20. fejezet

 

 

   Hópelyhek sodródtak körülöttük, ahogy egyre távolabb áramlottak az otthonuktól, azoknak a hegyeknek az irányába, ahol Razvan tudta, hogy Xavier felépítette a lakhelyét.

Találkoztak egy emberi vadászcsapattal, akik egy szarvas nyomát követték az erdőben, néhány kilométernyire a Kárpátiak lakhelyeitől, így a táplálkozást is megoldották.

A falka elégedett volt, és mindenki erőtől duzzadt, így azonnal folytathatták az utat ahhoz a gleccserhegyhez, ahová Xavier visszavonult, amikor hónapokkal ezelőtt megsemmisítették a jégbarlang labirintusát, ami lehetőséget adott Razvannak is a szökésre.

Óvatosan haladtak az égen, gondosan ügyelve rá, hogy ne hagyjanak nyomot, de alacsonyan maradtak, hogy a földet is feltérképezhessék maguk alatt.

Egyszer csak egy jeges kis patak mentén a fák között, Ivory szemei egy színfoltot kaptak el. A farkasok nyugtalansággal reagáltak.

Ivory és Razvan valós alakjukban kezdtek lebegni a föld felett, hogy tanulmányozhassák a nyomokat.

– Itt egy vérnyom – mutatott rá teljesen fölöslegesen Ivory. – Világosan látszik, hol vonszolták végig a szarvas tetemét a havon, a fák menedékéből a hegyek felé. Nem a farkasok ölték meg ezt az állatot és nem is az emberi vadászok. – Rámutatott a karomnyomokra a földön. – Denevérek.

Sokáig csak állt ott és a nyomokat tanulmányozta. Razvan egy szót sem szólt, csak figyelte, szerette nézni, ahogy a vadásznő benne felderíti a nyomot. Nagyon szokatlan volt a számára, hogy Xavier mutáns denevérei ilyen távolra eljöjjenek táplálkozni a barlangoktól, de ez akkor is határozottan egy denevértámadás volt. Tisztán kirajzolódott a hóban, hogyan másztak a szárnyaikra támaszkodva a földön.

– Lesből támadtak rá a szarvasra, itt – mondta Ivory. Felfelé mutatott a levegőbe. – Néhányan a magasból zuhantak rá, néhányan a földön érkeztek, és nyilvánvalóan körülfogták. Szegénykének esélye sem volt.

Razvan nem mutatott rá, hogy a lány telente különböző farkascsordákkal vadászott, hogy segítse őket.

Ivory felkapta a fejét és éles pillantást vetett rá.

– Ez nem ugyanaz a dolog. Gonosz célokra viszik a mesterüknek a vért.

– Ez igaz – értett egyet. – Miért olvasod az elmém, ha felbosszant?

– Csak az bosszant, amikor kiteszed az arcodra azt a titkos kis önelégült mosolyodat. A nagy hím. – Mert attól megolvadt a bensője, és ezt egyáltalán nem találta elfogadhatónak. Mert úgy gondolta, hogy aranyos, vagy valami ilyesmi. Aranyos. Milyen irritáló szó. Vetett rá egy gyors, félig bosszús, félig zavart pillantást. És megint ott volt. Az a kis önelégült hímmosoly, amitől késztetést érzett, hogy rávesse magát, egyenesen ott a hóban, a jégen, az őket körülvevő veszélyben. – Összezavarsz.

Fehér fogai felvillantak.

– Pedig egyszerűen csak nagyon figyelek a szakértőre, hogy ha lehet, tanulhassak valamit.

– Szándékosan összezavarsz, és én…

Elhallgatott, a szemei nagyra nyíltak. A mosoly lassan Razvan arcán is elhalványult, ahogy követte a tekintetét egy fa felső ágai közé. Gyakorlatlan szem azt mondhatta volna, hogy nincs ott semmi, minden rendben van. Hó kapaszkodott a fenyőtűkre, lehúzta az ágakat. Elkapta a riasztó villanását az elméjében.

– Mi az?

– Ott fenn. A nagy ágak legtetején. – A hangja nagyon halk volt és cérnaszál vékony. – A havat megzavarták.

Kellett pár pillanat, hogy megtalálja, miről beszél. Négy aprócska kis helyen, mintha két madár szállt volna le a fára, a hó lepergett, felfedve a csupasz kérget.

– A denevérek?

– Nem. A vonalakat a hóban karmok okozták, de a kérgen nincsenek karomnyomok. A vadászok követték a denevéreket. – Félelem csúszott be a hangjába. – Fogalmuk sincs róla, ki lakik itt, mivel néznek szembe. A rítusunkkal meggyengítettük Xaviert. Visszaszórtuk rá a saját gyűlöletét. Ha sikerül elkapnia egy vadászt…

Elcsuklott a hangja.

Razvan gyomra felkavarodott, ahogy elképzelte, mi történne, ha Xavier megkaparintana egy Kárpáti vadászt. Nemcsak hogy a vadász szenvedne el iszonyú kínokat, de Xavier is felerősödne a Kárpáti vértől.

– Biztos vagy benne?

Válaszként Ivory alakot váltott, páraként áramlott fel a kérdéses faághoz. A levegőben lebegett, míg alaposan megvizsgálta a kérget, majd visszaereszkedett mellé a föld fölé, gondosan ügyelve rá, hogy ne zavarja meg a havat.

– Határozottan Kárpáti. Illat nincs. Nincs semmi más, csak az a két kis árulkodó jel.

Razvan megdörzsölte kézfelével az állkapcsát és az állát.

– Nekünk is követnünk kell őket, ha követték a denevéreket Ivory. Tudod, hogy nem marad más választásunk. Úgysem leszünk képesek Xavier karmai között hagyni őket. És ha legalább egy kis szerencsénk van, nagyon erős és nagyon tapasztalt vadászok lesznek.

– Xavier nem lesz egyedül – jegyezte meg Ivory.

– Nem, biztosan nem. Rengeteg utálatossága van, hogy vigyázzanak rá, nem utolsó sorban élőholtak – felelte Razvan.

Ivory érte nyúlt, összefonta az ujjaikat.

– Akkor gyerünk.

– Egészen a végéig – értett egyet Razvan.

Lopakodva indultak el, gondosan odafigyeltek, hogy egyetlen hópihét se zavarjanak meg, ahogy megközelítették a dombokat, amelyek annak a hegynek az irányában terültek el előttük, ahol Xavier nekifogott új erődje felépítésének.

Mély jégbarlang labirintusra volt szüksége, ahol folytathatja gonosz kísérleteit, és ahonnan pusztíthatná a Kárpátiakat.

Tökéletes helyet választott ki, a gleccser széle mentén, ahol kihasználhatta a természet adta lehetőségeket, hogy azokon a vizeken keresztül teríthesse szét a földben extremofiljait, amelyek átvezettek a Kárpátiak lakta vidéken.

„Ha egyáltalán erre jöttek a vadászok, nem hagytak maguk után más nyomot” – mondta Ivory telepatikus kapcsolatukat használva, mivel nem szerette volna a hang terjedését megkockáztatni az éjszakában.

Razvanban a rettegés borzalmas érzése növekedett. Ahogy közeledtek a hegyhez, egyre erősebbé vált. Tudta, hogy közelednek Xavierhez, de ami ennél sokkal rosszabb, azt is tudta ki a vadász és a vadásznő.

„Natalya van előttünk és az életpárja.”

Ivory felszisszent.

„Biztos vagy benne?”

„Teljesen.”

Razvan ránézett a lányra, éjkék szemei úgy elsötétültek, hogy nem látszottak a pupillái. Apró lángok lobbantak a mélyükön, és Ivoryn önkéntelen reakcióként végigfutott a hideg.

„Nem kaparinthatja meg a húgom” – harapta a szavakat Razvan.

Ivory egy rövid pillanatra odasimult hozzá, elárasztotta az elméjét melegével.

„Nem fogja.”

Teljes mértékben elkötelezett volt amellett, hogy levadássza Xaviert, megszabadítja tőle a világot.

Szél kezdett fújni, ahogy áramlottak a völgyön keresztül, ami a kék jégsapka alatt elterpeszkedő távoli hegy lábánál fekvő dombokhoz vezette őket. Odafenn már nem nőttek fák a jeges lejtőkön. Még felmászni is csak nagyon kevesen próbáltak oda, az éles vonulatok túl meredekek, túlságosan veszélyesek voltak. A szél egyre erősödött felfelé haladva, mintha tiltakozna jelenlétük ellen, és hatalmas jégdárdák indultak meg olykor a magasból, rohanvást zúdulva le szerencsétlen áldozataikra. Az egész hegy nagyon alattomos volt, a legtöbben inkább elkerülték.

Ahogy megközelítették az első dombot, beleütköztek az első biztosítékba. Halk zümmögésnek indult, majd egyre hangosabbá vált, ahogy folytatták útjukat. A nyomás a fejükben egyre nőtt, fájdalmas hullámokban árasztotta el őket, mindketten beleremegtek.

Ivory megállt, lüktető halántékára szorította a kezeit, és igyekezett nem felkiáltani.

„Ezt még az állatok is érzik. Nem csoda, ha semmi jele nincs az életnek a közelben,” – mondta.

„Ez pedig megmagyarázza a vérnyomokat, és a szarvas vonszolásának jeleit a hóban.”

Razvan a halántékára szorította az ujjait, és elárasztotta gyógyító melegével. A nyomás egyszerre engedett Ivory fejében. A lány élesen rápillantott. Az arca egy pillanatra megfeszült, és amikor megérintette az elméjét, beletelt egy pillanatba, míg beengedte. – „A denevéreknek távolabbra kellett menniük zsákmányért, hiszen a barlangjaikhoz közelebb nem találtak prédát” –folytatta Razvan, mielőtt a lány tiltakozhatott volna.

Ivory megremegett. Nagyon utált a denevérekkel harcolni. Ocsmány fogaik voltak, és túlságosan is szerették a húst. A vérnyomok egy kisebb domb tövéhez vezettek, ami épp a meredekebb, élesebb jégszirtek előtt magasodott. Tapasztalatból tudta, hogy azon a helyen, ahol a denevérek a földbe süllyednek, valamiféle csapda áll készen minden gyanútlan teremtmény számára. Ha túl közel merészkednek, okvetlen beindítják. – „Xaviernek még nem volt ideje rá, hogy felállítson egy jobb rendszert, ami azt illeti, hogy szerencsére nincs a legjobb formában” – folytatta Razvan. – „Akkor szöktem meg, amikor ide költöztetett volna. Gyengén tartott, akárcsak a nagynénjeimet, mert tartott az ellenállásunktól, de ez őt is legyengítette. Folyamatosan lecsapolt, így nem tudott belőlem megfelelően táplálkozni. Állati és Varázslóvérre fanyalodott.”

Ivory nem szeretett túl sokat azokra az időkre gondolni, amikor Razvan még Xavier kezei között volt. Elküldött egy imát, hogy a húga ne legyen az erődben. Az ő biztonságban tartása volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodott, az ok, amiért életben maradt. Xavier egész életében sem akarta Natalyát a közelébe engedni, és most…

Keményen eltolta magától a gondolatot.

„Nem akarok leereszkedni a denevérek barlangjába, ha másképpen is tudunk segíteni.”

Felkavarodott a gyomra, ahogyan ott lebegett a vérfoltos hó felett. A szarvas hulláját már nyilvánvalóan behúzták, de valami más is bement utánuk.

A hópelyhek csak részben fedték még el a foltokat, ami azt jelentette, hogy valami megzavarta a nyomot, miután a denevérek visszatértek a barlangjukba a zsákmányukkal.

„Ez egy bejárat” – mondta Razvan gyakorlatiasan. „Már máskor is összefutottunk denevérekkel.”

A föld felhullámzott alattuk. A hegy megremegett, egy hatalmas darab jég levált a fölöttük tornyosuló csupasz sziklákról, és a havon keresztül siklani kezdett egyenesen feléjük.

Habozás nélkül mindketten egyszerre nyúltak a kézigránátszerű biztosítókarikás robbanószerkezetért a fegyverövükben, és már ugrottak is párává oldódva a vékony réteg véres hóval fedett lyukba.

Elsőként az iszonyatos bűz támadt rájuk, még mielőtt a felriasztott denevérek hangja következett volna. A bűzös, rothadó hús szaga az orrukat marta, felkavarta a gyomrukat, küzdeniük kellett, hogy megtarthassák pára alakjukat, és ne reagáljanak. A magas dühödt sikolyok orkánná duzzadtak körülöttük, ahogy leereszkedtek a keskeny kürtőn, az éles karmok a kőfalakat karistolták, aminek hangja éppúgy aprította az idegeiket, mint a kiáltások.

Égésnyomok feketéllettek a falakon, de a denevérek továbbra is lefelé özönlöttek a sötét, kénszagú csatornában, hogy csatlakozzanak az odalenn dúló ádáz csatához. Rothadó hús, vér és szőr borította minden egyes lyuk külső peremét, amiben a húsevő denevérek laktak.

„Xavier figyelmeztetést kapott, hogy behatoltak az erődjébe” – mondta Ivory, és ingerültség lopózott a hangjába. – „Attól, hogy pillanatnyilag gyenge, még félelmetes ellenfél. Reméltem, hogy váratlanul tudunk lecsapni rá. Nem szeretném, ha elmenekülne előlünk.”

„Nem fogja könnyedén feladni az erődjét” – jósolta Razvan –, „egyre kevesebb hely van, ahová mehet. És még ezt sem volt ideje teljesen biztonságossá tenni. Ez volt a legjobb lehetőségünk, attól függetlenül, hogy tud-e az érkezésünkről, vagy sem.”

Ivory visszatartotta magát attól, hogy szóvá tegye, hogy Xavier két szerencsétlen vadászra számít, aki figyelmetlenül rábukkant a denevérekre, és most valószínűleg örömünnepre készül, hogy ismét Kárpáti vérhez jut.

„Gyorsan Ivory, megtámadták Natalyát!”

 „Xavier meg fogja parancsolni az őrzőinek, hogy ne pusztítsák el őket, de legalábbis őt ne pusztítsák el. Magának akarja majd a vérét, ami ad nekik némi előnyt, ” – próbálta megnyugtatni a férfit.

Már közel jártak a hosszú kürtő aljához, már láthatták odalenn a denevéreket. Több száz fekete, bolyhos test, borotvaéles fogakkal és karmokkal, amik a lábujjaikon, és szárnyas mellső ujjaikon másztak. Kardok suhintottak át villámgyorsan a denevérek tömegein, fejeket, és testeket szeltek ketté, de a mutánsok puszta száma is elsöprő volt.

Vikirnoff és Natalya egymásnak vetették a hátukat, komor arcukat és minden más fedetlen bőrfelületüket karmolásnyomok véres csíkjai borították. Razvan és Ivory is ismerték annak a fájdalmát, amikor az éles fogak letépik a húst a csontokról, és a Kárpátiak látványától az emlékek felemelkedtek bennük, hogy kigúnyolják őket.

„Jövünk” – figyelmeztetett Ivory a legősibb kommunikációs útvonalon, amit Vikirnoff is ismert. „Meg fogjuk változtatni a levegő összetételét a saját készítésű gránátjainkkal. A tűz perzselően forró és nagyon intenzív lesz, ne hagyjátok, hogy a vegyi anyag a tüdőtökbe jusson. Pánikba fogtok esni, de ne próbáljatok meg felfelé kitörni a tűzből, mert a lángok is arrafelé fognak terjedni” – figyelmeztette őket majdnem pontosan ugyanúgy, ahogyan nemrég Razvant is figyelmeztette, amikor vele együtt használta a vegyi gránátjait.

Razvan a húga elméjéért nyúlt, érezte döbbenetét, amikor nagyon régi kapcsolatukon keresztül szólt hozzá, amit még valaha gyerekkorukban hoztak létre.

„Ne menjetek középre, de maradjatok távol a falaktól is. Amikor testet öltünk, el fogjuk dobni a gránátokat, aztán ismét párává fogunk válni. Ti is tegyétek azonnal ugyanezt, de emlékezzetek, még így is iszonyú hőséget fogtok érezni.”

„Értem.” – üzent vissza Natalya.

Razvan próbálta nem látni a denevérek tömegét, amik a húgára támadtak. Natalya vadnak, kegyetlennek tűnt a koncentráció álarca alatt, a haja sávjai a nősténytigris csíkjainak színére váltottak.

Razvan elhelyezkedett Ivoryval szemben. Tapasztalatból tudta, hogy mihelyt megtestesülnek, a denevérek rájuk támadnak, hasogatni, és marcangolni fogják őket.

„Készen állsz kont o sívanak? (harcos szív)”

„Csapjunk bele,” – felelt Ivory higgadtan, mint csatában mindig. Szinte bármilyen körülményt képes volt pánik nélkül kezelni, ami egy harc során előállhatott, de amikor érzelmekről volt szó, abban nem tudta olyan jól elrejteni az idegességét és a sebezhetőségét.

„Még egy dolog fél ku kuuluaak sívam belső. (kedvesem) Jobban szeretlek, mint magát az életet” – tette hozzá Razvan.

Szerette volna visszatartani. Szerette volna azt mondani, hogy ő is szereti. De Razvan már megtestesült, és így kénytelen volt ő is követni. Talpra érkeztek a kamra padlóján, és Ivory látta, hogy Razvan egyszerre próbálja védeni őt és a húgát is a denevérek támadásaitól. Abban a pillanatban, ahogy hús-vér testet öltöttek, a denevérek táplálkozó őrjöngésbe estek, a zsákmány illata őrületbe kergette őket. Rávetették magukat a Kárpátiakra, tépték, marcangolták őket.

A farkasok morogtak, a fejeik kiemelkedtek, lábaik ugrásra feszültek.

„Maradj! Maradj!” – parancsölt Ivory őrjöngve.

Raja és Blaez lecsillapodtak, és továbbadták az utasítást a falka többi tagjának is, bár azt képtelenek voltak megállni, hogy a fogaikkal ne kapják el a denevérek nyakát, ne roppantsák el, és ne rázzák meg őket, mielőtt elhajították volna, amikor a karmok a bőrükbe vájtak.

Razvan és Ivory egyszerre húzták ki a biztosítószegeket.

Öt másodpercük volt rá, hogy megszabaduljanak a gránátoktól.

Ivory közvetlenül a kamra közepére dobta a sajátját, a harcoló denevérek gomolyagának közepébe.

Razvan hátrahúzta a karját, hogy messzebb dobjon, mire legalább tucatnyi denevér vetődött rá, vonzotta őket a Dragonseeker vér illata, testük súlya lehúzta dobni készülő karját.

Vikirnoff ugrott oda, kardjával villámgyorsan leborotválta őket róla, olyan szakértelemmel, hogy egy papírlapot nem lehetett volna a pengéje és Razvan bőre közé tolni.

Razvan fellélegzett, amikor a testek lehullottak róla, szétszaggatott húst hagyva hátra maguk után. A nyílt sebek felé most még több száguldott, de addigra már útjára indította a gránátját.

„Most! Most!” – figyelmeztette húgát.

A tűz őrjöngve lobbant fel, végigsüvöltött a kürtőn, megtalálta a lyukakat a sziklákban, a legkisebb repedésekből is beszippantotta a levegőt.

A jég egyetlen pillanat alatt olvadt el és vált forró sziszegő gőzzé, hogy aztán elkeveredjen a vörös-narancsszín lángnyelvek között, majd a denevérek lyukainak repedésein és a kürtőn keresztül sivítva törjön a felszínre.

A nyomás olyan hihetetlenül nagy volt, hogy még pusztán molekulákból álló testüket is összezúzással fenyegette, akárcsak a denevérek testét. A mutáns lények körülöttük mindenfelé lángra lobbantak, majd felrobbantak, minta bombatalálat érte volna őket, vagy egyszerűen csak összepréselődtek.

A fölöttük átzúduló zaj egy vulkán mennydörgő, erőszakos kitörésére emlékeztetett, ami létrehozza a saját orkánját, hogy az üvöltsön keresztül a kamrán, szerencsétlen áldozatokat keresve. A kamra magának a tüzes pokolnak tűnt, amiből nincs menekvés.

Vikirnoff és Natalya csak azért maradtak, mert Razvan és Ivory is ellenállt az ösztönnek, hogy felfelé meneküljenek, megpróbálván lehagyni a tűzvészt.

A sziklafalak és a kürtő baljós vörös színben izzottak, de a lángok hamar elhaltak, visszataszító, fekete hamuáradatot hagyva hátra maguk után mindenfelé. Megégett törmelék és hullák lebegtek a megolvadt jégből alázúduló vízben.

Ivory vezetésével száguldottak felfelé a kürtőn, minél távolabb a mocskos bűztől, ám óvatosan távol tartva magukat a még mindig izzó falaktól.

Bekanyarodtak egy oldalfolyosóra, ami hamarosan egy nagy kamrává szélesedett.

Ivory megállt, feltartotta a kezét, a többiek pedig köré gyűltek.

– Mi a fészkes fene vett rá benneteket, hogy úgy döntsetek, hogy követitek a denevéreket az üregükbe?

Nem érezte szükségét, hogy finomkodjon Razvan húgával és életpárjával azok után, hogy voltak olyan bolondok, hogy üldözzék Xavier őreit a lakóhelyükre.

Razvan azonnal felismerte a hűvös megvetést a hangjában, és a vállára tette a kezét, hogy visszafogja. Kiállt mellette azzal a két emberrel szemben, akinek Ivory szerint hinnie kellett volna életpárjában.

„A sebeik közül nem mindegyiket a denevérek okozták.”

Ivory vett egy mély lélegzetet, amit azonnal meg is bánt, ahogy bejutott az orrába az égett hús bűze. Most, hogy több ideje volt egy alaposabb pillantást vetni rájuk, már ő is felismerte a sebeket Vikirnoffon.

– Élőholt – válaszolta meg a saját kérdését. – Egy vámpírt követtetek.

Vikirnoff bólintott.

– Egy mestervámpírt. Beugrott a lyukba. Tudtuk, hogy mivel nézünk szembe, de azt hittük jó esélyeink lesznek a denevérekkel szemben, hiszen most vonszoltak be friss húst. Ritkán hajlandóak eltávolodni a zsákmánytól, mielőtt teljesen jóllaknának.

Ivory nagyon boldog volt, hogy ilyen sokat tud a denevérekről.

– Xavier ütött itt tanyát. Ez nem az a hely, ahol lenni szeretnétek.

– Ti minket követve jöttetek ide? – kérdezte Natalya, és szorosabbra markolva a kardját körbenézett a jégbarlangban. – Tudnom kellett volna az első pillanatban, ahogy idejöttünk. Xavier vonzódik az ilyen helyekhez.

– Mással voltál elfoglalva – mutatott rá Razvan.. – Most már felmehettek a kürtőn keresztül. A bejáratnak tisztának kell lennie.

Vikirnoff és Natalya váltottak egymással egy hosszú pillantást. Végül Vikirnoff megköszörülte a torkát. Nem nézett félre Razvan tekintete elől.

– Én leszek az első, aki elismeri, hogy tévedett veled kapcsolatban Razvan. Natalya nagyon sokat szenvedett, amikor azt hitte, hogy vámpírrá fordultál és Xavier szövetségese lettél. Azóta már megtudtuk, hogy Xavier használta a testedet, azt akarta, hogy a világ árulónak bélyegezzen.

– Nem hibáztatlak azért, hogy Natalyát védted. – Razvan lőtt egy villámgyors, csendre intő pillantást Ivory felé, amikor az megmoccant. Ez volt a legelső alkalom, hogy a férfi elégedetlenséget mutatott ki vele szemben, és Ivoryt megdöbbentette, hogy ez mennyire fájt neki. Elfordult, hogy távolabb lépjen tőlük, de Razvan elkapta a karját, ujjai acélkarkötőként kapcsolódtak a csuklója köré. – Az lesz a legjobb, ha minél gyorsabban elhagyjátok ezt a helyet – folytatta –, a denevérek az őrei, és már értesült róla, hogy betolakodók járnak a területén. Ha pedig a vámpír azért jött, hogy segítse őt, közel s távol nincs ennél rosszabb hely.

– Ti mégis itt vagytok – mondta egyszerűen Vikirnoff. – Legyengítettétek Xaviert, ugye? Tegnap éjjel, amikor Ivory visszadobta rá a saját varázslatát. Ezért vagytok ma itt. Xavierre vadásztok.

– És nincs vesztegetnivaló időnk – felelte Razvan.

– Egyetértek – vágta rá Vikirnoff –, mutasd az utat.

Ivorynak nem volt ahhoz türelme, hogy ott álljon és vitatkozzon. Tudta, hogy Razvan olyan távol akarja tudni Natalyát Xaviertől, amennyire az csak lehetséges, de ez volt az egyetlenegy lehetőségük, és ő ki is akarta használni. Vikirnoff és Natalya azt csinálnak, amit akarnak. És ami azt illeti, Razvan is. Itt maradhat és védheti a húgát.

Ismét megpróbált ellépni tőlük, de Razvan egyszerűen nem eresztette el a csuklóját. Igazából csak még szorosabbra fonódtak rajta az ujjai. Ivory lenézett a kezére, majd fel az arcába.

A szemei obszidián feketén ragyogtak, épp csak egy nagyon kevés kék árnyalat volt bennük. A haja úgy tűnt, mintha megelevenedett volna, az ezüst-fekete sávok váltogatták egymást a fürtökön. Az arca nyugodtnak tűnt, mint mindig, és amikor megérintette az elméjét, azt is teljesen nyugodtnak találta, ám a szemei, a haja és ujjai szorítása a csuklója körül teljesen mást mondott neki.

„Tényleg azt gondolod, hogy jobban érdekel egy nő, aki csak az emlékeimben élt valójában, mint te? Mert jobban szeretném, ha nem lenne itt? Azt még jobban szeretném, ha te is a lehető legmesszebb lennél Xaviertől, de tisztelem a harci készségeidet, és a fogadalmad a cél elérésére. Olyan út ez, amiben megegyeztünk, és tartani is fogom az adott szavam, de az életpárodként, mint az a férfi, aki mindennél jobban szeret, más helyzetben ez lenne a legeslegutolsó hely, ahol látni szeretnélek. Ez nem olyan egyszerű nekem Ivory.”

Ivory csak állt ott, a szíve felgyorsult és rájött, hogy a rátörő hányingernek semmi köze sincs halálos ellenségének, a mágusnak csapdákkal teletűzdelt jégbarlangjához, nagyon úgy nézett ki, hogy ezen a helyen ejtik meg az első veszekedésüket.

– Veletek megyünk – erősítette meg a döntésüket Vikirnoff. Acél volt a hangjában.

Razvan rápillantott, majd a húgára.

– Úgy legyen. – Odahúzta Ivory kezét a szája melegéhez, rászorította ujjhegyeit ajkaira. – „Te vagy a szívem, a lelkem, minden jó egész életemben. Hagyd, hogy megsemmisítsük a gonoszságot, hogy aztán hazamehessünk, és megmutathassam, ki is számít nekem valójában.”

Féltékeny lenne? Soha fel sem tételezett volna egy ilyen kicsinyes érzelmet magával kapcsolatban. Miért lenne féltékeny arra a szeretetre, amit Razvan a húga iránt érez? Hiszen azt akarta, hogy szeressen, szeresse az ikerpárját, a lányait és a nagynénjeit. Tehát valami vele nincs rendben…

Razvan hirtelen elejtette Ivory kezét, és a kardja markolatáért nyúlt, közben pedig a tekintete a barlangot pásztázta, sikerült is fókuszálnia arra a halvány ködre, ami mintha csak méregfelhő lenne, Ivory és Natalya köré tekeredett.

– Tudja, hogy itt vagyunk – figyelmeztetett mindenkit. – Támad, felerősíti a félelmeinket és az érzelmeinket.

Ivory összeszorította a száját, felbosszantotta, hogy megfogta Xavier egyik legalapvetőbb csapdája.

Óvatosan elindult a mélyebben fekvő barlangtermek irányába. Egyik kamra nyílt a másikból, egyre mélyebbre ereszkedtek a hegy gyomrába. A jégfalak vastagok voltak, vészjóslóan recsegtek és nyikorogtak a folyamatos, iszonyú nyomás alatt, ami fentről érte őket, és állandóan figyelniük kellett a falakból esetlegesen kirobbanó hatalmas jégdarabokra is, ami ugyan teljesen természetes jelenség volt, itt mégis Xaviernek segített a betolakodók ellen.

– Csapdák vannak mindenhol – intett mindenkit Razvan –, legyetek nagyon óvatosak. Olyan, mintha aknamezőn járnánk. Ha megtaláljuk az elsőt, talán képes leszek keresztülvezetni rajta benneteket. Előszeretettel használ bizonyos mintákat.

Folyamatosan csepegő víz hangja csatlakozott a jég állandó nyikorgásához és robajaihoz. Egy idő után a zaj elnyomott minden mást, és Ivorynak halkabbra kellett állítania a hallását, hogy más neszekre is ráhangolódhasson.

Már rég megtanult mindenféle környezetben vadászni, de ez itt Xavier területe volt, ahol a szabályok megváltoztak, nem támaszkodhatott teljesen az ösztöneire.

Befordultak egy sarkon, és Ivory lába már majdnem leért a kő és jégpadlóra. Az utolsó pillanatban húzta vissza, hogy alaposabban maga elé nézhessen.

Razvan odalépett mellé, míg Vikirnoff és Natalya a válluk fölött kukucskált.

– Ez egy klasszikus Xavier munka – mondta Razvan. – Mindig van a szökéshez egy titkos kijárata, ami általában egy egyszerű csapóajtó. Ő nem az a jellem, aki haláláig harcol. Inkább elfut, hogy egy másik napon győzhessen. A négyzetek jelzik a mintáját. Az utolsó években problémái akadtak azzal, hogy visszaemlékezzen dolgokra, úgyhogy inkább ugyanazt a mintázatot használta mindenhol. – Megvizsgálta a padlót. – Hét mozaikkocka kapcsolódik a nyitószerkezethez, a menekülési útvonal pedig valószínűleg a baloldalon lesz. Ez a helyiség jól védett kell, hogy legyen. A padló csapda. Az őr valószínűleg az egyik rusnya kis állatkája. Ne lépjetek a vízbe, és ne érjetek hozzá ott sem, ahol a falból szivárog.

A felcsattanó taps megdermesztette őket. Magasan fenn, egy távolabbi fal egyik galériáján Xavier jelent meg. Alacsonyabbnak tűnt annál, mint amire Ivory emlékezett fiatal korából, az arca ráncos volt és öreg, de ahhoz képes meglepően jó állapotban volt, hogy már évszázadokkal ezelőtt meg kellett volna halnia.

Hosszú köntöst viselt, és hosszú, fehér szakálla megerősítette nagyhatalmú mágus megjelenését. Kezében ott volt ártatlan kinézetű botja, aminek tejfehér kristálygömb volt a végén, a közepében egy sötétvörös folttal. A szív vére egy szem alakját vette fel, aminek pillantásától végigborsózott a hátukon a hideg.

– Jó fiú. Hazajöttél és vendégeket is hoztál – köszöntötte Razvant, Xavier.

A mágus hangja erőteljesen zengett, a falak is hullámzani kezdtek tőle.

Razvan előrelépett, a teste félig takarta Ivoryt, még mindig a karját fogta, de nyugodtan állt előtte, hogy a takarásában a lány felmérhesse a mágus kíséretének erejét. Túl sokszor látott ilyet ahhoz, hogy ne ismerje fel az őket fenyegető valódi veszélyt.

A padló felhullámzott, mintha csak be akarná lökni őket a terembe, de Ivory, Razvan és Vikirnoff szilárdan tartották magukat. Natalya egy kisebb lejtőn állt, így a lökés őt megtántorította. Reflexszerűen oldalra nyújtotta a kezét támaszt keresve, tenyerei hozzáértek a falhoz.

A jég azonnal megreccsent, és a lendülettől könyékig süllyedt a karja a repedésbe.

A jég szilárdan össze is zárult a végtag körül, az éles peremek csontig hatoltak. Natalya megpróbált villámgyorsan köddé válni, de a karja gyorsabban esett csapdába. Küzdött, és Vikirnoff megfordult, hogy segítsen neki, őrjöngve próbálta kiásni a kezét, míg Natalya bentről próbálkozott melegítéssel, hogy megolvassza maga körül a jeget.

Ivory egyetlen pillanatra sem veszítette szem elől Xaviert, a következő lépését figyelte. Örült, hogy Razvan is a mágust figyeli. A Varázsló szándékosan használta Natalyát, megpróbálta vele elterelni a figyelmüket. Már jégpókok kezdtek előözönleni a repedésből, mérget csöpögő rágókkal rohantak Natalya felé.

„Lara barátságban volt a jégpókokkal” – mondta Razvan. – „Küldd vissza őket Xavierre.”

Ivory anélkül, hogy elmozdította volna a tekintetét Xavierről, felemelte a kezeit és mintát kezdett szőni a levegőbe.

– Pókok, jégkristályok pókjai, nem mi vagyunk azok az ellenségek, akiket kerestek. Nézzetek a szívünkbe, nem találtok rosszindulatot, emlékezzetek rá milyen tiszta volt Lara, aki a barátunk és kedves nekünk. – A pókok azonnal megálltak, majd hirtelen elfordultak Natalyától és visszairamodtak a repedésekbe. – Kristályos jég aprócska pókjai, közös harcra, összefogásra hívlak most titeket. Küldjétek előre társaitokat, legyenek a hadi szövetségeseink, hogy megtalálják a gonoszt, és száműzzék innen.

A pókok előözönlöttek a jég repedéseiből a mágus fölött, több ezernyi hálót vetettek alá a mennyezetről, hogy elkapják őt. Üresen hullottak alá.

A mágus a szomszédos párkányon jelent meg, és nevetett. Aztán megjelent egy második és harmadik Xavier is, mind nevetett és mind pontosan ugyanúgy nézett ki.

A három mágus felemelte a karjait, és egy széllökés zúdult át a kamrán. A pókok azonnal visszavonultak, a jég repedéseinek biztonságában kerestek menedéket.

Ivory az üvöltő szél ellenére sem nézett félre, és nem hátrált meg azoktól az aprócska jégrakétáktól sem, amik halálos pontossággal száguldottak feléjük az orkánnal.

„Figyeld a vámpírt,” – utasította Razvant, egy pillanatra sem véve le a szemét a Varázslóról. A keze kígyózó mozgásba kezdett.

– Minden, mi jégből van, parancsolok neked. Állj mellénk, védj mindannyiunkat. Hárítsd el a lándzsákat, amit a gonosz készített.

A jégrakéták darabokra törtek, és a földre hulltak Ivory lábainál. A lány még annyi időre sem fordult hátra, hogy megnézze, jutott-e valamire Vikirnoff Natalya kiszabadításával.

– Látom, te odafigyeltél az óráimon – mondta gúnyos meghajlással a Varázsló.

A hátukon a farkasok őrjöngeni kezdtek, kiemelték fejüket a bőrükből. Razvan azonnal reagált a figyelmeztetésre, megpördült, hogy szembenézzen Sergey-el, aki a magasból rontott rájuk. Az arca csupán a gyűlölet kicsavarodott maszkja volt. Háborús öltözéket viselt, egy olyan páncélmellényt viselve, ami vékony volt és rásimult felsőtestére, és amilyet Vikirnoff még soha nem látott.

Natalya abbahagyta a küzdelmet, hogy kiszabadíthassa a karját, kizárta a kínzó fájdalmat, és szabad kezével elkapta a kardot, amit Vikirnoff dobott felé.

– Vikirnoff! – kiáltotta – Légy óvatos, a fal előre kúszik.

Milliméterről milliméterre a jég valóban egyre hízott, a fal már majdnem a lábáig ért, hogy egészen csapdába ejthesse őt. – Látok két kicsi árnyékot, azt hiszem, lélekszilánkok lesznek. Figyeld, minden elfonnyad, összetöpped, amerre járnak.

„Azok a töredékek azok, amiket Gregori távolított el belőlem,” – üzente Razvan az ősi nyelven.

„Vissza kell térniük Xavierbe. Nekünk viszont meg kell semmisítenünk őket. Hagyd ezt Vikirnoffra és Natalyára – figyelmeztette Ivory Razvant. – „Meg kell bíznunk bennük, hogy távol tartják Sergeyt a hátunktól. A botjáért nyúl. A jobb oldali a valódi Xavier. Mindig tartsd szemmel, hová céloz a bottal. Az lesz a valódi cél.”

„Honnan tudod?”

A szélből. Mögüle jön, de anélkül, hogy megmozdítaná a szakállát. Valamiféle akadállyal vette körbe magát, hogy az védelmezze. Figyeld a légmozgás mintázatát.”

Razvannak esze ágában sem volt megkérdőjelezni a véleményét. Ivory nagy gonddal tanulmányozta a mágus minden egyes lépését, és szerinte is valami ilyesféle megoldás illett Xavierhez.

A mágus megkaparított a botját, de nem rájuk célzott vele, hanem egy távolabbi falra. A két klón Ivoryra és Razvanra fogta a botját.

Egyikük sem moccant, amikor a közelükben az egyik fal eget rengető dörejjel felrobbant.

Hatalmas jég és szikladarabok zúdultak alá, a lehulló törmelék számos csapdát beindított a kamrában.

Mögöttük hangos csata dúlt. Natalya vadul próbált bekapcsolódni az összecsapásba, Vikirnoff pedig megkísérelte a lehető legtávolabb tartani tőle a vámpírt.

A farkasok tomboltak, elő akartak ugrani, de Ivory visszatartotta őket, megparancsolta, hogy várjanak, ahogyan ő is várt.

Egy hang söpört végig a barlangon. Egy dühödt üvöltés. Mögöttük a vadász és a vámpír párbaja félbeszakadt.

Borzongás futott végig Ivory gerincén. A bőre viszketett a farkasok felmeredő szőrétől, ami ezer tűként szurkálta.

„Nem vehetem le a pillantásom Xavierről, Razvan. Ezzel neked kell foglalkoznod.”

„Vedd úgy, hogy kész.”

A nyugalma lecsillapította a gyomrát. Minden oldalról támadták őket. Sergey folytatta Vikirnoffal az ádáz harcot. A jégfalak továbbra is egyre összébb zárultak milliméterenként. Xavier botja a kezében volt, és közben a padlón heverő törmelék közül valami épp kifelé mászott.

Először a fej jött a felszínre. Egy jókora fejű, feltűnően nagy, görbe fogakkal rendelkező macska ugrott ki a padlóból. Egy jégtáblára vetette magát, távol tartotta a karmait a padlótól, ami azt jelentette, hogy Xavier irányítja távol a lépteit a csapdáktól, amiket még a felszín alatt rejtegetett.

A lány vagy harminc centiméterrel rövidebb volt, mint egy oroszlán, de a súlya legalább kétszerannyi volt, jól kirajzolódó izomzattal és halálosnak tűnő fogakkal rendelkezett.

„Razvan, szedj ki a jégből. Tudom, mit kell tenni” – mondta váratlanul Natalya. – „Siess!”

Razvan odafordult, szemei egy pillanat alatt felmérték a jégfalat, ami fogságban tartotta a húgát. Xavier pontosan ilyen módszerrel tartotta fogságban a nagynénjeit is. Ő nem volt túl jó a varázslatokban, de Natalya nagyon is az volt. Óriási erejét átáramoltatta a lányba.

Natalya azonnal felemelte szabad tenyerét a jég felé és kántálni kezdett.

– Föld, víz, tűz, levegő anyát hívom, gyertek hát, teljesítsétek a kívánságom. Szabadítsátok ki, kit fogságba ejtett a jég. Tűz, forró lélegzeteddel téged szólítalak.

Víz ömlött ki a falból a karja körül, de végül sikerült kihúznia. Bátyja kezébe nyomta a kardját, de már vetődött is a levegőbe, a haja csíkokat villantott, ahogy alakot váltott, egy gyönyörű, fényes bundájú nősténytigrisként ért földet a másik macska közelében, egy kissé újabb kori ugyan, de nagyon is nőstényszerű, csábító illata betöltötte a szobát.

Jókora huppanással landolt, jobb első mancsa nyilvánvalóan sérült volt, próbálta kímélni, amikor fellépett a jégtáblára.

A hím macska felüvöltött, és ő válaszolt.

Sergey, Vikirnoff felé ugrott, amikor az félig visszafordult, hogy ránézzen életpárjára. Félreütötte a kardját, öklével átszakította a férfi mellkasát, a szívéért nyúlt, miközben lábujjhegyre emelkedve, gonoszul vigyorogva lefejelte.

Rikki és Blaez dobbantónak használta Razvan hátát, mancsuk a testén vett lendületet, hogy aztán mindketten keményen belecsapódjanak Sergey oldalába, hátralökve őt Vikirnofftól, Aki megtántorodott, vére szertefröccsent a jégen.

Raja és a falka többi része is azonnal csatlakozott, védelmező kört formáltak Vikirnoff körül, míg begyógyította a hatalmas lyukat a mellkasán.

A vámpírnak nem sok ideje maradt rá, hogy lenyalogassa az ökléről a Kárpáti vért és hatalmat. Razvan egy szenteltvizet tartalmazó fiolát dobott felé.

Sergey felsikoltott, amikor a folyadék csontig marta belé magát, hatalmas lyukat égetve húsába. Bűzös füst szállt fel. Razvan a víz után nyílhegyekkel folytatta a támadást, nagy erővel hajította el őket, mélyre fúródtak egy egyenes vonalban a vámpír mellkasába.

Az élőholt mellény felhullámzott, mintha élne, a szövet szétfeslett ugyan, ahol a nyilak áthatoltak rajta, de a következő pillanatban már össze is forrt.

Razvan rárohant.

Sergey megpróbált alakot váltani, de a beléje ágyazódott nyilak ezt megakadályozták. Razvan belecsapta az öklét a mellénybe.

Mihelyt hozzáért a szövethez, annak fonalai életre keltek, rácsavarodtak az öklére, felszáguldottak a karján a válla és az arca irányába. Az apró, tekergő élősködők éles fogaikat mélyen belevájták a húsába.

Hátrahőkölt és megpróbálta lesöpörni a testéről a teremtményeket.

Most Sergey vetette rá magát Razvanra, teljes súlyukat az ugrás lendületéhez adva, a torkát keresve belecsapódtak a vámpírba, hátratántorítva azt.

Ivory nem mozdult. Egyetlenegyszer sem nézett hátra. Neki egyetlen célpontja volt, és az ott volt előtte. A tigrisek rávicsorogtak egymásra, de ez éppúgy nem számított, mint a háta mögött dúló csata, egyedül csak Xavier számított, egyedül a férfi, akinek arcára kiült a gyűlölet, ahogy felemelte a botját és pillantása megállapodott Razvanon.

Tudta, hogy rá fog támadni, nem Razvanra. Azt akarta, hogy az életpárja szenvedjen Razvan vélt árulásáért, Dragonseeker vérének évszázados kitartó ellenállásáért. A szökéséért, az újdonsült erejéért és hatalmáért. Razvan volt mindannak a szimbóluma, amit gyűlölt.

És ő volt Razvan életpárja.

Mintha lassított felvételen látta volna mozdulni a bot végét a mágus teste mellett. Az idő lelassult, a világa rászűkült. A bot vége izzani kezdett, ahogy Razvanra mutatott vele.

De Ivory látta, hogy a gyöngy fehér kristálygömbben ülő vörös szem rá szegeződik, nem az életpárjára. Érezte magában áradni a hatalmat. Mindent, ami ő volt. Beleöntött mindent, amije csak volt. Vajon ez elég lesz?

Razvan hatalma is átáradt belé, egyesítette vele az elméjét, bízva abban, hogy Vikirnoff és a falka megvédi a hátukat. Bízva abban, hogy Natalya távol tartja tőlük a tigrist.

A bot narancs-vörösen felizzott.

Ivory felemelte a kezeit tenyérrel a mágus felé. A felvillanó éled fény bántotta a szemét, amikor a kristálygömb egy ragyogó fénynyalábot lőtt ki egyenesen felé. Razvan odalépett mellé, ő is felemelte a kezeit, a lány kéztartását másolva.

– Kiáltok a pokol kapujának – kántálta Ivory.

– Küldjön villámcsapást – felelt rá Razvan.

– Kiáltok a fény hatalmának – kántálta Ivory.

– Öltsön alakot a sötétségből – felelt rá Razvan.

– Add, hogy angyalok jöjjenek elő – fohászkodott Ivory.

– Ölelő karjaik csapolják le a gonoszság erejét – énekelte Razvan.

– Vedd vissza a szívnek vérét – Ivory hangjából elementáris hatalom áradt.

– Tedd azt újra tisztává. – Razvan egészen egyesült Ivoryval, egyszerre folytatták tovább.

– Csak az legyen képes elviselni, aki maga is tiszta.

Kárpáti vér nélkül, és az eddig varázslatoktól legyengülve, Razvan és Ivory összefonódó ereje már túl sok volt Xaviernek. A sötét vér kirobbant botja kristálygömbjének közepéből, és Xavier a szívéhez kapott.

Vér áradt elő a mellkasából. Összezavarodva, sarokba szorítva, rémülten attól, hogy elveszti utolsó lehetőségét is a halhatatlanná válásra, a mágus legvégső, titkos fegyveréért nyúlt.

Leejtette a botját, megragadta a mellkasát, hogy megpróbálja megállítani az előbugyborékoló fekete vért, és ráeresztette a haragját a Kárpátiakra.

Felragyogott fölöttük a nap. Fényesen. Fehéren izzón. Egy viharos, fortyogó vulkáni tömegként. Forró szélrohamok száguldottak minden irányba a barlangokon át, felrobbantották azokat, megolvasztották a jeget, gyorsabban, mintsem az egyáltalán lehetséges lett volna. A zubogó, forró víz lezúdult rájuk. Gőz szállt a magasba, de a narancsvörös gömb odafenn továbbra is szórta tűzsugarait.

Vakító fény töltötte be a kamrát. A bőrük füstölt. Felhólyagzott. Elolvadt.

Sergey felsikoltott, és ismét megpróbált feloldódni, és ezúttal a nyílhegyek kiestek a mellkasából, savas vére már átmarta rajtuk a bevonatot. A két lélektöredék beszivárgott a pórusaiba, ahogy alakot váltott.

„A hátamra!” – parancsolta vissza a falkát Ivory, és széttárta a karjait. A farkasok azonnal a biztonságba vetették magukat a földről, ahol egyre emelkedett a víz, ami zubogva forrt, és mindent magával sodort, beleértve ebbe a kardfogú tigrist is.

A Kárpátiak párává oldódtak, ez volt az egyetlen reményük a menekülésre, és ugyanezt tette Sergey is, de még ebben a formában is minden egyes molekulájukat égette a nap.

Ivory, Xavier felé áramlott, aki a peremen próbált tovakúszni, széles fekete vérsávot hagyva maga után. A vér sistergett és égetett, gyorsan felolvasztotta a sziklát.

A mágus eléggé kiszélesített egy repedést, hogy átpréselhesse magát rajta, és elkerülhesse a fortyogva tomboló vizet, de a lány már ott volt a nyomában, a keze materializálódott a párából.

Azonnal csontig hatoló égési sebeket szenvedett, a bőrén előbb hólyagok tömege jelent meg, majd egyszerűen megolvadt. Mégis, immár a puszta csontjaival is fogva tartotta a mágust, hogy ne szökhessen el.

Razvan ökle bontakozott ki a gőzből, a bőre lángra lobbant, ahogy belecsapta a Varázsló mellkasába, és kihúzta onnan a szétrepedt szívet. Felhajította a tomboló földalatti napkorongba, majd megtette ugyanezt a testtel is.

A négy Kárpáti, Xavier menekülőalagútját használva kiszáguldott a természetellenesen gyorsan összedőlő jégbarlang rendszerből. A forróság, a tömény fény mögöttük maradt, ahogy kilőttek egy alagútba, és elnyelte őket a barlangok jótékony hűvöse és sötétsége.

Amikor végre a domboknál kijutottak a kacskaringós, bonyolult alagútrendszerből, a hegy vészjóslóan felmorajlott mögöttük. 

Mindannyian belehempergőztek a hóba, így próbálván enyhíteni az eszelős, ördögi fájdalmat.

– Most azonnal le kell mennünk a földbe – Vikirnoff fogai összekoccantak, a teste rángatózott a sokktól. – „Gregori, szükségünk van rád! Gyógyítók! Gyertek ide hozzánk!”

– Itt ne. Ne ilyen közel a gonoszság forrásához – tanácsolta Natalya –, keressetek egy tiszta helyet, és adjátok át magatokat Földanyának.

– Gregori és Francesca már úton vannak, hamarosan összetalálkozunk velük – mondta Vikirnoff.

Remegve az iszonyatos fájdalomtól, Razvan és Ivory a lebegőbe emelkedett, így Natalya és Vikirnoff is ugyanezt tették.