10. fejezet

 

 

   Razvan úszott a fájdalom tengerében. Sokszor volt már ott, de ez egyikhez sem volt hasonlítható. A teste úgy érezte, mintha a részei nem kapcsolódnának egymáshoz. Nem tudta őket mozgatni. Vagy talán csak fél megmozdítani őket, hogy attól csak tovább romlana a testét szétszaggató fájdalom. Mozgás volt körülötte, úgy érezte, mintha rovarok és más névtelen dolgok másznának át rajta. Vagy keresztül. De még ez sem volt elég kényszerítő, hogy megpróbáljon mozogni.

Suttogást hallott, olyan halkat, hogy először azt hitte, hogy hallucinál, de a hang erősödött az agyában. Lágy. Nőies. Elszánt.

„Itt vagyok veled. Nem vagy egyedül. Vigyázok rád, megvédelek. Nem foglak magadra hagyni, az anyaföld mélyén sem. Érzed, hogy körülvesz? Hogy a karjaiban tart? Üdvözöl? Érezd őt, életpárom. Érezd őt, amikor úgy látszik, hogy minden elveszett.”

Egyre biztosabb volt benne, hogy hallucinál. Xavier soha nem engedné neki, hogy a dús földbe süllyedjen, ami megfiatalíthatná. Már csak puszta fájdalom és szenvedés volt. Ennek végtelensége volt az élete. De nem tudott elmenni. Rákényszerítette az engedelmességre. Nem számított mennyire dadogott a szíve, hogyan harcolt a tüdeje a légvételért, nem mehetett el. Megígérte neki.

Emlékezett rá, bár lehet, hogy csak egy álom volt, vagy egy másik hallucináció. Úgy gondolta, hogy talán rátalálna a fejében, ha azt munkára foghatná a fájdalom hullámain keresztül. De azt nem hitte, hogy maga elé tudná varázsolni, még a legvadabb képzelettel sem. Megpróbálta elképzelni, de nem talált semmit, semmi sem jutott az eszébe, így csak feküdt és hallgatott, megpróbálta ismét meghallani a hangját.

Nagyon messziről kántálást hallott az ősi nyelven, hangok csatlakoztak hozzá, férfiaké és nőké is. Lehetetlen volt közülük kiválasztani egy szóló hangot, de abban biztos volt, hogy ő nem kántál velük. Érezte, nem vette őt körül, de összeolvadt vele, megosztotta vele a testét. Nem szerette a gondolatot.

Ha ekkora fájdalmat érez, ezt ő is érzi vajon? Nem tudta a választ.

Az elméje újra elsodródott, mert ha nem tehetett semmit, hogy megakadályozza, hogy ő is ezt az irtóztató fájdalmat érezze, nem is akarta tudni, hogy együtt van-e vele benne. Már túl sok évet töltött azzal, hogy szorongást okozott a szeretteinek, nem akart arra gondolni, hogy vele is ezt teszi.

„Nem kedves. A saját akaratomból vagyok veled. Én kértem, hogy köss össze bennünket. Hallgass ide Dragonseeker, nagyon szorosan kell tartanod engem. Soha ne engedd, hogy elmenjek.”

Ha tudott volna mosolyogni, megteszi. Hogyan akadályozhatná meg, hogy elmenjen? Meg sem tud mozdulni. Csak feküdt, és úgy gondolta, hogy megőrült. Az egyetlen vigasza a hangja volt. Megpróbált visszaemlékezni, hogy akkor álmodta-e őt, amikor fiatal volt.

Egy idő után, ami lehetett egy éjszaka, vagy egy hét vagy akár hónapok, egy szívverésre lett figyelmes. A hang szokatlan volt, mély, visszhangzott a környezetében, szinte vibrált a testében, minden izmában, szervében, elszakadt ínban, csontban. Minden egyes ütésbe belerázkódott, de egyben csillapította is őt. Minden dobbanás egy csavaró fájdalmat hozott, de ugyanakkor furcsa módon megnyugtató volt.

Egy végeláthatatlanul hosszúnak tűnő séta után az idő folyosóján azon kapta magát, hogy figyeli a hangot, élvezi visszhangját viharvert testén.

Megérzett sötét világában egy érdeklődő, kíváncsi moccanást.

„Mi vagy te?”

Az anyaföld vagyok fiam. A részemmé váltál. A lányom könyörgött, hogy fogadjalak el, hogy gyógyítsalak meg. A Föld szívverését hallod, ez mozog a testeden keresztül, eggyé forraszt velem, és az egész természettel.”

Most már egészen biztosra vette, hogy megőrült. A Földdel beszélgetett. Furcsa volt, egyáltalán nem zaklatta fel, hogy elvesztette a józan eszét. A fájdalom nem lett kevesebb, de hozzászokott, a sötétséget és meleget békés, nyugodt helynek találta. Tovább sodródott a fájdalom tengerén, hagyta, hogy magával ragadja, ahogy már oly sokszor hagyta.

Az elméje az asszonyáért nyúlt. Ivory. Az életpárja. Olyan gyönyörű, hogy eláll tőle a lélegzete. Tudta, hogyha néhányszáz évvel korábban találkozott volna vele, az életük egészen más lett volna.

Soha nem mert álmodni róla, nem akarta, hogy Xavier egy pillanatra is tudja, hogy van a múltban vagy a jövőben egy nő, aki magánál tartja a lelke másik felét. Ez egy olyan bizalmas ajándék volt, a megosztott lelkek, nem hagyná, hogy Xavier gonoszsága megfertőzze azt a köteléket.

Ha nem halt volna meg, és nem temették volna el itt, hogy szenvedjen, elvitte volna őt a titkos kertjébe, arra a helyre, amire gyerekkorából emlékezett, amikor az élet még jó volt, és tele volt örömmel. Imádott húgával, Natalyával játszott ott. Sokat nevettek és szabadon futkároztak a virágok, a kövek és a nyugodt vizű tó körül.

Rávette volna Ivoryt, hogy ossza meg vele ezt a kedves emlékét.

Érezte, hogy ujjak simítanak végig a tenyerén. Meleg lélegzet érte az arcát.

„Vigyél el engem oda kedves. Mutasd meg azt a helyet, amiről álmodsz.”

Nem számított rá, hogy a vágya ennyire erős, hogy még az érintését is képes elővarázsolni. Ujjai átsuhantak az arcán, felfedezte a vonásait, hüvelykujja puha bőre simogatta.

„Oda szerettelek volna vinni az első randevúnkon. Az a rész a legjobb részem. Jóval azelőtt jártam ott, hogy Xavier megszerezte a lelkem.”

„Már nincs nála a lelked. Nekem adtad, emlékszel?”

Razvan átkutatta a memóriáját. Emlékezett az arcára. Gyönyörű volt, és ha behunyva tartotta a szemeit, vele is maradt. A testét befedték azok a vékony, fehér vonalak, a bátorságának kitüntetései, élő kinyilatkoztatásai annak az erőnek, amivel rendelkezett. Szeretett volna végigcsókolni minden egyes heget, végigkövetni a térképüket a testén, míg bizalmasan nem ismer minden egyes egyenetlen, fehér vonalat.

A bőre minden képzeletet felülmúlóan puha, kiáltott neki, hogy egyszerűen érintse meg, tapintsa ki, milyen nagyszerű is valójában.

Szerette, ahogy mozgott. Igazából az, ha figyelhette csípője ringását, hosszú, céltudatos lépteit, egy olyan egyszerű és tiszta örömet hoztak neki, amit nem gondolt, hogy valaha is érezni fog.

Ahogy az arca ellágyult, amikor letérdelt, hogy üdvözölje a farkascsordáját, arra késztette, hogy elgondolkodjon rajta, akkor milyen lenne az arca, amikor a gyermeküket helyezné a mellére.

„Dragonseeker,” – húzta vissza elkóborló elméjét magához – „emlékszel rá, hogy nekem adtad a lelked?”

„Igen. Te mentettél meg Ivory. Vétkeztem egész életemben, és nem tudtam megmenteni magam, de megérintettelek belül, ahol senki más nem láthat téged, és te képes vagy megtenni. Tegyél engem a faladra a fivéreid mellé, és vidd el a lelkem a következő világba.” 

„Már biztonságban vagy, fél ku kuuluaak sívam belső. (kedvesem)

A hangja úgy ömlött el benne, mint a meleg méz, és ő csak csendben feküdt, hallgatta a Föld szívének ritmusát, érezte, hogy vele együtt minden sebe lüktet és ég, összeolvadva valami furcsa szimfóniába.

Fél ku kuuluaak sívam belső. Kedvesem. Azt kívánta, bárcsak tényleg a kedvese lehetne.

„Végigmentem volna veled a kerten. Mindig szerettem volna virágokkal foglalkozni. Azt is pontosan tudom, hogyan kellett volna kinéznie annak, amit rólad neveztem volna el. Ivory. Hän ku vigyáz sielamet.(Szívem őrzője.)

„Mutasd meg nekem,” – kérlelte.

Megint esküdni mert volna, hogy érezte azokat az ujjakat a tenyerében, majd összekapcsolódni a sajátjaival. Szorosan behunyta a szemeit, hogy megtarthassa közelségének érzését. Tudta, hogy újabb álomba vagy hallucinációba sodródik. Talán már a másik oldalon van, egy jobb helyen, bár tudta volna nélkülözni a testén átrohanó kínhullámokat. Félrelökte a fájdalmat, belesimult a Földanya ölelésébe, és hagyta magának, hogy elképzelje, mit mutatna meg Ivorynak.

A lány gondtalannak tűnt, ahogy egymás mellett sétáltak, Hosszú, csípője alá omló hajának selymes fürtjei olykor hozzáértek a karjához. Szerette azt, hogy magas. Láthatta sűrű, hosszú szempilláit, amiknek a végei felfelé göndörödtek, a két vastag holdsarló lefátyolozta az óriási szemeket. Arra gondolt, hogy le kellene hajolnia, és végignyalni azt a ferdén futó fehér csíkot a kulcscsontjánál. Kísértést érzett, hogy területről területre haladva felkutassa, és feltérképezze az egész testét.

„Én nem így nézek ki.”

A zavar megélesítette a lány hangját.

„Hogy?”

Tanácstalan volt azzal kapcsolatban, hogy álombéli asszonya hogyan lehet zavarban attól, ahogy őt látja.

Örökké el tudta volna nézni, és meg akarta ízlelni minden egyes négyzetcentiméterét. Vágyott rá, hogy a kezével, a szájával, a nyelvével a memóriájába véshessen minden apró részletet, hogy örökre emlékezzen az ízére, a tapintására.

„Mintha ezek a sebhelyek szexik volnának.”

A lány lehajtotta a fejét, ahogy sétált mellette a kis kövekkel kirakott szélű, keskeny, kanyargós kerti úton. Hosszú haja előrebukott, elrejtette előle az arcát.

Elé lépett, ezzel megállította őt, ujjait az álla alá csúsztatta, és felemelte az arcát, hogy fogságba ejthesse a tekintetét.

„A világon minden hihetetlenül szexi rajtad, ahogy harcolsz, az pedig különösen az. Elakad tőled a lélegzetem.” – Hüvelykujjával végigcirógatta alsóajkát. – „Néha sok időt töltök el azzal, hogy azokon a vonalakon gondolkodom a testeden, és megpróbálom kitalálni, hogy hova vezetnek. Hogy milyen örömök tudnának elragadni téged, elragadni mindkettőnket.”

A lány pislantott egyet, a szemei előbb melegekké, majd fülledtekké váltak.

„Te nőként gondolsz rám, nem pedig harcosként.”

„Hogyan tudnám egymástól elválasztani a kettőt? A jellemvonásaid tesznek téged azzá, aki vagy.”

A hangja eldurvult az érzelmektől. Szavakat keresett az elméjében, hogy leírhassa, milyennek látja őt, de mindegyiket túl kevésnek találta ahhoz, hogy kifejezhessék mindazt a fényt, és szépséget, amit ő hozott kongó, üres lelkébe, amit Xavier gonoszsága teljesen kibelezett.

„Mondd el. Tudnom kell.”

„Arra nincsenek megfelelő szavak, hogy elmagyarázzak egy csodát, de megteszem, ami tőlem telik. Kemény, erős és képzett vagy. Gyengéd. Kedves. Együttérző. Vad, félelmetes és vasakaratú. Szexi. Lágy. Gyönyörű. Rejtélyes. Finom és nagyszerű. Ez mind te vagy. Nekem maga a csoda. Egy felmérhetetlen értékű ajándék.”

Szempillái leereszkedtek, hogy elrejtsék a tekintetét. A kísértő szája ígéret volt, puha és túlságosan ellenállhatatlan. Ez csak egy álom volt, semmi más, de az ő álma volt, és az első hosszú idő óta, azóta, mióta elárulta a húgát. Hirtelen megrémült, habozni kezdett. Lehet, hogy Xavier téveszti meg vele? Most elárulta az egyetlen nőt, aki a szívét és a lelkét tartotta?

„Nem!”

A meleg méz áradt ismét felé, elkeveredett a testében. A szíve megugrott, egy pillanatra kiesett az összhangból a Föld szívverésével. Fájdalom csapódott belé minden irányból, a lélegzetét figyelte, hogy képes maradjon gondolkodni, hogy megmaradjon a józan esze. Azt gondolta, hogy sikolt, pedig egykedvű és mozdulatlan volt, de már jobban tudott koncentrálni a föld természetes ritmusára, és próbálta hagyni a szívverésének, hogy bizonyos távolságra tolhassa a fájdalmat, ahol már el tudta volna viselni. Volt egy pillanat, amikor sem lélegezni, sem gondolkodni nem tudott. Lehetetlen volt ilyen fájdalomban élni.

„Ne hagyj el!”

Pánik volt a hangjában.

Még soha nem hallotta Ivoryt máshogy megszólalni, csak hűvösen, önuralommal. A hangjából most áradó rémület megkeményítette.

Rájött, hogy elsodródik tőle, az illatától, a tapintásától, elhatárolja magát tőle, hogy megakadályozza, hogy Xavier felfedezze őt, de a lánynak akkora szüksége volt rá, amilyet még soha nem érzett. Megsebesült. Hirtelen sok minden eszébe jutott. Rettenetesen megsérült. Nem érezte úgy, hogy túl sok erő maradt benne, de ami volt, azt szívesen nekiadja.

„Ivory?”

„Itt vagyok Razvan, itt vagyok veled. Benned. Szorosan tartalak, a szívem a tiéd, a lelkem is a tied. Ne hagyj el! Add a szavad! Nem számít milyen rettenetes, add a becsületszavad, hogy velem maradsz!”

„Ha szükséged van rám.”

„Mindig szükségem lesz rád.”

Alig tudta elhinni azt a tiszta becsületességet a hangjában. Tényleg szüksége van rá? Ha valóban szüksége lenne rá, nem számítana milyen rettenetesek a körülmények, milyen nehéz maradnia, soha nem hagyná el.

„Mindig veled leszek Ivory, amíg ez rajtam áll.”

A hangja ismét közelebb jött, gyengédsége, melege beszivárgott hideg csontvelőjébe, lénye magjába, és belülről kifelé kezdte felmelegíteni.

„Pihenj most fél ku kuuluaak sívam belső. (kedvesem) Nyerj erőt, de tarts szorosan, és maradj itt értem.”

Nem volt az kis feladat, amit elvárt tőle. Hagyta a fájdalomnak, hogy átmossa, felfalja őt, felolvadt benne, a részévé vált. Ez volt az egyetlen módszere a túlélésre.

Mert a lány azt akarta. És ő elfogadta. Életben marad érte.

Mire ismét feleszmélt, ismét meghatározhatatlan idő telt el. Mint minden Kárpáti, ő is érezte a nappalok és az éjszakák közti különbséget, még mélyen a föld alatt is tudta, hogy éjszaka van, a telihold világít magasan a feje fölött.

Egy hang ébresztette fel. Megidézte. A hangok az ősi nyelven emelkedtek és halkultak, a gyógyító kántálást hallotta, két férfi és egy nő énekelték, a dal felemelkedett az éjszakai égre, és le a föld mélyére, hogy rátaláljon vacokba rejtett, összetört testére, körülfogja azt, erőt és gyógyító hatalmat nyújtva neki.

Megérezte egy hím izzó, fehér energiájának jelenlétét, ami elmerült benne, keresztülhaladt rajta, összeforrasztotta azt, amit kettészakítottak.

Éles fájdalom tört át a testén, hallotta saját elkínzott, gyötrelmes kiáltását. Ivory sírása felelt rá visszhangként, az ő hangja rezonált szenvedésére. Megpróbált megmozdulni, hogy odajusson hozzá, de gyengéd kezei megállították.

„Nem szabad mozognod. Nagyon nyugodtan kell maradnod, vagy felszakítod azokat a kis javításokat is, amiket már megcsináltunk.”

„Ivory?”

Felismerte a gyógyító hangját.

„Először őt mentsd meg. Hallottam a gyötrelmét.”

„Mert összeolvadt veled, itt tart ezen a földön, és érzi azt, amit te érzel. Ne mozogj, ne hagyd magad elmerülni, szorosan tartsd őt.”

Gregori visszatért a saját testébe, ami kilengett a fáradtságtól. Apró vércseppek gyöngyöztek a bőrén, és valósággal lerogyott Mikhail mellé, arra is képtelen volt, hogy egyenesen tartsa magát a gyógyító ülés után.

– Hogy lehetnek életben? – kérdezte a herceget. – Ez egyszerűen lehetetlen, mégis életben vannak. Minden éjjel eljövök hozzájuk, arra számítok, hogy holtan találom őket, de még mindig élnek. Hogyan maradnak fenn? Senki sem képes túlélni ekkora fájdalmat, és ez nem is az első alkalom, hogy ilyen gyötrelmet elviselnek. – Kinyitotta a szemét, és felnézett a barátjára. – Nehéz látnom és éreznem azt a kimondhatatlan kínt, ami mindkettőjüket gyötri.

Mikhail gyengéden a vállára fektette a kezét. Egy akkora kaliberű gyógyító, mint Gregori, nem létezhetett együttérzés nélkül.

Minden alkalommal, ahányszor csak lehullatta magáról a testét, és csatlakozott a párhoz, hogy felgyorsítsa azoknak az iszonyú, halálos sebeknek a gyógyulását, érezte mit tettek.

– Megmented az életüket.

Gregori megrázta a fejét.

– Én csak a gyógyulás gyorsaságát segítem Mikhail. Van különbség. Ők ketten valami olyat csinálnak, amit még soha nem láttam ennyi év gyógyítói tapasztalat ellenére sem egyetlen Kárpátitól sem, legyen az férfi vagy nő. Hidd el nekem, pusztán kizárólag rajtuk múlik, hogy életben maradnak-e vagy sem.

Mikhail hangja megnyugtató volt.

– Vedd a vérem, hogy felélesszen, aztán pedig menj haza Savannah-hoz, és hagyd, hogy lecsillapítson. Éjszakáról éjszakára kitenni magad a haldoklásuknak, felőröl téged. Nem folytathatod ezt pihenés nélkül.

– Amíg ők folytatják, én is. – Gregori fáradt arccal felnézett apósára. – A teste tulajdonképpen újraszövi magát. A hat lándzsasebből háromnak, a puszta vérveszteséggel együtt meg kellett volna ölnie, de valahogyan maga a föld rakja őket újra össze.

– A véreddel és a figyelmeddel együtt.

Gregori megrázta a fejét.

– Nem értem azt, amit látok, amikor megpróbálom gyógyítani őket. Olyan ez, mintha a testük egy része ásványokba lenne burkolva, keményekbe, járhatatlanokba, és nekem minden éjjel csak egyetlen részhez van hozzáférésem. Néhány éjszakán keresztül ugyanaz a rész. Egy karba, vagy lábba tudok csak belépni, de a szervezetük többi része le van zárva előlem.

– Nem értem.

Gregori összehúzta a szemöldökét, és megdörzsölte az állát.

– Általában, amikor gyógyítok, könnyedén be tudom járni az egész testet, belépek a véráramba, átmegyek bármelyik szerven, de amikor belépek Razvanba vagy Ivoryba, csak a testük egy kis része hozzáférhető. És ez néhány éjszakánként változik.

– Mi okozhatja ezt? – töprengett Mikhail.

– Nem tudom, de nagyon szeretném megtudni. A föld mindig is segítette a gyógyulást. Amikor sebesültek vagy fáradtak vagyunk, megfiatalít bennünket, de mindig egy gyógyító szellemét használtuk, hogy belépjen a testünkbe és megjavítsa azt belülről kifelé. Valami javítja a testüket, valami, ami nem én vagyok. Úgy tűnik, hogy ez egy lassú folyamat, de egyúttal ez tartja őket életben. Azt hiszem, Ivoryt meg tudtuk volna menteni, de ő úgy döntött, hogy összeköti Razvannal a sorsát. Teljesen összeolvadt vele, és bárhol is van rajta az a burok, Ivoryn is ott van.

– Valamiféle varázslat? Amit esetleg Xavier találhatott ki?

Gregori ismét megcsóválta a fejét.

– Nincs jelen a gonosz fertőzése. Én inkább ősi szagát érzek a dolognak, mintha felkeltettek volna valamit, még a mi időnk előttről, és az működik is, megmenti őket. És ismersz engem, nem bízok meg olyan dolgokban, amikkel még soha nem találkoztunk. Mi olyan nép vagyunk, akik sokat láttak az időből.

– Igaz – mondta Mikhail –, de nem mindent.

– Értenem kell, hogyan működnek a dolgok. Szeretnék beszélni Syndillel. Ő tisztítja meg a számunkra a talajt, szoros kapcsolata van a földdel. Ilyet én még soha nem láttam, és nem értem, hogy maradnak életben, azt meg főleg nem, hogy mitől gyógyulnak. Arra sincs magyarázatom, hogy hogyan és miért osztják fel a testüket. Ő talán el tudja mondani nekem.

Mikhail összeráncolta a szemöldökét.

– Nem akarom, hogy érezze azt az agóniát, amit átélnek. Elég nehéz ez nekünk, kettőnknek is.

– Lehet, hogy beszélhetne a földhöz és hallhatná a választ is. Talán ha érteném, több támogatást nyújthatnék nekik, vagy csökkenthetném a fájdalmaikat valamilyen módon.

– Beszélni fogok vele – egyezett bele vonakodva Mikhail. – Natalya és Lara is idegesek, segíteni szeretnének, de megkértem őket, hogy tartsák távol magukat, amíg biztosak lehetünk benne, hogy Razvan és Ivory életben marad.

– Nekem nincs kétségem felőle, hogy élni fognak Mikhail – mondta Gregori – csak azt nem tudom, hogyan.

– Emlékezz, Ivory ezelőtt megtette már ezt egyszer sajátmagával. És az sem volt, aki a lelkét tartotta volna biztonságban, ahogyan most ő tartja Razvanét.

– Több száz évig kellett a földben lennie – mondta Gregori –, a teste nem forrt össze tökéletesen. Próbáltam enyhíteni a külső és a belső hegeket – futtatta végig a haján a két kezét fáradt mozdulattal –, nagy gondot fordított rá, vagy talán ez a Földanya győződött meg róla alaposan, de lehetnek gyerekei. Ez az egyik olyan terület, ahol nem találtam semmiféle hegesedést, pedig bizonyítékot találtam rá, hogy a méhén keresztül is kettéhasították.

Egy pillanatig a levegő recsegett körülöttük az elektromosságtól, de aztán Mikhail vett egy mély lélegzetet, és lecsillapította magát.

– Nem vagyok képes belátni, hogy a fivérei hogyan dönthettek úgy, hogy feladják a lelküket, amikor nagyon is jól ismerték mind a vámpírokat, mind pedig Xaviert, akik kitervelték, hogy megölik őt.

– Dravent hibáztatták.

– Ez csak egy mentség volt, te is tudod. Mindegyikünk együtt él bánatokkal, veszteségekkel, árulással. Nem voltak a vég közelében, tudatos döntést hoztak. Gondosan szövetségbe fogták a vámpírokat egy ellenünk irányuló harcra, századokat töltöttek tervezéssel, még több időt a végrehajtással. Szintén szövetkeztek a legnagyobb ellenségünkkel, azzal a Varázslóval, aki a vámpírok kezére adta Ivoryt.

– Meg fogjuk tudni, hogy mi is történt valójában, amint Ivory úgy dönt, hogy elmondja. – Gregori nyújtózkodott egyet, és megpróbált felállni. Megszédült a vérhiánytól, így kénytelen volt visszaereszkedni. – Addig pedig csak annyit tehetünk, hogy megtartjuk ezeket az üléseket és segítünk életben maradni a párnak.

– Ők lehetnek Xavier megsemmisítésének a kulcsai.

– Azt hiszem, igazad lehet Mikhail.

A herceg felajánlotta a csuklóját a vejének.

– Vedd, amit szabadon ajánlok. És addig is Gregori, odafigyelsz arra, amit mondok. Hazamész Savannah-hoz és pihensz. Már küldtem neki egy üzenetet, hogy úton vagy. Megkértem Syndilt is, hogy ott találkozzon veled.

– Üzentél Savannah-nak? – meredt dühösen a hercegre Gregori – Akkor ott fog sürgölődni körülöttem, pedig te is tudod, hogy sok pihenésre lenne szüksége, hiszen ikrekkel terhes.

– Arra is szüksége van, hogy úgy érezhesse, hogy segít az életpárjának. Menj haza és pihenj. Te magad mondtad, ezek ketten életben fognak maradni. Talán ha beszélsz Syndillel, ő megtalálja a módját, hogy még jobban feldúsíthassuk a talajt, hogy csökkentsük a szenvedéseiket.

Gregori elindult hazafelé, sikerült elkerülnie a két nőt és az életpárjaikat, akik arra vártak, hogy beszélhessenek Mikhaillal. Nem akarta ő nyugtatgatni őket, hogy Razvan és Ivory életben maradnak. Hitte, hogy így lesz, de nem értette hogyan, hiszen alig maradtak működőképesek attól a tengernyi fájdalomtól, ami átjárta őt is, ahányszor csak megérintette őket. Nem tudott beszélni azzal a két nővel, nem tudott nekik válaszolni a kérdéseikre, talán még mindig meglehet, hogy Razvan már túl messzire ment. A pár fájdalma után nem akarta volna érezni még egy húg vagy egy lány szenvedését is, egy szerettük miatt.

Savannah már az ajtóban várta, szép arca mosolygott, ahogy üdvözölte, szemei úgy tele voltak együttérzéssel, hogy egy pillanatra sírni szeretett volna az örömtől, hogy megadatott neki egy ilyen csoda. De csak némán a karjaiba húzta, és magához ölelte.

Savannah betessékelte.

– Fáradtnak látszol.

– Fáradt vagyok.

Savannah próbált nem ideges lenni. Gregori soha nem ismerte be, hogy fáradt, de az a pár, akit annyira szétszaggattak és összevagdaltak, bátran harcolt, amikor bárki más úgy döntött volna, hogy továbbmegy a következő életbe, de ezzel gyógyítóként Gregorit is óriási feladat elé állították. Érezte ezt ő is, mint az életpárja.

Tisztelte azt a párt, akik annyira vágytak, annyira akartak életben maradni, így Gregorinak az volt a kötelessége, hogy megszüntesse a szenvedésüket.

Savannah köré fonta a karjait, a fejét lehajtotta a mellkasára. Gregori végigsimított a haján.

– Hogy viselkednek ma este a lányok?

– Sokat rúgnak. Nem hiszem, hogy túl sokat fognak még várni.

– Talán beszélnem kellene velük – javasolta Gregori. – Még nem jött el az idejük. Csak túl nyughatatlanok, hogy ott maradjanak, ahol biztonságban vannak.

Savannah felnevetett, boldogan, fényesen, rögtön eloszlatva ezzel feszültsége egy részét.

– Nem hiszem, hogy megint beszélned kellene velük. Mindig olyan komolynak és mogorvának hangzol, és a kisebbik egy lázadó. Bárhogy is rendelkezel, épp az ellenkezőjét csinálja. – Némi rosszindulat volt a pillantásában, ahogy felnézett rá. – Van egy olyan érzésem, hogy rád fog hasonlítani.

– Ne mondd ezt. Én nagyon rossz gyerek voltam. – Savannah ismét nevetett, és Gregori azon kapta magát, hogy ő is elmosolyodik. Végigcsókolta életpárja orrát. – Mondtam már, hogy őrülten szerelmes vagyok beléd?

– Nem mostanában.

– Pedig így van. Csak még nem bocsátottam meg neked az ikreket, pláne, hogy lányok lettek, de annyira szerelmes vagyok beléd, hogy néha nem tudok tisztán gondolkodni.

A mosoly elhalványult Savannah arcán.

– Ahányszor csak lemegyünk a földbe, mindig azon aggódom, hogy a mikrobák talán megint megtámadják a kicsiket. És Lara kimerült. – Xavier megtalálta a módját, hogy extremofilokat használjon fel arra, hogy megtámadják a Kárpáti nőket és a magzataikat, és nagyon hatékonyan csökkentette így a Kárpáti népességet több száz éven át, így kerültek a kihalás szélére. A terhes nők rettegtek, hogy elveszítik a babáikat, és Larát, Razvan lányát nem lehetett teljesen átváltoztatni Kárpátivá, mert az extremofilok megérezték, ha Kárpátiak kutattak utánuk, de nem ismerték fel Larát, aki részben Varázsló volt. – Minden este megvizsgálja a terhes nőket, és még mindig akad újrafertőzés. Annak ellenére, hogy a férfiakat is szűri, nem tartana sokáig a teljes újrafertőződés. És át kell őt változtatni hamarosan. Egyikük sem panaszkodik ugyan, de nagyon nehéz lehet ez Nicolasnak.

Gregori ujjai Savannah nyakára telepedtek a tarkója alatt.

– Évei vannak, mielőtt komolyabb bajban lesz, de igen, nehéz az életpárjának. És ha teherbe esik… – Elhallgatott egy kis sóhajjal. – Remélem Razvan és Ivory adnak válaszokat.

– Hogyan adhatnának?

– Nem tudom, de gondolj apádra. Túl nyugodt, túl magabiztos volt, hogy Razvan nem fogja beledöfni a tőrt a torkába.

– Bízik a saját készségeiben Gregori.

– Az igaz, de az életével kapcsolatosan sokkal óvatosabbnak kéne lennie. Mégis, ez több annál. Megbízott Razvanban, pedig erre semmiféle oka sem volt.

– Te sem tudhatsz mindent Gregori – mondta Savannah gyengéden.

A borongós ezüst tekintet végigsiklott rajta.

– Pedig kellene, ha apádról van szó. Ő a legnagyobb felelősségem. Nélküle a fajunk elenyészne, mint ahogyan sok más faj eltűnt. – Kitárta az ujjait életpárja gömbölyű hasán, ahol a gyerekeit őrizte a méhében. – Meg kell védenünk az örökségünket Savannah.

– Azt tesszük – válaszolta, és nekidőlt.

Gregori felemelte a fejét.

– Látogatóink jönnek. Megmentették a lányainkat az apjuk egy újabb kiselőadásától.

Savannah nevetése megmelengette. Átkarolta a férfit.

– Nagyon hálásak a látogatóinknak, különösen a kisebb. Azt a jelet küldte vissza, hogy megforgatja a szemeit.

Az ezüst szemek gyanakvó pillantást vetettek rá.

– Nem bátorítod őket, ugye? Azt hittem, nem kell foglalkoznom a viselkedésükkel még legalább húsz évig.

– Azt gondolja, hogy nagyon parancsolgató vagy.

– Parancsolgató vagyok, mert tudom, mi a legjobb neki.

Savannah ismét nevetett.

– Még meg sem született, és már vitatkozol vele.

Gregori fújt egy nagyot, mint egy olyan férfi, akit felbosszant még meg sem született gyermeke makacssága, de ujjai szeretően, gyengéden érintették Savannah hasát. Életpárja rásimította ujjait az övére, és csak csendben álltak egy pillanatig, élvezték lányaik jelenlétét, beburkolták őket szeretettel.

Számítottak a kopogásra az ajtón. Gregori kinyitotta Syndilnek és az életpárjának, Baracknak. Ők ketten soha nem voltak egymástól messze, ezt már megfigyelte.

Üdvözölte mindkettejüket a kárpáti köszönéssel.

– Pesäsz jeläbam ainaak. (Sokáig maradj a fényben.)

Syndil és Barack viszonozták, majd beléptek a házba.

– Hogy érzed magad Savannah? – kérdezte Syndil.

– Nagyon terhesnek – válaszolt egy apró mosollyal –, ha még egy kicsit nagyobb leszek, ki fogok pukkadni.

– Remekül, ahhoz képest, hogy ikrek – mondta Gregori. – Természetes, hogy több helyet foglalnak el ketten.

– Gondosan felügyel engem, hogy biztos lehessen benne, hogy a babák megfelelően fejlődnek – magyarázta Savannah.

Közelebb hajolt, hogy arcon csókolja Barackot, figyelmen kívül hagyva Gregori összevont szemöldökeit.

„Semmi szükség rá, hogy csókolgasd.”

Savannah ismét nevetett, és odadörzsölte az arcát Gregori vállához.

– Gregori üzent, hogy beszélni szeretnél velem.

Gregori intett neki, hogy foglaljanak helyet. Barack is lesüllyedt életpárja mellé, és megfogta a kezét.

– Biztos vagyok benne, hogy hallottad a híreket, hogy Razvan elmenekült Xavier fogságából, és Ivory Malinov is élve került elő. Te nem a Kárpátik hegyei között nevelkedtél, így nem tudhatod a pletykákat róluk, de legyen elég annyi, hogy nagy megdöbbenést okozott mindenkinek, amikor kiderült, hogy minden, amit róluk gondoltunk, teljesen hibás.

Syndil összefűzte az ujjait Barackéval. Gregorit mindig meglepte, amikor látta ezt a nőt, hogy valaki, aki ekkora hatalmat birtokol, hogy lehet ennyire félénk és szerény. Ahová lépett, új élet sarjadt a nyomában. Táncolt, énekelt, és a mérgezett földnek visszaadta az egészségét. Véletlenül értesültek a tudásáról, a herceg akadt rá egy vámpírméreg által elpusztított csatatérre, amit tökéletesen meggyógyított.

Syndil olyan szelíd és hallgatag volt, hogy soha senki nem értesült volna a képességeiről, ha Mikhail nem a saját szemével látja a csodát.

Syndil bólintott, és egy hajszállal közelebb húzódott Barackhoz. A férfi közelebb csúszott hozzá, és átkarolta a vállát.

Gregori felsóhajtott.

– Nincs jogom ahhoz, hogy ezt kérjem tőled. Kockázatos lehet.

Barack összeráncolta a szemöldökét.

– A pár találkozott egy mestervámpírral, és harcba szálltak vele, hogy megmentsenek egy családot. Míg Razvannak alig, de mondhatni egyáltalán nincs harci tapasztalata, addig Ivory rendkívüli harcos. Együtt sikerült megsebezniük a vámpírt és megfutamítaniuk, de a testük nagy árat fizetett érte.

– Tudod, hogy segítenélek – mondta lágy, már-már muzsikaszerű hangján Syndil –, de nem vagyok gyógyító.

– Ezzel a kijelentéssel nem értek egyet Syndil – dőlt előre Gregori. – Hallod, ahogy beszél hozzád, hallod a sikolyát, ha megsebesítik, és képes vagy meggyógyítani minden sérülését.

– Az más – legyintett Syndil. – Nem is hasonlítható egy sebesült Kárpáti gyógyításához.

– Én nem vagyok képes arra, amit te csinálsz – mondta Gregori –, csak hallom anyánkat, ha beszél hozzám. Ami ezzel a párral történik, azt pedig nem értem, pedig próbáltam. Hallottam suttogni Földanyát, de nem értem, amit mond. Szenvednek. Haldoklanak. Mindketten. – Lehajtotta a fejét, és nyugtalanul végigsiklatta mindkét kezét a haján. – Segítek nekik, igen, de végtelenül lassan, ahányszor eljön az éjszaka és elmegyek hozzájuk, mindig érzem elmondhatatlan fájdalmukat.

– Mit kellene csinálnia Syndilnek? – kérdezte Barack.

Gregori megrázta a fejét. Savannah leült a széke karfájára, köréje fonta a karjait, ujjai a hajába csúsztak, hogy csillapítsa egy kicsit.

– Csak mondd el nekik Gregori. Hagyd, hogy ők döntsenek.

– Soha nem láttam még csak hasonlót sem ahhoz, ami történik. Razvan testét feldarabolták. Szó szerint. Az egyik karját több darabra is. Hat dárda ütötte seb volt rajta, ebből három végzetes. Iszonyúak voltak a sebei. Leszeltek belőle egészen csontig hatoló darabokat. De volt ahol a csontot vágták át. A vérveszteség minden mértéket felülmúlt. Ahelyett, hogy ellátta volna a sebeit, Ivorynak segített a csatában.

Barack felegyenesedett.

– És életben maradt?

– Eddig igen. De nem tudom, hogyan. Ivorynak szintén rengeteg sebe volt, és mégis sikerült vele valahogyan összeolvadnia. Ezt sem tudom hogyan. Két különálló test, de a szívük egyként üt, az elméjük egy. És nem csak ennyi megválaszolatlan kérdés van. Ha hozzáférek a karjához, a teste többi részét ásványi anyagok burkolják be egészen, mintha magának a Földnek a részét képezné. Amikor belépek a testükbe, hallom suttogni a Földet. Hallom a szívverése ritmusát, de nem értem, hogy mit mond nekik. Lehetséges lenne ez? Gyógyíthatja őket a Földanya? Nem csak megfiatalítja őket?

Syndil csendes maradt, alaposan megforgatta a szavait az elméjében. Barack sem mondott semmit, arra várt, hogy az életpárja adjon tanácsot. Ez az ő szakterülete, az ő birodalma volt, és ő végtelenül büszke volt rá. Nem sokkolta már, hogy a csendes kis Syndil tanácsait kéri az összes Kárpáti, és a herceg és Gregori is gyakran kikérik a véleményét.

– Azt hiszem, hogy igen. Kapcsolatban vagyunk úgy a Földdel, mint az egész univerzummal. Ezért vagyunk képesek elmozdítani őt, és villámot lehívni. Ezért fiatalodik meg a testünk a talajban. Ha ennek a párnak valahogyan mélyebb összeköttetése van vele, ha Földanya a gyermekének tartja egyiküket, vagy mindkettejüket, a testük talán kissé eltér a miénktől.

Gregori összeráncolta a szemöldökét.

– Mindannyian a Földanya gyermekei vagyunk.

Syndil megrázta a fejét.

– De nem ugyanúgy. A Föld él. Van szívverése, ritmusa, pulzusa. Suttog, kiabál és sikolt. Gyermekeiként üdvözöl minket, amikor hajnalban hazatérünk hozzá, de ha egyiküket saját, biológiai gyermekeként fogadta el – nem tudok erre más, alkalmasabb kifejezést találni –, akkor a létező leggazdagabb talajt fogja eljuttatni hozzájuk, és magához hív minden gyógyító elemet. Ki tudhatja mire képes valakiért, akit saját gyermekének ismer fel?

Gregori arcán ott maradtak a gond redői, miközben hátradőlt.

– Miért választana egy Kárpátit?

Syndil nyugodtan és derűsen rámosolygott, megmelengette, beburkolta hiúságának teljes hiánya.

– Úgy gondolom, hogy a körülményeknek kellett egészen rendkívülieknek lenniük.

Savannah közelebb hajolt.

– Tudsz segíteni neki? Tudnád táplálni a talajt, ahol lábadoznak, segítenél megtartani a gazdagságát, hogy felgyorsítsa a gyógyulást?

Gregori a szájához húzta az ujjait és megcsókolta. Nem vitte rá a lélek, hogy megkérdezze. Bárki, aki megközelíti azt a területet, érezte a haldoklást, ami a párból áradt, és azt kérni egy nőtől, hogy részesedjen ebből az érzésből, majdnem több volt, amit képes volt megtenni, de ha nem tud segíteni, akkor évekbe telhet, mire felgyógyulnak a halálos sebekből.

Mielőtt válaszolsz Syndil – most Barackot kereste meg a pillantása, életpár az életpárét –, vannak dolgok, amiket tudnod kell. A fájdalom, amit elszenvednek, elképzelhetetlenebb mindennél, amit eddig tapasztaltam, a csaták és gyógyítások évszázadai alatt. Ha nagy benned az empátia, nem tudsz odamenni anélkül, hogy hatással lennének rád. Még akkor is, ha nem érinted meg őket, csak belépsz a területre, kellemetlen tapasztalat. Nincsenek rá szavaim, hogy leírjam azt a szenvedést.

– És mégis élnek – mondta Barack.

– Látszólag lehetetlen, amit csinálnak – mondta Gregori. – De mégis folytatják. – A tekintete tűnődve járt Syndilen. – Nem kérem tőled ezt könnyen. Nem akarom, hogy kapcsolódj hozzájuk vagy, hogy segíts nekem gyógyítani őket, mert a testüket megosztani velük most nagyon gyötrelmes feladat.

Még amikor a Kárpátiak alvásából ébredt is fel, az ébredése első pillanatában elárasztotta a kín, fájdalom árja mosta át a testét, minden szervnél, a testükön lévő minden egyes tátongó, iszonyú lyuknál, mintha valahol mélyen megosztaná a párral, amit Ivory és Razvan átél a föld alatt. Tudta, hogy ez csak egy éber rémálom, ami éjszaka éjszaka után, minden egyes felemelkedéskor meglepte.

– Én nem tudok úgy gyógyítani másokat, mint te Gregori, de ha a földnek segítségre van szüksége abban, hogy helyreállítsam benne az ásványokat, vagy bármilyen egyéb részecskét, amire szükségük lehet, azt meg tudom és meg is fogom tenni. Azt kívánom, bárcsak többet is tudnék tenni, de csak ez az egy tehetségem van.

– És arra az egy tehetségre óriási szükségünk is van. Szükséged lesz mások segítségére? Tudom, hogy Natalya, Lara és a kis Skyler, segítenek neked megújítani a földet, amiben az asszonyaink fekszenek.

Megint ott volt az az apró szemöldökráncolás az arcán, amit nem tudott távol tartani onnan.

Ha belegondolt, hogy Skylert, aki még olyan fiatal, és Larát, aki már így is jóval többet adott, mint kellett volna, ki kell tennie egy ilyen tartós fájdalomnak, az csak tovább növelte gondjait. És Natalya…

Felsóhajtott. Amint a testvére közelébe jutna, megérintené őt, hiába is próbálnák óvni ettől. A nő végtelenül konok volt és imádta a bátyját. Ha Syndilnek szüksége van a többi nőre, akkor más lehetőség után kell néznie, amivel felgyorsíthatja a gyógyulásukat.

– Magam beszélek velük Gregori – ajánlkozott Syndil –, biztosan a többiek is szeretnék látni, mit csinál a Föld, hogy segítse őket. Talán soha nem nyílik rá alkalmam többé.

– Ez egyedülálló – értett egyet Gregori. – Köszönöm.

Syndil rámosolygott, és Savannah felé fordította a figyelmét. Jó barátok lettek az utóbbi néhány hétben, amikor együtt harcolt Savannah-al, hogy életben tartsák meg sem született gyermekeit.

– És ténylegesen hogy érzed magad?

– Kimerültnek, de nagyon boldognak – mondta Savannah. – Már nem tart sokáig, pedig Gregori minden este beszél velük, hogy meggyőzze őket, maradjanak a biztonságos környezetben, ameddig csak lehetséges. Azt akarjuk, hogy teljesen kifejlődjenek, és a súlyuk is gyarapodjon, amennyire az csak lehetséges. Még a méhen kívül is megtámadhatják őket a mikrobák.

– Remélem, hogy tudunk segíteni Ivorynak és Razvannak, hogy felemelkedhessenek, még mielőtt megszületnének a kicsik – mondta Gregori. – Azt hiszem, rengeteget segíthetnének nekünk, és jobb esélyeket adhatnának a gyerekeinknek.

Syndil hátradőlt.

– Nem lehet kérdéses, mindenkinek szüksége van a segítségükre. Hát nem furcsa, hogy a végén sohasem az egyén, hanem mindig a közösség, mindannyiunk közös munkája hozza a legjobb eredményt?

– Úgy tűnik, igazad van Syndil – értett egyet Gregori.