A MAGYARUL EDDIG MEGJELENT SHADOWRUN REGÉNYEK:

Robert N. Charrette: Sose kezdj sárkánnyal

Robert N. Charrette: Jól válaszd meg az ellenséged

Robert N. Charrette: Keresd a magad igazát

Robert N. Charrette: Sose bízz tündében

Nigel D. Findley: LX-IR

Christopher Kubasik: Átváltozva

Nigel D. Findley: Árnyjáték

Nigel D. Findley: Magányos farkas

Tom Dowd: Vakító fény

Jak Koké: Üres éter

Jak Koké: Idegen lelkek (Sárkányszív I.)

Jak Koké: Krómba zárva (Sárkányszív II.)

Jak Koké: Minden határon túl (Sárkányszív III.)

Mel Odom: Fejvadászok

Robin Mash: Cyberkommandó

Carl Sargent & Marc Gascoigne: Véres Utcák

Carl Sargent & Marc Gascoigne: Fekete Madonna

Caroline Spector: Végtelen Világok

Nigel D. Findley: A nap háza

A még megrendelhető könyvek listája a könyv végén található.

NOSFERATU

CARL SARGENT

MARC GASCOIGNE

BEHOLDER KIADÓ

BUDAPEST, 2001

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Carl Sargent & Marc Gascoigne:

NOSFERATU

Copyright © 1994, FASA Corporation

All rights reserved.

Fordította: Nyikos Eszter és Németh Kálmán

Hungárián translation © 2001, Beholder Kft.

Borítófestmény: Romas Kukalis

ISSN 1218-7585

ISBN 963 9047 96 1

Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134

Felelős kiadó: Mázán Zsolt, Tihor Miklós

Felelős szerkesztő: Dani Zoltán

Korrektor: Miskolci Szilvia, Kovács János

Tördelés: Dikó István

Készítette az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Készült 2001-ben.

1.

Mi a fenéért nyüzsögnek mindenütt Knight Errantosok? – tűnődött Serrin, miközben a szemét dörzsölgetve álmosan hunyorgott a júniusi verőfényben. Az egyetemi könyvtár körüli gyepet ellepték az egyenruhás biztonságiak, mint rothadó barackot a penész. A tünde mindenesetre nem torpant meg, egyenesen a bejárathoz vezető utat elzáró csoport felé vette az irányt,

– Sajnálom, uram – mondta szórakozottan a gorilla –, ma senki nem léphet be erre a területre.

– Minden szükséges engedélyem és belépőm megvan – jegyezte meg Serrin, és már nyúlt volna a zsebébe a kártyáiért, de mozdulat közben megdermedt. Egy pillantás a gorillák arcára meggyőzte, hogy jobb, ha tisztes távolságban tartja a zsebeitől a kezét.

– Sajnálom, uram – ismételte a biztonsági őr unottan. – A C blokk ma zárva tart. Nem hallotta?

– Mit nem hallottam? – kérdezte ingerülten a tünde.

– Ma délután kettőkor avatják fel a Beloff kutatólaboratóriumot. Andrew T. Small személyesen adja át. – Az őr hangjából épphogy csak, de kihallatszott egy cseppnyi megvetés, amikor New York polgármesterének nevét említette.

– Nagyszerű – fordult sarkon Serrin morogva. Egy darabig céltalanul kószált, majd hamarosan a legközelebbi büfében kötött ki. Vett egy ízléstelenül hatásvadász főcímekkel teli Timest az automatából, majd leült egy asztalhoz, hogy egy szójakávé és egy Danish mellett átolvassa. Manapság – 2055-ben – senki sem ilyen olcsó bulvárlapokat olvas, aki a hírekre kíváncsi. De még az újság végtelenül szenzációhajhász stílusa sem tudta feledtetni a tündével a bosszúságát.

A varázskönyvekhez, amelyeket át akart nézni, a legszigorúbban korlátozták a hozzáférést, és ez volt az egyetlen hely a világon, ahol megtalálhatók voltak. A legtöbb, amit el tudott érni, egy egyhetes engedély volt, hogy tanulmányozhassa a varázslatgyűjteményt itt a Columbián, és most egy teljes napot el fog veszíteni belőle.

Szürke szeme az újság fölött a lányra vándorolt, aki vele szemközt telepedett le. Friss, fiatal arca volt, mint a legtöbb egyetemi hallgatónak, azonban Serrint elgondolkodtatta, ahogy egy pillanatra, mintha valami kemény és rideg villant volna barna szemében, miközben sötét hajtincsei alól őt figyelte. Fénylő körömlakkja jól illett ezüstözött adatjackjéhez, de a fémszínű rúzs a tünde ízlésének már kicsit túl hivalkodó volt. Mindenesetre el kellett ismernie, hogy rajta jól áll.

– Mágus vagy? – szólalt meg hirtelen a lány. Serrin bólintott. – Te vagy valamelyik parapszichó előadó?

A tünde elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Á, nem, csak utána akarok nézni itt egy-két dolognak. – A zsebébe nyúlt a cigarettáiért. A lányt is megkínálta.

– Itt tilos a dohányzás – kuncogott a lány. – Az ilyen kitaszított társadalmi kisebbségek, mint mi vagyunk, ilyenkor kénytelenek kimenni a szabadba. – Azzal fogta a csészéjét, és a kijárat felé indult. Serrin egy pillanatig legeltette a szemét hosszú, kecses lábain, majd ő is felkelt, és utána sántikált.

– Min dolgozol? – kérdezte a lány, amikor melléült a fűre. Ő már időközben rágyújtott. Mentolos cigarettájának füstje lustán szállt felfelé a máris meleg reggeli levegőben.

– Hmm, mágikus védelem – felelte a férfi, majd ő is belepöfékelt a párás, moccanatlan légbe. A lány kicsit összehúzta a szemét, és a tünde rögtön bánta, hogy ilyen könnyen kiadta magát. Na, nem mintha nem találhatta volna ki könnyen bárki, hogy mit kutat, pusztán a varázskönyvek alapján, amelyeket kivett a könyvtárban.

– Ki ellen? – kérdezte beszélgetőpartnere. Oldalt fordult, és egyik kezére támaszkodott, hogy egyenesen az ő arcába nézhessen.

– Senki ellen – vonta meg a vállát Serrin. – Legalábbis senki konkrét személy ellen. Úgy is mondhatjuk, hogy egy kicsit paranoiás vagyok.

– Hát, akkor New York neked való hely. De nem vagy idevalósi, igaz? – A lány oldalt billentette a fejét, úgy méregette egy ideig. – Az akcentusod alapján azt mondanám, hogy nyugati parti vagy, azon belül talán valahonnan északról. Seattle?

Okos nőszemély – gondolta a tünde. Csodálatosan érezte magát.

Majd szétvetette a jókedv. A hőség ellenére gyönyörű volt a nyári reggel, és a lány sem sokkal maradt el mögötte szépségben. Valósággal röpült mellette az idő. Ezüstajkú társa lassan, de biztosan elérte, hogy megnyíljon előtte. Mint egy horgász, aki különösen nagy kapást próbál kifárasztani. A biztonsági őrök néha meg-megrezzentek. Valószínűleg nem tudták mire vélni, miért marad olyan sokáig a közelükben a tünde és a fiatal nő, noha láthatóan nem csinálnak semmit. A nap közben egyre magasabbra hágott az égen, majd lassan a zeniten is túlhaladt.

A polgármester népes hivatalos kísérettel, menetrend szerint érkezett, sőt, egy kicsit még korán is, kettő előtt öt perccel. Addigra már a Columbia parapszichológiai tanszékének sztárjai is gyülekezni kezdtek az új kutatóközpont előtt felállított, piros és ezüst szalagokkal díszített emelvényen. Az épület előtti lépcsősor úgy csillogott, mintha legalább húszszor súrolták volna át az éjszaka folyamán.

Serrin és a lány lassan átsétáltak az igencsak ritkásan álló nézők közé. Noha a város polgármestere tart majd nyilvános beszédet, úgy tűnt, a Rothadt Alma média szaglászai nagyrészt érdekesebb híranyagot találtak maguknak aznapra.

– Tulajdonképpen mit keres itt egyáltalán? – tűnődött fennhangon Serrin. – Úgy értem, nem hinném, hogy a polgármestert különösebben érdekelné a parapszichológusok szavazata.

– Úgy hallottam – vigyorgott a lány –, hogy az új épületekre a pénz külföldi forrásból származott; többek között egy olyanból, ami megaszorosan összefügg egy bizonyos szavazóréteggel, amelynek a támogatására nagyon is szüksége van.

Ez felkeltette Serrin érdeklődését, és már épp meg akarta kérdezni, ezt hogy érti, amikor Small polgármester, zord arcú testőrök falanxával körülvéve, előtűnt Phaetonja biztonságából, és a tapsoló akadémikusok felé indult.

A varázsló még jóval az események után sem volt képes meghatározni, pontosan mi hívta fel a figyelmét a veszélyre. Biztos, hogy nem az ellenségre figyelmeztető fenntartó fókusza, az ugyanis egy másvalakit megcélzó orgyilkost nem jelez ki. Más mágia sem játszhatott közre, ugyanis egyszerűen nem volt rajta éppen semmilyen működő varázslat. Ha megpróbált volna egy Knight Errantoktól nyüzsgő hely kellős közepén varázsolni, legföljebb annyit ért volna el, hogy gyorsan, de hatékonyan kikísérjék az egyetemi campus területéről.

Nem, inkább olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel. Egy arab arc homályos villanása a látótere szélén. Megcsillanó fém. Egy álcázott aura, az ereibe ömlő adrenalin. A Knight Errantos gorilláknak valószínűleg akkor tűnhetett csak fel, hogy Serrin varázsol, amikor korlátvarázslata végére ért, mert egyszerre többen is egyenesen rászegezték a Predatorukat. Abban a pillanatban azonban, az övével együtt, hirtelen más mágikus energiák is elszabadultak.

A golyó végül is nem találta el Andrew T. Small polgármestert, Serrin varázslata ugyanis letérítette pályájáról. Az új kutatóközpont egyik felső emeleti ablakába csapódott. A szilánkjaira törő üveg hangja csak lassan jutott el hozzá, mintha nagyon messziről jönne. Small földre dobta magát, három legközelebb álló testőre pedig azonnal rávetődött, mintha kicsi a rakást játszanának vagy rögbiznének. A tündére meredő gorillák mintha képtelenek lettek volna összpontosítani: az arcukra volt írva a zavarodottság. A Knight Errant mágus, aki megállította őket, mielőtt ólommal tömték volna tele Serrint, valamilyen parancsot vakkantott oda nekik, mire lassan leengedték a fegyverüket.

A tünde csak nézte, ahogy a halálosan felé ásító fegyvercsövek végre lassan elfordulnak tőle, majd hirtelen minden meglódult, kalapácsként csapott le rá a zaj, és a világ visszanyerte megszokott sebességét. A magányos orvlövészt a tömegben elvegyült utcai szamurájok fegyverezték le. A Knight Errant legjobbjainak egy szakasza ugrott felé, próbálták, amennyire lehetséges, kiköszörülni a hírnevükön esett csorbát.

Serrint, először a földre lökték, majd talpra rángatták, és egy fényvisszaverő ablakú limuzinba kényszerítették. Némi ügyetlenkedés után egy kabátot dobtak a fejére, majd kipörgő gumikkal hajtottak el. A tünde összehúzta magát az ülésen, mozdulni sem mert. Levegőt is alig vett. Csak remélni tudta, hogy nem került túl komoly és túl mély gennybe a reflexei miatt.

– Elnézést kérek, ha esetleg durván bántak önnel, Mr. Shamandar – mondta az élesre vasalt öltönyt viselő ember Serrinnek. – Mindössze csak próbáltuk optimalizálni az ön kikérdezését. Nyilván megérti, hogy az eseményekkel kapcsolatosan szükségszerűvé vált minden biztonsági kockázat sokoldalú analízise.

Na persze – gondolta kimerülten Serrin. – Megakadályozom, hogy New York polgármesterét szitává lőjék, és mindössze tizennyolc óra megszakítás nélküli vallatás a jutalmam. Még csak azt sem tudom, hol vagyok. Karba fonta a kezét, és a leglátványosabb „na, és most mi lesz?” arckifejezésével meredt az öltönykére.

– Felhatalmaztak, hogy egy belátásom szerinti összeget utaljak át önnek a polgármesteri hivatal nevében, a közjót szem előtt tartó közbelépése jutalmaként – vett elő az öltönyös egy, a Városháza lógójával díszített hitelkártyát. Közben olyan nyájasan mosolygott, hogy majd' kettészakadt az arca.

Serrin valamelyest kiengesztelődött. Hogy még jobban kiengesztelődik-e, az a díj nagyságától függ. Márpedig, mondjuk tízezer nujen már elég egy jó közepes megbocsátó hangulathoz.

– Véleményünk szerint nem áll fenn annak a kockázata, hogy bosszút akarnának önön állni – folytatta az öltönyke, miután a mágus megnézte a hitelkártyát. – A hivatal meggyőződése, hogy magányos orgyilkossal van dolgunk.

Serrin majdnem felkacagott. Az orvlövészen annyi nagy hatalmú rejtő mágia volt, hogy körülbelül annyira dolgozhatott egyedül, mint William Springer, Garrety elnök gyilkosa, akit azóta sem fogtak el. De ezek szerint a polgármesteri hivatal – és a Knight Errant – ezt akarja beadni neki, így hát úgy tett, mintha elhinné.

– Hát, örülök, hogy segíthettem – mondta nyájasan. Zsebre vágta a kártyát, majd megfordult, hogy elhagyja a vakítóan megvilágított, ablaktalan kihallgatószobát. Kétoldalt egy-egy Knight Errantos troll fogta közre, és karon fogva vezették a biztonsági létesítmény előtt parkoló limuzinhoz. A kocsi mellett egy sötét hajú lány vitatkozott néhány további Knight Errantossal, akik éppen készültek erőszakkal eltávolítani a területről. Ugyanaz a lány volt, akivel az előző nap találkozott. Már ilyen korán reggel is csillogott a napfény a halántékába ültetett adatjacken. A tünde kitépte a kezét tohonya kísérői markából, majd odarohant közbelépni.

– Hé, nyugi már! – mondta, amikor az egyik Errantos a lány bordái közé bökte ijesztő kinézetű Predatorját. – Mármint úgyis épp menni készültünk.

– Gyerünk! – A lány csak ennyit mondott, azzal kinyitotta Jackrabbitje ajtaját. Serrinnek valami azt súgta, egyszerűen csak szálljon be, és hagyja, hogy elvigye. A nő kisebb autója valahogy sokkal barátságosabbnak tűnt, mint a céges limuzin. Csak később jött rá, mennyire nem tett jót az alvás nélkül töltött éjszaka a megérzéseinek.

2.

– Az vidadásokban nem kapták le az arcod – mondta a lány, amikor végre kényelembe helyezték magukat a nő lakásán, valahol New Jersey külvárosában. – Azt hiszem, szerencséd volt, Serrin Shamandar. Nem hiszem, hogy a Damaszkusz Liga elegendő infót szerezhetett rólad. Már ha egyáltalán szándékukban állt ilyesmi, márpedig véleményem szerint nem állt.

– A Damaszkusz Liga?! Hát nekik meg mi közük lehet ehhez?

– A madarak ezt csiripelik. Lehet, hogy Small az utóbbi időben túlságosan összemelegedett a zsidó szavazóbázissal. Szokásos kockázati tényező egy New York-i polgármesternél.

Serrin megpróbált visszaemlékezni arra a pár másodpercre a felszalagozott emelvény előtt. Ahogy végigpörgette magában az elmosódott képeket, rádöbbent, hogy valami mást is elfelejtett.

– Figyu, bocs, tényleg nagyon sajnálom – mondta félénken –, de még a nevedre sem emlékszem. Nem hagytak aludni, úgyhogy azt hiszem, az agyamban most éppen üzemszünet van – szabadkozott.

– Júlia. Júlia Richards – mosolygott a lány. Úgy tűnt, cseppet sem sértődött meg.

– Ööö… miért jöttél értem? Úgy értem, mi a jó neked ebben?

– Igazán szívesen – vetette oda felháborodottan Júlia, azzal kiviharzott a konyhába, ami nem volt nagyobb, mint egy kamra, az apróbbak közül. Hamarosan csípős kávéillat kezdett terjengeni, egyértelmű bizonyítékaként, hogy ez bizony nem szója, hanem valódi. Serrin jó nagy bunkónak érezte magát. Felkelt, hogy utánamenjen. A sérült lábán végighasító, ismerős fájdalomtól fintorogva bicegett kifelé. A lány hátranézett. Amint meglátta a férfi arckifejezését, rögtön elszállt a mérge, aggodalomnak adva át a helyét.

– Ne haragudj – mondta a tünde. – Úgy látszik, nem csak az agyam rozsdásodott be, hanem a jó modorom is. Örülök, hogy értem jöttél. De igazán nem hibáztathatsz, ha kíváncsi vagyok, miért.

Júlia töltött két csésze kávét. Serrin lovagiasan átvette tőle a csészéket. A kávé mellé kifli is volt, krémsajtos, rajta füstölt lazaccal, és ez utóbbiak is éppoly valódinak tűntek, mint a kávé.

– Hát, nem minden nap találkozom olyasvalakivel, aki épp megmentette New York polgármesterét egy orgyilkostól – felelte kacéran a nő. – Ha ez sem lett volna elég, hogy felkeltse az érdeklődésemet irántad, akkor semmi. Meg az is fúrta az oldalam, hogy milyen ember vehet észre olyasvalamit, amit az egész Knight Errant sem tudott. Úgy gondoltam, biztos valami nagymenő mágus lehetsz. Egy különleges, nem mindennapi ember. – Elővillant a nyelve, megnedvesítve tökéletes ajkait. – Na, ennyi magyarázat elég?

Serrin nem tudott felelni, tele volt a szája egy nagy adag ízletes kiflivel. Nagyokat nyelve próbálta valamelyest beszédképessé tenni magát. Végül sikerült kinyögnie valami olyasmit, hogy őrajta ugyan nincs semmi különleges.

– Talán nincs… talán van – felelte könnyedén a lány. – Hol szálltál meg?

– A Grand Hudsonban.

A rendkívül drága szálloda nevének hallatán Júlia szemei egy pillanatra elkerekedtek.

– Ha gondolod, itt meghúzódhatsz néhány napig. Hogy egy időre eltűnj szem elől. Biztos, ami biztos. A Columbiára sem lenne túl jó ötlet visszamenned. Elhozhatom neked a könyvtárból, amire szükséged van. Minden belépőm megvan, ami kell, és jóban vagyok egy pár könyvtárossal.

Serrinnek borsódzni kezdett a háta, félig az izgalomtól, félig a félelemtől és a bizalmatlanságtól. Minden olyan hirtelen történt, derült égből villámcsapás volt ez az egész. Túl fáradt volt, hogy nekiálljon végiggondolni a dolgokat. Júlia Richards fiatal volt és csinos, és különben is, itt kint, a külvárosi övezet mélyén valószínűleg nagyobb biztonságban lesz, mintha visszamenne Manhattanbe. Különben is, mit veszíthet? Nem sokat, ezzel nagyon is tisztában volt. Egy ideje ez lett a modus vivendije; az irányította választásait, hogy úgysincs sok vesztenivalója. Megkönnyítette a nehéz döntéseket. Árnyvadászként élt, az igaz; semmivel sem volt kevésbé kifinomult a túlélési ösztöne, mint a hozzá hasonlóké. Ő is épp olyan jól kiszimatolta a veszélyt. Ám még egy veterán árnyvadász, egy tünde mágus is követhet el hibákat, amikor végtelenül kimerült.

– Hmmm, komolyan gondolod?

A lány bólintott. Nem próbálta rábeszélni, befolyásolni.

– Hát, ööö, ez igazán nagyszerű lenne – így Serrin. Majd gyorsan hozzátette: – Már csak néhány napig maradok New Yorkban. – Megpróbálta a lány tudomására hozni, hogy nem fog sokáig a nyakán lógni, de egyben azt is, hogy ő sehol nem marad hosszabb ideig. Megkísérelt elnyomni egy ásítást. Szégyenletes kudarcot vallott.

– Most leginkább egy kis pihenésre van szükséged – villantotta megint rá Júlia elbűvölő mosolyát. – A másik szoba arra van, aztán balra.

A mágus jó éjszakát kívánt neki, noha még csak délelőtt tíz óra volt, majd elindult a hátsó hálószoba felé. Most még a szokásosnál is jobban sántított. A kis szobácskában sötét volt, és csodálatosan hűvös. A berendezés mindössze egy ágyból, egy éjjeliszekrényből és egy székből állt. Még arra sem vette a fáradságot, hogy levetkőzzön, vagy legalább a cipőjét levegye – mély sóhajjal egyenesen az ágyra rogyott. A feje alá gyűrte a párnát, ahogy szokta, és szinte azon nyomban elnyomta az álom. Föl sem ébredt egészen délután ötig – és akkor is csak azért, mert Júlia gyengéden felrázta. Ahogy kinyitotta a szemét, első pillantása az ágy melletti asztalkán gőzölgő, friss kávéra esett. Az első csésze felénél tartott, amikor a lány besiklott mellé az ágyba. Valódi kávé vagy sem, a másik fele ott hűlt ki az asztalon.

Serrin három napig maradt. Júlia napközben nem volt otthon. Estére mindig meghozta neki a könyveket, amelyekre szüksége volt. Valahogy sikerült engedélyt szereznie, hogy másnapig elvigye őket. Éjszaka rendszerint kocsiba ültek, és bementek a városba. Elsősorban az East Riverside környékét járták be. A nő elvitte a Metropolitan Operába, és jó éttermekbe, ahol rendszerint bőségesen belakmároztak – az étel finom volt, és ha drága is, nem sajnálták a pénzt. Júlia mindig kifizette a számla rá eső részét, amin Serrin eltűnődhetett volna, de nem tette.

És mindvégig folyton, szinte szünet nélkül beszélgettek, éppúgy, mint az első napon, a könyvtár mellett, a reggeli napsütésben. Júlia bevallotta, hogy megpróbálkozott az írással, és nagy álma, hogy színésznő legyen. Amennyit megtudott róla, annak alapján a férfi magában az örök reménykedők közé sorolta a lányt, akik mindig ott sertepertélnek a művészetek háza táján, de állandó csalódásra vannak ítélve, mint a próbálkozók nagy többsége.

Az egyetlen, ami nem tűnt teljesen ártalmatlannak a lánnyal kapcsolatban, az az okkult témákkal foglalkozó könyvgyűjteménye volt. Szellemek általi megszállottság, kísértetek, jelenések, az összes szokásos téma, plusz még jó néhány kevésbé alapvető dolog. Az egyetemen is felvett néhány parapszichológiai tantárgyat. Megmutatta neki a kísértethistória nyers verzióját, amit éppen írt. Serrin meglepetésére nagyon is olvasmányosnak, jól megírtnak tűnt. A lánynak igazi régimódi tehetsége volt a zavarba ejtő, nyomasztó jelentek írásához, amelyekben csak sejteni lehetett a valahol a háttérben lappangó ismeretlen, láthatatlan, felfoghatatlan hatalmak közreműködését.

– Hmm, ez a te kísértetek iránti érdeklődésed… Csak nem profi kísértetvadásznak készülsz? – kérdezte inkább tréfásan, mint komolyan.

– Á, ez csak egy régi hobbim – legyintett Júlia, és ennyiben hagyta a dolgot.

Ám attól kezdve Serrin érezte, hogy minden megváltozott. Úgy külön-külön semmi konkrétumot nem tudott volna mondani, ami más lett. Egyszer sem veszekedtek, nem voltak komolyabb félreértéseik, épp csak egy leheletnyit megváltozott a hangulat, az egész kapcsolat jellege. Még szeretkezés közben is érezte, hogy a lány már nem őszintén csinálja. A mágus próbálta ugyan barátságos, közvetlen beszélgetésekkel befedni a kettejük között támadt repedést, de közben ő maga is egyre nyugtalanabbá vált.

– Hát, azt hiszem, jobb, ha most már indulok hazafelé – jelentette ki végül. Közben a kínai közmondásra gondolt, miszerint a vendég és a hal három nap múlva már bűzleni kezd. Ha még ma este elmegy, a negyedik napot már kihagyja. – Úgy néz ki, az adatgyűjtést itt befejeztem, ami nélküled nem sikerült volna. Ezt nem fogom elfelejteni. – Kínosan ügyelt, nehogy túl közvetlen, bizalmaskodó hangot üssön meg.

– Hát igen, jó volt veled – felelte Júlia, és úgy tűnt, komolyan is gondolja. Serrin zavarban volt, nem tudta eldönteni, milyen mélyebb érzelmek kavaroghatnak a lányban a felszín alatt. A búcsúzás hátralévő részét rövidre fogta, és közben folyamatosan kerülte a nő tekintetét.

Júlia felajánlotta, hogy kiviszi a reptérre, de ő visszautasította. Abban viszont már benne volt, hogy legalább a könyvtárig elvigye, ugyanis akadt még egy-két apróság, amit ellenőrizni akart, mielőtt visszatér Seattle-be.

– Hát, még egyszer köszi – mondta, amikor kiszállt a kocsiból egy, a könyvtárhoz közeli utcában. – És ne felejtsd el: megvan a számom. Ha valaha is szükséged lesz valamire, ne habozz. Bármikor felhívhatsz.

Júlia egy töredék másodpercre elkapta róla a tekintetét. A férfi értetlenül töprengett, most meg mi rosszat mondhatott.

– Bocs. – A lány csak ennyit mondott, majd előrelökte az automata sebváltót, és elhajtott. A tünde a fejét csóválva kapta fel a csomagjait, majd a könyvtár felé vette az irányt.

Kél órával később épp befejezte a munkáját, kimásolta az anyagot, amiért jött, amikor a hangosbeszélőn bemondták, hogy záróra. Még gyorsan ellenőrizte a reptéri menetrendet a könyvtári számítógépek egyikén. Az éjféli járat mellett döntött, így bőven lesz ideje rendesen megvacsorázni valahol a belvárosban. Nem sok kedve volt túlzottan próbára tenni a szerencséjét azzal, hogy a Chinatownban eszik, ezért végül egy thai vendéglőt választott a Times Square közelében. Fenébe is, miért ne? – gondolta jókedvűen. – A végén még akár meg is kocogtathatom az egyik ott lógó Knight Errantos arc vállát, és rábeszélhetem, hogy ő állja a számlát.

Öt perce sem ült le az asztalához a Little Home Thai vendéglőben, amikor hirtelen úgy érezte, hogy mindenki őt figyeli. Lopva körbepillantott, és két öltönyös férfit látott meg az ajtóban felbukkanni. Pénzköteget nyomtak a főpincér kezébe, majd az ő asztala felé indultak. Majdnem pánikba esett, de erőt vett magán, próbált logikusan gondolkozni. Nem lehetnek bérgyilkosok, akik épp rajta akarnak bosszút állni. Senkit nem tesznek hidegre pusztán azért, mert megakadályozta, hogy valaki mást megöljenek! – nyugtatgatta magát. Vagy mégis? Legalább nem tűnnek arabnak.

– Mr. Shamandar – kezdte az egyikük, hangjában nagy adag színlelt komolysággal, miközben kéretlenül helyet foglalt az asztalánál. – Dan McEwan vagyok a Timestól, és ez itt a fotósom, Randy Simmons. – Simmons üdvözlésképpen odabólintott neki, majd maga elé emelte a nyakában lógó kamerát, közben divatjamúlt bajsza alatt vigyorgott, mint egy zavarba hozott hiéna. – Nagyon szeretnénk néhány fotót készíteni egy önről szóló cikkhez, miközben felteszek pár kérdést. Igyekszünk egyáltalán nem zavarni az étkezésben.

Serrin már éppen rájuk mordult volna, hogy „na, menjetek a fenébe”, de hirtelen rájött, hogy előbb magyarázatot szeretne.

– Tulajdonképpen mi ez az egész?

– Természetesen az ön hőstettéről van szó! – felelte McEwan olyan hangon, hogy csaknem látható nyálkacsíkot hagyott maga után a szőnyegen. – Az egész város erről beszél, még most is, három nappal a dolog után. Tudja, a titokzatos, űzött tekintetű mágus…

Az adásokban nem kapták le az arcod – hallotta magában Júlia hangját. Rémülten eltakarta az arcát egy piros szalvétával, és kirohant a vendéglő ajtaján. Űzött szemű ám a seggem – gondolta.

– Vigyen innen, de azonnal! – kiáltott a troll sofőrre két perccel később, amint beugrott a sárga taxi hátsó ülésére. Időközben legalább egy tucat fotós és médiacápa jelent meg a helyszínen. Erősen próbált nem gondolni rá, milyen idétlenül nézhet ki a szétizzadt, szétrongyolódott piros papírszalvéta itt-ott még mindig az arcára ragadt darabjaival. – JFK reptér. Tegyen néhány kitérőt. Az órával ne törődjön.

– Imádom az olyan utasokat, akik ezt mondják, haver – vigyorgott a troll, majd kilőtt, mint egy JME-vel bechipelt ördögpatkány.

Úgy tűnt, senki nem vár Serrinre a reptéren, amikor megérkeztek, de sejtése szerint azért bizonyára kószál valahol bent legalább egy szenzációéhes firkász, akit eleve ide küldtek, biztos, ami biztos. Gyorsan átfutotta az induló gépek listáját. Egyetlen belföldi járatot sem talált 35 percen belül. Seattle-be pedig két óra múlva megy leghamarabb gép.

– Mikor indul a következő gép ki a városból? – csattant a British Airways pultja mögött ülő nőre.

Az döbbenten nézett rá.

– Micsoda? Úgy érti, bárhová?

– Látom, fogja az adást, hölgyem.

– Csak nem keveredett valamibe?

– Ne aggódjon, nem bántom magát – nyugtatgatta fáradtan Serrin, közben a nő kezét figyelte, ahogy eltűnik a pult alatt. Valószínűleg a vészjelző gombot kereste. Ekkor észrevette az asztalon heverő újságot.

– Csak a riporterek elől menekülök – mutatott a teljes címlapot betöltő fényképére. A nő a képre nézett, aztán rá. Elkerekedett a szeme, leesett az álla.

– Frankfurt vagy Fokváros. Tíz perc – felelte, majd felkapta a Newsdayt, hogy jobban megnézze. Júliának valahogy sikerült lefényképeznie, ahogy apró erkélyén ült, ellazultan, csaknem mosolyogva. Az egyik kép láthatóan egy tehetséges képátalakító kezén is átment. Az ócska bulvárlap nyilvánvalóan különösebb fenntartások nélkül, rutinszerűen fényezte fel és színezte ki a szemetet, amit publikált. Serrin Shamandar a valóságban talán nem volt olyan jóképű, mint amilyennek a címlapon látszott, de azért így is fölismerhető maradt.

Minden árnyvadász-ösztöne azt üvöltötte, hogy ideje eltűnni a városból, és nem is jönni vissza, amíg valamelyest el nem ül ez az egész. Bárcsak magával hozta volna a hamis papírjait is, akkor most vehetne egy jegyet Fokvárosba a saját nevén, miközben valójában Németországba menne a hamison.

– Azt hiszem, Frankfurt jó lesz. – Onnan majd esetleg átugorhat a Heathrowra, és felkeresheti egy pár brit barátját. Mindenképp ígéretesebb tervnek tűnt, mint egy látogatás az azániai városban. – Ki tudna még juttatni innen időben? – fogta könyörgőre a hangját.

– Ha rohan, mint az őrült, talán még eléri. Épp most volt az utolsó figyelmeztetés. Tizenhetes kapu.

– Hölgyem, higgye el, ha kell, úgy rohanok, mint egy futóbolond.

Odavetette neki a Polgármesteri Hivatal hitelkártyáját, majd a futószalagra dobta a bőröndjét. Aztán már ki is lőtt, az indulási kapu felé sprintelt. Félúton majdnem keresztülesett egy könnyű fémbőröndön. A táska pörögve csúszott el, jó messze a tulajdonosától. Utóbbira felpillantva kiderült, hogy zord arcú férfi az illető, rövid haja pont olyan szürke, mint Serriné. Az állától balra háromszögletű sebhely. Napszemüvege kiberszemeket rejtett. Serrin motyogva kért elnézést, dünnyögött valamit, hogy mennyire iszonyúan siet, majd továbbvágtázott, a táska visszavitelének feladatát a tulajdonosára hagyva. Elérte a kaput, és fogalma sem volt róla, hogy miközben kapkodva keresi az útlevelét, a férfi kiberszeme – a beleépített legmodernebb kiberoptikai kamerával – máris harminc képet készített róla.

Épphogy csak elérte az utolsó, a géphez induló buszt. Miközben a repülő felé haladtak a betonon, a távoli, szürke horizontot nézte. A közeledő eső várhatóan elegendő ideig hűti majd elviselhető szintre New York pokoli, párás hőségét, hogy a város bugyraiban kárhozó lelkek alhassanak egy kicsit az éjszaka. Beszállt a repülőbe, megtalálta a helyét, majd hátradőlt, belesüppedt a plüssülésbe, és olyan óvatosan, szinte bűntudatosan állt neki elolvasni az újságot, mintha pornográfia lenne.

A sötét szemű, imádnivaló mosolyú Júlia szinte mindent felhasznált, amit valaha is mondott neki, sőt, alaposan utána is járt minden, vele kapcsolatosan fellelhető adatnak. Nem csoda, hogy olyan furcsán viselkedett a vége felé. A szenzációhajhász kis riportban minden benne volt: a szülei, akiket megöltek; az, hogy hogyan lőtték szét a lábát egy, a Renrakunak végzett melóban; az atlantiszi balhé; sőt, még az is, hogyan segítettek ő, Geraint és Francesca megoldani azt a randa sorozatgyilkossági esetet tavaly Londonban. Alapos, hiánytalan, szépen összefoglalt cikk volt, de amiért igazán csinos, kövér prémiumot kaphatott a csaj, az a legprivátabb dolgaiban való turkálás volt. Nem csoda, hogy mindenki úgy megbámulta a vendéglőben. A média már a Small polgármester elleni gyilkossági kísérletet is alaposan kivesézte, de minthogy nemigen nézett tridet, fogalma sem volt, hogy eddig mit mondhattak róla. Bár ezeket az intim, privát információkat még biztos, hogy nem teregette ki senki. Bár tulajdonképpen talán hálásnak kéne lennie a bulvárlap szerkesztőinek, hogy bőséges lakomát adtak éhező olvasóiknak, amivel kihúzhatják a következő három napos csodáig. Ki tudja, mire lennének képesek, ha sokáig nem kapnának nekik való szellemi táplálékot?

Olvasott tovább, és közben azon morfondírozott, hogy tulajdonképpen még örülhet is. A lány volt annyira korrekt, hogy legalább a hálószobai titkokat nem teregette ki. Aztán… Ó, a nyavalya törje ki! Megint tévedett. Egyszerűen csak még nem ért el odáig. Serrinen kétségbeesett, vigasztalan szomorúság vett erőt, és nem azért, mintha a cikk rosszindulatú vagy brutális lett volna, netán vitriolos kritika, vagy tele lett volna szemen szedett hazugságokkal – nem, épp azért, mert nem volt ilyen. Ha legalább repedt sarkú, hazug libának nevezhetné, az nyújtana talán némi vigaszt. De a nő még ezt is elvette tőle.

Tehetetlen dühében legszívesebben apró fecnikre tépte volna az újságot, hogy kihajítsa a repülőgép ablakán. Ehelyett durván visszagyűrte a szennylapot a dzsekije zsebébe, majd fáradtan hátradőlt az ülésben, és megpróbált szunyókálni egy kicsit.

3.

Reggel tízre ért Frankfurtba, helyi idő szerint. Megint összezavarta szervezete belső óráját az időeltolódás, mint minden interkontinentális repülőút után – annak ellenére, hogy ez most aránylag rövid volt. A repülőtér, úgy tűnt, tele volt Newsdayjel. Kifogyhatatlan halmokban álltak. Mindenhonnan a saját arca nézett vissza rá a piros keretes fotókról. Mintha szándékosan akarna az újság gúnyt űzni szánalmas menekülési kísérleteiből. A tündén annyira erőt vett az idegesség, hogy úgy döntött, továbbmegy, semmiképpen sem marad egyhelyben.

Átugrott a vasútállomásra, taxival. A pályaudvar nyüzsgött az utazóktól, akik látszólag mind vagy ettek, vagy éppen arra készültek. Croissant-okat vettek, minden elképzelhető töltelékkel, vedelték a szójakávét, és trollkarnál is vastagabb szendvicseket rendeltek, amikből csak úgy csorgott a schinken, potyogott a savanyúság, majonézben ázott bennük a saláta, és valóságos zsírtócsákban sistergett büdösen a rózsaszín marhahús. Ez az étrend láthatóan nem termelte éppen tömegesen a sovány németeket. Serrin már kezdett aggódni, hogy nem lesz-e túl feltűnő a maga tünde karcsúságával. Jobb híján annyit tudott csak tenni, hogy felhajtotta a gallérját, a fejét pedig jól behúzta, amíg sorba állt a jegyért. Annyira lekötötte a reménytelen kísérletezés az arca elrejtésére, hogy csak amikor már majdnem a kasszához ért, döbbent rá: fogalma sincs, hova menjen. Vadul cikázott a szeme a magasban, a váróterem falán, az óriási vas és réz óra alatt függő ugyancsak hatalmas, állandóan átíródó kijelzőn, amely az érkező és induló vonatokat mutatta.

A legfelső sorban egy Karlsruhéba tartó vonat szerepelt, az indult először. Végignézte, milyen állomásokat érint, és – csak úgy találomra – Heidelberget választotta. A pénztárhoz érve egyirányú jegyet kért; megint első osztályút, mert így elkülönítettebben és névtelenül utazhatott. Fizetett, majd a megfelelő vágány felé indult.

A Crusher 495 volt a pusztulat egyik legnépszerűbb bárja, a Seattle-nek nevezett burjánzó városkonglomerátum legszegényebb, leglepusztultabb, legelvadultabb negyedében. A troll felhajtotta szódavize maradékát, és tovább göcögött magában az újság fölött. Utóbbi szinte eltörpült hatalmas markában, ahogy ide-oda lapozgatta. Ekkor megreccsent a szomszédos bárszék, ugyanis egy őszes ork nehézkesen, a napi útépítési munka után alaposan kimerülve, lassan ráengedte súlyos fenekét.

– Csá, Ganzer. Hogy ityeg? – kérdezte a troll.

– Elmegy. Mint mindig. Janus, cimbi, passzolj ide egy sört, okés? Emmegmi? – Az ork megfordította Tom újságját, megnézte a címlapot.

– Itt egyen meg a fene, ha ez nem Serrin – fordult újra a troll felé döbbent arccal. – De úgy látszik, kicsit átépíttette az arcát, mióta utoljára láttuk.

– Nem hinném – tűnődött Tom. – Serrin sosem akart egy darabka fémet sem a húsába. Szikét sem engedne még a közelébe sem. Miért változott volna meg?

Az ork félig kiitta a poharát, és nem szólt semmit. Tom előtt nem lett volna túl tapintatos a fém a húsban témakört feszegetni. Különben is, végén még megint nekiáll prédikálni.

– Megmentette a Rothadt Alma polgármesterét, megakadályozta, hogy golyót küldjenek a fejébe – mondta Tom. Tisztában volt vele, hogy Ganzer írástudatlan.

– Úgy. Hát, tudod, ahogy a sündisznó is mondta a súrolókefének, mindenki követ el néha hibákat… A fenébe is, tudod, mióta nem láttuk Serrint? Legalább öt éve!

– Öt éve és két hónapja – felelte elgondolkodva a troll. – Nem felejtem el egyhamar.

Ganzer most nem volt olyan hangulatban, hogy Tom régi árnyvadász kalandjait hallgassa. Valahogy minden történet előbb-utóbb a troll ivásról való leszokásának végeérhetetlen taglalásába torkollott, márpedig ő most még csak hallani sem akart az antialkoholizmusról. Nem, most éppenséggel leginkább arra vágyott, hogy jól megtöltse a hasát sörrel. Ezért aztán gyorsan más témára terelte a beszélgetést.

– Hallod-e, aszongyák, mostanság igazi hősnek számítasz a Dzsungelben.

Tom megvonta a vállát, de végül nem állta meg mosolygás nélkül. Ezek szerint mégiscsak lehetett valami hatással arra a kutyaütő bagázsra. Néhányuk talán mégsem olyan reménytelen eset.

– Hát, ja, és hogy rávettem a polgármestert, hogy vessen oda nekik némi pénzt, így már ő is jó színben tűnhet fel. Most, hogy a detox végre eléggé rendbe hozta a talajt, és már legalább állati takarmánynak használható gabonát lehet termeszteni rajta, egy pár éhenkórász végre kereshet annyi pénzt, amiből legalább kajára telik nekik.

Tom tűnődve járatta körbe a tekintetét a lepusztult, mocskos báron, a bedeszkázott ablakokon, a viharvert bútorzaton. A félhomályos, komor helyiség plafonja valaha fehér lehetett, de az alatta elszívott megszámlálhatatlan cigaretta füstje régen, alaposan megbarnította – egy évezrednyi napsütés tudott volna talán hasonló árnyalatot produkálni. Már persze ha valaha is bejutna ide a napfény. A Crusher ennek ellenére még mindig elég népszerű találkozóhelye volt az orkoknak és trolloknak ahhoz, hogy néha rajtaüssenek a Humanis poliklubosok, bár most már hat hónap telt el a metahumán-ellenes társaság legutolsó gyújtóbomba támadása óta. Tom minden egyes rajtaütésről tudott, minthogy mindegyik után kihívták őt is segíteni. Medve-sámánként gyakran ő volt a legtöbb, amiben a bármiféle egészségbiztosítás fizetéséhez túl szegény áldozatok reménykedhettek.

Súlyos kéz csapott a hátára. Megfordulva egy másik, mosolygó orkkal, Denzerrel találta szemben magát. A Crusherben közismert vicc volt, hogy Denzer tulajdonképpen troll, akit orkbőrbe varrtak. És majdnem elég nagydarab volt hozzá, hogy elképzelhető legyen a történet. Félresöpörte zsíros, fekete haját a szeme elől. Tom barátságosan rámordult.

– Meghívjalak egy szódavízre, Tom? Te, haver, a polgármester úgy rohangál fel-alá, mintha épp előre megnyerte volna a következő választást. Szép munka volt, öreg.

A troll megint elmosolyodott, és engedélyezett magának egy kis elégedett örömöt. Akármilyen elszomorító egy hely is a redmondi pusztulat, ez az otthona, és minden tőle telhetőt megtett és megtesz, hogy végre visszajuttasson bele valamit, miután annyi éven át csak kivettek belőle.

Megint körülnézett, végigfuttatta a tekintetét a kemény munkában megfáradt, sorscsapások edzette arcokon. Hét évvel ezelőtt még bárkit megölt volna a jelenlévők közül pár száz nujenért. Mára viszont, ami megmaradt régi önmagából, szereti ezeket az embereket. A Műanyag-dzsungeltől kezdve, a területre kellemetlen örökségként rámaradt szennyező vegyi anyagokon át, egészen az Alkupince utcai piacig, minden itt lakó környékbelit. És most a Dzsungelben, ezrek életét fogja könnyebbé tenni az a pénz, amit ő és társai vetőmag-támogatás címén sajtoltak ki a redmondi polgármesterből, Jeffrey Gastonból.

És ezt mind neked köszönhetem, haver – mondta magában az újság címlapján látható arcnak. – Vajon hogy megy a sorod?

Csaknem teljesen véletlenszerűen választotta Heidelberget. Most, két nappal később, Serrin már kezdte azt hinni, hogy talán a jó szerencséje vagy valamiféle őrangyala sugallatára döntött a város mellett. Az ugyanis még most, a turistaszezonban is csöndes volt, és úgy nézett ki, mintha az utóbbi száz év során alig változott volna valamit. Ma is kis fehér hajócskák sodródtak lustán lefelé a Neckaron, és az emberek még mindig az utcai piacon vásároltak, ahol ő maga is vett egy neckarfroschent, azaz egy kézművesmunkával gyártott, zöld kerámiabékát. Különös, manószerű lény volt, mulatságos arckifejezéssel. Maga a piac is legalább annyira a XIX. századból felejtődött ott, mint az egész város. Házi készítésű lekvárt árultak befőttesüvegekben, tollas kalapok és söröskorsók lógtak fogasszerű állványokon, hal, gyümölcs és schinken-árusok mindenfelé – és persze lépten-nyomon ott volt a szárított sonka. Ez nyilvánvalóan helyi specialitás lehetett.

Sétálgatott az utcákon, mígnem egy keskenyebb, a dombtetőn terpeszkedő vár felé emelkedő utcácskában megállt nézelődni egy cukrászda kirakata előtt. Megakadt a szeme néhány színes kis dobozkán, hát vett egyet. Sajnos bosszantó módon egy szív alakú csokoládés süteményt talált benne. Egy kis papírdarabka is volt mellette, mely szerint az ilyen süteményeket „diákcsók”-nak hívják, diákok küldték annak idején kiszemelt kedvesüknek, ha annak gardedámja szenvedélyük minden közvetlenebb kifejezési módját lehetetlenné tette.

De rég is volt az – gondolta keserűen. Hova jutott mára a világ! Manapság a kedvesed három napig szétkeféli veled az agyát, aztán elad a bulvárlapoknak. Balra fordult, a Marketplatzra, ahonnan továbbkószált a Haupstrasséra, kávét és helyben facsart gyümölcslevet keresett a számtalan kávézóban.

Esetleg elnézhetnék az egyetemre – merengett. – Befejezhetném az álcázási technikákkal kapcsolatos munkámat, amivel a Columbián is próbálkoztam. A, fenébe vele, eleget dolgoztam mostanában. Lássuk, mit hagyott nekünk Bohémiai Frigyes azon a dombtetőn!

Kristen rohant, ahogy a lába bírta. Elhagyta a Strand Street piacainak és bódéinak színes forgatagát, majd eltűnt az Alsó-Adderleyben áramló tömegben. Innen Heerengracht, aztán a part felé vette az irányt zsákmányával. Ma szerencsés napja volt, pont akkor érkezett a helyszínre, amikor a rendőrség tetten ért egy útonálló bandát, amint épp leütöttek egy férfit és elvették a tárcáját.

Kristen lopásra nemigen vetemedett, a rendőrség azt túl szigorúan vette. Am tudta, mikor juthat mégis valamihez ingyen. Miközben a rendőrök eltűntek az ellenkező irányban, a rablók nyomában, néhány bámészkodó pedig lehajolt, hogy felsegítse a nyöszörgő áldozatot, ő egyenesen a válltáskához sietett, amely még mindig ott hevert a földön, ahová valószínűleg a dulakodás során repülhetett. Felkapta, szorosan a melléhez szorította, és elinalt, mint az ördögpatkány, a sisului piacok felé. Biztos volt benne, hogy nem látta meg senki, de az ő magasságával és sűrű, erősen göndör hajával nem érezte magát biztonságban, amíg oda nem ért. Csak imádkozni tudott magában, hogy a reggeli dagga hatása ne látsszon rajta túlzottan: a fű erős volt, csodálatosan érett, hamar a fejébe szállt.

Az építészek San Francisco és Sydney mintájára tervezték, vagy legalábbis ezt állították, amikor felépítették Fokváros parti városrészét, ezt a kietlen, mocskos ipari negyedet. Bár ki tudja, talán nem is lett olyan rossz hely belőle. A parti negyed volt az otthona, azon kevés hely egyike az egész Azániai Nemzetközösségben, ahol tényleg nem valószínű, hogy az embert pusztán a nem megfelelő bőrszínéért, vallásáért vagy a metatípusáért lelőjék. Kristennek, aki félig khosza volt, félig europid, ez sokat jelentett. Itt csak a faji megkülönböztetéstől kellett tartania, gyilkos szándéktól nem.

Tűnődve nézett a hatalmas, rozsdás olajszállító tankhajó felé, amelyet már rég, véglegesen partra futtattak a sekély vízben. Mintegy húszezer ember élt a hajó kibelezett maradványában, hajléktalanok rongyos hadserege. Sokan közülük a bontóbrigádokban dolgoztak – ezek mindennap kivonultak az öbölbe vontatott roncshajókhoz. Ezeket a lepusztult, ősöreg hajókat névtelen tulajdonosaik jelképes összegért adták el a városi tanácsnak. A tankhajó lakói mindössze kalapácsokat használtak a roncsok szétverésére, semmiféle munkagép nem állt a rendelkezésükre. Keményen dolgoztak, nem kímélték magukat, majd' megszakadtak, míg sikerült minden fémet kigyűjteniük a hajóból. Filléreket kaptak érte, épp csak annyit, amennyiből fenn tudták tartani magukat. A városatyák pedig nem tartották kidobott pénznek a roncshajókért kifizetett összeget, hiszen húszezer, a társadalomba beilleszkedni képtelen embernek adtak így elfoglaltságot. Addig sem a turistákra vadásznak. Kristen ismert néhány bontóst, de ő maga még nem süllyedt ilyen mélyre.

Vigyorogva ült le falatozni egy csésze kávéval és egy tányér blatjanggal. Egyik kezével a csirkehúst eszegette, a másikkal a táskában kotorászott. Nyolcvan UCAS dollár, ötösökben és apróban. A megtámadott férfi valószínűleg a piacon akart szuvenírokat, ezt-azt vásárolgatni. A kártyáit és a személyi papírjai nagy részét nyilván a szállodája értékmegőrzőjében hagyta. Szokványos turista elővigyázatosság – gondolta. Ő azonban nyolcvan dollárral is nagyon elégedett volt. Hetekig lesz mit ennie, sőt, még szobára is telik belőle egy szállóban. Sőt ami még jobb, egy hónapig elég lesz anyagra is.

Körülnézett, figyeli-e valaki; biztonságos lenne-e most felállni, és otthagyni a táskát. Nem volt benne biztos, ezért úgy tett, mintha keresne benne valamit, például egy makacsul bujkáló rúzst. Az első dolog, ami a kezébe akadt, egy képes újság volt. Ezt az asztalra dobta, majd a táska alján kezdett kotorászni, amikor az újság címlapképe egyszerre felkeltette a figyelmét.

Hirtelen fázni kezdett a langyos tengerparti melegben. Húsz Celsius-fok körül lehetett a hőmérséklet, mint általában egy ilyen átlagos téli napon. Jó pár tündét ismert – veszélyes, betegesen büszke zuluk voltak, akikre mostanában rájárt a rúd ebben a városban –, és volt annyi esze, hogy elkerülje őket, hiszen őt, mint félvért és mint embert, kétszeresen is megvetették. A címlapon lévőhöz még csak hasonló tündét sem látott soha életében, ebben biztos volt. A kép mégis megragadta a fantáziáját, és nem engedte el. Átlapozta a bulvárlapot. Egy másik képen mosolyogva ült a napfényben. Oldalt fordította a képet, hogy más szögből is megnézze. Száz százalékig biztos volt benne, hogy sosem látta a fickót. És abban is, hogy mindig is ismerte.

Talán egy mozifilm poszterén láthatta, vagy egy rockkoncert hirdetésén, esetleg egy rendőrségi felhíváson, vagy valami ilyesmin… A jó édes életbe – gondolta –, mi a jó büdös francért nem tudok olvasni? Ki lehet vajon?

Mintha végszóra érkezne, a jávai befordult a part felőli sarkon, és vidáman odaintegetett neki. Lobogó fehér köpenye úgy úszott utána a szellőben, mint az Asztal-hegy felé hömpölygő felhők. Kristen odaintette magához, közben kissé idétlenül lengette a feje fölött az újságot.

– Nasrah, akarsz keresni pár dolcsit? – kérdezte tőle lelkesen. A férfi felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott.

– Megin' el akarsz adni nekem valamit, Kristen?

– Neeem, csak annyit szeretnék, ha felolvasnál nekem valamit.

A jávai a szeme sarkából méregette, majd előhúzott a zsebéből egy meglehetősen viharvert szemüveget: Alig érintette az orrához, a lány már oda is tolta elé az újságot, de olyan hevesen, hogy szinte ledöfte vele.

– Itt. Itt kezdd. Mindent mondj el róla.

A borkereskedésnek hosszú nyitvatartása volt.

Serrinnek eszébe jutott, hogy walesi nemes barátja, Geraint azt mondta, hogy ha valaha is Németországba megy, mindenképp próbálja ki az eisweint, ezt a különleges fehérbort, amit úgy készítenek, hogy a szőlőszemeket rothadni hagyják a tőkén, egészen addig, amíg az első fagy rendkívül tömény erjesztménnyé nem fagyasztja a tartalmukat. Felvitte a hotelszobájába a palackot. Amint kinyitotta, a helyiség gyümölcs- és virágillattal telt meg. Töltött magának egy pohárral. Az ajkához emelte a hideg bort, és megkóstolta. Az édes, ízletes nektár olyan simán csúszott le a torkán, mint a jégcsapról csöpögő víz. Döbbenetes élmény volt; soha életében nem kóstolt még semmit, aminek akár hasonló íze lett volna. Egy üveg nagyon kevés lesz.

Riadtan ébredt fel, közvetlenül éjfél után. Nagyot nyújtózkodott, és akkorát ásított, csoda, hogy nem tört el az állkapcsa. Az üres üveget közben sikeresen leverte maga mellől. Megéhezett, és amúgy is biztos volt benne, hogy szüksége lesz egy kis testmozgásra ahhoz, hogy újra el tudjon aludni, ezért az éjszakai kulcsát használva kinyitotta a szálloda kapuját, és kiment az utcára. Elhaladt egy templom mellett, majd elszórt egyetemi épületek között haladt tovább a bárok irányába. Valamelyik éjszakai szórakozóhelyen még ilyen későn is biztos talál valami ennivalót.

Az egyetem körüli szűk sikátorok kihaltak voltak és nagyrészt sötétek.

Hirtelen a szívébe markolt a rémület, s veszélyérző fókusza sikoltva jelzett. Vadul kapkodta a fejét, ugyanis biztos volt benne, hogy ilyen erős jelzést csak közvetlen életveszély válthat ki. Gyorsan létrehozott egy korlátvarázslatot, és ugyanabban a pillanatban brutális csikordulással a háta mögötti falba állt az első súlyos fémtüske.

A mellkasán időközben világító, piros pötty jelent meg. Lézer célzófény. Megkockáztatott egy pillanatnyi asztrális érzékelést, hogy megkeresse a forrását. Fent a magasban, a háztetőkön. Egy másik sötét, hangtalanul mozgó alakot is megpillantott: tőle balra volt, épp most vált meg árnyékos rejtekhelyétől. Serrin dupla sebességgel hagyta el az asztrált, és úgy döntött, az egyik tetvet nehéztüzérséggel szedi le. Nem szabad az ilyesmit félgőzzel csinálni.

Útjára indította a varázslatot. Pokoltűz világította meg a tetőt. Az orvlövészt lángfüggöny nyelte el. Második lövése emiatt teljesen rossz irányba szállt. Sikoltva zuhant le a magasból. Gyomorforgató hangú puffanással érkezett a macskakőre. A puska, amelyet útközben elejtett, hangos csattanások kíséretében pattogott lefelé az utcán. A háztetőről vízesésként potyogott a lőszer. Serrin közben a távolból hangokat hallott. Emberek izgatott beszédhangját. Valaki kiáltozni kezdett, hogy „Polizei! Bitte, polizei!” A második támadó már csak egy méterre volt tőle. Kezéből ujjpengék bújtak elő. A fakó fém még a környező, igencsak gyenge megvilágításban is csillogott. A tünde hátraugrott, és egyszer csak egy fal előtt találta magát, a kőnek vetett háttal.

A pengés kezű elvigyorodott. Hosszú, bő kabátjában szinte fölismerhetetlen maradt. Serrin úgy sejtette, a napszemüvege alatt kiberszemek lehetnek. Vadászsapkája nagyon is illett a helyzethez, de egy másik ismertetőjegye hívta fel magára legjobban a tünde figyelmét: az állába mélyedő háromszögletű sebhely. Vadul erőltette az agyát, próbált visszaemlékezni, hol láthatta. Ám nem volt ideje túl sokat töprengeni.

A borotvaéles karmok feltépték a karját, ugyanabban a pillanatban, amikor befejezte a mananyíl varázslatot. Minden erejét belevitte, keményen belezúzott a férfi pszichéjébe, lényének lényegébe. Támadója felnyögött és kétrét görnyedt, mintha valaki jól hasba rúgta volna, de Serrin tudta, hogy amennyi energiát a varázslatba nyomott, ennél sokkal többnek kellett volna történnie. Elugrott a férfi mellett, és futott, ahogy a lába bírta, a Haupstrasse felé. Már épp fordult volna be a sarkon, amikor rohanva közeledő léptek zaját hallotta elölről, ezért inkább megtorpant, behátrált egy sötét kapunyílásba, és magára mondott egy láthatatlanság varázst.

A veszély és a vérében tobzódó adrenalin ellenére gyengének és kábának érezte magát. Túl sok mágikus energiát használt fel az utóbbi percekben. Fél tucat részeg diák csörtetett el mellette. Arrafelé tartottak, ahol a támadóját hagyta.

Türelmetlenül várta, hogy végre mind eltávolodjanak; közben valami aprót és fémeset pillantott meg a földön. Halványan csillogott. Felkapta azt, gondolván, hogy ő ejthette el. Aztán felhangzott a szirénák hangja a város nyugati része felől, és kénytelen volt a rendőrautókat is megvárni, amíg elhaladnak a rejtekhelye mellett, mielőtt bizonytalanul visszatántoroghatott a szállodába. A karján a sebek kegyetlenül csíptek, pedig nem sok vér látszott a kabátján. Alig volt több az egész egy karcolásnál. Ó, szellemek – gondolta –, ez a szemét megmérgezett!

Utolsó csepp erejével ért vissza a szállodába. A BuMoNá-t nem hívhatta ki, ugyanis nem vásárolt megérkezésekor semmilyen egészségbiztosítást. A német rendőrségnek sem akart szólni. Előbb-utóbb kíváncsiskodni kezdenének, hogy kerülnek a karjára mérgező sebek, Heidelberg békés utcáira pedig füstölgő holttestek. Így hát letépett egy szövetdarabot az egyik tartalék ingéről, és olyan szoros nyomókötést tett a bal karjára, hogy másodperceken belül elfehéredett a keze. Majd mindent belegyömöszölt a bőröndjébe, amit csak tudott, és hívott egy taxit. Tudta, hogy ostobaságot csinál, hogy abszurd kockázatot vállal, és az életével játszik, de a méreg hatása alatt képtelen volt tisztán gondolkodni. Tetteit a verítékes, sápadt rémület szülte.

– Hauptbahnhof, danke – nyögte ki a taxisofőrnek, és elegendő nujent lengetett az arcába, hogy kiváltsa magát a szirénahangok közül. Legalábbis remélte. Szerencséje volt: az ork csak morgott valamit, és a kocsi csendben, lassan megindult a folyó mellett, majd átvágott a Bismark Platzon, és a Berheimerstrassén nyugatra fordult. A villogó kék fények hamarosan elmaradtak mögülük.

A vasútállomásra érve nagy nehezen kikászálódott a taxiból. Remélte, hogy a sofőr azt hiszi, csak egy a sok részeg turista közül. Kínlódva elvonszolta magát az érkező és induló vonatokat mutató nagy információs tábláig, pár pillanatig tanulmányozta, majd hitelkártyáját a jegyautomatába nyomta. Fejében egymást kergették a gondolatok: felszáll az Essen expresszre, majd Mainznál átszáll Frankfurt felé vagy tovább megy Bonnba. De Essenig vesz jegyet, a rendőrséget félrevezetendő, ha nyomozni kezdenének utána. És félúton leszáll. A gép, úgy látszik, aznapra kiélte már embergyűlöletét, mert végül gond nélkül felköhögte a jegyet, elmaradt a szokásos tortúra.

Épp csak sikerült feljutnia az első osztályú kocsira, mielőtt végül elájult. A sebe égett, mintha elevenen sütögetnék, a torka száraz volt, mint a sivatag. Legnagyobb rémületére érezte, hogy az izmai kezdenek megmerevedni. Egyre nehezebben lélegzett. Szaggatottan, kapkodva vette a levegőt.

Egek – gondolta –, görcsrohamom lesz! Valami nyavalyás bénító neurotoxint vagy ilyesmi nyomtak belém! Megpróbált visszamenni a kocsi ajtajához, hogy segítségért kiáltson. Túl későn döbbent rá, hogy a halál nem a legokosabb módszer a német rendőrség elől való megmenekülésre. Ólomnehéz lábai azonban nem engedelmeskedtek többé az agyának. Magatehetetlen bábuként rogyott vissza a sarokban álló ülésre. Fennakadt a szeme, és teste elernyedt.

4.

A kalauz ébresztette föl. A vonat épp Koblenzből indult kifelé. A karja lüktetett, a szájának pedig olyan íze volt, mintha egy arapapagáj lakott volna benne, de a szívverése normálisnak tűnt, és a rohamnak összesen annyi tünete maradt, hogy kar- és lábizmai még kissé görcsösek, merevek voltak. Mialatt ügyetlenül kotorászott a jegy után a zsebeiben, valami fém csörrent meg az egyikben. Gyorsan köhögni kezdett, hogy elfedje a zajt. Amikor a kalauz befejezte a jegye vizsgálgatását – úgy nézett rá, mintha olyasvalami lenne, amibe éppen véletlenül belelépett –, a tünde türelmetlenül megvárta, hogy továbbhaladjon az ülések közti folyosón, majd előhúzta a zsebéből a fémtárgyat. Töltényhüvely volt, az a fajta, amit orvosi injekciókhoz használnak. Üres.

Kábító injekció – gondolta. – Különös, hogy nem emlékszem, mikor szedhettem fel, de ez megmagyarázza, miért érzem olyan merevnek magam, mint a deszka. A fickó karmai is alaposan meg lehettek kenve altatószerrel. Ezek szerint élve akartak.

Ez tulajdonképpen meg kellett volna, hogy nyugtassa, ő azonban még rémítőbbnek érezte, mint hogyha valaki meg akarná ölni.

Letörten bámulta a Rajna-Ruhr megaplex közeledő, csillogó fénytengerét, és azon töprengett, ki a fene akarhatja elkapni. Kóválygott a feje a túlpörgött fantáziája produkálta Z-kategóriás mozifilmektől – persze egytől egyig vonaton elkövetett gyilkosságokról szóltak de a vészérzékelő fókusza semmilyen közvetlen veszélyt nem jelzett. Megpróbálta kitalálni, mire számíthat valaki, aki őt akarja lenyomozni, milyen viselkedést várhat tőle. Összerezzent, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy a JFK reptéren látta a sebhelyest. Ezek szerint a támadást már akkor parancsba adták, amikor még New Yorkban volt. Onnan követték Heidelbergig.

Nem lehetett túl egyszerű. Frankfurtig könnyen eljuthattak a nyomában, de onnan az egyetemi városig már nem.

Varázsló kell, hogy legyen! – gondolta. – Valaki, aki asztrálisan nyomon tudott követni. Egy varázsló, aki élve akar. – A gondolat hideg zuhanyként érte.

Bonnban leszállt a vonatról, és taxival egyenesen a reptérre ment. Odasietett a falra szerelt nyilvános telefonsorhoz. Kétségbeesett sietséggel tömte a készülékbe az érméket. Közben szidta a felmenőit a vandálnak, aki tönkretette a telefon hitelkártya-elfogadó nyílását. A szám, amit hívott, London szívében volt.

– Igen? – A képernyőn egy álmos szőke nő látszott. A szemét dörgölve bámulta hívója ösztövér arcát. Érezhetően egyáltalán nem tetszett neki, amit látott.

– Geraint ott van? – fogta könyörgőre a hangját a tünde.

– Hé, akárki is maga, hajnali öt óra van, és…

– Sürgős a dolog. Mondja meg neki, hogy Serrin az.

– Nincs itthon – jelentette ki a nő önelégülten. – Hong Kongban van üzleti úton. Holnap után jön vissza. Hagy neki üzenetet?

– Majd hívom újra – felelte kurtán a tünde, és lenyomta a „vonalbontás” gombot. London közel volt, és egy barát, aki mellékesen a Lordok Házának a tagja, igen jó védelmet tud nyújtani. Pillanatnyilag azonban egyelőre még egyedül volt, és meg-megránduló, görcsös izmokkal állt az éjszaka közepén egy ismeretlen reptéren, több ezer mérföldre és egy óceánra az otthonától. A keze még a szokottnál is erősebben remegett. Ám legalább úgy tűnt, hogy most senki sem törődik vele, nem keltett feltűnést. Körülpillantott, és a szokásos forgalmat látta, amely minden repülőtérre jellemző reggel öt órakor. Kezdett megindulni a Brüsszelbe vagy éppen Strasbourgba tartó ingázó forgalom; morózus szerelmesek, közvetlenül szakítás után, duzzadt, vörös szemekkel; kialvatlan, dühös utasok, akiknek elmaradt a járata valamelyik kontár technikus vagy forgalomirányító miatt; részegek és chipfejűek, akiket a reptéri biztonságiaknak még nem volt érkezése kidobni, feküdtek a padokon. Halványan emlékezett egy idézetre egy angol költőtől: „Hát nem iszonyú egy dolog az élet, hála Istennek?”

De ha létezik is Isten, a repülőtereket nem teremthette ő – gondolta mogorván a tünde. – Francba, a legjobb lesz, ha felszállok a legközelebbi gépre, ami az UCAS-ba megy, mindegy, hová. Csakhogy mi történik, ha az üldözőim éppen erre számítanak? De van más választásom?

Megkereste a British Airways pultját, felkészült a szokott „az első hazafelé tartó járat” színdarabjára. Már egész jól ment a dolog. Bár miközben ezen tűnődött, azon vette észre magát, hogy kezd mosolyra görbülni az ajka. Seattle! Az otthona – úgy is mondhatjuk.

A pult mögött ásítozó lány intésére a futószalagra tette a bőröndjét.

– Mr. Shamandar – szólalt meg hirtelen a nő, miután átfutotta az iratait. – Egy üzenet vár önre. Néhány órával ezelőtt hagyták itt; majdnem ki is ment a fejemből.

Átvette a borítékot, majd megkísérelte elrejteni a keze remegését, és szépen kinyitni, de csúfos kudarcot vallott. Egyetlen kis összehajtogatatlan papírdarab volt benne, de még azt is majdnem eltépte, ahogy vadul kirántotta a borítékból.

Mr. Shamandar – szólt az üzenet –, hasznosnak bizonyulna az ön számára, ha kinyomozná a személyazonosságát annak az illetőnek, aki megszervezte az ön esti találkozóját egy bizonyos csoporttal. Különösen fontos lenne, hogy másokat is megvizsgáljon, akik hasonló helyzetben vannak.

Sperethielül íródott, a tündék nyelvén. Ettől a belei újabb görcsös tekergőzésbe kezdtek.

– Kitől kapta ezt? – mordult a nőre.

– Sajnálom, de nem tudom – felelte az, miközben újabb ásítást fojtott el elegánsan manikűrözött körmű kezével. – Akkor még nem én voltam a pultnál. Friedát kellene megkérdeznie, de ő legközelebb csak holnap este lesz, és az ön gépére tizenöt perc múlva elkezdődik a beszállás.

Az indulási kapu felé menet remegő kézzel keresgélte az azonosítókártyáit. Bábunak érezte magát egy veszélyes macska-egér játék kellős közepén. Ez önmagában nem volt túl szokatlan. Került már egy párszor szoros helyzetbe életében, de ebben most volt valami különös zordság, ami cseppet sem tetszett neki.

A nagy fenéket – gondolta magában –, egyszerűen csak öregszem. Ennyi az egész. – Beletúrt rövid, őszülő hajába, és eltöprengett, milyen védelmet tud majd vásárolni magának, ha visszaért Seattle-be.

Kristen hunyorogva nézett a csodaszép, vérvörös naplementére, és az Atlanti-óceán felől előrontó fekete felhőkre. Kinyújtóztatta a lábát, és szorosabbra vonta a válla körül a nagykendőt a gyorsan hűvösödő szélben. Jelen pillanatban boldog volt, élvezte az életet. Pénz a zsebében, ráadásul dollárban, dagga és ital a táskájában. Lassan elmosolyodott.

Át fogja táncolni az egész éjszakát Indra bárjában. Persze ez az állapot nem tarthat sokáig, eddig legalábbis mindig időlegesnek bizonyult. Bár a szerencse általában sorozatok formájában látogatta meg. A kirabolt turista táskája remélhetőleg egy ilyen sorozat előfutára.

A Main Streeten kószált, míg az utcai lámpák tompa derengése vakító fénnyé nem erősödött. Elhaladt a Vesperdene króm és műanyag turistacsalogató boltjai és látványosságai mellett, a Main és a High Street közti sűrű, egymáshoz közel nyíló mellékutca-rengetegig. Hangos fröccsenésekkel érkezett a járdára az első néhány hatalmas esőcsepp, a fokvárosi szokásos napi zápor előfutárai. Az Asztal-hegy egész nap ködfelhőbe burkolódzott, amely valószínűleg nagyrészt eltakarta az ötven kilométeres panorámát, amely tiszta napokon a látogatókat a csúcson várta. Kristen bosszúsan fújt egyet, és bemenekült egy bevásárlóközpontba az eső elől. Belevetette magát a neonfények, a trid- és videoképek, a pezsgő embertömeg színes forgatagába.

Legnagyobb bosszúságára egyenesen nekiment egy csoport lekkernek, akik épp nevetgélve léptek ki egy bárból. Ezek a bájgúnárok olcsó ruhákban járnak, mégis nevetségesen büszkék ócska gönceikre. Állandóan páváskodnak, és pokolian kiszámíthatatlanok. Az egyik suhanc, valószínűleg a bandavezér, bosszúsan nézett rá, és undorodva tisztogatni kezdte a dzsekije hajtókáját. A többiek körbeállták Kristent, mielőtt felocsúdhatott volna.

– Nem szeretem, ha kafferok mocskolják be a szerkómat – vicsorgott rá a galerifőnök.

Kristen összerezzent a sértés hallatán: valaha a fehérek nevezték így megvetően a feketéket. Manapság elsősorban a különféle félvérekre használják. A történelem apró grimasza, hogy főleg a feketék.

– Bocsánat, nem volt szándékos. Nem is figyeltem, merre megyek. Hadd segítsek! – Bátortalanul kinyújtotta a kezét, de a fickó megragadta a csuklóját, és fájdalmasan megszorította, közben mélyen a szemébe nézett. Kristenbe belehasított a rémisztő bizonyosság, hogy a szarházi be van lőve, mégpedig valami ocsmánnyal. Aztán meghallotta a fémes kattanást a háta mögött. Nem kellett hátranéznie, anélkül is tudta, hogy egy bicska az.

– Nincs nekem semmim! – siránkozott. Aztán hirtelen eszébe jutott a nála lévő pénz. A lehetőség, hogy elveszítheti a zsákmányát, alig hogy hozzájutott, még a testi épségét fenyegető veszélynél is rémisztőbbnek tűnt. – Csak egy kis dagga. Nektek adom, ha békén hagytok.

– Halljátok, srácok, ad nekünk daggát! – mosolygott gúnyosan fogvatartója. A banda megvető kacagásban tört ki. Kristen csuklóján még erősebb lett a szorítás. Sőt, a lekker még meg is csavarta egy kicsit. Az ajkába kellett harapnia, hogy fel ne jajduljon,

– Azt hiszem, mi inkább valami mást szeretnénk – bámulta sokat mondóan a férfi. Közelebb húzta magához, és rávigyorgott, feltárva törött, romlott fogait. Szabad kezével már nyúlt, hogy megfogja a mellét, amikor egy, a sajátjánál sokkal nagyobb fekete marok ragadta meg a vállánál.

– Nem szeretnénk, ha zűrt csinálnátok, kölykök – kongott a troll mély hangja. – A múlt héten is kijött a rendőrség, és nem vágyunk rá, hogy ilyen hamar viszontlássuk őket, ugye? Na tűnés, játszadozzatok máshol!

A lekker megfordult, és fagyos pillantással mérte végig a váratlan közbeavatkozót. Egy pillanatra megakadt a tekintete a troll másik kezében lévő kábítóboton. Lassan elengedte Kristent. Elindult kifelé, az éjszakai esőbe, sarkában a bandájával, de azért útközben még bemutatott a trollnak. Aki eléjük került, félrelökték.

– Kösz, haver – nyögte ki Kristen reszketve.

Valahogy jobban megijedt, mint gondolta volna. Minden héten tucatnyi ilyen meleg helyzetbe került, és mindig kimászott belőlük. Lehet, hogy erősebb volt a dagga, mint számított rá; vagy nem volt elég erős. – Hé, Muzerela, hát te vagy az?

– Még jó hogy – dörmögte a troll. Nem volt túlzottan oda az udvariaskodásért.

– Azt hittem, Indránál dolgozol. Arra számítottam, ott látlak ma este. A francba, rám férne egy ital.

– Hát végül is asszem, bejöhetsz – mutatott a férfi a kis bár felé, amelynek a bejáratát őrizte. Majd megvonta a vállát, és így folytatta: – Volt egy kis összezördülésem Indrával. Tartozik nekem kábé háromszáz rand elmaradt bérrel, és nem akart fizetni. Úgyhogy csináltam egy kis kárt, ami nagyjából annyiba fog kerülni neki, még többe is. Arrafelé nem fogsz látni egyhamar.

Kristen leparkolt egy bárszéken, és rendelt egy sört. Meg egy rövidet, hogy legyen mit utánagurítani. A csapos habozni látszott, míg Muzerela oda nem biccentett neki.

– Épp most volt egy kis gondja a lánynak néhány nyálfejűvel. Szüksége van egy italra.

A csapos összevonta a szemöldökét, de odalökött neki egy poharat, Kristen nem vesztegetett rá az értékes dollárokból, inkább randban fizetett, bár abból már majdnem az utolsót is elő kellett vennie. Meg kell találnia Nassert, és minél jobb áron eladni neki a dollárját.

– Esetleg valami munka? – kérdezte a trolltól, bár elég szánalmas próbálkozásnak bizonyult. A bár csaknem üres volt, ami az elutasítás szégyenét talán valamivel elviselhetőbbé tette. Biztos nagy esélye van, hogy felvegyenek egy keverék lányt egy olyan helyre, ahol kiszolgálni sem igen akarják! De azért a troll még tudhat valami állást, valahol. Ám csak a szokásos ajánlatot kapta. Számíthatott volna rá.

– Ide nem illene az arcod – így a biztonsági őr. – Ne vedd a szívedre. A bátyám bármikor tud munkát adni neked.

– Khm. Hát kösz, de inkább nem. Odáig még nem süllyedtem – felelte, azzal gyorsan felhörpintette a sörét. Ha megjelenik a bár tulajdonosa, nem vetne jó fényt Muzerelára, hogy beengedte, főleg így, hogy nem is régóta dolgozik itt. Gyorsan felhajtotta a rövidet is, majd kiment a mosdóba.

Három perccel később már újra az Utcán volt. Most még a szokásosnál is gyorsabban szívta el a jointot – ez talán nem volt túl jó ötlet. Muszáj elmennie Indra klubjába, és kitáncolni magából. Majd elkapja Nassert a késő éjszakai körútján, és beváltja nála a dollárját. Aztán gyorsan felhúzza a nyúlcipőt, mielőtt híre megy a dolognak, és valaki úgy dönt, hogy felszecskázza a pénzéért.

Felnézett az utcanév táblára, és bár nem tudott olvasni, így is tudta, hogy High Street van odaírva. Kuncogni kezdett, hogy mennyire találó most az utca neve. A „high” az ő szókincsében azt jelenti: „belőve”… Ekkor azonban az amerikai tünde képe jelent meg lelki szemei előtt. Továbbra sem hagyta nyugodni a dolog. Bosszantotta, hogy nem tudja elolvasni a szövegét a bulvárlapban. Szerette volna megtudni, kicsoda, és miért tűnik olyan fontosnak a számára. Ekkor pillantotta meg a két férfit az utcalámpák fénykörén túli árnyak közt. Felhajtott gallérral áztak az esőben, pedig ez a legtöbb embert beűzte az utcáról. Kristennek valami azt súgta, hogy most nem fog tovább sétálgatni a High Streeten.

5

Mire a szuborbitális járat földet ért Seattle-ben, már késő délutánra járt az idő. Serrin felriadt a bóbiskolásból, és kinézett az ablakon, a kifutópálya és a terminálépület között vibráló levegőre. Szuper- gondolta a vám felé sántikáltában –, már csak ez hiányzott. A döglesztő hőség.

Mire begyűjtötte a bőröndjét, eldöntötte, hogy a Warwickben vesz ki szobát. Amikor legutóbb halott róla, a luxushotel kezdett diszkrét, de megnövelt biztonságra specializálódni, olyan céges vendégek számára, akik a megszokottnál nagyobb védelmet szeretnének. Az áraik persze biztos csillagászatiak, de túl fáradt volt, hogy ezen izgassa magát.

Miután a taxi kitette a szálloda elegáns bejárata előtt, gond nélkül sikerült szobát szereznie, előzetes foglalás nélkül is. Szólt, hogy küldjék fel a csomagjait, majd beszállt a liftbe, és felment a kis lakosztályba. Amint gondosan bezárta maga mögött az ajtót, leült a hibátlanul bevetett ágy szélére, hogy kigondolja, mihez kezdjen most. Ám hiába dörzsölgette tűnődve az állát, mindössze csak arra jött rá, hogy igencsak ráférne egy borotválkozás.

A fürdőszobában igyekezett nem túlzottan megnézni az arcot, ami a tükörből bámult vissza rá. Bevizezte a bőrét, aztán hirtelen megdermedt. Visszatette a borotvát a mosdóra.

Talán nem is lenne rossz ötlet szakállt növeszteni! – gondolta. – Már ezzel a kis borostával is alig hasonlítok a Newsdayben megjelent fényképemre. Úgy tűnt a portán sem ismert meg senki. De miért is ismernének meg? Egy több, mint egy hetes New York-i szenzáció nem igen ver már nagy port Seattle-ben. Nem, a szakállt felejtsük el!

Belekezdett az első húzásba a hűvös pengével. A borotválkozás megszokott rítusa megnyugtatta. Így már képes volt higgadtan végiggondolni a helyzetét.

Jobb lesz némi izommal körbevetetnem magam, legalábbis egy időre – morfondírozott. – Ha ez megvan, nekiállhatok kideríteni, ki akar elkapni. Megtörülte az arcát, megeresztette a fürdővizét, majd szusit rendelt a szobaszolgálattól.

Levetkőzött. Fájó lábát dörzsölgetve arra gondolt, miért tartja egyáltalán az otthonának Seattle-t. Az utóbbi öt évben sosem élt itt tovább egyszerre néhány hónapnál. És olyan ismerőse is csak egy pár volt itt, akit a barátjának nevezhetett. Amellett – döbbent rá bűntudatosan – nemigen törte magát, hogy tartsa velük a kapcsolatot. Ami még rosszabb, pár telekomhívás után megtudta, hogy a két ember közül, akinek a segítségében a leginkább reménykedhetett, az egyik a városon kívül tartózkodik, a másik pedig fogta magát, és elköltözött Nagoyába.

Épp csak bebújt a szállodai köntösbe, amikor megérkezett az étele. Savanyúan nézett le a rizsen és némi növényzeten heverő fehér és rózsaszín haldarabkákra, és azon morfondírozott, ezt meg minek rendelte.

– Nos, bor is kéne, azt hiszem – dünnyögte.

– Vörös vagy fehér? – kérdezte a pincér.

– Hozzon egy üveg vöröset, mindegy hogy milyet, csak Ausztráliából legyen – felelte, majd felnevetett, csak úgy, mert olyan kedve volt. – És két csomag Dunhillt. – Kotorászni kezdett a zsebében némi pénz után, majd adott a férfinak egy húszast. A pincér megvonta a vállát; nem volt rossz borravaló. A tünde szemmel láthatóan valamilyen chipfejű vagy kábítós, de úgy néz ki, hogy valószínűleg nem lesz vele gond.

Evés után – a szusi nagy részét otthagyta, a bornak viszont fél óra alatt a nyakára hágott, és három szál cigarettát is hevesen elszívott – arra gondolt, felhív még pár ismerőst, de végül inkább úgy döntött, lefekszik aludni. Az alkoholmámor kellemesen megnyugtatta. Megnézte a hírszolgálati oldalakat a triden, de a tartalomjegyzékben nem szerepelt Serrin Shamandarral kapcsolatos cím. Ennyi egyelőre elég is volt neki. Ekkor már folyamatosan ásítozott. Épp csak sikerült bemásznia a takaró alá, mielőtt elnyomta az álom.

– Ezt meg honnan tudta meg, Magellan? – kérdezte Jenna. Mélázva bámult ki a Kráter-tóra. Hosszú tündeujjait az ölében heverő papírhalom fölött tartotta kinyújtva, mint imádkozó sáska a lábait.

– Vannak az embernek kapcsolatai... – vetette oda mintegy félvállról a vele szemben ülő tünde férfi. Sejtette, hogy a zöld szemek, amik a Tir Tairngire-i tájról visszafordulnak felé, szúrós és hideg pillantást vetnek majd rá, de mostanra megtanulta, hogyan állja rezzenéstelenül a nő fürkésző tekintetét, és néhány titkát már meg is tudta őrizni. Azzal is tisztában volt, hogy a nő túl értékesnek tartja őt, semhogy nagyon erőszakos legyen vele.

– Informátorai vannak az O'Brienek tanácsában? – kérdezte döbbenten Jenna. Jól megfizette Magellant, de ezért prémiumot érdemel. Ha valahogyan sikerült befurakodnia Tir na nóg tündéinek belső köreibe és megcsapolni a titkaikat, akkor felbecsülhetetlen értékű információforrás lett belőle. E távoli tündeország lakói legtöbb Tir Taimgire-i fajtársukat megvetették. Szinte lehetetlen volt bármit is megtudni a dolgaikról. Na persze, kivéve ha az ember Ehran, az írnok. Csakhogy Ehrannak nem állt szándékában Tir Tairngire Nagytanácsa többi hercegének kiadni az információit. Főleg nem neki.

– Pénzembe került – tért ki a kérdés elől a férfi.” – Legyen, mondjuk, százezer.

– Rendben. – Nem állt szándékában kicsinyes vitát nyitni az árról. Ez a dolog robbanni fog, ha a SES tudományos értékelése helytálló.

– A többi hercegnek egyetlen szót sem! – szögezte le Jenna nyersen, fenyegető hangon. – Ezt nagyon alaposan át kell gondolnom.

– Elárultam valaha egyeden titkát is? – kockáztatott meg a férfi egy kihívó pillantást.

A hercegnő gyorsan elkapta a tekintetét.

– Nem. Bocsásson meg. Csak, tudja, nem kockáztathatjuk meg, hogy valamelyik ostoba bolond, például Laverty bármit is megtudjon egy ekkora jelentőségű dologról. Még kiküldene egy szakaszt, hogy megsemmisítsék ezt a… ezt a felbecsülhetetlen értékű dolgot. Az pedig megengedhetetlen.

– Van még más is, Jenna – jegyezte meg a férfi. – A németről szóló titkosszolgálati jelentés helytállónak bizonyult. Pontosan az, aminek mondják. Körbetapogatóztam ez ügyben. – A kisujját talpas pohara hosszú, gravírozott szára köré kanyarította, majd körbelötykölte a piros folyadékot a széles, mély kehelyben.

– Nyilván ez is költségekkel járt – mosolygott a nő. Kezdte lassan átjárni ennek a mágikus felfedezésnek, illetve a dolog következményeinek bizsergetően meleg tudata. A legnagyobb hatalmat nyújthatja neki, amellyel élet-halál ura lehet. Szinte elviselhetetlen, várakozásteljes izgalmat keltett benne.

– Még harmincezer az adatgyűjtésért – legyintett Magellan szabad kezével, mintha azt mondaná: szóra sem érdemes. – Kétszer ennyiért is olcsó lenne.

– Azt is megtudtam – folytatta –, hogy vannak bizonyos speciális igényei, amelyeket nem könnyű kielégítenie. Emiatt elraboltatott olyan személyeket, akik megfelelnek ezen igényeknek. A jelek szerint az ügynökei egyik ilyen kísérlete nemrég kudarcba fulladt. Bármilyen hihetetlen is, úgy tűnik, a helyi rendőrség feltartóztatott két főt az osztagából, közvetlenül a rajtaütés előtt, valamilyen kisebb közlekedési kihágás miatt, ezért nem értek időben a megfelelő helyre.

A két tünde jót nevetett a sors eme különös fintorán.

– A célpont most is varázsló volt, mint mindig. Nem volt még időm túlságosan sok adatot gyűjteni róla, épp csak annyit tudtam meg, hogy ő volt az, aki nemrég megakadályozta, hogy valami őrült síita végezzen New York polgármesterével. Tipikus három napos csoda lett a dologból. Egyelőre eltűnt szem elől, de előbb-utóbb úgyis újra előkerül.

– Tudjon meg többet róla! – utasította Jenna. – Nincs szükség elvarratlan szálakra.

– Akadt egy kis komplikáció – mondta lassan Magellan. Rájött, hogy Jenna nem hallhatott vagy olvashatott a varázslóról, különben maga is tisztában lenne ezzel a fontos ténnyel. – Az illető tünde.

– Ah. – A nő keze épp csak egy pillanatra ökölbe szorult. – Hm, ez valóban bonyolítja a helyzetet. Talán. Na mindegy, akkor is mindent meg kell tudnunk róla. Lehet, hogy egyszerűen örül, hogy élve megúszta, és nem áll szándékában szaglászni.

– Nyomban ráállok az ügyre – itta ki a poharát Magellan, azzal felállt. Már fordult volna az ajtó felé, amikor a nő arckifejezése megállította.

– Majd később – parancsolta a hercegnő. – Tudhatná már, milyen állapotba kerülök, ha megérzem a hatalom szagát.

– Nekem is épp ez járt a fejemben – mosolygott fölényesen a férfi. – Előbb hadd intézzek el két telefont, hogy elindítsam a másik ügyet. Aztán, hmm, mondjuk a medencénél?

– Jobb' szeretném, ha inkább továbbra is a szolgám maradna – felelte gúnyosan a nő. – Majd telefonál később!

Serrin reggel hétkor ébredt, tizenhárom óra alvás után. Kevésbé érezte másnaposnak magát, mint megérdemelte volna, de azért fél litert megivott az éjjeliszekrényén talált, fémes ízű ásványvízből, mielőtt megállt volna levegőt venni. Ekkor megpillantotta a telekom pirosan villogó fényét. Letette az üveget, odament a készülékhez. Néhány érintés a konzolon, és megtudta, hogy az üzenetátirányító száma hívást kapott, és átküldte a szálloda telekomjára. Hirtelenjében arra sem tudott visszaemlékezni, ezt mikor állította be. Aztán inkább nem is törte rajta tovább a fejét. Amint meglátta, ki volt a hívó, azonnal visszahívta.

A walesi nyájas vonásai mosolyogtak rá a képernyőről.

– Jó reggelt, Serrin – lehelte a barátja, BBC-s kiejtésével. – Hallom, Németországban jártál. Mi a helyzet?

– Már visszajöttem Seattle-be, különben meg sem kaptam volna az üzeneted. De nekem azt mondták, pár napig távol leszel.

– Egy nappal hamarabb értem vissza. Előbb elintéztem az üzletet, mint számítottam. Sima ügy volt, öregfiú. Na, szóval mi a baj?

A tünde egy pillanatig habozott, nem tudta, hol is kezdje.

– Nézd, ne hívjalak vissza lehallgatásjelzővel? Hogy ellenőrizzem, biztonságos-e a vonal, ahogy te mondanád. Vagy, ahogy mi fogalmaznánk: „nincs-e poloska”.

– Nem hinném – felelte bizonytalanul Serrin. Ez a lehetőség eszébe sem jutott, amíg Geraint meg nem említette, de most már a puszta gondolat is újra felébresztette benne az utóbbi napok paranoiáját.

– Tényleg, hát nem vagy most éppen a szülőfölded hőse? Olvastam a dologról a Newsdayben. Remélem, tisztességes hasznod származott belőle – ugratta a walesi.

– Nem, ennél komolyabb az ügy – felelte a tünde, majd dióhéjban összefoglalta az eseményeket Geraintnek.

A walesi figyelmesen hallgatta, kivárta, míg teljesen befejezi.

– És hogyan segíthetek? – kérdezte végül.

– Nem is tudom. – Serrin agyának szokásos reggeli ködössége nem volt hajlandó eloszlani. – Frankfurtban még át akartam ugrani hozzád Londonba, amíg meg nem tudtam, hogy nem vagy otthon.

– Ó, az csak az én ennivaló kis Elizabeth-em volt – mosolygott pajkosan Geraint. – Ne aggódj, a Harrodsban van, biztos megint valami randa növényzetet vesz. Nem fog sokáig tartani. Sose tart sokáig. Halálra van ítélve a dolog. Hála istennek.

– Nézd, ha szükséged lenne némi segítségre, hogy lenyomozd a problémáid forrását, van az óceán onnansó partján egy barátom, aki ért az ilyesmihez. A neve Michael Sutherland. Ragyogó képességű dekás. Kevesebb, mint öt perc alatt pontosan ki tudná deríteni egész Fort Knox értékét.

Serrin hitetlenkedve nézett a walesire.

– Na jó, egy kicsit túloztam – vallotta be Geraint, – Lehet, hogy hét percébe is beletelne. Cambridge-ből ismerjük egymást. Úgy hallottam, a mi kedves Francescánk jelenleg éppen Szaúd-Arábiában jár, úgyhogy most ő a legjobb választás. Felhívhatom, ha akarod. Gondoskodom róla, hogy a lehető legkevesebbet számolja fel neked. A fenébe is, ennél többet is tehetek; tartozom neked.

Serrin ezt még mindig nem értette egészen. Walesi barátjával a tavalyi különös londoni események óta nem találkozott személyesen. Akkor együtt lepleztek le egy Hasfelmetsző Jack klónt, és igencsak húzós zűrbe keveredtek. Végül mindén rendeződött, de attól kezdve Geraint egy kicsit különösen kezdett viselkedni, mintha némiképp kerülné, sőt, szinte mintha bűntudatot érezne. Serrin az életét is bármikor rábízta volna, ezért nem aggasztotta a dolog. Véleménye szerint, ha volt is bármi különös a barátja viselkedésében, az csak a brit politika végtelenül körmönfont és alattomos hálója miatt lehetett. Igazság szerint nem is akart többet megtudni erről, ha Geraint nem szándékszik elmondani.

– Adok egy számot – mondta Geraint, majd lediktált egy telekomszámot egy elegáns manhattani környékről. – De várj egy pár órát. Előbb felhívom, és emlékeztetem, hogy jön még nekem egy-két szívességgel. Mi lenne, ha néhány izomfiút is begyűjtenél? Ebben nem tudok segíteni. Az Államokban nem. Vagy szeretnéd esetleg, ha átküldeném Ranit?

Serrin elmosolyodott. A pandzsábi ork olyan valaki, akire akkor is számítani lehet, ha minden kötél szakad. Am annyira azért még nem rossz a helyzet.

– Először hadd próbálkozzam még néhány itteni arccal és névvel. Azért köszi. Tényleg jól esik, hogy ennyire segítőkész vagy.

– Ez a legkevesebb. Figyelj, ha bajba kerülsz, a kastélyom Walesben mindig nyitva áll előtted, oké? Gondoskodom róla, hogy a személyzet folyamatos készültségben legyen a fogadásodra, visszavonásig. Bérelj egy nyavalyás privát repülőt, majd én állom a cehhet – így a walesi. Az argó kifejezések szinte komikusan hangzottak amúgy is furcsa kiejtésében.

– Remélem, arra nem kerül sor. De azért még egyszer kösz. Ezt a Sutherlandet pedig felhívom, miután körbenéztem egy kicsit itt helyben.

Barátja mosolygó arca eltűnt, ahogy megszakították a vonalat.

Bepötyögött egy helyi számot. Egy ork álmos arca úszott a képernyő közepére.

– Csá, Gulrank! Kéne némi védelem – tért rögtön a tárgyra a tünde.

Gulrankkal kárba veszett fáradság lett volna minden udvariaskodás.

– Nem tudok segíteni – felelte fáradtan a szamuráj. – Kaptam egy teljes havi díjat előre egy intelligenceres arctól, aki a nyomorban élőkről készít sztorit. Bocs, haver. – Már nyomta volna a megszakítógombot, de Serrin gyorsan rászólt.

– Gulrank, Johnt is próbáltam már, és nincs a városban. Torend úgyszintén. Ő Japánba költözött. Kifutok a nevekből, öreg, és erre most nagyon nagy szükségem van.

Az ork elgondolkodott. Eltartott egy ideig.

– Megpróbálkozhatnál Tommal – felelte tűnődve.

– Szellemek! Csak nem azt akarod mondani, hogy Tom még megvan?

Ez a lehetőség eddig fel sem merült Serrinben. A troll annyira belevetette magát az önpusztításba, hogy az utolsó nagy, több napos tivornyája után már majdnem lemondott róla. Olyan rég nem látta senki a belvárosban, és nem is hallottak róla semmit, hogy már rég holtnak hitte. Pedig jó barátja volt. Ebben a pillanatban jött rá, hogy szándékosan nem is próbált utánajárni a sorsának, mert nem akarta a halálhírét hallani. Túl fájdalmas lett volna.

– Megváltozott. Nem is tudom, vállal-e még ilyen munkát. Mostanság a Medve útját járja. A piáról is leszokott, meg minden. Még mindig lenn van Redmondban, de úgy hallom, afféle zöld számos dolgokba vetette magát, meg embereket húz ki a sárból, akiket elkapott a fogaskerék. Ja, te nem is láttad azóta, mi? Gőzöd sincs erről az egészről.

– Tényleg fogalmam sem volt – felelte döbbenten a tünde.

– Néha emleget téged – mondta lassan, elgondolkodva a szamuráj. – Asszem, azért, mert akkoriban sokáig csak te tartottad benne a lelket, így kihúzta addig, amíg végül sikerült magától összeszednie magát. Legalábbis azt mondja. Ő nem lenne rossz választás, haver. A barátod, és egy barát bizony nagyon jól tud jönni.

Ezzel elsötétült a képernyő. Serrin azonnal leszólt a portára, hogy rendeljenek neki egy taxit pontosan kilencre. Az úti cél Redmond. Így még maradt ideje némi reggelire, a nap első cigarettájára, sőt, még arra is, hogy kitalálja, mi a fenét fog mondani Tomnak ennyi év után.

Érezte, hogy még mindig vele van a szerencse. Kristen visszavonult az árnyékok közé az utca innenső oldalán. A fejében egymást kergették a gondolatok, miközben a túloldalt álló két mozdulatlan alakot nézte. Kalapjukat az arcukba húzták, de a sötétség jobban takarta őket, mint a fejfedőjük. Nyilvánvalóan valami rosszban sántikáltak, de ő reménykedett benne, hogy esetleg számára is hajthat valami hasznot, akármire készülnek is. Különben is, a szerencséje mindig periódusokban jön, nem igaz?

Teltek a percek. Alig akadt járókelő, aki kimerészkedett volna az esőbe, és rövid időre megváltoztatta volna az utcaképet. Kristen feje kóválygott a könnyű drogtól. Időnként erősen koncentrálnia kellett, hogy fókuszálni tudja a szemét.

– Mennyi, édes? – kérdezte egy kapatos, kéjvágyó hang a háta mögül. – Különleges szolgáltatásokat is vállalsz?

Hátrafordult. A férfi pörsenések krátereivel teli, fehér arca szinte világított a szomszédos bolt bal oldaláról rávetülő fényében. Visszataszító vigyora viszont már részben eltűnt az árnyékban, mint ahogy a keze is, amellyel éppen a lány fenekét készült megmarkolni.

– Na, húzz a sunyiba, mielőtt beszívlak és buborékot eregetek belőled, te agyament – förmedt rá. A férfi nyomban visszakozott, és szedte a lábát Carrag egyik pornóközpontjának irányába. Indra bárja felé menet Kristen véletlenül a kelleténél közelebb merészkedett Fokváros piros lámpás negyedének széléhez, mint szeretett volna. Most viszont a bár várhat. Itt épp készül valami. Minden ösztöne és megérzése ezt súgta. Szinte elviselhetetlenül mozdulatlan lett a levegő, fülsértő a csend. És bármennyire esős is a mai éjszaka, azért ennél több embernek kéne lennie az utcán. Mintha valami trid-rendező adta volna utasításba, hogy tisztítsák meg az utcákat.

Aztán megtörtént. Két ember közeledett Chepstow felől, az egyik valamelyest a másik előtt. A hátsó hirtelen hangtalanul összerogyott, csak egy tompa szisszenés jelezte a támadó helyét, valahol fölötte és mögötte. A másik két férfi, akiket eddig figyelt, tökéletesen egyszerre mozdult. Az egyik keményen az elől haladó áldozat gyomrába öklözött, míg a másik alulról állcsúcson ütötte. Az összegörnyedt, majd hátrarepült – esélye sem volt az ellenállásra. Precízen időzítve melléjük gördült egy limuzin az Ocean View-n. Az ajtó kinyílt, és a két férfi bedobta a magatehetetlen testet, majd maguk is utána ugrottak. Ezek tudták, mit csinálnak: az autó azonnal, halkan felgyorsult, végighaladt az utcán, majd a High Streetre fordult. Bizonyára a Strand felé tartott.

Tökéletesen végrehajtott támadás volt. Mint egy jelenet valamelyik kedvenc vidjéből. Kristen átsétált a majdnem teljesen kihalt úton.

Úgy érezte magát, mintha egy dráma szereplője lenne. Lenézett a hátrahagyott testre. Másodpercek alatt megtalálta a tárcáját. Ekkor észrevette a járdán heverő, az esőben csillogó kis fémdobozt. Időközben feltűnt még néhány gyalogos, de minthogy egy bandát sem látott a közelben, bőven volt ideje. Az éjszakai zsákmánnyal a táskája biztonságos mélyén Kristen továbbsétált az utcán, a Merriman Street felé.

6.

Serrin Redmonba érkezése után órákig malmozhatott. Azt mondták, Tom lent van a Dzsungelben, és ő valahogy nem akart ott találkozni vele. Az egy kicsit olyan lett volna, mintha a magánéletébe ütné bele az orrát. Az Alkupince bazárjában múlatta az időt, nézelődéssel. Az olyan üzleteket, amelyek túl nyilvánvalóan a maffia vagy a jakuzák érdekeltségi körébe tartoztak, kerülte. Vett egy gyöngyház melltűt, leginkább csak unalmában. Délután öt órakor aztán a régi törzshelyük felé vette az irányt.

– Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim? – mondta Janus, amikor belépett a Crusher 495 ajtaján. – Rossz pénz nem vész el!

A tünde bánatosan mosolygott.

– Rég láttuk egymást, haver.

– Az biztos. De mi azért hallottunk rólad bőven, a triden – mosolygott a csapos, amitől olyan lett az arca, mint a macskáé egy jó adag tejszín után.

Serrin megvonta a vállát. Végignézett a régi, ismerős sarkokon. Fölismert néhány arcot. A szag is ugyanolyan volt, sör és izzadság átható, habár nem kellemetlen keveréke.

– Hallom, afféle hős vagy mostanság – hallatszott egy ork hangja egy sötét sarokból. Nem volt teljesen kihívó a hangsúlya.

– Kössünk üzletet, srácok – így Serrin. – Én fizetem a sört, ti meg elfelejtitek ezt a marhaságot, oké? – Az ajánlatára felcsapó lelkes moraj elárulta, hogy még jobban otthon van itt, mint gondolta volna.

A söre felénél járt, mikor a hirtelen támadt csendből rájött, hogy megérkezett Tom, néhány másodperccel azelőtt, hogy a sonkányi kézfej a vállára nehezedett volna.

– Hallom, engem kerestél – mondta a troll barátságosan, de olyan hangon, mintha tegnap találkoztak volna utoljára, nem öt éve. Serrin hátrapördült a nyikorgó bárszéken, és fölnézett régi jó cimborájára. Pár pillanatig szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Szinte a zsigereiben érezte, hogy Tom megváltozott, teljesen és visszavonhatatlanul. Olyan változás volt ez, amilyennel még sohasem találkozott, és nem hitte volna, hogy valaha is fog, bár elegendő hatalma volt, hogy fölismerje. Felemelte a poharát, majd a trollnak is rendelt egy sört.

– A szokásosat, Janus – vágott közbe vidáman Tom. Hatalmas markát az ásványvizes pohár köré fonta, amit a csapos felszolgált neki, majd egy eldugott, csendes zugba vezette Serrint.

– Azt hiszem, sok mesélni valónk van egymásnak – mondta felütésnek.

A tárcában lévő személyazonosító kártya szerint a fickó a Loop negyedben lakott. Nem valami menő környék, nem olyan pénzes, mint a Castle vagy a Buitenkant. Egyszerű cégalkalmazott. A kártyákból kiderült, hogy a Krugernél dolgozik, egy Elektrót vezet, volt annyi esze, hogy ne tartson magánál szervdonor-kártyát, és valahogy sikerült döbbenetesen sok parkolási engedélyt kidumálnia magának. Kristen normális esetben elvette volna a hitelkártyáját, és eladta volna egy tsotsinak a kikötőben, de ezúttal inkább nem. Ezt a gyilkosságot ki fogja vizsgálni a rendőrség, és nem kívánta egy börtöncellában találni magát, hogy aztán megkapja a különleges bánásmódot, amit direkt a félvér gyanúsítottaknak tartogatnak.

Miután kivette a tárcából az összes készpénzt – randot –, alaposan letörölgette a műbőrt és a műanyag kártyákat, eltávolítandó minden ujjlenyomatot, majd tépett pár oldalt az újságból, és becsomagolta a tárcát. Az ázott csomagot a Merriman és az Ocean View utca kereszteződésénél egy kukába dobta, miután meggyőződött róla, hogy senki nem figyeli, majd nyugatnak indult. Csakhogy már nem volt kedve táncolni, így hát visszafordult a High Street, majd a Western Boulevard felé. Ott talál magának koporsószállást éjszakára. Még most, újdonsült gazdagságának birtokában sem szívesen adta ki azt a pár randot, amit ki kell majd érte pengetnie, de hát ez csak a belérögzült túlélőösztön miatt lehet.

Csak amikor leült a nyikorgó ágyra, döbbent rá, milyen iszonyúan fáradt. Lehúzta a takarót, megnézte, mi van alatta. Tiszta lepedőt és a szokásosnál nem foltosabb matracot talált. Ám ami a legfontosabb, úgy tűnt, rovarmentes a fekhely; ez persze nem jelenti azt, hogy nem látogatja majd meg egy-két csótány. Valahogy nem is lett volna az igazi nélkülük, bár azért remélte, hogy a kisebb fajtából valók lesznek. Lehúzta sztreccsnadrágját és blúzát, és már próbált volna a vékony függönyön át vibráló neonfény ellenére elaludni, amikor megpillantotta a földön heverő holmijai között a fémdobozon megcsillanó fényt. Felvette, megnézte, mi az.

Leginkább egy zsebszámítógépre hasonlított, valamiféle miniatürizált laptopra. Akkora volt az egész, mint a kézfeje. Az apró gombokon sem szám, sem egyéb jel nem látszott, de ha lett volna, sem ment volna sokra vele. Unalmában, puszta kíváncsiságból, elkezdte nyomkodni; Felszisszent, ahogy egyetlen ujjával véletlenül két gombot is lenyomott.

A doboz felső felébe épített kis képernyő hirtelen kivilágosodott, és megjelent rajta egy üzenet. Nem tudta ugyan elolvasni, hogy törlési folyamat kezdődött, de a képernyő bal oldalán villogó, apró koponyát és keresztbe tett lábszárcsontot ábrázoló ikonból azért kitalálta, hogy valami rossz történik. Gyorsan lenyomta az egész billentyűzetet. Remélte, nem teszi tönkre. Azonos jelekből álló szimbólumsor futott végig a képernyőn balról jobbra, majd kialudt a monitor fénye.

A büdös francba, most aztán elrontottam! – gondolta elkeseredetten. – Pedig százasokat érhetett. Na mindegy, ott egye meg a fene. Igazán nem panaszkodhatom. Így sem volt rossz ez a nap.

A működőképességnek már semmi jelét nem mutató dobozt a táskájába dobta; elővett egy pár hosszú cigarettapapírt és az utolsó adag daggát, majd letüdőzött némi védelmet az ablakon be-bevakító hunyorgó neonfény alvást gátló hatása ellen.

– Hát, éppenséggel visszajöttem egy párszor – mondta Serrin bűntudatos hangon. – Tudod… azután. – Nem tudta, mire számítson Tomtól, de a vele szemben ülő hatalmas test mozdulatlansága legalább olyan zavarba ejtő volt, mint az ásványvíz, amit iszogatott. Annak idején a troll ennyi idő alatt már a második korsó sör végénél tartott volna.

– Tudom. Idejöttél ötven júniusában és szeptemberében is, de nem változtam – mondta gyengéd hangon a troll. – Gondolom, úgy érezted, nincs értelme elölről kezdeni az egészet. A sokkterápia nem működik, ha nem csinálják végig.

– Ja, valahogy úgy – válaszolta a tünde. Valamiért nem akarta ilyen könnyen megúszni. Úgy emlékezett a jelenetre, mintha tegnap lett volna. A troll majdhogynem ájult-részegen fekszik a hányással telefröcskölt szobában. Ő ott áll fölötte, és üvölt vele tehetetlen dühében. Aztán kicsörtet, bevágja maga mögött az ajtót. Soha többé nem ment Tom közelébe. Éppen csak néha érdeklődött felőle, ha arra járt. Eleinte azért, mert nem bírta elviselni barátja önpusztításának látványát, később viszont már szégyenében, amiért cserben hagyta.

– Ne aggódj, haver. Nem olyan nagy dolog. Nem menthettél meg. Senki sem menthetett volna meg. De azt hiszem, te tartottál elég ideig életben, hogy megtörténjen a dolog. – A troll hirtelen elvigyorodott. – Ki a nyavalya cipelt volna el, és zárt volna valami pöcegödörbe egy hónapra, hogy kitisztuljon az agyam, ha te nem teszed meg? Életemben nem ismertem senkit, aki képes lett volna ennél idiótább ostobaságra.

– Ez volt a legjobb, ami akkor az eszembe jutott, attól eltekintve, hogy vegyek neked egy új májat; de már amúgy is túlságosan tele voltál beültetésekkel és fémmel – válaszolta Serrin, és csak mikor már kimondta, döbbent rá, milyen tapintatlan volt. Ha Tom most Medve-sámán, minden egyes kiberver a testében gyűlöletes lehet a számára, csupa idegen betolakodó, egy olyan múltra emlékeztetve őt, amelyet legszívesebben elfelejtene.

A troll mintha a gondolataiban olvasott volna.

– Mind itt van még bennem – dörmögte. – A fegyvercsatoló, a reflexdrótozás, az izombeültetések. Nem tudtam elég pénzt összeszedni, hogy kivetessem őket. Különben is túl veszélyes. Együtt kell élnem velük. Ennyi. Soha nem leszek képes Medvével futni. Inkább csak úgy utána sántikálni. De nemigen rágom magam ezen.

Serrin egy pillanatra mintha fájdalmat látott volna tükröződni a troll tekintetében. Egy csepp kétsége sem maradt afelől, hogy Tomnak nagyon is együtt kell élnie ezzel a tudattal, és egy pillanatra sem feledkezik meg róla. Olyan ez, mint a jól ismert, régi blues, ami épp felhangzott, nyekeregve, recsegve a bárban elszórt viharvert hangszórókon.

– De hogy történt? Akarsz beszélni róla? – Serrinnek már félig ki is ment a fejéből, miért is jött tulajdonképpen: hogy felbéreljen valakit, aki évekkel ezelőtt megmentette a bőrét a pusztulatban. Azonban valaki egészen más állt előtte. Tudni akarta, kivé, mivé lett.

– Nehéz elmagyarázni… Nem tudok én olyan fellengzős szavakat. Emlékszel Annára?

A tünde bólintott. Tom fülig szerelmes volt az őrült, vad troll nőbe, aki a Dzsungelben lakókért harcolt éjjel-nappal, míg végül egyszer valami értelmetlen bandaharc kereszttüzébe került. Tom azután csúszott le teljesen. Addig is sokat ivott, de onnantól kezdve rendszeresen napokig tartó folyamatos ivászatok ciklusaiból állt az élete. Egy-egy ilyen „merülés” alatt annyi whiskyt és sört fogyasztott el, amennyibe fél tucat ember belehalt volna. Az ismerősei legtöbbje úgy gondolta, előbb-utóbb majd csak leáll. Hisz' tulajdonképpen nem is igen melegedtek össze a nővel. Anna barátságosan viselkedett Tommal, de ennél tovább sosem ment kettejük között a dolog. A férfi ráadásul lényegesen fiatalabb volt nála. Csakhogy az állandó ivászatok nem múltak el. Ehelyett egyre rosszabb és rosszabb lett a helyzet.

– Egyszer azt hittem, őt látom. Ötvenegy elején. Totál meggárgyultam, rohantam utána. Azt hittem, visszatért a halálból. A gyomrom tele volt piával, a szívem meg fájdalommal. És amikor kijózanodtam, rémesen tisztán átláttam a dolgokat. Anna soha sem szeretett, és egy álom miatt fojtom magam bele az italba.

– Azért fontos voltál neki – mormolta Serrin.

– Az nem ugyanaz. Rájöttem, mekkora bolond voltam, és hogy nem maradt semmim. És ami még rosszabb, időközben rengeteg embert öltem meg pénzért.

– Dehogy is. Ameddig kapcsolatban voltunk, soha nem hallottam senkitől, hogy bárkit is jégre tettél volna, aki nem lőtt rád először – fakadt ki döbbenten Serrin.

– Van néhány dolog, amit nem verek nagydobra. Különben is, te is tudod, hová jutottam már a végén. Miután elmentél, pár hónapon keresztül épp csak hogy életben maradtam, és csak akkor lett igazán rossz. Jobb, ha nem tudod a részleteket. – A troll előregörnyedt az asztal fölött, és a mágus szemébe nézett. Ez a tündét rettenetesen zavarta, de amit a barátja suttogott, az egyszerűen megdermesztette.

– A csatornában tértem magamhoz, arccal a mocsokban, a Dzsungelben. Egy cent sem volt a zsebemben. Felkeltem, és megöltem valakit a nála lévő apróért. Az is elég volt pár üvegre. Annyit ittam, haver, hogy már nem én láttam kék egereket; a kék egerek láttak engem. Aztán megint a csatorna, valahol, nem emlékszem, hol. Ám arra nagyon is jól emlékszem, hogy haldokoltam. Fekete alagútban zuhantam, és nem láttam fényt a végén. Az a pokol volt, haver. Persze mindketten tudjuk, hogy más dolgok vannak igazából ott kint, az asztrálban, csupa flancos névvel. Démonok meg ördögök, azok nincsenek is. De azért van valami, amit akár pokolnak is hívhatunk, mert bizony rájössz, hogy tényleg az, ha eccer odakerülsz. Ami a lelkedből marad, az ott örökké ég.

Ebben a pillanatban Serrin érezte, hogy Tom sámán, hogy legalább valamennyi jutott neki a Hatalomból. Ott volt az arckifejezésében, az aurájában. Nem lehetett mással összetéveszteni. A barátja tényleg alaposan megváltozott.

– Ekkor jelent meg Medve. Köztem és a pokol között. A karjaiba vett, amikor már majdnem meghaltam. Mondtam már, nem tudom megfogalmazni. Felszedek ugyan néha flancos szavakat okos népektől, de nem tudom összerakni őket, hogy valami olyasmi jöjjön ki, ami megteszi.

De azért hadd próbáljak meg valamennyit mégis elmondani, hogy legalább egy részét érezd – folytatta elgondolkodva a troll. – Megpróbálom úgy, hogy valami értelme is legyen a számodra. Képzeld el, hogy körbeölel egy óriási, meleg test, egy egyszerű és kedves, nőnemű valaki. Képzeld el, hogy azt mondja neked, azért van benned fájdalom, mert a szüleidet teljesen váratlanul véres cafatokra robbantották, amikor tizenegy éves voltál. Neked kellett azonosítani őket a hullaházban, mert a törvény szerint az azonosítást vér szerinti hozzátartozónak kell végeznie, ha lehetséges, és egyedül te voltál kéznél. Minden napod fájdalomban telik, mert megnyomorodott a lábad. És nem tudod elfelejteni azt a vak lányt Lafayette-ben, amikor visszamentél oda, azt remélve, hogy az a hely újra az otthonod lehet. És ez is fájdalmat okoz neked.

– Ezeket meg honnan a francból tudod?! – tört ki a tünde csaknem dühösen. Biztos volt benne, hogy sohasem mesélt el Tomnak mindent a szüleiről, sem felnőtt élete egyetlen szerelméről.

– Nem számít. A lényeg az, hogy most fáj neked, szóval megértesz. Ezeket a sebeket mindig magadban fogod hordozni. Nincs más választásod. És akkor képzeld el, hogy ez a különös jelenlét azt mondja neked, tudod, hogy ezen nem tudsz változtatni. Megpróbálhatod elfelejteni ezeket a dolgokat, de azzal csak magadat teszed szegényebbé. És akkor hazudsz is magadnak. Meg amúgy se sikerül. És akkor azt mondja neked – és tudod, hogy igaz, mert szinte árad beléd ez a tudat –, hogy nem kell, hogy annyira fájjon. Magad is tudod, hogy bízhatnál jobban is magadban, mint eddig. És nem kell többé annyira gyűlölnöd magad.

– De ez ijesztőbb, mint bármi más. Ijesztőbbet ki sem tudsz találni. Mert meg kell nyílnod őelőtte, haver, és akkor szembekerülsz minden apró hazugsággal és átveréssel amit valakivel is elkövettél, mert gyáva voltál vagy féltél. Inkább csak ilyenekkel, mint olyanokkal, amikor esetleg szándékosan használtál ki valakit, mert Medve nemigen fogad be olyanokat, akik nagyon belefolytak az ilyesmibe. Minden kis szégyen, amit valaha elszenvedtél, minden egyes eset, mikor gyenge voltál, és átvágtak a palánkon, kihasználtak, minden alkalom, amikor kimutattad az érzelmeid és a szereteted, és kárba veszett, ami ugye olyan sokszor előfordul, és végül megint ott találtad magad egyedül, magányosan, és úgy érezted, megint örökre elveszítetted egy részedet. Medve karjaiba fájdalomtengeren át vezet az út, Serrin. Annyi fájdalom, hogy az bárkinek sok lenne, abban biztos lehetsz.

– De aztán szorosan magához ölel, és meggyógyít, testvér. Erre egyáltalán nincs semmi flancos szavam.

A troll hatalmas kezeit a tündéére kulcsolta.

– És, tudod, látom, hogy neked is szükséged lenne valami ilyesmire. Nem remegnél most így, ha nem lenne. De én nem vagyok hittérítő, szóval nem akarom erőltetni – mondta Tom. Hangjából kissé kihallatszott azért a szomorúság.

Serrin szóhoz sem jutott. Már ahhoz is minden önuralmára szüksége volt, hogy valamelyest kordában tartsa az érzelmeit. Nem szokott hozzá, hogy a lelke legmélyebb titkait ilyen gyorsan a felszínre hozzák.

Tom hátradőlt, felhajtotta a maradék ásványvizét.

– Persze nem arról van szó, hogy tökéletes leszel, vagy vége. Azért maradt még pár álmom. Manapság sokat dolgozom a Dzsungelben élőkért, meg másokért is. Ahogy Anna is azelőtt. Szóval asszem azért még mindig van egy pár fölösleges kerekem, haver. A lényeg az, hogy ha nem vagy állandóan olyan rohadt szigorú önmagaddal, sokkal könnyebben tudsz másoknak is érni valamit.

– Hát, meglehet – felelte elgondolkodva a tünde. Még mindig nem tért teljesen magához az érzelmi sokkból. – Ebben lehet valami.

– Na, ez volt az életem öt percben – vigyorodott el hirtelen a troll. – Most te jössz. Mi van veled, hogyhogy megkerestél ennyi idő után? Ne aggódj, várhatok is, ha nem szeretnéd most rögtön elmondani. Cseveghetünk is egy kicsit, ha inkább arra vágysz.

Serrin ezt az ötletet kifejezetten rémisztőnek találta.

– Elég egyszerű oka van, Tom. Valaki el akar kapni. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy egy mágus. Szükségem van egy testőrre, többek között, és valaki azt javasolta, keresselek meg téged. De gondolom, manapság már nem foglalkozol ilyesmivel.

– Hmmm – dörgölte az állát a troll, majd felállt. – Lehet, hogy nem, lehet, hogy igen. A pénz sok szegénynek jól jönne az itteniek közül. Én magam nem költök sokat. Ami afölött marad, elosztogatom. És jövök neked eggyel, azt hiszem. Meghívlak egy sörre, és elmondhatod a részleteket, jó? Nem fogok csak úgy kapásból nemet mondani egy régi barátnak, mielőtt meghallgattam volna. Amúgy is szeretném tudni, hogy ment a sorod ez alatt az öt év alatt. Mindenféle fura sódert hallottunk rólad, Serrin. Hogy ilyen meg olyan hős lettél, meg tavaly már ezekkel az angliai királyokkal meg királynőkkel lógtál…

Tom még két kört rendelt, és épp félúton járt visszafelé az asztalukhoz, amikor nyílt az ajtó, és olyasvalaki sétált be rajta, aki szemmel láthatóan soha nem járt még Redmondban. Minden fej feléje fordult.

A magassága 180 centiméter körül lehetett, talán egy kicsivel több. Cingár volt, a bőre napbarnított, és olyasféle hidrogénszőke kefefrizurát hordott, amely akkoriban volt utoljára divatban, amikor még nem jöttek rá az emberek, hogy a napfény rákot okoz. Ám voltaképpen a ruházata volt az, ami miatt mindenki megbámulta. Hosszú lábain – ennyire hosszú lábakért egy divatmodell ölni tudna – makulátlanul élesre vasalt szürke flanelnadrágot viselt. Valódi bőrcipője többet érhetett, mint a bárban tartózkodók bármelyikének havi jövedelme. Selyeminge tökéletes volt, tweedzakója ötvözte a különcséget és az eleganciát. Aranytűvel rögzített selyemsál koronázta meg az összhatást. Mindenki tátott szájjal álmélkodott, vajon melyik bolygóról érkezhetett ez a lény.

– Jó estét! – szólalt meg a férfi lehetetlenül tökéletes brit kiejtéssel. – Milyen elbűvölő hely. Csapos, egy hideg sörért igazán hálás lennék, és meg tudná esetleg mondani, hol találom Mr. Shamandart?

Pár pillanatig senki nem szólalt meg. Aztán Tom Serrinre nézett, és elnevette magát.

– Asszem, jobb, ha idehozom, mielőtt elkapja valaki – kuncogott. – Kész csoda, hogy idáig eljutott élve. Nem árt, ha gondoskodunk róla, hogy ugyanúgy élve is jusson ki. – Odasétált a jövevényhez, átkarolta a vállát, és a mágus asztala felé mutatott.

– Ott van, haver – mondta. – Öregem, neked sincs félnivalód az agyráktól, hogy így jössz ide. Szerintem kint már sorban állnak, hogy kirabolhassanak.

– Valóban? – felelte a férfi a nyugtalanság legapróbb jele nélkül. – Az bizony nem lenne okos dolog tőlük, barátom. Igazán megdöbbentő a reakcióidőm a Predatorommal.

– Hé, pubi, te tényleg létezel, vagy csak képzelődöm? – acsargott egy ork valahonnan mögülük.

– Nem, cimbora, természetesen nem létezem. Angol vagyok, de Manhattanben lakom. Mi lehetne ennél abszurdabb?

A továbbiakban tudomást sem vett a rámeredő tekintetekről. Ehelyett kezet rázott Serrinnel, aki felállt az asztal mellől, hogy üdvözölje. Majd helyet foglalt, de a nadrágját gondosan eligazgatta. Amikor végzett, tenyérrel lefelé az asztalra fektette a kezét, egy olyan ember magabiztosságával, akinek az egész élet csak egy üzleti tárgyalás.

– Megbízásból vagyok itt. Elfelejtett hívni, így hát lenyomoztam… Ily módon nem vesztegeti hiába az időmet, ami rendkívül drága. Nos, akkor lássuk csak… segítségre van szüksége egy problémával kapcsolatban. Valaki el akarja raboltatni. Ismertesse a részleteket, és este elrendezzük a dolgot.

– Hogy a fenébe talált rám itt? – kérdezte döbbenten Serrin.

– Azt jobb, ha inkább nem tudja – felelte a férfi kisfiús mosollyal. – Mondjuk úgy, hogy ezzel akartam tudatni: mostantól olyasvalaki van a fedélzeten, aki tudja, mit csinál.

7.

– Ez a bár végtelenül elbűvölő, természetesen, de nem javasolhatnám esetleg, hogy menjünk valami privátabb helyre? – így Michael. – Mit szólnának esetleg egy vacsorához a lakosztályomban a Madison-ban?

Serrin Tomra nézett, majd bólintott.

– Igen, talán az lenne a legjobb. Tom, velünk jönnél? Légy szíves.

A troll megitta a második pohár ásványvizét is, majd megvonta a vállát.

– Ma úgysincs semmi sürgős dolgom. És meg is éheztem így, a napi munka után.

– Ez sokba fog kerülni magának – vigyorgott Serrin az angolra.

– Ó, nem nekem, bajtárs – mosolygott vissza az. – Közös barátunk, Lord Llanfrecha állja a számlát. Azt mondta, épp most kaszált nagyot a Pacific Rimen, ahol is holmi hóbortos talizmángyűjtőkkel üzletelt. Úgyhogy most jól viszonyul a nehéz helyzetben lévő mágusokhoz. A taxim még mindig kint vár. Mehetünk?

A brit még egyszer, utoljára köszönetet mondott a csaposnak – aki szemmel láthatóan kitűnően szórakozott az egész helyzeten –, majd kivezette kettőjüket a Seattle-i naplementébe.

Serrin vacsora közben elmondta a teljes történetet Michaelnek. Az angol nem sokat evett, az viszont láthatóan nagyon szórakoztatta, sőt, örült is neki, hogy Tom hármuk helyett is lapátolta magába az ételt. A tünde a brit szemét figyelte – egy pillanatra sem pihent, mindig ide-oda cikázott a tekintete. Michael olyan embernek tűnt, aki akkor sem értené meg a „lazítás” szó értelmét, ha kikeresné a szótárból.

– Hát ez kiindulásnak nem sok – jelentette ki vendéglátójuk, miközben Tom rávetette magát egy púpozott tál sült, édes tojáshabra. – De azért van egy-két dolog, aminek most rögtön utánanézhetek. Először is kideríthetjük, vajon a Damaszkusz Liga bosszús-e rád, amiért a közjót olyannyira szem előtt tartottad, hogy megmentetted a polgármestert. Kezdetnek teszek egy próbát a német titkosszolgálatnál. Magukhoz az izraeliekhez meglehetősen nehéz betörni, így inkább nem kötök beléjük, amíg nem muszáj.

Serrin hirtelen támadt tisztelettel nézett Michaelre. A dekásoktól eddig azt hallotta, hogy az izraeli biztonsági rendszerekkel való piszkálás nagyjából egyenlő az agysütés útján elkövetett öngyilkossággal. Értelmes dekás józan ítélőképességének birtokában inkább meg sem próbál a mátrixukba hatolni.

– Aztán megejtünk néhány telekom-hívást Bonnba, hátha megtudunk valamit, hogyan került hozzád az az üzenet a reptérre. Reméljük, a titokzatos Frieda valamilyen döbbenetes kinyilatkoztatással szolgál majd nekünk. Bár igazság szerint igencsak meglepődnék, ha ezen a vonalon bármi is kiderülne. Következő lépésben ellenőrzöm; milyen járatok érkeztek a JFK reptérre, mielőtt repülőre szálltál volna Németország felé.

– Miért? – kérdezte Serrin, miközben Tom az utolsó előtti tojáshabsüteményt tömte a szájába, majd hangosan rágni kezdte.

– A sebhelyes ember miatt. Én azt mondanám, valószínűbb, hogy ő maga is csak akkor érkezett oda, mintsem hogy a városból követett volna odáig. Az érkező járatokat ellenőrizve leszűkíthetjük a lehetőségeket. Még ha esetleges korábbi átszállásokat is figyelembe vesszük, azért akkor is megtudhatunk valamit. Ha mást nem, legalább előzetesen kizárhatunk bizonyos lehetőségeket.

– Ööö, te tulajdonképpen mivel foglalkozol? – kérdezte tőle Serrin. Michael, noha éppen csak most ismerte meg, gyakorlatilag kezdte az egész akciót az irányítása alá vonni, és ez már szinte ijesztő volt. Többet meg kell tudnia az angolról, mielőtt ezt nyugodtan el tudná fogadni.

– Nos, fiacskám, nyomozó vagyok. Tények után nyomozok. A legváltozatosabb személyek és szervezetek fizetnek nekem undorítóan nagy összegeket, hogy olyasmiket derítsek ki, amiket a saját személyi állományuk képtelen volt.

– Veszélyesnek hangzik – kétkedett Serrin.

– Egyáltalán nem az. Túl értékes vagyok a megbízóimnak, mintsem hogy eszükbe jutna megöletni engem. Na persze tisztában vannak vele, hogy időről időre olyasmit is feltörhetek, amit ők nem szeretnének, ha rajtuk kívül más is megtudna, és ezt az információt tovább is adhatom más megbízóknak, ennek ellenére még egy pár évig nincs miért aggódnom.

– Mert? – Serrin kezdte úgy érezni, hogy élete egyetlen értelme újabb és újabb kérdéseket feltenni.

– Mert addigra leszek várhatóan túl a csúcson, akkor kezdek majd kevesebbet érni, mint most – felelte a brit a legteljesebb nyugalommal. – Akkor majd valószínűleg visszavonulok valami hátborzongató kis vidéki birtokra Skóciában, fenyőt termelek, feleségül veszek egy Morag, vagy valami hasonló nevű nőt, és létrehozunk kettő egész hét tized visszataszítóan intelligens gyermeket. Talán így lesz. – Hátradőlt a székén, és mutatóujjával dörzsölgetni kezdte az ajkát, félig eltakarva fanyar, gúnyos mosolyát.

– No mindegy, ez most nem fontos. Térjünk vissza a témára. Tudjuk, már, amennyire tudni lehet, hogy valaki el akar rabolni. Nem valószínű, hogy váltságdíj lenne a cél, igaz?

– Nincs olyan sok pénzem. Pénzes rokonaim sincsenek.

– Tehát valami más az ok. Ha komolyan akarjuk venni az üzenetet, amit kaptál, akkor ez az ok másokra is vonatkozik. Az üzenet más, hasonló helyzetben lévőket emleget. A kérdés persze az, mire akart ez a bizonyos rejtélyes informátor utalni. Én hajlamos lennék a legnyilvánvalóbb tényre gondolni veled kapcsolatban – arra a tényre, hogy mágus vagy. Persze az is lehetne, hogy tünde, de az statisztikailag kevésbé meghatározó tényező. Azért ezt is megtartjuk tartalék lehetőségnek. Ugyanakkor lehet mindkettő egyszerre: hogy tünde mágus. Ez már erősen leszűkíti a kört. Szóval hamarosan neki is állok ügyködni, megnézek minden esetet, mondjuk az utóbbi egy évben, amikor tünde mágust raboltak el. Majd aztán haladok időrendben visszafelé, ha túl kevés ilyen ügyet találok.

– Hát, ez legalább egy évezredig fog tartani – vélekedett Serrin.

– Ááá, órákig – felelte Michael, szemmel láthatóan komolyan. – De vissza kell hozzá mennem Manhattanbe. Van nálam egy távirányító, úgyhogy rá tudom állítani az intelligens keretprogramokat az egyszerűbb feladatokra, de ehhez a Fairlightjaimra van szükség. Nyilván megértitek, hogy nem hordom magammal őket.

– Fairlightok? – Serrin alig jutott szóhoz a döbbenettől, főleg a többes szám miatt. Bármelyik dekás, akit ismert, a saját anyját is megölte volna, ha csak egyre is ráteheti a kezét a jelenleg kapható legfejlettebb kiberdekkek közül. Már a puszta gondolat, hogy esetleg többet is lehetne birtokolni belőlük, valahol a képzelgés és az elbizakodottság között helyezkedett el.

– Nem a standard változat – szögezte le Michael hűvösen. – Egy évembe került, amíg továbbfejlesztettem őket. Bocsássatok meg egy pillanatra. – A lakosztálya fürdőszobája felé indult.

– Túl okos – morogta a troll, amikor az ajtó halk kattanással becsukódott az angol mögött.

– Szükségem van az eszére – védekezett Serrin. Közben arra gondolt, a troll bizonyára alacsonyabb rendűnek érezheti magát Michael versenyautó-sebességű gondolkodása mellett. Tom ismét megérezte, min jár az esze.

– Úgy értem, nincs igazán szíve mondta halkan a sámán. – Nem hinném, hogy meg tudnék bízni benne. Ez az egész csak játék neki.

– Ha kideríti, ki akar elkapni, nem igazán érdekel, hogyan csinálja – felelte fanyarul a tünde. Tom megvonta a vállát, majd felemelte porceláncsészéjét. Fintorgott, látva, milyen nevetségesen pici. Óvatosan megtöltött két másik csészét Serrinnek és Michaelnek. Aztán felnyitotta az ezüst kávéskancsó tetejét, öntött bele némi tejet, majd a szájához emelte.

– Velem jössz, Tom? – kérdezte ismét a tünde. – Valószínűleg vissza kell mennem vele New Yorkba. De még mindig bizonytalannak érzem magam, és félek. Nem mintha bizalmatlan lennék vele, de hát csak most ismertem meg. Téged viszont régóta ismerlek. Légy szíves.

A troll a kávéskancsó tartalmának maradékát is felhörpintette, majd megnyalta az ajkát.

– Fizetsz érte?

– Naponta háromszáz nujent. Ha igazi veszélybe kerülünk, újratárgyalhatjuk.

– Nem magamnak kell. Mind megy a redmondiaknak.

– Tudom. Köszönöm.

Több beszélgetésre nem volt idő, ugyanis visszatért Michael, Hevesen dörzsölgette frissen mosott kezét.

– Van egy kis probléma a New Yorkba menetellel – fogadta Serrin. – Szívesen mennék, de…

– Feltétlenül – szakította félbe a dekás. – Szükségem lesz rád. A legváltozatosabb kérdésekre kell majd válaszolnod, amikor kezdenek áramlani az adatok. Attól tartasz, hogy fölismernek, igaz?

– Talán nem is lesz már ezzel gond. Remélhetőleg nincs többé hírértékem.

– Hát, nincs. Pedig ami Newsdayben megjelent… Gondolj a lehetőségekre! Mi minden lehetne még ebből! Könyv! Trid! Műérzet… Na jó, azt azért mégse. Ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül a New York-i média vágyát, hogy minden sztoriból kifacsarja az utolsó dollárt is, mielőtt új kihasználnivaló áldozatokat talál. Valamelyik kisebb hal még mindig ígéretes célpontnak gondolhat egy kis zaklatásra, de van egy ötletem. – Intett neki, hogy kövesse. Serrin kelletlenül indult utána. Michael feltépte egy abszurdan hatalmas beépített szekrény ajtaját.

– Épp csak azt hoztam magammal, amit hirtelen be tudtam dobálni a bőröndbe – mondta az angol védekező hangon. Serrin tágra nyílt szemekkel nézte a kisebb áruháznyi öltönyt és inget. Azért egyetlen napos kiruccanásra leheletnyi túlzás ennyi ruhát hozni – gondolta magában. Inkább valami buborékagyú műérzetsztár utazó ruhatárának nézett ki.

– Tudom – vigyorgott a dekás. – Ez az egyetlen káros szenvedélyem. Nem érdekelnek a gyors kocsik, nem sütöm ki az agyam chipekkel, alkohollal, sem anyaggal, és minthogy ti, lázadó gyarmatiak azt hiszitek, az angolok nem tudják, hogyan kell mulatni, nőkkel sem fárasztom magam. Jobb így az imázsomnak, öreg. Na most, szerintem abban a tweed-öltönyben nagyon sikkesen feszítenél. Ugyanolyan magas vagy, mint én, és még nálam is vékonyabb. Igen, és azt hiszem, a puhakalap csodásan különc vonást vinne a megjelenésedbe. Bár a vadászsapka még jobb választás lenne. Abban aztán nem ismer fel senki!

Mély kacaj robajlott fel a hátuk mögött az ajtót támasztó hatalmas árnyék felől. Mire Serrin bizonytalanul megérintette a tweed-zakó hajtókáját, Tom már valósággal fetrengett a nevetéstől.

Kristen tízkor ébredt. Alaposan elaludt. A fülsértő dörömbölésből az ajtón tudta, hogy még tizenöt randot kell fizetnie egy újabb éjszakáért, ha nem kaparja össze magát, és tűnik el a szobából öt percen belül. Legnagyobb bosszúságára arra is rájött, hogy nem lesz ideje megtisztálkodni, mielőtt kirúgják. Felhúzta izzadt ruháit, majd kinyitotta az ajtót, és ráfújt az orkra, mint egy macska. Az már emelte a kezét nyaklevesre, ő azonban lebukott, és eliszkolt alatta, ki az utcára.

Útközben az első, ami eszébe jutott, a kis számítógép volt, vagy akármi is legyen az. Remélem, nem gányoltam el teljesen, amikor bénáztam vele – gondolta. Most viszont nem tehet mást, mint hogy elviszi Manojhoz. Lehajolt, megvakart egy rovarcsípést a bokáján. Nagyot ásított a napfényben. Kávéra volt szüksége, és ez tulajdonképpen kitűnő alkalom lenne kunyerálni egy keveset Manojtól. Most még biztos nem olyan elfoglalt.

Mire a Longmarket nyomornegyedbe ért, az utcán hemzsegtek a turisták. Menet közben az előző éjszaka történteken töprengett. Az biztos, hogy jó sok „lehet” volt a dologban. Lehet, hogy hagyott ujjlenyomatot a tárcán, mielőtt kidobta. Lehet, hogy a rendőrség máris körözi a gyilkosság miatt. Épp elégszer vettek már tőle ujjlenyomatmintát. Furcsa, de nem is az egyenruhás rendőröktől tartott. Sokkal inkább a civil ruhás zsernyákoktól, akik a tömegbe olvadva kutattak zsebmetszők és rablók után. Leszegett fejjel sietett előre a forgatagban, majd lefordult egy szeméttel teli sikátorba, Manoj boltjának hátsó ajtajához. Kopogott egyet, majd meghúzta a kilincsgombot. Résnyire nyitotta az ajtót, bedugta a fejét.

A megszokott szagok keveréke fogadta. Izzadság, tömjén, az olajlámpákban maradt lerakódás szaga – ezeket Manoj azért használta, hogy takarékoskodjon az árammal. Egy-két köteg fenyérfű, vagy kornyadozó csodafenyő. A bolt tulajdonosa a pult mögött állt, éppen a kifinomult zaklatás és rábeszélés keverékét alkalmazta, ami kedvenc stílusa volt az alkuk során. Most valami kacatért próbált pár randdal többet kisajtolni a vásárlóból.

– A sanoktól van, az igazi bozótlakóktól, madam. Már csak néhány kisebb törzsük maradt fenn Namíbia közelében, és mostanság már nagyon nehéz ilyen szép munkát szerezni tőlük. Az ilyen termékenységi amulettekből olyan keveset engednek ki a kezük közül.

A kövér fehér nő borzasztóan ízléstelen rózsaszín kockás pamutszövet ruhájában hasonlóképp kövér férje oldalába könyökölt, aki épp az izzadságot törölgette rákvörös homlokáról.

– Óóó, Chuckie – gügyögte a nő amerikai kiejtéssel. – Hallod, ez egy termékenységi amulett!

Kristen elmosolyodott, majd eloldalgott mellettük. Az apró, faliszekrénynél nem nagyobb szobácska felé tartott, ahol Manoj a kannát és a kávét tartotta. Most nem tudja kirakni, mikor egy üzlet kellős közepén van, ami láthatóan jól alakul, ezért elszemtelenedett, és végigsimított a férfi hátsó felén, ahogy elhaladt mellette. A boltosnak egy kissé elkerekedett a szeme, de egyébként semmi jelét nem adta, hogy bármi történt volna.

Mire a pár az ajtóhoz kacsázott és kipréselődött rajta, a frissen vásárolt értéktelen kacatot szorongatva, Kristen már ki is töltött két csésze forró szójakávét. Manoj valószínűleg valami ócska üzemben gürcölő munkásnak fizetett pár randot a termékenységi baba és még vagy ötven társa megvarrásáért, hogy aztán egyenként negyven-ötven randért adja el. Okos volt, mégsem sikerült soha meggazdagodnia. Állandóan betörtek a boltjába, csak tavaly például háromszor. És ebben a kerületben ugyan ki tud biztosítást szerezni? Régebben egyszerűen csak túl sokat kellett érte fizetni, ma már viszont nem is voltak hajlandóak a biztosítótársaságok a környéken lakókkal bármiféle üzletet kötni. Manoj ezért gondosan vigyázott, hogy semmi pénzt ne hagyjon a boltban záráskor. A legutóbbi verés óta pedig inkább talált magának egy olcsó szobát, ahol elalhat. Így nem kellett azt kockáztatnia, hogy jelen legyen, amikor a tsotsik megjelennek.

– Hát neked aztán van bőr a képeden, te kis nőstény – mordult rá a boltos, de elfogadta a feléje nyújtott csészét, és belekortyolt a sötét, keserű folyadékba.

– Begyűjtöttem valamit ma reggel – mondta lelkesen Kristen.

– Hümm. És gyógyítható?

A lány felkuncogott, majd elővette az apró számítógépet a táskájából. Manojnak, bármennyire is próbált unottnak látszani, láthatóan fölkeltette az érdeklődését.

– Felmehetnék megmosakodni? – kérdezte Kristen, míg a férfi a kis készüléket forgatta a kezében. A boltos mordulását igenlő válasznak vette, így hangos dobogással felszaladt a nyikorgó lépcsőkön a poros, használaton kívüli szobába, és odalépett a törött mosdókagylóhoz. A csövek felzúgtak, mint mindig, ha valaki megnyitotta a csapot. Manoj sokszor megengedte már, hogy használja a helyet tisztálkodásra, amióta ő maga nem lakott itt, úgyhogy tartott itt magának néhány tiszta holmit. Azt viszont már nem hagyta, hogy a boltban aludjon, de Kristen ezért nem hibáztatta. Nyilván nem enged itt maradni valakit, aki bármikor lemehet és kinyithatja az ajtót a betörőknek, ha azok cserébe juttatnak neki pár randot.

Mire újra lement a lépcsőn, frissebben és sokkal vidámabban, Manoj kibelezte a kis herkentyűt az egyik asztalon, a bolt hátsó részében.

– Eh. Nem találok benne semmi hibát – mondta, majd nekiállt visszapakolni bele az alkatrészeket, olyan határozott és ügyes mozdulatokkal, amik azt sejttették, minden valóban a helyére is kerül. – Mégis szét van barmolódva. Először még kiköpött egy névlistát meg néhány azonosítót, de azóta teljesen agyhalott.

Kristen a kezébe vette a keskeny papírcsíkot, amely a férfi által a számítógéphez csatlakoztatott aprócska nyomtatóból tekeredett elő.

– Na, ide figyelj, te lány, mibe keversz engem bele? – tört ki a boltos majdhogynem dühös hangon. – Az egyik név itt azé a pofáé, akit tegnap este raboltak el az Ocean View-n. Mit tudsz te erről, édesem?

Kristen ki akarta blöffölni magát, de egy leheletnyit túl hosszan gondolkozott ártatlan arccal, így inkább mindent kipakolt.

– Figyi, Manoj, én csak felvettem, a földön hevert, érted? A másik fickó teste mellett. Akit hidegre tettek. Ne izélj már, ismersz, csak nem gondolod, hogy bárkit is kinyírnék? Én?

A férfi gyanakodva nézett rá.

– Ki tud még erről?

– Senki. Egyenesen hozzád hoztam – bizonygatta kétségbeesetten Kristen.

– Nos, én nem veszem meg. Tudod, hogy ritka az a lopott cucc, amit ne tudnék elpasszolni, de ha csak a közelében is volt valami gázosnak, engem jobb, ha elfelejtesz. – Az utolsó apró csavart szinte belezúzta a borításba, majd odalökte a gépet a lánynak.

Kristen már az ajtónál járt kifelé menet, amikor a boltos megenyhült hangon utána szólt:

– Na jó, talán tehetünk egymásnak egy szívességet. Amúgy is kerestem éppen valakit, aki hajlandó lenne egy kis futárkodásra. Szállj fel a Simon's Town-i buszra, és hozz el nekem valamit, oké?

A lány megfordult, és elkerekedett szemekkel mosolygott rá. Ebből pénz lesz.

– Vidd ezt el a féltestvéremnek, Johnnak. A fehérnek. Ismered – mondta Manoj épp csak egy leheletnyit keserűen. Kristenhez hasonlóan ő is félvér volt, de lévén fél-indiai, nem fél-khosza, mint a lány, neki közel sem kellett olyan szintű problémákkal megbirkóznia. Annyival azért igen, hogy keserű legyen miatta.

– Itt a cím – firkált valamit a boltos egy jegyzettömb felső lapjára. – Ó, a nyavalya álljon bele, elfelejtettem, hogy nem tudsz olvasni. Na figyelj, a buszállomáson fogsz egy taxit, és megmutatod a sofőrnek ezt a papírt, jó? Sőt, még jobbat tudok, inkább elmondom neked, és bemagolod, oké?

– Menni fog – felelte a lány boldogan. Lévén analfabéta, rákényszerült, hogy jó legyen a memóriája.

– Még az is lehet, hogy megveszi a gépedet roncsáron. Talán még tud valamit kezdeni az alkatrészekkel, fene tudja. De a lényeg az, hogy adni fog neked valamit, amit el kell hoznod nekem, érted? Ötven randot kapsz, amint visszaérsz vele. Ha nem jössz vissza, a kikötőben végzed – miután megkaptad tőlem a magadét. Fogod az adást?

Valószínűleg kábítószer – gondolta Kristen. Nem valami nagy pénz, ha öt évet kockáztat vele a parlamentben. A város a parlament régi épületét húsz éve börtönné alakíttatta át, de bármily ironikus legyen is a dolog, ez nem tette vonzóbbá a gondolatot, hogy oda kerülhet.

Miután befejezte a cím ismételgetését, és a lány bebizonyította, hogy tökéletesen vissza tudja mondani, Manoj egy ideig a kinyomtatott papírcsíkot nézegette.

– Furcsa egy névgyűjtemény. Valami bécsi nagykutya, aztán egy londoni, Angliából, itt meg egy idétlen tünde nevű ficere Seattle-ből. Az egész világról vannak. Hú. – Már épp gyűrte volna össze a szalagot, de Kristen hirtelen ötlettől vezéreltetve megállította. Persze lehetetlen, de azért meg kell róla bizonyosodnia.

– A tünde. Mi a neve?

– Serrin Shamandar. Mit érdekel ez téged?

A lány úgy érezte magát, mint akit felrúgott egy dühöngő bika.

– Érdekel a fenét – hazudta gyorsan, azzal felvette a földről az összegyűrt papírcetlit. – Na, akkor viszem a bátyádnak. Estére itt leszek.

– Azt jól teszed – morogta a boltos.

8.

Amikor végre bevánszorogtak Michael tizennegyedik emeleti lakásába a Sohóban, fáradtan, vizenyős szemmel, döbbenten bámulták az eléjük táruló látványt. Maga az angol most is úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna ki – mint mindig. Nyoma sem látszott rajta a kialvatlanságnak. Serrin leginkább kirakati próbababának érezte magát nevetséges ruháiban, de Tom biztosította, hogy nagyon elegáns. A tünde nem fordult elég gyorsan hátra, így nem látta a troll mosolyát. Amúgy sem hitte volna, hogy az képes lenne az efféle szarkazmusra.

A lakosztály hat szobás volt, az épület legfelső emeletének felét foglalta el. A szobák közül kettőt teljesen kitöltöttek a kiberdekkek és a hozzájuk tartozó technikai eszközök; mindenfelé a legváltozatosabb, szétszedett és újra összerakott, átépített, átdrótozott szerkezetek hevertek. Már nem is erről a bolygóról valónak néztek ki.

– Egy kicsit Heath Robinsonos, de működik – viharzott be a brit, azzal felkapcsolta a világítást. Serrinnek feltűnt, hogy sehol egy ablak, legalábbis az eddig látott szobákban.

– Mi az a Heath Robinson? – kérdezte.

– Egy művész, aki furcsa, vicces gépezeteket készített, amelyek úgy néztek ki, mintha akár működhetnének is.

– Tessék? Úgy érted, olyasmi, mint Rube Goldberg?

Michael rámosolygott.

– Igen, srácok, már megint a szokásos, „egyetlen nemzet, melyet csak a közös nyelv oszt ketté” dolog – nevetett. – Na mindegy, ti ketten aludjátok ki magatokat, ha akarjátok. Nekem dolgoznom kell. Szerintem Gerald mostanra végzett a németországi üggyel.

– Gerald? Az kicsoda? – csattant fel mérgesen Serrin. Kezdett idegesítő lenni, hogy az angol mindig több lépéssel előttük jár a gondolkodásban.

– Gerald egy intelligens keretprogram. Szeretek nevet adni nekik, miután megírtam őket. Szóval tegnap éjszaka ráállítottam a dologra Geraldot a távirányítóval, amíg ti átöltöztetek. Meg kell mondjam, öregfiú, szépen ki is csípted magad.

A troll kuncogni kezdett.

– Egy keretprogramot indítottál el innen? Szent szellemek, nem veszélyes ez? A katonai rendszerekben biztos van követő jég is – hűlt el Serrin.

– Ezért van átirányítva a Dallas Fort Worth-i katonai támaszpont fekete jegén keresztül. Ha a németek le is nyomoznák, azt hinnék, a Texasi Hadtestből szaglászott náluk valaki. Ám korábbi tapasztalataim alapján tudom, hogy Gerald fekete jégen is át tud szivárogni, és nem nyomozzák le. Na, letöltöm, amit összeszedett. Addigra legalább Tracey is végez a repülőjáratok menetrendjének elemzésével, és előkészíti a MP-csekkeket.

– Tracey-ről inkább ne is kérdezd – súgta Serrinnek hangosan Tom.

– Haver, van valami, amire nem vagy képes? – kérdezte a tünde epésen.

Az angol elgondolkodott.

– Az Aztechnology, Aztlanban. Na, oda nem próbálnék betörni, öregfiú. Hacsak nem adnának egymilliót előlegnek. Akkor odaültetnék magam mellé egy csúcstechnológiás mentőscsapatot. Attól, meg egy-két agyontitkosított japán rendszertől eltekintve, semmi sem riaszt igazán vissza.

Geraint azt mondja, megszállott vagyok. És ilyenkor még kedves hozzám. Ha viszont akkor kérdeznétek, amikor a legutóbbi szerelmi légvára épp romokba dőlt, valószínűleg szimplán őrültnek nevezne. Ha azonban belevágok valamibe, azt mindig végre is hajtom. Na, azt hiszem, rendelek néhány bagelt, aztán lássuk, miből élünk.

Noha kellemesen hűvös téli nap volt, az utazás Simon's Townba mégis kellemetlen élménynek bizonyult. A buszba, amit elvileg hatvan ember szállítására terveztek, közel száz zsúfolódott. Forró, fülledt, izzadságszagú, fojtogató volt benn a levegő. Először azt hitte, hogy fél tucat zsoké közé ült le, akik a struccversenyre igyekeznek, de idővel kiderült, hogy csak szeretnének azok lenni. Kölykök még, akik abban reménykednek, hogy talán felkelthetik a megfelelő ember érdeklődését a pályánál. Folyamatosan beszélgettek, nevetgéltek, őt viszont tüntetően levegőnek nézték. Ami Kristennek tökéletesen meg is felelt. Így hát csöndben maradt, és egyre rosszabb hangulatban várta, hogy véget érjen az utazás. Csaknem két órába telt, mire megérkeztek. A busz végigvánszorgott a nyugati partvonalon, mielőtt keletre fordult, majd elhaladt a Da Gama Park mellett. Végül megérkezett a lepusztult haditengerészeti kikötőbe. Legközelebb kikövetelem Manojtól a plusz pénzt a vonatra – gondolta.

A Main Street régi, nagy házai jó ideje gettóvá silányultak. Azánia nemigen tartott fönn manapság haditengerészetet, így a város lakóinak fele munkanélküliként tengette napjait. A többi is nagyrészt kénytelen volt magába Fokvárosba bejárni dolgozni. Azon kevesek, akik elég szerencsések voltak, vagy eléggé bíztak bennük, hogy mint drágakőcsiszolók kapjanak munkát a Topstonesban, külön archológiában éltek, távol a domboldalban lakóktól. Túl sok kiüresedett tekintet vadászott az utcákon óvatlan áldozatokra, akiknek a pénzéből újabb néhány óra felejtést vásárolhatnának maguknak valamelyik közkedvelt önpusztítási eszköz segítségével.

Kristen magával hozott egy nagykést Manoj boltjából. Magában Fokvárosban nem szívesen tartott volna magánál ilyesmit: pusztán azért, ha megtalálják a táskájában, két évet kaphat. Most azonban, örült, hogy nála van. Ahogy közeledett a Main Streeten a villa felé, amely biztonsági drótkerítések és dús, virágzó bokrok mögött rejtőzött, úgy lett egyre paranoiásabb. Amikor végre megnyomta a csengőt a dísztelen, szürke kapu előtt, alig várta már, hogy eltűnhessen az utcáról. A kapuszárnyak lassan nyíltak ki, épp csak annyira, hogy beférjen, majd rögtön be is csapódtak mögötte.

A bejárati ajtót egy vékony, csontos arcú, ösztövér, fehér férfi nyitotta ki, és jókora pisztolyt szegezett a mellének.

– Dobd le a táskát, és kulcsold tarkódra a kezed – utasította. Kristen azonnal engedelmeskedett. A férfi féltérdre ereszkedett, kinyitotta a táskát. Közben le nem vette róla a szemét, és a pisztolycső is folyamatosan rá mutatott. Kivette belőle a nagykést, majd a lány felé köpött. Ráparancsolt Kristenre, hogy vegye vissza a táskáját, de a kést megtartotta. Ő engedelmeskedett is, nagyon lassan.

– Gondoltad, kibelezel a cuccért, mi? – vicsorgott rá a férfi.

– Figyi, apuskám, én csak a futár vagyok – felelte fáradtan. – Végiggyalogoltam a Main Streeten idáig. Jó nagy idióta lennék, ha egy kés se lett volna nálam, nem gondolod?

A férfi kelletlenül bólintott, majd visszaoldalazott az előszobába.

– Jobb, ha bejössz. Nem áll szándékomban mindent elővenni a szabad ég alatt, ahol bárki megláthatja, aki nyitva tartja a szemét.

Kristen sóhajtva követte. Gondosan vigyázott, hogy lassan mozogjon, és ne tegyen félreérthető mozdulatokat.

A fickó letette a kést az asztalra, majd, a szemét továbbra is rajta tartva, egy íróasztalhoz sétált, és fölemelt róla egy ősrégi, ócska rádiót. Odavitte hozzá, és beledugta a táskájába.

– Benne van – mondta. – Mondd meg Manojnak, hogy a rádiót megtarthatja. Még működik is. – Egy pillanatra majdnem megengedett magának egy mosolyt, de végül meggondolta magát. – Mondd meg neki, hogy jobb, ha a pénz másik fele is itt lesz holnap reggelre, különben meglátogatják néhányan. Na tűnés.

Kristen azonban nem volt hajlandó veszni hagyni a lehetőségét, hogy egy kis plusz pénzt keressen.

– Van valamim. Manoj azt mondta, maga talán megvenné. – A férfi megvetően felnevetett, de ő nem zavartatta magát. – A táskában. Egy számítógép.

Manoj fivére újra kivette a rádiót, lerakta a táska mellé, majd előhúzta a kis dobozkát is. Nem nézett rá úgy, mint valamire, ami nemrég mászott be egy lyukba, és elpusztult. Ez ígéretes volt.

– Előbb átnézem. De jobb, ha te is velem jössz. Nem bízom benned annyira, hogy egyedül hagyjalak itt.

A hátsó szobába vezette a lányt, de közben továbbra is leste, mint a sivatagi sólyom. Egy munkaasztalhoz ültette le, magával szemben. A pisztolyt letette maga mellé, majd átkattintotta a számítógép apró bekapcsológombját.

– Manoj nem tudta elérni, hogy működjön. Azt mondta, maga talán hasznát venné az alkatrészeknek.

A férfi kiszedte a borítás csavarjait, majd megnézte a gép belsejét.

– Látszólag semmi nem romlott el. Lehet, hogy tudnék belőle használni ezt-azt. Talán – mondta hűvösen. – Adok érte száz randot.

Valójában csak koncot vetett neki, ahogy a kutyáknak szokás. Kristen pedig – amellett, hogy nem tudta, mennyit ér a kis számítógép – nemigen volt alkupozícióban. De hát rég megtanulta, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, így hát elfogadta az ajánlatot.

– Oké. Ha segítesz valamiben.

– He? – mordult rá a férfi. Odanyújtotta neki a kitekert nyomtatószalagot. – Ezen a listán szerepel egy név. Serrin Shamandar. Hogy lehetne több információt szerezni róla?

Manoj bátyja megnézte a papíron szereplő számokat.

– Van itt egy telekomszám. Miért nem próbálod felhívni, nagy ész?

– Mert nem tudok olvasni, nagy ész – vágott vissza sértetten Kristen.

– Na ide figyelj. Nem fogok felhívni senkit, akiről soha nem hallottam. Egyesek állandó nyomkövetőt kötnek a telekomjukra, ami azonnal bekapcsol, amint valaki felhívja őket. Ha beszélni akarsz a fickóval, vegyél rá valakit, hogy hívja fel neked, majd ha hazamentél. Használj nyilvános telefont.

Ha találok olyat, amit még nem beleztek ki – gondolta a lány. Amelyik meg még működött, az mind olyan városrészekben volt, ahol Kristen sötét bőre miatt nem illene a képbe, azonnal gyanút keltene.

– De hát csak egy telefonhívás lenne – mondta keserűen. – Seattle-ből nem fog idejönni, és megkeresni téged, csak mert valaki felhívta Fokvárosból, nem gondolod? Húsz dollárt fizetek érte.

– Honnan van neked dollárod? Ne, ne mondd meg, nem érdekel. Hát, jó. Kapsz fél percet, többet nem.

Beütötte a kódot a telekomjába, de a képet letiltotta. A sípolás hallatán elvigyorodott.

– Ez nem telefonszám, pipikém. Hanem fax. Csak írásban üzenhetsz. Akarod, hogy beírjak neked valamit? Tíz dollár fél perc.

Kristen nem akarta a férfi orrára kötni, hogy mit akar üzenni. Tulajdonképpen maga sem tudta még. Gondolkodott, kiben bízna meg eléggé Fokvárosban. Felállt, távozni készült, de Manoj bátyja ráfogta a pisztolyt.

– Azt mondtad, húsz dolcsi.

Odadobott neki feleannyit.

– Létrehozta a kapcsolatot, de végül nem tudtam beszélni. A felét megkapja – nézett dacosan a férfira. Az elhúzta a száját, de elfordította róla a tekintetét.

– Legyen. Fogd a késed, és próbálj egészben visszaérni. Ha valami bajod lesz, Manoj megy miattad a levesbe. – Elővett a zsebéből egy köteg ötvenest, kettőt az asztalra tett, a két ötdollárost pedig elrakta.

Mire becsukódtak mögötte a kapuszárnyak, és újra végighaladt a rátapadó szemek kereszttüzén, Kristen már nem is vágyott annyira a hazatérésre a buszon. A táskájában öttől tíz évig terjedő szabadságvesztés, és tíz dollárt bukott a semmiért. A száz rand ellenére az itallal együtt, amit a buszra várva vett, hogy valahogy túlélje a hazautat, összesen majdnem pont annyiba kerül neki ez a kis kiruccanás, mint amennyit kapni fog érte. Felsóhajtott. Hát, ilyen a szerencséje. Sorozatban jön, de a sorozat néha túl hamar véget ér.

– Ebédidő, srácok – hangzott fel egy dühítően vidám hang. – Három órát szunyálhattatok. Ha most nem keltek fel, nem tudtok aludni éjszaka. Gyertek, itt a kaja, mire ideért, ti már húztátok a lóbőrt.

Serrin kinyitotta a szemét, majd nagyot ásított. Legördült az ágyról, és nekiállt a táskájában kotorászni fogkefe után. Épp a fürdőszoba felé tartott – a troll továbbra is hortyogott, mint az égzengés –, amikor Michael megállította.

– Hát, nem a Damaszkusz Liga üldöz – közölte vele az angol. – A német infók szerint azért akarták ledarálni Smallt, mert túl sokat törleszkedik a zsidó szavazóbázishoz. Van egy célpontlistájuk is, de te nem vagy rajta. Valószínűleg azt is örömmel hallod, hogy a Renraku, az Aztechnology és a londoni HKB – akik, úgy hallom, különleges érdeklődést tanúsítanak az irányodban – meg még egy pár nagybani játékos folyamatosan rajtad tartja a szemét, de egyik sem igazán gyilkos szándékkal.

– Azt akarod mondani, hogy feltörted a Renraku felderítési adattárát? Meg az Aztechnologyét? Most csak viccelsz, ugye? – kapkodott levegő után a tünde.

– Természetesen nem törtem fel. Csak éppen van egy pár kapcsolatom, ennyi az egész. Azzal, hogy megkértem őket, nézzék meg, szerepel-e a neved bármely nullánál nagyobb prioritási szintű listán, nem folyamodtam túl nagy szívességért. Egyébként a frankfurti Frieda emlékszik egy teljesen azonosíthatatlan emberre, aki sofőregyenruhát viselt. Átlagos magasság, átlagos testalkat, napszemüveg, csúcsos sapka. Hosszú kabát. Semmi feltűnő ismertetőjel. Viszont a nő szerint szexi hangja volt.

– Nagyon jó – morogta Serrin. – Ha legközelebb le akar lőni valami drótagyú, majd igyekszem megfigyelni, szexi-e a hangja.

– Szóval néhány eshetőséget kizártunk. Tracey dolgozik az eltűnt mágusokon. Természetesen faji alapon csoportosítva, minden kapcsolódó cégpolitikai információval együtt, Ő csak a könnyebb munkát végzi, de hamarosan én is bevetem magam, és lenyomozom a nehezebbeket, amíg ti ebédeltek. Nem szeretném például a brit jégnek nekiküldeni. A komolyabb cégek adattárába való benyúláshoz is szükség lehet néhány trükkre. Márpedig lehetnek be nem jelentett veszteségeik.

– Te soha nem alszol? – csodálkozott Serrin.

– Nincs napi három óránál többre szükségem, amióta naponta kétszer meditálok. Abból tíz perc felér két óra alvással. Nekem elhiheted. Geraint azt mondja, túlműködik a dopaminerg-rendszerem. Egyszer még arra is rávett, hogy belevizeljek egy üvegbe, aztán mindenféle idétlen kísérletet végzett vele anyagcseretermékek kimutatására, még amikor Cambridge-be jártunk. Kromatográfiát csinált, meg elemzéseket, majd közölte, hogy attól függően, hogy állok a dologhoz, lehetek csúcs dekás, vagy skizofrén.

Serrin sokáig farkasszemet nézett Michaellel

– Fura egy szerzet vagy te – mondta végül.

– Ja – mosolygott boldogan Michael. – Legtöbben ezt mondják, miután megismernek, általában egy órán belül. Lázadó létedre egész udvarias vagy. Nincs véletlenül benned némi angol vér?

A tünde a fejét csóválva indult zuhanyozni. Mire visszatért, megborotválkozva, megtisztulva, friss életkedvvel, Tomot és Michaelt komoly beszélgetésben találta.

– Nem, tévedsz – mondta a dekás hevesen gesztikulálva. – Sokkal kevesebb érzelemre lenne szüksége az embereknek. Minél tanultabbak, minél intelligensebbek, minél inkább elemző gondolkodásúak, annál jobban észreveszik a sok disznóságot a világban, annál kevésbé veszik be a maszlagot, amivel etetik őket.

– Nem kell elemző gondolkodás ahhoz, hogy tudd, bizonyos dolgok rosszak – szögezte le a troll. – Azt éppen, hogy érezni kell. Ha nincsenek érzelmeid, fogalmad sem lehet, mi a jó és mi a rossz.

– Na persze, de… – Michael Serrin láttán elhallgatott.

– Bocs, öregfiú – mondta az angol kissé zavartan. – Megyek vissza a taposómalomba. Lenyűgöző eszmecserét folytattam Tommal. – Felállt az asztaltól, majd a második dolgozószoba felé indult, a halántékába épített adatjacket babrálva. – Bocsássatok meg. Ahogy mi, britek szoktuk mondani, egy időre ki kell mentsem magam. – Azzal becsukta az ajtót maga mögött.

– Furcsa egy figura – sóhajtott a tünde.

– Minden angol ilyen? – kérdezte a troll.

Serrin nevetett.

– Nem egészen. Nem mindig. De a munkájához mindenesetre ért. Azt teszi, amire szükségünk van.

A troll csak mordult egyet, majd- valami megjegyzést dünnyögött az ebéddel kapcsolatban.

– Kifoszthatjuk a hűtőt, vagy kiugorhatunk valahová a városba. De igazság szerint nem szívesen mozdulnék ki, kezdek kicsit paranoiás lenni. Itt nagyobb biztonságban vagyunk.

– Szükségem lenne egy kis friss levegőre – panaszkodott Tom. – Különben is, láttam a hűtőjét. Csak olyan ételeket eszik, amiben nincs semmi. Csupa sovány ez, meg kalóriamentes amaz. Egy troll ilyen táplálékon simán éhen hal.

– Na jó, végül is azt hiszem, senki nem fog fölismerni azokban a röhejes ruhákban – sóhajtott Serrin. – Majd rendszeresen belenézek az asztrálba is. Egy ideje már ezt teszem.

– Észrevettem.

– Azt hiszem, emlékszem egy helyre, ahol annyi pizzát és tésztát ehet az ember tíz dolcsiért, amennyit csak akar, még ha troll is. Feltéve, ha van vele valaki, aki nem az. Így egy húszasból kijövünk ketten.

– Ha nálad a Predatorod, nálam meg itt a Roomsweeper – fintorgott a troll. – A hasam is üres. Na, hol az a hely?

9.

Tracey vészjelzése meglepte. A keretekkel való dekázás nagyrészt rendkívül könnyű volt eddig, de ezúttal üzenetet kapott, hogy a Zulu nemzetbeli rendszer, ahová épp be akart törni, egyedi fejlesztésű. Ez veszélyt jelent. Egyedül azért nézte meg, mert New Hlobane-ből érkezett egy gép a JFK-ra, tizenöt perccel azelőtt, hogy Serrin Frankfurtba menekült. Az európai és a japán járatok menetrendje pont olyan volt, amilyenre számított, de ez a közvetlen járat a zulu fővárosból New York nemzetközi repülőterére meglepte. Ezt a különös tényt nem lehetett nem észrevenni, felhívta magára a figyelmet, mint homokszemcse a vazelinben. Erre a keret jelenti, hogy a zuluknak komoly fejlesztő munkával készített egyedi rendőri rendszerük van.

Serrin és Tom még nem ért vissza, így magára kötött egy szívműködés-ellenőrző és egy légzésértékelő rendszert, majd becsatlakozott. A virtuális valóságban professzorként jelent meg, talárban, négyszögletű fejfedőben. Megragadta a hegedűtokot, amelyben géppisztoly-kinézetű támadóprogram-készlete rejtőzött, majd az Atlanti-óceánon át vezető hosszú adatpályák felé indult.

A keretnek a Zulu rendszer RECS-számát már sikerült kihalásznia, így hát tudta, merre menjen. Arról viszont fogalma sem volt, nincs-e azóta rendszerriadó – Tracey ilyenkor gyorsabban vonul vissza, mintsem ezt kideríthetné. Így hát kitérő módba kapcsolt, minimalizálva ezzel a felfedeztetés veszélyét, amíg el nem dönti, beindult-e bármilyen riadóprogram.

A rendszerellenőrzési csomópont kör alakú füves területként jelent meg előtte, melyet széles levelű, vastag kérgű fák határoltak. A füvet és a lombokat mintha meghatározhatatlan irányú szél borzolta volna. Az alvó nőstény oroszlán jelenléte nem volt meglepő, az viszont már nem tetszett Michaelnak, hogy olyan közel alszik a távolabb futó patak fölött átívelő kötélhídhoz. Még aggasztóbb volt az egyik faágon ülő keselyű. Még csak tippelni sem tudott, miféle program lehet.

Lassan araszolt előre. Egyszer csak megérezte a szokott apró rántást érzékelése peremén. Érthető, hisz ez egy egyedileg felépített rendszer, minden egyes eleme egyedi tervezésű és kialakítású, működésében éppúgy, mint vizuálisan. Az ilyenekben sokkal nehezebb manőverezni, mint a standard ikonképrendszert használó hálózatokban. Feltételezte, hogy nem lesz túl nehéz rákényszeríteni a rendszert, hogy elfogadja a perszónaikonját, amelyen keresztül ebben az elektronokból álló illúzióvilágban létezett és érzékelt, de ez a keselyű túl baljósnak tűnt. Nem mintha bármi ijesztőt csinált volna. Nem, pontosan azért, mert nem tett semmit. Felderítő program – vélte, de meg akart bizonyosodni róla.

Mint kiderült, annál sokkal rosszabb.

Felrepítette a kis ragadozómadarat, a héját, ami az analizálóprogramja volt, és a keselyű fölött köröztette, míg ő maga maradt, ahol volt, és fél szemmel az oroszlánt is figyelte. A keselyűtől ellentmondó jelek érkeztek. Minthogy nem tudott kiigazodni köztük, végül inkább koncentrált, és közvetlenül a héja szemével nézett.

A keselyű szárnya bizarr mintázatot mutatott. Minden egyes toll valahol félúton volt egy egyszerű spirál és egy tollszerű fraktál között. Szeme mindent folyamatos ellenőrzés alatt tartott, hihetetlen sebességgel. Nem is annyira ide-oda cikázott, mint inkább módszeresen pásztázott.

El kellett ismernie, hogy ragyogó megoldás: egy végtelen regressziós rutin. Természetesen felderítő program volt, mégpedig teljesen önellenőrző. Egy egyedileg formált rendszerben még ez is. A nyavalyás tökéletesen tudta, mi tartozik a környezethez, és mi nem. Ha megpróbálja felülbírálni a rendszer valóságát, a keselyű rikoltani fog. Ha megkísérli legyőzni, a végtelen önellenőrző algoritmusa amiatt indít riadót. Ha pedig az algoritmust próbálja először kiiktatni… Michael végül már a lehetőségek puszta végiggondolásába is beleszédült.

És ez még csak a rendszer bejárata? Vajh még mijük lehet ezeknek a kutyaütőknek? Hagyta, hogy megváltozzon a perszónája, bár ez némi múló kábasággal járt. Most magas, lándzsás zulunak nézett ki. Odasétált a hídhoz, és alapmódba kapcsolt. Egy ilyen rendszerben bármilyen specializált működési mód túl sok relatív gyenge ponttal járt volna.

Megkockáztatott egy füstprogramot. Legalább ennek az első csomópontnak gyorsan le akarta győzni a védelmét. Persze ez is hátrányokkal fog járni, de bízott annyira a képességeiben, hogy ne aggódjon túlzottan. Zajos papagájok felhője lepte el a területet. Az oroszlán felébredt, kivillantotta tűhegyes fogait. A francba, gondolta, én meg azt hittem, gyilkos jég, ehelyett ez is csak egy ellenőrzőprogram. Vagy mégsem?

Leállította a támadóprogramot, helyette inkább egy megtévesztő rutint indított el. A lándzsája átalakult. A program szokásos kinézete, azaz a végtelenségig kihajtogatható, belépő- és engedélykártyákkal teli műanyag tárca helyett most törzsi amulettként jelent meg. Egészen pontosan, mint bonyolult mintázatú arany- és ezüstékszer. Ha nem tudja, hogy ő indította, fel sem ismeri. A nőstény oroszlán ránézett, majd ásított, halk, morajló, a torka mélyéről feltörő, morgásszerű hangtól kísérve. Michael enyhén izzadva kerülte meg, majd oldalazott tovább a híd felé.

A híd biztos, hogy korlát-jég lesz – gondolta. És az a rémisztő érzése támadt, hogy általában nagyon is aktív. Ha megpróbál átkelni rajta, nyilván gyilkos zsiráfok vagy ilyesmik veszik körbe rögtön a túlparton. Magához hívta a héját, hogy kipróbálja.

A madár fél lábbal óvatosan a hídra lépett. Most, hogy már tudta, tényleg korlátról van szó, megint bekapcsolta a megtévesztő programot, hogy észrevétlenül átjuthasson rajta. Lándzsája újra elegánsan átváltozott, ezúttal kígyóvá, és áthullámzott a hídon. Csak minden második deszkához ért hozzá. A harcos ikon követte. Gondosan ügyelt, hogy ugyanazon az útvonalon haladjon.

Az ez után következő dzsungeltisztás szokványos volt, akárcsak az azt követő alagútszerű ösvények a sűrű növényzetben. Ez lehet az SPU, az ösvények pedig az adatbusz-kapcsolódások. A héja jelentette, hogy magában az SPU-ban nincs semmi, a tisztás üres.

Előhívta Tracey-t, és előreküldte az egyik adatbuszon, míg ő maga a másikon lépkedett előre óvatosan. Most már megkockáztatta a szenzor módot, minthogy ellenőriznie kellett a mellékjáratok végén az adatbankokat, eltűnt személyekkel kapcsolatos információk után. Természetesen jó esély volt rá, hogy amit keres, sokkal beljebb van a rendszerben, de ezt a kockázatot vállalnia kellett. Az egész attól függ, hogyan rendszerezték a hálózatot. A legrosszabb lehetőség, ha a kényes bejegyzéseket teljesen törölték az eltűnt személyek adatállományából, és máshová, sokkal védettebb adatbázisokba helyezték át. Nem baj. Az analizáló programjai bármilyen, akár nagyon régi törlés nyomát is megtalálják, és ha tényleg így működnek errefelé a dolgok, ha eltanulták a módszert az izraeliektől, arról tudni fog.

Szerencséje volt. A citrusligetben díszelgő narancsok – igen, ezt kereste. Visszahívta a keretprogramot, és visszakapcsolt alapmódba, minimalizálandó a kockázatot. A narancsfák melletti tavacskában ugyanis egy nagyon, de nagyon nagy víziló dagonyázott békésen.

Az meg mi a nyál lehet – töprengett. Tracey hozzá hasonlóan zulu harcosként jelent meg mellette, majd megnyitotta a táskáját, és kibocsátotta a böngészőprogramot. A polipszerű lény boldogan lebegett ki a levegőbe, és nekiállt végignézni a gyümölcsöket tengernyi csápjával. Amelyiket érdekesnek találta, letépte, és a táskába dobta.

Michael egy töredék másodperccel előbb megérezte, hogy valami nem stimmel, mielőtt még megtörtént volna a dolog. Hiba volt a vízilóra összpontosítania, puszta figyelemelterelő dísz volt csupán. A föld a háta mögött mocsárrá változott – beindult egy kátrányverem-program. Ugyanakkor vékony, fekete kígyók raja indult felé hihetetlen sebességgel a hullámzó fűben.

Reakcióideje azonnal kétszeres hangsebességre gyorsult. Fekete mambák, a fenébe. A leggyorsabb lábatlan szárazföldi állat, és pokolian mérgező. Fekete jég! Ha most kicsatlakozik, minden adatot elveszít, és sohasem jut be újra. Nem először száll szembe ilyen szintű védelemmel. Épp emiatt kapcsolta rá a testére a diagnosztikai gépeket.

Soha nem árasztotta el annyira a testét az adrenalin, mint az ilyen ritka alkalmakkor. Tisztában volt vele, hogy nincs sok ideje, mielőtt automatikusan kicsatlakoztatja a saját dekkje. Megpörgette maga körül a lándzsáját, közvetlenül a földfelszín fölött. Keményen küzdött. Több százan lehettek a dögök. Érezte, ahogy megugrik a testhőmérséklete. A szíve vadul lüktetett. A keretprogram szenzoraival érzékelte a veszélyt, és időközben visszavonulásba kezdett. Ekkor sújtott le rá a sokk, és a teste átrepült a szobán. A kiszakadt zsinórok lengedezve lógtak az asztalról. Michael még össze-összerándult néhány kisebb görcstől, majd elernyedt, és nem mozdult.

– Hé, Manoj, ennyit meg kell tenned értem. Majdnem felkockáztak miattad, haver! Tele voltak az utcák nyálfejűekkel. Randa egy helyre küldtél, ember! Ez a szám pedig olyan, hogy csak faxolásra való, vagy mi a nyavalya.

Kristen végzett a feladatával, a boltban pedig már majdnem záróra volt. Manoj fáradt volt és ideges. Kemény nap állt mögötte, és sokkal kevesebb örömet talált ma a munkájában, mint máskor. Alig várta, hogy végre eltűnjön innen a francba, és leülhessen egy kis pácolt halat enni, rizzsel. Ez az ostoba liba úgy kellett most neki, mint púp a hátára. Ezt közölte is vele.

– Nincs faxom! – kiáltott a lányra.

– De igenis, hogy van. Hallottam, amikor múlt héten mondtad Nasrahnak – szögezte le diadalmasan Kristen. – Úgy meséltél neki róla, mint aki épp most hajtotta meg Sisulu legszebb lányát!

– Na ja, de az tuti nem te vagy – morogta a férfi, és úgy tett, mintha le akarna neki kenni egy pofont. Kristen elhajolt a szándékosan rosszul célzott ütés elől – Ide figyelj, nehogy bárkinek is elmondd! Ha rossz fülekbe jut, ellopják. Nem engedhetek meg magamnak még egy betörést.

Nekiállt egy lakattal babrálni a pult alatt. Kulcscsomója hangosan zörgött. Kihúzott egy vastag fémborítású fiókot. Lehajolt, bekapcsolta a faxot. A gép konzolján kigyulladtak a fények.

– Na, mit akarsz mondani? – morogta. – Fogd rövidre. És nem ingyen lesz, azt jobb ha tudod. Minden másodpercért fizetned kell.

– Hát akkor legyen az, hogy „Tisztelt Uram”…

Próbált összetákolni valamit, azokat a fordulatokat majmolva, amelyekre néhány hivatalos levélből emlékezett; ezeket általában felolvasták neki. Mint például azt, amelyben a városi tanács közölte vele, hogy a továbbiakban nem folyósítják a szociális támogatását, tekintve, hogy koldulás és engedély nélküli árusítás miatt őrizetbe vették. Na, abban aztán hemzsegtek az ilyesmik.

– Csak semmi csicsázás. Minden szó pénzbe kerül. Mondtam már, hogy fogd rövidre.

– Oké. Akkor mondjuk… „Láttam a nevét egy listán, ami egy kinyírt figura számítógépén volt. Két másik, a listán szereplő ember is meghalt már.”

– Mi?! – csattant fel a boltos.

– Figyi, ugorjunk. Tudom, hogy csak egy halt meg, de így talán jobban hallgat rám. Különben is, mostanra akár lehet kettő is. Sőt, mind nyugodtan megmurdálhatott mostanra!

Manoj nem fárasztotta magát azzal, hogy rámutasson: azt sem tudják, hogy akár egy is meghalt volna, hiszen a név, amit fölismert, egy emberrablás áldozatáé volt. Amúgy is sietett, a lány pedig nagyon elszántnak látszott. Ismerte már ezt az arckifejezését.

– Na jó. Akkor begépelem – mondta fölöslegesen, miközben ujjai a billentyűzeten száguldottak, – És most?

– „Kérem hívjon a…” Mi is a számod, Manoj?

– Na, azt már nem! – szögezte le ellentmondást nem tűrően a boltos. – Nekem ehhez nem lesz semmi közöm. Szó se lehet róla.

– Légyszi!

– Menj a fenébe. Azt mondtam, nem.

A lány fujt és köpködött rá, mint egy macska, de Manoj rendíthetetlen maradt. Sikerült olyan faxot szereznie, amelybe átirányító funkciót építettek, megnehezítve így, hogy visszakövessék a hívását. Nem állt szándékában lemondani erről a védelemről, és egyszerűen megadni a számát.

– Figyi, Kristen, miért nem mondod azt, hogy felhívod holnap ugyanekkor, és majd akkor adsz neki egy számot? Addig lesz időd keresni egy nyilvános telefont, vagy valamit. Az lenne a legjobb.

– Hát jó – egyezett bele letörten a lány. A boltosnak fogalma sem lehetett, mekkora gáz ez neki. Egy telekomot még valahogy elkezel, a számokat be tudja ütni, mert megjegyezte, melyik hol van a billentyűzeten. Na de betűket? Az nem fog menni.

A férfi közben befejezte az üzenetet, és megnyomta a „Küldés” gombot. A gép pár másodperc múlva visszajelzett, hogy a fax biztonságban megérkezett.

– Na, kész van. Menj, csinálj egy kis kávét, aztán húzzál.

– Nem alhatnék itt ma éjszaka? – kérdezte kétségbeesetten a lány. – Nem igaz, milyen fáradt vagyok. És a te ügyedet intéztem egész nap. Naaa…

– Na jó – sóhajtott a boltos, azzal visszazárta a fiókot. Közben gyanakodva nézett Kristenre. – De eszedbe ne jusson hozzányúlni, megértetted? Nem szeretném, ha megpróbálnád megdrótozni a zárat, aztán tönkretennéd.

– Hogy ééén? Zárat drótozni??

Manoj eddig nem volt benne biztos, ért-e ilyesmihez, de a lány olyan tágra nyílt, ártatlan szemekkel nézett rá, hogy ettől kezdve semmi kétsége sem maradt hogy igen. Vagy, ha eddig nem is tett ilyet, biztosan eszébe-jutott.

– Amúgy mit fárasztod magad ezzel az egésszel? – kérdezte a férfi, miközben a szójakávéjukat kortyolgatták. A bejárati ajtót időközben bezárták, a rolókat lehúzták. – Ez a pasi Seattle-ben él. Mit érdekel téged?

– Nem tudom – felelte Kristen, az igazsághoz híven.

– Nem olyan ez egy kicsit, mint amikor ti, csajok néha beleestek egy rockzenészbe? Látod mindenütt a posztereit, aztán szépen belezúgsz? Vagy mint azok a csajszik, akik azt hiszik, hogy valamelyik dal szövegét direkt nekik írták?

– Lehet, hogy egy kicsit ilyen – merengett a lány. Tulajdonképpen eddig egyszer sem gondolta még végig. Amúgy sem volt nagy erőssége átgondolni az érzéseit.

Ebben a pillanatban érte az első pörölycsapás a hátsó ajtót. Manoj még nem húzta le az acélrácsot, mindig ez volt az utolsó dolog, amit az üzletből távoztában megtett. Most azonnal térdre vetette magát, és előhúzott egy zsákba csomagolt tárgyat a pult alól, a földről. Egy antik sörétes puskát rántott ki belőle. Kristen maga is előkapta a kést a táskájából.

Röpködtek a forgácsok – az ajtó leszakadt a zsanérjairól. A banda két tagja csaknem összeverekedett, hogy melyikük jöjjön be előbb. Manoj mindkettejükkel végzett az első tölténnyel. Az egyik előrerogyott, bal oldalából ömlött a vér. A másik sikoltva zuhant hátra, ki a sötétbe.

– Rohadt csürhe! Kéritek a másik töltényt is? – üvöltötte Manoj. Az utca vaksötétjében továbbra is mozogtak alakok. Nyilván azzal kezdték, hogy kilőtték az utcai lámpákat, mielőtt megtámadták a boltot.

Egy pillangókés röppent be surrogva, és oldalról a boltos torkába állt. Kristen felsikított; Manoj hátratántorodott. Vér fröcskölt a brossokra, csecsebecsékre. A falon díszelgő, szalagos khosza maszkot is keresztbehúzta egy vastag, vörös vonal. Szinte komikus hatást keltett így. Kristen tudta, hogy Manoj halálosan megsebesült, ugyanis a második golyót is kilőtte, amit egyébként soha nem tett volna meg. Csak ha nincs már vesztenivalója. Így hát gyorsan felrohant a lépcsőn, de közben azért még felkapta a táskáját és egy rongyot, amit az öklére csavart. Betörte a szoba egyetlen, apró ablakát.

Az utca öt méterrel volt alatta, de miközben épp kifelé tuszkolta magát a nyikorgó kereten, durva, kemény kezek ragadták meg a lábát. Minden erejét megfeszítve sikerült az egyik térdét előrerántania, majd hátrarúgnia. A rúgásba beleadott apait-anyait, és talált is. Nyögés hallatszott – zene füleinek. Viszont közben elveszítette az egyensúlyát, és kiesett. A kezek pedig pont akkor engedték el. Az utca fehér kövezete rávetette magát.

10.

A fenyvesben megbúvó kolostor szemet gyönyörködtetően ódon volt. Még így nyáron is ködös: a délutáni zápor áztatta fűből, az alkonyati fényben csillogó páfrányok közül felszálló pára úszott körülötte. A Rolls-Royce halkan dorombolva gördült végig a kavicsos úton. Apró kövek spricceltek szét a kereke alól. Amint megállt az épület boltíves hátsó ajtói előtt, két kék öltönyös férfi lépett ki az árnyékból, szinte tökéletesen egyszerre. Egyikük, a sötétebb hajú és alacsonyabb, belépett a kolostorba, amint az ajtó kitárult előtte. Társa a csúcsos sapkás sofőrhöz csatlakozott, buzgón készültek elő az autó egyedi kialakítású hátsó ülésén várakozó utas fogadására.

– Őméltósága fogadja – mondta a komornyik a sötét hajúnak, aki azonban rá sem pillantva a könyvtár ajtajához sietett. Kopogtatott, majd megvárta, míg megszólal bentről a megszokott hang. Hamarosan engedélyt is kapott a belépésre.

Benyitott, majd a súlyos függönyökkel teljesen eltakart, hatalmas ablak előtt terpeszkedő íróasztal mögött ülő figurához lépkedett. Luther éppen egy poros fóliánst böngészett a gyertyafényben, kedvenc megvilágításában. Teljesen kopasz fejét alig észrevehetően feljebb emelte. Felnézett belépő csatlósára, mintegy hangtalanul utasítva, hogy jelentsen.

– Megtörtént, méltóságos uram. Lothar hamarosan megkezdi az előkészületeket. Minden tökéletesen zajlott le, uram.

– Nagyszerű, Martin. – Ez a két szó is elég volt, hogy elárulja, milyen furcsa a hangja. A név kiejtésével, a hanglejtéssel valami nem stimmelt, bár csak egy leheletnyit, így nemigen tudta volna bárki is megmondani, pontosan mi a gond. Mintha egy hangszintetizátor beszélt volna, ami csak azért nem teljesen valósághű, mert a készítője szándékosan nem végezte el a végső simításokat.

– Már hiányoltalak – mondta Luther. A könyvet hagyta kicsúszni a keze közül.

Martin Matthaust elöntötte a megkönnyebbülés. Több mint egy évszázada szolgálta ezt a nagy embert, de mindez idő alatt az utóbbi szavak álltak tőle a legközelebb bármiféle érzelemnyilvánításhoz az irányában. Ez is több volt, mint amit megérdemelt.

– Sok munka vár még ránk – állt fel Luther. Begörbített ujjait végigfuttatta szemöldökén és hegyes fülén, majd végigsimította sima koponyáját. – Gondoskodnod kell a nongomai helyszíni próbák eredményeinek letöltéséről. Holnapra az utolsó adatra is szükségem lesz. Sajnálatos, hogy ilyen drasztikus lépésre kényszerültem.

Martint kezdte elönteni a pánik. Luther eddig még senkit nem büntetett meg a félresikerült emberrablásért. Pedig biztos, hogy csak kivár. Martinnak ugyan semmi köze nem volt ahhoz az akcióhoz, de nagyon jól tudta, ha Luther jeges dühe egyszer eléri azt a szintet, hogy tettlegességbe csapjon át, kifejezett örömmel fűszerezi szadizmusát értelmetlen szeszélyekkel. Márpedig Heidelberg óta biztos, hogy folyamatosan nő a haragja. Két súlyos kudarc egyetlen hónap alatt áldozatot kíván, és nem is biztos, hogy csak egyet. A döntő pillanat akkor fog bekövetkezni, amikor a gazdája éppen táplálkozott, amikor szinte süt belőle az energia. Csakhogy ő akkor majd éppen a számítógépekkel és az adatbázisokkal lesz elfoglalva, Luther pedig nem fogja keresni.

– Amint végeztél, térj vissza – utasította ridegen a gazdája. Hanghordozásától egy pillanatra újra elfogta az idegesség. Szerencsére a következő mondatával lecsillapította a félelmét.

– Azt hiszem, kénytelenek leszünk megfigyelés alatt tartani az amerikaiakat – folytatta Luther. – Nem hinném, hogy egyelőre bármilyen nyílt akcióba kezdenének. Viszont könnyen előfordulhat, hogy küldenek valamiféle kémet. Legvalószínűbb, hogy megpróbálnak majd bedekázni a mátrixrendszerünkbe. Szeretném áttekinteni veled a védelmi intézkedéseinket.

– Igenis, méltóságos uram – felelte hálásan csatlósa. Bár ez további munkát jelent a számára, de ugyanakkor azt is, hogy biztonságban lesz, nem utolsósorban azért, mert így bezárkózhat a számítógéplaborba, és kimagyarázhatja a dolgot azzal, hogy az egész csak védelmi elővigyázatosság. Na persze a zárak nem állítanák meg Luthert, de ha dührohamában éppen őt választaná célpontnak, lelassíthatják annyira, hogy legyen ideje lehiggadni. Nagyon jól ismerte a közelgő őrjöngés jeleit a gazdáján, így tudta, ma este egy igen erős van készülőben.

– Akkor egyelőre végeztünk, méltóságos uram? – kérdezte reményteljesen. Luther egy intéssel jelezte: távozhat. Martin meghajolt, azzal kivonult. Amint kiért a teremből, futásnak eredt, lefelé, az ősrégi kripták irányába.

Luther szárazon köhögött, lesimította öltönyét, megigazgatta fekete nyakkendőjét. Elvégre temetésre készül.

Michael az ajtónyitásra tért magához. Feje üllővé változott, trollok hada kalapált rajta. Serrin és Tom térden állva talált rá. Éppen megpróbált fölkelni. Szeme véreres, arca halálsápadt. Tom odarohant hozzá, elkapta a hóna alatt, és könnyedén fölemelte, mint egy rongybabát. Úgy is érezte magát.

– Azért nem kell rögtön két felvonásos tragédiát írni rólam – tréfált elhaló hangon Michael. Érezte, ahogy a sámán gyógyító keze belémarkol, ahogy beléárad a hatalom a trollból. Fejfájása lüktetéssé tompult a vad hasogatásból, amire ébredt. Mély levegőt vett. Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa kicsit.

– Jól vagyok. A szoftverem, amit arra írtam, hogy automatikusan kicsatlakoztasson a hálózatból, úgy tűnik, a legjobb a világon. Nem semmi, milyen jegek voltak abban a rendszerben. Kell ott lenni valaminek, és úgy látszik, nem szeretnék, ha megtalálnám. Na, akkor lássuk, mi az.

– Várj egy kicsit – szólt közbe Serrin. – Előbb pihenj. Épp hogy magadhoz tértél. Először is igyál egy kis kávét.

– Nem kell újra bedekáznom hozzá – rázta a fejét Michael. – Elég átküldenem Normant az I/O kapun, és letölteni. – Serrin és Tom mosolyogva néztek össze.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit, hmmm, különc dolog nevet adni a kereteidnek? – nevetett a tünde. – Azért remélem, nem nézed őket valódi embereknek.

– Egyedibb személyiségek, mint a legtöbb állítólagosan valódi személy, akit ismerek – horkant fel Michael. – Főleg itt, New Yorkban. Persze, hogy különc vagyok. Végül is mit vársz egy nyavalyás angoltól? Különcnek kell lennem, ki van kötve a szerződésemben. – Nehézkesen leült, majd nekiállt beütni az utasításait egy szokványos billentyűzeten. A Fairlightokból kivezető zsinórok most kihúzva lógtak le az asztalokról.

Mire Serrin eldöntötte, kenyait vagy Costa Ricait válasszon, a géphalomban felzúgtak a nyomtatók. Mire bevitte a szobába a tálcát, Michael már több méteres listákat gyártott tényekből és számokból, és lelkesen bogarászott köztük. Minél többön rágta át magát, annál értetlenebb lett az arckifejezése.

– Nem értem! Ez egy rakás teljesen érdektelen ostobaság. Átverték a böngészőprogramom! Egy kupac szemetet gyűjtöttem be. Egy umfolozi iskolás korú gyermek aggódó szülei bejelentése szerint eltűnt. De jó tudni!… Mi ez? És miért törné magát bárki is, hogy jéggel védje?

Visszaült a helyére, a plafonra meredt. Serrin szinte látni vélte a fejében kisülő neuronokat.

– Lennie kell benne valamilyen rejtett kódnak. Kizárt, hogy egy adatbázisba ennyi hulladékot hordanának össze. Lesz itt valami limbo-kódolás, vagy ilyesmi – dünnyögte.

Tom értetlenül, kérdőn nézett Serrinre. Serrin válaszképp legjobb „halványlila eresztésem sincs miről beszél” pillantását küldte vissza.

Most már nem tudták visszatartani az angolt az újabb becsatlakozástól. Nem bízott többé az intelligens keretprogramjaiban így, hogy egyszer már kudarcot vallottak. Öt perc múlva fülig érő vigyorral csatlakozott ki. A nyomtató ezúttal csak három bejegyzést dobott ki.

– Ravasz kis kód. Tulajdonképpen egy rekurzív… – Az arcuk láttán inkább elhallgatott. – Á, bocsánat. Maradjunk annyiban, hogy aranyos, ahogy ti, lázadók mondanátok.

– Hogyhogy lázadók? – kérdezte Tom. Oceánmély hangjában épp csak sejteni lehetett a lassan növekvő bosszúságot. Nem ismerte az angol szleng-kifejezést, amellyel az amerikaiakat jelölték. Serrin, aki tudta, miből származik, biztos volt benne, hogy a troll nem örülne neki, ha megtudná. Enyhén szólva nem éppen dicsérő felhangú.

– Most nem fontos – dünnyögte hát a tünde.

– Érdekes. Két emberrablás is 2054-ben történt, és zulu titkosszolgálati jelentések szerint egyértelműen céges érdekeltségekre vezethető vissza. Bár nem hinném, hogy minket érdekelnének. Nem, a társaságok kölcsönös próbálkozásai egymás személyi erőforrásainak eltulajdonítására minket nem érintenek. Akkor viszont csak egy marad. Pontosan, ööö, huszonhárom nappal ezelőtt. Emberrablási kísérlet egy Shakala nevű mágus ellen az Umfolozi Zónában. Ejha. Ez viszont már nem semmi.

– Mi az az Umfolozi Zóna? – kérdezte nyűgösen Tom. Felét sem tudta követni annak, amit Michael mondott, de az angol láthatóan mindig örömmel szolgált részletekkel, ha kérdezték.

– Természetes környezet; Régi vadrezervátum. Az Ébredés óta nagyrészt érintetlen terület, ahol paraállatok és félnomád törzsek élnek. Számos metahumán van köztük. Na, most a helyzet az, hogy a mágusaik nagyon erősek. Bármelyikük elrablásával próbálkozni igen komoly kockázatnak tűnik. Sokkal veszélyesebb, mint amikor megkísérelték Serrint lekapni a tíz körméről Heidelberg utcáin.

– De akkor miért? – csodálkozott a tünde.

– Jó kérdés, de egyelőre nem tudok rá válaszolni. Először is, példának okáért, szeretném látni, mit ástak még elő a keretek a többi adatbázisból. Másodszor is, a fájlban nem szerepel semmiféle megjegyzés a lehetséges indokról. A hírszerzési analízis szerint nincs jele bármilyen cég érintettségének. Az egész emberrablási kísérletet, úgy tűnik, egy kormánymegbízásban álló mágus jegyezte fel a jelentésében, aki véletlenül épp jókor végzett asztrális felderítést a megfelelő helyen. A rablókról viszont semmi adat. Átok.

– Nem volna szabad csak úgy „a keretek”-nek hívnod őket – suttogta Serrin, szemében gunyoros fénnyel. – Még meghallják a gyerekek.

Michael nem törődött vele, nekiállt felkészülni a többi adat átnézésére. Serrint a zsebéből felhangzó csipogás ijesztette meg. Vadul kotorászott a letöltő után. Megnyomta a megjelenítő gombot, majd elolvasta az üzenetet. Michael közben várakozásteljesen figyelte.

– Faxom érkezett Seattle-be – mondta. – Van ott egy üzenettovábbító számom. Ha bármi érkezik, jelzi nekem.

– Vársz valamilyen üzenetet?

– Nem igazán. Nézzünk bele. Elolvashatnám sorról-sorra a képernyőn, de ha hosszú, ez a módszer nehézkessé válhat.

Michael másodpercek alatt már ki is nyomtatta a rövid levelet. Rá se nézve adta át Serrinnek. A tünde elolvasta, és rögtön még a szokásosnál is sápadtabb lett. Megjegyzés nélkül visszaadta a papírt Michaelnek.

Az angol ekkor hangosan felolvasta, Tom kedvéért. Nem volt benne biztos, tud-e olvasni a troll, és nem akarta kínos helyzetbe hozni azzal, hogy be kelljen ismernie. A sámánnak ez a kis gesztus nem is kerülte el a figyelmét.

„Láttam a nevét egy listán, ami egy kinyírt figura számítógépén volt. Két másik, a listán szereplő ember is meghalt már. Holnap ugyanekkor felhívom, és megadok egy telekomszámot, ahol elérhet.” Sem szám, sem azonosító. De nyilván kell lennie egy küldő faxszámnak.

– Kezdek kissé paranoiás lenni a névtelen üzenetektől.

– Nyomozzuk le a küldő faxot – mondta Michael, azzal máris a gépeit meg a kábeleit kezdte igazgatni egy újabb halászathoz.

Serrin és Tom nem beszélgettek a rövid idő alatt, ameddig az angol elektronikus kutatása tartott. Arra volt bőven lehetőségük kávézás közben, továbbá mialatt Serrin dohányzott a vendéglőben. A tünde tisztában volt vele, hogy Tom rosszul érzi magát ebben az idegen városban, nagyon nem szeret itt lenni. Nem utcai sámán volt, de még ha az is lett volna, Manhattan utcái akkor sem tetszettek volna neki. Egyetlen megjegyzést tett csak a városról, hogy nincs szíve, nincs benne semmi kedvesség.

– Természetesen átirányították – közölte Michael csillogó szemmel, amikor végzett. – Az eredeti üzenetet Fokvárosból küldték. Micsoda véletlen, nem igaz? Két találat az Azániai Nemzetközösségből, tíz percen belül, Közben éppen nyomozom a címet és a tulajdonosát. Á, igen, meg is van. – Beszéd közben is folyamatosan dolgozott. Keretprogramjai végezték a rutinmunkát. – Na, lássuk csak, mit tudhatunk meg Mr. Manoj Gavakarról. Nyilvánvalóan fokvárosi indiai, de vajon mágus, vagy… – Elhalt a hangja.

– Mit találtál? – kérdezte gyorsan Serrin.

– Az üzenetet kilenc órával ezelőtt küldték: Mr. Gavakar ingatlanját nem sokkal utána, egy órán belül porig égették. Testét, pontosabban egy testet, ami feltehetően az övé, ilyen állapotban ugyanis várni kell az azonosításra, a romok között találták meg. Mindez a nyilvános hírhálózatból származik, tehát nem titkos információ.

Serrin az angolra nézett. Elborzadt attól, amit ez az új adat sugallt. Tom előredőlve ült, és gondolkozott. A troll mindeddig pusztán Serrin félelmeiből indulhatott ki, azok miatt volt itt. Nem igazán érezte magát érintettnek az egészben. Ez viszont már övön alulibb volt. Így, hogy jelen volt, mikor mindez szép lassan kiderült, már kezdte úgy érezni, mégiscsak lehet valami a háttérben.

– A régi mondás jut eszembe: csak mert paranoiás vagy, még nem biztos, hogy nem akarnak elkapni – jelentette ki a troll.