– Örülj neki, kaffir, hogy ez itt nem megszentelt hely – acsarogta –, máskülönben fölhasítanám a torkodat!
Hirtelen megpördült, és Tomot kezdte bámulni, hosszan, kemény tekintettel. A troll sejtette, hogy ez itt valamiféle versengés vagy erőpróba, és rezzenéstelen arccal állta a tünde pillantását. A férfi szögletes arca egy pillanatra megkeményedett, majd játékos mosoly ömlött el rajta. A prédájával játszó macska tekintete.
– Azért jöttünk, hogy a segítségedet kérjük – szólalt meg Serrin. Mivel látta, hogy Shakala tudomást sem vesz Michaelről, úgy döntött, hogy magához ragadja a kezdeményezést. – Hallottunk róla, hogy valaki megpróbált elrabolni. Nem lehetetlen, hogy még visszajönnek.
Shakala lassan feléje fordult. Serrin meglepetten tapasztalta, hogy a zuluk kezében tartott furcsa tárgyak mintha halványan izzani kezdenének. Nem fáklyák voltak, legalábbis nem tűntek annak. Serrin a mágikus aura nyomait vélte felfedezni körülöttük, de nem volt alkalma jobban megfigyelni őket: a sámán pillantása valósággal gúzsba kötötte a tekintetét. A vészjósló helyzet ellenére Serrin képtelen volt nem észrevenni a férfi tökéletes szépségét. Keskeny sasorrával, finom arccsontjaival, karcsú, arányos fölépítésű testével úgy festett, mint egy valódi herceg.
Shakala nevetett. Különös hang volt: magasan kezdődött, mint a gepárdok kiáltása, és mély, öblös oroszlánmorgásban végződött.
– Nem mernek még egyszer próbálkozni! – mondta gúnyosan. – És mondd csak, kis mágus, miért segítenék neked? Törődöm is én veled!
– Tudom – felelte halkan Serrin. – De ugyanazok megpróbáltak elrabolni engem is. És vannak, akiket valóban el is kaptak, és megölték őket. Visszajöhetnek, ha nem is pont érted, akkor másvalakiért a népedből. Nem tudjuk, mire készülnek.
Nem hazudott. Annak alapján, amennyit eddig sikerült megtudnia, ez akár igaz is lehetett. Shakala úgy bámult rá, mintha a tekintetével próbálná kiégetni belőle az igazságot. Még mindig nem válaszolt a kérdésre; hirtelen megfordult, és visszatért Tomhoz.
– Vele talán beszélek – mutatott a trollra. – Talán. De az is lehet, hogy megölöm. Vagy nagyon bátor, vagy nagyon esztelen, hogy idejött hozzám Mujaji jelével a homlokán. Jobban szeretném azt gondolni, hogy inkább esztelen. – Egy pillanatra ismét fölvillantotta betegesen kegyetlen mosolyát. – Egy biztos: nem fog innen távozni azzal a jellel.
Tom rezzenetlenül állt előtte. Nem igazán tudta, mit csináltak vele az Asztal-hegy sámánjai. Megmutatták neki a nagy sziklát meg az óceánt, érezte, ahogyan nyomot hagynak benne, és rácsodálkozott erre az érzésre. Nem gondolta volna, hogy más sámánok észrevehetik ezt rajta. A Medve nem változott meg benne, és nem is mutatta semmiféle jelét annak, hogy ellenére volna, ami történt. A tünde intett neki, távolabb vezette, a fák közé. Kíséretének nagyjából a fele körülállta őket, a többiek közrefogták Serrint, Michaelt és Kristent. Most már nemcsak lándzsákat láthattak maguk körül: a gyér világosság itt is, ott is fémalkatrészeken villant meg.
– Ez itt az én földem – bődült el Shakala. – Herceg vagyok! Tiszteld a hercegeket, troll, akiket nem olyan könnyű kiengesztelni, mint a királyokat, és akik jobban ragaszkodnak a területükhöz, mint bárki más!
Nagyképű, dagályos mondatok voltak, és talán kissé nevetségesen hatottak volna, ha nem kíséri őket a zulu elf lélegzetelállítóan nemes látványa a sápadt holdfényben.
Tom annak idején találkozott már néhány Macska-sámánnal. Kiszámíthatatlanok voltak, szeszélyesek és hiúk, néha kegyetlenek, néha azonban gyengédek és védelmezőek. Shakala, úgy tűnt, nem ebből az utóbbi fajtából való. A troll nem ismerte a Gepárd-totemet, de a sámán iménti szavai arra utaltak, hogy valamivel veszedelmesebb lehet, mint az Oroszlán. Úgy látszik, Shakala valamiféle erőpróbára akarja kényszeríteni őt. Tisztában volt vele, hogy ha megpróbálja legyőzni, a sámán mindannyiukat megöli. Némán könyörgött Medvéhez, ne vadítsa meg őt, ha Shakala túl sokszor, túl mélyen megalázza. Amikor a sámán kíséretének néhány tagja elvette tőle a fegyvereit, már tudta, hogy csak saját magában bízhat.
A tünde alakja a troll szeme láttára kezdett megváltozni. Keze hegyes körmű, erős manccsá alakult. Arcából gepárdpofa lett, éles szemfogai megvillantak a holdfényben. Az állati tekintetben azonban még mindig kivehető volt a tünde pillantása. Tom egészen összezavarodott. Abban biztos volt, hogy ez nem valamiféle illúzió. Lehet, hogy Shakala alakváltó, aki előbb tündeként járkált közöttük, most meg hirtelen gepárddá alakult? Nem, arra rájött volna. Talán elmaszkírozta magát? Egyáltalán: miféle teremtmény ez itt?
A Macska-sámán kúszni kezdett feléje, majd meglapult, és torkát mély, fenyegető morranás hagyta el. A troll is megmozdult: oldalt lépett. Körözni kezdtek egymás körül, Tom mindvégig ügyelt rá, hogy arccal Shakala felé forduljon. Aztán a Macska-sámán hirtelen rávetette magát, és fölhasította a troll oldalát, hogy kiserkedt a vére. A karmolás voltaképpen nem volt mély, de arra pont elég, hogy Tom rájöjjön, ellenfele behozhatatlanul gyorsabb nála.
Ugrása végén Shakala féloldalra hemperedett, de még ugyanazzal a mozdulattal már talpon is volt megint.
Mint egy öldöklő balett – gondolta Serrin. Egyszerűen képtelen volt elfordítani a tekintetét Tomról. Kristen szorosan hozzábújt, és a vállába temette az arcát.
A Macska-sámán ismét körözni kezdett, aztán megint kitört; a troll ezúttal is túl lassú volt, és ennek egy újabb, valamivel mélyebb seb lett az ára. A vállát érte. A harmadik támadás – a szokásos körözési rituálé után – föltépte a húst a bal lábszára hátoldalán. A gepárd kedvelt sebzésmódja. Még mindig csak kiheverhető, felületi sérülések voltak, de Tom érezte, ahogy a düh egyre növekszik benne. Medve, kérlek, ne! – könyörgött magában. – Ha visszaütök, meg fog ölni. És nem csak engem: a barátaimat is.
Akaratának minden szilánkját meg kellett feszítenie, hogy visszafojtsa az egyre növekvő késztetést: rávetni magát a gepárdra, ahogy ott hevert a fűben, most békésen és nyugodtan. Tudta, szándékosan csábítja őt arra, hogy lecsapjon rá; belsejében egyre növekedett a vágy, hogy rávesse magát, és hatalmas karjaival kiszorítsa belőle az élet utolsó szikráját is. A következő pillanatban a ragadozó nekirugaszkodott és a mellébe mart, átszakitva a khakiszínű inget, a húsában hagyva karmainak vérző nyomait.
Shakala ezután újra visszavonult, és a hátára hemperedett a troll előtt. A gepárdok szokásos megadó póza volt ez: hátsó lábait mindvégig készenlétben tartotta, hogy ha támadás érné, össze tudjon gömbölyödni, és megvédhesse érzékeny alhasát. Amilyen meggyőző módon csak tudta, provokálta a trollt, hogy támadjon. Tom fülében hangosan dobolt a vér, érezte, ahogy inge eleje átnedvesedik az egyre növekvő, barnásvörös folt nyomán. Teljes akaraterejét latba kellett vetnie, hogy nyugalmat kényszerítsen magára.
Így maradtak egyetlen örökké tartó, végtelenül hosszú percig: a vérfolt lassan növekedett a troll mellkasán, a Macska-sámán alig észrevehetően ide-oda mozgatta a fejét, várva, hogy ellenfele lecsapjon rá. Tom ökölbe szorította a kezét, és a nyelvébe harapott, ahogy megpróbálta a testében cirkáló fájdalom erejét is egyetlen pontra összpontosítani: a védekezésre. Szemét egyetlen pillanatra sem hunyta le, mindvégig a várakozó macskára bámult. Ösztönének minden villanása azt súgta, hogy csapjon le, semmisítse meg kínzóját, hiszen olyan hívogatóan feküdt ott a fűben. Józan eszének minden maradékával, amelyen még uralkodni tudott, harcolt és küzdött ez ellen a gyilkos késztetés ellen.
Shakala végtelen lassúsággal föltápászkodott, majd ismét közeledni kezdett. Végül ott állt szorosan a troll előtt, és néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással. Serrin összerázkódott az indulattól. Elkeseredetten próbált segíteni Tomnak valamiféle varázslattal, amely megerősíthetné az akaratát, de nagyon is jól tudta, hogy az őket körülálló sámánok árgus szemekkel vizslatják, éppen valami ilyesmire számítva. Nem tehetett mást, mint hogy némán imádkozott.
Shakala Tom vállára helyezte a mancsát. Keskeny vérpatakok indultak el a föld felé, ahogy a tűhegyes karmok a troll húsába mélyedtek, ám Tom még csak meg sem ingott. A macska hátrafeszítette a fejét, és dühösen a troll arcába fújt.
Tom fölmordult, és hirtelen átölelte Shakalát. A vértől mocskos, hatalmas izmok úgy kulcsolódtak a sámán köré, mint a csapda karjai, az elszenvedett gyötrelem és megaláztatás minden dühe összpontosult bennük, hogy összetörjék, összemorzsolják a tünde testét.
A következő pillanatban azonban már csak az üres levegőt markolta.
A hatalmas macska odafönt kuporgott, jóval a troll feje fölött, egy fa koronájának magasában. Teste ívbe feszült; nekilendült, és a troll hátára vetette magát, a földre sodorva áldozatát. Állkapcsa Tom nyakszirtjét kereste, és erősen belemart.
A ragadozó verejtékkel borított teste alá szorulva Tom dühe hamarabb elpárolgott, mint a harmat a napon. Hatalmas mancsokat érzett maga körül, de ezek Medve lábai voltak, nem Shakaláé: védelmező karok, amelyek szorosan átölelték. Nem érzett fájdalmat. A harapás nem volt mély: tudta, hogy nem fog meghalni. Összegömbölyödött, és hirtelen rájött, hogy hatalmas teste milyen nevetségesen aprónak számít Medve ölelésében.
Shakala leugrott róla, mancsai, pofája csupa vér. A gepárdalak egy pillanat alatt eltűnt, és ismét láthatóvá vált a tünde, aki az imént fogadta őket. Kihúzta magát, és lenézett az összekucorodott trollra; keményen bámulta, tudomást sem véve a többiekről.
Egyetlen rettenetes pillanatig Serrin azt hitte, hogy Tom meghalt. Önkéntelenül előbbre lépett egy fél lépésnyivel, ám máris két lándzsa szegeződött a mellkasának, egy pisztolycső pedig a hátának. Shakalá-nak arcizma sem rándult.
– Vigyétek innen ezeket! – intett oda a zulu tünde a Serrint, Michaelt és Kristent körülfogó harcosoknak. – Délben hozzátok őket újra elém!
Lándzsák fordultak feléjük, és őreik elvezették a három foglyot a fák közé.
– Úgy láttam, mintha megmozdult volna – súgta oda Michael Serrin-nek. – Azt hiszem, még életben lehet. Istenem, mibe keveredtünk?!
Serrin nem akart elgondolkodni ezen. Már így is éppen eléggé bántotta, hogy ő volt az, aki Tomot idehozta. Ha a troll még életben van is, akkor sem lehet kiszámítani, miféle következményekkel járhat az elszenvedett kínzás és megaláztatás. Ha csak feleakkora erővel hat rá, mint annak idején a szerelem – gondolta Serrin –, könnyen az életébe kerülhet, hogy megpróbált megvédeni. Sokkal, de sokkal keserűbb végzet várhat rá, mint hogyha ez a megveszekedett őrült egyszerűen csak megölte volna.
A troll valamivel virradat után nyerte vissza az eszméletét. Sebei gyorsan gyógyultak, még csak nem is kellett saját gyógyító erejét fölhasználnia. Egy tisztáson feküdt, résnyire nyitott szemhéja alól megcsodálhatta a hajnal vöröses ragyogását a horizonton. Madarak és rovarok reggeli kórusa zúgott, dalolt, dünnyögött körülötte ezer hangon. Shakala mellette ült; most nem volt több, csak egy egyszerű tünde, ám testtartása feszültségről árulkodott. Kenyeret nyújtott át Tomnak, vizet, szárított húst és narancsot. A troll a szájába tömte a húst, de a narancsot fanyalogva félrelökte. A tünde mosolygott.
– Gyenge vagy még, de jól használsz mindent, amit birtokolsz – szólalt meg magabiztosan. – Tönkretetted a tested, hogy megszerezz valamit, amire nincs is igazán szükséged. De még így is meglepően jó vagy. A bölcsességed nem engedi, hogy megszégyenítselek. Ez itt az én földem, és te tiszteletben tartottad ezt. Csodállak érte.
A troll megvonta a vállát.
– Nem sokat tudok a szándékaidról – dörmögte.
Shakala nyilvánvalóan elhatározta, hogy hajlandó szóba állni vele, Tomnak azonban gondot okozott, vajon mennyire képes barátságosan viselkedni valakivel, aki többször is megsebezte és megszégyenítette.
– Nem engedhettem, hogy belépj ide azzal a jellel – vetette oda dühösen a sámán. – Ki kellett égetnem belőled. Most az én jelemet viseled, az ellenségeim okulására.
Nagyszerű – gondolta Tom. – Ez aztán szép kis móka lesz, ha visszamegyünk Fokvárosba. A khosza sámánok nyilván a keblükre ölelnek majd ennek az őrültnek a jelével együtt.
– Azért jöttünk, mert meg akarjuk akadályozni, hogy másokat is megöljenek, és ehhez segítségre van szükségünk – mondta Tom halkan. – Azokat keressük, akik téged is megkíséreltek elrabolni. A barátommal is megpróbálkoztak. Találtunk néhány nyomot, amiből talán ki tudjuk következtetni, kinek a szolgálatában állhatnak.
Shakala csak ült és várt.
– Arra gyanakszunk, hogy az illető egy nosferatu. Afféle vámpír, vérszívó – tette hozzá Tom, aki kissé bizonytalan volt, vajon ez a sámán ismer-e efféle szavakat. Ezen kívül maga sem tudta pontosan, hogy jól érti-e a történteket. – De csak bizonyos típusú áldozatok felelnek meg neki. Van valami különös a vérükben, és neki pont erre van szüksége, hogy táplálkozni tudjon.
Shakala szeme összeszűkült.
– Honnan tudod te ezt? – kérdezte gyanakvó tekintettel, miközben a kezébe vett egy darab szárított húst, és kettétörte.
– Michael, az a fickó, aki velünk van. Nem beszéltél vele – magyarázta Tom.
– Ugyan! – Shakala gúnyosan elhúzta a száját. – Nincs hatalma! Nem más, mint egy üres kagylóhéj.
– Lehet. – Tom nem akart vitatkozni ezen; különösen nem ebben a pillanatban, – Viszont képes rá, hogy a számítógépe segítségével tanulmányozza az elraboltak orvosi adatait.
Hirtelen eszébe jutott, mi volt az, ami annyira megzavarta Michaelt.
– Azért is jöttünk – folytatta –, mert Michael azt mondta, rólad nincs adat. Akárhány hivatalos adatbázist végigbogarászott, nem talált semmit. Ezért aztán nem értette, hogyan akadhattak rád azok, akik el akartak rabolni. Honnan tudhatták, hogy neked éppen olyan a véred?
Shakala elgondolkodva rágta a húsdarabot, miközben Tom arra gondolt, hogy minden igyekezete ellenére a tünde személyisége máris rabul ejtette. A Macska-sámánnak több hatalma volt, mint amennyit Tom akár csak elképzelhetett, és közönyös szépségéhez foghatót soha addig nem látott. Nehéz volt gyűlölni valakit, aki fizikailag ennyire tökéletes, még az elmúlt éjszakán történtek után is.
– Lehet, hogy mágikus úton történt – tűnődött Shakala. – Talán rituális mágiával.
– Lehet – bólintott Tom. – Ehhez azonban nagyon, nagyon hosszú időre lett volna szükségük. Ezen kívül csak akkor tudták megtenni, ha volt náluk valami tőled. Mondd csak, ismersz olyasvalakit, aki esetleg…
Hirtelen meggondolta magát, és félbehagyta a megkezdett mondatot. Már majdnem megkérdezte Shakalától, nincs-e valakinél pár szál a hajából, pár csepp a véréből, vagy valami más tárgy, amit valaha birtokolt, és ami fontos volt neki. A rituális mágiához ugyanis ilyesmire van szükség. Ez azonban olyan lett volna, mintha megkérné, fedje föl előtte a gyenge pontját, annak a módját, hogyan lehet megbénítani, megtámadni, megölni. Nem tanácsos ilyesmiről faggatni ezt a tündét, úgyhogy inkább elharapta a mondatot. A sámán azonban így is pontosan értette.
– Vér – mondta halkan. – Súlyos járvány pusztított errefelé, amikor még gyerek voltam. A Zulu Nemzet még meg sem született. A Felébredtek nem voltak elegen ahhoz, hogy elbánjanak a betegséggel. Gyógyszerekkel próbálták kezelni, de nem sok eredménnyel. Vérmintát vettek mindannyiunktól, hogy megállapítsák, biztonságosak-e a gyógyszerek. Ezek azonban veszélyesnek bizonyultak, volt olyan közöttünk, aki bele is halt. Allergiás reakció. – Azzal féloldalt a trollra sandított.
Gondosan kivitelezett visszavágás volt. Tom rátapintott a tünde sebezhető pontjára, erre az rögtön előhozakodott Tom gyengeségével. Tom ugyanis, mint a trollok többsége, súlyos allergiában szenvedett: ő éppenséggel az ezüstöt nem bírta elviselni. Akárcsak a tünde, ő sem akarta, hogy valaki más is tudomást szerezzen erről a hibájáról.
Shakala szemlátomást elégedett volt célzásának eredményével.
– A vérmintát évekkel később visszavitték a régi kórházba – folytatta.
– Mi, Felébredtek természetesen nem engedhettük meg, hogy idegenek kezén maradjon. Nem lehetetlen azonban, hogy nyilvántartást vezettek róla. Ez az egyetlen lehetőség... Igen, így elképzelhető, hogy valaki illetéktelen is tudomást szerezhetett róla.
– Vagyis számítógépen van? – pontosított Tom.
– Elképzelhető. De melyikben? Lehet, hogy egy olyanban, amelyhez a barátod, az a fickó, akiről meséltél, sem tud hozzáférni.
– Nem tudom, mire képes, és mire nem – vallotta be a troll. – Nem vagyok igazán járatos az efféle számítógép-ügyekben.
– Nekünk valóban nincs szükségünk az ilyesmire.
Nekünk. Most először használta ezt a szót kettőjükre. Tom úgy érezte, mintha a tünde kezdené végre elfogadni őt. Igaz, hogy jóval erősebb és hatalmasabb nálam – gondolta –, ezzel együtt mégiscsak sámán. Elismer és szolgál olyasvalakit, aki még nála is erősebb és hatalmasabb.
– Mondd csak – szólalt meg végül bátortalanul –, az a kórház megvan még?
– Még, de mostanában laboratóriumnak használják – felelte Shakala.
– Mindenféle szokatlan növényt termesztenek ott. Erős mágia védi, meg egy rakás harcos. Nem közülünk valók, akik ott dolgoznak. Zuluföld határain kívülről hozzák őket.
– Meg tudnád mondani nekünk, merre van? – Tom kétségbeesetten remélte, hogy igenlő választ kap, ám amit hallott, valahogy mégsem szolgált megelégedésére.
– Magam viszlek el oda. Ha a vérem benne van az átkozott masinájukban, és arra használták föl, hogy megpróbáljanak megölni, meg kell semmisítenem őket – felelte a zulu, és hangjának csendessége valahogy még élesebbé tette szavait.
– Vagy úgy – dünnyögte a troll.
– Tom! – kiáltotta megkönnyebbülten Serrin. – Hé, cimbora, mennyire örülök, hogy láthatlak!
Lehetőségei szerint megpróbálta átölelni a trollt, de karjai nem érték át a hatalmas testet.
– Jól vagy? – kérdezte, miután kissé hátrébb lépett, és szemügyre vette barátját.
– Beszélgettünk – felelte Tom, akit meghatott, hogy a tünde ennyire aggódik érte. Most azonban nem akart időt vesztegetni rá, hogy biztosítsa, minden a legnagyobb rendben van, a sebei begyógyultak. Arra gondolt, hogy előbb-utóbb úgyis észreveszi majd. – A dolgok kezdenek egy kissé bonyolulttá válni.
Azzal röviden elmesélte, amit Shakalától megtudott.
– Nos, ha a keresett információ egy magán-adatbázisban van, nem csoda, hogy nem találtam meg – vélekedett Michael. – A kormányok adatbankjait meg a hivatalos egészségügyi nyilvántartásokat ellenőriztem, de az utóbbiakat csak akkor, ha feltétlenül muszáj volt. És persze az sem mindegy, hogy miféle kórházról van szó. Ha például egy jótékonysági alapítvány tartja fönn, akkor szinte biztos, hogy nem találkoztam vele. Ugyanez a helyzet, ha valamelyik cég a tulajdonos.
Michael hirtelen elhallgatott. Valami mintha motoszkálni kezdett volna az agya leghátsó rekeszében, azonban ez a valami egyelőre nem volt hajlandó felfedni magát. Amit Tom elmesélt, az magyarázatot adhatott arra, miért nem akadt rá a kutatásai során a zulu tünde adataira. Azonban itt most valami másról volt szó… Gyerünk, dobozfejű – biztatta magát –, törd egy kicsit azt a begyepesedett agyadat, van itt még valami… De micsoda?
– Az a baj, hogy oda akar menni a harcosaival, és lerombolni azt a helyet – mondta gondterhelten Tom, aztán megpróbálta elmagyarázni Shakala logikáját.
– Semmire sem menne vele! – rázta a fejét Michael. – Nagyon is elképzelhető, hogy másolatot készítettek azokról a nyilvántartásokról, és valahol máshol tartják. Mostanra a vércsoport-adatai akár fél tucat helyre is elkerülhettek világszerte. Teljesen hiábavaló erőfeszítés lenne lerombolni azt a laboratóriumot. Ó, a pokolba is, hiszen a vércsoportról szóló adatokat önmagukban amúgy sem lehet fölhasználni a rituális mágiához, vagy tévedek? Azt hiszem, maga a vér is kell hozzá.
– Úgy van – sóhajtott Tom. – Az érveid teljesen helytállóak, legalábbis racionálisan szemlélve. De te leszel az, aki megmondja Shakalának…
– Nem ismert föl valakit a támadói közül? Nincs valami feltételezése, hogy kik lehettek? Hogy lehet, hogy az emberrablási kísérlet ténye egyáltalán nyilvánosságra került? Ha jól sejtem, ezen a vidéken nem nyüzsögnek az újságírók. Akkor hogyan…
– Hé, lassíts, cimbora! – vágott közbe a troll. – Úgy tűnik, az emberrablók helikopteren érkeztek. Shakala két emberét elvesztette, a támadók viszont egyet sem, így a sámán még csak vérmintát sem tudott szerezni tőlük, hogy rituális mágiával kutathassa a nyomukat. Shakalát leütötték, de az emberei résen voltak, elég hamar odaértek és így meg tudták akadályozni, hogy el is vigyék. Éppen csak arra volt ideje, hogy az egyik támadóját szemügyre vegye. Egy fehér fickót. És találd ki, hogy nézett ki! Forradás volt az álla bal oldalán. És azt is mondta, hogy érzett valami… nos, valami „rosszat” a pasas aurája körül. Hogy pontosan micsodát, abban sajnos nem lehet biztos, mivel nem volt ideje körültekintő asztrális észlelésre.
– Vagyis gyakorlatilag biztosra vehetjük, hogy ugyanarról a fickóról van szó – bólintott Serrin – A leírás legalábbis ráillik. Úgy értem, ha csak nem árultad el neki, hogy én mit láttam.
– Ugyan már, azért ne nézz teljesen hülyének! – húzta föl az orrát a troll. – Nem, saját magától adta ezt a leírást.
– Hogy a fenében csinálhatta azt a trükköt, amikor elkaptad? – kérdezte Michael. – Az egyik pillanatban még a grabancát markoltad, a következőben meg már odafönt ült a fán. Serrin, kisfiam, nem ártana, ha te is eltanulnád a módszert.
– Hát, ha csak rajtam múlna… – vonta meg a vállát a tünde. – Tom, azt mondod, ez a fickó mágus. Ezzel szemben pont úgy néz ki, mint egy sámán. Illetve, inkább mind a kettő… Lehet, hogy egyszerűen nem alkalmazhatók rá a hagyományos kategóriák.
– Egyébként az eset úgy kerülhetett be a hírekbe, hogy az egyik miniszterük véletlenségből éppen errefelé vadászgatott – magyarázta Tom. – Illetve, mondjuk inkább, hogy az egyik turistáknak előkészített hacacárén vett részt, jobbról-balról újságírók, középen kamera. Ahogy meghallották a lövéseket, az egész bagázs odacsődült, ahonnan a valódi sztorit sejtették. Micsoda szerencsés egybeesés.
– Mit mondtak? Meg fognak ölni engem? – bökte ki nagy nehezen; Kristen. Még mindig nem tudott magához térni a nagy csapat zulu látványa okozta rémületéből.
– Nem hiszem – mosolyodott el a troll. – Shakala most éppen eléggé, el van foglalva a saját dolgával. Egyébként úgy vettem észre, nem nagyon tetszett neki, hogy a khosza sámánok megjelöltek, amikor náluk jártam. Azt hiszem, az a múlt éjjeli rituálé csak arra volt jó, hogy kicserélje a jelüket a sajátjával.
– Szép kis rituálé… – jegyezte meg Serrin.
– Hát, igen. De azt hiszem, azért tanultam is belőle valamit – tűnődött a troll.
– Valami olyasmi lehet, mint a makimajmoknál – jegyezte meg bizonytalanul Michael.
Serrint teljességgel váratlanul érte ez az észrevétel, amellyel nem tudott mit kezdeni.
– Makimajmok? – kérdezte értetlenül.
– Iii-igen. Úgy értem, szagjelzéseket helyeznek el. Vagyis körbepisilik a területük határait, hogy mindenkinek tudtára adják, az az övék. Ha valaki behatol a területükre, odarohannak, és eltüntetik a betolakodó nyomait a sajátjukkal. Vagy valami ilyesmi.
Michael még mindig nem tudta túltenni magát az álmatlanul töltött éjszaka utóhatásain, és csak későn jött rá, hogy ezúttal bajba került meggondolatlan okfejtése miatt.
– Micsoda? – mordult föl Tom. – Hát azt hiszed, hogy én valami fa vagyok, amit körbe lehet pisilni?!
A haragja azonban csak álca volt: tulajdonképpen jót mulatott magában, amikor rájött, hogy most az egyszer sikerült sarokba szorítania a pergő nyelvű angolt. Elhatározta, hogy ezt a lehetőséget alaposan ki is használja.
– Nem, illetve igen, vagyis hogy ugyebár ez lenne a dolog lényege… – mekegte Michael.
– Te nyamvadt kis senkiházi! – hörögte a troll, és galléron ragadta az angolt, aki a következő pillanatban már a levegőben himbálózott. – Mit tudsz te?! Semmit!
– Bocsánat, nem úgy értettem… – szabadkozott Michael.
– Még azt sem tudod, hogy Afrikában nincsenek is makimajmok! Hiszen azok Dél-Amerikában élnek! Én tudom: láttam egyszer a triden! Ha már mindenképpen körül akarsz pisiltetni valamivel, legalább győződj meg róla, hogy a megfelelő állatot választod, te nyomorék angol!
Tom öblösen fölnevetett, és óvatosan a talajra helyezte Michaelt.
Serrin már éppen azon volt, hogy velük nevessen, amikor észrevette, hogy közeleg az erősítés. Már a lándzsák is éppen elég fenyegetően hatottak, ám hatvan, SMG-kel felfegyverzett zulu, élükön rohamágyúkkal minden eddiginél figyelemreméltóbb látványt nyújtott.
– Őszintén remélem, hogy marad még valami nyom vagy bizonyíték a mi számunkra is a helyszínen, mire ezek a srácok végeznek a bulival – sóhajtotta.
20
Két órája gyalogoltak a tűző napon. Lassanként elérték tűrőképességük határát. Verejtéktől síkos tenyérrel markolták puskájukat, testükön patakokban folyt az izzadság. Kristen azt tekintette központi kérdésnek, vajon megtarthatja-e a fegyvert, ha véget ér ez a furcsa kaland. Nem jönne rosszul otthon egy pisztoly. Ahol még élelemre sem mindig akadt pénz, csak a bandafőnökök engedhették meg maguknak, hogy saját lőfegyverük legyen.
– Nézzétek, füst! – mutatott Michael valahová messze előre, a fák közé. – Azt hiszem, arrafelé tartunk.
A bokrok takarásában előrenyomuló felderítők soraiból hirtelen kiáltozás hangzott föl. A többiek futni kezdtek, hogy utolérjék őket.
Az épületekből alig maradt más, mint füstölgő romok. Életnek nyoma sem látszott, keserű füstszag ülte meg a völgyet. A látványból ítélve nagyjából egy nappal azelőtt gyújthatták föl a telepet.
– Kissé elkéstünk – állapította meg szárazon Michael. – Nem hinném, hogy bármit is találnánk még itt. Nem gyanús nektek egy kicsit ez a véletlen egybeesés? Mintha a tulajdonosok kiszagolták volna, hogy valaki kérdőre akarja vonni őket.
– Na jó, de egyáltalán kik azok? – kérdezte Serrin.
– Utána tudok nézni, amint befutunk New Hlobane-be – felelte eltökélten az angol.
Shakala lépett oda hozzájuk, dühtől eltorzult arccal.
– Megjelentek nálam, aztán egyszer csak leég ez a hely. Szerintetek ez véletlen?!
– Nem hinném – válaszolta higgadtan Michael. – De nem gondolod, Herceg, hogy ha valaki vette magának a fáradságot, hogy a földdel tegye egyenlővé ezt a laboratóriumot, nyilván azért szánta rá magát, mert volt itt valami fontos? Esetleg attól féltek, hogy megtalálod!
Minden gúny nélkül használta ezt a megszólítást. A tünde kiengesztelődni látszott, vagy legalábbis elgondolkodott kissé a hallottakon.
Hirtelen fájdalmas kiáltás hangzott föl a közelükben, ám a hang forrását a füstlepel eltakarta. Shakala két embere futva érkezett melléjük, egyikük a sámán füléhez hajolt, és valamit suttogott neki, kezével takarva az ajkát, nehogy véletlenül a körülöttük állók is meghallják. Shakala egyetlen szót vetett oda válaszul, és intett nekik, hogy kövessék.
– Mit mondott? – kérdezte Serrin Kristentől, mivel a lány meglepett arckifejezése arról árulkodott, hogy sikerült elkapnia a lényeget.
– Valami olyasmit, hogy „halottak”… Illetve nem, nem is halottak… Hogy is hívják az ilyeneket? – Homlokát összeráncolva kutatott az emlékezetében a szó után, míg végül megtalálta. – Zombik! – A zuluk Shakala elé rángatták az imént fölfedezett két teremtményt. Zuluk voltak ők is, csontsovány tagjaikat rongyokba burkolták, és ahogyan a felderítők viselkedtek velük, az arra utalt, hogy nem lehettek helybéliek. Testüket sebek borították, egyikük lábszárán gennyes rothadás éktelenkedett.
– Ezek nem zombik – súgta óda Michael Serrinnek. – Soha nem hallottam még ilyen fajtáról.
– Nem említetted, hogy zombiszakértő is vagy.
– Nem kell ahhoz… – kezdte volna Michael, aztán hirtelen elhallgatott.
Shakala ugyanis megragadta az egyik szerencsétlen fejét, és hevesen rázni kezdte. A nyomorult teremtmény nem mutatott semmiféle ellenállást, nem is reagált a történtekre, csak arcán jelent meg fájdalmas grimasz. Shakala elengedte, és bizonytalan képet vágott.
– Láttál már ilyet? – fordult Tomhoz. – Nem szállta meg semmiféle szellem.
Tom megrázta a fejét.
– Egyáltalán nincs lelke – állapította meg a tünde. – A test azonban… Nos, a test élőnek látszik. Nyilvánvaló, hogy nem élőholt. Súlyos beteg, hamarosan el fog pusztulni.
A szánalmas teremtmény térdre hullott, és zokogni kezdett.
– Uram, uram, mondd meg, mit csináljak! Nem tudom, mit tegyek! Nem mondták meg nekem…
A szerzet rémséges kinézetével inkább riadalmat keltett, mint együttérzést. Lábának rothadó húsa körül éhes legyek dongtak.
– A növényeket gondoztam, ahogy meghagyták nekem.
– Itt – felelte zavartan a teremtmény. – Itt lakom…
– És azelőtt hol laktál? – kérdezte a sámán.
Serrin elfordult, hogy ne is lássa.
– Valamiféle drog lehet – mondta Michaelnek. – Talán azokból a bizonyos növényekből állítják elő. Alkaloidák vagy effélék. Nem vagyok túl tájékozott ezen a téren.
– Én sem. Nem vetted észre, hogy mintha növényirtószert permeteztek volna itt szét?
Serrin hátrafordult, és szemügyre vette a vöröses színű talajt maguk körül. Nem voltak árulkodó nyomok, de most, hogy Michael említette ő is észrevette, hogy a fű egy bizonyos, jól látható vonalnál nem terjed tovább. Valaki igen körültekintően és alaposan körbelocsolta a helyet azzal a szerrel.
– De hát miért? Miattunk? Tőlünk félnének ennyire? Michael, ha valamihez értek, hát az az, hogy hogyan vigyázzak magamra, ha egyszer már majdnem bajom történt. A figyelőszellemeim jelezték volna, ha valaki követne bennünket. Ráadásul Shakala is tudná. Azt a tündét annyira feltölti az energia, hogy magam is csak csodálni tudom. Ha más nem is, hát ő egészen biztosan rájött volna, ha valaki a nyomunkban lenne.
– Éppen elég, ha annyit megtudtak rólunk, hogy Zuluföldre készülünk – érvelt Michael. – Onnantól már nem is kellett követniük bennünket. Ezen kívül mondd csak, egészen biztos vagy benne, hogy a saját figyelőid tényleg annyira jók?
– A szellemekre! – kiáltott fel hirtelen Serrin, félbeszakítva a beszélgetés fonalát. – Teljesen elment az eszünk?
Michael görbe tekintettel méregette, titkon számítva rá, hogy azért hamarosan magyarázatot is kap erre a váratlan kirohanásra.
– Arról volt szó, hogy egy nosferatut keresünk, nem? Ha jól tudom az efféle teremtményeknek szoktak lenni bábjaik, akiket teljes mértékig ők uralnak és irányítanak… Olyan zombiféleségek. Legalábbis a legtöbbjüknek.
– Igen, erről én is hallottam. Bábjaik vannak. Mint ezek a szerencsétlenek itt. Ám akkor miért lenne szüksége egy ilyen laboratóriumra, ahol növényeket termeszt és drogokat állít elő belőlük, amelyekkel zombivá teszi őket, ha egyébként is képes rá, hogy szolgákat kreáljon magának? Egyáltalán miért lenne szüksége rájuk éppen itt? – tűnődött Michael.
– Lőjenek agyon, ha tudom! – Serrin panaszosan elhúzta a száját.
Michael már éppen válaszolt volna valami elméset, ha meg nem dermeszti az egyik szerencsétlen lény vérfagyasztó ordítása. Shakala mágia segítségével próbálta föltérképezni az agyát, illetve azt, ami megmaradt belőle.
– Nem hiszem, hogy sokra menne vele – állapította meg lemondóan Michael. – Kotorászhatunk egy kicsit a romok között, ha akarod, de lefogadnám százezer nujenbe meg egy csörgőkígyó gonoszabbik felébe, hogy úgysem találunk semmit.
Megvonta a vállát, azután folytatta.
– De most már legalább valamivel többet tudunk. Nyilvánvaló, hogy ugyanaz próbált elrabolni téged, aki Shakalával is megpróbálkozott. Ráadásul ismerték azt a titkos információt a vércsoportjával kapcsolatban, és van valami közük ehhez a helyhez is. Gyanítom, hogy ők lehetnek a tulajdonosai, ha megtehették, hogy egyszerűen porig rombolják. Meg fogom próbálni kideríteni, kié lehetett a laboratórium. Ami pedig téged illet, a legjobb lenne, ha fölkeresnéd azt az újságíró hölgyismerősödet odahaza New Yorkban, és megkérdeznéd, van-e valami ötlete az ilyen éjszakai vérszívókkal kapcsolatban. – Az angol arca váratlanul megrándult, majd széles vigyor ült ki rá. Győzedelmes mosollyal vállon veregette barátját.
– Rájöttem, mi az, ami zavar, amióta csak megérkeztünk! – jelentette be. – Az egyik név azon a bizonyos listán, ugyebár, a Squeeze-ből származik, Londonból. Az ottani lakosokról sincsen hivatalos adat. Céges adatok viszont vannak! És csak egyetlenegy olyan céget ismerek, amely a Squeeze-ből toboroz munkásokat.
Michael kihúzta magát, és a vigyora, ha lehet, még elégedettebbnek hatott.
– Vagyis nincs más dolgom, mint kideríteni, kié ez a hely, és egyben kinek lehet hozzáférése a British Industrial munkásainak nyilvántartásához. Az egyik értesülés alátámasztja a másikat. Ebből szépen levezethetjük… Azt hiszem, kérek egy kis segítséget Geraint részéről is. – A hangja hirtelen izgatottá vált. – Ó, a fenébe! – jegyezte meg.
Serrin kérdőn nézett vissza rá.
– Majd' elfelejtettem, hogy az az istenátka éppen valami igazgatóhelyettes annál a cégnél mostanában! – magyarázta az angol.
Gondolatai előrefutottak néhány lépést: hirtelen rájött, kinek a tulajdonában lehet a cég, így hát azt is tudta, hogy megpróbálni betörni az ő rendszerükbe többé-kevésbé egyenértékű azzal, mintha a saját kezével írná alá a halálos ítéletét.
Magellan jóval azelőtt érkezett New Hlobane-be, hogy Serrin és a többiek eljutottak volna a laboratórium romjaihoz Babanangóban, de kellett egy kis idő, amíg újból a nyomukra akadt. Elég sok pénzt kellett szétosztogatnia, hogy megtalálja őket. Azt is megtudta, hogy az angol kiberdekkje még mindig az Imperial Szállóban van. Nyilván visszajönnek érte, vagyis nem szükséges, hogy a dzsungelben kóvályogjon utánuk. Ám amint tudomást szerzett róla, mi az úti céljuk, nyomban szinte biztos volt benne, hogy megtalálják a laboratóriumot. Arról azonban fogalma sem volt, hogy Luther elrendelte az egész objektum lerombolását, jóval azelőtt, hogy odaérhettek volna.
A tünde szinte pánikba esett. Biztos, hogy megtalálják a bizonyítékot: a növényeket, a drogot, a zombikat! A kutatás dokumentumait. Erre eddig gondolni sem mert. Vadul reménykedett benne, hogy mindez még nem történt meg, és kétségbeesetten hívta a laboratórium számát a szállodai szobájában lévő készülékről.
– A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható – jelentette az automata hangja. – Az összeköttetést megszakították.
Magellan hitetlenkedve bámult a telekom képernyőjére, meglepetésében még válaszolni is elfelejtett, csak ült némán. Tudta, hogy a szám nem szerepel egyetlen nyilvántartásban sem. Jenna persze enélkül is megtalálhatta, de hogy megszakította volna? Az ilyesmi nem rá vall. Fölhívta hát a helyi telefonközpontot, és a lehető legudvariasabb hangján tudtára adta a kezelő hölgynek, hogy vészhelyzet állt elő, és sürgősen el kell érnie azt a számot.
– Sajnálom, uram, de a kapcsolatot megszakították – felelte határozottan a nő.
Magellan öklével az asztalra vágott, és hangosan átkozódott. Aztán átfutotta az aznapi híreket a triden, de nem talált semmit, ami kapcsolatba hozható lett volna a laboratóriummal Babanangóban.
Lehet, hogy Luther már el is tüntette a nyomokat? – tűnődött magában. – Ez aligha volna lehetséges. Hacsak, hacsak… Hacsak nincs minden együtt, amire szüksége volt.
Magellan úgy érezte, mintha áramütés érte volna. Jenna nem sejtette, hogy Luther már ilyen közel járhat. Mint ahogyan nem sejtette Magellan sem.
Vajon hagyott egyáltalán valamit? – törte tovább a fejét. – Bármiféle bizonyítékot?
Sutherland egészen biztosan megtalálja Luthert. Elég jó hozzá. Ki fogja deríteni, kié volt a laboratórium. Luthert meg kell állítani.
Éppen arra gondolt, hogy fölhívja Jennát, amikor hirtelen tudatosult benne, hogy Luther már elhagyta a laboratóriumot. Eszerint tehát sürgősebb dolga is akad: először is csapdát kell állítania.
Niall majdnem huszonnégy órát aludt egyhuzamban. Álma azonban nyugtalan volt: verejtékezve forgolódott ide-oda a fekhelyén, dobálta magát, érthetetlen szavakat mormolt. Fekete karikákkal a szeme körül ébredt, és semmivel sem érezte pihentebbnek magát, mint azelőtt. Mágikus érzéke megmutatta neki a szövetséges szellemet, ahogy a barlang bejáratánál őrködött, avatatlan szemek számára láthatatlanul.
– Hol vagyok? – motyogta Niall. – És mióta vagyok itt?
– Egy álló napja és éjszakája – felelte Mathanas. – Itt biztonságban lehetsz. Senki nem követett bennünket. Vagy legalábbis nem többen, mint egyébkor. Megfelelően elrejtőztünk. Nem kell aggódnod.
– Mit mondanak az őrzők? – kérdezte Niall. Jóllehet, ő maga idézte meg őket, de a vele szövetségben, lévő szellem hatalma olyannyira áthatotta őket, hogy Mathanas szinte a szemükkel látott, a fülükkel hallott.
– Még mindig Afrikában vannak, Erős sámáni jelenlétet észleltem a közelükben. Az őrzők nem követték őket – magyarázta a szellem. – Túl veszélyes lett volna. Könnyen fölfedezhették volna őket. A csoport járt Luther kutatási centrumánál is, de azt addigra már kiürítették és lerombolták. Még az aura sem maradt meg belőle.
– Nem hiszem, hogy ezt Luther miattuk csinálta volna – jegyezte meg a tünde. – Azt hiszem, nem is tud róluk. Sőt: biztos vagyok benne.
Mathanas nem felelt.
– Mostanra már nagyon közel járhat a céljához – tűnődött Niall. – Nyilván azért rombolta le a laboratóriumot, mert már nincs szüksége rá. Vagyis végzett a kutatással. Ez pedig azt jelenti, hogy alig néhány napunk maradt. Talán még annyi sem. Indulnunk kell.
Ezek a szavak többet jelentettek, mint első hallásra bárki feltételezhette volna. Niall arra készült, hogy elhagyja az otthonát, a hazáját, Tir na nÓg csodás és mágikus vidékét, amelyet annyira szeretett, és elveszítsen mindent, amije még megmaradt. Mathanas tisztában volt vele, hogy ez a csapás akár halálos is lehet a tünde számára.
– Ne siessünk annyira! – felelte. – Előbb meg kell bizonyosodnunk róla, hogy senki nem követ bennünket.
– Erre most nincs időnk! – ellenkezett Niall.
Tudta, mit kíván tőle Mathanas: hogy hosszú, értékes órákat töltsön el rituális mágiával, csalárdság és megtévesztés hálójába burkolja magát, hogy félrevezesse, aki a nyomába szegődne.
– Muszáj megtenni – csitítgatta a szellem. – Nem csak azért szálltál szembe a viharral, hogy a Luther elleni harchoz erőt meríts belőle. Itt van, az üstben. Ám ami körülveszi, annak is erősödnie kell még.
– Mathanas, ígérj meg nekem valamit! – kérte Niall. Hangja most szinte nyugodtan csengett, engedve, hogy a szellem megérezhesse beletörődését.
Mathanas némán várta, mi következik.
– Ha megtaláljuk, és úgy fordulna a helyzet, hogy rám is rám tudná kényszeríteni azt az eleven halált, amiben mesterkedik… ígérd meg, hogy engem ölsz meg elsőnek!
– Sajnos, nem tehetem – felelte halkan a szellem.
A tünde vállat vont. Valójában nem is számított másféle válaszra.
– Nos, gondolom, a legjobb lesz, ha minél előbb túlesünk rajta – jegyezte meg szomorúan. – Ráadásul irtóztatóan éhes vagyok.
Maga is megdöbbent rajta, mennyire nevetségesen hangzik mindez. Szinte elnevette magát.
– No tessék. Itt állunk, akkora hatalommal a kezünkben, amelyért a Fölébredtek többsége képes lenne akár gyilkolni is, én meg nem vagyok képes ideteremteni egy kancsó tejet meg egy karéj kenyeret, hogy legalább tisztességesen megtömhessem a hasamat. Micsoda képtelen marhaság!
A szellem elmosolyodott.
– Mindjárt utánanézek, mit tehetnék az ügy érdekében – mondta, és elsuhant.
Késő délután értek Babanangóba. Shakala Tomot kivéve alig szólt hozzájuk. A két sámán még mindig tartózkodóan viselkedett egymással, és ahogy fej fej mellett álltak, valahogy úgy festettek, mint két antilopbak, amelyek megállapodtak egymással, hogy egyelőre nem akasztják össze az agancsukat. Tom tiszteletben tartotta a tünde területi igényét, Shakala pedig tudomásul vette a troll jelenlétét. Mégis mintha a feszültség apró szikrái pattogtak volna kettejük között, így aztán Serrin egyáltalán nem bánta, amikor Shakala végre búcsút mondott nekik, meghagyva néhány harcosának, hogy kísérjék el őket a város pereméig.
Mire végre fogtak egy taxit, hogy elvigye őket a repülőtérre, Serrin már alig állt a lábán. Michael kinézte magának a New Hlobane-be induló járatot, és bármennyit hajlandó lett volna kifizetni, hogy föl is jussanak rá. Úgy tűnt, a dekás túlkerült a fáradtság mélypontján, és ettől titokzatos módon mintha új erőre kapott volna: no persze, hajtotta a lelkesedés, hogy minél előbb viszontláthassa a Fuchiját, és utánajárhasson annak, amit a fejébe vett. Serrin vásárolt egy palack gyümölcslét, és Kristennel a sarkában éppen idejében loholt keresztül a beszállókapun, hogy még elérjék a repülőgépet.
– Piszok szerencsénk volt – tudatosította bennük Michael a jó hírt. – Ha nem kapjuk el ezt a gépet, az azt jelentette volna, hogy itt kell töltenünk az éjszakát. Esetleg hajnalig zötykölődhettünk volna valami buszon. Nem nagyon van vesztegetni való időnk.
Serrin mormogott valamit beleegyezésül. Boldogtalan arccal igyekezett fölkészíteni magát az újabb megpróbáltatásokra, amelyek a helyi légi közlekedés megtestesítőjeként megjelent repülő rozsdatemető fedélzetén vártak rá.
– Mondd csak, ha ez az ország tényleg olyan gazdag, akkor hogy lehet, hogy nem képesek keríteni valami normális repülőgépet? – próbálta túlkiabálni a motorok jajgató zaját.
– Turisták vagyunk, öregfiú – felelte hanyagul Michael. – Éppen annyit nyersz is az üzleten, mint amennyit veszítesz rajta. Ráadásul ma már szinte senkit nem esznek meg szafari közben. Lehet, hogy így próbálják behozni a lemaradást. Végül is valami helyi rémségre csak szükség van, nem? Különben senki se jönne ide.
– Hát te nem vagy normális! – tört ki méltatlankodva a tünde.
– Persze, hogy nem – vonta meg a vállát Michael. – Senki nem normális a családunkban. Bizonyára öröklődik, nemzedékről nemzedékre. Máskülönben mit gondolsz, mi a rákért lennék itt?
Serrin visszaült a helyére, és nem is szólalt meg többet. Nemsokára elszunyókált, és nem is tért magához, amíg az aszfalthoz ütődő gumi ismerős zökkenése föl nem ébresztette. Nem tudta volna megmondani, hányszor érezhette ugyanezt az elmúlt néhány, hajszolt napon és éjszakán. Álmosan körülpillantott; tekintete Tomon állapodott meg.
A troll mozdulatlanul ült, arcán távoli kifejezéssel. Serrin csak most jött rá, micsoda erőfeszítésébe kerülhetett, hogy ne rontson rá Shakalára, amikor alkalma nyílt rá. A Medve, ha felbőszítik, dühöngeni kezd. Serrin csak egyetlenegyszer látott hasonlót: egy cajun nőt, még Lafayette-ben. Olyan gyöngéd lélek volt, amilyet még elképzelni is alig lehet, amíg csak meg nem sebesült a bárban, egy lövöldözésben. Akkor viszont még két ork szamuráj is kénytelen volt futni az életéért…
Az elcsigázott kis csoport fáradtan olvadt bele az újabb repülőtér forgatagába, vette át a csomagjait, és szinte gépiesen indult az odakint ácsorgó taxik hosszú sora felé. Mire a sofőr megérkezett velük a város központjába, Serrin ismét ébernek érezte magát. Fáradt volt bár, de nem álmos, és arra gondolt, jól jönne egy kis lazítás.
– Azt hiszem, sétálok egyet a városban. Michael, mi a véleményed?
– Szerintem biztonságban vagy – felelte vidáman az angol. – Úgy látom, a prédánk meglépett. Mostantól kezdve mi üldözzük őkelmét, nem pedig fordítva. Azért ha lehet, maradj inkább a biztonságosabb helyeken, már ha van valami elképzelésed róla, melyek számítanak annak.
– Múltkor már sétálgattunk errefelé. A szellemekre, lehet, hogy csak két napja volt?! Kezdem elveszíteni az időérzékemet.
– Aztán fél tízre itthon légy ám, az esti kakaódra! – vigyorgott Michael. Úgy döntött, hogy elereszti a füle mellett Serrin felszólítását, amely a fulladásos halál azonnali beálltára vonatkozott vele kapcsolatban. Ahogy a taxi bekanyarodott a szálloda elé, vidoran kiugrott a kocsiból, és kifizette a fuvart.
– Én is jöhetek? – kérdezte Kristen Serrintől.
– Hát persze – felelte a férfi, és arcán csintalan mosoly jelent meg. – Gyerünk, szórakozzunk egy kicsit! Ránk fér. Hé, cimborák, később találkozunk!
Azzal odaintett Michaelnak és Tomnak, ahogy a taxi kikanyarodott vele és Kristennel a szálloda elől.
Tom aggódó arcot vágott, amint Michael oldalán belépett a szálloda előcsarnokába.
– Nem tetszik ez nekem – mormolta. – Elvileg azért vagyok itt, hogy megvédjem, de még csak a közelébe se mehetek, mert útban lennék!
– Végül is megtehetnéd, hogy bérelsz egy taxit, és meghagyod a vezetőnek, hogy kövesse őket – vihogott Michael. – Huhú, mint a filmekben! Lazíts már, cimbora! Nem lesz semmi bajuk!
Tom megbántott arccal pislogott vissza rá.
– Ne haragudj, barátom, nekem most muszáj a munkámmal foglalkoznom – mentegetőzött az angol. – Bekapok valamit, aztán nekiállok kideríteni, kinek a tulajdonában lehetett az a bizonyos laboratórium. Van valami terved a nap hátralévő részére? Ha van kedved, beülhetsz hozzám. Igaz, most nem számítok komolyabb problémára, ezzel együtt nem bánnám, ha lenne valaki a környéken, arra az esetre, ha mégis beleszaladnék valami gorombább fajta jégbe. Ha azt látod, hogy gőz tör elő a fülemből, légy olyan jó, és cibáld ki belőlem a csatlakozót!
A troll elmosolyodott.
– Kaphatok valamit enni? – kérdezte óvatosan.
– Persze, haver, sose tartóztasd meg magad! A vendégem vagy!
Michael megkönnyebbülten vigyorgott. Ügy érezte, mintha lassanként kezdene egyre jobban kijönni a megtermett trollal. Azt is észrevette, hogy Tom úgy érzi, fontos szolgálatot tett nekik azáltal, hogy megnyerte Shakala jóindulatát. Máris nem viselkedik vele olyan kimérten, mint azelőtt.
– Jó volna tudni, hová vezet mindez – jegyezte meg a troll a liftben, miután Michael átvette a dekkjét a szálloda értékmegőrzőjében.
– Tudja a halál – vont vállat az angol. – Talán kérdezd meg Nostradamust.
– Az kicsoda? – Tom egészen összezavarodott.
– Közepes képességű rendszergazda odaát, a Seahawksnál. – Michael valósággal gurult a nevetéstől, annyira tetszett neki a saját, kissé butácska vicce.
A troll értetlenül szemlélte.
– Komolyra fordítva a szót – folytatta a dekás –, sajnos, fogalmam sincs, hová vezet ez az egész. Őszintén mondom. De adj nekem néhány órát, és pár lépéssel megint közelebb kerülünk a megoldáshoz!
Serrin már előre sejtette, hogy nem lenne szabad megpróbálkoznia a fűszeres marhatokánnyal a klubban. De hát olyan oldottan érezte magát: hallgatta a zenét, kortyolgatta az italát, nevetgélt és beszélgetett Kristennel, és általában véve megpróbált elfeledkezni a mindannyiukat nyomasztó gondokról. A nehéz étel azonban föladta a leckét az emésztésének.
– Bocs, Kristen – szólalt meg hirtelen, és fölpattant az asztaltól. – Mindjárt jövök!
A bélrendszere ugyanis félreérthetetlenül a tudtára adta, ideje volna minél hamarabb fölkeresnie az urak számára fenntartott kis helyiséget.
Hirtelen támadt problémája annyira lefoglalta, hogy nem is vette észre mágikus figyelőrendszere kétségbeesett vészjelzését. Éppen kilépett a fülkéből, valamivel elégedettebb arccal, mint néhány perccel azelőtt, és a kézmosóhoz indult, amikor valaki durván berúgta az ajtót. Két, Predatorokkal fölfegyverzett fickó jelent meg, akik néhány végtelenül hosszú másodpercig fenyegetően bámulták; arcuk semmi jót nem ígért. Intettek neki, hogy tegye a kezét a tarkójára, ő pedig nem volt abban a helyzetben, hogy ellenkezzen velük. Fegyvercsövet szorítottak a hátának, és végigvezették a külső helyiségen, el a piszoár mellett ácsorgók meglepett csoportja mellett. A helyiség végében nyílt egy másik ajtó is, így nem vágtak át a báron, hanem az épület hátsó részében, egy használaton kívüli mellékfolyosón taszigálták keresztül, ahol beporosodott, üres palackok hevertek némán a fal mentén. A szabad ég alá nyíló ajtó mellett újabb két fickó várakozott, ezúttal SMG-ket markolva.
A rohadt életbe – gondolta Serrin elkeseredetten. – Nem kellett volna megkockáztatnom, hogy a városban mutatkozzam ma este. Nyilván tudják, hogy Umfoloziban jártunk, és a lehető leggyorsabban meg akarnak szabadulni tőlem!
Már éppen arra gondolt, hogy megkockáztat egy utolsó, öngyilkos varázslatot, és amennyit csak lehet, magával visz a halálba ezek közül a gonosztevők közül, ám ekkor eszébe jutott, hogy Kristen még mindig ott ül a bárban. Ha rájön, hogy hiába vár a férfi visszatértére, remélhetőleg elrohan majd Michaelért és Tomért. Lehet, hogy a játszmának még nincs vége. Nem tudatosult benne, de abban a pillanatban, ahogy a lányra gondolt, az öngyilkosság máris nem látszott olyan hívogató lehetőségnek.
A két izomfiú a fegyvercsővel belökdöste öt egy járó motorral várakozó limuzinba, majd a kocsi kikanyarodott a főútra.
– Ne is próbálj dörömbölni vagy kiabálni, ha megállunk a pirosnál! Úgysem hallja meg senki. Az ajtók és ablakok hangszigeteltek is, nemcsak golyóállóak – szólalt meg egy hang a sötétben.
Serrin körülnézett, próbálta erőltetni a szemét. Megismerte azt a fegyverest, aki belökdöste az autóba, a hang azonban nem tőle jött. Annál is inkább, mivel minden kétséget kizáróan egy tünde hangja volt. Hirtelen észrevette maga mellett a sötétségbe burkolózó alakot, aki most feléje hajolt.
– Bocs, mágus – folytatta szenvtelenül a fickó. – Azt hiszem, nem igazán tudsz még eligazodni ebben a városban.
A tünde mondott valamit a vezetőnek. Amint oldalt fordult, éppen egy utcai lámpa alatt suhantak el, és a fölvillanó fényben Serrin megláthatta szikár arcának vonásait. Amerika tündéi aligha büszkélkedhettek ehhez hasonló vörös hajjal, akcentusa viszont Tir Tairngire-ből valónak mutatta. Tir Tairngire? A tünde enklávé neve azonban mindeddig nem bukkant föl Michael listáin. Vadul kívánta, bárcsak valamivel előbb jutott volna eszébe mindez.
– Vagyis rendelkezem a megfelelő vércsoporttal – szólalt meg lassan és nagyon körültekintően.
A másik tünde ekkor megnyomott egy gombot a jobb kezével. Vastag üveglap csúszott elő hangtalanul, elválasztva őket a vezetőüléstől.
– Azt hiszem, szívesen venném, ha egy kicsit többet is beszélgetnénk erről – mondta mosolyogva a vörös hajú tünde.
Serrin érezte, hogy bal oldalába fegyvercső nyomódik.
– De ez a hely valahogyan nem alkalmas rá – folytatta a férfi. – Talán majd később, valahol máshol. Ha benyúlsz abba a tartóba magad előtt, egy kis műanyag poharat találsz némi kékes folyadékkal. Az íze egészen tűrhető. Javaslom, hogy idd meg. Egyszerű nyugtató van benne. Csak biztosak akarunk lenni benne, hogy utólag nem tudsz majd visszaemlékezni, milyen úton is jutottunk el oda, ahová viszünk.
Serrin tétovázott.
– Légy jó fiú, és idd meg! – A lágy tünde hang mintha egy leheletnyivel élesebbé vált volna.
Serrin rájött, hogy nincs más választása. Két perc sem telt el, és az utcai lámpák kezdtek összemosódni a szeme előtt, mint valami őrült kaleidoszkóp ábrái, aztán ráborult a bányamélyi sötétség.
21.
A feje rettenetesen hasogatott, ezerszer rosszabb volt, mint a legborzasztóbb migrén. Mintha hideg ködön keresztül látta volna a világot. Tudta, hogy késő van, de a drog teljesen összezavarta az érzékelőrendszerét. Érezte, hogy a szíve sokkal gyorsabban ver a megszokottnál. Ó, a nyavalyába – állapította meg sóhajtva –, mindjárt kezdődik a szokásos vallatási procedúra. Ósdi trükk: nem engednek aludni, hogy megtörjék az ellenállásomat.
Serrin fölült a kempingágyon, és körülnézett a szobában. Nem sok mindent látott: az ócska összecsukható ágyat, egy asztalt meg egy rogyadozó széket. A mennyezetről csupasz izzó lógott le, piszkos fényt vetve a kopár falakra. Összességében véve a legócskább legénységi barakk is török luxusbordélynak tűnt ehhez a szobához képest. A rozoga széken a vörös hajú tünde ült lovaglóülésben, hanyagul a támlára könyökölve, kétoldalt szétvetve hosszú lábszárát. Fölbontott egy csomag cigarettát, és megkínálta Serrint. A mágus habozni látszott, elfogadja-e.
– Ugyan, eredj már! – mondta türelmetlenül a másik tünde. – Ne légy nevetséges! Ha valami drogot akarnék beadni neked, van odakint néhány barátom, akik örömmel segítenének benne.
Serrin elvette a cigarettát. Érdekes, ő is pont ilyet szív. Elfogadta a fölajánlott öngyújtót, és mélyen beszívta a füstöt.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Azt hiszem, itt én vagyok az, aki kérdéseket tehet föl, nem gondolod? De ha akarsz, szólíthatsz Magellannak. Attól tartok, okoztál egy kis kellemetlenséget. Ó, míg el nem felejtem, ha azon jár az eszed, hogy elsüss néhány vacak trükköt a mágiáddal, azt javaslom, hogy máris mondj le az ötletről. Éppen erős mágikus tompítót feszítettünk ki ide. Még a leggyengébb kis varázslat sem működne. Ezen kívül fél tucat megtermett zulu harcos várakozik odakint kézifegyverek elképesztő arzenáljával megpakolva, szóval ne is reménykedj benne, hogy élve kijuthatsz innen.
Serrin meglepődött, mennyire magabiztos a fickó. Talán túlságosan is. Ráadásul szemlátomást egyáltalán nincs nála fegyver.
– Kellemetlenséget? – kérdezte óvatosan.
– Na jó, közelítsük meg a dolgot erről az oldaláról – mondta Magellan, és töltött magának egy pohárnyi vörösbort abból a palackból, amely az apró asztalkán állt, a hamutartó mellett. – Úgy értem, mostanában rengeteget nyüzsögtél olyan helyeken, ahol semmi keresnivalód nem volt. És erős a gyanúm, hogy mindez összefüggésben áll azzal a kis afférral Heidelbergben.
– Nem lenne egyszerűbb, ha megkérdezné, amit tudni akar? – szaladt ki Serrin száján.
A következő pillanatban azonban legszívesebben pofon vágta volna magát a meggondolatlanságáért. Tisztában volt vele, hogy időt kell nyernie, azonban a drog utóhatásai még mindig annyira letompították, hogy képtelen volt logikusan gondolkodni.
– Jobban szeretnék inkább arra rájönni, mi az, amit tudsz, és mi az, amit nem – felelte Magellan.
– Miért? Mi szükség van erre? – kérdezte Serrin.
– Ne próbálj játszani velem, te ostoba! Valaki megpróbált elkapni, de sikerült egérutat nyerned. Most pedig azon vagy, hogy megtaláld az illetőt, és bosszút állj rajta.
– Nagyjából – biccentett Serrin.
A dolgok természetesen nem voltak ennyire egyszerűek, de erősen úgy tűnt neki, hogy Magellan jó előre kitalált minden egyes szót. Ezért aztán úgy határozott, hogy hagyja magát vezetni, előbb-utóbb úgyis kiderül, hová akar kilyukadni.
– Ehhez szükséged volt a troll izmaira és Sutherland agyára – folytatta a vörös hajú férfi. – A dekás utánanézett, hány mágus tűnt el a közelmúltban. Okos ötlet, de kissé kiszámítható. Kezdtétek összekombinálni a részleteket, és találtatok valakit, akinek szintén sikerült elmenekülnie. Elrepültetek Zuluföldre, hogy beszéljetek vele. Tudni akarom, miért álltatok meg Fokvárosban út közben! Ez a részlet nem logikus.
Serrin meglepődött a hirtelen fölfedezéstől, hogy azért Magellan sem tud mindent. A szíve mintha kihagyott volna egy ütést. Ez a tünde tehát nem az eredeti emberrablók közül való, ebben most már biztos volt. Valaki másnak dolgozik. Ezzel együtt nyilvánvalóan többét tud bizonyos dolgokról, mint ő.
– Michael ötlete volt, hogy oda menjünk először, mivel ismeri azt a várost. Szereztünk néhány fegyvert, meg orvosi felszerelést. Szükségünk volt rá Umfoloziban.
– És a lány?
– Nos, az a helyzet, hogy Michael emlékezett arra a kuplerájra, és arra gondolt, hogy ott biztosan nem keresnek bennünket. A csaj meg, hát, emelte egy kicsit a buli fényét. Jár nekem egy kis szórakozás, nem?
Serrin gyűlölte magát ezekért a szavakért, de sejtette, hogy Magellan beveszi ezt a fajta maszlagot. Ha sikerül elkerülnie, hogy minden lapját ki kelljen játszania, lehet, hogy mégis marad valami halvány esélye ebben a halálos pókerpartiban.
Magellan feszült figyelemmel vizslatta az arcát. Serrin nem tért ki a tekintete elől.
– Vagyis csaptatok egy kis bulit – szólalt meg a másik tünde. – Ez azonban még nem magyarázza meg, miért vittétek magatokkal a lányt Zuluföldre. Azt mondod, Sutherland járt már ott korábban is; akkor tehát tudnia kellett, hogy arrafelé nagyjából annyira kedvelik a khoszákat, mint vámpír a fokhagymás pizzát.
A hasonlat nem volt véletlen, ebben egészen biztos volt. Rápillantott Magellanra, hogy tudtára adja, tisztában van ezzel a részletével a történetnek.
– A csaj azt állította, hogy elég sokat tud a helyi viszonyokról. Ismeri a pókokat, a mérges kígyókat, meg ilyesmi. Azt mondta, hogy a hasznunkra válhat, ha magunkkal visszük.
– Egy fenét. Mit tudhat egy kaffir Umfolozi dzsungeléről?!
– A kérdés jogos – bólintott Serrin –, de hát mit csináljak, ha nekünk ezt mondta?
Próbált erőt meríteni abból a kézenfekvő tényből, hogy tulajdonképpen az igazságot mondja.
– Szerintem megérezte a pénz szagát, és kedve szottyant utazgatni velünk egy kicsit – tétte hozzá.
Magellan hosszan, figyelmesen szemügyre vette, majd bólintott.
– Na jó. Rendben van. Vagyis ott tartottunk, hogy elmentetek Shakalához. Mit tudtatok meg tőle?
– Ahhoz éppen eleget látott, hogy le tudja írni nekünk az egyik támadóját. A személyleírás megegyezett az egyik fickóéval azok közül, akik engem is megtámadtak. Egy sebhelyes fazon.
Magellan ismét bólintott, aztán kitöltött egy második pohár vörösbort is, és átnyújtotta Serrinnek. A mágus gyanakodva szaglászta az italt.
– Nem megmondtam, hogy ha be akarnék adni neked valamit, egyszerűbb módját választanám?!
– Jó, tudom, éppen elég egyszer elmondani. Viszont a klubban ettem valamit, amitől a gyomrom fejtetőre állt, és még mindig nem jött egészen helyre. Szerintem te se szeretnéd, ha az öledbe hánynék.
Magellan hátradőlve nevetett.
– Serrin, szavamra, kezdelek egészen megkedvelni! Nem szeretnélek megölni, hacsak nem muszáj.
– Kösz – mormolta Serrin, megkockáztatva egy korty bort.
– Komolyan gondoltam – erősítette meg Magellan. – Nagy kár lenne olyasvalakiért, mint te. Mindez azonban nagyrészt attól függ, hová jutunk ezzel a kis beszélgetéssel.
Olyasvalakiért, mint te. A másik tünde különös hangsúllyal ejtette ki ezeket a szavakat. Serrin gondolkodóba esett, vajon túlélése nem attól függ-e, milyen gyorsan tudja kitalálni, mit is értett Magellan ez alatt. És mialatt megpróbált rájönni erre, egy pillanatra sem feledkezhetett meg róla, hogy minden szavára szigorúan ügyelnie kell. Szemöldöke fölött kövér izzadságcsepp kezdett formálódni, és indult él lassan a szempillája irányában.
Michael alig csatlakozott be, hogy munkához lásson, amikor meghallotta az ajtón kétségbeesetten dörömbölő és kiáltozó lányt. Kétszeres sebességgel csatlakozott ki. Ahogy kinyitotta az ajtót, a lány beviharzott, elszáguldott mellette, és keservesen zokogva Tom karjába vetette magát. Hosszú percek teltek el, mire annyira megnyugodott, hogy legalább nagy vonalakban ki tudják szedni belőle, mi történt.
– Kristen, kérlek, próbálj meg gondolkodni! – mondta elkeseredetten Michael, nem véve tudomást Tom fenyegető pillantásáról. – Csak akkor segíthetünk Serrinen, ha pontosan tudjuk, mi történt vele. Figyelj rám. Gondolkodj erősen… Ki ment be utána a vécére? Láttál valaki szokatlant, olyasvalakit, akit föl tudnál ismerni?
A lány ijedten rázogatta a fejét, és megint sírni kezdett. Michael megpróbálta szóval tartani, hátha ettől megnyugszik kissé, ám csakhamar föladta a próbálkozást, és hagyta, hogy a lány kibőgje magát Tom vállán. Fölkelt mellőlük, töltött magának egy italt, és fölhajtotta. Ettől sem lett jobb semmi. Már éppen azon volt, hogy magából kikelve ordítani kezdjen vele, ám ekkor Kristen motyogni kezdett valamit, amiből Tom gyöngéd irányítása mellett egészen értelmes monológ kerekedett ki.
– Vagyis biztos vagy benne, hogy nem ment vissza a klubba? Ez valószínűleg azt jelenti, hogy egy hátsó ajtón távoztak a vécéből. És ha nem láttál senkit, aki a kinézete alapján kilógott volna a tömegből, ennek az lehet a magyarázata, hogy helyieket béreltek föl a feladatra. Ebből pedig az következik, hogy kell lennie valakinek a klubban, aki tudja, mi történt. Majdnem biztos vagyok benne. A legjobb lesz, ha odamegyünk, és fölteszünk néhány kérdést.
– És a rendőrség? – kérdezte Tom.
– Nem megoldás – csóválta a fejét Michael. – Ne felejtsd el, hogy hamis személyazonosítóval utazunk. Az a vacak darab műanyag talán használható a határon, de nem kockáztathatjuk meg, hogy valaki közelebbről is szemügyre vegye.
Hirtelen mintha eszébe jutott volna valami.
– Figyelj csak, Tom… Serrinnek, ugyebár, volt valamiféle mágikus védelme? Mit tudsz róla? Volt valaha dolgod hasonlóval? Nem tudnád esetleg asztrálisan földeríteni, merre van?
A troll szomorúan rázogatta a fejét.
– A francba, ember, nem szokás a mágikus védelmünket mutogatni egymásnak, csak úgy viccből – dünnyögte. – Még ha ismerném is, akkor sincs elég tudásom a nyomkövetéshez. – Megint megrázta a fejét, ha lehet, még elkeseredettebben. – Ne haragudj, de képtelen vagyok rá.
– De azért legalább megpróbálhatnád! Hátha találsz valamit. Valami nyomot… Semmi sem lehetetlen.
– Még ha nem is lehetetlen, akkor is hosszú, hosszú órákat vesz igénybe. Nyugodj bele, cimbora. Ehhez én kevés vagyok.
A troll nyomorult képet vágott. Sajnos, mint sámán, túlságosan is jól ismerte a saját korlátait.
– Tom, muszáj megpróbálnod! – kérlelte Michael.
Tom mélyet sóhajtott, és lesütött szemmel a padlót kezdte vizsgálgatni.
– Na jó. Megpróbálom. Megteszem, ami tőlem telik. De előre szólok, hogy nem fog menni.
Elengedte a lányt, és tétován az ajtó felé indult.
– Egyedül kell maradnom. Békére és nyugalomra van szükségem – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Kristen, vissza kell vinned engem abba a klubba. Illetve, előbb hadd kérdezzek valamit – kezdte Michael, tétovázva, hogyan tegye föl a kérdést anélkül, hogy megbántaná a lányt. – Mondd csak, nem bámultak meg téged az emberek? Úgy értem, amiért khosza vagy.
Kristen bólintott.
– Akkor talán okosabb lenne, ha nem jönnél be velem. Jobb, ha egyedül próbálkozom. Ha elég pénzt szétosztok, talán sikerül megtudnom valamit. De ha meglátnak téged, és eszükbe jut, hogy nem tetszett nekik, amikor együtt láttak benneteket… Nos, lehet, hogy akkor egész egyszerűen nem hajlandók segíteni Serrinen.
Próbált udvariasan fogalmazni, de úgy érezte, nem sok sikerrel.
– Ne haragudj – tette még hozzá. – Mit csináljak, ha egyszer így van?
– Mintha én nem tudnám – felelte bánatosan a lány.
– Gondolj arra, hogy ha nem lettél volna ott, hogy elmondd nekünk, mi történt, még csak azt sem tudnánk, egyáltalán merre induljunk. Te már megtetted a magadét ebben az ügyben!
Lifttel mentek le az utcára, ahol leintettek egy taxit. Kristen mutatta az utat a klubhoz. Michael kiszállt, kifizette a fuvart, és meghagyta a vezetőnek, hogy vigye vissza Kristent a szállodába. A lány túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy nyugodtan üldögéljen a visszaúton, ezért jobb elfoglaltság híján átkutatta a táskáját a szobája kulcskártyája után. Meglepetésére egy helyett mindjárt kettőt is talált. Egy pillanatig értetlenül bámulta őket, mígnem eszébe jutott, hogy Serrin adta oda neki a sajátját nemrég, mondván, vigyázzon rá helyette.
Mire visszaértek az Imperialhoz, és fölment a szobájáig a lifttel, agyában már formálódott is a terv. Igaz, elég őrült terv volt, de látta, hol tartja Serrin a holmijait, és ha föltesszük, hogy elég pénzt talál, és le is tudja bonyolítani a szükséges átutalásokat…
Michael egy órán belül visszaért a klubból. A pénz szokás szerint jótékony hatással volt az ottaniak emlékezőtehetségére. Hirtelen mindenkinek rémleni kezdett négy fickó, egy helyi utcai banda tagjai, és még azt is meg tudták mondani, melyik városrész a felségterületük. Ezzel együtt sem érezte úgy, hogy bármennyivel is tisztábban látna. A mód, ahogyan a gonosztevők eljártak, egyáltalán nem hasonlított arra, ahogyan Serrint legutóbb megpróbálták elrabolni, vagy akár Shakalát, pedig ez ráadásul ugyanebben az országban történt. Óvatosan kopogtatott Tom ajtaján, de nem kapott választ. Arra gondolt, hogy a troll nyilván olyan mélyen elmerült éber álmaiba, próbálva barátja nyomára akadni, hogy egyszerűen nem jutnak el hozzá a külvilág zajai. Éppen azt fontolgatta, hogy megzavarja-e, hiszen szerette volna megosztani vele az értesüléseit, ám ekkor Kristen rontott ki a folyosóra.
– Azt hiszem, sejtem, merrefelé kellene keresnünk – szólította meg Michael. – A baj csak az, hogy feltehetőleg egy egész banda őrzi.
– Ez se lehet probléma, ha van fölösleges tízezer nujened! – kiáltotta oda neki vidáman a lány, ahogy elsuhant mellette, a szobája felé tartva.
Michael azonban egy mozdulattal becsapta előtte az ajtót, és elszántan nekivetette a hátát. Szúrós szemmel végigmérte a lányt.
– Mi a fenét csináltál? – kérdezte vádlón.
Kristen elmondta neki.
– Úgy látom, mintha nem lennél oda a Humanisokért – állapította meg Magellan. – Hallottam rólad egyet s mást.
Serrin megpróbálta kitalálni, minek köszönhető ez a hirtelen témaváltás. Még mindig nem ment ki a fejéből az a bizonyos néhány szó: olyasvalaki, mint te.
Egy tünde. Én. Ő. Az, aki megbízta az emberrablókat. Tündék.
– Mindenki úgy védi meg magát ahogy tudja – dörmögte Serrin.
– Rohadtul, igazad van – felelte Magellan, kissé talán túlságosan is borízű hangon.
Hirtelen közelebb hajolt hozzá.
– Lássuk csak, mit tudsz még. Sutherland megtalálta már az Umfoloziban lévő laboratórium tulajdonosát?
– Kilencvenkilenc százaléknál tart – hazudta Serrin. – A brit kapcsolata révén juthatott el idáig. A kiindulási pontot az jelentette, hogy a keresett orvosi adatok nem voltak megtalálhatók egyetlen hivatalos adatbázisban sem. Azon a nyomon indult el, hogy kinek lehetett hozzáférése az ilyen adatokhoz.
Újabb találat. Vagyis megint sikerült azt az érzést keltenie Magellanban, hogy többet tud nála.
– Ügyes. Erre nem is gondoltam – hümmögött Magellan.
Lassan fölkelt a székről, mintha csak újabb pohár bort készülne tölteni magának, aztán hirtelen megpördült, galléron ragadta Serrint, és megrázta.
– Ki tudja még rajtatok kívül? – sziszegte.
Serrin tulajdonképpen már számított erre a fordulatra.
– Megtettük a szükséges intézkedéseket – felelte hidegen.
– Miféle intézkedéseket?
– Tényleg azt hiszed, hogy elárulom? Elégedj meg annyival, hogy az információ biztos helyen várakozik arra, hogy az érdeklődő felek kezébe kerüljön, amennyiben bármi történne velünk.
– Rohadék! – morogta Magellan.
Vagyis bevette a mesét. Az első alkalommal ezen a végtelennek tetsző éjszakán Serrin végre kezdte úgy érezni, talán nem lehetetlen, hogy élve megússza.
– Kicsoda? Hogyan? – A vörös hajú tünde teljes erejéből rázta Serrint.
A mágus keményen a szemébe nézett.
– Úgy érted, írjam alá a saját halálos ítéletemet azzal, hogy megmondom? – kérdezte nyugodtan, csaknem szenvtelenül. – Figyelj rám, Michael nem csak egyszerűen jó, hanem utolérhetetlen! Ha megszakadsz bele, akkor sem találsz semmit. Különben is, miért gondolod, hogy olyan hülyék vagyunk, hogy csak elektronikus formában tároljuk?
Magellan elengedte Serrin gallérját. Látható volt, hogy erősen töri a fejét. Valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy a dolgok rosszabbul állnak, mint gondolta volna. Hogy Serrin majdnem mindent tud; de az is lehet, hogy egyenesen mindent. Az egészet, úgy, ahogy van. Ha megöli őt, vagy akár mindannyiukat, azzal sem megy most már semmire. Éppen eleget hallott az imént Serrintől. Nem hivatalos, privát adatbázisokat kutattak át – hát igen, Sutherland híres agya munkába lépett.
Magellan úgy gondolta, most már valóban csak egyetlenegy ütőkártyája maradt. Ahhoz azonban, hogy ezt az egyet kijátszhassa, rengeteg időre lesz szüksége.
– Nos, rendben van, Serrin – mondta, nyugalmat erőltetve magára –, beszéljünk tehát a népünkről.
A város nyomorultul nagy volt, és a troll elképzelni sem tudta, hol is kellene elkezdenie a kutatást. Asztrális megjelenése a kietlen, szürke falak fölött bolyongott. Tudta, mit keres, de hát a szénakazal olyan elkeserítően óriási volt, a tű pedig olyan picike. Ahhoz, hogy megtalálja a tündét, az kellet, hogy asztrális teste belépjen abba helyiségbe, ahol Serrin tartózkodik. Nem tehette meg, hogy az őt eltakaró falakon keresztül próbálja megérezni a jelenlétét, A városban egyébként is több millió épület állt, vagyis ez a keresgélés amúgy is egy örökkévalóságot vett volna igénybe.
Tudta, hogy kell lennie valami nyomnak. Ott van például az a mágikus figyelőrendszer, amelyet a tünde arra használt, hogy ellenségei közeledtét jelezze. Próbálkozott, ahogy csak tudott: asztrálisan belépett Serrin szállodai szobájába, és ott körözött reménykedve, hátha sikerül elkapnia valami nyomot, amelynek útján kapcsolatba kerülhet a mágikus védelemmel. Ez azonban nem vezetett sehová. Serrin sokkal jobb mágus volt nála, így az általa létrehozott védőrendszer elrejtette a nyomát még a segítségére siető troll elől is.
Asztrális formában fölkereste a klubot, de ez az ötlete úgyszintén használhatatlannak bizonyult. Szemügyre vette a klubban tolongók auráját, de semmi egyebet nem látott, mint amire a világ bármely más pontján számíthatott volna egy ehhez hasonló helyen: agresszió, vágy, erőszak visszataszító vegyülete kavargott a felszín alatt. Elkeseredetten próbálta megtalálni a kevéske pozitív energiát a sok rossz között: izgalmat, örömet, talán itt-ott még egy kis valódi szerelmet is, de ezek között sem volt semmi, ami Serrin nyomára vezethette volna. Csalódottan hagyta el a klubot, és odakint kezdett szaglászni. Továbbra sem talált semmit.
Jaj, Serrin, merre vagy? – Tom érezte, hogy lassanként ólmos szomorúság keríti hatalmába. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy a tünde eltűnt, nyoma veszett. A troll tisztán érezte azt a köteléket is, amely a mágus cinikus, nyugtalan lelkét az elkeseredett lányéhoz kapcsolta. Hirtelen rájött, mennyire szeretik egymást, noha ezt eddig ő maga sem gondolta volna. A lehetőség, hogy Serrin haldoklik, vagy talán már meg is halt, és a rá várakozó szerelmet eltapossák, mielőtt még kivirágozhatott volna, mélységes fájdalmat okozott Tom lelkének.
Miközben egész valójával elmerült ezekben a sötét gondolatokban, a troll legnagyobb meglepetésére hírtelen mintha éles harapást érzett volna a tarkóján. Azonnal eszébe jutott Shakala. Asztrálteste jéggé dermedt. Engedte, hogy teljesen kiüresedjen, hogy ne érezzen semmi mást, csak saját létének súlyát.
Ettől fogva pusztán az ösztönei vezették. Egyenesen a halott zóna felé.
22.
Michael már éppen kopogtatni készült Tom ajtaján, ám az ajtó föltárult, mielőtt akár egy ujjal is hozzáérhetett volna.
– Tudom, hol van – közölte a troll, ám ennek ellenére nem látszott sem elégedettnek, sem különösebben lelkesnek.
– Mi is – felelte Michael egykedvűen. – Éppen most indulunk a külvárosba. Erősítést kell szereznünk.
A lány széles mosolyából Tom rögtön kitalálta, bizonyára ő volt az, aki az üzletet összehozta. Azonban nem akart kérdezősködni, éppen úgy, ahogyan Michael sem faggatta őt a részletekről.
– Hé, srácok, lassan többet ültök ebben a kocsiban, mint én magam! – állapította meg az ork sofőr, miközben bepréselték magukat a taxijába.
Ezt követően aggodalmasan tanulmányozni kezdte azt a címet, amelyet Michael nyújtott át neki egy darab papíron.
– Ne vicceljetek! Ezért háromszoros árat kérek! – morogta. – Azon-fölül ha valami kár éri a kocsimat, azt is kifizetitek!
– Emiatt fölösleges aggódnod – bólintott Michael, és egy köteg bankjegyet ejtett a fickó ölébe.
A motor felbőgött, és a taxi beleolvadt az éjszakába.
– Ugye, te is tudod, hogy a mi népünk különleges? – Magellan kutató tekintettel figyelte Serrint. – Születésed óta tudnod kell.
– Attól függ, pontosan mit értesz az alatt, hogy „különleges”? – kérdezte Serrin.
Még mindig azon fáradozott, hogy időt nyerjen.
– Ugyan már! Hiszen mágus vagy. Tökéletesen tisztában kell lenned vele, hogy közöttünk sokkal több a mágikus tehetséggel megáldott, mint a világ bármely más fajának soraiban.
Serrin bólintott. Azt is tudta, hogy egyes helyeken ez a százalék még magasabb: például Tir na nÓg ősi földjén. Mostanra azonban sikerült kitalálnia, hová is vezethet ez a gondolatmenet. Ahhoz, hogy élve megússza, azt kell mondania Magellannak, amit az hallani akar, és ráadásul még meg is kell győznie róla, hogy ez a saját véleménye.
– A mi kezünkben vannak a legfontosabb helyek – folytatta Magellan. – És ez a rend, te is láthatod, remekül működik. A Tirből jöttek osztják a lapokat a többieknek; itt, Zuluföldön, vagy a világ bármely más pontján. Megvédjük a földeket, erdőket és mezőket, a természetet. Máris rengeteg helyen föl kellett használnunk a mágiánkat, hogy helyrehozzuk azt a pusztítást, amelyet a humánok véghezvittek, romba döntve több évezred békés munkáját. A mi technológiánk tisztább, biztonságosabb: egyszóval magasabb rendű. Tudjuk, mit kell tennünk, hogy mindenki jól járjon. Mindenki! Ez eddig érthető?
– Nehezen tudnék vitába szállni vele – felelte Serrin.
– Mi, tündék sokkal előbb itt voltunk, mint mások, és ezzel a legtöbben tisztában is vagyunk. Legalábbis sokan közülünk. Jobban tudunk vigyázni a Földre, már csak azért is, mert tudjuk, hogy egyszer visszatérünk. Az emberiség viszont… Eh! Azt hiszik, büntetlenül megmérgezhetik a vizeket, a levegőt, mindent beszennyezhetnek maguk körül, mert egy cseppet sem törődnek a jövővel. Nekik csak az itt és most számít. Azt hiszik, csak ez az egy kor létezik, ezért aztán nem csak használnak, de egyenesen elhasználnak mindent maguk körül, és rohadtul nem érdeklik őket a körülöttük élők meg az utánuk jövők!
Magellan hangja lassanként ordításba csapott át.
Ez egy megszállott – ismerte föl Serrin. – Nem képes különválasztani az illúziót a valóságtól, a hazugságot az igazságtól, legalábbis ami a megszállottsága tárgyát illeti. Vagyis valószínűleg nem is kell mást tennem, csak egyetérteni vele.
– Igaz. Nap mint nap tapasztaljuk – állapította meg Serrin némi átérzéssel a hangjában.
Ez tulajdonképpen igaz is volt: tényleg úgy gondolta, hogy egyik fajnak sem volna szabad kisajátítania a világot, és köpni mindenki másra.
– Gondold csak végig, Serrin, milyen lenne, ha mi, tündék az ellenőrzésünk alá vonhatnánk az egészet… Az egész kerek világot – suttogta Magellan. – Akkor láthatnánk csak igazán neki a takarításnak, akkor kezdhetnénk csak el valóban a helyükre rázni a dolgokat. Minden olyan lenne, mint egykor… Serrin, ez az, amire a világnak szüksége van, és nekünk, mivel tündék vagyunk, ez a feladatunk, ez a rendeltetésünk!
– Hányszor kívántam, bárcsak így lenne – hazudta Serrin, arra gondolva, hogy a másik tünde nyilván valami ilyesmit szeretne hallani.
Magellan előtte térdelt a padlón, két kezét szinte esdeklőn nyújtotta felé.
– Többé már nem csak kívánság, testvér… Hanem valóság. Valóság!
Nincs az a trideo-igehirdető, aki meggyőzőbben tudta volna kiejteni ezeket a szavakat.
Serrin úgy érezte, most már csupán egyetlenegy dolog maradt, amire fényt kell derítenie.
Az utcai lámpák nagy részét már kilövöldözték, az épületek közül pedig sok összedőlt, elmállott. Mintha egy hajdani háborús zóna elfelejtett romjai között jártak volna. A hely csöppet sem hasonlított mindarra, amit eddig láttak Azániából, és ez a kontraszt szinte sokkoló volt. A taxi dohogva megállt.
– Ennél tovább nem megyek – jelentette ki az ork sofőr. – Még nem szereltettem golyóálló üveget a pofámra. Most már elég a buliból, elviszlek inkább benneteket valami normális helyre, rendicsek? Kaja, pia, fű, csajok, vagy akár fiúk, ahogy jobban szeretitek. Tudok egy csomó jó helyet. Éppen elég hülyék vagytok, hogy idáig is elhozattátok magatokat.
– Egészen biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk? – kérdezte Michael Kristentől.
A lány bólintott.
A férfi előhúzta az ölében tartott Predatort.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, miért csinálom ezt – mondta bizonytalanul, miközben átadta a vezetőnek a megígért összeget.
– Figyelj csak, cimbora, megtennéd, hogy valahol a közelben, biztonságos helyen várakozol ránk? – jutott eszébe hirtelen. – Kapsz még ötszázat, ha hajlandó vagy egy órán keresztül itt maradni. Ha nem találkoznánk, gyere el az Imperial Szállóba holnap reggel. Az összeg felét akkor is megkapod, ha nem lesz rád szükség, pusztán csak a várakozás fejében.
– Na persze, titeket kinyiffantanak, én meg frászt se kapok – morogta az ork, – Aztán még itt is üljek érte, mint vak patkány a csapdában, és várjam meg szépen, amíg nyakon csípnek.
Michael újabb bankjegyet nyújtott át neki.
– Tessék, az előleg. Nos, akkor hol találunk meg?
– Visszamegyek két sarokkal, az utolsó lámpáig, amelyik még működött. Ennél közelebb nem vagyok hajlandó várakozni! De ha netán lövöldözést hallanék a közelemből, már itt sem vagyok!
– Megbeszéltük! – csapott a tenyerébe Michael, majd kiszállt a kocsiból.
Kinyitotta a hátsó ajtót, hogy Kristen és Tom is kikászálódhasson. A taxi gázt adott, és csikorgó kerekekkel befordult a sarkon.
– Mintha nem nagyon élvezné a helyi klímát – dörmögte Tom.
– Hát, ami azt illeti, én sem – sóhajtott Michael.
Féloldalt a troll kezében tartott SMG-re pislantott, de ettől sem nőtt számottevően a biztonságérzete.
– Kristen – fordult a lányhoz –, ha nem működik a terved, akkora bajban leszünk, mint még soha.
– De hát megmondtam – szabadkozott a lány. – Indrának van itt egy unokatestvére, akinek van egy másik unokatestvére, és éppen elég pénzt kifizettünk… Itt lesznek, hidd el!
Szinte végszóra mintha sötét alakok kezdtek volna kiválni az elhagyatott sikátor feketeségéből. Nagyjából egy tucatnyian lehettek. A fegyvereik nem képviseltek ugyan valódi minőséget, a mennyiségük azonban meggyőzőnek látszott. Michaelt végül is a rohamágyú látványa nyugtatta meg. Ám mielőtt még hangot adhatott volna elégedettségének, biztos, ami biztos, sietve az orra alá nyomtak egy pisztolycsövet.
– Tízezer, kockafejű! – morogta a törpe. – Méghozzá előre! A dokinak is te fizetsz, ha valakit foltozni kell. A halottakért további ötezer, fejenként. Tudod: a családnak.
No persze: a családi összetartás. Másképp hogyan is keríthettük volna elő ilyen rövid idő alatt ezt a kis hadsereget – gondolta Michael. – Talán még úgy is megérné, ha a dupláját kellene kifizetni érte.
Habozás nélkül átnyújtotta a borítékot.
– Itt van, az utolsó centig – tette hozzá készségesen.
A törpe aprólékosan végigszámolta a teljes összeget. Az arckifejezése arról árulkodott, talán nem is bánná kifejezetten, ha valamennyi hiányozna belőle.
– Szóval, hol az a bizonyos hely?
– Erre – mutatta Tom.
Csukott szemmel is odatalált volna. Akárha neon jelzőfénnyel világították volna ki azt a házat.
– Képzeljük csak el – Magellan félig lehunyta a szemét mondjuk, hogy van valaki, akinek hatalmában áll megtenni. Mondjuk, hogy megvan rá az eszköze, amellyel biztosíthatja, hogy mi, tündék visszakapjuk, ami bennünket illet. Csak maradj csöndben, és képzeld el!
– Nem megy – vallotta be Serrin.
Két kezét összekulcsolta, és aggódó arcot vágott, mint akit valóban bánt, hogy nem tudja elképzelni.
Magellan gyanakodva hunyorított.
– Úgy értem, hogyan tehetné ezt bárki? – magyarázkodott Serrin. – Hiszen tulajdonképpen erről beszélünk, nem?
Magellan szúrós arccal végigmérte.
Serrin elkeseredetten bámult vissza rá, mintha azt mondaná, „persze, persze, ez mind szép, pont ezt szeretném én is, és tényleg annyira akarok hinni benne, és hinnék is, ha érteném, miről van szó; kérlek, bízz bennem”.
– Nos, rendben van – mondta Magellan lassan. – Tételezzük fel, hogy létezik valamiféle módszer a humánok megváltoztatására. Amellyel lecsendesíthetjük őket. Amelytől tanulékonyabbak lesznek. Ellenőrizhetőbbé válnak. Valami, ami képes fölvenni a harcot a bennük rejtőző ostoba erőszakkal… És békét teremt közöttük. Nem lesz több harc. Nem rombolják le többé, amit létrehoztunk. El tudod ezt képzelni?
– Drog? – kérdezte Serrin, mintha csak hangosan gondolkodna.
– Ugyan! Sokkal jobb annál. A hatása tartós. Örökre megmarad… Beépül a génekbe, testvér.
– De hát nem értem, hogy.
– Nem is kell értened! Egyszerűen csak el kell hinned. – Magellan hangja suttogásból üvöltéssé erősödött. – Mert igaz! Mert ez a valóság!
– Hiszek neked! – jelentette ki lelkesen a tünde. Úgy vélte, nem lenne okos döntés továbbra is a kételyeit hangoztatni. – De még most sem értem, miért hoztál ide. Mi köze ennek az egésznek ahhoz, hogy megpróbáltam kinyomozni, ki akart elrabolni? Úgy értem, tulajdonképpen csak ezt szerettem volna megtudni.
Magellan lassan bólintott, közben az alsó ajkába harapott. Látszott rajta, megpróbálja eldönteni, mit is feleljen erre a kérdésre.
– Nézd… Az a tünde, aki el akart raboltatni… Nos, vannak bizonyos szükségletei. Különleges elvárásai. De hát ezt már mind tudod. Azt hiszed talán, hogy örömmel teszi? Azt hiszed, kedvét leli a saját fajtája Iegyilkolásában? Ó, testvér, ha tudnád, mennyi fájdalmat okoz ez neki. Soha nem tenne ilyet, ha nem volna muszáj. De nincs más választása. Fölégeti az energiáját, muszáj pótolnia valahogyan, és már alig maradtak olyanok, akik alkalmasak lennének. Ez a legeslegutolsó lehetősége. Ó, istenem, mennyit szenvedett!
Serrin nem tudta eldönteni, hogy nevessen inkább, vagy ordítson és dühöngjön. Ő szenvedett, ő! Egyáltalán: ki az az ő?
– De hát miért akarod megakadályozni, hogy én…
– Azért, mert bosszút akarsz állni. A bosszú ideje azonban még nem jött el. Nem is fog soha.
Magellan ismét csak suttogott, arca centiméterekre volt Serrinétől. Szemében vad tűz égett, arca, mint valami őrült halotti maszkja. Alábecsülte Serrint: azt hitte, Luther könnyedén megszabadulhat a tünde mágustól, ha az túlságosan közel jut a megoldáshoz. Serrin meg a barátai azonban kiszámíthatatlanul gyorsak voltak. Mit tehettek vajon, hogy megállítsák?
– Ő a mi reménységünk, testvér. Ő az, aki meg tudja csinálni, hát nem látod?! Már olyan közel jár a befejezéshez, csak egy vagy két napra van szüksége. Az idő hamarosan elérkezik. Ő az, aki meg fogja…
A robbanás a falnak taszította Serrint, Magellant pedig a padlóra lökte. Serrin olyan erősen beverte a fejét a kemény betonba, hogy sötétbe borult előtte a világ. Amint a látása tisztulni kezdett, éppen csak ki tudta venni, ahogy Magellan lábra kecmereg és az ajtó felé vánszorog. Sajnos, a mágus még ahhoz is túl kótyagos volt, hogy egyáltalán egyenesen tudjon állni, így hiába is próbálta volna megállítani a vörös hajú tündét, aki föltépte az ajtót, és eltűnt odakint, a Sötétségben. Gépfegyver hangja ugatott föl kintről, és valamivel hátrébb újabb ágyúlövedék csapódott bele az épületbe. Serrin ismét nekirepült a falnak, azután megpróbált könyéken bekúszni a rozzant kempingágy alá, hogy legalább valamelyes védelmet keressen az ócska fémszerkezet oltalmában.
Azután egy ismerősnek tűnő hang azt ordította: „nem!”, és ebben a pillanatban egy zulu szamuráj jelent meg az ajtókeretben. A zulu gépfegyvert markolt, és vadul tekintgetett jobbra-balra, mintha keresne valakit, készen rá, hogy bármelyik pillanatban lángba borítsa a szobát. Serrin megpróbált rejtővarázslatot vonni maga köré, de a feje olyan erősen szaggatott, hogy képtelen volt összeszedni a gondolatait. Az infravörös célzójel lassan rávetődött.
A jó rohadt életbe – gondolta –, úgy látszik, ennyi volt. Kicsináltak.
A zulu ujja a ravaszra kulcsolódott, és megrándult. Nyaka jobb oldalán azonban hirtelen vérpatakok szöktek elő, húsdarabok röpültek szét lustán, vörös maszatot rajzolva a legközelebbi falra. A kezében tartott fegyver csöve bizonytalanul félrefordult, a golyók egy része átütötte a mennyezetet, a többi visszapattogott a padlóra. Serrin összekulcsolta a karját a fején, és imádkozott. Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor meghallotta a nehéz test zuhanását a padlón. Hunyorogva nézett végig a mészárlás helyszínén.
Ezúttal egy törpe rontott be a szobába rongyos dzsekiben, dióbarnán, marcona arccal. Ő is körülnézett, mintha Serrint keresné. A legmegdöbbentőbb tény talán az volt, hogy a törpe szemlátomást indiainak tűnt. Mire azonban Serrin rájött volna erre, már egyáltalán nem szentelt több figyelmet a jövevénynek. Szinte nem is látta. Az ajtókeretben ugyanis Kristen jelent meg, előrenyújtott kezében még mindig a pisztolyt szorítva suta mozdulattal, és egész testében vadul remegve.
– Itt vagyok! – kiáltotta Serrin a törpének, aki megpördült, és egyenesen a tündére szegezte Roomsweeperét.
Serrin azonban tudta, hogy nem fogja lelőni. Fölugrott, és a lányhoz rohant.
Kristen térdre esett, elejtette a fegyvert, és éppen abban a pillanatban kezdett el öklendezni, ahogy a tünde melléje ért. Serrin hátulról a hóna alá nyúlt és fölemelte a földről, olyan erősen szorítva magához, hogy szinte elállt a lélegzete. A lány még mindig nem tudott megszólalni. Hagyta, hogy a tünde az arcát törölgesse az inge ujjával.
– Tisztára, mint valami tetves horrorfilmben – állapította meg az angol, félig-meddig a trollnak, félig magának, ahogy mindketten beléptek a szobába.
Michael inge ujja vérben ázott, és ahogy közelebb értek, Serrin észrevette, hogy Tom jókora marka ércsiptetőként szorítja a férfi sebesült karját. A troll biztos volt benne, hogy tűrhetően be tudja gyógyítani a sebet. Talán jobban is, mint valaha gondolta volna.
– Hát nem csodálatos a szerelem? – hunyorított az angol.
Tomnak még éppen idejében sikerült elkapnia, mielőtt összeesett volna.
Michael kapott még néhány ragtapaszt a karjára, Tom működését alátámasztandó, azután új szövetségeseik figyelmeztették őket, nem ártana, ha minél hamarabb elhagynák a várost. A bandának, amely idehurcolta Serrint, akadt néhány haverja a környéken, és ezek talán már el is kezdtek szaglászni utánuk. Az épületben, ahol a mágust fogva tartották, sajnos nem akadtak további nyomokra, és bárhogy keresték, nem találtak tünde holttestet sem a közelben.
– Meglépett a rohadék – mormolta Serrin.
– A legjobb lesz, ha követjük a példáját – felelte erőtlenül Michael. – Egyébként is elég valószínű, hogy azoknak ott a klubban mostanra már eljárt a szája. Jobb lesz, ha most egy ideig nem rohangálunk az utcán. Jean, a taximat! Haza szeretnék menni. Vagy legalábbis a repülőtérre. Majd elküldünk valakit a holminkért. Azt hiszem, nem vagyunk úgy öltözve, hogy mi magunk menjünk vissza a szállodába.
– Nem jó ötlet – csóválta a fejét Serrin. – Csak gyanút keltenénk vele. Inkább majd Tom meg én beugrunk érte. Nem hiszem, hogy a banditák egyből ott keresnének bennünket.
– Én inkább ettől a Magellan gyerektől félek – mondta Michael.
– Azért én inkább szerencsét próbálok – jegyezte meg zordan a tünde.
– Na jó, menjünk oda mindannyian. Szerintem amúgy sem jó ötlet kettéválnunk. Azt hiszem, ennyit már te is megtanulhattál a tegnapi nap tapasztalataiból.
– Mit gondolsz, bírod majd az utat? – kérdezte Serrin.
– Ugyan már – sóhajtott Michael –, csak egy kis vért vesztettem, ennyi az egész. A karom jobb, mint volt. Kösz, Tom! Szavamra, ez a kedves kis család, vagy minek nevezik magukat, az utolsó filléremtől is megfosztott, de utólag látom, hogy bőven megérték az árukat! Hiába, réges-rég nem harcoltam már amúgy igazán. A lehető legjobb szórakozás, amit el tudsz képzelni úgy, hogy nincs a fejedben adatjack!
– Ez mind szép, de honnan a rákból kerítünk itt taxit? – nézett körül Serrin reménytelenül.
A lakatlan ház, ahol az indiai szamurájok csoportja magukra hagyta őket, nem úgy nézett ki, mint amely előtt egymást ölik a taxisofőrök a pénzesnél pénzesebb fuvarokért.
– A kérdés jogos – állapította meg Tom, és kihajolt az üvegjét vesztett ablakkereten.
Ebben a pillanatban fényszórók villantak föl odakint, az úttesten. A troll előbb ösztönösen lekapta a fejét, majd lassanként, óvatos mozdulattal ismét kikukkantott a rothadó fakereten.
– Azt hiszem, szerencsénk van – mondta, és kisétált az ajtón.
Néhány perccel később mindannyian a taxiban ültek.
– Áruld el, honnan a pokolból tudtad, hogy ide kell jönnöd? – faggatta Tom az orkot.
– Hát, az úgy volt, hogy megláttam a Maharana srácokat, amint éppen kifordulnak innen – vont vállat az ork. – Mindjárt gondoltam, hogy nektek segítettek, azért voltak itt. Ebből aztán kitaláltam, hogy ha ők álltak az oldalatokra, akkor alighanem megúsztátok egyben. Rögtön eszembe is jutott, hogy jól jönne az az ötszáz, amit ígértetek.
– Biztonságban lapul az Imperial Szálló széfjében – mondta Michael. – Vigyél minket oda, és megkapod! Sőt, ha utána még elviszel a repülőtérre is, megduplázhatod.
Ezer nujen egy nyavalyás taxiért – méltatlankodott magában Serrin. – De mit is beszélek; bánja a fene, a lényeg, hogy siessen az a taxi!
– A szállodában megtisztálkodhatunk valamelyest – folytatta a tűnődést a mágus, most már hangosan. – Azt hiszem, amíg úgy nézünk ki, mintha a mészárszékben fociztunk volna, aligha engednek föl bennünket a repülőgépre.
Undorral nézett végig magán: ruhái tépettek és piszkosak voltak, Michael zakóját pedig barnásvörös árnyalatúra színezte a vér.
– Lehet, hogy még a szálloda előcsarnokáig sem jutunk ezzel a gyanús külsővel – tette hozzá lemondó arccal.
– Menjetek be, mosakodjatok meg, nekem meg hozzátok ki a cuccomat a kocsiba – kérte Michael. – Majd ott átöltözöm.
Erőlködve előredőlt, és tekintetével megkereste Kristent, aki Serrin másik oldalán foglalt helyet. Úgy látszott, mintha a lány szunyókálna: erősen befészkelte magát a tünde hóna alá, és a világért sem mozdult volna.
– Gondolom, Kristent magunkkal visszük – jegyezte meg halkan Michael. – A személyazonosítói fabatkát sem érnek, ha be akarjuk juttatni New Yorkba, mégis, valahogy az az érzésem, hogy nem szívesen hagynád itt.
– Nem. – A tünde válasza meglepően határozottan csengett. – De miért kockáztassuk New Yorkot?
– Először is, mert szükségem van a Fairlightjaimra. Másodszor, mert ölni tudnék valami rendes kajáért. Harmadszor, mert ha jól emlékszem, van ott egy ismerősöd, akinek talán lehet valami fogalma róla, mit is hadovált neked össze ez a te rejtélyes Magellanod. Arra az okkultbuzi firkász barátnődre gondolok, vagy már elfelejtetted?
– A háromból kettő nem is hangzik rosszul – felelte a tünde nyájasan, miközben cigarettára gyújtott.
Szikár arcát villódzó fénybe vonták az elsuhanó utcai lámpák. A taxi lassanként visszaérkezett a civilizációba.
– Nem is beszélve arról a figyelemreméltó tényről, hogy jelenleg már két különböző csapat is versenyben áll egymással, vajon melyiküknek sikerül gyorsabban elrabolni vagy megölni téged. Persze az is lehet, hogy három, ha hozzátesszük, hogy ha jól sejtem, éppen valami kisebb feji összecsapás készül kitörni errefelé. Magellan barátunk ki tudja, merre kószál… Azt mondtad, olyasféle kiejtése van, mintha az Államokból jött volna. Nos, nem lehetetlen, hogy már onnantól kezdve követi a nyomunkat. Szóval jobb lesz, öregfiú, ha már vissza sem megyünk Fokvárosba. Azt hiszem, innen remek közvetlen járatok indulnak az édes otthon irányába.
– És mi lesz Kristen útlevelével? Gondolod, hogy a határőrök beveszik? – kérdezte Serrin, miközben már ő maga is pontosan tudta a választ.
– Kábé akkora esélyünk van vele, mint hógolyónak a pokolban – felelte komoran Michael.
Csönd ereszkedett közéjük. Az angol koponyájában már megfogalmazódott valamiféle megoldás, egyelőre azonban fogalma sem volt róla, hogyan fogja beadni Serrinnek.
– Azt hiszem, csak egyetlenegy esélyünk maradt – kezdte lassan. – Elég meglepő, de a lány magával hozta az eredeti, nem hamis személyazonosítóját. A valódit. Azt mondta, azért kell neki, mert elég gyakran szokták igazoltatni az utcán. Valódi útlevele azonban nincs. És éppen ez a baj. Rengeteg időbe kerülne csináltatni neki egy hivatalosat, mi viszont egyáltalán nem érünk rá. Van azonban még egy lehetőség.
És nagy nehezen mégis csak kinyögte, mire gondolt.
– Figyelj, ki van zárva, hogy te csináld – magyarázta, amikor a tünde ellenkezni kezdett. – Úgy értem, a jelen helyzetben ez túl körülményes volna. És, hogy is mondjam, szóval, hm, nem jött még el az ideje. Jaj, nem úgy gondoltam… Ne mondd már, hogy nem érted! Na. Én viszont megtehetem. Én ugyanis honosított vagyok. Kettős állampolgár. Frankón.
Serrin tágra nyílt szemekkel bámult rá.
– Geraint a gatyáját is ráfizeti – morfondírozott az angol. – Ó, a francba, sose hittem volna, hogy ez így fog bekövetkezni!
Serrin még mindig vadul bámulta.
– Az; ég áldjon meg, ne mereszd már így rám a szemedet! – morogta Michael. – Végül is neked teszek vele szívességet, te hálátlan vaddisznó!
Serrin még mindig nem tudott megbékülni a hallottakkal, noha a szíve mélyén tudta, hogy az angolnak igaza van. Egyszerűen nem volt más választásuk. A vesztegetési kísérletek nem vezetnének sehová, legföljebb egy lakályos börtöncellába odahaza, New Yorkban. A hivatalos papírmunka pedig valóban túl sokat venne el az értékes időből. „Csak egy vagy két napra van szüksége” – mondta Magellan.
– De hát hogy akarod ezt az egészet lebonyolítani? – kérdezte a tünde, kissé még mindig fölháborodottan.
– Fogadni merek, hogy Indra ismer valakit – biccentett Michael. – A fél világ a haverja. Reménykedjünk benne, hogy az ilyen természetű dolgokban is tud segíteni.
Hamarosan megérkeztek a szállodához. Serrin lerángatta magáról elkoszolódott kabátját, és odaadta az angolnak. Tom és ő sietve kiszálltak a kocsiból.
Michael néhány percig csöndben gondolkodott, azután óvatosan fölrázta álmából a lányt.
– Ébredj, Kristen! – súgta oda neki. – Meg kell beszélnünk valami fontosat.
– Tessék? – dünnyögte álmosan a lány. – Hol vagyunk?
Már visszaaludt volna, de Michael tovább rázogatta, nem törődve fájós karja tiltakozásával.
– Jól figyelj rám! – mondta komolyan. – Van egy javaslatom a számodra.
– A Holland Reformált Evangélikus Egyház legyen irgalmas hozzánk! – sóhajtotta Michael, amint a főúton vánszorogtak a manhattani pirkadatban.
Nyolc órányi rettenet állt mögöttük. Már nem is emlékeztek rá, mikor fordult elő utoljára, hogy rendesen kialhatták magukat, de ez csak az alaphangulatot adta meg. Ehhez jött még a kétségbeesett telefonálgatás, papírok töltögetése, végtelennek tetsző várakozás a repülőtéren, a kapkodó, bizarr jelenet majdhogynem a határőrök orra előtt, a személyazonosítók gyanakvó vizslatása, majd a szokásos álomtalan szunyókálás a szuborbitális járaton.
– Őszintén ajánlom magunknak, hogy működjön a tervünk – jegyezte meg az angol, miközben átölelte Kristen vállát.
A határőrség irodája felé indultak, mögöttük Serrin és Tom. Az unott tekintetű tiszt éppen csak egy pillantást vetett Michael személyazonosítójára, aztán intett neki, hogy kövesse az egyik oldalsó szobába.
Michael tudta, csak úgy lehet valami esélye rá, hogy bejuttassa Kristent New Yorkba, ha a saját, eredeti, hamisítatlan azonosítójával próbálkozik. Túlságosan is közelről fogják szemügyre venni a papírjait ahhoz, hogy akár a legügyesebb hamisítványt is megpróbálja elsütni. Arra azonban nem számított, hogy húsz percet kell üldögélnie a kis szobában, verejtékezve és remegő térddel, mire a rangidős tiszt egyáltalán megérkezik, hogy beszéljen vele.
– Szóval, ha jól értem, maga feleségül vette egy távoli unokatestvérét? – kérdezte a fickó barátságtalanul.
Nem is nézett Michaelre, és a személyazonosító kártyáját valahogy úgy tartotta a kezében, mintha félő volna, hogy ragályos kórt terjeszt, melynek ellenszerét mindezidáig nem sikerült megtalálni.
– George, analizáltasd ezt a kártyát! Az útlevelet is! Vizsgáljátok meg minden szempontból, ami csak az eszetekbe jut!
Michael kinézett az ablakon.
– A beszéde alapján nem tűnik amerikainak – jegyezte meg a felügyelő.
Két karját összefonta a mellén, kihúzta magát, és féloldalt bámult le Michaelra.
– Kettős állampolgár vagyok, barátom – felelte higgadtan Michael. – Két évvel ezelőtt kaptam meg. Száz százalékig eredeti.
A fáradtságtól összetört angolt már csak az a gondolat tartotta életben, hogy ha ilyen alaposan ellenőrzik őt, a személyazonosítóját, az útlevelét, akkor talán Kristent békén hagyják. Legalábbis reménykedett benne.
A tiszt csak hümmögött és várt. Újabb kínosan lassú negyedóra telt el néma csöndben, majd visszatért George, a másik határőr. Átadta a felettesének Michael útlevelét és az azonosítókártyát.
– Úgy néz ki, rendben van – mondta. – Átfuttattuk mindenféle teszten, de nem találtunk rendellenességet.
– Nagyszerű – felelte gonosz arccal a másik fickó. – Akkor most a lány következik.
– Kérem! – kiáltotta elkeseredetten Michael. – Haza szeretném vinni a feleségemet. Távoli unokatestvérek vagyunk, és a két család máig is tartja a kapcsolatot. Amerikai állampolgár vagyok. Hosszú utat tettem meg, és minél előbb haza szeretnék jutni. Talán az is föltűnt önöknek, hogy az egyik útitársam Serrin Shamandar úr. Biztosan önök is hallották, hogy nem is olyan régen megmentette a polgármester életét odalent Kolumbiában. Több mint fél órája várakozunk itt, mialatt önök aprólékosan végigellenőrizték az irataimat, és maga, ha jól értem, most azt akarja mondani, hogy még tovább föltart bennünket?! Sajnálom, uram, de arra kell kérnem, engedjen meg nekem egy telefonhívást a polgármesteri hivatalba. Úgyszintén szeretném megtudni az ön nevét!
A fickó kimondhatatlan gyűlölettel nézett vissza rá,
– Amit Shamandarról mondott, az tényleg igaz – bólogatott George.
– A tünde vele együtt jött be az irodába. Egyből megismertem.
Michael legszívesebben a nyakába borult volna, noha a főnöke inkább olyan arccal nézett rá, mintha menten lenyelné. Ha lehet, keresztben.
– Rendben van, Sutherland úr, azt hiszem, végeztünk.
Amikor Michael kilépett az irodából, a szíve még mindig a torkában vert. Megmarkolta a külső helyiségben várakozó Kristen kezét. Nem messze tőlük egy troll üldögélt a negyedik csésze kávé mellett, meg egy tünde, aki előtt jóval több cigarettacsikk díszlett a hamutartóban, mint amennyi orvosilag megengedhető lett volna.
A kis csapat fáradtan kibaktatott a repülőtérről, hogy taxit fogjon. Michael idegenül érezte magát, ahogy újabb utasításokat adott az újabb taxisofőrnek, mintha egy gép beszélt volna a torka mélyéből.
– Mindjárt otthon vagyunk – motyogta maga elé. – Te jó ég, azt hiszem, még sose volt ekkora honvágyam.
Olyan arccal pillantott a tündére, mintha csak a fáradtságtól kétfelé csúszó szemeit próbálná meg fókuszálni.
– Azt hiszem, köszönettel tartozom neked – kezdte akadozva Serrin. – Illetve, a francba is, még szép, hogy meg szeretném köszönni! Tudod, mindig újabb és újabb meglepetéseket okozol nekem.
Michael hátradőlt, és jéghideg pillantással mérte végig a tündét. Azután megszólalt, tökéletesen hangsúlyozott, kissé nagyzoló angol akcentussal.
– Nem szólok még egyszer, öregfiú. El a kezekkel a feleségemtől!
23.
Niall mindig is tudta, hogy egy napon még hálás lesz magának a repülőleckékért. A Fiat-Fokker Cloud Nine kétéltű hónapokig hevert elrejtve, letakargatva. Azon kevesek egyike vigyázott rá, akikben a tünde még megbízott. Amikor kora reggel megérkezett, azonnal észrevette a férfit, még a sűrű köd ellenére is.
– Köszönöm, Patrick – mondta fáradtan Niall. – Elég hosszú ideig kellett itt őrködnöd. Most már elmehetsz, ha akarsz. Majd gondoskodom rólad.
– Vigyázz magadra – mondta csöndesen a férfi. – Nagyjából tudom, mi folyik itt. Legalábbis sejtem. De fogalmam sincs, miért engedik, hogy ez megtörténjen.
– Ezt én sem mondhatom meg neked – csóválta a fejét szomorúan Niall.
Hirtelen eszébe jutott, hány hosszú héten, hónapon át várt és őrködött a férfi, és még csak azt sem tudja, miért.
– Ha tudnád, megölnének érte – sóhajtott Niall: – Ha elmondanám, az olyan lenne, mint ha magam döfném beléd a kést itt, ezen a helyen.
– Jól van – felelte a férfi minden neheztelés nélkül. – Most már nemsokára vége. A legjobb lesz, ha máris indulsz. Nincs sok időd.
Niall mosolygott, és kezet rázott segítőjével. Azután a férfi beleolvadt a ködbe, a tünde pedig a part felé indult.
Pontosan tudta, milyen magasságban kell repülnie, gépével szinte súrolva az Atlanti-óceán szürke felszínét, hogy észrevétlen maradhasson, bele ne ütközzön a Fátyolba, a Tir na nÓg Írország felőli partjait védő mágikus korlátba. Nem az illúziók miatt aggódott: attól félt, hogy fölfedezik. Noha ismerte azokat a koordinátákat, ahol a hullámverés legjobban kedvezett a terveinek, mégsem remélte, hogy észrevétlenül átjuthat, ha csak föl nem használja az üst erejét – márpedig ezt meg kellett őriznie a Lutherral való összecsapásra. No persze, de hát a közelébe sem kerülhetek, amíg át nem jutok a Fátylon – gondolta Niall elkeseredetten. Végül olyan keveset idézett meg az edényben lapuló erőből, amennyit csak kockáztatni mert. Egyenesen a Fátyol felé tartott, szerencsésen túljutott rajta, és Britannia délnyugati része felé fordult.
Serrin a változatosság kedvéért este tízkor ébredt, csaknem tizenhat órányi alvás után, amelyből egy közepes méretű földrengés sem tudta volna magához téríteni. Rémesen érezte magát. Beteg lába úgy lüktetett, mintha kalapáccsal ütnék, a feje pedig érezhetően igyekezett fölvenni a ritmust. Kidörgölte az álmot a szeméből, majd köhögni kezdett, hosszan és kínosan, hogy a végén már a könnye is folyt. Egy szép napon – gondolta kínlódva – tényleg változtatni fogok ezen a rohadt életmódon.
Ahogy kilépett Michael dolgozószobájába, el kellett takarnia a szemét a kezével, mert még a halvány fény is bántotta. Az angol természetesen megint úgy festett, mintha skatulyából húzták volna elő. Egyenes tartásban üldögélt a gépe előtt kétsoros öltönyben, ujjai készenlétben a billentyűk fölött, twillnadrágja éppen annyit takart el olasz bőrcipőjéből, amennyit a legfrissebb divat előírt. A Fuchiból kilógó drót az ezüstösen csillogó adatjack végébe futott be, nyilvánvalóvá téve, hogy a dekást jelenleg semmi más nem érdekli a Mátrix elektronikus valóságán kívül. Nem messze tőle Tom üldögélt, háta mögött Kristennel, aki a troll frissen mosott, fényes, fekete haját fonogatta. Serrin még soha nem látta Tom haját kibontva, és most csodálkozva vette észre, hogy a háta közepén is túlér. Még mindig elkerekedett szemmel bámulta az idilli jelenetet, amikor a nyomtató, amely Michael könyöke mellett, az asztalon állt, hirtelen pityegett kettőt, és egy darab papír göndörödött elő belőle. Serrin fölemelte és elolvasta az üzenetet.
Ne feledkezz el az elragadó Júliáról. – Ez állt a papíron.
Serrin zavarodott képet vágott, hiszen egészen eddig a pillanatig azt hitte, hogy Michael nem szerzett tudomást a jelenlétéről. Gondolatait újabb csipogás szakította félbe, és a nyomtatóból kihullott a következő üzenet.
Ne pislogj, öregem, mozgásérzékelőt szereltem föl a szobád ajtajára. Beprogramoztam, hogy nyomtassa ki neked ezt a levelet, ha kegyeskedsz végre előbújni a kuckódból. Most pedig eredj, keresd meg azt a bizonyos hölgyismerősödet!
– Hány óra? – kérdezte álmosan a tünde. – Illetve, a francba is, előbb inkább azt kellene megtudnom, milyen nap van…
Tom fölvilágosította. Kristen félénken mosolygott. A tünde önkéntelenül végigsimított saját, kissé őszülő haján. Tom ezen a téren kétségkívül előnyben volt.
– Na jó – sóhajtotta a tünde. – Legföljebb, ha megint elrabolnak, legyetek szívesek értem küldeni a nehézlovasságot, mint a múltkor.
– Szó sem lehet róla – tápászkodott föl Tom a díványról. – Ezúttal én is veled megyek, úgyhogy jobb, ha meg sem próbálsz tiltakozni.
– Én is megyek! – jelentette ki ádázul Kristen, és még egy utolsó pillantást vetett mesterművére.
Egészen megváltozott, mióta Serrin utoljára látta. Michael egyik selyemingét viselte, amely több számmal nagyobb volt a méreténél, a tünde mégis különlegesen csinosnak találta. Ráadásul, ha jól sejtem, még a drogéria is rászakadt – állapította meg magában Serrin, kissé cinikusan, látva, hogy a lány kifestette magát. A következő pillanatban azonban elkomorodott. Azt is mondhatnám, egy bombán ücsörgünk – gondolta. – Azt sem tudom, életben leszünk-e még holnap ilyenkor. Szedd össze magad, Serrin! És főleg: ne a csajokon járjon az eszed, amikor más dolgod is van!
– Jobb lesz, ha Michael mellett maradsz – utasította vissza sietve a lányt. – Ha bajba kerülne, kell valaki, aki kirántja a drótot a fejéből. Nem mondta el neked, mi a teendő, ha…
– De igen – szakította félbe a lány. – Tudom. Ne aggódj. Menj, járj a végére annak a dolognak.
A hangjában csengő határozottság, a tekintetében bujkáló elszántság elárulta, más is megváltozott az utóbbi időben, nem csak a kinézete. Serrin nagyon szeretett volna maradni és váltani vele néhány szót, de ez most lehetetlennek látszott. Ha igaz, hogy csak egy vagy két napjuk maradt, az egyik nap legnagyobb része már el is telt. Kristen végighúzta ujjait a jól sikerült fonáson, igazított rajta valamit. Tom feléje fordult, rámosolygott, és megköszönte a fáradozását.
– Van azért egy jó hírem is – mondta Tom, ahogy beszálltak a liftbe. – Most az egyszer nem kell taxival mennünk. Michael rám bízta a kocsija kulcsát.
– Egyébként jól van? – ráncolta a homlokát a tünde, – Úgy értem, talán vigyáznia kellene magára, amíg az a lőtt seb egészen meg nem gyógyul. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet ilyen állapotban a Mátrixban rohangálnia.
– Nem volt annyira súlyos. Inkább csak a húst ütötte át. Egy csomó vért vesztett, de ahhoz képest egészen jól összeszedte magát. Bevett egy csomó vackot, amikor megérkeztünk. Vitaminokat meg vasat. Azt mondta, vérképző. Én is megvizsgáltam még egyszer. Úgy tűnik, most már rendben lesz.
Tom megvakarta a feje búbját.
– Nem lett volna jobb előbb odatelefonálni, és megkérdezni, nem zavarjuk-e a hölgyet? – tette hozzá aggodalmas arccal. – Egy kicsit mintha késő lenne az efféle váratlan látogatásokhoz.
– Hagyd a fenébe! – felelte mély átéléssel Serrin. – Engem aztán nem érdekelnek az udvariassági szabályok, ha róla van szó. Ugyanis őt sem nagyon érdekelték.
– Az is lehet, hogy nincs is otthon.
– Akkor betörünk – vont vállat a tünde.
Erre azonban nem volt szükség. Alig hogy megérkeztek Júlia lakásának ajtajához, és határozottan dörömbölni kezdtek, az ajtó résnyire kinyílt.
– Júlia, jössz nekem egy szívességgel – szólt be Serrin a vastag acéllánc őrizte keskeny résen. – Tudod, valami azt súgja, biztosan akad egy barátod vagy ismerősöd, aki talán tudna segíteni. Szükségem van néhány információra, de hiába is keresném őket bármelyik könyvtárban. Ám ezúttal, kérlek, még csak eszedbe se jusson, hogy micsoda szép kis sztorit kanyaríthatnál ebből!
Michael őrületes sebességgel csatlakozott ki Zuluföld rendszeréből, ahogy a fekete jég megjelent. Sejtette, hogy a maradékot amúgy is megszerezheti a nemzetközi adatbázisokból. Amije van, az kezdetnek éppen elég. Sőt: tökéletes!
Engedélyezett magának néhány percnyi pihenőt, amíg iszik egy kávét. Ebben a pillanatban vette észre a lányt, amint keresztbe vetett lábbal üldögélt a háta mögött, a díványon. Már sokkal előbb a hatalmába kerítette a hideg felismerés, hogy a lány – táskájában az UCAS hivatalos szervei által hitelesített személyazonosító kártyával – törvényesen jogosult minden ingó és ingatlan vagyonának felére. Az ötlet kezdetben igen logikusnak tűnt, különösen, hogy nem volt más választásuk. A francba, hiszen logikus is volt – ismerte be magában az angol. Ezzel együtt a legnagyobb hülyeségnek bizonyult, amit valaha is elkövetett. Michael pedig nem szívesen szembesült vele, hogy a logika és a hülyeség néha együttesen is előfordulhatnak. Most pedig egyenesen fogalma sem volt róla, mit is mondjon a lánynak. Az egyetlen megoldásnak az látszott, ha fülig temetkezik a munkába.
Elégedetten vette tudomásul, hogy kis sétája a Mátrixban meghozta a kellő eredményt. A néhai laboratóriumnak ott Babanangóban egy kis cég volt a tulajdonosa, bizonyos Amalgamated Photosynthe-tics. Erről pedig később kiderült, hogy a HKB, Britannia pénzügyi konglomerátuma egyik leányvállalataként jegyezték be. Vagyis bizonyos esetekben a HKB járt el a valódi tulajdonosok helyett. Ezért a szolgáltatásért az óriásvállalat vagy fix összeget, vagy százalékot kért, annak függvényében, hogy a cápabőrű pénzügyi tanácsadók melyiket ítélték jövedelmezőbb üzletnek. A HKB-nak külön részlege volt az ilyen ügyletek intézésére, ez a részleg azonban nem volt része a brit székhelyű cégnek – legalábbis a nemzetközi jog szerint nem. Azon harminc fejlődő ország egyikében jegyezték be, amelyek boldogan rávetették magukat a HKB által odavetett koncra, és nem tettek föl kínos kérdéseket. Michael tisztában volt vele, hogy teljes őrültség volna megpróbálni behatolni a speciális részleg adatrendszerébe, és kideríteni, ki az, aki többségi tulajdonnal rendelkezik az Amalgamated Photosyntheticsben, és egyben résztulajdonos a British Industrialnál is. A HKB-nak több jege van; mint amennyi a természetnek kellett a Titanic elsüllyesztéséhez. Jobb nem is próbálkozni vele. Enélkül azonban soha nem találják meg azt a bizonyos illetőt, aki az események hátterében áll. Hacsak Serrin riporter barátnője nem tud pontos információval szolgálni erre nézve – ez azonban nagyjából azzal volt egyenértékű, mintha a lottó főnyereményében bíznának.
– Miért csináltad?
Michael összerezzent, és hátrafordult a székén.
– Mi a fenét csináltunk volna különben? Valahogyan csak haza kellett jutnunk… Odaát, Azániában legalább két különböző csoport vadászott Serrinre, lehet, hogy még több is. Ő meg persze nem jött volna nélküled. Ha azzal a hamis azonosítóval próbáltunk volna bejuttatni téged New Yorkba, szerintem rozsdás vasketrecben küldtek volna vissza Azániába abban a pillanatban, ahogy betesszük a lábunkat Manhattanbe. Arra meg nem volt elég időnk, hogy hivatalos útlevelet kérjünk.
– De hát nem is ismersz!
– Nos, tényleg nem nagyon. Még az is lehet, hogy azért csináltam, mert a döntő pillanatban előkerítetted azt a rakás indiai szamurájt. Nélkülük Serrin rég halott volna. Valahogy megkedveltelek. Lehet, hogy egy kissé túlzásba estem a hálálkodással. Nem hiszem, hogy elvárható lett volna tőlem a világos gondolkodás. Példának okáért egy csomó vért vesztettem.
Kristen rágyújtott Serrin egyik cigarettájára, nem mintha különösebben szerette volna az ízét. Talán egy kissé hiányzott neki a drog, amelyre már valamelyest rászokott. Hirtelen elhatározta, nem kérdezi meg Michaeltól, miért nem Serrin volt az, aki megtette. Úgyis csak hadoválna össze-vissza, ahogy eddig is. Azt mondaná, hogy nem akart beleavatkozni a dolgaikba. Vagy előhozakodna megint a válással, hogy milyen nevetségesen egyszerű, csak ki kell várni a kötelező egy évet.
– Ugye, nem gondolod, hogy bármit is elviszek? – kérdezte halkan a lány.
Összekuporodott az ágy szélén, mint egy kisgyerek, és olyan arcot vágott, hogy félő volt, mindjárt sírva fakad. Michael fölkelt a székéből, és odament hozzá. Leült mellé, átkarolta a lány karcsú vállát.
– Tulajdonképpen mi a fenét csinálok itt? – kérdezte Kristen a könnyeit nyelve. – Nem is ismerem ezt a várost! Hát hogyan is élhetnék itt? És ráadásul még egy istenverte férjem is van! Férjem, nekem! Ráadásul csak négy napja láttam először! Tényleg, van már egyáltalán négy napja?
– Lőjenek agyon, ha emlékszem – sóhajtotta Michael, és megpróbált mosolyogni.
A lány elvette a kezét a szeméről, és ránézett, olyan pillantással, hogy nem lehetett eldönteni, a következő pillanatban elkeseredett zokogásban vagy harsány nevetésben fog-e kitörni. A férfi mosolya az utóbbi javára billentette el a mérleget.
Amikor viharos derültségük elcsitult, a férfi fölkelt, és töltött magának egy pohár italt. A lányra nézve látta, hogy ő is szeretne egyet. Jeget dobott a ginbe, és megtetőzte citromos tonikkal.
– És velem mi lesz? – szólalt meg Michael. – Példának okáért, hogyan magyarázom meg a családomnak? Azt hiszem, mostanra már egyébként is úgy döntöttek, hogy bizonyára a fiúkat szeretem, ha az én koromban még mindig nem házasodtam meg.
– És tényleg? – érdeklődött a lány.
– A francba, dehogy! – tiltakozott az angol. – Inkább azt mondanám, hogy a számítógépeket szeretem.
A lány oldalba bökte a könyökével. Erősen rázkódott, és vörösödő arccal erőlködött, hogy ki ne köpje a korty italt.
– Szerelmes vagyok – szögezte le hirtelen, amikor ismét levegőhöz jutott.
Michael kényelmetlenül fészkelődni kezdett mellette, mivel nem tudta, mi lesz a következő mondat.
– Tudom – felelte végül, egy kis szomorúsággal a hangjában. – Azt hiszem, ő is szeret téged.
Hirtelenjében nem jutott eszében ennél megfelelőbb válasz.
– Akkor miért nem kellek neki?
Michael egy pillanatig gondolkodott.
– Hm, nos, azt hiszem, ha nekem kellett volna bulvárlapok spiclijei elől menekülnöm, ha rám lövöldöznek a nyílt utcán, ha nekem kell bejárnom fél tucat országot egyetlen hét leforgása alatt, ráadásul elrabolnak és majdnem szitává lőnek egy gépfegyverrel, azután kénytelen vagyok olyanok kezébe adni az életemet, akiket még csak nem is ismerek, végül pedig hirtelen megtudom, hogy valami őrült tünde vámpír, vagy mágus, vagy micsoda éppen az Utolsó ítélet előbbre hozatalán fáradozik – hogy hogyan, azt persze nem tudom, és nem is fogjuk egyhamar kitalálni – szóval, ebben az esetben azt hiszem, nekem sem lenne túl sok romantikus gondolatom ezekben a napokban. Vagyis csak annyit szerettem volna mondani, hogy szerintem egyelőre más dolga is van.
Az angol elnémult, és magában imádkozott, hogy Tom és Serrin éppen ebben a pillanatban kopogtassanak az ajtón.
– De hát honnan tudhatnám, mit érez valójában? Mit gondolsz, meg fog változni?
Michael fölkelt a díványról. Ez már tényleg sok volt neki.
– Kristen, emlékez vissza arra a sok elfuserált ájtatoskodásra! Az az öreg szentfazék lenyomta nekünk az egész hagyományos műsort. Attól tartok, megígérted, hogy engedelmeskedni fogsz a hites uradnak. Politikailag szörnyen inkorrekt, de így volt. Megígérted, és kész. Úgyhogy most kénytelen leszel megkérdezni Serrint, amint visszatér, tekintve, hogy én talán még kevésbé ismerem őt, mint te. Most pedig, kislány, maradj csöndben, és hagyjál engem dolgozni!
Mókásan megrázta a lány felé a mutatóujját, mintha fenyegetné, Kristen pedig elmosolyodott, és megvonta a vállát.
Michael nekikészülődött, hogy ismét becsatlakozzon. Nem akarta megvárni, hogy Serrin és Tom visszaérjenek. Ha nekimegy a HKB elhárítórendszerének, az persze veszélyes, de ezúttal legalább olyasmit csinál, amihez ért. Hirtelen eszébe jutott valami. Halkan szitkozódott egy sort, átkozva a feledékenységét, majd fölkelt az asztaltól, és a hálószobájába ment, hogy sort kerítsen végre arra a bizonyos londoni telefonhívásra.
– Geraint, öregfiú, mit gondolsz, tiszta a vonal?
– Persze – harsant föl a walesi ismerősen öblös hangja. – Nyugodtan beszélhetsz. Mi újság?
– Nagyot fogsz röhögni, cimbora, ha elmesélem. De csak amíg be nem nyújtom a számlát.
Geraint mélyet sóhajtott, és arisztokratikus ujjait végigfuttatta sötét haján.
– Úgy érted, végeztetek? Kész?
– Még nem egészen. Figyelj ide, öreg haver, kellene egy kis segítség.
– Tessék. Köpd már ki!
– Nem fog tetszeni – figyelmeztette Michael.
– Jó. Mondod végre?
– Úgy értem, tényleg nem fog tetszeni – aggodalmaskodott Michael.
Geraint várakozott. Arca szinte kifejezéstelennek tűnt a képernyőn.
– Muszáj kiderítenem valamit – vágott bele Michael. – Meg kell találnom egy bizonyos cég valódi tulajdonosát. Úgy tűnik, a HKB speciális részlegén keresztül bonyolítják az ügyeit.
– Ezt nem tehetem – szabadkozott Geraint. – Az ilyesmire nagyon odafigyelnek. Semmi esély.
– De hát nem is kell bedekáznod a rendszerükbe! Vannak mindenféle nyilvántartások, másolatok… Elvégre igazgató vagy, vagy mi a halál! Ez a kis cég valami sötét izé, de nem hiszem, hogy komoly veszélyt jelenthetne a HKB érdekeire nézve. Végül is nem szenzitív adat, amit kérek.
– Attól tartok, öregem, azokban az aktákban minden adat szenzitív. Ha nem így lenne, minek fizetnének nekünk egy halom pénzt azok, akik anonim tulajdonosi jogokat szeretnének – felelte szárazon Geraint. – Pont azért fizetnek annyit, mert biztosak akarnak lenni benne, hogy senki sem jön rá a valódi személyazonosságukra.
– Geraint, itt valami hatalmas szemétség készül! Az isten szerelmére, ember, ez nem valami szolid buli, ez népirtás!
Michael sietve ismertette barátjával a leglényegesebb részleteket.
Mire befejezte, Geraint végzett az első cigarettájával, és félig elszívott egy másodikat is, amelyet az elsőről gyújtott meg.
– Még nem vagyunk teljesen biztosak benne, mire készül az a tünde. Csak annyit tudunk, hogy kotyvasztott valami drogot, amivel el akarja törölni az emberiséget a föld színéről. Téged meg engem is, öregem. Akarsz zombi lenni?
– De hiszen még ezt sem tudod biztosan – felelte idegesen Geraint, de úgy hangzott, mintha még saját véleményében is kételkedne. – Megáll az agyam! Kérd inkább az életemet, az valamivel egyszerűbb. Még hogy kotorjak bele a HKB titkos aktáiba…
– Meg tudod csinálni – kötötte az ebet a karóhoz Michael.
– Négy vagy öt órára van szükségem – sóhajtott Geraint. Hirtelen nagyon sápadtnak tűnt. – Valahogyan el kell tüntetnem a nyomaimat is.
– Tudod a számomat.
Michaelnak tehát nem is kellett még egyszer ellenőriznie azt a bizonyos Squeeze-beli adatot. Ezzel pedig megkímélte magát attól, hogy kétszer verje a fejét ugyanabba a kemény jégbe.
A telekom hangjelzése fél háromkor szólalt meg. A képernyőn Geraint jelent meg, aki mintha kissé dühösen pislogott volna Michael-re.
– Néhány napra Hong Kongba utazom üzleti ügyben – mondta halkan a walesi. – Mindent elintéztem, úgyhogy nem rám fognak gyanakodni. Majd valaki más elviszi a balhét, de nem szeretnék a közelben lenni, amikor fölfedezik.
– Szóval? – próbálta sürgetni Michael.
– A Ceresett céget Bécsben jegyezték be. Ha közelebbit akarsz tudni, be kell lépned a bécsi mátrixba. A HKB irataiból még annyit sem lehetett megállapítani, hogy egyáltalán ki a tulajdonosa annak a retkes cégnek – dörmögte Geraint, azután lediktálta a címet.
Nem várt sem köszönetre, sem elismerésre, azonnal megszakította az összeköttetést, amint Michael följegyezte az adatokat.
Az angol éppen be akart csatlakozni a dekkjébe, amikor Tom és Serrin beléptek a szobába, visszatérve a Júlia Richardsnál tett látogatásból.
– Két lehetőségünk van – kezdte sietve a tünde. – Vagy Ukrajna, vagy Regensburg. Júlia ismerőse éppen ebben a pillanatban is keresgél nekünk.
– Azt a céget, amelynek a tulajdonában az Amalgamated Photosynthetics van, Bécsben jegyezték be – felelte Michael. – Épp most készülök kideríteni, kié is valójában. Ha találok egy nevet, vagy akár csak egy címet, megvan a fickó!
– És utána mit csinálunk? – érdeklődött Kristen.
24
Luther pusztító orkánként tombolt végig a kolostor folyosóin. Bömbölt, mint egy minotaurusz, emberfeletti erővel tört-zúzott maga körül. Martin igyekezett szemmel tartani biztonságos megfigyelési pontjáról. Luther persze előre számított rá, hogy elérkezik ez a pillanat: gondosan lezárta és lepecsételte maga mögött a laboratórium ajtaját, nehogy saját kezével tegyen kárt precíz munkájának végeredményében. Mostanra teljesen elveszítette az önuralmát, úgy érezte, lángol a vére. Puszta öklével zúzta össze a folyosó szobrait is faliképeit, hörögve rombolva haladt előre.
Amikor végre meglátta odakészített, megkötözött áldozatát, nyomban rávetette magát, mint hiéna a csordából kivált, legyengült állatra. Állkapcsa satuként szorult a fiatal tünde torkára, egyik hosszú karmú kezével a mágus bordái alá nyúlt, a másikkal a mellkasára nehezedett, a szíve fölé. A férfi fölkiáltott, rémülten vergődött, de sehogyan sem tudta kiszabadítani összekötözött kezét, hogy legalább védekezni tudjon. Háta mögött erős kötél szorította össze a csuklóját, fájdalmasan vágva az élő húsba. Luther metszőfoga föltépte a nyaki ütőeret, szája sós vérrel telt meg. Éhesen szívta magába, meleg csermelyként csordult végig az állán. Mélységes erőfeszítéssel elfordította arcát a férfi torkától, és a szemébe nézett.
Megmarkolta áldozata vállát, és térdre kényszerítette a földön. Azután hasra fektette, és lekuporodott melléje. A fiatal tünde arcát sápadt maszkká torzította a rémület, tekintete vadul járt ide-oda. Luther térdelt a rángatózó test mellett, és szinte itta magába annak rettegését, akárcsak a vérét az imént. A tünde halálfélelme és rémülete felizgatta. A rettegés legalább olyan tápláló volt számára, mint a vér. Imádta elszívni a még élő lelket, erőt merített belőle.
Luther küzdött, hogy visszafogja magában az elszabadulni készülő, éhező fenevadat. Minden másodpercét ki akarta élvezni az ujjongó diadalérzetnek, amit áldozata lassú haldoklása táplált. Aztán persze az éhsége végül megáradt hegyi folyóként szakította át önuralma omladozó gátját. Feltépte a tünde torkát. Mindkét kézzel megragadta a félrebicsakló fejet, és a nyakra tapadt. A feltörő vér összefröcskölte a kezét és a mellkasát. Itta, itta a bíbor áradatot, és vele a varázsló agóniájának kínjait, a halálfélelemmel átitatott, éltető vért. Szinte elviselhetetlen volt az élvezet. Luther teste meg-megrándult, mint egy hatalmas, halottsápadt pióca, amely pumpálva, lüktetve szívja tele magát.
Martin csak akkor mert odalépni hozzá, amikor már lihegve feküdt a test mellett, arcáról, kezéről ragacsos vérfoltokat törölgetve. Egész testében reszketett. Martin előhúzott a mellényzsebéből egy zsebkendőt, és olyan gyengéden hajolt oda hozzá, mint anya az újszülöttjéhez.
– Tudom, Kegyelmes Úr – suttogta lágyan. – Tudom, hogy muszáj volt megtennie. Most már minden rendben lesz.
Luther egy pillanatig értetlenül bámult rá. Élesen, fájdalmasan felköhögött, egész teste belerázkódott, szemét lehunyta. Sötétre alvadt vérdarabokat köhögött föl, amelyek apró, holt lényekként hullottak a padlóra, nem messze az arcától. Csodálkozva meredt rájuk. Martin gyengéden a hóna alá nyúlt, és fölsegítette a földről. Szorosan melléje lépett, és a vállánál fogva tartotta, amíg ismét meg tudott állni a saját lábán.
– Ó, Martin – suttogta hálásan Luther. Úgy tűnt, végre sikerült megnyugodnia, vagy legalábbis visszanyernie az önuralmát. – Te mindig éppen jókor jössz.
– Parancsol egy fürdőt, Kegyelmes Úr?
– Arra most nincs idő – rázta meg a fejét Luther, bosszúsan tapogatva ruhaujján a félig már megalvadt, csúszós foltokat. – Már olyan rettenetesen közel van… Lehet, hogy már délben. Az első tétel talán sötétedés után kimehet. A helikoptereknek itt kell lenniük holnap hajnalra. Azon nyomban megkezdhetjük a szétosztást.
Lepillantott a lába előtt heverő, összemarcangolt holttestre.
– Ki volt? – kérdezte kissé zavartan.
– Egy helyi mágus, Kegyelmes Úr. Tudom, hogy talán felelőtlenség volt éppen őt elkapni, hiszen olyan közel lakott ehhez a helyhez – mondta gyorsan Martin, mivel értette a szemrehányó pillantást gazdája szemében –, de hát annyira szorít az idő, Uram, és nem tudtunk időben előkeríteni senki mást, aki megfelelt volna.
Luther hátrébb lépett, Gyűlölte, ami történt. Nyugalomhoz szokott, ritka táplálkozáshoz, néha évek teltek el anélkül, hogy rátört volna ez a szörnyű éhség. Amikor pedig elérkezett a táplálkozás ideje, nagy élvezetét lelte a lassú gyilkolásban, a szenvedések elnyújtásában, hogy a lehető legtöbb rettegést szívhassa magába. Most azonban viszolygott attól az új, sürgető érzéstől, amely gyökeret vert benne, szennyesnek és undorítónak érezte magát attól a brutalitástól, amelyre ez a nyers erő kényszerítette.
Egyetlen vigasza maradt: hogy talán csak húszórányira van magasztos céljának elérésétől, és akkor örökre eltörli a hasznavehetetlen humán fajt erről a gyönyörű világról.
Michael alig hitt a saját szemének, ahogy az apró polip-ikon vidáman pakolászta az adatcsomagokat befelé a zsákjába. No persze, hiszen azok az ütődöttek nyilván bíztak benne, hogy a HKB-n keresztül kötött üzletek teljes névtelenséget élveznek. Ha valaki az Azániai cégen keresztül próbált volna eljutni idáig, abból a betolakodóból a biztonsági rendszer kíméletlenül fasírtot csinált volna. A bécsi kapcsolat azonban teljesen védtelen volt. Bioenergetika Archívum, bécsi cím, bármely nyilvános adatbázisból elérhető.
Keresztülfurakodott a csomópontokon, szinte hanyagul fordult be a kívánt irányba, könnyedén tört előre, mint kés a vajban, elemzőprogramjait beküldve az útjába kerülő adattárakba. Talán ideje lenne kiszállni és megnézni a letöltést – gondolta vidáman, és már ki is csatlakozott, egy másodperccel azután, hogy keretprogramját útnak indította.
– Ó, hogy a bánatba! – kiáltotta, ahogy az első papírlap kihullott a nyomtatóból. Izgalmában majdnem kettészakította. – Ez aztán a fals szám! Szimpla üzenet-átirányítás, semmi egyéb. Sebaj! Itt van a keresett név: Luther von Hayek.
– Bingó! – felelte Serrin. – A regensburgi név.
– Na, és mit mondott az illetőről a kedves hölgyismerősöd ismerőse?
– Luther von Hayek, született 2010. november 17-én, Münchenben, egy magánklinikán, Luther és Mathilde von Hayek egyetlen gyermekeként. Regensburgban nevelkedett, nem járt iskolába, magántanárok tanították. Az anyja 2011-ben meghalt.
– Micsoda véletlen – hümmögött Michael.
– Az apja pedig 2028-ban halt meg. A kis Luthert pedig senki idegen nem láthatta, csak a magántanárok. Egyetemi tanulmányokról nem esik szó. Egyetlen fénykép sincs róla. Állítólag tünde, bár nyoma sincs hivatalos orvosi feljegyzéseknek vagy vizsgálatoknak. A születési anyakönyvi kivonat nem jelzi a metatípust, ez azonban abban az időszakban nem számított ritkaságnak. További érdekesség, hogy a születési bizonyítvány szerint az apja 1956. november 4-én született Kralovicében. Sajnos, 2012-ben nagy tűzvész pusztított arrafelé, és minden nyilvántartás megsemmisült. Újabb különös véletlen, nemdebár?
– Hol van Kralovice? – kérdezte Michael. – Lengyelországban?
– Nem. Azt hiszem, amire te gondolsz, az Katowice. Kralovice viszont Csehország nyugati részén található, nem messze a határtól.
– Értem. Vagyis apuciról semmi adat.
– Csak amennyit elmondtam. De ez legalább megmagyarázza, miért van ilyen furcsa neve. Inkább cseh, mint német, no persze, a „von” kivételével. És most jön a lényeg: Júlia ismerősének szerepel a nyilvántartásában egy bizonyos Luther Hayek, szlovák állampolgár, zvoleni lakos, 1810 környékén. És amiért a név fönnmaradt: a helyi egyházközség egy szigorú jezsuitája (no persze, nem tudom, vannak-e a jezsuitáknak egyházközségeik, de valami effélét említettek) nyilvános vitairatot adott ki ellene, amelyben nekromanciával és vámpírizmussal vádolja. Ez persze önmagában még nem bizonyít semmit. Állítólag ez a név elég gyakori arrafelé. Még az is lehet, hogy csak egy újabb véletlen…
– Valami nem stimmel ezzel az üggyel – ráncolta a homlokát Michael. – Úgy értem, a jelek szerint Júlia ismerőse úgy tartja nyilván ezt a mi Lutherunkat, mint vérszívót. Miért ilyen biztos a dolgában? Senki sem szokta a homlokára írva viselni azt, hogy vámpír. Nem hiszem, hogy Marienbad Városi Tanácsa bejegyeztette volna a helyi adókönyvbe, hogy „ne felejtsék el beszedni a jövő héten az adót a városi vámpírtól”.
– Csak annyit tudok, hogy a nőt, akitől az adatok származnak, rengeteget kellett nyugtatgatni, mire ki merte nyitni a száját. Ja, és mellesleg egy rakás pénzembe is került… Látnod kellett volna, mennyire megrémült még maga Júlia is, amikor meghallotta! Ráadásul háromszor is el kellett ismételnem annak az ismerős csajnak, hogy nem tudom sem a nevét, sem egyéb adatát. Mintha első hallásra nem értett volna a szóból. – Serrin fáradtan megdörzsölte a szemét. – Biztosra veszem, hogy nem hazudik.
– Ezt én is tanúsíthatom – tette hozzá a troll.
Michael vállat vont.
– Hát nem éppen elég bizonyíték, hogy ő is ezt a nevet mondta, és a te kutatásaid végeredményeként is ez jött ki? – kérdezte a tünde. – Azt hiszem, a dolognak ezt a részét lezártnak tekinthetjük.
– És azt tudjuk, hogy pontosan hol található ez a bizonyos Luther?
– Egy kolostorban lakik, nem messze Schwandorftól. A Regensburg felé vezető autóútról kell letérni.
– Tehát megvan végre az emberünk. Vagy a nosferatunk, vagy mit is mondjak. Ideje volna áttekinteni, mi az, amiről eddig úgy gondoljuk, hogy tudjuk. – Michael mély lélegzetet vett, aztán papírért és ceruzáért nyúlt. – Próbáljuk meg sorba venni, lépésről lépésre.
Együttesen összerakták az eseményeket, mi is történt eddig, és megpróbálták a helyükre illeszteni a kirakós játék darabkáit. Nem is kellett hozzá olyan sok idő, mint amennyire Michael készült. Most már tulajdonképpen csak az aggasztotta, mit is fognak tenni ezek után. Különösen az egyik lehetséges megoldás hallatán futott végig a rémület jéghideg ujja a hátgerincén.
– Ha ez ugyanaz a fickó… – suttogta maga elé.
– Hogy érted? – kérdezte Tom.
– Úgy értem, mi van akkor, ha egész idő alatt csak egyetlenegy Luther volt? Abból a kevésből, amit megtudtunk róla, nekem mindössze egyetlen tanulság látszik nyilvánvalónak: hogy a kis Luthert gyerekkorában alig látta valaki. Magántanárok, szigorú elzártság. Ettől még akár ugyanaz a Luther is lehet.
– Ha egyszer nosferatu, végül is miért ne? – mélázott Serrin.
– Nos, ha valóban tünde, ez elég sokat elárul róla. Feltételezzük, hogy valamikor a tizenkilencedik század elején született Szlovákiában, de az is lehet, hogy még ennél is korábban. A dolog tulajdonképpen nem is annyira lehetetlen. Végül is hallottunk már efféle mágikus születésekről, az ilyesmi azonban hihetetlen mértékű manát igényel. Csak annyit mondok, ha ennek a mágusnak a tehetsége csak a felét is tükrözi ennek, hát nem éppen szolid piknik, ami ránk vár.
Egy vagy két percig néma csöndben üldögéltek.
Végül Michael törte meg a hallgatást.
– Végül is mit mondott pontosan Magellan Luthernek erről a kis meglepetéséről? – kérdezte a tündétől.
– Már nem emlékszem szó szerint. Valami génekkel kapcsolatos dologról volt szó. Egy bizonyos visszafordíthatatlan változásról…
– Vagyis nem csak egyszerűen drog – ráncolta a homlokát Michael. – Genetikai módosító. De hát hogy a fenébe csinálhatta? Nem szaladgálhat körbe, hogy minden egyes humán lény DNS-spirálját lecsavarja meg fölcsavarja…
– Biztos átterjed valahogyan egyikről a másikra – vetette közbe Serrin.
Michael elsápadt. Nem sok háttérismerettel rendelkezett a molekulárbiológia terén, de emlékezett rá, hogy régen, még az egyetemi időkben segített Geraint egyik feladatának számítógépes munkálataiban. Éppen elég ragadt rá ahhoz, hogy ismerje a tudományág alapfogalmait.
– Vírus – nyögte ki végül. – Egy retrovírus. Beírja magát a genetikai kódba. Luther tervét egy vírus hordozza. Független a metatípusoktól.
Ahogy elhallgatott, a háta mögött kattogni kezdett a nyomtató. Először oda sem pillantott, azután mégis úgy gondolta, jobb lesz valamivel elterelnie saját sötét gondolatait. Fölemelte a papírlapot, csak hogy csináljon valamit. Ám amint átfutotta a szöveget, elkerekedett a szeme.
– Tracey talált valamit! Ellenőrizhettem volna korábban is. Amíg mi a világ körül nyargalásztunk, három újabb varázslót raboltak el. Az elsőt Pekingben, de ennél az esetnél fönnáll a gyanú, hogy bandák közötti leszámolásról volt szó. Egyet Atlantában, itt meg valószínűleg céges érdekek játszottak közre. A harmadikat meg Regensburgban; az indíték ismeretlen. Tegnap történt az eset. Nos, azt hiszem…
– Azt hiszem, most már fölösleges lenne kételkednünk – fejezte be Serrin a mondatot.
– Úgy látszik, ez a Luther egyre éhesebb lesz. Ez azonban nem illik bele a nosferatu-elméletbe – dünnyögte Michael, azután elkérte Serrintől a vérszívóról szóló jegyzeteket, hogy végigböngészhesse őket.
– Itt az áll, hogy csak ritkán táplálkoznak – bökött a papírra, amikor végzett az olvasással. – Az utolsó hat személynek, akiknek az eltűnését kapcsolatba hoztuk a ténykedésével, nem több, mint hét hét leforgása alatt veszett nyoma. Azt hiszem, föl kellene hívnod Júliát, hogy lépjen kapcsolatba azzal az ismerősével, és próbálja meg kideríteni, mire utalhat mindez.
Serrin perceken belül visszaérkezett a válasszal.
– Azt mondja, nem száz százalékig biztos benne, de ilyesmi akkor szokott megtörténni, ha a nosferatu nagy mennyiségű energiát használ föl vagy gyűjt össze. Ez tulajdonképpen igaz lehet Lutherre is, ha föltételezzük, hogy két végén égeti a gyertyát, éjjel-nappal megállás nélkül kutat, dolgozik, valósággal a megszállottja az úgynevezett munkájának. Ja, és még azt is üzeni a hölgy, hogy ne tegyünk föl további kérdéseket, mert azonnal kikapcsolja a készülékét.
Serrin mélyen elgondolkodott. Eszébe jutott Magellan eszelős sietsége, és ez valahogyan beleillett a képbe; ezt azonnal meg is mondta Michael-nek. A Tir Tairngire-ből jött tünde nyilvánvalóan nem Luthernek dolgozott, de – ha annak, amit eddig megtudtak, hinni lehet – mindkettőjük szemében az őrület fénye izzott, és ez valahogyan összekötötte őket.
Az angol fáradtan bólintott.
– Jó. És akkor most mi a teendő?
– Talán a hatóságok? – kérdezte reménykedve a tünde.
– Nagyszerű. Gyerünk, mondjuk meg a német rendőrségnek, hogy egy veszélyes nosferatu mágusokat rabol el, és a kolostora titkos laboratóriumában népirtó vírust kotyvaszt! Gondolod, hogy van elég bizonyítékunk hozzá, hogy akár csak végighallgassanak bennünket? De hiszen egyetlen megbízható ténnyel sem tudunk előhozakodni! Nincs semmi egyebünk, csak amit mi magunk láttunk és hallottunk. Még azt sem tudjuk bebizonyítani, hogy Luthernek bármi köze lenne az elrabolt személyekhez. Azt meg pláne nem, hogy ő a nosferatu.
Serrinnek be kellett látnia, hogy Michaelnak sajnos igaza van.
– Meggyőztél. Egyéb javaslat?
– Még az is lehet, hogy Magellan tévedett – felelte reménykedve Michael. – Éppen te mondtad, hogy szerinted begolyózott.
– Persze, de ettől még elég valószínű, hogy Luther tényleg valami rendkívüli és veszedelmes dolgot művel – szögezte le Serrin. – Másképp miért táplálkozna ilyen szokatlanul mohón?
– Na jó. Akkor tehát mit javasolsz?
A két férfi néhány másodpercig a mélységes tanácstalanság kifejezésével meredt egymásra. Az elméletük tökéletesen működött, csak éppen semmiféle megoldást nem adott. Fogalmuk sem volt, mi a teendő ebben a helyzetben.
– Ismersz valakit Németországban? – kérdezte Serrin, miközben ő maga is erősen törte a fejét.
– Nem – rázta meg a fejét Michael. – És te, Tom?
A troll elmosolyodott. Mindeddig tökéletesen elégedett volt azzal a munkamegosztással, hogy a másik kettő végezze az agymunkát, most azonban jól esett neki Michael jelzése: nem feledkezett meg róla, hogy ő is ott van. Ő is megrázta a fejét.
– Ezzel együtt azt hiszem, talán Németország a legalkalmasabb hely a világon, hogy odamenjünk, és csapjunk egy kis murit anélkül, hogy bárkit is ismernénk ott – tűnődött Michael. – Berlin. Szerintem menjünk egyenesen Berlinbe.
– Miért pont Berlinbe? – akadékoskodott Serrin.
– Mert az egy kész bolondokháza. Komplett anarchia. Oda még útlevél sem kell; soha senki nem ellenőrzi. Ráadásul rengetegen csatangolnak az utcán arra várva, hogy valaki fölbérelje őket. Ott van mindjárt a Metahumán Poliklub. Bár azt hiszem, ehhez többre lesz szükségünk, mint erre a szépséges szép mesére, amit az imént összehoztunk.
Michael elgondolkodva megállt.
– Már tudom is – folytatta hirtelen. – Nyilván egy szépséges szép összeg megteszi. Először is meg kell találnunk a megfelelő utcai sámánt. Olyasvalakit, aki hajlandó velünk jönni, és körülszimatolni Luther búvóhelyét. Utána pedig megmondja a helyi szamurájoknak, hogy igazunk van, és tényleg valami szörnyűség készülődik odabent. Ez meggyőzheti őket, hogy illendő fizetség fejében álljanak az oldalunkra. Legalábbis reménykednünk kell benne, hogy így lesz.
Michael a telekom-készülékhez lépett, és beütött egy londoni számot.
– Még egy utolsó kérés, mielőtt végleg eltűnnél kelet felé – mondta, amint Geraint arca föltűnt a képernyőn. – Később majd benyújtom a hivatalos számlát is, most azonban szükségem van egy kis előlegre.
– Mennyi? – kérdezte fáradtan a walesi.
– Azt hiszem, kettő darab százas elég lesz.
– Úgy érted, képes voltál fölhívni kétszáz nujenért? – hitetlenkedett Geraint.
– Kétszázezerért, öregfiú. Nujenben. A szokásos számra küldheted az átutalást. .
– Tessééék? – Geraint most még kevésbé hitte el, amit hallott. – Figyelj, öregem, majd ha hajóra raktad nekem az Empire State Buildinget, és rendben meg is érkezett…
Éppen arra készült, hogy megszakítsa az összeköttetést, amikor Michael előhozakodott az adujával.