nemzetközi repülőtere egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre Serrin számított. Volt néhány ködös emléke Johannesburg koszos, nyomasztóan amerikanizálódó városáról, amely dölyfösen uralkodott a környező településeken, és éppen elég terjengős bűnözési statisztikát produkált ahhoz, hogy bármely New York-i otthon érezhesse magát. Most csodálkozva szemlélte a zuluk első számú repülőterét, a városközpontba vivő földalattit meg a csillogó épületeket. Pietermaritzburg, így hívták ezt a helyet, mielőtt a zuluk új nevet adtak neki és a fővárosukká tették egy 2039-es egyezmény tanúsága szerint. Hajdani arcának nyoma sem maradt, krómban fürdő irodaépületek övezték. Az ország gazdagsága messziről meglátszott rajta, de hogy honnan származik ez a gazdagság, azt ügyesen elrejtették. Egységes stílus és elegancia jellemezte a fővárost már a repülőtértől kezdve, végig a széles sugárutakon, a belváros utcaszövevényén át a legelőkelőbb középületekig.

– Fantasztikus! – súgta oda Michaelnek. – Ennyit a fejlődő országokkal kapcsolatos előítéletekről.

– A földrész második legmagasabb fejenkénti nemzeti jövedelme – szögezte le tárgyilagosan az angol. – A turizmus az egyik legjelentősebb iparág, mivel igen jó a közbiztonság errefelé. Biztos lehetsz benne, hogy nem lőnek agyon a banditák, mialatt a fűben kúszol egy szafarin. Északon Nebraska-méretű szénmezőik vannak, és a királyuk tulajdonát képezi a fél PWV Ügyesen fektetik be a pénzüket, meg kell hagyni. Meglepődnél, ha tudnád, hány svájci banknak van itt kirendeltsége, és még csak nem is mindegyikük New Hlobane-ben.

– Mi is az a PWV? – Serrin akárhogy törte a fejét, nem jutott eszébe, mit takar ez a rövidítés.

– Pretoria-Witwatersrand-Vaal. A hatalmas ipari komplexum. Légy szíves, figyelj jobban! Azt mondtad, jártál már errefelé. Az Azániai Nemzetközösség igazgatási és jogi központja. Ez tartja őket össze: a Fok Köztársaságot, a Zulu Nemzetet, Oranje-Vrystaatot meg a Transz-Szvázi Szövetséget. Egyikük sem engedné át a részét a PWV-ből a többieknek.

– Bocs – felelte Serrin bűntudatosan.

Kerítettek egy taxit, és az Imperial Szállóhoz hajtottak. Odabent az előcsarnokban a tünde csodálkozva forgatta a fejét jobbra-balra. A falakon lógó díszek, szőnyegek, törzsi jelvények elég hitelesnek látszottak ahhoz, hogy hatalmas kazal nujent érjenek.

– Vajon ezek is csak a turistáknak szánt vacakok? – mormolta kételkedve.

– Többnyire – ábrándította ki Michael. – Az állatbőrök mind hamisak, természetesen. A zuluk erre az egyre nagyon kényesek. Az orvvadászat minden körülmények között halálos ítéletet von maga után. Ha csak rajtakapnak, hogy odakint császkálsz a vadonban, engedély nélkül tartott fegyverrel, legalább húsz évet kapsz. Vagy halálbüntetést, ha bebizonyosodik róla, hogy vadászfegyver. A sors fintora, hogy jobban jársz egy gépágyúval, mint egy nyamvadt kis puskával, már ami a törvény szigorát illeti. A nehézfegyverzet ugyanis tönkreteszi az állatbőrt.

– És mi a helyzet az orrszarvúkkal? – érdeklődött Serrin. – Azokat a szarvukért vadásszák, nem?

– Barátom, hol a fenében voltál te az elmúlt harminc évben?! – csattant föl Michael. – Orrszarvút ma már legföljebb az állatkertben láthatsz. Vagy a képernyőn.

Azzal a recepció pultjához lépett. Serrinnek valósággal vonszolnia kellett Kristent utána, mivel a lány addigra ellenséges tekintetek valóságos kereszttüzébe került.

– Jaj, nagyon köszönöm! – lelkesedett Michael, ahogy átvette a szobáik ajtaját nyitó kártyákat. – Annyira nagyszerű érzés, hogy itt lehetek! Ugye, a kirándulóbusz tízkor indul holnap? Nagyszerű. Maga igazán segítőkész! Még egyszer nagyon köszönöm!

– Hol a hányózacskó? – súgta oda neki Serrin, amikor már a lift felé tartottak.

Michael kajánul elvigyorodott.

– Turisták vagyunk, nem emlékszel? Légy szíves, viselkedj is úgy. Oszd el az IQ-dat a cipőméreteddel, és beszélj úgy, mint aki gyengeelméjűnek született.

– Kristen is turista? – kérdezte a tünde. Valahogy nem hangzott túl meggyőzően az elmélet.

– Nos, valami olyasmi – válaszolta az angol, miközben beléptek a liftbe. – Látom, nem nézted meg a személyazonosítókat.

– Kellett volna? – kapta föl a fejét gyanakodva Serrin.

– A hölgy távoli unokatestvér, öregfiú – fontoskodott Michael. – Legalábbis az azonosítója szerint. Az én ötletem volt.

– És ez mire jó? – vonta össze a szemöldökét a tünde.

– Egyszerűen így tűnt logikusnak. Mi más oka volna egy fokvárosi lánynak, hogy két külföldit kísérgessen? Könnyen gyanút kelthettünk volna. Attól tartok, valamelyik férfi felmenőm, egy élvhajhász öreg kan eltöltött néhány kellemes napot Fokvárosban a történelem kezdetén, én meg meglepetten fedeztem föl, hogy az eset következtében rendelkezem egy távoli, csinos hölgyrokonnal. – Michael egészen beleélte magát a magyarázatába.

– Semmi baj – tette hozzá Kristen. – Előzőleg kikérte a véleményemet.

– Nézd a dolog jobbik oldalát, öregfiú – kacsintott Michael. – Ha nem volnál tünde, esetleg a lányodként anyakönyveztettem volna. – Azzal sietve lebukott, hogy elkerülje Serrin tarkón csapását, és kisurrant a lift éppen kinyíló ajtaján. A kis csoport megérkezett a tizenötödik emeletre.

– Megyek, kutakodom egy kicsit, hátha megtudok valamit – vakkantotta oda nekik a dekás. – Legyetek jók!

Végigsuhant a folyosó vastag szőnyegén, és már éppen eltűnt volna az egyik ajtó mögött, de Serrin utánakiáltott.

– Kérdezni szeretnék valamit! – Majd, amint az angol érdeklődve visszafordult, folytatta. – Azon gondolkodtam, illetve az az igazság, hogy Tom meg én beszéltünk néhány szót, és eszünkbe jutott, vajon nem tudnánk-e, vagyis hogy te nem tudnád-e kideríteni, kik lehetnek a következő áldozatok. Úgy értem, kik rendelkeznek megfelelő genetikai kóddal.

Michael szóra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát, és csak sóhajtott egyet.

– Valóban lehetnek néhányan, akikhez még nem jutottam el. De jó okom van rá, miért nem megyek utánuk most rögtön. Ha megpróbálnék bejutni az egyes országok orvosi adatbázisaiba, a ténykedésem előbb-utóbb szemet szúrna valakinek. Eddig mindössze azokat ellenőriztem, akik szerepelnek Kristen listáján, ezen kívül azokat az országokat is, ahonnan indult légi járat a JFK-ra nagyjából abban az időben, amikor Serrin ott járt. No persze, a földgolyó nagyjából nyolcvanöt százaléka ezzel a módszerrel lefedetlen marad.

– Ha ráuszítom a keretprogramjaimat a további keresgélésre – folytatta, és egy kicsit közelebb lépett –, azzal az erővel akár vészcsengőket is nyomogathatnék. Nem kell sok idő, hogy az a bizonyos személy is tudomást szerezzen róla, akit keresünk. Nem örülnénk neki, ha ő találna meg bennünket elsőnek. – Michael roppant szemléletes mozdulattal elhúzta a tenyere élét a torka előtt. A kissé melodrámai gesztus nem maradt hatástalan a többiekre. – Bocs, cimbik. Nem mindig az a legokosabb dolog, ami első ránézésre annak látszik.

Nem is várt válaszra: kulcskártyáját becsúsztatta az ajtó melletti résbe, és eltűnt a szobájában.

– Lehet, hogy igaza van – jegyezte meg Serrin.

A troll sötét tekintettel nézett vissza rá, és mormogott valami nehezen kivehetőt az orra alatt, mielőtt visszavonult volna a saját lakosztályába.

Kristen szorongva torpant meg az ajtó előtt, mivel nem volt egészen biztos benne, mihez is kezdjen az aprócska műanyag kártyával. Serrin megmutatta, hogyan kell használni, megállapítva magában, hogy nyilván a szállodában való tartózkodás is olyasmi a lány számára, amit még nem volt alkalma kipróbálni.

– Látod, ez itt egy automata zár. Csak bele kell csúsztatni a kártyát. A személyazonosítód van rajta, meg egy kódszám.

A szoba ajtaja halk sóhajjal kitárult, és a kódkártya ismét előbukkant a leolvasó réséből.

– Lépj be, és érezd jól magad! – mosolyodott el a férfi. – Ha akarod, szárazra ihatod a bárszekrényt. Semmiért nem kell fizetned. – Aztán megfordult, és a saját szobája felé indult. – Ha van kedved, vacsorázzunk együtt! Addig meg kopogj be nyugodtan, ha nem boldogulsz valamivel!

Öt perc sem telt el, és halk koppanást hallott az ajtaja irányából. Hagyta, hadd fussanak a helyi trid-hírek vibráló kockái a képernyőn, és beengedte a zavart arcú lányt.

A lány határozott mozdulattal a heverőhöz lépett, és úgy ült le a sarkára, mint aki soha többé nem hajlandó fölállni onnan. Komoly tekintettel méregette a férfit.

– Meg kellene beszélnünk valamit – kezdte ellentmondást nem tűrő hangon.

Serrin meglepetten látta, hogy a lány mezítláb van, és ahogy lábfejét óvatos mozdulattal maga alá húzza, talpának rózsaszínje élénken elüt bőrének tejeskávészínű árnyalatától. Igazán képtelen felismerés volt. De hát Serrin mindig is hajlamos volt rá, hogy elmerüljön a részletekben, amikor kényelmetlen lett volna magát a kép egészét meglátnia.

– Nem teljesen értem, mi folyik körülöttem – vallotta be a lány.

Serrin egy vállrándítással válaszolt.

– Bárcsak azt mondhatnám, hogy én értem – tette hozzá; – Már éppen eleget törtem rajta a fejemet, hogyan lehetséges, hogy egy nyomorult rablási kísérlet miatt alig egy hét leforgása alatt a fél világot körülutaztam. Eredetileg nem akartam mást, mint békésen kutatgatni valami csöndes könyvtárban; és tessék, ez lett belőle!

– De miért hoztál magaddal engem? Miféle hasznod lehet belőle, ha itt vagyok? – bukott ki Kristenből a kérdés. – Nem számítottam rá, hogy valaha is találkozunk. És ha már eljöttél, és megtaláltál, miért nem szedted a sátorfádat már másnap?

A kérdések nyíltsága szinte a férfi húsába vágott. Nagyon is tudatában volt annak, hogy a lány élete, mint egy használt papír zsebkendő, eldobható: a nagyobb városokban, mint London, Fokváros, Rio, Seatt-le, tucatjával tűntek el az utcakölykök naponta. Senki sem törődött velük vagy a sorsukkal. A túlélés legjobb módja talán még az volt, ha beálltak egy bandába, ez azonban gyakran azzal a veszéllyel járt, hogy a balhékban első vonalba küldött szerencsétlenek meghaltak vagy megnyomorodtak egy-egy súlyosabb szúrt vagy lőtt sebtől.

– Én csak… – kereste a szavakat a férfi. – Valahogy nem tűnt volna helyes eljárásnak, ha magadra hagylak.

Nem szívesen gondolt vissza saját tapasztalataira azzal kapcsolatban, milyen érzés fiatalon elveszíteni a szülőket. Ami a lánnyal kapcsolatban motoszkált az agyában, abban több is volt, mint a szokásos ódzkodás az elválástól és a fölöslegesen könnyes búcsú pillanataitól. Sokkal több volt benne; csakhogy ő soha nem vette a fáradságot, hogy akár csak megpróbáljon eligazodni saját, riasztó erővel kavargó érzelmeinek útvesztőiben.

– Elkaphattál volna, aztán elhúzod a csíkot! – folytatta kérlelhetetlenül Kristen. – Miért nem?

Öntudatosan kihúzta magát, a lábát kissé kinyújtotta a heverőn. A férfi értetlenül bámult vissza rá.

– Még csak nem is próbálkoztál! – szögezte le hidegen a lány.

A tünde zavarban volt. Tudta, hogy ha nem találja el pontosan, mit is válaszoljon, az tönkretehet mindent. Jobb híján úgy határozott hát, hogy inkább vár még, amíg a lány rávezeti, miféle feleletet is vár tőle.

– Miért? Kellett volna? – kérdezte végül.

– Mindenki más így csinálja! Gazdag vagy, klassz ruhákban jársz, szállodában laksz. Tudod, hol láttalak meg először? Egy újság címlapján! Amikor a hozzád hasonlók lemennek a rakpartra, annak egyetlenegy oka szokott lenni. Legalábbis általában.

Még csak abban sem volt biztos, vajon bujkál-e egyáltalán bármiféle ellenségeskedés a lány hangjában. Kényelmetlenül érezte magát, annál is inkább, mivel tudatára ébredt, hogy magasabb kora és jóval nagyobb élettapasztalata dacára mégiscsak akad olyan terület, ahol jelentős hátrányban van a lánnyal szemben. Hogy legalább időt nyerjen, ügyetlenül cigarettára gyújtott, és mélyén letüdőzte a füstöt. Legnagyobb meglepetésére sikerült egy teljesen hibátlan, kerek füstkarikát röppentenie kettejük közé, a levegőbe. Letelepedett az ágyra, a lány mellé.

– Fogalmam sincs róla, hogy mások mit csinálnak. Nem arról van szó, hogy ne lennél csinos… De, tudod, annyi minden történt velem mostanában. Azt hiszem, teljesen kiégtem!

Szép sorjában elmondta neki a történetet Júlia Richardsszal. Valahogy megkönnyebbült tőle. Mintha sikerült volna kisétálnia a csapdából, amikor már nem is számított rá.

– De nem csak erről van szó – tette hozzá. – Nem is tudom, tényleg nem… Valahogy úgy érzem, mintha már réges-régen ismernélek, de ez akkora hülyeség, hogy nem is merem mondani. És ezt most nem úgy értem, hogy emlékeztetsz valakire, hanem…

Hirtelen az eszébe ötlött, hogy ez ebben a formában talán nem is teljesen igaz, de túlságosan zavart és bizonytalan volt ahhoz, hogy még ezt is belekeverje.

– Törődöm veled, és érdekelsz, de… De azt hiszem, ennek semmi köze a szexhez. Vagy legalábbis… Ó, szellemek, ez nekem túl magas!

Csalódottan feladta a próbálkozást, hogy gondolatait szavakba öntse; hátradőlt, és a térdére ejtette a kezét. Marka ökölbe szorult. Aztán hirtelen elmosolyodott, és a lányhoz fordult.

– Tudod, hogy neked van a legcsinosabb lábad az összes nő között, akit valaha láttam?

Azzal elnevette magát, így próbálva feloldani a kettőjük közé telepedő feszültséget. A lány is nevetett, kedvtelve nézegette a lábfejét, lábujjait játékosan mozgatta. Aztán egyszer csak fölugrott, megállt a férfi előtt, és a karjánál fogva rángatni kezdte.

– Menjünk táncolni! – kiáltotta szertelenül.

Serrint teljességgel váratlanul érte ez az ötlet.

– Micsoda? De hát még csak délután van! És nem is tudok táncolni! Figyelj, Kristen, az egyik lábam megsebesült, és…

– Tudom – bólintott a lány, de ujjai még szorosabban fonódtak a férfi karjára. – Ne törődj semmivel, csak menjünk! – könyörgött.

– Ó, egek! – rázta meg a fejét a tünde hitetlenkedve, aztán szélesen elmosolyodott. – Na jó. Hát, akkor gyerünk táncolni!

A lány kézen fogta, és kivezette az ajtón.

– Beszéltem az egyik túraszervezővel – újságolta Michael Tomnak, amint leültek a terített asztalhoz. – Beígértem nekik némi extra borravalót. Beleegyeztek, hogy szétnézzünk kicsit a… hogy is mondjam… a kevésbé engedélyezett területeken is. Egyelőre nem akartam nevet mondani nekik, így csak annyit közöltem velük, hogy érdekelne bennünket egy kis eredeti sámánizmus, nem csak a turistáknak szánt ba-romkodás. Ettől persze még azt hihetik, hogy a kevésbé hülye turistáknak szánt félbaromkodás is megteszi. Ám mindenesetre legalább elindultunk valamerre. Ha már ott leszünk, majd szóba hozom valahogyan ezt a Shakalát, és meglátom, mit szólnak hozzá.

A troll csak hümmögött válaszul. Tisztában volt vele, miféle erőfeszítéseket tesz Michael, hogy bevonja őt is az ügybe, vagy legalábbis ezt az érzést keltse benne, beavatva őt az újabb és újabb eredményekbe. Ennek ellenére is teljesen fölöslegesnek érezte magát. Serrin testőreként érkezett ide, ám mindeddig még az öklét sem kellett fölemelnie. Ráadásul Michael intézett el minden sürgős teendőt. De hát mi mást is várjunk valakitől, aki ennyire szereti érezni, hogy a dolgok az ő irányítása alatt állnak.

Megfordult, és az ajtó felé pillantott; Kristen és Serrin éppen akkor jelentek meg egy libériába bújt pincér mögött, aki valósággal roskadozott a természetellenesen hatalmas levesestál súlya alatt. Ahogy a bicegő tünde belépett a látókörébe, Tom azonnal észrevette, hogy valami megváltozott rajta. Ekkora távolságból nem láthatta a részleteket, de csukott szemmel is megérezte volna, hogy valami történt. Serrin szeme alatt az árkok nem voltak olyan mélyek, mint máskor, kézremegése észrevehetően csillapodott. Igaz, hogy mintha egy kissé erősebben húzta volna a lábát, mint azelőtt, de összességében véve egészen felszabadultnak tűnt.

Miközben Kristen és Serrin az asztalhoz léptek, váltottak még egymással néhány suttogó szót, és ez mindkettőjüket mosolyra derítette. Serrin már indult volna, hogy előzékenyen kihúzzon egy széket a lánynak, de Kristen egy szemrehányó pillantással elhessentette, és saját maga választott ülőhelyet magának. A férfi mit tehetett volna mást, letelepedett vele szemben.

– Jól szórakoztatok? – kérdezte ártatlanul Michael.

Serrin szégyenlős arccal elmesélte, hogyan töltötték a délutánjukat.

– Kár, hogy nem szóltál előre, kölcsönadtam volna egy szmokingot – nevetett az angol.

– Kár a gőzért, öregfiú – vigyorgott vissza rá a tünde. – A keringő nem számít menőnek errefelé. Egyébként sem hiszem, hogy jól állna nekem a szmoking.

– Holnap majd megnézzük, hogy a khakiszínű vadászruha hogyan áll rajtad! – vágott vissza Michael. – Hiába e nagyszerű század minden technikai felfedezése, ezeket a jó öreg holmikat még mindig nem pótolja semmi, ha szakad rólad a víz a dzsungelben.

– Most pedig együnk – folytatta, miután szemügyre vette a tányérját. – Eltekintve a töktől, amit szokás szerint megint péppé főztek, minden más étvágygerjesztően néz ki. Tényleg, míg el nem felejtem, óvakodjatok a farmokon tenyésztett vízilótól! Nagyjából olyan könnyű elrágni, mint egy régi bőrcipőt, az íze pedig átmenet az állott hal és a nyers zsírszalonna között.

– Remélem, a krokodiljuk van olyan jó, mint Louisianában – emelte föl a villáját Serrin.

Nagyjából abban az időben, amikor a kiszemelt áldozatok nyugovóra tértek, Magellan gépe földet ért Fokvárosban. Alig egy-két órára volt szüksége a zsúfolt városban, hogy földerítse, merre jártak és hová tartanak. Éppen csak beugrottak ide, fölcsíptek valami utcalányt, és már mentek is tovább. Hogy merre, azt Magellan magától is kitalálta volna, de biztos, ami biztos, ellenőrizte a repülőtér utaslistáját. A Tirből jött tünde ezután szobát vett ki egy kellőképpen névtelen reptéri szállodában, mivel a Zuluföldre tartó reggeli gép indulásáig maradt még néhány órája szundikálni egy kicsit. Serrin, úgy látszik, jó nyomon van, és ha megtalálja azt a telepet Babanangóban, túlságosan is közel kerülhet az igazsághoz.

De vajon mihez kezd majd vele? – tűnődött Magellan. – Nem akarom megölni, hiszen egy vérből származunk. Az a dekás pedig túl okos ahhoz, hogy félrevezessem; nem fogja bevenni a hazugságokat. Szellemek, egyszerűen elkerülhetetlen, hogy ráakadjanak a gyártelepre, utánanézzenek, kinek a tulajdonában áll, és egyszer csak ott áll majd előttük a teljes igazság… Luther legelőször is őt fogja elpusztítani, de még csak nem is ez bánt a legjobban. Ha egyszer rájön, mi folyik itt, azonnal gondoskodni fog róla, hogy ez a felfedezés napvilágot lásson, ha vele bármi történik. Nyilván átküldi majd valakinek, vagy letétbe helyezi valahol. Van néhány barátja, akik nagy botrányt képesek csinálni. .. A pokolba, talán már el is mondta valakinek! Talán annak az angol lordnak? Vagy az újságírónak, aki teleírta vele a Newsweeket? Ó, nem, arról már tudnék. Még nem egészen biztos benne. Az egyetlen dolog, amire számíthatok, a példátlan elővigyázatossága. Többet akar tudni, mielőtt elkezdené szétkürtölni.

Magellan nyugtalanul forgolódott ide-oda. Hiába próbált elaludni, az agya méhkasként zümmögött: tervek fogalmazódtak meg benne, halaszthatatlan intézkedések, néhány dolog, amelyeknek föltétlenül utána kell néznie. Világosodott már, mire elnyomta az álom. Átaludta a repülőgép indulását. Amikor végre magához tért, nem győzött átkozódni, miért nem kért reggeli ébresztőt a szállodában. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy van valaki Zuluföldön, aki adósa egy szívességgel. Fölhívta az illetőt a repülőtérről. Ez persze csak egy lehetőség, könnyen előfordulhat, hogy nem is lesz rá szükség, de végeredményben nem kerül sokba, és egy csapat zulu szamuráj mindig jól jöhet. Többször kiderült már, hogy mindig a legelső ötlet a helyes.

Most már valamivel jobban érezte magát; fölvette a jegyét a pénztárostól, és ment, nehogy lekésse a következő járatot is.

18.

Serrin bizonytalanul érezte magát, ahogy lebotorkált a repülőgépről Nkandlában. Amikor reggel meglátta a luxusbuszt az Imperial szálló előtt, azt hitte, ez a busz fogja elvinni őket azumfolozi rezervátumba, de súlyosan tévedett: mindössze a repülőtérig élvezhették a megkülönböztetett kényelmet. A repülőgép láttán pedig visszasírta a múltkori 777-es által nyújtott kevéske biztonságot is. Nem sikerült rájönnie, milyen gyártmányú gép lehet, és döbbenten látta, hogy odabent kizárólagos ülőalkalmatosságként lehajtható ülések sorakoznak a fal mentén. Alig hatvan mérföldet kellett megtenniük, az út mégis végeláthatatlanul hosszúnak tűnt, mintha a Marsra igyekeznének. A tünde soha azelőtt nem hallotta a „száraz légköri zavarok” kifejezést, és erősen gyanította, ez csupán annak elkendőzésére szolgál, hogy a gép éppen lepottyanni készül. Egész úton kétségbeesetten igyekezett, hogy gyomrának tartalmát a helyén tartsa. Michael említette ugyan, hogy az egyik félreesőbb, turisták által kevésbé látogatott táborhelyet szemelte ki maguknak, de arról szó sem volt, hogy az odaút ilyen szörnyűséges legyen.

Az angol megdöbbentően nyugodtnak tűnt, ahogy rezzenéstelen arccal üldögélt vadonatúj, khakiszínű térdnadrágjában és ingében, túrabakancsban és parafa kalapban. A tökéletes angol turista mintapéldányát nyújtotta pipaszárvékony, nevetségesen fehér lábszárával és görcsként kiugró térdével. Orrát és száját cinkkenőcs borította, szabadon maradt bőrfelületének minden további négyzetcentiméterét pedig erős faktorszámú leégés elleni krém. Hihetetlenül nevetségesen festett, ráadásul még élvezte is.

– Ha eddig még nem fújtátok be magatokat rovarriasztóval, most legfőbb ideje! – kiáltotta vidáman, miközben szemét tenyerével ernyőzve hunyorított afelé a vörösesbarna koszcsík felé, amely Nkandla egyre közeledő kifutópályáját jelezte. – És ne felejtsétek el bekenni magatokat ezzel a krémmel az érzékeny helyeken! Az izzadságtól átnedvesedett fehérnemű néhány óra alatt véresre dörzsölheti a bőrötöket, még ha amúgy száraz lenne is az időjárás. Tom, akármennyire is troll vagy, ezen az éghajlaton neked is muszáj napolajat használnod. De tényleg! Hallgass rám!

Tom dörmögött valamit, és megpróbált kipiszkálni egy kis krémet a kezébe nyomott műanyagflakonból. Messze előttük, jókora porfelhőben néhány dzsip jelent meg. A troll még mindig azzal volt elfoglalva, hogy a krémesüveg tartalmát a tenyerébe rázza, és többé-kevésbé szétterítse a karján és egyéb testrészein. A sárgán ragyogó napkorong fénye olyan erővel sugárzott rájuk, hogy azt még ő is megérezte, noha jóval vastagabb bőrrel büszkélkedhetett, mint a többiek, legyenek bár fehérek vagy feketék.

Serrin végignézett a szafarira fölsorakozó többi turistán. Örömmel állapította meg, hogy többnyire éppen olyan abszurd látványt nyújtanak rövidnadrágban, mint ahogy ő is kinézne, ha nem ragaszkodott volna inkább a hosszúnadrághoz. Két amerikai, három dundi német, egy japán pár: a szokásos egyveleg. Csak Kristen tűnt úgy, mint aki otthon érzi magát: se nem feszengett, se nem csinált majmot magából fölösleges elővigyázatossági intézkedésekkel. A féltucatnyi túravezető tüntetően elkerülte, hogy szóba kelljen elegyednie vele, bár ettől eltekintve is eléggé szűkszavúnak mutatkoztak. Ruanmi, a csoport feje beszélt helyettük is, igaz, hogy a mondandója többnyire az ezerszer hallott figyelmeztetésekre korlátozódott, ne felejtsék el kitölteni és aláírni a szükséges nyomtatványokat.

Bepréselték magukat a dzsipekbe; a motorok felbrummogtak, a kocsik észak felé kanyarodtak, a rezervátum szívébe. Ha az eddigi utazást nem találták túlzottan kényelmesnek, ez még kevésbé volt az. Az ülések biztonsági öveit aligha arra tervezték, hogy ütközés esetén védelmet nyújtsanak az utasoknak: elsődleges feladatuk inkább annak megakadályozása volt, hogy egy-egy nagyobb bukkanónál kiröpüljenek az autóból.

– Sámánoroszlánok kelet felé! – kiáltotta Ruanmi a konvoj elejéről. – Egy hím és két-három nőstény. Az egyik nősténynek kicsinyei vannak, két kölyök. Azt hiszem, ikrek!

Miután megtette ezt a bejelentést, elégedetten hátravetette magát az ülésen, Serrin pedig azon kezdett tűnődni, vajon hogyan sikerült eddig állva maradnia a földút egyenetlenségein pattogó dzsipben. Azok az idióták, akik megpróbálták megörökíteni a kedves családi jelenetet méregdrága fényképezőgépeikkel, még örülhettek, hogy csak a bőrülésre pottyantak vissza, nem pedig az útszéli árokban landoltak.

– Illúziókat is képesek idézni? – kérdezte Serrin aggodalmaskodva Ruanmitól. Igazság szerint fogalma sem volt, mire képesek az ilyen fölébredt oroszlánok, noha halványan rémlett neki, mintha már hallott volna ilyesmiről.

Ruanmi elvigyorodott, és megtapogatta a nyakában lógó, bőrszíjra fűzött fogakat.

– Nem bántanak minket! – felelte.

Serrin már előbb is érezte a mágikus erő jelenlétét a férfi körül, de most, hogy jobban összpontosított, azt is megállapíthatta, hogy igencsak erős varázslatfókusszal van dolga. Intulo, a másik sámán egész úton ki sem nyitotta a száját, de a megjelenéséből a tünde arra következtetett, hogy talán a Krokodil lehet a totemje. Nem akart túl sokat gondolkodni ezen. Valahogy sokkal rokonszenvesebb volt neki Ruanmi, akit nemcsak hosszú, sörényszerű haja mutatott Oroszlán-sámánnak, de büszke járása és barna szemének vad, aranyfényű csillogása is. Úgy tűnt, a sámán sem találja ellenszenvesnek a tündét, akinek ez némi megkönnyebbülést jelentett. Biztos tudja, hogy szeretem a macskákat – mulatott magában Serrin.

A végtelennek tűnő zötykölődés ellenére útjuk végeztével Serrinnek még mindig maradt annyi lelkiereje, hogy őszintén ujjongani tudjon, amint szeme előtt kirajzolódtak leendő táborhelyük sátrainak körvonalai. Elefántcsorda vonult a fennsíkon, a bozótban kisebb vadak neszeztek, és egy sekély pocsolya fölött annyi madár gyűlt össze, hogy puszta látványuk is szemet gyönyörködtető volt. Tudta, hogy ennyi szépség mellett megszámlálhatatlan veszély is rejtőzik a vadonban, de a velük utazó sámánok újfent biztosították őket, hogy amíg velük maradnak, nem eshet bántódásuk. Ennek ellenére kissé kényelmetlenül érezte magát, amint rájött, hogy még a dzsipből sem képes segítség nélkül kiszállni, mivel sebesült lába ebből a szempontból teljességgel hasznavehetetlen. Kristen fürgén pattant ki a kocsiból előtte, ő pedig úgy kászálódott utána, mint valami öreg háborús veterán, és nagyot sóhajtva helyezte a bakancsát a szárazságtól porzó talajra.

A sátrakat már jó előre fölverték nekik, csak be kellett költözniük. A tábort őrző, jókora LMG-ket cipelő bennszülöttek örömmel vették tudomásul, hogy megérkezett a váltás. Vidoran kezet ráztak a helyükre érkezőkkel, és máris élénk eszmecserébe kezdtek zulu nyelven. Kristen nem értett ugyan minden szót, de ahhoz épp eleget hallott a vele kapcsolatos véleményekből, hogy arcán leplezetlen ellenszenvvel, dühös macska-tekintettel mérje végig a nevetgélő férfiakat.

Ruanmi összeterelte a turistákat a tábor középpontjában, és elismételte nekik a szokásos figyelmeztetéseket. Előbb a lelkükre kötötte, meg ne próbálják kíséret nélkül elhagyni a táborhelyet, aztán kíméletlen alapossággal ecsetelni kezdte a rájuk leselkedő veszélyeket a mérges rovaroktól a kisebb hüllőkig, végül megkísérelte beléjük sulykolni, mi a teendő a különféle harapások és sebesülések esetén.

– Nem messze innen, az Unlanga partján él egy oroszlánpár – mesélte végül, hogy valami jóval is kecsegtesse a megszeppent turistákat –, építettünk ott egy leskunyhót, talán negyedóra járásnyira. Alkonyat előtt sikerülhet észrevétlenül megközelíteni és lefényképezni őket. Bár csak négyen próbálkozhatnak egyszerre; a többi érdeklődő talán majd holnap. Nincs rá biztosíték, hogy az oroszlánok ott lesznek, de mostanában, hogy a kölykök megnőttek és a saját lábukra álltak, többet látni őket. Ráadásul most, hogy nem kell védeniük a kicsinyeiket, sokkal kevésbé veszélyesek.

Serrin örömmel látta, hogy a lelkes amerikaiak és japánok egymás sarkát taposva tülekednek a lehetőségért, amelyet ő szívesen meghagyott nekik. Különben is vétek lett volna hagyni, hogy ilyen méregdrága fényképezőmasinák ne tölthessék be tisztességgel az élethivatásukat. A következő pillanatban Michael oldalazott oda hozzá, és a tünde meglepetten látta, hogy az angol egy HK227 gépfegyvert lóbál a jobbjában, akárcsak valami kiérdemesült háborús veterán.

– Mit bámulsz? – fortyant föl Michael. – Nem megmondtam, hogy többre megyünk errefelé olyan fegyverrel, amit véletlenül sem lehet vadászpuskának nézni? Egy szafaritúrán az ilyesmihez amúgy sem kell engedély. Mindjárt gondoltam, hogy Tom is kényelmesebben érezné magát egy ilyennel az oldalán. Azt mondja ugyan, hogy van egy Uzija otthon, de szerintem a HK sokkal kézreállóbb fegyver. Ruanmi egyébként sem tudott volna ennyi idő alatt Uzit szerezni.

Ebben a pillanatban éles kongatás hangzott föl egy közeli facsoport irányából: mintha valamilyen fémtárggyal ütötték volna egy fazék alját. Serrin meglepetten kapta föl a fejét.

– Ez a vacsora lesz – csettintett Michael. – Fölajánlották ugyan, hogy utána elvisznek bennünket szarvasvadászatra, de eléggé hányingerem van a mai nap után, és ti sem néztek ki úgy, mint akiknek éppen holmi szarvasra fájna a foga. Tom meg éppenséggel a füle botját sem mozgatta.

Kotorászni kezdett khakiszínű kabátjának egyik nyeregtáska-méretű zsebében, és kisvártatva előhúzott egy pisztolyt. Átnyújtotta a tündének.

– Mondd csak, egész fegyvertárat cipelsz magaddal? – élcelődött Serrin.

– Azt azért nem, cimbora. Ezt viszont nem árt, ha odaadod Kristen-nek. Szerintem még soha nem volt fegyvere, úgyhogy reménykedjünk benne, hogy szükség esetén majd csak rájön, melyik végével kell lőni. Mondd meg neki, az a legfontosabb, hogy markolja meg jó erősen, és vágjon olyan arcot, mint aki már ezerszer csinált ilyet azelőtt is.

– Gondolod, hogy szükség lesz rá? – kérdezte aggodalmasan a tünde. – Úgy értem, ez a hely egyelőre nem látszik veszélyesnek.

– Erről majd akkor nyilatkozom, ha már elmentünk innen – felelte az angol rezzenéstelen tekintettel.

Serrin a málhazsákra pillantott, amely Michael szokásos aktatáskáját volt hivatott helyettesíteni. Nagyjából sejtette, mi minden lapul benne: palackozott ivóvíz, amelyet arra az esetre hozott magával, ha a tábor vízkészlete szennyezett volna, gondosan összeválogatott orvosságok és kötszerek, néhány konzerv, hátha szükség lesz rájuk, megszámlálhatatlan apró vacak, amelyeket nem akart otthon hagyni, no meg persze ruhák és tisztálkodófelszerelés. A tünde összeborzadt, amikor tekintete a távolabbi fák egyikére fölaggatott, hevenyészett zuhanyra tévedt. Végül meggyőzte magát, hogy egy alapos mosdás lehetősége még ilyen áldatlan állapotok közepette is nyugtatólag hathat elcsigázott testére.

– Melyik az én sátram? – sóhajtotta fáradtan.

– Kettőnkre jut egy sátor – magyarázta az angol. – Gondolom, az lesz a legjobb, ha én Tommal alszom, remélem, nem horkol túlságosan. De hát mit is beszélek, hiszen az oroszlánok meg más effélék nyilván egész éjszaka morogni fognak a tábor körül; akkor meg nem mindegy, hogy horkol-e valaki, vagy sem?

Serrin hamar megtalálta a neki kiosztott sátrat. Fölemelte a bejáratot takaró rovarhálót, és hétrét görnyedve bekúszott. Odabent Kristent találta, aki már el is kezdett kicsomagolni: holmija rendezett sorokban hevert a padlót borító ponyván.

– Úgy néz ki, egy sátorban leszünk. Baj? – kérdezte óvatosan. – Ha inkább egyedül lennél, én alhatok odakint is.

– Hja, persze, és megeteted magad a moszkitókkal – nevetett rá a lány. – Ne légy hülye!

Azzal félresöpörte a holmiját, szabadon hagyva a sátor másik felét a tünde számára. Serrin előkotorta a törölközőjét a csomagja legmélyéből, és a zuhany felé indult. Elhaladt két zulu mellett, akik éppen egy kisebb antilopot vagy valami hasonlót hurcoltak a tábor középpontja felé, ahol már vígan ropogott a vacsoratűz néhány összegörgetett, rozsdás hordó között. A gyomra jelezte, hogy a kívül égett, belül nyers anti-lophús nem egészen felel meg a kívánalmainak sem most, sem bármely más időpontban, így hát igyekezett inkább arra figyelni, milyen szerencse, hogy legalább lezuhanyozhat.

Michael nagy nehezen átvergődött a moszkitóháló és a sátor bejáratát védő ponyva alatt, hogy fölrázza őket. Nem volt könnyű dolga, mivel a ponyva zipzárja belül helyezkedett el, ő pedig nem akart fölöslegesen zajt ütni. Elemlámpájának gyér fényében láthatta, ahogy szorosan egymáshoz simulva fekszenek, a lány karja a férfi mellkasán. Szokatlanul békés és meghitt kép volt. Szinte bűntudatot érzett, amikor végül mégiscsak megrázogatta a tünde vállát.

– Tessék? Mi történt? – Serrin majdhogynem kiabált; Michael csendre intette, majd gyorsan magyarázkodni kezdett.

– Indulnunk kell! Ruanmi el tudta intézni nekünk… Shakala hajlandó fogadni minket. Ruanmi azt mondja, a hírek szerint igencsak temperamentumos egy fickó. Ha egyszer igent mondott, muszáj azonnal ugrani, mert könnyen lehet, hogy másnapra meggondolja magát. Kapjátok össze a holmitokat, amilyen csöndben csak tudjátok!

Serrin megdörzsölte a szemét, és magában hálás volt, amiért nem pakolta ki a hátizsákját.

– Hány óra van? – dörmögte.

– Négy óra múlt. Még várni kell egy ideig, amíg kivilágosodik. Nagyjából nyolc mérföldet kell megtennünk. Ha jól sejtem, kívül van Babanangón. Úgyhogy jobb lesz, ha kapkodjátok a csülkeiteket!

Kristen félálomban mormogott valamit, amikor föl akarták ébreszteni, aztán egyszerűen a másik oldalára fordult, és aludt tovább. Serrin talán két vagy három percig is rázogatta, mire végre kinyitotta a szemét, és hozzávetőleg értelmes arcot vágott. Tíz perccel később azonban már mind a ketten odakint álltak az afrikai tél meglepően fagyos hajnali szelében. Tom és Michael éppen akkor kapaszkodtak föl az egyik dzsipbe.

– Én nem mehetek veletek – mondta Ruanmi Serrinnek. – Nem hagyhatom magára a tábort, különösen nem éjszaka. Nholo elvisz benneteket Shakalához, onnan azonban egyenesen visszafordul. Magatoknak kell visszatalálnotok a táborba; ha nem, holnap ugyanebben az időben értetek megy. Ha nem kerültök elő, megmondjuk a többieknek, hogy a Király megevett benneteket. – Torkából meglepően élethű, oroszlánszerű morranás tört elő, amelynek a vége már inkább nevetésre hasonlított.

– Köszönjük, barátom – felelte a tünde savanyú arccal, aztán magára kattintotta a hátsó ülés biztonsági övét. Minthogy a vezető melletti helyet Tom foglalta el, hármuknak kellett osztozniuk a dzsip hátulján Kristennel és Michaellel.

A dzsip fényszórói életre keltek, hatalmas szárnytávú éjjeli lepkéket és dünnyögő rovarok egész hadát riasztva föl. Serrin dühödten kotorászott a táskájában a rovarriasztó után, de nem volt ideje előrántani, mielőtt a kocsi nekirugaszkodott volna nyaktörő útjának. Ettől kezdve nyilvánvaló képtelenség lett volna bármit elővenni bárhonnan. Csak abban reménykedhetett, talán elég gyorsan haladnak ahhoz, hogy a rovarok ne érjék utol őket.

Martin túlságosan is jól ismerte Luther növekvő haragjának előjeleit; a feszültség szinte kézzel tapintható volt körülötte. Munkájuk bármennyire pontos és aprólékos volt is, mégsem tudtak elkerülni néhány bosszantó, apró hibát – ezek pedig lerombolták azt a gondosan fölépített tökéletességet, amelyre Luther annyira vágyott. A molekuláris kísérletek nyilvánvalóan nem lehettek elég pontosak, hiszen ehhez nem is állt rendelkezésre a megfelelő technikai háttér. Egy makacs és kitartó tudós bizonyára egyenként végigvizsgált volna minden lehetőséget, hogy kiszűrje a hibákat, de hát ilyen hozzáállással soha nem juthat valaki olyan hatalmas felfedezésekre, mint Luther. Ó, nem, ő pontosan tudta, mit akar, és amint sorozatosan beleütközött a Természet csökönyös visszautásításaiba, ez nem arra késztette, hogy föladja a tervét, inkább csak földühítette, mesze túllépve a józan ész bármiféle határát.

Martin szerencsére nem tartózkodott a kolostorban 2042-ben, a Harag idején, amikor Luther az utolsó teremtett lelket is lemészárolta a környéken. Akkor neki jutott az a feladat, hogy eltüntesse a nyomokat, így hát tüzet gyújtott, amely az ódon épület nagy részét elpusztította. Nem föltételezte azonban, hogy ez a trükk még egyszer beválna. Az idő szorít, Luther már nagyon közel van, és neki vállalnia kell azt a kockázatot, amelyet maga Luther is visszautasított az áldozatok jelenléte miatt. Luther megszállottként merült el abban, amit csinált, nem evett, nem ivott, nem aludt, és csak félig vett tudomást bármiről, ami laboratóriumának falain kívül történt. Martin nem hibázhatott. Ha Luther dühöngeni kezd, egyetlen utolsó, jól kiszámított adag még észhez térítheti.

19.

A vezetőn az idegesség jelei látszottak, talán még egy kis rémület is, amikor a dzsip végre lefékezett a bozótban. Szinte kilökdöste őket az autóból. Sietve megígérte, hogy másnap éjszaka visszajön értük, ha addig nem érkeznek meg a táborba, azután megmutatta, melyik irányba induljanak.

– Fél mérföld, arra. Nemsokára meghallják a gepárdok kiáltását. Nehogy rájuk lőjenek!

Félelemtől kitágult pupillával visszaszökkent az autóba, sietve megfordult, és elhajtott.

– Tartsd készenlétben azt a HK-t, Tom! – suttogta Michael, miközben elemlámpáját magasra tartva igyekezett utat találni az aljnövényzetben. Másik kezében egy Predatort szorongatott.

Nem látták a macskaféle ragadozókat, csak hallották őket; hangjuk azonban nem az a mély, vészjósló morgás volt, amire számítottak. A rövid, éles rikkantások sokkal inkább emlékeztettek a házimacskák dühös nyivákolására. Semmi hasonlóságot nem véltek fölfedezni az oroszlánok torokhangú morranásaival.

Óvatosan nyomultak előre az éjszakai szavannán; kis híján azt sem vették észre, hogy megtalálták Shakalát. Csak amikor figyelmesebben szemügyre vették az útjukat álló fák göcsörtös ágait, amelyek egykedvűen rázkódtak a hajnali szélben, eltakarva szemük elől a magas égbolt sziporkázó csillagait, jöttek rá, hogy egyes mozdulataik nagyon is emberiek. Parázsló, sárga tekintetek meredtek rájuk a fák koronájában rejtőző őrposztjaikról. Egy szempillantás, és azt is észrevették, inkább ösztönüktől vezérelve, mint a földre dobbanó lábak szinte alig hallható zajától, hogy bekerítették őket.

Az egyik tünde kilépett a közeledő falanxból. Noha alakját még mindig nem láthatták pontosan, annyi bizonyos volt, hogy magas, szikár és erős. Világos színű ágyékkötőt és köpenyt viselt, de ebből sem látszott más, mint néhány elmosódott folt az éjszakában; testének többi része szinte tökéletesen beleolvadt a sötétségbe.

Michael lassan leengedte a fegyverét, és a többiek egy kis tétovázás után követték a példáját,

– Shakala azt mondta, hajlandó találkozni velünk, ha ma éjszaka idejövünk – mondta halkan. Kínosan udvarias volt, de hát hogy is ne lett volna, amikor feltűnően sok lándzsa szegeződött a mellére, nem is beszélve a kevésbé látványos fegyverekről.

– Azt nem mondták, hogy egy kaffirt is hoznak – jegyezte meg gonoszul az ágyékkötős. – Ez sokba fog kerülni.

A zárt alakzat még közelebb jött, már csak néhány lépésnyire voltak. Talán negyvenen vagy ötvenen lehettek. Kristen meglapult Serrin mögött, és megpróbálta egészen apróra összehúzni magát. A tünde megrázkódott: hirtelen tudatára ébredt, hogy a csoportban sámánok is vannak, ahogy megérezte a hatalmukat. Ha harcra kerülne a sor, sokkal veszélyesebbek lehetnek, mint a lándzsáik.

A zuluk némán állták körül őket, vészjóslóan bámulva le rájuk, valóságos falat építve az egyre erősödő feszültségből. Hátuk mögött hirtelen egy alak pattant le az egyik fáról, mit sem törődve a tízméternyi zuhanással. Biztosan ért földet, kissé meghajolva, majd fölegyenesedett teljes kétméteres magasságában, karját összefonta a mellén, és méregetni kezdte őket, arcán vadság és bölcs értelem furcsa keverékével. Erő, hatalom sugárzott a zulu tündéből. Serrin összezavarodott: noha egy mágus auráját érzékelte körülötte, eltéveszthetetlen öltözéke mégis inkább Macska-sámánnak mutatta.

– Shakala, ha jól sejtem – bólintott feléje az angol.

A tünde tudomást sem vett róla; tekintetét Kristenre szegezte.