7. fejezet

 

 

   Ivory úgy ébredt, hogy pontosan tudta, hogy három nap telt el, és a nap már lesüllyedt az égről. Hozzászokott az idő ritmusához mélyen a föld alatt, és ez azóta is folyamatosan szólt hozzá. Ezért volt zavaró eleinte, amikor elkészült a riasztórendszere, ami egy kis fényt jutatott le az odújába.

Inkább az döbbentette meg, hogy Razvan vele együtt ébredt. A farkasokat természetesen már megszokta ennyi év alatt, de azt hitte, a férfi elmegy majd vadászni magának, időt hagyva neki rá, hogy előkészítsen egy másik helyet a számára a barlangjában.

Bámulta az arcát, mélyre vésődött vonásait, együttérzőnek, megértőnek tűnő szemeit. Az élete küzdelemből és fájdalomból állt, mégis, amikor megérintette az elméjét, rájött, hogy valójában egy kedves személyiség.

De miért remeg a keze? Miért szálldosnak pillangók szerte az egész testében, amikor ránéz? Harcosként teljesen megbízott a képességeiben, de arról fogalma sem volt, hogyan lehet hatni egymásra a csatatéren kívül.

Razvan tekintete ellágyult, amikor pillantása összetalálkozott az övével, és elmosolyodott. A szíve megugrott válaszképpen. Édes volt a mosolya, sok évvel fiatalabbnak tűnt tőle.

– Jó estét. Határozottan gyönyörű vagy, amikor felébredsz.

Nem volt az. Tudta, hogy nem az. A valódi, összefércelt alakjában volt, abban a testében, amit darabokból rakott össze, és ami kissé felemás volt itt-ott.

Megdörzsölte az egyik legrosszabb heget, ami a kulcscsontját vágta ketté, és megdöbbent rajta, hogy sokkal kevésbé emelkedik ki a bőréből, mint eddig. A gyógyító többet tett annál, mint hogy kezelte a sebeit. Ezek a sebhelyek soha nem fognak teljesen eltűnni, de segített, hogy vékonyabbak, halványabbak és laposabbak legyenek a vonalak.

– Nem vagyok az, te is tudod.

Az édes mosolyt látni Razvan arcán, keserédes emlékeket idézett fel benne. Mennyi nevetés és szeretet volt az otthonukban. A testvérei hogyan fordíthattak hátat mindennek, a becsületüknek, hogyan dönthettek úgy, hogy feladják a lelküket? Nem szenvedték el azt a kínt, amit Razvan évszázadokon keresztül, miközben bűnözőnek bélyegezték, akit mindenki megvetett, és a testét undorító dolgokra használták. Mégis mindvégig megtartotta a becsületét.

Azt mondogatta magának, hogy a testvérei az ő eltűnése fölött bánkódtak, de tudta, hogy ez csak mentegetés.

– Mindenki él át veszteségeket. Olyat, hogy egyszerre öten forduljanak át, még nem hallott a Kárpáti történelemben. Bárki másnál jobban ismerte őket, így pontosan tudta, hogy ez egy tudatos döntés volt a részükről, nem pedig az érzelmek nélkül eltöltött évszázadok, vagy a túl sok gyilkosság hatására barátkoztak meg egyre inkább a gondolattal, hogy vámpírokká váljanak. És ezt a döntést nem azért hozták meg, mert bánatosak voltak, vagy elhagyatottnak érezték magukat az életpárjuk nélkül, akikre túl sokáig vártak. Együtt hozták meg ezt a döntést.

Hatalmat akartak. Azt hitték, ők mindenki másnál okosabbak, erősebbek, érdemesebbek. Az eltűnése csak a mentség volt, amire szükségük volt, hogy véglegesíthessenek valamit, amit gyakran megvitattak otthonuk privát szférájában.

– Szomorúnak tűnsz Ivory.

Soha eszébe sem jutott, hogy elrejtse arckifejezéseit a búvóhelyén. Nem rejtette el a valódi alakját, és most fogalma sem volt róla, mit tegyen, mihez kezdjen. Megrántotta a vállát.

– Ez egy kicsit kínos.

– Csak ha azt szeretnéd, hogy az legyen. Nem fogok betolakodni oda, ahová nem hívnak.

Ivory megrázta a fejét.

– Nem, ne érezd úgy, mintha nem akarnám, hogy itt legyél. Meghívtalak. Csak ennyi évszázad után nem vagyok benne egészen biztos, hogyan kell viselkedni társaságban.

A mosolya kiszélesedett, elérte a szemeit, puha bársonnyá melegítette őket.

– De én az életpárod vagyok, nem társaság. Tedd, amit mindig szoktál. Azért vagyok itt, hogy tanuljak tőled.

Ez fájt, mintha ököllel vágtak volna a gyomrába. Nem azért volt a barlangjában, hogy az életpárja legyen, mint egy férfi egy nőnek. De ezt ő is tudta. Nem akarta, mégis úgy érezte, hogy a férfi semmibe veszi. Ez elsősorban egy nő perverz reakciója volt, aki csalódott magában, nem a harcosé. A feltételeket ő szabta, Razvan csak elfogadta azokat.

Hátratolta az arcából a súlyos, kékesfekete tincseket, ürügyet keresve, hogy elrejthesse azt, ami bántja.

– Idővel meg fogok nyugodni.

Mindössze ennyit tudott kitalálni, amit mondhatott.

Ivory figyelte, hogyan gyűlnek a férfi köré a farkasok.

Annak ellenére, hogy a megjelenése idősebb benyomást keltett, jóképű férfi volt. Most, hogy a föld is regenerálhatta, megfiatalíthatta, az alakja kitelt, megizmosodott. A haja majdnem a háta közepéig ért. Sűrű volt és sötét, miután három hétig a karjában tartotta, amikor táplálta, és közben bele-beletúrt a vastag sörénybe, azt is tudta, hogy erősszálú, mégis selymes és puha, és sok szín van benne, nem pedig csak fekete és ezüst.

Razvan ahelyett, hogy fölé magasodott volna a falkának, és megfélemlítéssel ragadta volna magához az irányítást, leguggolt a hat farkas gyűrűjében, és megengedte nekik, hogy az orrukat odanyomva hozzá, hosszan szimatolják a lábait és a hátát.

„Ő Razvan. A párom.”

Belevette a férfit is a kommunikáció körébe, hiszen jól tudta, hogy amikor csatába mennek, a vezetési sorrend nagyon lényeges. Rajának az ő társaként kellett elfogadnia Razvant, aki vezetheti a falkát. Erre pedig a farkas csak úgy hajlandó, ha a párjának nevezi a férfit.

Razvan rápillantott. Ivory rákényszerítette magát, hogy ne piruljon el. Megpróbált olyan közönyösen visszanézni, amennyire csak tudott. Razvan, valahogy hirtelen nagyon nagynak tűnt a hálószoba szűkös keretei között. Férfias alakja betöltötte szinte az egész teret. Minden lélegzetvételével, mintha az ő illatát szívta volna magába.

Minden egyes újabb lélegzet csak felerősítette a férfi jelenlétének tudatát benne, súlyos izmai megmozdultak a vékony, feszes póló alatt, és azonnal megjelent előtte az a kép is, hogyan néztek ki azok az izmok, mielőtt magára öltötte volna azt a vékony, feszes pólót.

Raja odafordította a fejét, vetett egy tartózkodó pillantást rá, és megmutatta a fogait Razvannak. A Dragonseeker vállat vont.

– Tudom milyen érzés lefokozottnak lenni öregem – próbálta csillapítani –, de ki fogunk jönni.

– Ajánld fel neki a véred.

Razvan lassan felállt, a pillantása találkozott Ivoryéval.

– Kárpáti vérrel eteted őket?

– Nem emlékszel túl sokra az első találkozásunkról.

– Kevésre.

Vett egy mély lélegzetet, lassan kiengedte, mielőtt belefogott volna a vallomásba.

– Olyan sok évvel ezelőtt, hogy pontosan már vissza sem tudok emlékezni rá, egy farkas falka segített nekem. Ők találták meg a darabjaimat, megették volna őket, de képes voltam elérni az elméjüket, és rávettem őket, hogy inkább temessék el egy helyre a darabokat. Cserébe ügyeltem a leszármazottaikra, és meggyőződtem róla, hogy gyarapodnak. Nem töltöttem sok időt a föld felett azokban az időkben. A testemet nem nagyon tudtam kezelni. De amikor megtettem, a farkasok ott voltak velem, megtartottak épelméjűnek. Ők voltak a társaim, egyedül bennük bíztam meg.

Lágy, tiszta hangon beszélt, mintha csak egy mesét mondana, amit valaki mástól hallott, mintha azoknak a végtelennek tűnő éveknek a borzalmait nem neki kellett volna elviselnie. Razvannak is ott volt a saját horrorja elzárva az elméjében, de a lányé sokkal rosszabbnak tűnt.

Valami mélyen Razvan bensőjében felemelte a fejét és felüvöltött haragjában. Rég eltemetett már minden agresszív érzést. Túl sok évig volt fogságban, ami ellen nem tehetett semmit, félretolta hát a dühöt és a haragot, majd az érzelmei elhalványultak, úgyhogy rég elfeledte ennek az érzelemnek a puszta erejét, az intenzitását is.

– Szörnyű időszak volt az a számomra. Nem tudtam hosszú ideig a föld felett lenni, mégis elindultam megkeresni a fivéreimet. Szükségem volt rájuk. Alig voltam működőképes. Az elmém és a testem is. – Lehajtotta a fejét, a haja szétáradt az arca körül, elrejtve arckifejezését. A hangja rezzenéstelenebb volt, mint valaha. – Huszonkét évembe került, hogy  a közelükbe juthassak. Az utam során néha összefutottam vámpírokkal, szándéktalanul elkezdtem kiépíteni a hírnevem, mint az élőholtak gyilkosa. Kezdtem kihívást jelenteni a számukra. Akkoriban még mindig rengeteg időt kellett a földben töltenem, hogy egyben maradjon a testem.

– Nem kell elmondanod, ha ez lesújt téged – mondta Razvan.

Ivory vállat volt, hátradobta a haját, a pillantása megkeményedett.

– Már nem sokat számít. Régen volt. A következő ötven évemet a családom keresésére fordítottam, akkorra tudtam meg, hogy mindannyian átfordultak. Úgy éreztem, hogy elárultak engem. – Ivory úgy érezte, mintha gombóc csúszna felfelé a torkán, ami azzal fenyegette, hogy végképp elzárja a levegő útját a tüdejébe, vagy talán sírva fakad, és ezzel megalázza magát. Ismét megvonta a vállát. – A farkasok velem voltak. Megérted? Ők voltak a mindenem. Nem sokáig élnek a vadonban, minden új alom kölyök egy megújulást jelentett, és ők voltak az egyetlen családom. Szükségem volt rájuk.

Razvan szerette volna megölelni, hogy felajánlja neki a kényelmet, de ahogy tett felé egy lépést, Ivory is tett egyet hátrafelé, majd átment a szoba másik végébe, mintha észre sem vette volna a mozdulatát.

Követte őt, átgázolt a farkasok között, figyelmen kívül hagyta Raja vicsorgó fogait, mintha a farkas az alárendeltje lenne. Nem tudott segíteni magán, izgatta ez a történet. Fogalma sem volt róla, hogy a farkasoknak is lehet Kárpáti vére, és el sem hitte volna, ha valaki más mondja.

– Tehát ezek a farkasok nem az eredeti falka – unszolta folytatásra a lányt, figyelve, ahogy felvett egy fésűt, és végigfuttatta a haján. Inkább megnyugtató volt ez a cselekvés, mint szükséges.

Ivory nyugtalanul kisétált az emlékfalához. Az ő családi fala. Megérintette Sergey arcát, kitapogatta a szeretett vonásokat, amiket ő faragott ki.

– Nem. Több nemzedék született és halt meg, de mindig velem voltak. Végül a vámpírok elkezdték a falkámat keresni, hogy megöljék őket. Azt találták ki ugyanis, hogy biztosan ők védenek engem valahogyan. Hiszed vagy sem, az élőholtak nagyon babonásak, különösen mióta szövetséget kötöttek Xavierrel. Mindenféle történetekkel traktálja őket, hogy elhitesse velük, hogy erősebb, mint ők.

Razvan figyelte, hogyan járják be az ujjhegyei bátyja vonásait, sort sor után, a gyengéd, szerető mozdulat megbabonázó volt. Csak elképzelni tudta, milyen lenne, ha valaki ennyire szeretné őt, ilyen nagyon, ennyire hiányozna neki, ennyire meg akarná menteni a lelkét, mint ahogyan Ivory tette a fivéreivel.

Ő maga is halott volt a húga számára, sok értelemben ugyanúgy, mint ahogyan Ivorynak is el kellett választania magát a bátyjaitól, hogy megőrizhesse ép elméjét, és ne pusztítsa el a bánat.

Kényszerítő szükséget érzett, hogy a karjaiba húzza és megvigasztalja, így azt az egyetlen dolgot tette, amit megtehetett anélkül, hogy sokkot okozott volna neki. Odalépett mögé, és a kezét nyújtotta a fésűért.

– Majd én.

Csend volt. Mozdulatlanul állt, arcát az emlékfal felé fordítva, a keze sem mozdult, nem is lélegzett. Érezte, hogy a teste kissé remeg. Egy vad teremtményt ejtett fogságba, aki nem tudta, hogy elfogadja-e a kedvességet, vagy sem. Végül nagyon lassan hátranyújtotta a fésűt a válla fölött, de nem fordította felé az arcát.

Razvan ujjai gyengédek voltak, ahogy átvette tőle a fésűt, és lassan siklatni kezdte a hajában.

– Hogyan lett a mostani falkád?

Ismét egy kis csend ült közéjük, Ivory megpróbálta feldolgozni a gondolatot, hogy Razvan fésüli hosszú haját.

Megköszörülte a torkát.

– Még akkoriban is kevés időt tudtam a föld fölött tölteni. Amikor mégis, akkor vagy vadásztam, vagy a farkasokkal voltam. A falkám a világra hozott egy újabb alom kölyköt. Hatot. Három hímet és három nőstényt. Az egész falka izgatott volt, én meg még náluk is izgatottabb. A falka jó időszakai az enyémek is voltak.

Az ujjai kinyomozták az ősi Kárpáti szöveget. Sív pide köd. Pitäam mustaakad sielpesäambam. (A szeretet túlmutat a gonoszságon. Emléketeket megőrzöm a lelkemben.)

Megértette azoknak az egyszerű kijelentéseknek a fontosságát. Nem volt kapcsolata emberekkel, vagy másokkal, akik nem számítottak ellenségnek. A falka mára gyakorlatilag a családjává vált, a farkasok voltak a barátai, az egyetlen közössége, és bizalmának letéteményesei. Látta fivére üres héját, és most szüksége volt a fala megnyugtatására, az otthonára, szavakra, amikben hihet.

Érezte a férfi iránt érzett szeretete első mocorgásait, és felismerte, hogy olyan útra lépett, amiről nem fog, nem tud letérni.

– Amíg a farkasokkal éltem, rájöttem, hogy néhányan közülük képesek velem telepatikus úton kommunikálni. Amikor ez az alom megszületett, az akkori alfa és a nősténye mindketten képesek voltak erre, így nem voltam annyira magányos. Úgy éreztem, mintha újra lenne egy családom. – Leejtette a kezét a falról, mintha megerősítette volna magát. – Az egyik este felemelkedtem és a falka keresésére indultam. A vámpírok előbb értek oda. Vér volt mindenhol, szőr és csont, holttestek, darabokban szétszórva, mint a réten, ahol ugyanezt tették velem. – Elhúzódott tőle, és keresztülment a szobán. Látta, hogy a kezei remegnek, de a háta mögé rejtette őket, ahogy megfordult és szembenézett vele. Bűntudat és dac keveredett az arcán. – A kölyköket a barlangban találtam. Mindegyikük haldoklott. A vámpírok sebeket ejtettek rajtuk, de nem ölték meg őket egyszerűen, otthagyták őket, hogy szenvedjenek a haláluk előtt, vagy más vadállatok végezzenek velük. – Felemelte az állát. – Bemásztam a barlangba és megetettem velük a véremet. Nem gondoltam túl azon a pillanaton. Csak nem tudtam elviselni, hogy újra elveszítsek mindenkit. Megígértem az őseiknek, hogy figyelni fogok rájuk, de amiért ők segítettek nekem, a vámpírok megsemmisítették az egész falkát.

– Ez nem a te hibád volt.

– Talán nem, de úgy éreztem, hogy az én hibám. Ott maradtam velük a barlangban, a napvilágos órákat a vacok alatt töltöttem, az éjszakákat pedig velük. Vért kellett adnom nekik, és olykor én vettem az övékét, ha nem tudtam vadászni. Raja változott át elsőként. Fogalmam sem volt róla, hogy ez megtörténhet, de azt igen, hogy következményei lesznek. Egy Kárpáti farkas falkát, nem lehet csak úgy szabadon hagyni gyanútlan emberek közelében. Halhatatlanok, legalábbis annyira, mint mi. Az első baleset volt, de a többieket már szándékosan változtattam át, egy nagyobb cél érdekében, bár ezzel megszegtem egy erkölcsi törvényt.

Találkozott a pillantásuk, láthatóan elítélésre számított. Razvan megrázta a fejét.

– Úgy tűnik, mindannyian hoztunk olyan döntéseket, amik nem bizonyultak bölcsnek. Te Én. A gyógyító. És mégis, az útjaink egyesültek, a céljaink ugyanazokká váltak.

Most Ivory rázta meg a fejét.

– Nagyon különös férfi vagy.

– Én? Talán olyan sokáig voltam távol mindenkitől, hogy soha nem tanultam meg, milyennek kell lennie egy férfinak.

Egy féloldalas mosolyt villantott rá, ami ellopta Ivory lélegzetét. Még soha nem érzett késztetést afféle kislányos szempilla rebegtetésre, amit úgy tűnt, a puszta mosolya mégis előhoz belőle, miközben a szinte tapintható béke, és szelídség, ami belőle áradt, egészen beburkolta őt.

– Nem sértésnek szántam. Én is másmilyen vagyok. Talán egy kicsit túlságosan is.

Volt egy célja, mindkettejüknek volt egy célja, ami teljes figyelmet és erőfeszítést követelt. Vakmerőség lenne megfeledkeznie a végső céljáról, és nem is tudná megváltoztatni azt, amire ráállította magát. Razvan mosolya felmelegítette a szemeit, megváltoztatta a színüket meleg borostyánszínre. Bele tudott merülni a szemeibe, ha elengedte magát.

Kihúzta a vállait.

– Azt a döntést hoztam, hogy átváltoztatom az egész falkát, mert szükségem volt rájuk a túléléshez. Ők voltak a mindenem. Megpróbáltam felelős döntést hozni. Mindig velem vannak, velem vadásznak, és csak az én véremet fogyasztják. Nincsenek kölykeik, bár Raja már jelezte, hogy egy kisbabára lenne szükségem, és akkor ők is képesek lennének egy falkát adni neki. – Ismét azon kapta magát, hogy elpirul a férfi tekintete alatt. – De mivel nem hittem, hogy ez valaha lehetségessé válik, nem szenteltem túl nagy figyelmet az ötletnek.

– Tehát mind a hat veled van…

– Századok óta. Itt élnek az odúmban, velem vadásznak és velem harcolnak.

Razvan bólintott.

– És aztán jöttem én, és felborítottam a falka békéjét.

– Mindig nehéz beilleszteni egy új tagot, de nem lehetetlen. Rajának el kell fogadnia téged. – Újra ránézett, a tekintete belefúródott az férfiéba. – Te az életpárom vagy, ha magunkének követeltük egymást, ha nem.

Nem akart rámutatni arra, hogy neki, a férfinak volt erre egyedül lehetősége, azokkal a szavakkal, amik belevésődtek már a születése előtt. Bár félig embernek, félig Kárpátinak született, de azok a szavak ott voltak, egyedül ő dönthetett úgy, hogy összeköti magukat, akár a beleegyezése nélkül is. Úgy gondolta, hogy a kötést azért a férfiaknak adták, mert az ő lélekfelüket fenyegette a sötétség életpár nélkül.

Amint Razvant a nagynénjei átváltoztatták, tudta, hogy meg kell találnia az életpárját, hogy enyhítse a múló évek sötétségét. A Kárpáti hímek sürgető ösztönei benne is munkáltak, ösztönözték, hogy nyújtsa be az igényét a lányra, de a férfi, akit rákényszerítettek arra, hogy védje azokat, akikkel törődött, megtagadta, hogy ilyen kockázatnak tegye ki Ivory életét.

– Mondd el, mit kell tennem, hogy Raja elfogadjon engem.

Ha az alfa befogadja, a többiek is.

– Többször is megosztottam veled a vérem, és a páromnak neveztelek. Együtt fogjuk táplálni a falkát. Először ajánld fel a véred Rajának. Ha nem fogadja el, senki nem táplálkozik ma.

– Talán szót kellene érteni vele, nem büntetni.

Őt kínozták és megfosztották a tápláléktól, míg már éhezett. Nem teheti ezt ő is egy másik élőlénnyel.

Ivory mezítláb besétált a falka közepébe, füleket vakargatott, bundákat simogatott, nyakakat masszírozott szeretetteljes mozdulatokkal.

– A falkavezér az erőt tiszteli.

– A harc és a büntetések, nem mindig hozzák magukkal a tiszteletet – mondta Razvan. – Xavier a legkegyetlenebb ember, akit csak ismerek. Harcosok jöttek és mentek minden fajból. Mindegyiküket legyőzte. Mégsem fogom soha, de soha tisztelni őt, és nem akarok olyan lenni sem, mint ő.

Halk eltökéltség volt a hangjában.

Ivory felsóhajtott. Razvan nem élt volna túl ilyen hosszú bebörtönzést és kínzást, ha gyenge a szíve. De makacs, megingathatatlan és hajlíthatatlan. Ott volt a Dragonseeker elméjében, pontosan tudta, milyen rendíthetetlen tud lenni.

– Raja tudja, hogy én tisztellek – vetett egy acélos pillantást az alfára. – Biztos vagyok benne, hogy el fog fogadni.

Mert ha nem, akkor neki lesz a farkashoz néhány privát szava.

Raja felhorkant, és eleresztett egy igazi, farkasszerű vigyorgást, a nyelve kilógott a szájából, mintha ténylegesen nevetne.

Razvan elmosolyodott.

Egy lezser mozdulattal, fogaival megnyitotta a csuklóját, és habozás nélkül felajánlotta azt a hatalmas hím farkasnak.

Ivory megfeszült. Raja kinyújtott nyakkal szimatolt a bugyogó vér irányába, majd próbaképpen megnyalta. A pofája ezután váratlanul rázáródott a csuklóra, fogai belemélyedtek.

A lány halkan mormolni kezdte az összekötő szavakat az ősi nyelven.

– Nó me elidaban, nó me kalmaban. (Együtt vagyunk életben és halálban.) Elid elided. (Élet az élettel.) Siel sieled. (Lélek a lélekkel.) Me juttaak, me kureak. (Összekötve mindannyian.)

Diadal söpört végig Razvanon. Valaminek a részét képezte. Tartozott valahová. Ivory elfogadása meggyőzte a vonakodó alfát. A farkas pedig tiszteli a párját. Vele harcol a csatában, látta, hogy habozás nélkül, villámgyorsan cselekedett, hogy védje őt és védje Ivoryt.

Lehet, hogy Ivory elfogadja őt harcosként, vagy legalábbis tanítványának, de a párjának lenni, mindent egybevetve, valami egészen mást jelentett.

Razvan elrejtett egy apró mosolyt, amikor Ivory elfordult tőlük, és a homlokát ráncolva a nőstényeket kezdte táplálni. Hátat fordított Razvannak és kirekesztette őt, míg a farkasokkal társalgott, de hagyta, hogy ő maga nyúljon a farkasok elméjéért.

Úgy találta, hogy Raja nagyon értelmes, jó stratéga és erős vezető. A másodparancsnoka, Blaez egy nagyon komoly farkas volt. Nagyon tetszett neki Blaez személyisége. Aztán pedig ott volt Farkas, az a hím, akit a vámpír megtámadott és súlyosan megsebesített. Farkas testét meggyógyította a föld, de gazdag Kárpáti vérre volt szüksége, hogy befejeződjön a gyógyulás.

Razvan tántorgott, amikor Farkas végre egy nyalintással lezárta a sebet.

– Ezt minden éjjel megcsinálod?

Ivory megrázta a fejét.

– Nagyon óvatosak vagyunk, nem megyünk fel minden éjjel. Ilyen sok év után valószínűleg fölösleges, de régebben három egymást követő nap pihenés nélkül, a testem nem volt hajlandó megfelelően működni, így még mindig óvatos vagyok. Az igazat megvallva, régóta nincs már semmilyen probléma, mégsem merem megkockáztatni.

Razvan szemöldökei összeszaladtak.

– Milyen probléma?

Ivory lehuppant mellé a padlóra, amikor a legkisebb nőstény lezárta a sebez a csuklóján.

– Semmi komoly. A járás. Futás. Főleg a koordináció. Az izmaimat darabokra vágták, szükségük volt a megerősödésre.

– El kellett volna mondanod a gyógyítónak.

Halvány gőg lopakodott be a tekintetébe.

– Soha nem volt szükségem egy gyógyítóra vagy másvalakire, az életben maradáshoz. Ha földre van szükségem, az van. – Vállat vont. – Amúgy is jobb, ha nem vagyunk odakinn sokat. Minél kevesebbszer hagyjuk el ezt a helyet, annál kisebb az esély, hogy egy vadász, vagy egy vámpír rábukkan az odúra. Sok munkám van idelenn is. Kimegyünk, vadászunk, futunk, aztán lenn maradunk pár napig. Ez eddig jól bevált. Most viszont ki kell mennem, mindkettőnknek táplálkoznia kell. Beletelik néhány órába, hogy eltávolodok a barlangtól.

– De nem nélkülem.

– Semmi szükség rá, hogy mindketten menjünk. Xavier komolyan vadászik rád, és ehhez felhasznál minden lehetséges erőforrást. Nem hagyhatsz hátra nyomokat neki, hogy megtaláljon.

– Nem nélkülem – ismételte meg, a hangja halk maradt.

Ivory összehúzta a szemeit.

– Ez ostobaság.

– Visszautasítani a gyógyító segítségét is az volt, de megvoltak az indokaid. Nekem is megvannak.

– Nem szereted, ha bárki is vért ad – találgatott okosan. – Kárpáti vagy. Vérre van szükséged, hogy életben maradj.

– Tisztában vagyok vele.

A hangja nem változott. Racionális. Kellemes. Ráadásul gyengéd. Összecsikordultak tőle a fogai. Úgy tűnt, semmiféle hatással nincs rá, hogy szándékosan összetűzött vele, ki akarta billenteni a makacsságából.

– Okosabb lenne egyedül mennem.

– Lehet. De együtt megyünk.

A fogai hangosan összecsattantak a lágy hangtól.

– Mindig ezt fogod csinálni?

– Nem tudom. Soha nem volt más körülöttem, csak Xavier. Azt a nőt nem idegesítettem annyira, aki a világra hozta Larát, mint amennyire téged idegesítelek. De mindketten rabok voltunk, egyikünk sem hozhatott saját döntéseket. Most ezt a döntést hoztam, ha jó, ha nem. Megyek veled.

A lány magasra emelte az állát.

– Az életpárod vagyok. Jogom és kötelességem gondoskodni rólad.

– Hajlandó vagy vigaszt nyújtani a testeddel is?

A szíve nagyot ugrott. Mondhatni szökkent egyet. A gyomrán egymillió madár repült keresztül. Még a méhe is reagált.

Egészen ostobának érezte magát, mert a férfinak sem az arckifejezése, sem a hangja nem változott meg. Mintha az időjárást vitatnák meg.

– Nem.

Csak suttogva tudta kiejteni a szót. Talán ez volt az egyetlen kérdés, amire válaszolva távolságtartónak és higgadtnak akart hangzani. De az volt az igazság, hogy volt a férfiban valami, ami megmozdította őt, szólította, egy névtelen szükség, az éhség a gyengéd szemekben, az a kopár magány vonzotta őt, mint molylepkét a lángok.

– Akkor nem szükséges bármi mást is nyújtanod. Együtt dolgozunk egy közös cél érdekében. Mindketten szeretnénk egyesíteni végtelenül nagy tudásvagyonunkat, hogy elpusztíthassuk Xaviert. – Igaza volt. Tudta, hogy igaza van. Pontosan ez volt az, amit akart, de amikor tőle hallotta fennhangon a saját gondolatait, nyugodt, tárgyilagos szavakkal, legszívesebben sírva fakadt volna. – Azért hoztál ide engem, hogy megszerezd a tudásom Xavierről, és hogy megtaníts harcolni. Elfogadom ezeket a határokat.

– Nagyszerű. – Felállt. – Kiváló. Mennünk kell. A teste finom átmenettel eltűnt a férfi elől, majd megjelent abszolút tökéletességgel, ruhája felfedte szirompuhaságú bőrét.

– Miért csinálod ezt? Miért ne láthatnának úgy, amilyen valójában vagy? Te is tudod, hogy szép vagy. A hegek és a tested, a bátorságod kitüntetései. Egy harcos valódi fizetsége. Soha senkit nem láttam, aki ennyire szép.

Elfordult tőle, nem akarta, hogy lássa, milyen hatással vannak rá a szavai. Utoljára évszázadokkal ezelőtt mondták neki, hogy szép, még fiatal lány korában. A melegség a hangjában miért indít el hőt a testében, amikor úgy tűnt, ilyen szempontból nem érdekli őt?

– Nem akarom, hogy a vámpírok megtudják, hogy megjelöltek. Ez egy olyan pszichológia játék. Amikor rájöttem, hogy babonásak, az adta az ötletet, így továbbra is elhitetem velük, hogy bármit is tesznek, nem árthatnak nekem.

A mosolya lassan jött, de amikor megjelent, megint megjelent a gyomrában az a kíváncsi kis rebbenés.

Hátralépett egyet és megfordult.

– Ha ragaszkodsz hozzá, hogy velem gyere, bízom benne, hogy észben tartod a figyelmeztetéseimet, és óvatos leszel, amikor visszatérsz az odúnkba, nem hagysz hátra nyomot. Xavier egy egész hadsereget fog küldeni, hogy visszaszerezzen téged, mindent, ami szerepel a fegyvertárában.

– Ami igencsak jelentős – értett egyet Razvan. – És most már van rólad képe.

Megdermedt. Lassan megfordult. A tekintete összekapcsolódott a férfiéval.

– Ezt hogy érted?

A szája kiszáradt.

– Kitoltad őt az elmémből, a szívemből, a lelkemből és a testemből. Hogy ezt megtehesd, megosztottad velem a fényedet. Nem lehetetlen, hogy felismert téged, ha tanultál a keze alatt. Éjjel-nappal azon fog dolgozni, hogy bosszút álljon. Ez a terve, én pedig nem fogom neki megengedni, hogy sikerrel járjon. Amíg meg nem semmisítjük, a testőröd leszek.

Gyengéd hangja még mindig halk volt, bársonysima, gyengéd, de kérlelhetetlen.

A szíve a gyomrával együtt verdesett, egy olyan nőies reagálással, amit nagyon utált, és ami valószínűleg több maró gúnyt termelt ki belőle a szokásosnál.

– Én harcos vagyok, ugyanakkor te nagyon keveset tudsz a csatákról. Kötve hiszem, hogy túl nagy segítség lennél egy harcban. Sokkal valószínűbb, hogy akadályozó tényező lennél.

Kissé meghajolt.

– Lehet, hogy ez így van. Viszont lesz egy erőteljes tárgyalási alapod.

Elfehéredett a szép bőre alatt, egy halk, lassú sziszegéssel engedte ki a levegőt.

– Azt hiszed, hogy elcserélném az életem a tiédre?

– Nem. – A legkevésbé sem tűnt felzaklatottnak. – De én, igen. – A keskeny repedés felé intett, ami felfelé kanyargott a sziklarétegeken keresztül. – Nagyon éhes vagyok. Vadásszunk!

Ivory kitárt karokkal jelzett a farkasoknak, akik felugráltak rá tetoválásként.

– Miért akartad őket táplálni, mielőtt vadászni megyünk? – kérdezte Razvan kíváncsian.

– Soha ne vigyél magaddal éhes farkast, ha nem akarsz nyomokat hátrahagyni. Az ő számukra a vadászat csak játék, amit néhány naponta megengedek nekik, de nem kockáztathatom, hogy a farkas ösztönök feléledjenek bennük, túl csábítóvá váljon számukra az emberi vér. Ebben a formában nem hagyunk nyomokat, de segíthetnek nekem, ha szükség lenne rá.

– Nem zavarna, ha nekem is lenne egy saját farkas tetoválásom – Mondta Razvan. – Egyrészt gyönyörű a grafikája, másrészt szemmel tarthatná a hátam.

A csodálat a hangjában feldobta őt, keményen rá kellett harapnia az ajkára, hogy koncentrált maradjon. Nem akarta személyként szeretni őt, csak egy eszköznek akarta látni a Xavier ellen folytatott háborújában, de megbabonázta őt olyan módokon, amire egyáltalán nem számított.

Megint kifújta a levegőt.

– Idegesítő egy férfi vagy Dragonseeker.

– Igen, azt hiszem, az vagyok.

Nem volt lelkiismeret furdalás a hangjában, sokkal inkább vidámság.

Ivory elfordult tőle, mielőtt a humorérzéke legyőzte volna.

Alakot váltott, és emelkedni kezdett a néhány centi széles, kacskaringós repedésben a több száz méternyi sziklarétegen át a felszín felé, és közben eldöntötte, hogy az a dolog Razvanban egy bentről kifelé sugárzó belső béke. Úgy tűnt, semmi sem képes megzavarni. De hogyan lehetséges ez?

Azt mondta Gregorinak, hogy nem tehetne vele olyat, amit még nem tettek meg vele. Nem fél a haláltól. A fizikai, szellemi és lelki kínzások ellenére, aminek Xavier alávetette.

Régen megtanulta, hogy nem tud másokat, vagy eseményeket irányítani, csak a saját reakcióit választhatja meg arra, ami történik. Volt egy rejtett erő Razvanban, aminek a kútja tiszta és mély volt, és amit látott, érzett minden alkalommal, ahányszor csak a közelében volt. De volt ott egy végtelen szelídség is, amire végképp nem számított egy olyan férfitól, akit erőszakban és vérben edzettek.

Mindig azt hitte, hogy neki egy vad harcosra lesz szüksége, hogy fizikailag is vonzalmat érezzen egy férfi iránt, de most úgy találta, a belső erő jobban vonzza, mint a harci képességek. Razvan ereje és szelídsége nagyobb kísértést jelentett a számára, mint bármi más.

A túl hosszú szempillái, a folyamatosan változó szemszíne, lágynak és mélynek tűnő pillantása azzal fenyegette, hogy elveszti magát bennük, ha nem figyel oda.

„Légy óvatos, ne kavard fel a havat, akikor kiérsz a repedésből. A legcsekélyebb mozgás is elmozdíthatja a pelyheket, és lehet, hogy ez arra késztet egy ellenséget, hogy közelebbről is vizsgálódjon.”

Megérintette a férfi elméjét, hogy megtudja, nem idegesítik-e az utasításai. Úgy tűnt, éppen ellenkezőleg, itta magába a tanácsait, és gondosan követte őket. Nem gyorsult fel, hogy átvegye a vezetést, ahogy az égen szálltak át a közeli völgy felett, távol attól a régiótól, ahol a Kárpátiak laktak, egy kis gazdálkodó közösség felé a jéghegyek lábainál.

„Az ő területén jársz.”

Razvannak nem kellett megneveznie a mágust. Mégsem volt bizalmatlanság a hangjában, csak enyhe kíváncsiság.

„Messzire fogja szétküldeni a seregeit a keresésedre, azt hiszi, hogy menekülsz előle. Büszke arra, milyen messzire elér a keze, és feltételezi, hogy túlságosan félsz tőle ahhoz, hogy a közelben maradj. Pillanatnyilag itt a legbiztonságosabb.”

„Kitanultad őt.”

„Jártam az iskolájába egy rövid ideig,” – tájékoztatta Ivory. – „Szerettem csinálni és jó voltam benne. Sajnos ott is odafigyeltem rá, és rájött, hogy nem csak úgy, ahogyan szerette volna. Abban az időben még fiatal voltam és naiv, nem tudtam hogyan kell elrejteni a gondolataimat és a gyanúimat.”

Razvan melege elárasztotta az elméjét, ami felhívta rá a figyelmét, hogy milyen hideggé vált körülötte az éjszaka, vagy talán attól fázott, hogy a múltjára gondolt.

„Sokat tanultál az évek folyamán. Én naponta láttam őt munka közben. Néztem hogyan hatalmasodik el rajta az őrület évek alatt, míg az elméje már nem működött megfelelően. Ok nélkül. Megalomániássá vált, felsőbbrendűnek érezte magát minden földi lénynél. A Kárpátiak halhatatlansága különösen elkeserítette, sokat kísérletezett, hogy megtalálja a módját, hogy elpusztítsa őket.”

Jeges víz szalagja vágott át a völgyön, több méter szélességre szétterült a legelőnek használt réten, majd bekanyargott a fák ligetei közé.

Ivory ugyanazt az utat járta be, de a magasban maradt, nem mozgott gyorsan, épp csak sodródott, és megfigyelt minden mozgást odalenn, az állatokat, a kéményekből felszálló füstcsíkokat, és az emberekét is, és mindezt megosztotta Razvannal.

„Mindig van minta a mozgásban – mondta. – „Fontos figyelni az állatokra. Még a legkisebbekre is. Az egerek rohangálni kezdenek a bozótban a veszély első jeleire. Figyelik odafenn az árnyékokat. Minden ragadozó vet árnyékot, és nekik jók az ösztöneik. Nem kell kapcsolódni hozzájuk, elég megfigyelni őket, tulajdonképpen úgy működnek, mint egy riasztórendszer.”

Razvan felhagyott azzal, hogy magába szívja környezete puszta szépségét, és elkezdett figyelni azokra a dolgokra, amiket a lány megmutatott. Ivory volt a tökéletes harcos. Amint elhagyta a barlangot, hideg profivá vált. Minden a túlélésről szólt. Neki tanulnia kellett, és a lány hajlandó volt utasításokat adni neki. Letapogatta az egyenetlen terepet, új perspektívából nézve le rá.

„A természet a barátod, a szövetségesed. A fák történeteket mesélnek el. Nézd meg azt a területet délen. Épp lenn a hegy alatt, a kis tanya mellett az árnyékba rejtőzve.”

A komorság a hangjában figyelmeztette, hogy valami baj van, de ő nem látott semmit, csak csillogó havat és jeget, és hogy egy fa csupaszon nyújtogatja néhány ágát, míg a többi vastagon volt rakva hóval. Egy nyom vezetett a földön az egyik kis házból a csűrbe, majd megkerülte azt, ahol több apróbb épület adott otthon a többi állatnak, de semmit nem látott, ami riadóztathatta volna a lányt.

„Mit keressek?”

„Valami ült ott a fán, ami a ház előtt áll. Nem bagoly. Ha jobban megnézed a nyomokat, valaki kiment a házból a csűrbe, majd megkerülve azt a kisebb ólakhoz. A lépések egyszer csak hosszabbak és mélyebbek lettek, ami azt jelenti, hogy elkezdett futni. Bármi is az, még mindig ott van. Érzem az energiáját.”

Razvan megvizsgálta a csupasz faágakat, majd megpróbálta megnyitni az elméjét az energiamezőkre, amik körülvették őket.

Az információ özönleni kezdett. Ahogy közeledtek a tanyához, a levegő elvesztette friss, ropogós jellegét, elnyomta egy új szag.

„Vámpír.” – sziszegte a szót.

„Mondd el, hogy milyennek érzed. Nyúlj ki érte nagyon könnyedén. Hagyd az elmédnek, hogy kiterjeszkedjen az övé köré, de ne lépj be a fejébe.”

Razvan tudta, hogyha az érintése túlságosan erősre sikerülne, a vámpír megérezné a jelenlétét, és elriasztaná. Ha az áldozata még él, minden reménye elveszne. Az élőholt megölné, hogy a lehető legtöbb vért vegye magához, felkészülve a támadásra.

„A vámpírok szeretik az adrenalin fűtött vért,”– magyarázta Ivory. – „Az a céljuk, hogy megrémítsék az áldozatot, és addig tartsák életben, ameddig lehetséges. A vér olyan nekik, mint egy drog, állandóan szükségük van a mámoros érzésre. Képes vagy érezni a káoszt az elméjében?”

Képes volt rá. A vámpír elméje olyan gyorsan és lázasan pörgött, hogy úgy érezte, mintha egy elszabadult vonatra akarna felszállni. Még a hang is kaotikus volt, mintha a hangerőt folyamatos húzgálnák le-fel, a zajok az egyik pillanatban üvöltöztek és sikoltoztak, aztán visszahúzódtak, elhalkultak.

„Nem tudja az ellenőrzése alatt tartani az áldozata szívverését. Túl izgatott. Nemrég fordulhatott át. Kétlem, hogy lett volna rá ideje, hogy belépjen a vámpírok és Xavier szövetségébe. Általában ebben a szakaszban egyedül hagyják őket, mert túl veszélyesek ahhoz, hogy közeledjenek hozzájuk. Nem tudják még kezelni azokat a mámorokat, amiket átélnek.” – Ivory körbejárta a házat. – „Két gyerek van benn. A vámpír tudja, bár az ember megpróbálja elrejteni az információt. Az asszonya a csűrben van. Arra gondol, hogy harcolni fog a férjéért. Felfegyverkezett fokhagymával, keresztekkel, szenteltvízzel, de nincs igazi fegyvere a földműves eszközökön kívül.”

Csodálat volt Ivory hangjában. Razvannak tetszett, hogy olyan leegyszerűsítve látja a világot. Egy férfi és egy nő együtt harcolnak a családjukért, ráadásul a gonoszak legrosszabbikával. Mindketten tudták, hogy valószínűleg meg fognak halni, de remélték, hogy magukkal viszik a támadójukat, és a gyerekeik kapnak egy esélyt, hogy életben maradjanak.

Az első gondolata az volt, hogy el kellene küldenie Ivoryt, hogy vigye biztonságba a nőt és a gyerekeket, míg ő elkapja a vámpírt. Nem volt felőle kétsége, hogy megölne egy élőholtat. Volt egy kezdetleges tudása arról, hogyan lehet elpusztítani őket, de arra is gondolnia kellett, hogy a gazdát is meg kell menteni. Időre volt szüksége, hogy tökéletesítse harci készségeit, úgyhogy csöndben marat, és Ivoryra hagyta, hogy elmondja neki, mit akar tenni.

„Amúgy sem tettem volna, amit mondani akartál.”

Volt Ivory hangjában egy határozottan ugrató felhang, bár mindketten tudták, hogy teljesen komolyan gondolja.

Mélyen magában Razvan, a helyzet komolyságának ellenére is boldognak találta magát. Szerette ezeket a kis pillanatokat, a megosztott szórakozást, amik az életet színesítették, és amiknek megfeledkezett a létezéséről. Elfelejtette, és fogadni mert volna rá, hogy Ivory is elfelejtette.

„Te egy kis diktátor vagy, de én szeretem. Talán, ezért kell nekem meg kicsit furcsának lennem.”

„Kicsit?” – horkant fel válaszképpen Ivory, és besurrant a csűrbe az ablakkeret egy repedésén. A nő kétségbeesetten forgatta át az összes mezőgazdasági eszközt, és aminek pengéje volt, azt mindet halomba húzta középre. Könnyek ömlöttek az arcán, a lélegzete egy merő hangtalan zokogás volt, de gyorsan dolgozott.

– Csss… – intette csendre Ivory, amikor alakot öltött mellette. – Kárpáti harcos vagyok és azért jöttem, hogy segítsek neked. Tedd le a fegyvereket és csináld pontosan azt, amit mondok. Meg kell bíznod bennem. – Razvan ösztönösen pára alakban maradt, úgy sejtvén, hogy a megjelenése valószínűleg csak még jobban megijesztené a nőt. – Ha segítesz, úgy gondolom, jó esélyünk van rá, hogy megmentsük a férjedet.

Ivory hangja halk és nyugodt volt. Királyinak tűnt, egy hóhercegnőnek vastag, ezüstszín kabátjában, amire alázúdult hosszú, kékes-fekete haja, az arca derűsnek és ártatlannak látszott. A hangja olyan volt, mint a meleg méz. Ezzel tökéletes ellentétben, a kezében halálos íjpuskát tartott, az öve pedig telis tele volt tűzdelve gyilkosnál gyilkosabbnak tűnő fegyverekkel. De ami a legfontosabb, bőrmellényének csatjain apró keresztek sorakoztak, amik minden másnál jobban enyhítették a nő feszültségét.

Az asszony felrajzolta a levegőbe a kereszt jelét. Ivory ugyanazzal a mozdulattal válaszolt neki, mire a nő ellazult, és eldobta ívelt élű kaszáját a halom tetejére.