8. fejezet

 

 

 

   Ivory kisétált a csűrből az egyik istálló irányába, a fejét lehajtotta, a szemei furcsa, whisky-arany színben izzottak, ahogy megközelítette az épületet. Az istálló előtt elfoglalt pozíciójából, ahol rá várt, Razvan tisztán látta őt, egyik magabiztos, hosszú lépést a másik után tette. Volt valami határozottan, túlvilági, szellemszerű a megjelenésében, mintha a Sötét Gyilkos legendája megelevenedett volna, elegánsan, fejedelmi kecsességgel siklott át a havon.

A vámpír, ami az áldozatával játszott, miközben a lovak idegesen forgolódtak az állásaikban, hirtelen elcsendesedett. A disznók abbahagyták a visítást. Az összes ól és istálló hátborzongatóan elnémult.

Ivory felvillantott egy kis mosolyt a vámpírra.

– Nem ismerlek, de úgy látom, nem megfelelőek az étkezési szokásaid. Talán szeretnél megízlelni valami sokkal gazdagabbat. Szemét a vámpíron tartva, szándékos lassúsággal a csuklójába mélyesztette a fogait.

Razvan figyelte, hogyan veszíti el azonnal az érdeklődését a vámpír az ember iránt, leejtette a férfit a padlóra, ahol az ember minden erejét megfeszítve igyekezett elkúszni az élőholt közeléből, míg a vámpír tekintete arra a pontra rögzült, ahol azok a hófehér kicsi fogak belemerültek a finom csuklóba. Két vérgyöngy került a felszínre, rubinszínnel megpettyezve a szirompuhaságú bőrt. A lány illata összekeveredett a Kárpáti vérével, és a vámpír felé sodródott.

Razvan figyelte az embert, aki a fal egy törött deszkája felé kúszott. De ahelyett, hogy kicsusszant volna a lyukon, azt az ácskapcsot kezdte feszegetni, hogy fegyverként használhassa, ami a két deszkadarabot tartotta össze. Razvan a deszkafal másik oldalán materializálódott, közelebb hajolt és ujját gyorsan a szája elé helyezte. Használta az Ivorytól látott legvégső érvet, felrajzolta a kereszt jelét a levegőbe, jól tudva, hogy Xavier egyetlen kegyeltje sem, de egy vámpír sem tenne ilyet soha.

A férfi szemei lassan kitisztultak és bólintott. Razvan intett neki, hogy kússzon keresztül a lyukon. Ahogy a férfi kívül volt a havon, Razvan vette át a helyét, magára öltve a gazda testének illúzióját.

A vámpír közelebb csoszogott Ivoryhoz. Meghajolt és rámosolygott. Újabb bizonyítékaként annak, hogy még nemrég fordult át, fogai nem voltak hegyesek, fűrészesek, és nem voltak rajtuk sötét foltok. Még fenntartotta jóképű kinézetét.

– Miért vándorolsz egyedül, védelem nélkül?

Ivory édesen rámosolygott.

– Miből gondolod, hogy egyedül vagyok? Vagy éppen védelem nélkül?

Rajta tartotta a pillantását, és lenyalta azt a két cseppet, bezárta a két apró lyukat, megfosztva őt attól a kényeztetéstől, amit annyira várt.

A vámpír megrázta a fejét.

– Nincs védelmeződ a közelben hölgyem, érezném a jelenlétét.

Ivory egy elegáns, gúnyos kis hangot adott ki, ami azonnal letörölte a mosolyt a vámpír arcáról.

– Engem sem éreztél. Akkor miből gondolod, hogy az életpáromat megéreznéd? Annyira elfoglalt voltál azzal, hogy az étellel játssz, hogy megfeledkeztél még a legalapvetőbb leckékről is. Így nem csoda, ha nem fogod túlélni a ma éjszakát.

Beleöntötte minden megvetését a hangjába, mégis olyannak hangzott, mint egy valódi úrhölgy. Egy hercegnő halk, félelemnélküli megrovása egy parasztnak címezve.

Razvan csodálata tovább növekedett iránta. Megbabonázta a vámpírt, pedig a világon semmit sem csinált, csak beszélt. Az élőholt elméjében máris a feledés teljes homályába merült a gazda. Nem tekintett fenyegetésként az emberre egyáltalán.

Ehelyett Ivoryra fordította koncentrált figyelmét, a gazdag Kárpáti vérét akarta, ami a legnagyobb kényeztetés lenne egy nemrég átfordult vámpírnak.

Mogorván meredt a nőre.

– Te mersz megdorgálni engem, aki egyedül sétálsz az éjszakában? Mit keresel itt? – Hirtelen a hangja alattomossá, kedvessé vált. – Ráadásul ilyen gyönyörű nő. Nekem épp egy életpárra lenne szükségem.

– A fiatalságod megmutatkozik. Indulatos és rossz vagy. Csak a frissen átfordult vámpírok gondolják úgy, hogy még kényszeríthetik a nőket, hogy az életpárjaik legyenek. Sajnos neked nem is lesz rá időd, hogy tapasztalatokat szerezz. Oldalra döntötte a fejét, és tetőtől talpig végignézett rajta. – Elég új vagy, még mindig megvan a régi alakod. A fiatalok elpazarolják a kinézetüket.

Még mielőtt az élőholt válaszolhatott volna, Ivory keze követhetetlen sebességgel kapott az övéhez, majd hat nyílhegyet hajított egyenes vonalban a vámpír felsőtestébe.

Razvan felegyenesedett, és a deszkakorláton áttörve belemélyesztette öklét a hátába, mélyre merítve a kezét a savas vámpírvérbe. Olyan sok sebhely volt a kezén, hogy szinte meg sem érezte a sav harapását, amikor megragadta a szívet és elkezdte kifelé húzni a testéből.

A vámpír felordított, és hátracsapta a fejét Razvanba. Megpróbált alakot váltani, de a bevonatos nyílhegyek nem engedték a mellkasát párává oldódni. Hátranyúlt Razvan mellkasához, mélyen belevéste karmait mellizmaiba, megpróbálta beásni a kezét annyira, hogy elérje a szívét.

Razvan kirántotta a karját, sokkal nagyobb erőt kifejtve, mint amennyit gondolt volna, hogy szükséges. A szív ugyan fekete volt, de még teljesen normálméretű.

– Ne csak nézegesd, égesd el – mondta Ivory.

Razvan villámot hívott le, gondosan ügyelve rá, hogy semmi mást ne érjen, csak a vámpírt és a szívét. Megfürdette kezét és karjait a fehér energiamezőben.

– A villámot nehéz irányítani. Majdnem mellé ment és téged talált el.

– Fel voltam rá készülve. – Felsóhajtott és aggodalmas tekintettel nézett végig rajta. – A habozás megölhet. Elég gyors voltál a támadáskor, de nem tekintheted holtnak, míg el nem égetted a szívét. Azonnal el kellett volna égetned. Egy tapasztaltabb vámpír regenerálta volna önmagát, míg te a művedet csodáltad.

Razvan hangosan felnevetett. A vámpírokat megölni piszkos munka volt. A bűzös lélegzete, a mellkasába, hasába maró karmok egyszerre voltak rémítőek és felpezsdítőek. Megcsinálta. Megölte az első vámpírját. Nem volt ugyan tökéletes ölés, de megsemmisítette az élőholtat és megmentette a gazdát.

Remek érzés volt, hogy valami jót tett, nem pedig arra ébredt, hogy ismét teherbe ejtett egy nőt, vagy megpróbált bevinni egy mérgező támadást a húgának vagy az életpárjának. Nem voltak szavai arra, hogy elmondja Ivorynak, hogy érzi magát, így meg sem próbálta. Inkább rámosolygott és meghajolt.

– Emlékezni fogok rá. – Ebben Ivory egészen biztos volt. A férfi végtelenül boldog volt ott, abban a lepusztult istállóban, széttépett ruháiban, véres karomnyomokkal a hasán és a mellkasán. Végigfuttatta rajta aggódó tekintetét. A vére kitartóan csepegett, de fény volt a szemeiben és az elméjében. Elérte, hogy az egyszerű kis örömével, hogy elvégezte ezt a munkát, megalázta őt. Razvan jó dolognak tekintette a történteket. – Köszönöm, hogy hagytad, hogy megtapasztaljam. Ez az egyetlen módja, hogy tanuljak, és érjek valamit a vadászatainkon.

Ivory vállat vont, és közönyt színlelt, holott sem a harcos, sem a nő benne egyáltalán nem maradt érzéketlen arra a pillantásra, amit a férfi rá vetett.

– Ez a te terved volt – mutatott rá.

Rávillantott egy fél vigyort, és szerényen megvonta a vállát.

– Régen, mielőtt rájöttem, hogy Xavier az elmémben van, jó voltam csaták stratégiájának megtervezésében. Azzal tartottam magam épelméjűnek, hogy feltártam a gyengeségeit, és mindenki másét is. A vámpírokét. A Kárpátiakét. Még a Lycanokét is. De egy nap észrevettem, hogy amint rátaláltam Xavier egy gyengeségére, azt hirtelen ő is megtalálta és megerősítette. A saját ellenségemet segítettem.

Szerette volna köréje fonni a karjait, odahúzni magához és megvigasztalni, de ehelyett lehajolt, és összeszedte a nyilait és egy kis zacskóba helyezte őket az oldalán. Razvan nem kért sajnálatot, csak tényeket közölt. De ez mégis olyan volt, mint egy ökölcsapás, és annak a fiatal fiúnak pokoli fájdalmat okozhatott.

– Meglehetősen könnyedén leszedted a vámpírt. És csak ez számít.

– Hálás vagyok, amiért megengedted, hogy gyakoroljak rajta. Elgondolni az egészet fejben nem egészen ugyanaz, mint ténylegesen megtapasztalni. Kihúzni a szívet keményebb volt, mint amit vártam. Erős vagyok, de amikor te csinálod, mégis úgy tűnik, hogy gyerekjáték az egész. Kell, hogy legyen valami trükkje, amire még nem jöttem rá. De rá fogok. És azt hiszem, megvan az az előnyöm, hogy szinte már meg sem érzem a vámpír vérének marását.

Ivory szíve majdnem megszakadt, a férfi előnynek fogta fel a vámpírvérrel bevont láncok által hátrahagyott vastag hegeket. Legszívesebben sírt volna érte. Ehelyett kikényszerített magából egy lezser választ.

– Arra sem volt érdemes, hogy bepiszkítsam vele a körmeimet. – Intett egyet, és a szél kifújta a hamvakat a huzatos, rozoga istállóból. – Gyere ide. Engedd, hogy megnézzem, nincs-e méreg a vágásokban.

Razvan habozás nélkül siklott az oldalára. Megfogta a kezét és megvizsgálta a körmeit.

– Igazad van. Tényleg nem ért annyit, hogy bepiszkold vele a körmeidet. Szép körmeid vannak. – Ivory megdöbbenésére odahúzta a szájához az ujjhegyeit, és végigcsókolta őket. – Elfelejtetted melegen tartani magad.

Rálehelt az ujjaira, majd bevonta őket a szájába.

A lány szíve megállt egy dermedt pillanatra, majd őrült tombolásba kezdett. Közelről Razvan halálos volt. A szelídsége, ami olyannyira a részét képezte, körülvette, megbabonázta, de abban is egészen biztos volt, hogy a hangja is gyakran bűbájolja el azokat, akik hallótávolságra vannak tőle.

Vett egy mély lélegzetet, mélyen beszívta az illatát a tüdejébe. Nem túl sokkal volt magasabb nála, egyenesen a szemeibe tudott nézni, csak a vállai voltak sokkal szélesebbek, még a rajta lévő vastag bunda ellenére is.

Biztonságban érezte magát vele. Ezt pedig zavaró, ostoba érzésnek gondolta. Megtanulta, hogy soha ne bízzon senkiben, ezt a férfit mégis beengedte az életébe.

Nem volt erre szüksége. Nem akarta őt. De hogy ilyen közel állt hozzá, az egészen összezavarta. A vadászoknak volt egy bizonyos energiamezőjük, ami körülvette őket, mindannyiukat. Az övé teljesen más volt. Az ő energiája nyugodt volt, és egészen békés. Majdhogynem derűs. Ott volt benne sorsának csendes elfogadása, viszont teljesen hiányzott belőle, hogy mindent és mindenkit irányítani akarjon maga körül. Razvan úgy bűvölte el, nyűgözte le őt, hogy még csak meg sem próbálta az tenni.

Nagyot nyelt, és rajta tartotta a tekintetét a mellkasán, amit mély karomnyomok borítottak. Egy különösen mély vágás végigfutott a hasán, a vége a nadrágja derékrésze alatt tűnt el. Fölé tartotta a tenyerét az egyik legrosszabb sebnek, lehunyta a szemét, és keresni kezdte a méreg kigőzölgését, ami a paraziták jelenlétére utalt volna.

Bár már az első után tudta, hogy a sebek tiszták, csak a vér bugyog belőlük, lelkiismeretesen megvizsgálta mindet.

Szeretett a közelében lenni. Derűs lénye önmagában egy ajzószer volt a számára. Hallott azokról a távol-keleti lelki gyakorlatokról, amik mára az egész világon elterjedtek, és neki ez a férfi testesítette meg a Zen szellemét. Nyugodtnak érezte. Még a tanulás feletti öröme is egyszerű volt, minden egoizmustól mentes, sietség nélküli.

Ösztönösen előrehajolt, és félig lehunyt szemmel végigfuttatta a nyelvét egy hosszú vágáson, gyógyító nyála pedig azonnal eltávolította a gyulladást, és összezárta a sebet.

Razvan megdermedt.

– Mit csinálsz?

A hangja hirtelen rekedtté vált. Ivory azonnal észrevette, hogy a légzése is megváltozott. Már nem volt annyira nyugodt, mint egy pillanattal azelőtt, és volt ebben valami, ami nagyon elégedetté tette a lányt. A tenyere rásiklott a következő karomnyomra, a szája pedig követte. Minden egyes izom összerezzent, megkeményedett az érintése alatt, a férfi teste meleget sugárzott, az illata olyan volt, mint a tavaszi éjszakáknak.

A lélegzet kiszisszent a férfi mellkasából. Érezte feszes hasa hullámzását, amikor a szája lehussant a mellkasáról, hogy kövessen egy vágást.

– Mit csinálsz? – kérdezte újra.

– Gyógyítalak.

Ivory hangja is rekedt lett, szinte folyékonnyá lágyult, elárulta őt. Razvan vett egy mély lélegzetet, majd kiengedte.

– Figyelj rám Ivory. – Megfogta a csuklóit és távolabb tolta magától. Az érintése hihetetlenül gyengéd volt, de a fogását erőszak nélkül nem tudta volna megtörni. – A testem elárult engem, újra és újra. Ráadásul fogalmam sincs róla, hányszor használta Xavier, nem csak arra, hogy örömet okozzon vele a nőknek, hanem hogy teherbe ejtse őket, hogy a gyerekeik vérével táplálkozhasson.

– Nem értem, miért mondod el ezt nekem.

A pillantásuk találkozott. Razvané fogva tartotta az övét.

– Csak azt mondom, hogy ez veszélyes. Az életpárom vagy, és bennem minden őrjöngve a magáénak akar követelni. Az pedig összekovácsolna bennünket örök időkre. Nem akarom ezt tenni veled, amikor ez ennyire veszélyes. Látszólag kitakarítottad belőlem Xaviert, de egyszer már gyengének bizonyultam, Xaviernek nem egy, négy darabkáját sikerült elhelyeznie bennem. Iszonyatos, undorító bűnökre használt. Vannak olyan gyerekek a világon, akik szörnyű sokat szenvedtek a testem miatt. Nem is ismerem őket. Akkor sem ismerném fel őket, ha látnám.

– De igen – tagadta teljes hittel. – Felismernéd őket.

– A herceg és a gyógyító kísérletképpen elfogadtak, de azt is csak azért, mert te is velem voltál. Ha csatlakoznál hozzám, egy száműzött életét kellene élned.

Ivory megrázta a fejét.

– Te olyan végtelenül nemes vagy Razvan, mindig magad elé helyezel másokat, de az igazat megvallva, nem gondoltad még át ezt az egészet.

Mit mondott?

Ivory elborzadt magától. Vitába szállt a férfival, mintha azt akarná, hogy a magáénak követelje. Mikor vált a nőies természete ennyire perverzzé, hogy azt akarja, hogy a férfi akarja őt, bár soha nem fogadná el a követelését? Mi az Isten csudája ütött belé? Sokkal magányosabbnak kellett lennie, mint ahogyan azt gondolta.

Élvezte az életét. Ő választotta magának azt az életet. Megnyalta a száját, megkóstolva ezzel a férfi ízét. Sóvárgott rá.

– Sajnálom. Fogalmam sincs, mi ütött belém.

El akart fordulni tőle, de Razvan nem engedte el a csuklóit, visszafordította maga felé.

– Ne csináld ezt. Soha nem utasítanám vissza az egyetlen személyt, akit szeretnék az életemben tudni. Bár tanulmányoztad Xaviert, mégsem tudod mennyire gonosz is valójában. Ha megtudná, hogy nekem szántál mindent, hogy te vagy az egyetlen ok, amiért még élek, beszüntetné azt, hogy rám vadásszon, téged próbálna megszerezni. Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Te vagy az egyetlen személy, akiért egészen elcserélném a lelkem. Nem tudhatja meg ezt. – Másodszor is megfeszítette magát, és Razvan ismét visszahúzta, kényszerítette a tekintetét, hogy visszakapcsolódjon az övéhez. Gyengéd, mégis törhetetlen fogása, ami nyugodtabb volt, mint valaha, teljesen lefegyverezte. – Eladnék érted mindent, még a becsületemet is. Ez az egyetlen dolog, amit megtartottam épen a hosszú évek alatt. Sokat szenvedtem a becsületemért.

Ivory lassan bólintott.

– Míg nem tapasztaltam meg magamon a kényszert, fogalmam sem volt az életpárok közti vonzás erejéről.

Lassan megcsóválta a fejét, de még mindig nem engedte el a pillantását.

– Több ez, mint az életpárok közti vonzás, sokkal több. A fejedben voltam. Láttam az otthonod, a rajzokat, amiket végtelen türelemmel faragtál a sziklába. Minden tetszik benned. És minden másodperc, amit veled töltök, csak erősebbé teszi ezeket az érzéseket. Talán a testi vonzás azért olyan erős közöttünk, mert életpárok vagyunk, de a vonzás a szívemben, és a lelkemben ugyanilyen erős.

Ivory sóhajtott egyet.

– Köszönet ezért. – Emlékezetébe véste a szavait. Mert igazak voltak. Hallotta belőlük a tisztaságot. – Táplálkoznunk kell, mielőtt visszatérünk az odúnkba, és még a gazdának és a feleségének az emlékeit is ki kell törölnöm, nehogy figyelmetlenül kibeszéljenek valamit, ami felkelthetné Xavier figyelmét.

– Megérintettem az elméjét. – Razvan felemelte Ivory mindkét kezét, és odaszorította csuklója belső, érzékeny bőrére ott, ahol eddig tartotta. – A gazda harcolt volna az oldaladon, pedig tudta, hogy meg fog halni. Jó ember.

– Én is kedvelem a feleségét. Örülök, hogy megtaláltuk őket, mielőtt túl késő lett volna. Nagyon kevés vámpír mer belépni arra a területre, amit a vadászok védenek. De ez épp a vadászok tartományán kívül van. Azért gyakran járok ide ellenőrizni, bár a vámpírok általában már nem jutnak el idáig, ez a régió eléggé biztonságos. Volt, a közelmúltig, míg Xavier nem bővítette ki a saját területét.

Ivory hátralépett a férfitól.

Meg kellett volna, hogy rázza a férfi kirívó elutasítása, ehelyett mégis megvigasztaltnak érezte magát, és… fontosnak. Nagyon rég nem érezte már így magát. Azon kapta magát, hogy rámosolyog. A válaszmosoly bár lassan jött, megmelengette.

Ivory megállt, és hagyta, hogy az érzékei kiterjeszkedjenek és megkeressék az éjszaka más veszélyeit. Egy róka volt a közelben, kóbor csibéket keresett, akik elszalasztották az esti bezárást.

Néhány egér surrant menedékbe egy bagoly elől, ami odafenn körözött. Többször is megérintette a baglyot, hogy meggyőződjön róla nem valaki más van-e bagoly alakban, de csak egy szorgalmas, éhes vadászt talált, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy mi történik az emberek világában.

Megérezte Razvan könnyed érintését, ahogy követte a példáját. Az, hogy majdhogynem teljesen hiányzott belőle az ego, megengedte neki az egészen súlytalan érintést, ami szinte lehetetlenné tette, hogy észleljék. Ő maga egy kész kincsesbánya lenne a vadászatokon, már csak emiatt is, és ha valóban olyan jól tud csatákat eltervezni, mint ahogyan mondta, nekik, kettejüknek még több esélyük lenne megállítani Xaviert.

A kevésnyi odafenn úszkáló felhőt érintette meg legutoljára, mindegyiket gondosan megvizsgálta, hogy ellenőrizze valódiságukat. Amikor ki akart menni az istállóból, Razvan a vállára tette a kezét és megállította.

– Nem kerestél a föld alatt. Ez Xavier birodalma, és szétküldte a kémeit a férgek által ásott alagutakon. A legutóbbi csatába maga ment, a testemet használva, megpróbálta megölni a húgomat és a herceget. Máskor Sheát próbálta megölni, a herceg sógornőjét és a meg sem született gyermekét. Én jobban tartanék a földben való utazásától, mint bármi mástól.

– Megérzem a férgeket az átjárókban.

– Most nagyon apró alakban is kiküld kémeket. A rovarok és a skorpiók a szövetségesei lettek. Más birodalmakból valókat is használ, mint például az árnyékharcosok, akiket az akaratuk ellenére, holtaikból ragadott a harcosai sorába, de még sok más démoni teremtményt is.

– Soha nem használta arra a rovarokat, hogy kémkedjenek.

– Mindig is használta őket, csak éppen genetikailag manipulálva. Mutánsokat keress.

Ivory lassan kifújta a levegőt, míg megemésztette az információt.

– Ez megmagyaráz néhány dolgot. Sokat tudsz róla.

– Tizennégy éves korom óta vele voltam. A legtöbb kísérleténél jelen voltam, ha nem mindegyiknél.

A lány szemei hatalmasra nyíltak, a szíve megugrott.

– Hagyta, hogy nézd őt, míg a varázslatait megtervezte és kipróbálta?

Bólintott.

– A húgom volt mindig erősebb varázslatokból. Én sosem voltam túl jó. Amint ezt felismerte, nem félt a jelenlétemtől.

– De az emlékezőtehetséged jó.

– Emlékszem a legeslegapróbb részletekre is. Ezért vagyok tehetséges a csatatervezésben.

Nem hencegett, csupán tényeket közölt. Izgalom áradt szét Ivoryban.

– Tisztázni akarom ezt. Te is jelen voltál, amikor a kísérleteit végezte és kipróbálta a varázslatait? A génmanipulációknál? Amikor az uralma alá kényszerítette az árnyékharcosokat? Ezeknél mindnél?

– Szeret hencegni. Szüksége van a csodálatra. Szüksége van rá, hogy valaki tudja, hogy ő okosabb, mint a világ többi része. Kevés diákja van. Néhány Varázslót tudok azonosítani, akik neki segítenek. A legtöbbjük fél többet a közelében lenni, mint amennyire okvetlenül szükség van. Nem hűséges senkihez. Ha vérre van szüksége, vagy egy szervre az egyik kísérletéhez, és nincs kéznél más, az egyik asszisztensét csalogatja a halálba. Az én jelenlétem nagyon praktikus volt a számára. Volt, akiből Kárpáti vért csapolhatott és akinek eldicsekedhetett. – Egy apró, humortalan mosoly görbítette fel a szájsarkát. – Évekig tudtam álcázni a véremet és a képességeimet, mielőtt átvette felettem a hatalmat. Megfizettem azért a tapintatlanságért, hogy legyőztem őt, és azért, mert megpróbáltam figyelmeztetni a húgomat és a lányomat. De megérte, így tudja, hogy nem egészen legyőzhetetlen.

– El nem tudom képzelni, hogyan maradtál életben, és hogyan maradt ép az elméd.

Razvan mosolya valódivá lágyult.

– Nem másként, mint te, darabokra vágva, farkasok által megrágcsálva. Csak te megtaláltad a módját, hogy meggyőzd a farkasokat, hogy segítsenek. A hangod egy valóságos kincs, és ez a kincsed nagyon izgat engem.

– Vannak, akik azt mondanák, hogy túl makacs és erőszakos vagyok.

– Ők nem ismernek téged.

A lány gyomra megint megcsinálta azt a pillangós trükköt, amit végül is nőies oldalához kötött, ami a férfira adott választ. Most nem zaklatta fel annyira a dolog, hogy Razvan is beismerte, hogy ő is sokkal mélyebben érinti, mint gondolta volna.

A föld felé fordította a figyelmét, beleértve ebbe a legapróbb rovarokat is. A hó alatt élet volt, ami elbújt a dús, gazdag földben, a sziklák és a gyökerek alatt.

Nem észlelte ugyan a gonoszság legapróbb morzsáját sem, de csöndes és megengedő maradt, míg Razvan is befejezte a föld vizsgálatát. Xavierrel élte az életét, tudott minden titkos kísérletéről, ismerte a szokásait. A vele való együttműködés kilátása, hogy megcsapolhat egy ilyen óriási tudásforrást, izgalomba hozta.

Hitt a saját képességeiben. Kitanulta Xavier szokásait, és úgy gondolta, fel tudja fejteni a varázslatait, ellenvarázslatokat tud létrehozni, hogy megfordítsa gonosz kísérleteit, ha tudja a pontos varázslatot. Ha Razvan valóban jelen volt, és egészen pontosan vissza tud emlékezni a pontos megfogalmazásokra, akkor hihetetlen előnyhöz jutnak.

– Azt hiszem, biztonságban vagyunk – szólalt meg Razvan –, bár az a róka éhes, és te igazi ínyencfalatnak tűnsz.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy úgy nézek ki, mint egy csirke?

– Nos, a tollaidat mindenesetre felborzoltad egy kicsit.

Azon kapta magát, hogy úgy nevet, ahogy még soha életében nem nevetett. Razvan egyértelműen jó humorú férfi volt. Vagy az tette ilyen mókássá, hogy valakivel megoszthatta az életét. Bármelyik is, remélte, hogy bele tud kapaszkodni, bár a kilátás egy kissé ijesztő volt, de csak azért, mert ezelőtt soha semmi vesztenivalója nem volt.

Elindult előre, és kilépett a hóra. Razvan egy lépéssel a háta mögött siklott, egy kissé balra tőle. Rájött, hogy hagyja, hogy a farkasok őrizzék a hátát, és elhelyezkedett a gyengébbik oldalán. Nagyon kevesen tudták volna észrevenni, hogy van gyengébbik oldala. Folyamatosan gyakorolta a dobást váltott kézzel, az íjpuska kezelését, és általában minden gyártmánya mindkét kézzel való használatra alkalmas volt, de a bal oldala egyszerűen nem volt eléggé gyors.

A férfinak jó szeme volt hozzá, hogy felmérje az ellenséget.

„Vagy a partnert.”

Egészen hozzászoktak már, hogy ki-be csúszkálnak egymás elméjében. Egy harcos szempontjából ez hatalmas előny volt, egy nőéből nem annyira.

– Miért? – Razvan hitelesen, ártatlanul kíváncsinak tűnt.

Vetett rá egy villámgyors pillantást a szempillái alól, de most is a nyugalomnak az a meleg köpenye vette körül.

– Ez nem egyszerű nekem. Váratlan érzések törnek rám, és fogalmam sincs, hogyan birkózzak meg velük.

A vallomás őszinte volt, nem tehetett kevesebbet, minthogy egészen őszinte vele. A férfi talpig becsületes volt, így az ő becsületének találkoznia kellett vele a teljesség érdekében.

A mosolya nem csak körülfogta és elárasztotta meleggel, de arra is késztette, hogy kedve legyen valami máshoz, valami többhöz.

– Akkor már ketten vagyunk.

A farmer kilépett a házból a hóra. Ivory vért látott a karjain, tipikus védekező sebeket. A felesége is kijött, és kissé mögötte megállt. A gazda nagyon idegesnek tűnt.

Ivory rájuk mosolygott, hogy megnyugtassa őket.

– Eltűnt a világról, és el fogjuk törölni az összes bizonyítékát annak is, hogy egyáltalán itt járt.

– Vadászok vagytok – mondta köszönet helyett a gazda egészen semlegesen hangon, ami nem volt sem hálás, sem elutasító. – Voltak híresztelések. De mi még soha nem találkoztunk ilyen förtelmesen gonosz lénnyel.

A szemei ide-oda jártak, ami elárulta idegességét. Mögötte a felesége nagyrészt a férfi által takarva előlük, remegett.

Ivory megnézte a kis házat. Fokhagymakoszorúk lógtak az ablakokon. Keresztet véstek az ajtóba. A gazda ujjai folyamatosan doboltak a nadrágon, a combján.

Razvan néhány laza lépéssel megelőzte Ivoryt, egy kevéssel előtte megállt. Kissé meghajolt a gazda irányába.

Ivory érezte, hogy megdermed. A szemei bejárták a házikó környékét, folyamatosan fürkésztek maga körül. Eddig tökéletesen nyugodt volt, de most hirtelen feszültnek érezte magát, készen állt rá, hogy üssön.

„Valami nincs rendben.” – Megtartotta a derűt az arcán, de riadókészültségre váltott. – „Nem jövök rá, mi nincs rendben,” – töprengett Razvan. – „Valami. Valami van.”

Szünetet tartott.

Ivory kinyúlt az elméjével, hogy körülölelje a gazdáét és az asszonyáét is. Általában könnyedén érintett meg elméket, de volt néhány kivétel, amiket erősebb akadályok védtek. Egy gyors, könnyű érintés nem hozott eredményt. A feleség kissé hátrébb állt a férjnél, az arca árnyékban maradt.

Azt is nagyon különösnek találta volna, ha egyikük elméjét nem tudja olvasni, de ráadásul nekik, mindkettejüknek olyan üres volt az elméjük, mint egy tiszta lap.

„Mindketten? – kérdezte Razvan. – „A rovarok. Egyetlenegy sincs a ház közelében. Igen, jönnek-mennek, élik az életüket, de még csak egy hangya sincs az egész ház közelében.” – Benézett a kis parasztház ablakán. – „Odabenn Ivory.”

Ivory rendületlenül mosolygott, de elméje már terjeszkedett is a kis ház belsejében, hogy megtalálja a gyerekeket. Egy fiú és egy lány. Mindketten rémültek voltak. De honnan érkezik a fenyegetés? Miért nem érzi egyikük sem?

„Csak egy mester… – Megszakította a gondolatot, a szíve hatalmasat dobbant. A szemeit egy magasságban tartotta a gazdával. Ha igaza van, akkor egy mestervámpír van odabenn a gyerekekkel, és ha a gazda megtudja, hogy ők rájöttek erre, akkor a vámpír is megtudja. – „Csak egy mester képes elrejteni a jelenlétét,” – magyarázta. – „Irányítja mindkettejüket és a gyerekeket is, nehogy elárulják a félelmüket. Valószínűleg be akarta toborozni az újonnan átfordultat. Egy mester gyakran használ feláldozható gyalogként újoncokat.”

Ivory megacélozta magát. Ez Sergey lesz. Egy területen, egyszerre nem lehet több egy mesternél, még akkor sem, ha rokonok.

Az lehet, hogy szövetséget alkottak, de egy mestervámpír egója nem engedte volna komolyabb belháborúk nélkül egy másik jelenlétét huzamosabb ideig.

Újra szembe kell hát néznie vele, hacsak nincs akkora szerencséje, hogy Sergey elfut, most, hogy rájött, nem egy vadász van, hanem kettő.

„Nevetséges, hogy mit össze kell gürcölnünk egy táplálkozásért.” – A gazda doboló ujjai ökölbe szorultak a combján. Remegni kezdett, és kinyúlt valamiért, amit az egyik tornácoszlop takart. – „A vámpír átvette fölöttük az irányítást. O köd belső! (A sötétség vigye el!) Nem akarom, hogy meg kelljen ölnöm egy jó embert.”

Razvan rámosolygott a gazdára, és tett egy lépést hátrafelé, ezzel rákényszerítve Ivoryt, hogy ő is hátrébb lépjen.

„Képes vagy visszavenni őket tőle?”

„Egy mestervámpírtól?”– Ivory habozott. – „Nem tudom. Valószínűleg nem. Még ketten sem biztos, hogy le tudjuk győzni őt Razvan. Ahhoz, hogy halld egy mester valódi hangját, sokkal többel kell hallanod, mint a füleddel, vagy elbűvöl. Tedd körém a karod. Maradj a bal oldalamon, és hagyd szabadon a kabátot.”

Razvan habozás nélkül tette, amit mondott, a dereka köré csúsztatta a karját, és közben ismét barátságosan rámosolygott a párra a tornácon.

Ivory kissé meghajolt.

– Remélem mindkettőtöknek hosszú és virágzó életetek lesz.

„Arra számít, hogy megpróbáljuk kitörölni az emlékeiket – magyarázta Ivory, és elfordult, mintha távozni akarnának. – „Valószínűleg akkor csap le az elmémre, amikor kinyúlok, hogy megcsináljam. Ha csatlakozol hozzám, sokkal erősebbek leszünk, és lesz némi esélyünk, de lehet, hogy nem éljük ezt túl. Ez most az az idő, amikor visszavonulhatsz, hogy megnyerhesd a harcot egy másik napon.”

„De te harcolni fogsz ezekért az idegenekért.”

Jelentette ki egyszerűen Razvan.

És valóban, nem készült megengedni Sergeynek, hogy elvegyen tőle bármennyivel is többet, mint amennyit már eddig elvett.

„Igen.” – Ennyire egyszerű volt. Már nem tudta, hogy a becsület hajtja-e, de nem lett volna képes elsétálni ezektől az emberektől, és hagyni Sergeynek, hogy megölje a gyerekeiket, és sétáló hullákká változtassa őket. – „Nekem muszáj, de neked nem.”

Razvan vetett rá egy sokatmondó, dorgáló pillantást.

„Mondd el, hogy mit kellene csinálnom.”

Küldött neki egy kis mosolyt az elméjében, hogy felmelegítse, hálás volt a felajánlásáért, amikor mindketten elveszíthették az életüket.

„Olvadj össze velem. Gyorsan és keményen fog lecsapni, megpróbál betörni a fejembe minden erejével, különösen, ha sikerül tőle megszabadítanom a párt. Meg kell tartanod.”

Ivory hirtelen a pár felé fordult, és az ég felé emelt karokkal énekelni kezdett.

„Téged hívlak levegő, föld, tűz, víz, kérlek titeket, küldjétek el nekem a hatalom hangját. Mélyen odabenn ezeket a lelkeket elsötétítették, küldjétek el hát a hangot, hogy ahol sötétséget talál, kiűzze onnan. Hagyjátok, hogy láthatóvá váljon, ami elrejtőzött, hogy elűzhessem a tisztátalant, a szentségtelent.”

Míg Ivory kántált, Razvan megérezte a vámpír erejét, megkísérelte a belépést, ostromolta megosztott elméjüket. A csapás ereje majdnem térdre rogyasztotta, összetörte a hatalom fogalmáról alkotott minden eddigi feltételezését. Az ég elsötétült, a föld megrázkódott. A nádtetőből lándzsaként zúdultak rájuk a szálak. A föld felpúposodott, skorpiók törtek elő a mélyből, befeketítették a havat, mint egy eleven, sötét szőnyeg.

Razvan ösztönösen ellökte magától Ivoryt, felemelkedett a levegőbe, magasabbra, mint a lebomló tornáctető.

A villámgyorsan összegyűlt viharfelhőkből savas eső kezdett esni, ahová csak lecseppent a folyadék, mindenhol sisteregni kezdett, majd meggyulladt. A fák sikoltottak, az ágaik remegtek, a tűlevelek elfonnyadtak és lehullottak a támadás halálos ereje alatt.

Ivory elfordult a rajzó ízeltlábúaktól, felsietett a tornácra, és a karjaiba rántotta a nőt és a férfit. A gazda elejtette a vasvillát, aminek a nyelét az oszlop mögött szorongatta, sokkolta, hogy eddig a vámpír irányította.

Ivorynak mindkettejüket sikerült kivonnia az élőholt befolyása alól, de érezte abból, ahogyan a vámpír vezényelte a támadást, hogy minden erejére szüksége lesz.

– A gyermekeim! – zokogta a nő.

Ivory megpróbálta óvni a bőrüket, míg elvitte őket a fák gyengécske menedékébe. A savas eső ömlött, átégette a farkasbundákat, az állatok alakot váltottak, vonítottak a fájdalomtól.

A nő felsikoltott, ahogy egy csepp a karjára hullott, de Ivory nagyobb sebességre kapcsolt, és bevitte őket a sűrűbe.

– Maradjatok itt. Elhozzuk tőle a gyerekeiteket. A farkasaim vigyázni fognak rátok.

Visszaindult, hogy segítsen Razvannak a gyerekek megmentésében, miközben a tüzes eső egyre áradt lefelé, csontig hatolva a húsában.

Razvan leáramlott a kéményen az apró szobába. Egy talán tíz év körüli fiú feküdt a padlón, vér kenődött el a száján. A kislány nem lehetett több ötnél, csontfehér volt, az arcához képest óriásira nyíltak a szemei.

A vámpír felnevetett, ahogy felhasította a nyakát, fogaival a gyenge húst marcangolta.

A látványtól Razvannak hányingere lett, túl sok emlék kavarodott fel benne, szinte érezte, hogyan tépdesték saját fogai a gyerekbőrt. A gyomra megemelkedett.

Nem voltak harci tapasztalatai, de volt ereje, hatalma, és az eltökéltsége nagyobb volt annál, mint amit az élőholt el tudott volna képzelni. Egyáltalán nem számított, hogy életben marad-e, vagy meghal vagy, hogy mennyi szenvedés vár rá, míg kiszabadíthatja a gyereket.

A vámpír viszont élni akart.

Razvan keresztülszáguldott a szobán, mint egy eleven ágyúgolyó, és az utolsó lehetséges pillanatban vette fel az alakját, belecsapta az öklét Sergey mellkasának közepébe, míg a másik kezével elrántotta tőle a gyereket, és a testvére irányába dobta őt. Lerogyott, mint egy rongybaba, akit összetörtek, és elterült a birkabőr szőnyegen.

– Nyomd a kezedet a sebre a nyakán – mordult rá Razvan a fiúra. – Nyomd rá erősen.

Rábámult a vámpír visszataszító arcára, koponyájára feszülő bőrére, könyörtelen szemeire, csipkézett szélű fogaira, amit a gyermek vérének friss foltjai szennyeztek.

Sergey ajkai kifeszültek, az arckifejezése egyaránt emlékeztetett önelégült mosoly paródiájára, és vicsorgásra.

Lehajolt és vadul ráharapott Razvan vállára, fogsora izmokat, inakat marcangolt, húst tépett a csontokról, hatalmas darabokban falta értékes vérét tartalmazó húsát.

Karmos keze könyörtelenül Razvan mellkasába vájt, a szíve felé ásva magát.

Razvan a fiú felé fordította a fejét, olyan nyugodtan nézett rá, mintha nem a húsát marcangolná, és falná fel elevenen egy iszonyú démon.

– Fogd a húgod, és vidd ki az ezüst farkas falkához. El fognak vinni benneteket a következő faluba. Keressetek egy Mikhail nevű embert. Ő majd meggyógyítja a húgod, és megvéd mindkettőtöket. Fuss, és ne nézz hátra!

A hangja egyszer sem változott, nem remegett meg, nem mutatott fájdalmat. Keze Sergey mellkasában kereste a szívet, de borotvaéles belekbe ütközött, amik az öklére csavarodtak, mélyen a bőrébe haraptak, a savas vér ömlött rá, akár az olvadt, izzó láva, de ő éppen olyan könyörtelen volt, mint Sergey, nem volt hajlandó meghátrálni.

– Nekem semmi kifogásom ellene, hogy meghaljak hän ku vie elidet. (élet tolvaj) És neked? Felkészültél a végső igazságszolgáltatásra?

Az élőholt nem válaszolt, helyette tovább hasogatott le húsdarabokat Razvan válláról és nyakáról.

Ivory berobbant a szobába és azonnal elsütötte nyílpuskáját, az első bevonatos nyíl Sergey szemét ütötte át. Futás közben tüzelt újra, ez a találat a nyakát érte, a feje hátraívelt. A harmadik tátott szájába repült, átfúrta a torkát.

Sergey sikoltott, a hangja olyan éles volt, hogy az ablaküveg kirobbant a keretéből. Hátrafelé rángatózott, maga után húzva Razvant is, Egyik karja felvette egy éhes raptor csőrének alakját.

A csőr kávái Razvan karja köré zárultak, gonoszul keresztülhasítottak húson és csontokon, teljesen kettévágták, és közben a vámpír az arcába sziszegett.

– Darabokra váglak és megetetlek a farkasokkal, aztán pedig fel fogom falni azokat a gyerekeket.

Razvan hátratántorodott. Vér spriccelt szerte a szobában. Sergey megfogta kezének csonkját, kirángatta a mellkasából, a földre dobta, majd undorodva távolabb rúgta.

Aztán kirántotta a nyilat a torkából és óriási erővel Razvan felé dobta.

A Kárpáti elkenődő sebességgel mozdult, elkapta a levegőben a nyíl fém testét, megfordította, és belevágta a vámpír lábfejébe, olyan erővel, hogy a nyílhegy még a padlón is áthatolt.

„Meg kell fékeznünk. Már csak merő rosszindulatból is üldözni fogja a gyerekeket.”

– Menj a közeléből! – figyelmeztette Ivory.

– Késő – vicsorgott Sergey.

Ivory előre vetette magát, hogy átszelje a köztük lévő távolságot, de Sergey karja felörvénylett, és egy hosszú kard jelent meg a kezében. Belehasított Razvan vállába és mellkasába, több darabra vágva azt.

Razvan megtántorodott és elesett. Sergey a bokája felé csapott a pengével.

Penge találkozott a pengével, szikrák röppentek, a rezgés végigfutott Ivory karján, az egész testén, a hang a fülében zúgott.

Razvan hátborzongatóan csendes volt, de a kezében saját kését tartotta, és várt egy lehetőségre, hogy segíthessen neki.

Sergey felnevetett, a hangja kegyetlenül rosszindulatú volt.

– Fel fogom őt vágni apró darabokra, ahogy téged felvágtak, és meg fogom etetni a saját farkas falkáddal. Lehet, hogy neked megengedem, hogy élj kedves húgom, csak hogy lássam, hogyan siratod az életpárod. Meg kell tanulnod, ki az erős és ki a gyenge. Rossz oldalon állsz. Csatlakozz hozzám. Vágjuk össze őt együtt és lehet, hogy megkíméllek.

Ivory szíve dübörgött. A teste megrándult reakcióképpen, hogy darabokban látta az életpárját. Egy lyuk volt a mellkasán, a karja két darabban, a mellkasából és a vállából is a padlón feküdt egy-egy darab, és az egyik lábfeje is hiányzott, vére iszonyú szökőkútként ömlött a földre.

Ivory tudta, hogy a vámpír minden teremtmények legundorítóbbika. Ami előtte állt, az már semmiben sem hasonlított a testvérére, bár megpróbálta fenntartani az illúziót, csak hogy fokozza a fájdalmát, és habozzon vagy elvétse a célját.

Szándékosan döntött úgy, hogy összemarcangolja a gyermeket és darabokra vágja Razvant, felelevenítve mindkettejük legnagyobb rémálmát, hogy még inkább megnehezítse a csatát.

Megkeményítette magát, és életpárja elé lépve szembefordult az élőholttal, aki egykoron szeretett testvére volt.

– Ölj meg hát. De magammal viszlek.