BIRODALOM

Th’oro tanyája messze esett minden forgalmas útvonaltól, viszont túlságosan közel feküdt Laralienhez, amelyet már évtizedek óta mint Átkozott Földet emlegettek. A férfit és családját nem zavarta a rosszhírű szomszéd, s az sem, hogy ennek köszönhetően ritkán láttak idegent földjükön. Ha mégis, legtöbbször nem jelentett jót az érkezése.

Th’oro épp az öntözőrendszert javította, amikor meglátta a lovast. Már egész közel járt; ha a férfi nem merül el annyira a munkájában, hamarabb is észrevehette volna. A troll kiegyenesedett, letette szerszámait, és felvett egy kétélű csatabárdot. Ezt a fegyvert mindig magánál tartotta: bár az elf szellemkirályságtól nem kellett tartania, néha felbukkant egy-egy rabló. Az idegen nem látszott gazembernek. Bár messziről jöhetett, hiszen hátasa fáradtnak tűnt, fehér inge, barna kabátja és nadrágja kifogástalan volt. Könnyedén ugrott le a sullárról, és szakértő szemmel vizsgálta a csatornát.

- Kitűnő munka - mondta köszönés helyett. Ügyet sem vetve a csatabárdra, közelebb lépett és bemutatkozott. - Josep Hyrn vagyok.

Th’oro szemügyre vette az idegent, és nem tetszett neki, amit látott. A férfi ember volt, de nem ez zavarta a parasztot. A fickó ruhája gyűretlen volt, ő maga pedig túlságosan sima. Haja vékony szálú és rövid, csillogott az olajtól. Arca olyan sima volt, mintha még nem is kellett volna borotválkoznia. Th’oro önkéntelenül végigsimított saját arcán - borostájának durva sortéi sercegő hangot adtak. Hyrn merész ívelésű orra erőszakos természetre utalt, vékony szája pedig kegyetlenségre. Mindemellett mogyoróbarna szeme szándékolt kedvességgel pillantott a trollra, akárcsak egy kígyóé.

Th’oro nem szólt semmit, csak erősebben markolta fegyverét. Az ember azt hitte, a paraszt nem értette, amit mondott - amiben nem tévedett sokat, mivel finom, városias kiejtése valóban szokatlan volt a troll számára -, és megismételte a bemutatkozást.

- A nevem Josep Hyrn. Erdauinról jövök.

Th’oro általában nem kapcsolt gyorsan, de az Erdauin név megpendített benne valamit.

- A király embere vagy? - kérdezte, mire a férfi szeme összeszűkült.

- Jártak már itt előttem is?

A troll önkéntelenül oldalra fordította a féjét. Az öntözött földeken túl egy kis erdő húzódott. Th’oro azonnal megtalálta azt a három fát, amelyek tövében egy-egy sír nyugodott. Az utolsó egész friss volt, alig néhány hetes.

- Nem - fordította vissza a fejét. - Már évek óta nem jártak itt a király adószedői.

A troll látta Hyrn arcán, hogy egy szavát sem hiszi. Ennek ellenére nem akarta őt megcáfolni.

- Biztosan kimaradtál a nyilvántartásból. Esetleg a gyáva fickók az elf királyságban lakó szellemektől tartottak. - Th’oro nem szó semmit, így Hyrn folytatta: - Nyilván arról sem hallottál, hogy megváltozott az adózás rendje. Már három éve termények helyett pénzben kell megváltani az adót. Méghozzá jól csengő aranyakban.

Th’oro nem az a fajta troll volt, aki képes lett volna elrejteni érzéseit és gondolatait. Tekintete ismét elkalandozott az erdő felé, és tenyere szorosan rátapadt a csatabárd nyelére. Hyrn jól látta reakcióját, és helyesen is értelmezte, mégsem szólalt meg. Némán hagyta, hogy a troll küszködve megfogalmazza mondanivalóját.

- Nemigen jutunk mi itt aranyhoz. Néha jár erre egy házaló, annak eladjuk a felesleget, már ha van. Pénzt nem kapunk érte, csak árut. Olyat, amit mi nem tudunk megtermelni.

- Márpedig a királynak aranyra van szüksége. Meg kell fizetnetek azt a védelmet és gondoskodást, amelyet ő nyújt nektek.

A troll felhorkant. Erdauin a Mir hegység túloldalán volt, s még ott is át kellett vágni a sivatagon, ami napokig tartott még egy gyors suliárral is. A telepeseknek kezdettől egyedül kellett megoldani a problémáikat, Erdauin nem tudott mást biztosítani számukra, mint az emberi erőt. Kezdetben a hazafiúi lelkesedés elegendő volt arra, hogy biztosítsa Erdauin számára a létfontosságú gabonaszállítmányokat. Később az önkéntes adakozás kötelező adóvá silányult. Behajtására katonák jöttek át a hegységen, és velük együtt bürokraták is érkeztek. Erdauin a telepeket gyarmatként kezelte, amelynek nem lehet más feladata, mint az anyaország ellátása. Erősödő önállósági törekvéseik zavarba ejtették a királyt, aki meg akarta törni őket, és erre az adók szigorítását találta a legjobb eszköznek. Ezért kért mostanában aranyat: pontosan tudta, mennyire megszorongatja ezzel a leginkább cserekereskedelmen alapuló új gazdaságot. Th’oro agyán természetesen mindez nem futott át ilyen tisztán és világosan. A troll mindössze azt érezte, hogy kötelező adniuk, amiért cserébe nem kapnak semmit. Ráadásul bármennyire is tiszteli a törvényt, az most lehetetlen dolgot követel tőle.

- Nem tudok fizetni.. Még ha el is tudnám adni az összes terményemet, akkor sem kapnék annyit, amennyi elég lenne királyodnak.

- Menlor a te királyod is. Ha nem tudod kifizetni az adódat, elveszted a földed és a szabadságod is: adósrabszolgaként végzed. - Ebben a pillanatban mély, mégis egyértelműen nőies hang harsant a tanyaház felől. Hyrn arrafelé pillantott, és hozzátette: - És természetesen a családod is.

A troll ebben a pillanatban döntött arról, hogy az eddigiek mellé egy negyedik sír is kerül, ám Hyrn számított a támadásra Nem létezett olyan fizikai erő vagy fegyver, amely a troll csatabárdot megállíthatta volna, Th’oro mégis azt vette észre, hogy karja megáll a levegőben, és képtelen lesújtani az idegenre. A két hatalmas kéz remegett az erőfeszítéstől, de a fegyver csak lassan mozdult. Amikor Hyrn fejének magasságába ért, az ember könnyedén ellépett előle. Ezután a csatabárd mozgása felgyorsult, és belevágódott a földbe. Th’oro elengedte a nyelét - tudta, hiába próbálná meg újra. Hyrn, aki még mindig fogva tartotta a troll tekintetét, a fegyverre pillantott, aztán vissza a parasztra.

- Az erőszak nem old meg semmit. Még ha képes lennél is megölni, jönne helyettem más. Jobban tennéd, ha mozgósítanád minden tartalékodat, és felhajtanád a pénzt, amellyel királyomnak tartozol. Most körbejárom a tanyákat, de két nap múlva visszatérek. Ha kifizeted az adód, békén hagylak. Ha nem, a mirioni bányába viszlek benneteket.

A férfi felpattant lovára, és anélkül vágtatott el nyugat felé, hogy visszanézett volna. Ha megteszi, még sokáig láthatta volna a trollt, amint mozdulatlanul áll, s őt nézi, amíg egészen apróra zsugorodva el nem tűnik a látóhatáron. Akkor Th’oro felemelte csatabárdját, és lassan a ház felé ballagott. Útközben óvatosan átlépdelte az öntözőcsatorna árkait, pedig tudta, idén már biztosan nem veszi hasznukat. Amikor a házhoz ért, asszonya kinyitotta az ajtót, de vidám üdvözlése megakadt, ahogy megpillantotta férfi arcát. Th’oro olyan komor volt, amilyennek még sosem látta az együtt töltött hosszú évek során. A troll letette a fegyvert, és a padlás felé indult.

- Pakolj össze mindent, ami értékes és amire szükségünk lehet. Felesleges holmi ne legyen köztük, mert nem akarom túlterhelni a szekeret. Siess, két óra múlva indulni akarok.

Az asszony kérdezősködni akart, de a férfi már elindult felfelé a lépcsőn. Elkezdte lehordani a zsákokat, amelyekben gabona és más termények formájában szinte egész vagyonuk volt. Nem lehetett soknak nevezni, a telet éppen kihúzták volna vele. Mire lehordott mindent, párja is készen volt már. A szekér mellett állt, az ideges bivalyokat csitítgatta. Th’oro felsegítette asszonyát a szekérre, ő maga a bivalyok mellett ment. Csak akkor szólalt meg, amikor már földjük szélén jártak.

- Ma meglátogatott Menlor adószedője. Nem olyan volt, mint a korábbiak, vele nem bírtam. Két nap múlva visszajön, és el akar hurcolni minket a mírioni bányába. Ezt nem hagyhatom, de mégakadályozni sem tudom. El kell mennünk, ha szabadon akarunk élni.

- Értem - mondta az asszony. - Hová negyünk?

- Van egy barátom Arlionban, Jacith. Elf ugyan, de rendes férfi. Én csatlakozom a hozzám hasonlókhoz.

- Ezt nem teheted velem! - Az asszony hangja kétségbeesett volt, és rémült. Megpróbált leszállni a szekérről, hogy szemtől szembe beszélhessen párjával, ne csak annak széles hátát bámulja. Azonban elszédült a jármű mozgásától, és ráhuppant az egyik zsákra. Éles fájdalomkiáltást hallatott, mire Th’oro azonnal megállította a szekeret, Felmászott asszonya mellé, és gyöngéden lefektette. Hasára tette a kezét, érezte benne fia - meg volt győződve róla, hogy csakis fiú lehet a magzat - nyugtalan mocorgását.

- Nincs más választásunk, kedvesem - mondta, és megsimogatta a nő arcát.

- Nem akarom nélküled megszülni! Nem leszek rá képes!

- De igen, szerelmem. Jacithnál biztonságban leszel, s most ez a legfontosabb.

- De miért nem jössz te is velem?

Th’oro elkomorult. Az asszony zöldes árnyalatú bőrén hatalmas könnycseppek gördültek végig. Ahogy szipogott, orrlyukai kitágultak és összehúzódtak, ki-kivillantak emberujjnyi metszőfogai. Szorosan összefogott hajából kiszabadult néhány tincs, és kócosan rátapadtak homloka szarvképződményeire. A férfi elfordította a fejét. Asszonya még így, kisírt szemmel, felpuffadt arccal is olyan gyönyörű volt…

- El kell mennem - mondta hosszú szünet után. - Ha még valaha vissza akarunk térni, el kell mennem, és meg kell keresném azokat, akik ugyanúgy jártak, mint mi.

- És ha megtalálod őket? Mi lesz akkor, ha már összegyűltetek százan, ezren, tízezren… - Az asszony hangja elhalkult, mintha beszéd közben rájött volna: nem biztos, hogy hallani akarja a választ.

Th’oro - mintha csak érezte volna ezt - hallgatott. De a kimondatlan szó ott lebegett kettőjük között, és véres, árnyékot vetett rájuk.

Larinth egy dombon ült és Libertant nézte. Tekintetével megkereste a helyet, ahol egykor Tondo kocsmája állt. Itt ajánlották fel egykor Samaelnek a királyi koronát. Az épületet negyven évvel ezelőtt rombolták le, nem sokkal az öreg halála után. A gyorsan fejlődő város rendkívül értékes részén állt, és az örökösnek annyi pénzt ajánlottak, amennyit nem tudott visszautasítani. Larinth most úgy érezte, minden akkori vágyuk úgy omlott össze, mint az az ósdi épület. Larinth elf volt, ezért egészen másképp érzékelte a múló időt, mint a többi, rövid életű faj tagjai. Hosszabb ideig élt, mint bármelyikük, és tapasztalatai számos embergenerációt öleltek fel. Larinth általában élvezte ezt, hiszen így felülemelkedhetett a most bizonytalanságain, kívülállóként szemlélhette, hogyan kapálóznak az emberek a történelem szélesen hömpölygő folyamában. Most mégis jobb szerette volna, ha nem kell látnia annak romlását, amit évtizedekkel korábban társaival együtt ő hozott létre. Annak idején azért alapították a libertani, majd az erdauini királyságot, hogy megmentsék a leigázástól szeretett földjüket. Elkeserítő volt látni, hogy Erdauin most maga tart leigázva másokat. A férfi tudta, hogy ebben már nem akar részt venni. Felállt, és elindult a város felé. Mozgása ugyanolyan gyors és kecses volt, mint száz évvel ezelőtt, de a könnyedség látszat volt csupán. A kapuhoz érve nagy tisztelettel üdvözölte az őrség kapitánya, hiszen még mindig a királyi tanács tagja volt, bár ez évek óta nem volt több hangzatos címnél. Menlor szinte soha nem hívta össze őket, s ha mégis, nem volt kíváncsi a véleményükre, csupán döntéseit közölte. Larinth most mégis élni akart tisztsége ősi jogával: tanácsot akart adni a királynak, még ha az nem is veszi szívesen. A királyi rezidencia arrafelé helyezkedett el, ahol annak idején a helytartói palota, de természetesen sokkal nagyobb területet foglalt el. Még nem fejezték be teljesen, a hatalmas park gyeptégláit csak most rakták a helyükre, és néhány kertész szekéren hozatott öreg fákat ültetett el. Az elf ennek láttán megtorpant, hiszen szinte hallotta a növények segélykiáltásait. A vén fák többsége nem fogja túlélni a szállítást: hiába gondozzák, új helyükön nem fognak ismét életre kelni. Larinth csak annyit tehetett értük, hogy varázslattal megerősítette őket, átsegítette a növényeket az átültetés okozta sokkon. Magát az épületet már teljesen befejezték, s bár az építész tagadta volna, nagyon hasonlított az alanori királyi palotához. Talán egy kicsit nagyobb volt, és természetesen hiányoztak róla a fekete griff szobrok. Larinth olyan magabiztosan lépett be, és haladt végig a folyosókon a trónterem felé, hogy az őrök és maga az udvarmester is azt hitte, hívatta a király. Az utóbbi csak akkor döbbent rá tévedésére, amikor a király elé lépve látta arcán a meglepetést. Ekkor ki akarta tuszkolni az elfet, de Larinth nem hagyta magát, és Menlor is intett: maradhat a betolakodó.

A királyon kívül még ketten voltak a teremben. Josep Hyrn néhány lépéssel a király előtt állt, és éppen magyarázott valamit, amikor Larinth megjelent. A trónszék magas támlájának egy lány támaszkodott. Öltözéke nem tükrözte az éppen aktuális divatot, annál sokkal szemérmetlenebb volt. Nadrágja, szorosan csípőjére és fenekére tapadt, de combjánál kibővült, és olyan átlátszó lett, hogy lábának minden részlete pontosan kirajzolódott. A bokánál arany pántok fogták össze az anyagot, amelyek úgy néztek ki, mint egy pár vastag bilincs. A ruha felső része csak egy arannyal hímzett, drágakövekkel kirakott melltartó volt. A lány arca azonban a csábító ruháról is elvonta a figyelmet. Mézszőke hajának egy része fonott koszorúként ölelte körbe a fejét, a többi szabadon omlott le a hátára. Bőre tiszta volt és világosbarna, festetlen. Magas homloka alól óriási sötétbarna szemek pillantottak kíváncsian Larinthra. Az elf akaratlanul is megbámulta őt, de a lányon nem látszott, hogy észreveszi, mennyire tetszik a férfinak.

- Még sosem láttad Almirát, igaz? - Menlor hangja kizökkentette Larinthot, s eszébe juttatta, miért is jött ide.

Közelebb lépest a trónhoz, és mélyen meghajolt.

- Még nem volt szerencsém a hölgyhöz.

Amikor kiegyenesedett, látta, hogy a király birtoklóan átöleli a lány csípőjét.

- Látod, hogy megtisztelt? Hölgy! Látszik, hogy nem ismered ezt a bestiát! De gondolom, nem azért jöttél, hogy őt bámuld.

- Nem felség. A telepekről akarok beszélni.

- Éppen jókor. Hyrn most tért vissza onnan, és elkeserítő állapotokat talált. Folytasd a beszámolót, Josep!

- Tíz tanyát jártam be, amelyek közel esnek a Mir hegységhez, hiszen nem volt sok időm. Három helyen megpróbáltak megtámadni, egy parasztot kénytelen voltam megölni. Nyilvánvaló, hogy az efféle lázadók lelkén szárad az adószedők eltűnése. A legtöbb helyen végül kifizették az adót, bár előfordult, hogy kénytelen voltam felgyújtani a házukat, hogy elhiggyék, komolyan beszélek. Többen megszöktek előlem.

- Gondolod, hogy szervezkednek ellenem?

- Uram!

- Ne szólj közbe, Larinth! Mit javasolsz, Josep?

- Természetesen az adószedőket mostantól csak rendkívül erős katonai kísérettel lehet a parasztok közé engedni. Ki kell bővíteni jogkörüket, az adósoktól kobozhassák el a földjüket, és bocsáthassák árverésre. A nem fizetőket pedig várják a bányák. Úgy láttam, ettől félnek a legjobban...

- A több katona több kiadást jelent, pedig majdnem üres a pénztár.

Hyrn vállat vont.

- Emeld fel az adókat. Természetesen csak a túloldaliakét, hiszen ők az okai az egésznek.

Menlor öblösen felkacagott.

- Félted az itteni birtokaidat, igaz?

- Uram, már így is akkora különbségek vannak…

- Tudom, Larinth. De túl messze vannak, és ott drágább fenntartani a rendet. Josepnek igaza van, miért kellene ezt az erdauiniaknak megfizetniük?

- Emlékezz csak, annak idején ők mentették meg Erdauint a Yaurrtól való függőségtől! - Larinth nem akart indulatot vinni a hangjába, de nem tudta megállni.

Menlor felhorkant.

- Még meddig vegyem ezt figyelembe? Ők is csak a saját hasznukat nézték, hiszen tisztességes árat fizettünk a gabonájukért.

- Ők mi vagyunk. Ott is erdauiniak élnek, innen származnak.

Menlor most már valóban dühös volt. Nagyon régen fordult elő utoljára, hogy vitatkoztak vele, és most sem tetszett neki jobban, mint akkor. Felpattant a trónról, és az elf elé lépett.

- Azt hiszed nem tudom, hogy azok költöztek át, akik rosszul tűrték a keménykezű uralmat? Milyen kényelmes! Ha nem tetszik a rendszer, költözzünk át a túloldalra, és élvezzük a szabadságot… Hát nem! Ott is én vagyok az úr, az én törvényeim szerint élnek, akár tetszik nekik, akár nem!

- El fogod őket veszíteni.

Menlort már az is bosszantotta, hogy az elf olyan halkan és nyugodtan válaszolt a dühkitörésére.

- Szóval őket pártolod a törvényes uralkodóddal szemben? Azt akarod, hogy fellázadjanak?

- Nem ezt mondtam. De ha nem változtatsz a telepekkel kapcsolatos politikádon, meg fogják tenni. Nem lehet kiszipolyozni őket, és közben hűséget várni tőlük…

A király egészen közel hajolt Larinth arcához, aki rezzenéstelenül állta a véreres szem pillantását.

- De te igazat adsz nekik! Te magad is lázadsz ellenem, szembeszegülsz akaratommal! Ez árulás, és ugye tudod, mi a büntetése?

Az elf bólintott.

- Az életemnél is fontosabb, hogy tudd: botor módon cselekszel, és háborúba sodrod az országot!

- Őrség! Csapjátok le a fejét!

A testőrök fekete zsákot húztak Larinth fejére, akinek utolsó pillantása Almira arcára esett. A lány szeme óriásira tágult a döbbenettől és a sajnálattól. Az elfet elhurcolták, s a teremre csend telepedett, amíg be nem jöttek jelenteni: a kivégzés megtörtént. Akkor Menlor Hyrnre nézett.

- Mit gondolsz, hányan gondolkodnak így?

A férfi arcán unott mosoly jelent meg.

- Legalább lesz dolga a hóhérodnak. Intézkedhetek a javaslataim szerint?

- Kinevezlek a telepek kormányzójává. Ezentúl te szabod meg ott a törvényeket, és nem érdekel, milyen eszközökkel, de törd meg annak a rebellis tartománynak az ellenállását!

Josep Hyrn kaján mosollyal arcán hajolt meg, és kijelentette:

- Azonnal munkához látok, felség. Megerősítem a helyőrségeket, és megbüntetem az ellenszegülőket. Néhány hét múlva már meg is fog érkezni a zsákmány első részlete.

- Zsákmány? - A trón mellett álló lány egy kicsit előrelépett, és keserűen elhúzta a száját. - Én azt hittem, zsákmányt csak a háborús ellenségtől lehet szerezni. A telepek ellenségeink?

Hyrn kiegyenesedett, és a királyra nézett. Sosem hallotta még Almirát beszélni, és nem is tartotta illendőnek, hogy az ágyas belekotyogjon az államügyekbe. Menlor azonban nem utasította rendre a nőt, így Hyrn kénytelen volt válaszolni.

- Bizonyos szempontból igen. Ha nem fogadják el az ország törvényeit, és fellázadnak uralkodójuk ellen…

- Ó, igen, ezt már hallottam, és nincs is szándékomban pártolni, őket… De nem lehetne valami békés megoldást találni?

Almira a kérdést már Menlorhoz intézte, de Hyrn felelt rá.

- Ez csak rajtuk múlik. Ha nem állnak ellen, nem lesz harc. Távozhatok, felség?

Menlor intett, és Hyrn elhagyta a tróntermet. A lány szembefordult a királlyal és letérdepelt elé. Tudta, hogy a férfi haragszik rá: csak azzal a feltétellel vehetett részt a tanácskozáson, hogy néma marad. Megérintette Menlor térdét, de az dühösen felállt, és az ablakhoz sétált.

- Én nem akartam… De Hyrn olyan kegyetlennek látszik, és mégiscsak erdauiniak élnek odaát. A te néped…

- Téged a szíved vezérel, de én király vagyok, és magamnak nem engedhetem meg ugyanezt.

Almira elsápadt. Ez a kijelentés nem csak az adók növelésére vonatkozott, hanem közvetlenül rá is. Mégsem állta meg, hogy ne folytassa a király puhítását.

- Ha barátságosabb lennél hozzájuk, újra helyreállna a bizalmuk, és idővel a kincstár is jobban járna…

- Elég!

Menlor megfordult, és olyan haragosan meredt a lányra, hogy az önkéntelenül is hátrált néhány lépést. Megbotlott a szőnyegben, és elesett, de még így is megpróbált távolabb kerülni a férfitól.

- Túlságosan régen vagy már a palotában! Tévedsz, ha azt képzeled, hogy tanácsokat osztogathatsz nekem!

- Én csak segíteni akartam…

- Nincs szükségem a segítségedre, és nincs szükségem rád sem!

Almira zokogva borult Menlor lábához.

- Ne taszíts el, uram! Szeretlek!

- De én nem! - A lány felpillantott a királyra, könnyáztatta arcán hitetlenség tükröződött. - Ha valaha is mondtam ilyesmit, csak azért tettem, hogy odaadóbb és szenvedélyesebb légy az ágyban.

- Mindent megteszek, uram, amit csak akarsz, de hadd maradhassak veled!

- Ócska ribanc! - Menlor belerúgott a nőbe, aztán az udvarmesterért kiáltott. Amikor a férfi bejött, úgy tett, mintha nem tudná, mi zajlott le az imént a teremben. - Ezt a lányt vitesd a többi szolga közé. Nem akarom többé látni az udvarban, ajándékozd el valakinek az első adandó alkalommal!

- Igen, felség.

Az udvarmester megbökte botjával Almirát, mire az engedelmesen felállt. Még vetett egy utolsó pillantást a férfira, akivel két éve minden éjszakáját megosztotta, aztán elindult kifelé. Miután az ajtó becsukódott mögötte, Menlor megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Csak semmi gyengeség - motyogta magában, miközben újra az ablakhoz lépett. Meg volt győződve róla, hogy egy igazi férfi nem mutat érzelmeket, sőt nem is rendelkezik ilyenekkel. Nem hagyhatja, hógy bárki befolyásolja, különösen nem egy alsóbbrendű nő. Keménynek kell lenni, és sziklaszilárdnak, senkit sem engedhet magához közel. Ugyanez a jó uralkodó záloga is: nem szabad kérni, ha parancsolni is lehet… A palota kapuja kinyílt, és a lépcsőn egy lány botladozott le. Almira felnézett a trónterem ablakára, és tekintete találkozott Menloréval. Szemében nem látszott gyűlölet, de szerelem sem, csupán megvetés.

Th’oro búcsúja kedvesétől hosszú volt, és nagyon hangos. Amikor betette maga mögött az ajtót, és lehalkult végre a zokogás, a férfi tanácstalanul torpant meg. Tenni akart valamit azért, hogy szabadon visszatérhessen földjére, de elképzelése sem volt arról, kihez fordulhatna. Abban biztos volt, hogy semmilyen törvényszék nem segítene rajta, nem adna neki igazat a királyi hivatalnokokkal szemben. S ha törvényes úton nem szerezhet elégtételt, mí egyéb marad számára, mint a harc? Ám a troll nem volt annyira ostoba, hogy ne legyen tisztában vele: egymagában tehetetlen. Nyilván sokan kerültek olyan helyzetbe, mint ők, de vajon hol találja meg, akiket keres? Th’oro elhagyta a városkát, ahol az őrség könnyen kérdőre vonhatta, és találomra indult el az egyik úton. Napokon keresztül bandukolt, néha megszállt egy-egy tanyán, de amikor óvatosan puhatolózni kezdett, vendéglátói megnémultak. Az ötödik éjszaka az országúton találta, közel s távol nem látszott más fény, csak a csillagok. Amikor leheveredett az út szélén, szorosan magához ölelte zsákját, hogy legalább az melegítse. Ez volt a szerencséje, ugyanis egyszer csak arra ébredt, hogy valaki megpróbálja óvatosan kiszabadítani tarisznyáját a kezei közül. Th’oro azonnal teljesen éber lett, és bal keze bilincsként csattant a vékony csuklón. A szorításra vékony sikoly volt a válasz, és egy ütés a hátára. A troll ez utóbbit alig érezte, de azért felpattant, hogy szembefordulhasson támadójával. A tolvajt azonban nem engedte el, sőt, maga elé rántotta az aprócska árnymanót. Jobbjával ütésre emelte a csatabárdját, de aztán leeresztette. Egy kamaszkorból alig kinőtt vékony fiú állt előtte, aki nem jelentett veszélyt rá: a tolvajjal együtt sem tették volna ki a troll súlyát.

- Mit akartok tőlem?

- Azt, hogy engedj el - nyüszített az árnymanó, mire Th’oro penderített egyet rajta, hogy a suhanc mellé kerüljön.

- Csak élelmet akartunk. Már két napja nem ettünk egy falatot sem.

- Es úgy gondoltátok, erőszakkal szereztek élelmet.

A suhanc lesütötte a szemét.

- Nagyon éhesek vagyunk.

- De miért egy szegény utazót akartok meglopni, miért nem támadjátok meg a hájas hivatalnokokat?

Az árnymanó és a fiú összenézett.

- De mi nem vagyunk harcosok, mint te!

Th’oro egyikről a másikra nézett, aztán a csatabárdjára. Harcos? Ő már a Kiégett Földön született, egész életében a földet túrta. A csatabárdot is azért választotta, mert gyakorlatlanságát ellensúlyozni tudta testi ereje. Harcos? Hát, ha a szükség úgy hozza…

Amikor felpillantott, a fiú ugyanott állt, ahol az előbb az árnymanó azonban el akart surranni. A troll kiáltására azonban megtorpant, és visszakullogott.

- Tudtok még ilyenekről, mint ti?

- Tolvajokról?

- Földönfutókról.

- Nemrég láttunk egy kisebb csapatot, de inkább elkerültük őket. Még nálunk is rongyosabbnak és elszántabbnak tűntek.

- Meg tudnátok találni azt a helyet?

- Igen, de…

- Menjünk!

Th’oro nem bízott annyira új ismerőseiben, hogy mellettük aludjon, ezért választotta az éjszakai utazást. Miközben a csillagok halvány fényénél baktattak az úton, a férfi azon töprengett, mit fog mondani az embereknek, akiket keres. Nyilván nem fognak annyira megijedni tőle, mint ezek ketten, de nem is baj. Csak az kérdés, elfogadják-e tervét, amely éppen csak megfogamzott a fejében?

Az aranytól súlyos selymeket fehér vászon váltotta fel, és ékszerek sem homályosították már el Almira szépségét. Erdauinon nem volt igazi rabszolgaság, de a király rendelkezhetett alattvalói életével. Almira ugyanolyan munkát végzett, mit bármelyik másik szolgáló a palotában, csak a király színe elé nem engedték többet. Társai megragadtak minden lehetséges alkalmat, hogy bosszantsák, hiszen nemrég még olyan magasan állt felettük. Ők vetették be ágyát, fürdették, fésülték, s most még náluk is mélyebbre süllyedt, hisz elvesztette Menlor kegyét. Nyugodtan és türelmesen várta, hogy döntsenek sorsa felől, és elengedte füle mellett a gúnyos célzásokat. Látszólag nem viselte meg a király haragja, úgy dolgozott, mintha sosem tapasztalt volna mást, mint a szolgák megalázó helyzetét. Egy idő után elült a szóbeszéd körülötte, hiszen igazából nem volt miért szidni: munkája kifogástalan volt. Ám keménysége kevesebb barátot vonzott, mintha időnként elsírta volna magát, vagy átkozta volna Menlor hűtlenségét. Kőszívűnek nevezték, s még azok is elfordultak tőle, akiknek tetszett szorgossága. Férfi sem akadt, aki közeledni mert volna hozzá, bár sokan felejtették rajta a szemüket. De ki merte volna leszakítani a gyümölcsöt, amelybe a király már belekóstolt? Hiszen Menlor bármikor visszafogadhatta kegyeibe, és akkor vajon mi várt volna arra, aki kettejük közé tolakodott az ágyba? Almira tehát magányos volt, és látszólag ezt nem is bánta. A konyhai pletykálkodásba sem kapcsolódott be, egyáltalában nem érdekelte, mi zajlik az udvarban. Ám egyszer történt valami, ami az ő érdeklődését is felkeltette: küldöttség indult Yaurrba. Az alanori nagykövet ugyanis nemrég meghalt, s utódjáról éppen most döntött Menlor. Yaurr még mindig nagyon fontos - voltaképp egyetlen - partnere volt Erdauinnak annak ellenére, hogy a telepek létrejöttével a gazdasági kapcsolatok meglazultak. Yaurr ettől kedve túltermeléssel küzdött, számtalan kereskedő és földbirtokos ment tönkre. A gabona ára leesett, s ez átmenetileg kedvezett a szegényeknek, de a tömeges csődök után hiány lépett fel. Lázadások törtek ki, amelyeken csak úgy lehetett úrrá a király, hogy szakított a Boraxok ideje óta hagyományos liberalizmussal, és keménykezű katonai diktatúrát vezetett be. A rend helyreállt, de Yaurr soha többé nem lett annyira gazdag, mint korábban - talán éppen az erősen központosított hatalom miatt. Lényeges volt megmutatni a sokkal nagyobb múlttal rendelkező országnak, hogy nehézségei ellenére Erdauin megbecsüli. Legegyszerűbben ezt úgy lehetett demonstrálni, hogy a nagykövet magas rangú kísérete mellett számtalan ajándékot is vitt Alanorba. Éppen ez, az ajándékok kiválogatása okozott a libertani udvarban akkora felfordulást, hogy arra Almira is felfigyelt. Az ország minden tájáról érkeztek értékes tárgyak, de az udvarmesternek, aki ezt az. egészet intézte, szinte semmi sem felelt meg. Mindent lefitymált, amit elébe hoztak, és az előkészületek olyan lassan haladtak, hogy az már a király figyelmét is felkeltette. Almira napokon keresztül leste az udvarmestert, s egy este végre sikerült egyedül kapnia.

- Még mindig nem teljesítetted a király akaratát! - támadt rá a vékony férfira, aki úgy nézett rá, mintha egy rémálma elevenedett volna meg.

- Miféle akaratát?

- Azt parancsolta, hogy tüntess el az udvarból, de még mindig itt vagyok. Ha észreveszi, elvesztheted az állásodat, s amennyiben rossz kedvében van, a fejedet is.

- Most nincs időm törődni veled, s ezt a felség is megérti. Sokkal sürgősebb összeállítani az ajándékok listáját.

- Éppen erről beszélek, tökfej!

Az udvarmester eleresztette füle mellett a szemtelenséget, de azt nagyon is értette, mire céloz a lány. Végigmérte, s az egyszerű ruha ellenére is el kellett ismernie: igazán pompás ajándék válna belőle. Csak az a kérdés, mit szólna hozzá Menlor… Almira látta, hogy a férfi nem tud dönteni, ezért egészen közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.

- El akarok menni Yaurrba. Viszont ha itt kell maradnom, előbb-utóbb megtalálom a módját, hogy visszaszerezzem Menlor kegyét, s akkor az lesz az első dolgom, hogy téged eláztassalak előtte.

Az udvarmester tudta, hogy a fenyegetés nem légből kapott, Menlor valóban meggondolhatja magát. És ha a politikába nincs is beleszólása az ágyasnak, azért a személyi döntéseket befolyásolhatja. Almirát pedig senki se merné befogadni, kivéve azt, akinek fogalma sincs előéletéről…

- Rendben. A nagykövet egy hét múlva indul. Gondoskodni fogok megfelelő ruháról. - mondta a férfi, s megpróbálta úgy távozni, mintha nem épp az előbb engedelmeskedett volna egy zsarolásnak. Almira mereven nézte, amíg el nem tűnt a folyosó kanyarulatában, csak ezután eresztette el magát. A falnak dőlt, és behunyta szemét. A bosszúhoz vezető első lépést megtette, most már végig kell mennie az úton.

„A történelem ismétli önmagát”. Az elcsépelt közhely nem lett kevésbé igaz attól, hogy olyan sokszor emlegették. Josep Hyrnnek persze nem volt összehasonlítási alapja, így nem tudhatta, hogy ha több mint nyolcvan évvel ezelőtt kitekintett volna a libertani helytartói palota ablakából, csaknem ugyanaz a látvány tárult volna a szeme elé, mint most, amikor Kariotában tette ezt. Persze ha tudta volna, az sem tette volna elégedettebbé. Kariota volt a telepek központja, a legnagyobb város a Mir hegységen túl, ha egyáltalán annak lehetett nevezni néhány poros út gyér hálózatát, amelyet elszórtan házak szegélyeztek. Nem, Kariota semmiképp sem érdemelte ki a város nevet, ahogy Libertah sem a kezdet kezdetén. Persze volt pár alapvető különbség is, például a házak ugyanolyan kezdetleges módszerekkel, de kőből épültek. A fa ugyanis szinte megfizethetetlen volt a telepeken: Erdauinból kellett ideszállítani, mivel a Kiégett Föld Sheran papjai foggal-körömmel védelmezték az általuk telepített erdőket. Josep Hyrn azonban nem a hajdani, hanem a jelenlegi Libertannal hasonította össze Kariotát, s az eredmény cseppet sem tetszett neki. Amikor Menlor megtette a telepek teljhatalmú kormányzójának, örült a hatalomnak, de nem számított rá, hogy ennyi kényelmetlenséggel jár. Háza huzatos volt, és a kályhák rosszul szeleltek, néha az összes szobát ellepte a füst. A puritán berendezés készítői nem törődtek a divattal, sőt az ízlésük is kifogásolható volt. A kormányzó azonban megbékélt volna körülményeivel, ha tervei sikerülnek. Úgy jött ide, hogy rendet tesz a telepeken, erővel kényszeríti Menlor iránti hűségre az ittenieket. Ennek megfelelő számú katonát hozott magával - nem is fértek el a rendelkezésre álló kaszárnyákban, újakat kellett építeni számukra. Az adószedőket erős kísérettel küldte a falvakba, és olyan jogokat biztosított nekik a parasztok felett, amely a testi fenyítéstől a bányába hurcoltatásig terjedt. Statáriumot hirdetett: egyetlen Menlor elleni rossz szóért börtön járt, s ha valaki az adószedőket zaklatta, egy óra múlva már az akasztófán lóghatott. A büntetések tehát rettenetesek voltak, a besúgásért viszont arany járt. És mégis… Hiába nehezedett akkora nyomás a telepesekre, nem törtek meg. Minden héten kiraboltak legalább egy pénzszállító kocsit, hiába őrizték őket gondosan. A katonákat elkergették, az adószedőkből csúfot űztek. Gyakran pőrére vetkőztették őket, kezüket hátrakötözték, nyakukba táblát akasztottak: „Így jár Menlor minden talpnyalója.” Ráadásul a zsiványok egyre népszerűbbek lettek: állítólag zsákmányuk nagy részét visszajuttatták az eredeti tulajdonosoknak, vagy szétosztották a szegények között. Hyrn ugyan nevetségesnek tartotta a jószívű rablókról szóló történeteket, de a primitív parasztok között nagy tetszésre találtak. Mindenki a banditáknak drukkolt, bújtatta, etette őket, ha kellett. Jelképpé váltak, szabadságharcosokká lettek a nép szemében. Hyrn keze ökölbe szorult dühében, amikor arra gondolt: ha lenne elég mersze hozzá, minden telepes ugyanúgy cselekedne, mint ők. Márpedig ezt nem engedheti, akkor is megregulázza a telepeseket, ha meg kell őket tizedelnie! Az elhatározás nyomán Hym haragja elszállt. Ismét olyan hideg és megfontolt lett, mint szokott, és gondolatait nyomban tettre akarta váltani. Ellépett a szűk ablaktól, leült, és csengetett. Titkára azonnal megjelent kezében egy írótáblávaí.

- Kariotában minden kilencedik napon vásárt tartanak, ugye?

A titkár bólintott.

- Igen, uram. Ilyenkor megélénkül a város, sokan jönnek kereskedni vagy csak nézelődni.

- De gondolom csak a város környékéről…

- Igen, kormányzó úr. A parasztok nem engedhetik meg maguknak, hogy hosszú időre odahagyják a földjüket.

- Még most, jóval aratás után sem?

A titkár megvonta a vállát.

- Munka mindig van. A távolabbi telepekről más vásárokba járnak az emberek.

- Márpedig én azt akarom, hogy most az egyszer ide jöjjenek! - pattant fel Hyrn. - Hatalmas ünnepséget rendezünk, s azt akarom, hogy mindenki részt vegyen rajta, aki csak mozogni tud. Mennyi időbe kerül egy hírnöknek eljutni a legtávolabbi tanyáig?

- Talán tíz nap, ha gyors járású hátast kap. De hiába kapnak róla híreket, nincs biztosíték rá, hogy el is jönnek.

- Dehogynincs! Hirdettesd ki, hogy harminc nap múlva ünnepséget rendezek Menlor koronázási évfordulójának alkalmából. Annak, aki részt vesz rajta, elengedjük fele, nem, inkább csak egyharmad adóját. A fele túl sok lenne, még gyanút fognának. Meglátod, özönleni fog a nép!

- Lehet, uram, de ez rengeteg pénzbe fog kerülni. Ökröket kell süttetni, bort és csepűrágókat hozatni…

Josep Hyrn kacagása félbeszakította a titkár beszédét. Atyáskodva lapogatta meg a nála alig fiatalabb titkár hátát.

- Meg fog térülni, fiam! Meglásd, meg fog térülni!

Th’oro nem próbált elrejtőzni, hiszen hatalmas termetét egyetlen fa sem lett volna képes eltakarni. Békésen üldögélt egy fa tövében lehunyt szemmel, mintha csak aludna. Sulu füttyjelére azonban felpattant: az árnymanó azt jelezte, hogy egy magányos lovas közeledik az ösvényen, Egyetlen emberhez nem volt szüksége segítségre, a troll egyedül lépett ki az útra, a vágtató lovas elé. Az idegen el akart vágtatni mellette, de a troll elkapta a sullár zabláját, és megállította az állatot.

- Nincs nálam pénz, csupán hírnök vagyok - hadarta a lovas, és felemelte a kezét.

- Azért csak szállj le a nyeregből - mondta Th’oro, és amint a férfi engedelmeskedett, átkutatta zsebeit és táskáját. Mindössze néhány pénzérmét talált, s egy pecsétes levelet. Th’oro a földre dobta a pénzt, és gúnyosan kérdezte:

- Ezért a pár garasért adtad el a lelked az ördögfattya kormányzónak?

A futár remegő kezekkel szedte fel a pénzt, de nem válaszolt.

- Olvasd fel a levelet - morogta Th’oro, és a hírnök engedelmeskedett. A troll figyelmesen hallgatta az ünnepségre való meghívást. Elgondolkozott a hallottakon, és csak akkor eszmélt rá, hogy a futár még mindig ott áll előtte, amikor az idegesen köhintett. Th’oro félreállt az útból, búcsúzóul rácsapott az amúgy is ideges sullár tomporára. Az állat felágaskodott, majd vad iramú száguldásba kezdett. Amikor eltűnt a szeme elől, Th’oro füttyentett egyet. A trillák mindenkit a táborhelyre hívtak. Tizenöten gyűltek össze egy barlang bejáratánál, köztük Th’oro legrégebbi ismerősei is: Sulu, az árnymanó s a nyakigláb kamasz. Th’oro sosem gondolta volna magáról, hogy képes egy ekkora csapat irányítására, de az elmúlt hetek bebizonyították tévedését. Suluék segítségével megtalálta azokat, kiket keresett: szegény földönfutókat, akiket ugyanúgy Menlor adószedői űztek el földjükről, mint őt. A kiéhezett, csüggedt embereket képes volt felrázni, és egy új cél szolgálatába állítani: ahol csak tudták, zaklatták Menlor embereit, megtámadták hivatalnokait, és kirabolták adószedőit. Th’oro sosem gondolkozott el azon, elérik-e ezzel, hogy egyszer szabadon visszatérhessenek tanyájukra. Nem volt más választásuk: ez volt az egyetlen dolog, ami tehettek. Amikor elmesélte a kariotai ünnepség tervét, látta, hogy némelyeknek felcsillan a szeme: az adócsökkentés az első jele lehet Menlor engedékenységének. Ha a hír igaz, talán nemsokára elhagyhatják az erdőt. Th’oro maga is szívesen hitt ebben, de ő, állt szemtől szemben az új kormányzóval, Josep Hyrrtnel. Az az ember sosem engedne önszántából. Kétkedését megerősítették Sulu szavai is:

- Szerintem csapda. - A többség azonnal lehurrogta az aprócska férfit, aki megpróbálta túlkiabálni őket. - Hyrn olyan, mint egy kígyó: hipnotizál bennünket, mielőtt belénk fecskendezné mérgét!

Egy vékony termetű nő előrelépett, és megérintette Th’oro karját.

- Tudom, hogy te is gyanúsnak találod a hirtelen jött békülékenységet… De gondold csak meg: végre van esély rá, bármilyen csekély is, hogy békében élhessünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elszalasszuk!

A troll hallgatott. Ő is szívesebben élt volna asszonyával és fiával a tanyájukon, mint magányosan az erdőben. Fizikai fajdalom fogta el arra a gondolatra, hogy még nem látta elsőszülött gyermekét.

- Rendben van. Elmegyünk, és megnézzük, mit takar Hyrn kedvessége.

A terv egyszerű volt, de talán emiatt nagyon sebezhető is. Almira arra számított, hogy a nagykövet bemutatja ajándékait Yaurr királyának, s így könnyű lesz közel kerülnie hozzá. Az alanori protokoll azonban teljesen más volt, mint a libertani. Conoer négyszemközti magánkihallgatáson fogadta az új követet, az ajándékokat az udvarmester vette át. Almira megpróbálta megtudakolni tőle, mikor mutatják be a királynak, de a szenvtelen férfi nem válaszolt. Almirát a királyi palota női szárnyában szállásolták el, s itt várt rá az első kellemes meglepetés: az épület teljesen üres volt. A lány tudta, hogy a királynak nincs felesége, de az, hogy ágyasokkal sem kell megküzdenie a szerelméért, megkönnyítette a helyzetét. Ám amint ezt végiggondolta, a mosoly azonnal le is hervadt az arcáról. Mi van akkor, ha azért nincsenek nők a király körül, mért irtózik tőlük? Érthető, hogy Almira szorongva várta az alkalmat, amikor végre találkozhat Conoerrel. Félelmei jócskán megerősödtek volna, ha tisztában van azzal, hogy a király gyakorlatilagi nem is tud róla. A követ kisebb ajándékait személyesen adta át, a többiről csak egy listát adott át. Conoer szeme pillanatnyi tétovázás nélkül siklott át a huszonhetes tételen, s érdeklődését sokkal inkább felkeltette a három telivér paripa. Ráadásul a követ fogadásának másnapján hadgyakorlatra utazott, ahonnan csak egy hét múlva tért vissza fáradtan, de jókedvűen. Conoert mindig felvillanyozták azok a napok, amelyeket a hadsereggel töltött; ekkor megszabadulhatott az uralkodás minden szertartásos nyűgétől,, és annak élhetett, amihez természetes tehetsége volt: a hadászatnak. Neveltetése még inkább ebbe az irányba sodorta: ifjú korát - csaknem egészen a koronázásig - a hadseregben töltötte. Apja csak úgy tudott annak idején úrrá lenni az Erdauin függetlenedése utáni káoszon, hogy katonai diktatúrát vezetett be. Amit csak lehetett, központosított; ezt tette az árak kiszabásától kezdve a vetésterületek meghatározásáig. Intézkedéseit a hadsereg ellenőrizte, statáriális jogkörrel. A városok önállósága gyakorlatilag megszűnt: a polgármesterek egyetlen feladata a parancsok végrehajtása lett. Az utcák csendjét gyakran verte fel a katonacsizmák kopogása, de rend volt. Nem lehetett olyan szabadon beszélni, mint nyolcvan évvel ezelőtt a Boraxok sokkal liberálisabb országában, de ezt alig hiányolta valaki - még túlságosan jól emlékeztek az éhséglázadások véres következményeire. A király olyan utódot akart, aki képes a rendszert kézben tartani, ezért bízta a hadseregre Conoer nevelését. A katonaság pedig a maga képére formálta a fiút: fegyelmezett lett, aki el tudja,viselni a hosszas és unalmas ceremóniákat; harcos, aki szó nélkül viselr a megpróbáltatásokat. Megtanulta, milyen az, parancsokat végrehajtani, de nevelői nem mulasztották el eszébe vésni: majdan ő lesz, aki az utasításokat adja. Conoer nyílt és vidám férfivá vált - legalábbis akkor ilyen volt, amikor megszokott környezetében, katonatársai között tartózkodott. Ám nem Volt tapasztalata másféle emberekkel, s ez félszeggé tette. Nem szívesen érintkezett udvaroncokkal, mert tréfái vagy túl durvára sikeredtek, vagy félreértették őket. Az udvariasságot talpnyálásnak látta, a kedvességet hízelgésnek. Rosszul érezte magát az alanori palotában, s ha csak tehette, inkább hadgyakorlatra vonult. Amikor visszatért, belevetette magát az elintéznivalókba, hogy minél hamarabb újra útra kelhessen. Nem lehet csodálni, hogy e zaklatott életmód mellett nem törődött a lényegtelen dolgokkal, arról is hamar elfelejtkezett, hogy miféle ajándékokat kapott Erdauinból. Ezért aztán alaposan meglepődött, amikor egy este énekszót hallott a palota lakatlannak vélt szárnyából. Önkéntelenül a hang irányába indult. Kopogtatás nélkül nyitotta ki az ajtókat, és haladt át a szobákon, hiszen a saját házában járt. A hang egyre erősödött, s a király végül Almira hálószobájába jutott. A lány.a tükör előtt ült, és a haját fésülte. Csak unalmában énekelgetett egy ostoba dalocskát, és azonnal elhallgatott, amikor meghallotta az ajtó nyikordulását. Megfordult; és annyira meglepődött, hogy elfelejtett felállni és meghajolni. Conoer is zavarba esett: alig hallhatóan mormogott valami mentegetőzésfélét, majd távozni készült. Ám még mielőtt elhagyhatta volna a szobát, Almira bársonyos hangja megállította:

- Örülök, hogy végre megismerhetem, felség.

A király most már nem tehette meg, hogy szó nélkül otthagyja az ismeretlen nőt, ezért beljebb lépett a szobába, és megköszörülte a torkát.

- Én is örvendek. Bár nem tudom, ki vagy, és hogyan kerültél ide.

- Almira vagyok Erdauinból, a kegyes Menlor király ajándéka. Azért küldött ide, hogy felvidítsam nappalaidat és szebbé varázsoljam éjszakáidat.

A célzás annyira egyértelmű volt, hogy Conoer elvörösödött. Volt már dolga nőkkel, a katonák körül mindig lődörgött néhány könnyűvérű cafka, de bármit is mondott, ez a lány nem úgy nézett ki, mint ők. Festetlen arca komoly volt, és szavaival ellentétben tartózkodó. Hatalmas szeme olyannak tűnt, mint egy őzikéé: ártatlan és félénk.

A király nagyon szépnek találta, de amikor egy lépést tett felé, hogy beváltassa vele ígéretét, olyan ijedtséget fedezett fel az arcán, amely meghátrálásra késztette. Conoer kétféle nőt ismert. Voltaképp mindkettő üzletet látott a szerelemben, de amíg a feslett utcalányok könnyen odaadták magukat, a nemesi származású jégcsap szüzek - ez a király saját kifejezése volt - csak a koronáért cserébe lettek volna hajlandók beengedni az ágyukba. Almira mindkettő volt, és egyik sem. Csábító és szemérmes, alázatos, de büszke… Conoer nem tudott kiigazodni rajta. Katona létére nem volt agresszív ember, és nem volt biztos benne, hogy nem minősülne-e erőszaknak, ha eleget tenne a lány felhívásának. Így inkább zavartan elköszönt, és becsukta maga mögött az ajtót. Almira megkönnyebbülten felsóhajtott. Pontosan arra számított, ami történt, és biztos volt benne, hogy könnyű lesz elcsavarnia a király fejét.

Conoernek fogalma sem volt, hogy mennyire kiszámított a lány minden szava és mozdulata. Nemcsak a szerelmi vágyat keltette fel benne, hanem a védelmezői ösztönt is, amely minden férfiban megvan. Almira gyengének látszott, és kiszolgáltatottnak, csak egy érzéketlen vadállat gázolhatta volna le. Miközben Conoer ezt bizonygatta magának, a lány édes arca lebegett a szeme előtt. Éjszaka vele álmodott. Másnap az első gondolata is Almira volt, és azonnal hívatta az udvarmestert.

- Bált akarok tartani - közölte vele, amikor belépett. A férfi meglepődött, de nem mutatta, csupán meghajtásával, hogy helyesli a tervet.

- És mikorra tervezi, felség? Három hét múlva lesz I. Boelnir koronázásának évfordulója…

- Most akarom. Ma.

Az udvarmester elsápadt.

- Lehetetlen, felség! A konyhának fel kell készülnie, ki kell küldeni a meghívót, időt kell biztosítani a hölgyeknek, hogy megfelelő öltözéket…

- Ez engem mind nem érdekel! - csattant fel Conoer - Még ma akarom ezt a bált.

Az udvarmester tehetetlenül nézte urát. A király gyűlölte az. ilyen összejöveteleket, s ha mégis kénytelen volt részt venni egyen, olyan hamar távozott, ahogy csak tehette. Most meg sürgeti?

- Legalább egy hét kell, amíg a meghívók elkészülnek és megérkeznek - mondta erőtlenül.

- Holnap - emelte fel figyelmeztetően az ujját Conoer. - Holnapra minden készen álljon, ha meg akarsz maradni a szolgálatomban!

Az udvarmester bólintott. Mindig büszke volt rá, hogy kitűnően végzi a munkáját. Elindult kifelé, hogy minél hamarabb intézkedhessen, amikor Conoer feltűnően halk és bizonytalan szavai meg nem állították.

- Úgy tudom, érkezett egy lány Erdauinról… Azt akarom, hogy ő is ott legyen az estélyen. Bocsáss rendelkezésére mindent, amit csak kér.

Az udvarmester nem figyelt fel Almirára, és amikor meglátogatta, hogy közölje vele a király döntését, nem is tett rá nagy hatást. Tucatjával látott már ilyen szép nőket a király körül, és nem értette, mivel vette le éppen ez a lány a lábáról. Mert hogy ez történt, afelől már semmi kétsége sem volt.

Másnap este fényár borította el a palotát. A báltermet virágok díszítették, de még náluk is szebbek voltak a nemes hölgyek, akik megpróbálták felhívni magukra a király figyelmét. Conoer tekintete azonban csak végigpásztázott rajtuk, egy bizonyos arcot keresett. Amikor nem találta, bosszúsan ült le a trónra. A nyitótáncot a királynak kellett volna vezetnie, de ő egy intéssel átengedte a megtiszteltetést az egyik főúrnak, és a helyén maradt. Lassan vánszorogtak a percek, és a zene elviselhetetlen nyikargásnak tűnt Conoer számára. Még véget sem ért az első tánc, amikor magához intette az udvarmestert. Nem szólt semmit, de a férfi megértette a néma kérdést. Széttárta a kezét, s éppen ekkor a zene elhallgatott. A párok a helyükre sétáltak, és az ajtótól a trónig vezető út szabadon maradt. Az ajtó kinyílt, s a hirtelen támadt csendet Almira cipőjének halk kopogása verte fel. Öltözéke nem hasonlított senki máséhoz sem, mintha egy egészen más világ szabója álmodta volna meg a testhez simuló, barackszínű selyemruhát. Nem volt mély kivágása, de a lány minden mozdulatánál szemérmetlenül megmutatta a hibátlan test egy-egy részletét. A mézszőke haj alig zabolázva, természetes hullámokban hullott a lány vállára, s a terem hölgyeinek hajkölteményei egyszerre mesterkélt, ósdi vacakoknak tűntek mellette. Almira lesütötte a szemét, de ártatlan félénksége éles ellentétben állt a minden porcikájából áradó szexualitással. Ahogy a trónhoz közeledett, itt is, ott is felszakadt egy-egy sóhaj a vendégekből: a férfiakból vágyakozó, a lányokból irigykedő, az anyákból lemondó. Amikor a király elé ért, Almira meghajolt, és úgy maradt, amíg Conoer kezét nem nyújtotta neki. A férfi a terem közepére kísérte, és merev, kissé ügyetlen mozdulatokkal táncolni kezdett vele. A zenekar alkalmazkodott Conoer kissé lassú lépéseihez, és a tánc ettől tiszteletteljes és katonás lett. Almira sokáig nem emelte a királyra a tekintetét, s amikor végre mégis, a leghálásabb, legszeretetteljesebb pillantással ajándékozta meg, amire csak egy nő képes. Conoer senki mással nem táncolt azon az estén, nem is látott más nőt, mint Almirát. Nehézkes bókjai mosolyra derítették a lányt, és a király jobban örült ennek, mint bármelyik hadisikernek. Szinte sajnálta, amikor hajnalodni kezdett, s a bál véget ért. Várakozásteljesen nézett Almirára, de ő újra lesütött a szemét, és elengedte a király kezét. Aznap éjszaka Conóer egyedül és álmatlanul forgolódott az ágyában. Másnap vadászatra hívta a lányt, de alighanem ez volt a legkevésbé véres hajtás a Poke erdőben, amióta csak létezett. Almira irtózott a vértől, és Conoer szívesebben sétált vele, és szedett virágot neki, mint hogy ártatlan őzeket mészároljon le. A vadászat két napig tartott, s amikor visszatértek Alanorba, a király ágya üresen maradt.

Kariota feldíszítése nem tartott sokáig, és nem is került sokba. Arra nem volt idő, hogy rendbe hozzák a házakat, ezért tarka szőnyegekkel, színes anyagokkal próbálták elfedni a vakolat és a meszelés hiányosságait. Virág kevés volt: a telepeken annyira nagy volt Sheran papjainak befolyása, hogy letilthattak minden általuk feleslegesnek ítélt pusztítást. Hatalmuk abból eredt, hogy nélkülük a Kiégett Földön sosem vagy csak igen sokára lett volna élet. Ezt minden lehetséges alkalommal az orra alá dörgölték bárkinek - a telepek újdonsült kormányzóját is beleértve aki nekik nem tetsző cselekedetre szánta el magát. Hyrn dühöngött, de engedett. Megpróbálta másképpen emlékezetessé tenni az ünnepséget, és úgy tűnt, ez sikerült is neki. A telepeken sokkal puritánabbak voltak a körülmények, mint Erdauinon, ezért meglepő tobzódásnak tűnt az a rengeteg étel és ital, amely a Kariota melletti völgyben várta az ünneplőket. Az ökröket már előző nap levágták, s most nyársra húzva pirultak. Szalonnával tűzdelt húsukról zsírcseppek hulltak a tűzbe, és ínycsiklandó illatot árasztottak. Hordókban állt a bor és a sör, a pékkemencék egész éjjel izzottak, hogy elegendő kenyér készüljön az ünnepre. A kézművesek számára jó üzletnek látszott a mulatságon való részvétel, és a tér szélén, körben felállított asztalaikon halomban állt a legkülönbözőbb portéka. Már felépítették a vásári mutatványosok bódéit is, de ők még nem láttak igazán munkához. Egy-egy bohóc körbeugrálta ugyan a szakácsokat és az árusokat, de ezt csak a saját mulatságára tette.

Josep Hyrn egy domb tetején álit, és az előkészületeket figyelte. Lent a völgyben csak apró hangyáknak tűntek az emberek, s a színpompás bódék sem látszottak többnek rovarokat csalogató virágnál. Minden a legnagyobb rendben volt: percre pontosan úgy történtek a dolgok, ahogy tervezte. Lesétált a magaslatról, de nem az ünnepély helyszíne felé, hanem az ellenkező irányba. Testőrsége várta őt és további parancsait. A kormányzó azonban hallgatott, nem akart semmit sem elkapkodni. Ha kiszivárog a terve, kárba veszett minden fáradozása, és ráadásul még jobban felbőszíti a telepeseket.

Th’oro és Sulu már kora hajnalra Kariota környékére ért, de óvakodott bemenni a városba. A troll nem akart feltűnést kelteni, s jobbnak látta a parasztokkal együtt bemenni. Kicsi volt a valószínűsége, hogy pont szembetalálja magát Hyrnnel, de nem akart kockáztatni. Az árnymanó helyeselte az elképzelést, de ravasz képéről leolvadt a vigyor, amikor Th’oro rendkívüli pofonokat ígért arra az esetre, ha lopáson kapja. Amíg az első vendégekre vártak, körbesétálták az ünnepség helyét, de nem láttak semmi gyanúsat. Nem táborozott a közelben nagyobb létszámú katonaság, amely lerohanhatta volna a telepeseket. Sulu mágiára utaló nyomokat sem talált a dombok között. Úgy tűnt, az ünnepség valóban az, aminek mondták: Erdauin békülési szándékának jele.

Mire a vizsgálódással végeztek, a völgybe kezdtek beáramlani a parasztok. Mindenki korán igyekezett jönni, hogy még jusson neki az ígért enni- és innivalókból. Délre, mire a szakácsok szeletelni kezdték az ökröket, már rengetegen nyüzsögtek a téren. Th’oro és Sulu észrevétlenül besodródott a többiekkel anélkül, hogy bármilyen ellenőrzésen átestek volna. A troll meg is jegyezte:

- Ha ránk akarnának támadni, átvizsgáltak volna bennünket, és elvették volna a fegyvereinket.

Sulu hümmögött, de nem volt ellenvetése. Gyerekes örömmel cövekelt le a vándorszínészek kicsiny színpada előtt, tágra nyílt szemmel bámulta előbb a bohóctréfákat,.majd a rövid, csattanós jeleneteket. Az sem zavarta élvezetében, hogy a csepűrágók nagyjából óránként újrakezdték műsorukat: ugyanolyan örömmel fogadta harmadjára is a vicceket. Th’orot nem kötötte le a színház, de a nyársaknál és a hordóknál ő is elakadt. A troll nagyon szerette a hasát, így nem tudott ellenállni az ínycsiklandó falatoknak és a minőségi bornak. Th’oro és Sulu szinte teljesen elfeledkezett arról, miféle gyanúkkal jöttek ide. De nemcsak ők, hanem a telepesek százai is elmerültek a mulatságban, és néhány órára maguk mögött hagyták gondjaikat és bajaikat. Ettek-ittak, nevettek a bohócokon, szörnyülködtek a tűznyelőkön, izgultak a rémdrámákon, és drukkoltak a mesebeli szerelmeseknek, hogy egymásra találjanak. Minden sátron és bódén ott virított Menlor király profilja, de mintha megvakultak volna, úgy mentek el mellette. Máskor biztosan kiváltott volna néhány keserű szidalmat az arckép, de most hallgattak róla. A telepesek még nem bíztak annyira Hyrn ígéretében, hogy tiszteljék királyukat, de volt annyi becsület bennük, hogy ne harapjanak bele a feléjük kinyújtott kézbe. Hosszú órákon keresztül semmilyen jel nem mutatott arra, miért is rendezték az ünnepélyt, hiszen sem a kormányzó, sem más hivatalnokok nem vegyültek a nép közé, és nem tartottak beszédet sem. Ám késő délután becsuktak a bódék, elzárták a hordók csapjait, és az ökörsütések tüzeit is lelohasztották kissé. Dobpergés hallatszott a város felől, és alig néhány testőre kíséretében megérkezett a kormányzó.

Th’oro távolabb húzódott a főúrtól, de nem tudta levenni tekintetét a férfi arcáról. Ugyanaz az ember volt, aki hetekkel ezelőtt meglátogatta, mégis alig ismerte meg. Volt valami furcsa, tertnészetellenes az arcán, amit csak az fedezhetett fel, aki korábban jól megfigyelhette. A trollnak is percekbe tellett, amíg rájött: Hyrn szélesen, őszintén mosolygott. Amerre ment, utat nyitottak neki a parasztok, s ő nem mulasztotta el, hogy meg ne simogasson egy-egy gyermekfejet. Valakivel le is állt beszélgetni: a troll nem hallotta a szavakat, de látta, hogy a megszólított férfi kalapját levéve, megilletődve válaszolgat. Hyrn végül otthagyta a tömeget, és fellépett egy emelvényre. Amikor megszólalt, éles, tiszta hangja elhallatszott a völgy túlsó oldalára is.

- Köszönöm, hogy eljöttetek, és velünk együtt ünnepelitek Menlor trónra lépésének nyolcadik évfordulóját. - A tömegben halk morgás futott végig: nem kifejezetten ezért tették meg a hosszú utat Kariotáig. - Nemes királyunk azért rendezte ezt az ünnepséget, hogy a Mir hegységen túl is lássák ragaszkodását szeretett népéhez. Osztozni akar veletek az örömben, amely azért tölti el, mert ennek a nagyszerű nemzetnek az uralkodója lehet…

- Inkább az adókedvezményről beszélj! - kiáltotta valahonnan hátulról egy borízű hang, és a tömegen helyeslő mormogás futott végig.

Hyrn úgy tett, mintha nem is hallotta volna a közbeszólást, de úgy folytatta, hogy eleget tegyen az udvariatlan felszólításnak.

- Örömét nem csupán ezzel a szerény lakomával akarja kifejezni, hanem azzal is, hogy enyhít azokon a terheken, amelyek az ország virágzása érdekében sújtanak benneteket. A fejlesztések így némileg háttérbe szorulnak, lelassulnak, de nem maradnak abba. Kegyes uralkodónk békességet remél ettől az intézkedéstől, s hogy ez előbbre viszi nemzetünket!

A kormányzó befejezte a beszédét. Egy pillanatig még moccanatlanul állt, mintha helyeslésre és tapsra várt volna. Néhányan erőtlenül össze is ütötték a tenyerüket, de a legtöbben némán várták a konkrét tényeket a szép szavak után. Hyrn hátralépett, és intett egy írnoknak, hogy folytassa. Míg a gnóm beszédére figyeltek, alig néhányan vették észre, hogy a kormányzó elhagyja a völgyet. Igaz, ami igaz, az írnok szavai sokkal érdekesebbek voltak.

- Khm… Minden jelenlévő család jogosult az egyharmados adókedvezményre. Mivel az adószedőknek igazolni kell a kedvezményt, erről minden jelenlévő családfő papírt kap a völgy kijáratainál álló sátrak egyikében. Ezt a pecsétes iratot kell bemutatniuk az adószedőnek. Ha bármilyen okból ezt nem teszik meg, elvesztik kedvezményüket, és a teljes adót meg kell fizetniük. A bonyodalmak elkerülése végett egyszerre csak egy család léphet be a sátrakba. Van kérdés?

- A kedvezmény csak erre az évre szól? - kiabált fel valaki az emelvényre.

A gnóm papírjaiba mélyedt, aztán a kérdezőre nézett.

- Erről nem szól a rendelet. Mindenesetre ne adjátok ki az okmányt a kezetekből. Még valami?

Senki sem szólt. A telepesek egymás arcát fürkészték, talál-e valamelyikük valamilyen buktatót a király rendelkezésében. Az írnok még várt egy-két percig, aztán elhagyta az emelvényt. Az emberek szétszéledtek, a tüzeket felszították, a mutatványos bódékat újra kinyitották. Hyrn eddigre már ismét a domb tetején állt, és izzó gyűlölettel nézte a telepeseket.

- Minden készen áll? - kérdezte a helyőrség parancsnokától.

A katona bólintott.

- A völgy két kijáratánál felállítottuk az okmánykiadó sátrakat. Egy-egy századot vezényeltem oda, és néhány írnokot is.

A kormányzó bólintott, és tovább figyelte a parasztokat, akik közül néhányan a biztonság kedvéért már elindultak kifelé.

Th’oro maga is az egyik sátor előtt állt, és figyelte, hányan mennek be oda. Kilépni senkit sem látott, de ezt önmagában még nem tartotta volna gyanúsnak, hiszen a sátornak lehetett másik kijárata is. Katonákat sem látott a környéken, mégsem tudott szabadulni a gondolattal, hogy valami nem stimmel. Sulu nem osztotta ezt a gyanút, így a troll alig tudta elrángatni a bódéktól.

- Miért olyan nehéz beismerni, hogy tévedtél? Bármilyen hihetetlennek is tűnik, a kormányzó és Menlor ezúttal jót akar - morgott az árnymanó, és vágyakozó pillantásokat vetett a színpadok felé. Kezében egy hatalmas lapockacsontot tartott, és szórakozottan rágcsálta róla a húst.

- Túl szép, hogy igaz legyen - mondta a troll, és megragadta az árnymanó ingét. Sulu hiába tiltakozott, Th’oro húzni kezdte a sátor felé. - Gyere, megnézzük, mi van odabenn!

- De én még nem akarok elmenni! - vetette meg a lábát az árnymanó. - Sötétedéskor tűzijáték lesz, láttam a petárdákat és a forgó kerekeket. Látni akarom! - vinnyogta, de hiába. Th’oro felnyalábolta, akár egy csomagot, és belépett vele a sátorba. Első pillantásra minden normálisnak látszott. A sátor ugyan túl nagynak tűnt ahhoz képest, hogy mindössze két íróasztal állt benne, de nem voltak katonák benne, csupán két tintás ujjú írnok. Egyikük rögtön Th’orora támadt.

- Nem megmondtuk, hogy egyszerre csak egy tanya tulajdonosa jöjjön be a családjával együtt? Egyikőtök takarodjon kifelé!

A troll talpára állította Sulut és hatalmas tenyerét rátette a fejére.

- Nincs más családom, csak ő. Együtt műveljük a földet Laralien közelében.

- Vagy úgy… - mérték végig a különös párost az írnokok. - Így természetesen maradhattok. Mondjátok be a tanyátok adatait, és már meg is kapjátok az írást!

Természetesen Th’oro kezdett beszélni. Valódi otthonát írta le, azt remélve, hogy valóban visszatérhet oda, és a csökkentett adóval terhelve eredményesen gazdálkodhat. Az egyik írnok kitöltötte a papírt, a másik lepecsételte, és átnyújtotta a trollnak. A pecsét valódinak tűnt, de a troll jól tudta, hogy az írás értéke csak akkor derül ki, amikor már szemtől szemben áll az adószedővel. Vállat vont, és elindult visszafelé, de a írnok megállította.

- Most már nem lehet visszatérni a völgybe. Távoznotok kell, különben kénytelen leszek elvenni az okmányt. - Th’oro végigmérte a satnya növésű írástudót, és megfordult. A sátor legalább száz lépés hosszú volt, s ez ismét feleslegesen soknak tűnt. Th’oro óvatosan lépkedett, de nem történt semmi, amíg a kijárathoz nem ért. Fellebbentette a sátorlapot, és kilépett a szabadba. Hátrafordult, hogy megsürgesse Sulut, aki csakhamar ott állt mellette. Th’oro tett még néhány lépést előre - az árnymanó éppen kétszer annyit amikor furcsa hangot hallottak lentről. Lenéztek, de még mielőtt bármi egyebet tehettek volna, megnyílt alattuk a föld. Ösztönös kiáltásukat magába zárta a föld mélye, akárcsak őket magukat. A gödör alját kibélelték, és nem is volt túlságosan mély. Ha Sulu hasonló termetű lett volna, mint Th’oro, a troll könnyedén kimászhatott volna a vállán. Persze még ki kellett volna nyitniuk a csapóajtót is… Ám még mielőtt bármilyen kísérletet tehettek volna a menekülésre, lobpgó fáklyák fénye űzte el a sötétséget. Mire feltápászkodtak, már kardok szegeződtek a mellkasuknak, és értő kezek szabadították meg minden fegyverüktől.

- Nem úgy tűnik, mintha ez a kicsi felesége vagy lánya lenne ennek az otromba hústoronynak - bökdöste meg egy katona az árnymanót.

- Honnan tudhatod te azt? - röhögött fel az egyik társa. - Lehet, hogy neki más az ízlése…

- De akkor is! Erre nem terjed ki a parancsunk!

- Ugyan, ne legyetek már ilyen szőrszálhasogatók! - szólt közbe a harmadik. - Nyilván a troll alkalmasabb a földművelésre, ezért ő marad itt. Különben is, az árnymanónak kevesebb élelem is elég. Gyerünk, válasszátok szét Őket! Nemsokára indul egy csoport, abba még éppen belefér!

Th’oro jól látta, hogy az ellenállásnak nincsen semmi értelme. Négy fegyveres katona állt szemben velük, és nyilván vannak a közelben társaik is. Hagyta, hogy eltereljék Sulu mellől, aki úgy nyüszített, mint egy kölyökkutya.

- Ne hagyj magamra, Th’oro! Te hoztál ide, segíts kimásznom a csávából!

A troll még akkor is hallotta az árnymanó éles hangját, amikor már messze járt, és nem értette pontosan a szavakat. Engedelmesen követte támadóit, hiszen meg akarta tudni, mi történik itt voltaképpen. Percekkel azután, hogy bezárták egy fából ácsolt ketrecbe pár régebbi fogoly , mellé, meg is kapta a választ.

- Tőled kit vettek el? - kérdezték azonnal,, de mielőtt válaszolhatott volna, a cella hátsó részéből előrejöttek néhányan.

- Nekem a lányom veszett oda…

- Elvették a fiamat, pedig alig tizenhárom telet ért meg!

- Látom-e még a feleségemet?

A kétségbeesett nyöszörgések, kérdések lassan megvilágították Th’oro elméjét, s azon sem kellett sokat töprengenie, mi célt szolgál a túszszedés. Mégsem ő fogalmazta meg, hanem egy fiatal elf.

- Rabszolgák leszünk a saját hazánkban, s bilincseinket szeretteink alkotják. Többé sosem szállhatunk szembe a kormányzóval. Ha mégis megtennénk, az szenvedi meg, akit a legjobban szeretünk.

- Csak ránk akarnak ijeszteni - szólt valaki hátulról. - Rengeteg pénzbe kerülne ennyi éhes szájat etetni.

- Lebecsülöd a kormányzót. - válaszolt meg sem fordulva az elf. - Engem annak idején azzal fenyegetett, hogy törékeny gyermekeimet bányába hurcoltatja, ha nem fizetek. Ott rengeteg alacsony tárna van, ahová csak gyerekek vagy asszonyok férnek be kényelmesen. A nehéz munka miatt állandó a munkaerőhiány. Kedveseink dolgozni fognak, s meglásd, még hasznot is fognak hajtani a gonosz Hymnek.

- Az nem lehet - furakodott előre az előbb közbeszóló. - Az én lányomnak gyenge a tüdeje, nem bírja a nehéz munkát meg a port…

Th’oro ránézett. A férfi maga is nyeszlett volt, és gyenge, aligha túlzott, amikor a lányát féltette.

Órák teltek el kétségek között. A föld alatti börtön egyre zsúfoltabb lett, lassan már állva ís alig fértek el. Aztán egyszer csak nem érkezett több fogoly. Bár a fénytől elzárva nehezen lehetett az időt érzékelni, a troll úgy saccolta, éppen hajnal lehetett, amikor végre megjelent egy hivatalnok, akit még egyikük sem látott korábban.

Nem ment közel a rácsokhoz, de hangján nem érződött félelem. Szenvtelenül beszélt, mintha az, amit mond, csak egy raktár leltárlistája lett volna.

- A kormányzó kegyelméből visszatérhettek földjeitekre. Hozzátartozóitokat, akiket elszállítottunk már Kariotából, nem látjátok viszont, amíg be nem bizonyosodik, hogy a lázadó szellem kihunyt belőletek. Josep Hyrn kormányzó ezentúl rendkívüli szigorúsággal büntet minden, hivatalnokai, különösen adószedői ellen irányutó cselekményt. Függetlenül attól, hogy hol és ki követi el a bűntettet, a túszok egyike fog bűnhődni érte. Bármilyen lázadás, fegyveres ellenállás a kormányzó parancsainak ugyanilyen következményekkel jár.

A férfi megfordult, és elhagyta a börtönt. Nemsokára kinyitották a zárat, s egyesével elbocsátották a foglyokat. Katonák sorfala mellett hagyták el előbb a csapdát, majd Kariotát. Senki sem gondolt ellenállásra. Nem is csoportosultak, mintha attól tartottak volna, már ezzel is kivívják a kormányzó haragját és bosszúját. A családok külön-külön indultak haza, szótlanul baktattak a vöröses hajnali fényben. Th’oro értette, mi zajlik bennük. Ó csak Sulut vesztette el - sosem örült jobban, hogy feleségét barátjára bízta, de még az ő életét sem kockáztatta volna szívesen. Annak, amit eddig csináltak, befellegzett. Az elszórt, szervezetlen ellenállásnak vége: amíg a túszok Hyrn kezében vannak, tehetetlenek. Hiszen ki merné vállalni a felelősséget akár egyetlen feleség, anya vagy gyermek haláláért? Mostantól az adószedők lesznek a legnagyobb biztonságban a telepeken: bármelyik gazda előbb elvágná a saját torkát, mintsem kezet emeljen egyre is…

Ám Th’oro nemcsak a véggel volt tisztában, hanem a kezdettel is. A telepesek nem rabszolgák, meg fogják találni a módját az ellenállásnak.

Conoer az utóbbi időben elhanyagolta a díszszemléket. Hetek teltek el, és Alanor utcáit nem verte fel a katonaléptek egyenletes dübörgése, nem hallatszott egyetlen katonadal sem. A laktanyában jó ideje nem látták a királyt, pedig korábban rendszeresen részt vett a gyakorlatozásokon. Egy hadgyakorlat elmaradt, egy másikat pedig nélküle tartottak meg, pedig korábban sosem mulasztotta el a részvételt, hacsak nem volt ágyhoz kötött beteg. Nos, ami az ágyhoz kötést illeti… Természetesen nem lehetett sokáig titokban tartani, mi marasztalja a palotában, s vonja el kedves teendőitől a királyt. A pletyka gyorsan terjedt a városban, és a durva katonaszájak erősen ki is színezték a történteket, különösen a kocsmában, néhány kupa bor után.

Conoer azonban nem törődött a szóbeszéddel, és annyira elmerült az Almira nyújtotta élvezetekben, hogy korábbi kedvteléseit és az ország ügyeit teljesen elhanyagolta. Életében először szerelmes volt; s ahogy korábban a hadviselésre, most erre fordította minden figyelmét. Végül épp szerelme vetette észre vele képtelen helyzetét. Egy este, amikor belépett kedvese szobájába, Almirát az ablak előtt találta. Elgondolkozva fésülte mézszőke haját, ajkát durcásan lebiggyesztette. Conoer, aki eddig sosem látott más kifejezést ezen az arcon, mint elbűvölő mosolyt, először észre sem vette a lány lelkiállapotát. Átölelte és belecsókolt a nyakába, ám Almira teste ahelyett, hogy engedelmesen hozzásimult volna, megfeszült. A lány tett egy lépést az ablak felé, hogy kibontakozzon az ölelésből, és megfordult.

- Hallottad, milyen pletykák keringenek a városban?

- Nem törődöm ezzel, szívem, s jobb lenne, ha te is eleresztenéd a füled mellett.

A testrész említése ellenállhatatlan ingert váltott ki belőle, hogy belecsókoljon, de Almirát ezzel csak még dühösebbé tette. Toppantott egyet a lábával, és a fésülködőasztala elé ült.

- Azt mondják, vérszívó vagyok, a kemény és józan katonaemberből pipogya bábot csinálok. Volt aki azt mondta, máglyán kellene elégetni engem, s olyan is akadt, aki bordélyházba csukatott volna, hogy lásd, én sem vagyok más, mint azok a lotyók. Sárba tiporták a becsületemet!

Almira arca egyszerre volt dühös és szégyenkező. Az volt benne a legbájosabb, hogy nem volt biztos magában: minden egyes szava félig önvád volt. Conoer látta szenvedését, s akkor sem tudott volna ellenállni, ha akart volna.

- Haakarod, börtönbe záratok mindenkit, aki ilyesmit fecseg! Botütés lesz a büntetése mindenkinek, aki tiszteletlenül ejti ki a nevedfet.

A király vigasztalni akart, de csak a könnyek árját nyitotta meg. Almira a mellette térdeplő férfi vállára hajtotta a fejét, és most már gátlástalanul zokogott. Alig lehetett érteni, amit mond.

- Nem ez a legrosszabb, Conoer! Nem érdekelne, mit fecsegnek rólam, hiszen én csak egy szolgálója vagyok uramnak! De nem bírom elviselni, amikor téged becsmérelnek! Hogy mondhatják az én erős és nagyhatalmú kedvesemről, hogy puhány szoknyabolond, aki elhanyagolja kötelességeit?

Conoer mondhatta volna, hogy kocsmai italozásaik során nevezték már őt bajtársai ennél sokkal rosszabbnak is, mégis megmaradt a tekintélye, de nem tette. Valamit ugyanis megértett Almira szavaiból: a lány szereti őt, de nem kifejezetten szépségéért vagy szellemességéért, hiszen egyikből sem rendelkezett kivételes bőséggel. Almira a nagy emberbe szeretett bele, a hatalmas és erős férfiba, a királyba, aki mindent megtehet, amit csak akar. Más talán elítélte volna ezért, de Conoer nem: ő a hatalmat éppen olyan tulajdonságnak tartotta, mint hajának színét. A lényeg az érzés volt, nem az, ami támasztotta. Ám a róla alkotott kép, a szerelem alapja kezdett összeomlani a lányban, és Conoer bármit megtett volna, hogy ezt megakadályozza. Paradox módon még szerelmesétől is elválna, csak hogy megtarthassa…

- Ne sírj, kedvesem! - simogatta meg Almira vállát a király. - Csattanós választ adunk mindenkinek, aki csak becsmérelt. Mához egy hétre díszszemlét és lovagi tornát tartunk, s majd meglátjuk, van-e még olyan legény a városban, mint a szoknyabolond király!

Conoer igyekezett tréfára venni a dolgot, és sikerült megnevettetnie a lányt.

- Azonban mostantól nem tölthetem minden percemet veled, ugye megérted? Azt akarom, hogy büszke lehess rám, és ezért meg kell dolgoznom.

Almira könnyes szemmel bólintott, és ismét a férfi vállára borult. Aznap már nem esett szó közöttük problémákról.

Az egy hét gyorsan eltelt, s amikor felvirradt a díszszemle napja, Almira szíve a torkában dobogott. Bármilyen helyet is kapott a király szívében, az udvar szemében még nem volt senki. Ám az egész aznapi ünnepélyt az ő kedvéért rendezték, s Conoer ezt nem is akarta titokban tartani. A királyi palota nem volt alkalmas az esemény lebonyolítására, ezért rendezték az alanori laktanyában. A hatalmas gyakorlóudvar szélére páholyokat építettek, a főurak és családjuk innen nézhette az ünnepséget. A selyemmel és bársonnyal borított nézőtér legpompázatosabb része a királyi páholy volt, ám a trón üresen maradt. Mellette egy alig alacsonyabb zsámolyon Almira ült, és büszkén viszonozta a vizslató tekinteteket. A lány a legutolsó divat szerinti ruhát viselt: kivágása talán még diszkrétebb is volt, mint egyes hölgyeké. Hajviseletében nem ragaszkodott ennyire a szokásokhoz. A merev, bonyolult konty nem is illett volna arcához, melyet elbűvölővé varázsoltak a kunkorodó hajcsigák.

A díszszemle végigvonult a városon, hogy látványosságul szolgáljon a polgároknak is, aztán a katonák visszatértek a laktanyába. Yaurr zászlaját épp olyan mélyen hajtották meg a királyi páholy előtt, mintha az uralkodó is ott ülne - nem lehetett nem hallani az innen-onnan felhangzó sziszegést. A szemle után ügyességi játékok következtek. A verseny tisztasága érdekében minden jelentkező maszkot viselt. Ennek - s a király távollétének - jelentősége akkor derült ki, amikor a céllövészet győztese levette fejéről álarcát. Ezt a versenyszámot Conoer nyerte, és gyengéd mosollyal ajánlotta fel jutalmát, egy arany nyílvesszőt Almirának. Ezután a páholyból nézte végig a további versenyszámokat: ismerve katonáit, biztos volt benne, hogy a birkózásban vagy a futásban biztosan legyőznék. A nyertesnek mindig meg kellett hajolnia a királyi páholy előtt, s nyereményét Almira kezéből vehette át. A lány tudta, hogy ennek mekkora a jelentősége: Conoer csaknem királynőjének ismerte el. Hálásan mosolygott a férfira, aki hamarosan ismét eltűnt: megkezdődött a lovagi torna. A teljes páncélzatú lovagok az udvar két végéről indultak, s amikor a kürt megszólalt, teljes erővel vágtattak egy más felé. Háromszor próbálhatták meg egymást kivetni a nyeregből lándzsáikkal. Ha mindkettő leesett, a harc a földön folytatódott: nehézkesen mozogya kardpárbajt vívtak. Ez nem volt éppen barátságos összecsapás: mindketten igyekeztek az összes lehetséges eszközzel megadásra kényszeríteni az ellenfelet. Ha egyikük a földre került, annak többé-kevésbé megpecsételődött a sorsa: vértezete megakadályozta a gyors talpra ugrást. A lehúzott sisakrostély miatt lehetetlen volt megállapítani kik is az ellenfelek, és sem a páncélokon, sem a nyeregtakarókon nem volt címer. Csak a vesztesről húzták le a sisakját, amikor kivitték a küzdőtérről. A viadalban egymás után hullottak el Yaurr legjobb lovagjai, gyakran törött végtagokkal szállították ki őket. Különösen egy bronzszínű vértezetet viselő harcos aprította kegyetlenül az ellenfeleit: olyan hévvel támadt rájuk, mintha valóban csatában lett volna. Hamarosan mindenki azt gyanította hogy a páncélt Conoer viseli. Epp ezért hatalmas volt a felhördülés, amikor az utolsó párviadalban a bronzlovagot a földre taszította egy lándzsa. A hátára zuhant, s néhány pillanatig nem mozdult. Ezüst páncélos ellenfele, aki szintén leesett karddal kezében várta a feltápászkodását. A szabályok szerint a harc elején nem ronthatott neki földön fekvő ellenfelének. A bronz-páncélos végül feltápászkodott, de imbolyogva tudott csak megállni. A kürt azonban felharsant, és a viadal folytatódott. Úgy látszott, az ezüstlovagnak könnyű dolga lesz, de talán épp ez a hiedelem okozta a vesztét. Egyetlen nagy rohammal akarta elintézni a bronzpáncélost, de az tántorogva ellépett előle. Az ezüstlovag nehezen tudta lefékezni lendületét, s amikor megfordult, küzdőfele lesújtott a fejére. Még volt ereje viszonzásra, de nem tudta kivédeni a bronzlovag második csapását: eszméletlenül terült el a földön. Amikor a bronzlovag levette a sisakját, valóban Conoer csapzott feje bukkant elő, és mind a nemesi páholyok, mind a laktanya felől magasra csapott az éljenzés. A király meghajolt, s a díjként kapott kupát Almirának nyújtotta át, akárcsak a nyílvesszőt.

Az ünnepség hátralévő részében a király Almira mellett ült, boldogan és elégedetten. Szakértő szemmel figyelte katonái bemutatóit, gyakorlatait, de közben érezte magán a lány szerelmes és egyben tiszteletteljes tekintetét is.

- Most már el fognak hallgatni - súgta a fülébe. - Vagy ha mégsem, hát dicsőítést fognak zengeni a becsmérlés helyett. Többé nem vérszívó vagy a szemükben, hanem múzsa, aki egyre többre vezérli a kiválasztottját.

- Köszönöm, Conoer. Öröm volt látni, hogy erőd teljében vagy, bár a lovagi viadalon nagyon aggódtam érted. Elképzeltem, hogy ugyanez a csatamezőn történik veled, ahol a szabályok nem kötik meg ellenfeledet.

- Nyugodj meg, kedvesem, nem megyek csatába egyhamar. Az országban rend van, s Yaurrnak nincs külső ellensége.

- De… - Almira a még mindig gyakorlatozó katonákra nézett, aztán Conoerre. - Ha nem szándékozol harcolni, minek az egész? Kézedben tartod ezt a csodálatos, ütőképes hadsereget, és nem teszel vele semmit?

- Nem értem, mit tehetnék? A biztonságunk kedvéért tartjuk fenn a sereget, azért, hogy soha többé ne lephesse el a káosz annyira Yaurrt, mint amikor Erdauin megalapította az első telepeket.

- Látod, itt van Erdauin! Kezedben van az eszköz, amellyel visszavághatnál, bosszút állhatnál a káosz pusztításáért, amit végső soron ők okoztak, de te nem teszel semmit!

Conoer most látta először dühösnek Almirát. A lány kipirult, mozdulatai hevesek voltak. Bármennyire is tiszteletlenül viselkedett, a királynak mégis csak az járt a fejében: most még gyönyörűbb. Ennek ellenére megpróbálta megértetni vele a helyzetet:

- A háború nem olyan egyszerű, mint ahogy gondolod. Erdauin erős, s bár nem olyan szervezett, de gazdagabb, mint Yaurr. Ha háborút kezdeményeznénk, nem biztos, hogy mi kerülnénk ki belőle győztesen.

- Nem biztos… - Almira felszegte az állát, és sóhajtott. - Amikor vállaltad a versenyek és a viadal kockázatát, akkor sem lehettél biztos a győzelmedben. Mégis kockáztattál, mert vissza akarjad kapni az embereid tiszteletét, és tisztára akartad mosni a nevem.

- A testem épségét kockára teszem miattad, az országét nem.

Almira és Conoer farkasszemet néztek, és a lány most érezte először, hogy a férfi ellenáll neki. Nem feszítette tovább a húrt, elfordította a fejét és rekedtesen felkacagott.

- Szóval ez csak játék - intett fejével a gyakorlótér felé. - Ha tudom, hogy csak katonásdit játszol ezekkel az emberekkel, nem veszem annyira komolyan sem a becsmérlésüket, sem a méltatásukat.

A gúny szinte tapintható volt Almira szavaiban, de Conoer úgy tett, mintha nem is hallotta volna. A gyakorlótér felé fordult, és megtapsolta a győzteseket. Magán érezte Almira perzselő tekintetét, de nem szólt hozzá. Nem, még Almira kedvéért sem hajlandó eleve vesztes háborúba sodorni az országát.

Hiába teltek el évtizedek azóta, hogy az első erdauini átkelt a Mir hegységen, még nem készült pontos térkép róla. Egy-két kobudera kolostornak épen maradt ugyan a könyvtára a Világégés után, de vagy nem tároltak ott atlaszokat, vagy az idők során ellopták őket. Lehet, hogy sohasem készült felmérés a Mirről, hiszen amellett, hogy óriási területet foglalt el, állandóan változott is a felszíne. Mindennaposak voltak a földcsuszamlások, amelyek völgyeket temettek be, utakat tettek járhatatlanná. Ezek szerencsére nem érintettek településeket, hiszen általában senki sem volt olyan bolond, hogy a nem éppen termékeny hegyekbe költözzön, amikor annyi volt a hely. Persze volt kivétel: a törpe családok előszeretettel választották a Mir hegységet lakóhelyül. Felújították áz évszázados tárnákat, újjáépítették csodálatos föld alatti kőpalotáikat, végtelen türelemmel állították helyre őseik munkáját. A türelem mellett rengeteg pénzre is szükségük volt, de szerencsére a hegy nem sajnálta tőlük kincseit. Már régen ők elégítették ki a telepek teljes fémszükségletét, de remekmívű szerszámaikból jutott Erdauinra is. A Mir szerencsére elrejtette őket az adószedők elől is, így a törpék - voltak az egyetlen faj a telepeken, amely nem érezte meg Menlor kemény kezét. Természetesen adóztak ők is, de mivel nem voltak szem előtt, kevesebbet, mint a többiek. Mégsem maradtak érzéketlenek a többi telepes szenvedése iránt. Pontosan tudták, hogy a parasztok után ők következnének: ha Libertan elég erőt összpontosít rájuk, megtalálja őket, és ugyanaz a sors vár rájuk, mint a földművelőkre. Ennek ellenére nem szívesen adtak menedéket a király adószedői elől menekülőknek. Az ok talán a törpék hagyományos zárkózottságában rejlett; most, hogy végre visszatérhettek eredeti körülményeikhez, nem akartak más fajokkal keveredni. Komoly indok kellett tehát ahhoz, hogy beengedjék föld alatti járataikba az idegeneket, s ez nem volt más, mint a mirioni bánya. Ez volt az egyetlen kitermelési hely, amelyet nem törpék vezettek, és mostanáig nagyon lassan tárták fel, mivel kevés volt a munkaerő. Ám néhány hete a mirioni bánya felvirágzott: százával érkeztek asszonyok, ifjak és gyerekek, akik erős katonai felügyelet mellett dolgoztak. Könnyedén befértek az alacsony tárnákba, kitisztították a régi alagutakat, és a termelés hamar megduplázódott, majd megháromszorozódott. Ez még mindig elenyésző maradt a törpék számos bányájához képest, s nem is a konkurencia dühítette fel őket - bár voltak, akik rosszindulatúan mindent a törpék közismert kapzsiságára vezettek vissza. Mirion azonban, szent hely volt a törpék számára, s éppen azért nem láttak hozzá eddig a feltárásához, mert még nem volt elegendő eszközük ahhoz, hogy régi pompájában állítsák helyre. Mirion ugyanis a törpék államának központja, legfényesebb városa volt. Legendák szóltak szépségéről, és titokzatossága már csak azért is megmaradt, mert rendkívül ritkán tehette be oda lábát más fajba tartozó. Amíg Mirion feltárása fel nem gyorsult, a törpék nem foglalkoztak az üggyel. Utána megpróbálták leállítani a munkálatokat: követséget menesztettek Menlorhoz. A mohó királyt azonban csak még jobban feltüzelték a törpék ajándékai és kérelme. Arra következtetett, hogy Mirion legmélyén rengeteg kincs és gazdag nemesfém-lelet várja a kutatókat, és még ipkább megsürgette a feltárást. A törpék természetesen megsértődtek, mégpedig annyira, hogy felajánlották segítségüket a telepeseknek.

A Mir hatalmas volt, és rengeteg ősi alagút hálózta át, amelyet nem vettek újra birtokba a törpék. Egy ilyen járatrendszerben több százan is elbújhattak, ráadásul a keskeny folyosókat kiválóan lehetett védeni is, ha mégis rájuk találnának. A hajdani városok tehát ideális rejtekhelynek bizonyultak, Th’oro azonban nem tudott megbarátkozni sem az állandó homállyal, sem a csekély belmagassággal. Kétrét görnyedve baktatott egy folyosón, s azon tűnődött, hogyan tájékozódnak idelenn a törpék. Ő maga biztosra vette, hogy azonnal eltévedne, ha letérne a sokszor átismételt útvonalról. A tekervényes folyosók végül egy hatalmas csarnokba vezettek. A terem díszítéseit még a Tűzvihar előtt alkották - mára megkoptak, elformátlanodtak. A falba vésett csatajelenetekből csak néhány törpe alak maradt kivehető, még az ellenfelek faja sem volt teljes biztonsággal megállapítható. A világítás azonban még most, évszázadok múltán is kitűnően működött: a falra erősített féldrágakövek mit sem vesztettek ragyogásukból. A szellőzést viszont fel kellett újítani: ahhoz, hogy Th'oro és társai ugyanolyan friss levegőt szívhassanak, mint a felszínen, a törpék többnapi munkája kellett. Ám valószínűleg még ők sem számítottak olyan sok vendégre, amennyien végül eljöttek: a csarnok levegője fullasztó volt. Th’oro már messziről hallotta a zajongásukat, s végre biztos lehetett benne, hogy jó helyen jár. Amikor a csarnokba belépett, senki sem figyelt fel rá: a telepesek egymással beszélgettek, sorolták megaláztatásaikat és veszteségeiket. A troll átvágott a majd ezerfőnyi tömegen, és egy emelvényhez cammogott, ahol hajdan a törpe király trónusa állt. Most üres volt, tövében öten vitatkoztak elmerülten. Th’oro csak egyiküket, Jacith-ot ismerte, az ő vállát kocogtatta meg üdvözlésképpen. Az elf morcosan nézett fel a barátságosnak szánt paskolásra, de arca felderült, amikor felismerte a trollt:

- Ő az, akiről beszéltem! Th’oro csapata volt az egyik legeredményesebb az útonállók közül, akik olyan nagyon felbőszítették a kormányzót.

- Talán ha nem olyan eredményes, most nem kellene itt lennünk, hanem nyugodtan művelhetnénk földjeinket - jelentette ki morózusan az elf egyik beszélgetőtársa.

- Ne is törődj vele, Th’oro - legyintett Jacith. - Megrögzött pacifista, azt gondolja, hogy mindent el lehet érni szép szóval és türelemmel. Tudja, hogy ezen már régen túlléptünk, de képtelen elfogadni. Csak magad jöttél, vágy képviselsz valakiket?

- A Laralien melletti földekről sokan nem tudtak eljönni, pedig szerettek volna. Ők bíztak meg azzal, hogy mondjam el a véleményüket.

- Nagyszerű, akkor választható vagy!

- Hogy micsoda vagyok?

Jacith-nak nem volt ideje magyarázkodni, mert egy hatalmas gongütés elnyomott minden beszédet a teremben. Mindenki az emelvény felé fordult. Jacith a lépcsők felé lökdöste Th’orot.

- Ha már úgyis itt vagy, te fogsz elsőnek beszélni.

- Én?

Mielőtt a troll meggondolhatta volna magát, már fenn is volt az emelvényen. Megköszörülte a torkát, és meglepődve vette észre, hogy hangja a legtávolabbi sarkokba is eljut a kiváló akusztikájú teremben.

- Nem kenyerem a beszéd, és nem hiszem, hogy én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy…

- Nem baj, azért csak beszélj! - kiáltott közbe valaki, mire Th’oro zavarodottsága elmúlt.

- Amikor szüleink Erdauinról a Kiégett Földre költöztek, a legfontosabb, amit magukkal hoztak, néhány zsák mag volt. A magot elvetették, öntözték, a belőle kisarjadt növényeket óvták, gondozták. Az egyik magból rozs lett, a másikból árpa, a harmadikból zab… Ám volt egy mag, amelyiknek nem kellett sem föld, sem víz, sem napsütés. A szabadság magja volt ez, amit szintén Erdauinról hoztak, s amit gyermekeik lelkébe plántáltak, hogy aztán ők is tovább adhassák… És most ezt, legfőbb kincsünket próbálják az erdauini urak gyökerestül kitépni! Elszakítottak bennünket szeretteinktől, megaláztak, és sárba tiportak. Most választás előtt állunk. Vagy továbbra is lehajtjuk fejünket, hagyjuk, hogy a nyakunkra lépjenek, vagy szembenézünk ellenségeinkkel, és visszaszerezzük, ami a miénk! Engem a Laralien környéki tanyákról küldtek, s az ottaniak nem hajlandók többé szolgaként élni a saját hazájukban. Áldásukat adták minden akcióra, ami a túszok kiszabadítását - célozza, és ha szükséges, szembefordulnak a kormányzóval vagy akár a királlyal is!

Th’oro szavait dübörgő éljenzés követte. A troll vöröslő arccal próbált lekászálódni az emejvényről, de Jacith egyszer csak mellette termett, és visszatartotta.

- Bár Th’oro nem tartja magát jó szónoknak, azt hiszem, elmondott minden lényegeset. Felesleges további szófecsérléssel tölteni az időt, inkább szavazzunk! Ki van amellett, hogy szabadítsuk ki a foglyokat, és söpörjük el a kormányzó uralmát?

Jacith fellendítette a karját, és példáját százak követték. Minden különösebb számolgatás nélkül meg lehetett állapítani, hogy elfogadták a javaslatot.

- Megállapítom, hogy a szabadság nyert a szolgasággal szemben. Most még vezért kell választanunk, aki kiterveli az akciót, és vezeti a végrehajtását. Én Th’orot javaslom, ugyanis korábban bebizonyította harciasságát, s most azt is, hogy teljes szívvel a mi ügyünk mellett áll! - A troll megragadta az elf karját, és megpróbálta félbeszakítani. Jacith azonban nem hagyta magát, hanem felkiáltott: - Elfogadjátok Th’orot?

A telepesek alighanem bárkit megszavaztak volna, hiszen lelkesek voltak, és különben sem ismerték igazán egymást. Ismét felharsant az éljenzés, csupán az emelvény tövében lehetett látni néhány savanyú arcot.

- El kell készítenünk a tervet a túszok kiszabadítására - közölte Jacith. - Holnap reggel mindenki megtudja, mi lesz a feladata. A törpék mindenkit elszállásolnak, és enni is adnak nektek.

Miközben lemásztak az emelvényről, Th’oro az elf fülébe dörmögött:

- Te megbolondultál! Mi közöm nekem a vezérséghez? Paraszt vagyok, akárcsak te, és elképzelésem sincs, hogyan szabadítjuk ki a foglyokat.

- Pszt - intette csendre Jacith -, majd mindjárt megmagyarázom.

Amikor odaértek az előbbi társaihoz, Jacith kijelentette:

- Th’oro hosszú utat tett meg ma, és pihenni akar, mielőtt nekilátunk a megbeszélésnek. Egy óra múlva találkozunk ugyanitt.

Az elf belekarolt Th’oroba, és egy szűk mélyedésbe hurcolta, ahol leültek egy szalmazsákra. Jacith ennivalót tolt a troll elé, és magyarázkodni kezdett:

- Ezek itt majdnem mind parasztok…

- Hé, én is paraszt vagyok!

- De ezek hiába lelkesek, tényleg nem tudják, hogyan kell harcolni. Kivéve talán azt a hármat, akivel az előbb beszélgettem.

- Akkor miért nem az egyiküket választattad meg?

- Mert az ember forrófejű harcos, a legszívesebben nekirontana a túszokat őrző katonáknak, aminek persze az lenne az eredménye, hogy rengetegen halnának meg mind a két oldalon. A gnóm viszont túlságosan óvatos: jó stratéga, de hetekig csiszolgatná a tervét, amíg úgy nem érzi, hogy tökéletes.

- És a harmadik, a kobudera?

- Ő rendkívül jó felderítő, és kitűnő harcos… Csak éppen olyan mogorva, hogy senki sem jönne ki vele. Ráadásul mind a hármuknak felesége vagy gyermeke van a túszok között, s ez a legrosszabbat hozza ki belőlük.

- Es tőlem mit vársz? En nem vagyok sem stratéga, sem igazi harcos.

- Tűrhetően forgatod a csatabárdodat, és ami nagyon fontos: azt a tolvaj árnymanót kivéve senkid sincs a foglyok között. Hideg fejjel fel tudod mérni a veszélyeket, és a józan paraszti eszeddel helyesen fogsz dönteni.

Th’oro hallgatott. Amikor annak idején biztonságba helyezte a fefeségét, és elindult, hogy magához hasonlókat találjon, nem hitte, hogy valaha ekkora felelősség szakad a nyakába. Nem szívesen vállalta.

- Tudod, rajtad kívül sosem barátkoztam elfekkel. Azt gondoltam, hogy mindannyian lököttek egy kicsit.

- És most?

- Most már biztos vagyok benne - csapott Jacith vállára Th’oro. Felállt, és megkereste azt a három telepest, akiről Jacith beszélt. Nem csak a kobudera, hanem a másik kettő is mogorvának látszott. Egymás mellett ültek, de nem beszélgettek, mindegyik gondolataiba merült. Amikor Th’oro megállt előttük, az ember felpattant, de társai ülve maradtak.

- Alaposan összeszidtam Jacithot. Tudom, hogy bármelyikőtök jobb vezére lenne a telepeseknek, mint én, de most már nincs mit tenni. Én mégis azt gondoltam, megoszthatnánk a tennivalókat, hiszen ti sokkal tapasztaltabbak vagytok nálam. Én sosem vettem részt egyetlen csatában sem, adjatok tanácsot, mitévő legyek ezzel a sok néppel, hogyan szabadítsuk ki a túszokat?

A három telepes szemlátomást örült Th’oro megalázkodásának. Az ember volt a leginkább nyíltszívű köztük: felállt, és kezet nyújtott a trollnak.

- Menders vagyok, bizonyára már sokat hallottál rólam. - Várakozóan nézett a trollra, mire az bizonytalanul bólintott. - Én azt mondom neked: gyors menetben két nap alatt odaérhetünk a bányához, és megtámadhatjuk a túszokat őrző katonákat. Érkezésünk meglepetés lesz számukra, s mielőtt észbe kapnak, foglyok vagy halottak lesznek.

A kobudera felhördült, és elfordította a fejét, a gnóm viszont felpattant, és a homlokára mutogatott.

- Ekkora ostobaságot! Miriont kitűnően őrzik! Mit gondolsz, mi lenne, ha ez a parasztcsürhe beállítana szedett-vedett fegyvereivel, és nekik rontana? Mészárlás! Még észbe sem kapnánk, és máris betört fejjel menekülhetnénk!

Menders legyintett, de Th’oro figyelmesen hallgatta az ingerülten hadonászó gnómot.

- Mit javasolnál ehelyett?

A gnóm elcsöndesedett, és közelebb lépett a trollhoz.

- A Mir hegység alagútjairól és bányáiról egyetlen térképet sem találtak a könyvtárakban, pedig biztos készítettek ilyeneket. Az a gyanúm, hogy a törpék gondoskodtak az eltűnésükről, nehogy valakinek kedve támadjon felkutatni sok évszázados kincseiket. Ha találnánk térképet a mirioni alagutakról, hátba támadhatnánk az őröket, és elmenekíthetnénk a túszokat.

- Még ha ki is szednénk a térképeket a törpékből, azok már jócskán elavulhattak a készítésük óta. Már csak a Tűzvihar is beomlaszthatta a járatokat… Ki tenné ki magát annak a veszélynek, hogy egy rossz mozdulat nyomán egy egész hegy szakad a nyakába? - Th’oro a kobuderára pillantott, aki szenvtelenül nézett vissza rá. - Egyáltalán ki lenne képes rá, hogy felmérje az út veszélyeit?

- Troll létedre túl sokat fecsegsz - állt fel a kobudera. Ahogy kinyújtózott, minden izom megfeszült a testén, olyan volt, mint egy ugrásra kész vadállat. - Előbb szerezd meg a térképet, aztán beszéljünk róla.

Th’oro bólintott, és otthagyta őket. Jacith-hoz ment, aki előbb húzta a száját, de aztán csak megkereste a törpéket, akik szállást adtak nekik a Mir gyomrában. Órák múlva tért vissza, és egy törpét is hozott magával. .

- Nincs térkép - közölte. - Illetve van, de… - Az elf a törpére tekintett, aztán legyintett. - Ő a térkép.

- Tessék?

- Arlo, a gnóm jól sejtette, a törpéknek van térképük. Ám nem hajlandók ideadni, mert félnek, hogy lemásoljuk, és kifosztjuk a kincseskamráikat. Viszont segíteni akarnak, ezért ez a férfi betanulta az alagútrendszer azon részét, amely bennünket érinthet.

- És lerajzolja nekünk?

- Azt nem. Nem akarja, hogy bármilyen nyoma maradjon az útnak. Viszont hajlandó elmenni a felderítővel, és vezetni őt. Gondolom, Jhokonát szemelted ki erre a szerepre.

- Nem fog örülni - pillantott a látszólag szendergő kobudera felé Th’oro.

Jacith vállat vont.

- Te vagy a vezér.

A kobudera szemrebbenés nélkül hallgatta végig Th’oro magyarázatát a térképről, és egyáltalán nem ellenkezett. Vállon ragadta törpe vezetőjét, és azonnal indultak. Nagyon hosszúnak tűnt az az öt nap, ameddig távol voltak. Az összegyűlt telepesek harci kedve egyre csökkent. Mind többször hangzott el a javaslat, térjenek vissza földjeikre, s mind többen értettek vele egyet. Hogy elejét vegye a teljes zűrzavarnak, Th’oro megkérte Menderst, hogy tartson hevenyészett kiképzést a telepeseknek. A reggeltől estig tartó menetelés, vívás, közelharc elterelte az emberek figyelmét, úgy érezték, máris tettek valamit szeretteik kiszabadításáért. Jhokona és kísérője az ötödik nap estéjén bukkant elő koszosan és fáradtan, s rögtön megkereste Th’orot és alvezéreit. A törpe szinte azonnal eltűnt az övéi közt, így már nem hallotta, milyen dühösen szidja a kobudera.

- Ezek a vakondok annyira féltik a kincseiket, hogy az már nevetséges! Mit gondolnak, kinek kellenek a vacak érceik vagy drágaköveik! Sosem volt hajlandó elárulni előre, merre fogunk menni, és az a gyanúm, időnként jókora kerülőt tettünk, teljesen feleslegesen. Az út így másfélszer hosszabb, mint amilyennek előzőleg számítottam.

- Ezek szerint találtatok utat Mirionba? - kérdezte Th’oro.

- Igen, de nem valami könnyű eljutni oda. Csak erős, alacsony és hajlékony katonákat vihetek magammal, mert néha nagyon szűk és alacsony folyosókon kell haladnunk.

- Láttátok a túszokat is?

- Igen. Nagyon keményen dolgoztatják őket, még a gyerekeket sem kímélik. Szerencsére ennivalót bőven kapnak. A nehéz munka ellenére lassan haladnak, mert nincs mellettük törpe, aki segítsen.

- Ez lényegtelen! - vágott közbe a gnóm. - El lehet őket menekíteni az alagutakon keresztül?

Jhokona megcsóválta a fejét..

- Harc nélkül semmi esetre sem. Nagyon erősen Őrzik őket, legalább harminc őr vigyázza az éppen dolgozókat. Állandóan köztük járkálnak, ha meglátnának bennünket, azonnal kitörne a mészárlás.

- Az mondtad, éppen dolgozókat? Váltott műszakban dolgoznak?

- Igen, delelő után egy órával van váltás. A pihenő munkások nincsenek az alagútban. Vagy a szabadban vannak, vagy építettek nekik barakkokat.

- Tehát hiába találtuk meg az alagutat, csak a foglyok felét tudjuk kihozni rajta… Ott vagyunk, ahonnan elindultunk! - mérgelődött Th’oro. - Márpedig hiába vagyunk többen, esélyünk sincs egy szemtől szembeni támadásnál.

Egyikük sem tudta titkolni rosszkedvét és tehetetlenségét. Menders végül felpattant, és öklével a levegőbe sújtott.

- Mindegy, akkor is megpróbáljuk.

Arlo, a gnóm szokatlan hevességgel helyeselt.

- Hát persze, hogy megpróbáljuk! Van egy ötletem, egy ötletecském…

- Ki vele! - kiáltottak rá többen is egyszerre, mire a gnóm sértődötten felhúzta az orrát.

- Ez csak egy ötlet. Még sokat kell dolgozni rajta, nagyon sokat.

- Nem baj, majd mi segítünk kidolgozni - felelte erőltetett türelemmel a troll.

- Persze, majd jól elrontjátok! Na mindegy! A lényeg az, hogy el kell terelni a katonák figyelmét. Ha látszattámadást indítunk a barakkok ellen, akkor a katonák biztonságba fogják helyezni a túszokat. És vajon hová is terelhetnék őket, ahol könnyen őrizhetők, és biztosan nem tudnak megszökni?

- A bányába! - felelte Jhokona. - Ezzel megoldódna a váltott műszak okozta gond. De ha támadunk, csak még jobban fogják őrizni őket!

- Na igen. De a katonák az alagút bejáratához csoportosulnak, elkülönülnének a foglyoktól. Azonkívül ha a támadó csapatok elkezdenének menekülni, akkor jó részük biztosan üldözné őket.

Th’oro kristálytisztán látta, hogy ezen a terven kívül nincs más esélyük. Ha nem csinálnak valamit pár napon belül, a telepesek szét fognak oszlani, és beletörődnek a helyzetükbe. Cselekedni kell, mégpedig gyorsan.

- Jhokona! Válogasd ki a telepeseket, akiket magaddal viszel a bányához! Ti fogjátok kihozni a foglyokat. Menders, te vagy a legtapasztaltabb a nyílt csatákban. Te vezeted a kívülről támadókat. Gyors és erős embereket válassz, minél kevesebb veszteséget akarok! Két nap múlva indulunk, végrehajtjuk a tervet!

- De ez még nem terv! - tiltakozott Arlo. - Még rengeteg részlet van, amit ki kell dolgozni! Petárdák kellenek, részletes útvonalterv, meg kell oldani az élelmezést…

- Hallottad - vágott közbe Th’oro -, két napod van rá. Robbanóanyagot szerezhetsz a törpéktől.

Menders és Jhokona azonnal intézkedni kezdett, de Arlo még hosszú percekig dohogott magában. Ám aztán belemerült a munkába, és rendkívül nagy szakértelemmel szervezte a támadást. Az alagútrendszer hirtelen olyan lett, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Az események felgyorsultak, mindenkinek akadt munkája. Th’oro maga is beállt Menders emberei közé, legalább amíg a nehéz gyakorlatokat végezte, nem kellett arra gondolnia, mekkora felelősség nyugszik a vállán.

A két nap hamar eltelt, és Menders útnak eredt háromszáz főnyi válogatott csapatával. Th’oro velük tartott, de a parancsnokságot meghagyta az embernek. Négy nap múlva érték el Mirion környékét, de nem mentek egészen közel, meghúzódtak egy sűrű erdőben. Innen kitűnően megfigyelhették a tábort, de őket nem vehették észre, hacsak nem küldenek őrjáratot a sűrűbe. Jhokonának igaza volt: körülbelül negyven sátor állt a bánya bejárata előtt. Tíz közülük kissé távolabb a többitől, de félkör alakban körülvéve őket: ezekben laktak az őrök. A sátrak között látszólag nem volt semmi: bárki akadálytalanul besétálhatott volna a telepre. Menders azonban egy hegyi kecskére irányította Th’oro figyelmét.

- Nézd csak! Senki sincs a közelben, az állat mégis elszaladt.

- Valaki biztosan megriasztotta.

- Vagy valami. Túl védtelennek tűnik ez a tábor. Hívok egy varázstudót.

A nő, akivel Menders visszajött, inkább a termékenységi varázslatok terén volt jártas, de azért segítségükre tudott lenni.

- Amit láttok, nem a valódi kép. A tábort égy mély vizesárok veszi körűi. Valamiféle állatok úszkálnak benne, de én még nem láttam ilyeneket. Talán Erdauinról hozták őket.

- Más, rejtett védőberendezést nem látsz?

A lány megrázta a fejét, mire Menders visszaküldte a többiekhez. - Ahhoz, hogy betörjünk a táborba, át kell jutnunk a vizesárkon - mondta a katona. - A híd nyilván felhúzható, és aligha fogják a kedvünkért leereszteni.

Th’oro hátrább húzódott, és kinyújtózott. Egykedvű arcán nem látszott, milyen gondolatok suhannak át agyán.

- Fogass össze néhány kecskét, aztán válassz ki egy nagyon jól úszó férfit!

Menders nem azért volt katona, hogy ne lássa át kapásból Th’oro tervét. Füttyentett egyet, aztán engedelmeskedett.

A tábor őrsége már messziről megpillantotta a kecskenyájat, de nem tartotta veszélyesnek. Az állatok őrült iramban futottak a vizesárok felé, mintha láthatatlan ellenség üldözné őket. Talán egy méhraj vagy böglyök hada késztette őket az eszement száguldásra - legalábbis Menlor katonái erre tippeltek. A kecskék nem láthatták a vizesárkot, de a benne élő ragadozók szagát érezhették, mert az elöl rohanók megtorpantak. Ám a később jövők elsodorták őket, s egy ijesztő csobbanással minden kecske eltűnt a semmiben. A tábor őrei most bánták, hogy az árok teljesen láthatatlan. A mészárlásból, amelyet a bányát védő állatok rendeztek a kecskék között, nem láttak semmit, csak hangokat hallottak: mély, félelmetes morgásokat, állkapcsok csattanását, félelemtől reszkető mekegést. Valószínűleg az árok összes lakója odagyűlt az ingyen lakomára, s a tábor parancsnoka elkönyvelte magában, hogy megspórolta a vérszomjas dögök egynapi élelmét. Nemcsak az állatok, hanem az őrök is összetódultak, fogadásokat kötöttek, sikerül-e akár egyetlen kecskének is megmenekülnie. Közben nem vették észre azt a magas, vékony, csaknem meztelen alakot, aki az árok egy távolabbi részén kimászott a partra. Qvatosan osont egy szerkezet felé, amelyet hídnak véltek. Nem őrizte senki, s a férfi leeresztette a csapóhidat. Rögtön ezután széttörte az emelőszerkezetet: a hidat többé nem lehetett felvonni. A csattanásra már felfigyeltek a katonák, de későn érkeztek a felvonó szerkezethez. A férfi beleugrott a vízbe, s az őrök figyelmét a továbbiakban már a tábor felé rohanó csapat kötötte le. Mendersék csapata talán már azelőtt elindult, hogy a hidat leeresztették volna. Percek alatt elérték az árkot, s bár a hídnak csak egy keskeny csíkja látszott, átrohantak a pallón. A katonáknak épp csak annyi idejük volt, hogy biztonságba helyezzék a foglyokat. Az előre meghatározott terv szerint a bányába terelték, s az erre kijelölt egységek védelmére bízták őket. A többiek közelharcba keveredtek a parasztokkal, akik meglepőeh képzettnek és harciasnak tűntek. Persze ők a családjukért küzdöttek, s a tét nagysága megacélozta lelküket és izmaikat. Mindazonáltal nem tarthattak ki sokáig, már csak a létszámbeli fölény miatt sem. A barlang szájánál álló katonáknak tétlenül kellett nézniük társaik harcát: parancsuk szerint nem mozdulhattak, amíg a tábor elveszettnek nem látszik. Akkor is a foglyokkal kellett volna törődniük: rájuk kellett volna robbantaniuk a bányát. Szinte mindenki összecsődült a bejáratnál: látni akarták a csatát. A foglyokkal alig törődtek, hiszen nekik nem voltak fegyvereik, különben is gyengék voltak a harchoz. így aztán azt sem vették észre, ahogy Jhokona előmászik egy keskeny résből. A férfi szájára tette az ujját, nehogy elárulják őket a túszok. Az asszonyok között lopózva odament az egyetlen katonához, aki a barlang belsejében maradt. A kobudera hátulról kapta el a férfit: alkarjával megszorította a torkát, hogy ne kiálthasson, és azzal a mozdulattal el is törte a nyakcsigolyáját. A résből egyre többen másztak elő és vegyültek el a foglyok között.

Ekkor, mintha csak jelet kaptak volna, a parasztok serege egy emberként hátat fordított a katonáknak és megfutamodott. Pánik nélkül, szervezetten vonultak vissza, még a viszonylag keskeny hídon sem alakult ki tolongás. A tábor katonái diadalordításban törtek ki, és utánuk rontottak, de nem tudtak áttörni a zártan védekező utóvéden. Mendersék elhagyták a tábort, s csakúgy özönlöttek utánuk a katonák. Még a barlangba vezényeltek sem bírtak a vérükkel: többségük rikoltozva elhagyta őrhelyét, s társai után szaladt. A maradék is inkább kifelé, mint a bánya belseje felé figyelt, így meglepetésként érte őket Jhokonáék támadása. A parancsnok azonnal a robbanószerkezet kapcsolója után nyúlt, de már nem érte el: Jhokona kése vérvörös patakot fakasztott torkából. A kobudera intett a túszoknak, hogy induljanak el a hátsó kijárat felé. Ő maga éberen figyelte, nem térnek-e vissza a katonák, vagy a táborban maradt sebesültek közül valaki nem kíváncsiskodik-e túlságosan.

Mendersék már majdnem elérték az erdő vonalát, amikor íjászok tűntek fel a fák ágai között. Méterekkel a parasztok mögé céloztak, és nyílzáporral árasztották el az üldözőket. A katonák azonnal megtorpantak, és visszavonulót fújtak Még az első sem érte el a hidat, amikor hatalmas robbanás rázta meg a földet, s verte le lábukról az embereket. A hegy oldala beomlott, a bányabarlang szája eltűnf. A törpék kincseihez vezető út talán örökre lezárult a kalandorok előtt.

A visszafelé vezető úton Menders szinte hajszolta az embereit, de senki sem tiltakozott. Egyrészt még mindig tartani lehetett az üldözőktől, másrészt semmit sem tudtak a szeretteikről. Megbeszélték Jhokonával, hogy az utolsó fogoly távozása után beomlasztja a barlangot, de nem tudhatták, mennyire volt sikeres a kobudera. Szívüket összeszorította a félelem arra a gondolatra, hogy valamelyik hozzátartozójuk ott rekedhetett a sziklák alatt. Annál nagyobb volt a megkönnyebbülés, amikor végre megérkeztek, és találkozhattak velük: a visszafogott törpék alagútjait sosem töltötte be ennyire a boldogság és a jókedv.

Th’oro maga is nagy örömmel üdvözölte Sulut, az árnymanót, de aztán kissé félrevonult a többiektől. Elégedettségét beárnyékolta a jövőt rejtő homály: a troll tudta, hogy a túszok kiszabadítása csak a kezdet volt. Szembeszálltak Menlorral, fegyveresen, szervezetten rátámadtak a király katonáira. Sorsuk megpecsételődött: harcolniuk kell, s vagy elítélt lázadóként vagy ünnepelt felszabadítóként végzik.

- Micsoda? Elfoglalták Kariotát?

Hyrn sápadtan, de egyenesen állt Menlor király előtt. Mereven bólintott, de meg sem próbált magyarázkodni. Némasága talán még jobban dühítette az uralkodót, mintha mentségeket keresett volna magának.

- Azért küldtelek a telepekre, hogy megfegyelmezd őket, nem azért, hogy fellázítsd! Hogyan fajulhattak idáig a dolgok?

- A túszok kiszabadításával kezdődött a lázadás. Nem feltételeztem róluk ilyen szervező-készséget. Azt hittem, elszigetelt kis csoportocskákkal állok szemben…

- Azt hitted! És ezek a túszok… Ostoba ötlet volt!

A volt kormányzó hallgatott, bár igencsak a nyelve hegyére kívánkozott egy csípős megjegyzés.

- És mi történt aztán? - kérdezte a király.

- Az a csapat, amely kiszabadította a túszokat, elindult Kariota felé. Útközben rengetegen csatlakoztak hozzájuk. Egyfajta őrület vett erőt a parasztokon. Otthagyták a földjüket, családjukat, és fegyvert ragadtak.

- De meg kellett küzdeniük a falvak helyőrségével is! Nem ment el a kedvük az első csata után?

- A helyőrségi katonák nagy része letette a fegyvert előttük, sőt, sokan beálltak közéjük.

- Árulás! - pattant fel Menlor.

- A katonák kijelentették, hogy nem harcolnak a saját fajtájuk ellen. Azt hajtogatták, hogy a telepesek is erdauiniak, egy vérből valók velük.

Hyrn elhallgatott, várta, hogy királya megeméssze a hallottakat.

- Folytasd - intett Menlor.

- Mire a sereg elérte Kariotát, már nem is volt kivel harcolniuk. Még a saját testőrségem nagy része is megszökött, én pedig kénytelen voltam álruhát ölteni. Amikor bevonultak a városba, úgy üdvözölték őket, mint a felszabadítókat: a lányok ölelgették a parasztokat, a férfiak itallal kínálták őket. Valóságos népünnepély tört ki.

- És aztán?

- Nem tudom, felség. Nyeregbe pattantam, és vágtattam Libertan felé, hogy híreket hozzak.

Menlor a tenyerébe temette arcát. Látta maga előtt a dühösen kiabáló parasztokat és a parancsmegtagadó katonákat, akik saját feljebbvalóikat zárják az áristomba. Látta az egyre növekvő tömeget, amely elsöpör mindent, amit ő és az apja fejépített…

- Nem! - üvöltött fel, és Hyrn akaratlanul is hátrált a lépést. - Ezt nem úszhatják meg! Bosszút állok, és igába hajtom ezt a nyakas népet. Te! - bökött Ujjával az egykori kormányzó felé. - Te mit javasolsz?

Josep Hyrn óvatosan megköszörülte a torkát. Tudta, hogy mit akar tőle hallani a király, de nem értett vele egyet. Há háborút indítanak a telepek ellen, akkor csak elmérgesítik a helyzetet, Hyrn talán kegyetlen volt, de nem ostoba. Tanult a hibájából, és biztos volt benne, hogy a telepeseket nem lehet egy megtorló hadjárattal letörni.

Különösen, ha az erdauini katonák is úgy éreznek, mint a telepek helyőrsége… Tárgyalniuk kellene, de kérdés, jó ötlet-e ezt így a király elé tárnia…

Hyrn megköszörülte a torkát.

- Nos, még mindig szükségünk van a telepekre, és nekik is ránk…

- Tehát tárgyaljunk?

Menlor túl nyugodtnak látszott. Túlságosan is nyugodtnak.

- Ha tárgyalunk, utána még bármit tehetünk. Néhány hónap múlva esetleg…

- Értem - hallgattatta el a férfit a király. Csengetett, és az ajtóban megjelent a testőrség parancsnoka.

- Felség?

- Vezessétek el ezt a férfit! További intézkedésig tartsátok bezárva!

- De nem követtem el semmit! - tiltakozott Hyrn. - Nem csak az én hibám volt, hogy elvesztettük a telepeket!

- Ugyanolyan áruló vagy, mint a katonáid. Elmenekültél, pedig az életed árán is meg kellett volna akadályoznod a lázadást.

- De nem tehettem semmit!

- Akkor meg kellett volna halnod - mondta a király. - Ahogy most meg is fogsz! Hajnalban érted megy a hóhér! Vigyétek!

A volt kormányzó egy hirtelen mozdulatot tett, mintha varázsolni akarna, aztán leeresztette a karját. A trónteremben nem működött a mágia: épp az ilyen esetek miatt alkalmazták ezt a védelmet.

Hyrnt elhurcolták, és Erdauin uralkodója egyedül maradt. Csalódott a férfiban, és egyszerre nagyon hiányzott neki valaki, akinek elmondhatta volna a gondolatait. Váratlanul Almira jutott az eszébe, s eltűnődött, mi is lehet vajon a lánnyal. Az a nő tiszteletlen volt, és túl sokat képzelt magáról, de mégis, volt benne valami… Menlor megkeményítette a szívét. Fontosabb dolgai is vannak egy nő utáni vágyakozásnál… Csengetett, és utasította az udvarmestert, hogy hívja össze a királyi tanácsot. Még aznap este összeültek, és Menlor kiadta a háborúra vonatkozó parancsokat. Egy hét múlva az erdauini hadigépezet megindult a telepek ellen.

Conoer a kémjelentéseket tanulmányozta, amelyek beszámoltak ugyan a száraz tényekről, de nem mutatták ki a mögöttük rejlő okokat. Vajon miért támad valaki ekkora sereggel saját országának egy tartományára? Még ha lázadás tört is ki, miféle sértett hiúság vezérelheti Erdauin királyát, hogy ekkora erővel torolja meg? Az egész országból összevonta a csapatait, még a Csatorna menti helyőrségek nagy részét is átvezényelte… Gyakorlatilag védtelenül hagyta Erdauint.

Ajtó nyílt, mire Conoer sietve a fiókba söpörte a jelentéseket. Almira libbent be, és karját a király nyaka köré fonta.

- Még mindig dolgozol? Lassan már egyáltalán nem törődsz velem.

- Éppen te figyelmeztettél, hogy elhanyagolom kötelezettségeimet.

- Én másra is figyelmeztettelek…

Conoer hallgatott. Már jól tudta, hogy ebben a helyzetben ez a legjobb: a nyugtatgatás vagy a nyílt ellentmondás annyira felzaklatta a lányt, hogy napokig szomorúan járkált. Ez volt Almira legnagyobb, sőt egyetlen fegyvere ellene: a szomorúság. Sosem kiabált Conoerrel, és az ágyából sem tiltotta ki, csak bámult rá hatalmas barna szemével, és arcán gyermeki kétségbeesés tükröződött. A férfi bármit megtett volna, hogy letörölje arcáról a bánatot. Majdnem bármit.

- Nemsokára ismét bál lesz az udvarban - terelte másra a szót. - Elhívattad már a szabónődet? Azt akarom, hogy neked legyen a legkáprázatosabb öltözéked!

- Igen - felelte szórakozottan a lány, és az ablakhoz sétált. Egy gyors pillantást vetett a palota parkjára, aztán megfordult. - Azt hallottam, Erdauin háborúra készülődik.

A király az íróasztalára nézett, aztán a lányra. A jelentések csak aznap reggel érkeztek, honnan tudhatott a tartalmukról?

- Lázadás tört ki a telepeken - felelte. - Menlor le akarja törni, mielőtt még teljesen elszakadhatnának.

- Mekkora sereggel indult el?

Conoer legszívesebben hazudott volna, de tudta, hogy Almira úgyis észreveszi.

- Minden mozgósítható erejét csatasorba állította. A helyőrségek létszáma minimális.

- Vagy úgy… Erdauin tehát majdnem védtelen, mert Menlor csak a bosszúra összpontosít. Persze ekkora haderővel le fogja gyúrni a telepeket. Hatalmasabb lesz, mint valaha. Csak idő kérdése, mikor jut eszébe, hogy tőle keletre még létezik egy független ország!

Conoer megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy megtámadná Yaurrt. Nincs szüksége a földünkre, hiszen a telepek révén bármennyit szerezhet az egykori Kiégett Földön.

- A Kiégett Föld barbár vidék. Még évszázadokba telik, amíg olyan városai lesznek, mint Yaurrnak. Biztos, hogy előbb-utóbb legalább annyi kincs fog ott felhalmozódni, mint Alanorban, csakhogy ez most egyetlen hadjárattal megszerezhető, nem kell hozzá hosszú évek munkája.

Conoer Almira arcát figyelte, amelyen őszinte aggodalom látszott. El kellett ismernie, hogy a lánynak nagyrészt igaza van: Erdauin néhány év múlva olyan erős lesz, hogy nem lehet többé eséllyel felvenni ellene a harcot. És akkor mi tartaná vissza attól, hogy rátegye a kezét Yaurra? A férfi azonban szerette volna tudni, van-e más oka Almirának Erdauin gyűlöletére, mint az, hogy Yaurrt veszélyezteti?

- Sosem meséltél azokról az évekről, amelyeket Libertanban töltöttél. Jól bántak veled?

Almira megmerevedett.

- Nem bántottak. Nem voltam annyira fontos, hogy bántsanak.

- Sosem kérdeztem, de… Nem én voltam az első férfi az életedben.

- Menlor volt. Erre voltál kíváncsi?

- Inkább arra, milyen volt a viszonyotok.

- Nem volt viszonyunk. Használt engem, s amikor kezdtem kényelmetlenné válni, elhajított.

Conoer ilyesmire számított. Arra azonban nem, hogy Almira ilyen szenvtelenül, érzelmek nélkül mondja el.

- Tudom, hogy mire gondolsz - tette a király vállára kezét a lány. - Azt hiszed, gyűlölöm Menlort, és bosszút akarok állni. Azt hiszed, még mindig erős szálak kötnek hozzá, és ki akarom használni szerelmedet, hogy összetörve, megalázva láthassam.

- Nem, Almira…

- De tévedsz, Conoer! Én csak rád gondolok. Miattad akarom az Erdauinnal való háborút, mert félek, hogy elveszted királyságodat, és vele önmagadat is. Téged akarlak erősebbnek látni, nem Menlort gyengébbnek. Szeretlek.

Almira távozott, hiába akarta a király megállítani. Conoer majdnem utánament, de aztán meggondolta magát. Leült az asztalhoz, és újra elővette a jelentéseket. Tagadhatatlan, hogy Almira elemzése helytállónak látszott. Erdauinból előbb-utóbb birodalom lesz. Most még meg lehetne állítani, de jobb lenne, ha a telepesek legalább egy kicsit meggyengítenék a seregét. Persze az is lehet, hogy a lázadók azonnal megadják magukat, amint meglátják Menlor hadát. (Arra, hogy a telepesek komolyan megszorongassák az erdauini sereget, vagy akár le is győzzék, Conoer nem számított.) Talán mégis ki kellene használni a helyzetet… Yaurr uralkodóját azonban zavarta valami. Nem tudta megfogalmazni, de kellemetlen volt, mint a viszketés egy elérhetetlen helyen.

Többet nem beszéltek Almirával a háborúról. A lány mindig szomorkás volt, de Conoer kérdésére csak megrázta a fejét, és megtörölte könnybe lábadt szemét. Amikor eljött a bál ideje, Almira volt a legszebb a teremben. Hajában és fehér ruháján ragyogtak az ékkövek, olyan volt, mintha jégből faragták volna. Conoer egyetlen tréfája sem csalt mosolyt az arcára, merev volt, és szertartásos. Hajnalban, a bál után Conoer ismét elővette a kémjelentéseket, és elkezdte szervezni a háborút Erdauin ellen.

Kariota nem volt többé az az álmos kisváros, amelynek Josep Hyrn látta. Telepesek és katonák ezrei táboroztak a réten, ahol nemrég a koronázási ünnepséget tartották. Kisebb csoportokra osztva állandóan gyakorlatoztak: a tapasztaltabb közkatonák tisztté léptek elő, és a harc alapjait próbálták beleverni a kapanyélhez szokott parasztokba. A kémények állandóan füstöltek: hús és kenyér sült a hadsereg számára. A kovácsműhelyekben égett a tűz, pattogott a szikra: fegyverek és pajzsok készültek. Folyton lovasok vágtattak ki és be a városkapun: utasításokat vittek, és híreket hoztak. Egyre-másra érkeztek telepesek a fővároson túli vidékekről is - ellátni sem tudták volna őket, ha nem hoztak volna magukkal marhákat és gabonát. Mindenki lázasan készülődött az elkerülhetetlenre: a harcra Menlor ellen.

A helytartói palota is nyüzsgött, mint a hangyaboly. A lázadás vezetői - néhány héttel ezelőttig maguk sem gondolták volna, hogy azzá lesznek - itt tartották tanácskozásaikat, ide futott össze minden szál. A tanácsterem hatalmas asztalára térképet terítettek: Arlo éppen a Kiégett Föld domborzati viszonyainak jelentőségét magyarázta a többieknek. Th’oro egy idő után elvesztette a fonalat, gyanította, a többiek is. Elfordult az asztaltól, és Menlor címerét nézegette a falon. A fekete griffek a Borax-vért jelezték, az arany napkorong, amelyet markoltak, az igazságot és törvényességet jelképezték.

- A ragadozó madarak megmaradtak, az igazság eltűnt valahol - mondta Jacith a troll mellett, mintha csak kitalálta volna a férfi gondolatait. - Azt mondják, régen minden Borax véréből eredő királynak meg kellett tisztulnia, hogy méltónak bizonyulhasson az uralkodásra. Talán ez a büntetés, amiért Menlor ezt elmulasztotta.

- Bárhogy is, Menlor az uralkodó - felelte Th’oro. - Ez a harc más lesz, mint Hyrn ellen. Ő csak egy kormányzó volt.

- A király parancsait hajtotta végre.

- Igen, tudom. De mégis… Menlor igazi hadsereggel jön, míg mi a legjobb esetben is csak néhány félig kiképzett gyalogosezredet tudunk felállítani. És az ő katonái nem fognak átállni hozzánk: ők nem tudhatják, mennyire igazságos a harcunk, csak azt látják, hogy fellázadtunk a törvényes uralkodó ellen.

- Félsz?

- Aggódom. Azonkívül van még valami… Mind a két oldalon ugyanazok állnak. A saját vérünket fogjuk legyilkolni… vagy ők minket.

- Hé! Minek jártatom a számat, ha nem figyeltek ide? - kiabált rájuk Arlo. - Épp az egyetlen lehetséges stratégiát világítom meg, ti meg álmodoztok!

- Bocsáss meg, Arlo. Mondd a terved, most már figyelünk.

- Azt hiszem, nem kell elmagyaráznom, hogy nyílt terepen semmi esélyünk Menlor ellen. Sokkal több katonája van, mint nekünk, ezek egy tekintélyes része is lovasság. Sík terepen elsöpörnének bennünket.

- Tehát?

- Az egyetlen lehetőségünk, ha nem engedjük átkelni a Miren. Miután lovasságot is hoz magával, nincs túl sok hágó, ahol átkelhetne.

- Nincs pontos térképünk a hegységről.

- De Menlornak sincs. Ezért aztán a jól ismertek közül fog választani. Nincs más dolgunk, mint kicsit előkészíteni a terepet, és beszorítani őket a hegyek közé. Előnyben leszünk, hiszen jobban ismerjük azt a vidéket, mint ők, és mi igénybe vehetjük a törpék segítségét is.

- Ehhez előbb kell odaérnünk, mint nekik - mondta Menders. - Márpedig a kiképzésnek még a feléig sem jutottunk.

- Mire mindenki megtanul harcolni, már le is győztek minket. Azonnal indulnunk kell.

Mindenki Th’orora nézett. A botcsinálta vezér habozott egy pillanatig, aztán bólintott. Percekkel később kürt harsant, és nemsokára elindult az első élelmiszer-szállítmány a hegyek felé. Egy nappal később követte őket a telepesek hada is.

Jhokona előrelovagolt néhány hasonszőrű társával együtt, s mire az első csapat megérkezett a hegy lábához, már a megfelelő hágóhoz tudták irányítani őket. A gnóm irányította a munkálatokat: napokig mást se tettek, mint köveket görgettek, sziklákat lazítottak meg és ékeltek ki. A végén kijelölte az íjászok helyét, és gondoskodott a katonák rejtekhelyéről is.

- Menlor nem lesz olyan ostoba, hogy felderítés nélkül hozza be ide a seregét - magyarázta Th’oronak. Mindennek természetesen kell kinéznie, különben dugába dől a tervünk. A mi harcosaink a törpe járatokban fognak megbújni mindaddig, amíg a sereg az utolsó emberig be nem ér a völgybe.

- De mi van, ha a felderítők nem térnek vissza a sereghez, hanem a hegyoldalon maradnak? Nem tudunk észrevétlenül előjönni, és a meglepetésnek befellegzett.

- A felderítőkről Jhokona gondoskodik - felelte Arlo, és mindketten a kobuderára néztek. A férfi éppen egy kést fent lassú és pontos mozdulatokkal. - Különben is, ha már benn lesznek a csapdában, nehezen menekülhetnek. A sereg eleje megfordul ugyan, de a vége nem. Összetorlódnak, és még nagyobb lesz a veszteségük.

- Igen, igazad lehet - mondta elgondolkozva a troll, és a gnóm folytatta a munkáját. Th’oro irigyelte az alacsony termetű stratégát, amiért anélkül tudott tervezni, hogy elkeserítette volna az a rengeteg halál, amelyet okozni fog. Ha ezek a kövek legördülnek a hegyoldalon, nincs többé visszaút: utolsó csepp vérükig harcolniuk kell, ha nem akarnak rabszolgasorba süllyedni. S ha győznek, a telepek és Erdauin örökre elszakadnak egymástól. Vajon mennyire veti vissza Erdauin fejlődését a vereség? És a telepek képesek lesznek-e a megszokott iramban terjeszkedni egy fejlett hátország nélkül? Th’oronak volt annyi józan paraszti esze, hogy feltegye ezeket a kérdéseket, de nem volt annyira bölcs, hogy válaszolni is tudjon rájuk. Amíg gondolataiba merülve ezen töprengett, Jhokona egyik embere rohant felé.

- Már feltűntek az előőrsök! Néhány óra múlva ideérnek a felderítők! - kiáltotta, majd összerogyott a fáradtságtól.

Th’oro felpattant, és füttyentett. A jelre mindenki befejezte a munkát, és megkezdte a tervszerű visszavonulást az alagutakba. Jhokona és felderítői feljebb húzódtak, majd szinte láthatatlanná váltak. Két óra múlva semmilyen jel nem mutatott arra, hogy itt nemrég még katonák dolgoztak. Hamarosan Menlor felderítői rajzottak be a völgybe. Végigrohantak a hegyoldalakon, és átkutatták a természetes barlangokat. A törpe kapukat nem vették észre. Nyomukban feltűntek az erdauini sereg szálláscsinálói: szekereik sátrakat, edényeket, élelmiszert szállítottak. Egy hatalmas gulya is volt velük. Gond nélkül haladtak át a hágón, és utánuk jó darabig nem jött senki. Aztán az első gyalogezred megérkezett a völgy bejáratához, de olt váratlanul megtorpant. Jhokona’ aki leshelyéről figyelt, hogy megadhassa a jelt a támadásra, már-már azt hitte, hogy észrevették a csapdát, de aztán rájött, hogy a parancs valahonnan hátulról jött. Egy lovas vágtatott át a völgyön, és visszahívta az előőrsöt is, pedig azok már éppen nekiláttak a vacsora előkészítésének. A szakácsok kiöntötték a félig kész ételeket, és mindent visszacsomagoltak. Még a felderítők is visszatértek a Völgy bejárata előtt ütött táborba. Jhokona oldalát fúna a kíváncsiság, ezért Menlor egyik felderítője mögé lopakodott, és leütötte. Felvette a ruháját, és jócskán lemaradva a többiektől, követte őket az erdauini táborba. Menlor katonái maguk sem értették a váratlan megtorpanás okát, hiába kérdezgette őket óvatosan a kobudera. A szóbeszéd szerint Libertanból érkezett egy követ, de senki sem sejtette, miféle híreket hozott. Azt a felderítő is látta, hogy a királyi sátor körül nagy a nyüzsgés. Összehívták a teljes vezérkart, és mindenki mást őrök tartottak távol. Jhokona sem tudott annyira közel férkőzni, hogy legalább néhány szófoszlányt elkaphasson. Távolról nézte a sátrat, és várt. A tanácskozás egy teljes óráig tartott, s a tisztek szitkozódva jöttek ki Menlortól. Jhokona egy csoportjuk mellé csapódott, és nem túl messziről követve őket kihallgatta beszélgetésüket. Pár perc elég volt, hogy megértsd a megváltozott helyzetet. Lemaradt, s feltűnés nélkül kisomfordált Menlor táborából.

A törpe járatokban várakozó telepesek egyre idegesebben várták a megbeszélt jelet. Már nagyon sokat késett, s erre csak egyetlen magyarázatot tudtak: Jhokonáékat elkapták, és a csapda lelepleződött. Th’oro éppen ki akart küldeni valakit, amikor megjelent a kobudera. Erősen lihegett az emelkedőn való futás miatt, de azonnal el akarta mondani a híreket.

- Visszafordulnak - kezdte a legfontosabbal, majd néhány másodpercig kapkodta a levegőt. - Futárok érkeztek Menlorhoz Libertanból. A yaurri király betört az országba, és nagyon gyorsan halad a főváros felé. Alig ütközik ellenállásba, mert Menlor legyengítette a helyőrségeket.

- Köszönet érte az isteneknek! - kiáltott Th’oro.

- Így legalább nyertünk egy kis időt - mondta Jacith.

Arlo nem örült ennyire a hírnek.

- Soknapi munkánk veszett kárba. Egyáltalán nem biztos, hogy hetek múlva is ilyen jól elő tudunk készíteni mindent. Lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen alkalom.

Th’oro elfordult tőlük, és szembetalálta magát a feszülten várakozó telepesekkel. Mindannyian őt nézték, az ő döntését várták. Jacithra pillantott. Az elf megvonta a vállát.

- Menlor az egész seregét viszi?

Jhokona megrázta a fejét.

- A nagy része itt marad, hiszen Erdauinon könnyen kap utánpótlást. Gyorsan akar haladni, ezért a lovassággal megy vissza. A gyalogság nagy része is követni fogja, de nem fogják bevárni őket.

- Azt hiszi, hogy csupán a lovassággal le tudja győzni Yaurrt? - Arlo hitetlenkedve csóválta a fejét. - Yaurr katonasága nagy létszámú és rendkívül képzett. Conoer nem indít úgy háborút, hogy nem méri fel az esélyeket.

- Szóval Menlor a vesztébe rohan? - Th’oro inkább csak magának tette fel a kérdést, de Arlo rábólintott.

- Persze lehet, hogy nincs igazam. Menlor talán Libertanba tart, hogy megerősítse a várost, és bevárja a sereg másik, lassabb felét. Ha Conoer leáll ostromolni, nem tudom megjósolni az eredményt. De azért én a yaurrira fogadnék. Ő igazi katona.

- Annál jobb! - kiáltott fel Menders. - A király megoldja minden problémánkat.

A gnóm gondterhelten nézett a férfira.

- Az egyáltalán nem olyan biztos. Conoerrel csak egy új, még erősebb urat kapunk. Még könnyebben le fog tiporni minket, mint Menlor. Esetleg ha segítenénk a yaurrinak, kicsikarhatnánk belőle egy kedvező megállapodást. Persze ennek elég kicsi a valószínűsége.

Jhokona megvonta a vállát.

- Már eddig sem volt túl sok esélyünk. Legalább foglaljuk el az itt maradt,szekereket és élelmiszert. Az a néhány csapat, amelyik itt maradt, aligha fog ellenállni nekünk.

- Ez jó ötlet! - lelkesedett Menders.

Th’oro egyik telepesről a másikra nézett.

- Egy óra múlva indulunk.

Menlor a csapatai élén vágtatott. Pontosan tudta, hogy nem lenne képes szembeszállni Conoerrel, de abban reménykedett, eléri Libertant, mielőtt az ellenség odaér. A megerősített helyőrség kitartana a gyalogság érkeztéig. A gyorsaságba vetett reménye azonban egyre fogyott, ahogy az ország belseje felé haladt. Mind több menekülővel találkozott, s híreik egyre rosszabbak voltak. Conoer nyílegyenesen tört Libertan felé, nem foglalkozott a mögötte maradó területekkel, hiszen nem jelentettek jelentős katonai erőt. Láthatólag a főváros elfoglalása volt a célja, bár ez elég elvetélt ötletnek tűnt. Nem hozott ostromgépeket, s ha sikerülne is elfoglalnia Libertant, a visszatérő erdauini sereg körülzárná, s előbb-utóbb megadásra kényszerítené. Menlornak nem volt sem kedve, sem türelme az ellenség lehetőségeinek elemzésére. Csak a saját elképzelése lebegett a szeme előtt: bejutni Libertanba, s kivárni a felmentő sereget.

A főváros közelébe érve úgy látszott, semmi sem akadályozza meg a terv végrehajtását. Conoer seregének híre-hamva sem volt, a város tornyain még mindig a griffes zászló lengett. A király felderítőket küldött előre, akik néhány óra múltán jó hírekkel tértek vissza: Libertan szabad, s már teljes erővel folyik az ostromra való felkészülés. Amikor “Menlor bevágtatott a főkapun, olyan üdvrivalgás fogadta, mint a koronázása óta soha. A polgárok megkönnyebbültek az uralkodó érkeztén, de nem hagyták abba a munkát: élelmlszerkészletet halmoztak fel, és megerősítették a várfalakat. A kapukat bezárták: ettől a pillanattól idegen nem léphette át a város határát. Még a menekülteket sem fogadták be, folytatni kellett az útjukat nyugatra. Menlor nyugodtan, sőt, szinte lelkesen várta a yaurriakat. Biztos volt a győzelmében: hiába volt Yaurr ízig-vérig militáns ország, a gazdagabb Erdauin nagyobb létszámú és felszereltebb haderőt tudott szembeállítani vele. Ezzel a katonasággal Libertan hetekig képes ellenállni, és Conoer kénytelen lesz visszavonulni, ha két tűz között találja magát. Menlor már alig várta a yaurriak felbukkanását. Az ellenség azonban nem jött. Az utoljára kiküldött felderítőcsapat szerint alig három napi járóföldre voltak Libertantól, de azóta eltelt egy hét. Menlor újabb kémeket küldött ki, és töprengve várta visszatértüket. Az emberei négy nap múlva tértek vissza, és azonnal a király elé vezették őket.

- Hallgatlak benneteket - próbált nyugalmat erőltetni magára Menlor.

A három férfi összenézett, végül egyikük beszélni kezdett.

- Keleti irányba indultunk, hiszen onnan vártuk a támadást. Másfél nap múlva rábukkanunk a nyomaikra.

- Csak a nyomaikra?

- Magát a sereget nem láttuk, csak a tábortüzek és szemét alapján követhettük őket, legalább ötnapos lemaradással.

- Ötnapos lemaradással? Ostobák, akkor már ide kellett volna érniük!

Az egyik felderítő megköszörülte a torkát, és átvette a szót társától.

- Felség, a yaurriak nem jönnek Libertanba. Elhaladtak a város mellett, és nyugatra tartanak. A telepek felé.

- A telepek felé? Mi közük van a… Az az átkozott Conoer!

A király felpattant, és szitkozódni kezdett. A felderítők ijedten hátráltak, és az udvarmester kitessékelte őket a teremből. Még percekbe telt, amíg le tudott higgadni annyira, hogy képes lett hideg fejjel gondolkozni. Első terve az volt, hogy a yaurriak után ered, de túl nagy volt az előnyük. Ráadásul a sefeg másik fele nélkül öngyilkosság lett volna csatába bocsátkozni az ellenséggel. Különben is, ötlött fel a királyban, lehet, hogy ez az egész csak csapda, lehet, hogy Conoer csak arra vár, hogy kidugja az orrát Libertanból, és lecsaphasson rá.

Menlor visszaült a trónjára, és eszelősen ismételgette:

- Csak csapda, egész biztosan csak csapda…

Nem volt csapda. Th’oroék lassabban haladtak, mint Menlor gyalogsága, és a városokat is kerülgetniük kellett, ha nem akartak idő előtt csatába keveredni. Indulásuk után tizenkét nappal találkoztak az első túlélővel, aki elvezette őket az összecsapás színhelyére. A hatalmas síkságot megfeketedett foltok és holttestek százai borították. A dögevő állatok már hozzákezdtek az eltakarításukhoz, és hiába próbálták elzavarni őket, újra meg újra visszatértek a fenséges lakomához.

- Nem volt semmi esélyünk - mondta a túlélő. - Már napok óta erőltetett iramban haladtunk Libertan felé, fáradtak voltunk.

- Nekik egész Erdauinon át kellett vágniuk - morgott Menders, de Th’oro elhallgattatta.

- Nem számítottunk rájuk. Libertant nem foglalhatták el ennyi idő alatt, nem is tudom, hogy kerültek ide. Éjszaka törtek ránk, és mire észbe kaptunk már meg is vertek bennünket. Sokkal többen voltak, lovassággal és varázslókkal. Ezt - mutatott néhány elszenesedett holttestre - ők művelték.

Th’oro elképzelte a csatát. Éjszaka van, csak az őrség éber, de ők sem annyira, mintha háborús területen lennének. Egyszer csak néhány vakító villanás a tábor közepén: a vezérkari sátor máris ég, üvöltő tisztek rohannak ki lángoló ruhákban… A kürt megszólal, de nincs, aki parancsot adjon. Működik a beidegződés, az álmukból felvert katonák csatarendbe állnak… Az erdauini harci mágusok munkához látnak: fény borítja be a síkságot, de szinte csak azért, hogy jobban láthassák a pusztulást. Néhány tűzcsóva erről, majd a másik oldalról, aztán a varázslók szinte csak egymással foglalkoznak. A körben felálló íjászok lenyilazzák a táborból kitörőket, majd visszavonulnak, átadják a helyet a lovasságnak… Nem csata folyt itt, hanem mészárlás.

Arlo felületesen szemügyre vette a nyomokat, majd Th’orohoz fordult.

- Conoer megkerülte Libertant, és megsemmisítette Menlor seregének a felét. Ostoba dolog volt szétválniuk.

- De ha nem válnak szét, Conoer elfoglalja Libertant; és Menlor a saját várának ostromára kényszerül.

- Egy király pedig nem tűrheti, hogy csorba essen a becsületén - A gnóm szavaiból lehetetlen volt nem kiérezni a gúnyt. - Pedig ebben az esetben Menlor könnyedén kiéheztethette volna Conoer seregét… De nem hiszem, hogy az alanorinak ilyesmi járt volna a fejében. Szerintem számított arra, hogy Menlor visszarohan Libertanba. Vagy nagyon jók a kémei, vagy tökéletesen ismeri a királyt.

- Mindegy, hogy mi lett volna, ha! - vágott közbe Menders. - Az a kérdés, hogy most mit csínálunk.

- Menlor valószínűleg Libertanban várakozik. Conoer szép kényelmesen odaballag, és kiéhezteti. Közben az alanori engedményeket tesz az erdauini njemeseknek, akik belátják majd, hogy mit se számít, ha uralkodót és nevet cserél az ország. A lényeg az, hogy senki se háborítsa a kiváltságaikat. Conoer átveszi az uralmat, aztán egy napon majd eszébe jutnak a telepek.

- Szerintem jobban járunk velük, mint Menlorral. Mindenesetre Alanor messzebb van, mint Libertan. Békén fog bennünket hagyni.

Th’oro Mendersre nézett, aztán felsóhajtott.

- Nincs időnk eltemetni a halottakat. Tovább kell mennünk, ha oda akarunk érni, mielőtt még minden eldől.

- Értem! - kiáltott fel Menders. - Arra az oldalra akarsz állni, amelyik győztesnek látszik. Aztán a segítségért cserébe engedményeket csikarhatunk ki.

- Indulunk - vágott közbe a troll.

Ugy vágtak át Erdauinon, mint egy ellenséges sereg. Elkerülték a katonákat, de nem bántották a parasztokat. Szükségleteiket abból a készletből fedezték, amelyet Menlor a Mir lábánál hagyott. Th’oro makacsul hallgatott. Arlo néhányszor megpróbálta bemutatni neki a terveit, de a troll udvariasan elküldte. A telepesek serege folyamatosan gyarapodott. A szétvert sereg katonái jöbb híján hozzájuk csatlakoztak. Kaptak élelmet, és sokuk a gyakorlatozásba is beállt, bár minden kötelezettség nélkül. Libenant nem közelíthették meg annyira, amennyire szerették volna: nem kerülhettek Conoer katonáinak szeme elé. Félnapi járóföldre Libertantól Th’oro Jhokonát küldte előre. A kobudera másfél nap múlva tért vissza, karját vér borította, de nem a sajátja.

- Kénytelen voltam megölni egy yaurrit - magyarázta. - Túl sokat kérdezősködött, valamiéit gyanús lehettem neki.

- Bejutottál Libertanba? - kérdezte Th’oro.

Jhokona megrázta a fejét.

- Nem. Még egy féreg sem juthatna be. De a yaurriak nagyon vidámak. Az a hír járja, hogy Menlor még mindig elveszett hadseregét várja, hiába mutatták neki a zsákmányolt zászlókat. Azt állítják, hogy a király megtébolyodott. Mániákusan gyűjti az élelmet, és vicsorog, ha el akarják előle vinni a tányérját. Nem Tudom, honnan szerzik az értesüléseiket, hiszen a város teljesen bezárkózott.

- Lehet, hogy mégis bejárnak a kémeik.

- Az lehetetlen! - Jhokona sértődött képet vágott. - Ha én nem tudtam bejutni, akkor ők sem.

- Szerintem direkt terjesztik ezt az ostobaságot - mondta Arlo. - Menlor ki fog törni, és figyelemelterelésnek szánják az őrültségéről szóló híreket. Ha egyszer kinn van, újra összeszedhet egy sereget. Az a kérdés, hogy mikor szánja el magát.

- Ott kell lennünk, amikor megnyílik a kapu.

- Te akarsz lecsapni Menlorra? - kérdezte hitetlenkedve Jacith. - Sosem hittem volna, hogy ennyire bosszúszomjas vagy.

- Nem, én meg akarom menteni Menlort.

- Tessék?

- Megőrültél?

- Nem őrültem meg. Menders, hívj össze mindenkit, beszédet akarok tartani.

Th’oro egy szót se szólt mindaddig, míg mindenki össze nem gyűlt. Akkor kilépett eléjük, és tekintetét végigjártatta a telepeseken. Amikor először beszélt előttük, még parasztok voltak, most meg katonák. Akkor megválasztották vezérüknek, vajon most kitaszítják-e maguk közül?

- Már nem is emlékszem - kezdte. - Mintha évtizedek teltek volna el azóta, hogy békésen műveltem a farmomat. Volt egy feleségem, s azóta talán a fiam vagy a lányom is megszületett. Sosem hagytam volna el a földemet, ha nem kényszerítenek rá. De megtettem, mert a szabadság fontosabb volt mindezeknél, s megtettétek ti is. Amikor megválasztottatok, azt mondtam, a szabadság szeretetét még Erdauinról hozták magukkal szüleink. Ez volt az a föld, amelyen a Tűzvihar után otthonra leltek őseink, és itt építettek maguknak új világot az elpusztított helyett. Ha nincs Erdauin, nincsenek a telepek sem. Ha valaki megkérdi tőlem, ki vagyok, azt mondom, férfi vagyok, troll, szabad telepes. De csak ennyi? Nem… Itt mélyen legbelül - ütött domború mellkasára Th’oro - erdauini is vagyok, őseim és a magam jogán. Akkor jöttem rá erre, amikor Hyrn katonái nem voltak hajlandók fegyvert fogni ránk, amikor inkább csatlakoztak bizonytalan kimenetelű harcunkhoz, mintsem saját népük vérét ontsák. Ők már tudták, hogy mi egyek vagyunk, nekem akkor kellett rádöbbennem erre. Nekem és nektek nem csupán a telepek a hazánk, hanem Erdauin is. Megtagadhatjuk az adófizetést, fellázadhatunk, harcolhatunk az igazunkért, de egyet nem tehetünk: nem támadhatunk rá saját népünkre azért, hogy idegeneket segítsünk hatalomra felette. Nem lehetünk árulói Erdauinnak, mert magunkat árulnánk el! Nincs választásunk… - A troll hangja hirtelen elhalkult. A kezében szorongatott csatabárdra pillantott, aztán az őt figyelő tömegre. - Rosszul mondom, nekem nincs választásom. Nem állok a yaurriak oldalára, nem leszek a hazám árulója. Sajnálom, ha ezzel csalódást okozok, de nem vezetlek benneteket Menlor ellen. Az én helyem a yaurriakkal szemben van, még akkor is, ha egyedül kell odaállnom. Válasszatok helyettem jobb vezért, aki képes a több reménnyel kecsegtető oldalt választani. Köszönöm az eddigi bizalmatokat.

Th’oro lelépett a rögtönzött emelvényről; a hirtelen támadt csöndben tisztán lehetett hallani a lépcsők nyikorgását. Alvezérei mind ott sorakoztak előtte. Jacith halálsápadtan, Menders látható rosszkedvvel figyelte. Arlo a fejét csóválta, Jhokona egykedvű arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Ők sem szóltak egy szót sem, és a hallgatás áthatolhatatlan falként vette körül a trollt. Ám hirtelen kiáltás harsant, és egy pillanat múlva sok százan, ezren vették át:

- Th’oro! Th’oro!

A feszültség elillant, és a troll csak most vette észre, milyen görcsösen markolta fegyverét. Társai elmosolyodtak, Jacith át is ölelte.

- A halottakat is kibeszélnéd a sírjukból! De most vissza kell menned, és újra szónokolnod. Menni fog?

- Igen. De előbb még beszélnem kell Arloval.

- Mit kívánsz, vezérem?

- Biztos vagy benne, hogy Menlor menekülni akar Libertanból?

- Ha van egy csöpp esze, akkor igen. Szerintem csak az alkalmat lesi.

- Hát akkor teremtsünk neki alkalmat. A részleteket rád bízhatom, ugye?

A gnóm bólintott, és Th’oro újra felment a lépcsőkön.

Conoer a nyugodtan alvó Almirát figyelte. A nő bámulatos volt: minden helyzetben képes volt pihenni, nem zavarta sem a zaj, sem a fény. Pedig egy ágyashoz képest nagy felelősség nyugodott a vállán. Olyan információkat szolgáltatott Conoernek, amelyek rendkívül hasznosak voltak, és talán a háború sorsát is eldönthették. A kémei sokat tudtak Menlor udvaráról, ismerték a királyt, de az embert, aki a bíborpalást mögött rejtőzött, nem. De Almira igen, pontosan meg tudta jósolni a király döntéseit, és egy háborúban nem hátrány, ha valaki ismeri ellenfele gondolatait. Conoer most már tudta, hogy Almira hazudott. Menlor többet jelentett neki, mint mutatta. Bosszút akart állni, sárba tiporni a megalázóját, és most boldog, hogy elérte, amire vágyott. Yaurr királya nem tudott haragudni rá sem hazudósságáért, sem szenvedélyes bosszúszomjáért. Almira ezekkel együtt volt az a nő, akit szeretett, ezek nélkiil talán nem is lett volna különleges. A férfi végigsimított a mézszőke fürtökön, de visszakapta a kezét, amikor észrevette, hogy a lány megremeg érintésétől. Vagy mégsem attól? Conoer körülnézett: az asztalon rezegni kezdtek a poharak, a székek táncolni kezdtek. Ahogy felállt, maga is megtántorodott. Kirohant a sátorból, de rögtön visszatért, és felrángatta az álomittas Almirát.

- Ébredj! Földrengés van!

A yaurr tábor teljesen összeomlott. Szinte pontosan a közepén hatalmas repedés vágta ketté, amely egyre tágult. Az eredetileg rajta álló sátrakat elnyelte, mélyéről rövid ideig kétségbeesett kiáltások hallatszottak, aztán csend. Szinte minden összedőlt, az állatok elszakították kötelékeiket, és elrohantak a sötétségbe. Néhol tüzek lobbantak fel, és pusztítottak a rengésnél is hevesebben. A tisztek máris az oltást és a mentőakciókat szervezték. A yaurri hadsereg alapos kiképzésének és fegyelmének köszönhetően nem tört ki pánik, a katonák habozás nélkül engedelmeskedtek feljebbvalóiknak. Conoer biztonságos helyre ráncigálta Almirát, és közben folyamatosan, káromkodott. Almira még kábult volt kicsit, mégis ő volt az, aki felhívta a király figyelmét egy érdekes dologra.

- Nézd! - kiáltotta, és Libertan felé mutatott. Nem voltak messze tőle, a város falai mégis rendíthetetlenül és mozdulatlanul álltak. - Egy ilyen erős földrengésnek be kellett volna omlasztani a falakat!

Conoer nem azért volt katona gyermekkorától kezdve, hogy ne értse meg azonnal a jelenségből adódó következtetést.

- Támadás! - kiáltotta, és megragadta a hozzá legközelebb álló testőre karját. - Fúvass riadót, támadás várható!

A kürt felharsant, és a yaurriak perceken belül hadrendbe szerveződtek. Fogalmuk sem volt, merről jöhetnek a támadók, ezért minden irányba figyeltek. Éberségüket egyre jobban zavarta a sűrűsödő köd, amely a látótávolságot pár lépésnyire csökkentette. A hangok azonban kiválóan hallatszottak, és Conoer mágusai már akkor az ellenség sorai közé bocsáthattak néhány tűzcsóvát, mielőtt a valódi harcra sor került volna. Az íjászoknak, a yaurri sereg legerősebb részének viszont alig lehetett hasznát venni: vaktában ellőtték ugyan nyílvesszőiket, de ezzel nem okoztak túl nagy kárt. A telepesek szinte közvetlenül a yaurriak előtt bukkantak elő a ködből; és fergeteges erővel támadtak rájuk. Th’oro és Menders egymás mellett harcoltak, mindketten Conoerhez akartak eljutni. Egyik a dicsőség kedvéért, a másik a csata mihamarabbi befejezéséért akarta megtalálni a királyt. Menders néha egy-egy pillantást vetett a trollra, s egy-egy brutális ütés után elismerően csettintett.

- Ez igen! - kiáltotta egy győztes párviadal után. - Nem értem, miért nem lettél hivatásos katona?

- Azért, mert… - Th’oro elhallgatott, mert csatabárdjának nyelével kellett felfognia egy halálosnak szánt csapást, A kétkezes kard így is veszélyesen közel került a troll nyakához, és a férfinak minden erejére szüksége volt, hogy eltolja magától az ellenfelét. A szálfatermetű yaurri katona hirtelen hátralépett, és egy alsó vágással próbálkozott. Th’oro épp csak félre tudott ugrani, de aztán kihasználta a helyzetet, és ellenfele védtelenül maradt felsőtestére sújtott. - Utálom a harcot. - fejezte be, miután a katona összeesett.

- Én se bántam volna ha a Sheran papok földrengése több yaurrit taszít a pokolba - nyögte Menders két ütésváltás között. Th’oro, akinek éppen nem akadt dolga, leütötte az ember már-már kellemetlenné váló ellenfelét, aztán Libertanra mutatott.

- Nyílik a kapu! Át kell törnünk hozzájuk!

A városból kiözönlő lovasokat mások is észrevették, mert felharsant a megbeszélt jel. Ettől a pillanattól kezdve minden telepes a királyi zászló felé igyekezett, hogy biztosítsa Menlor megmenekülését. De Conoer katonáinak is a királyi testörségtől kísért ezüstpáncélos alak elérése volt a céljuk, s a két sereg közti harc gyilkosabb lett, mint valaha. Th’oro úgy tört a király felé, mint egy megvadult állat: már tetőtől talpig vér borította, és nem csak másoké. Sheran papjai ugyan állandóan a telepesek között jártak, de ők sem tudtak mindenkin segíteni. A troll azonban fel se vette a sérüléseit, egyre csak az járt a fejében: ha Menlor meghal, vezér nélkül marad az ország. Bármilyen hitványul viselkedett is a telepesekkel szemben, csak neki lehet ereje ahhoz, hogy Erdauint összefogja. Menders szorosan a troll mellett próbált haladni, de hamar lemaradt. Yaurr katonái zömmel emberek voltak, s bár sokkal képzettebbek Th’oronál, testi erejük eltörpült az övé mellett. Mégis úgy látszott, képtelen lesz odaérni, mielőtt a király körül elfogynának a testőrök. A yaurriak azzal sem törődtek, mennyire védtelenül marad a hátuk, csak Menlort akarták. S már-már úgy tűnt, el is érték, hiszen a griffcímeres férfi mellett már csak két testőr maradt, amikor ismét felharsant a kürt. A telepeseknek semmit sem jelentett a dallam, de a yaurriaknak igen: azonnal elfordultak Menlortól - pedig akár már kinyújtott kezükkel elérhették volna és megindultak a Libertanból kiáramló lovasság másik része felé. Th’oro végre a királyhoz ért, de az kardot emelt rá.

- Telepes vagyok, felség, nem yaurri. Biztonságba szeretném helyezni.

Az erdauini végigmérte a trollt, aztán levette a sisakját. Hullámos, vállig érő fürtök bukkantak elő, és egy fiatal, nagyon fiatal arc. Th’oro sosem látta a királyt, de tudta, hogy idősebbnek kellene lennie, hiszen már legalább nyolc éve teljes jogú uralkodó.

- Menlor unokaöccse vagyok - válaszolta meg a kölyök a kimondatlan kérdést. - A király egy jelzés nélküli páncélt visel, és ha nem tévedek, megpróbálja elhagyni a csatát. Valahol ott kell lennie - mutatott jobbra az ifjú.

- Ott, ahová a yaurriak átcsoportosultak?

A fiú megfordította a lovát, és alaposan szemügyre vette a csata helyzetét. A mágikus köd már megszűnt, és az éjszakai sötétséget kezdték eloszlatni a nap első sugarai. A trollnak igaza volt: Conoer minden erejét egy századnyi lovasra összpontosította.

- De honnan tudták? Meg kell menteni a…

- Hallgass! - vágott a szavába Th’oro. - Tedd fel a sisakot, és ne szólj egy szót sem. Te még mindig Menlor király vagy, érted?

A kölyök bólintott, és engedelmeskedett. Th’oro az éppen odaérkező Mendersre bízta őt, aki láthatóan rendkívüli megtiszteltetésnek vette, hogy személyesen védelmezheti Erdauin királyát. A troll utasítására el kellett távolítania a csata színhelyéről. Az ember annyira el volt telve feladatával, hogy nem is kérdezte meg Th’orot, miért nem adja meg a jelet a visszavonulásra. Eredetileg csupán Menlor kiszabadítása volt a céljuk, nem pedig a teljes yaurri sereg szétverése. A troll azonban sejtette, hogy Arlo tisztábban gondolkodik, ezért átvágta magát a harc sűrűjétől távol figyelő gnómig. Röviden vázolta neki a helyzetet, mire ismét azonnal érkezett a kérdés.

- Honnan tudhatták? Valaki elárulta Menlort?

- Azt nem tudom - rázta meg a fejét Th’oro. - De lehetetlen kimenteni a gyűrűből a királyt. Kudarcot vallottunk.

A gnóm elgondolkozva simogatta állát.

- Lehet. De lehet, hogy nem.

Conoer ismét áldotta eszét, hogy Almirát magával hozta a háborúba. A lány egy dombról figyelte a csatát s azt is, ahogy a lovasok kivágtatnak Libertanból. Hosszú percekig nézte az ezüstpáncélos, Menlornak hitt férfit, aztán a királyhoz fordult.

- Hívasd vissza az embereidet! Míg ők az ezüstpáncélost akarják elfogni, Menlor megszökik azzal a másik csapattal.

- Azt mondod, hogy valaki más öltötte fel a király páncélját? Biztos vagy benne?

- Teljesen - bólintott a nő. - Éveken keresztül láttam lovagolni Menlort, és az a fickó - intett a griffcímeres felé - sokkal hetykébben ül a nyeregben. Menlor óvatosabb.

- Talán látod valahol?

- Nem. De az a lovascsapat, amelyikről beszéltem, nem harcol, hanem menekül. Feltételezve, hogy ezek nem gyáva disznók, ennek csak az lehet az értelme, hogy Menlor velük van, és ki akarják menteni a csatából és Libectanból.

Conoer egy hosszú percig bámulta a lányt, aztán magához hívatta a kürtöst. Ezután hangzott el a jel, amely a yaurriakat eltérítette az ál-Menlortól, és északra vezényelte. Végtelenül sok időnek tűnt, amíg a yaurriak felmorzsolták azt a lovascsapatot, de még ennél is hosszabbnak, amíg egy katona felér a dombtetőre egy holttesttel. Conoer lába elé dobta le, de Almira hamarabb odalépett. Leguggolt, és felnyitotta a sisak rostélyát.

- Igen, ez ő - nézett fel Conoerre. - Menlor meghalt.

- Akkor az erdauiniaknak végük. Mire találnának valakit, akiben mindenki megbízik, és képes hadsereget is vezetni, már enyém lesz az országuk. Szinte már markomban érzem a koronát… Ez mi?

Ismét kürtszó harsant, s a sereg, amely a yaurriakra támadt - Conoer még mindig nem értette, honnan bukkant elő - rendezte sorait. Sőt, Libertan kapui is újra kinyíltak, és a városból tódultak kifelé a katonák.

- Újabb támadás?

Egy ezüstpáncélos lovag vágtatott a telepesek seregének közepére, és kiáltás harsant:

- Menlor parancsára előre!

Conoer Almirára pillantott, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy a lány is ugyanazt látja, mint ő.

- De hát Menlor meghalt!

- Azonban ők ezt nem tudják. Valaki elhitette velük, hogy Menlor él, és általános támadást hirdetett meg. Amíg az ezüstpáncélos lovag nyeregben van, addig engedelmeskednek neki. Addig ő Erdauin uralkodója.

- Sosem hittem volna, hogy kétszer kell legyőznöm Menlort…

Th’oro sem hitte volna egy nappal előtte, hogy másnap el kell dönteniük Erdauin sorsát. Arlo javaslata, hogy harcoljanak tovább, mintha mi sem történt volna, elsőre mellbe vágta. Aztán rájött, hogy a gnómnak igaza van: ha háború idején marad vezetés nélkül az ország, a harc már el is veszett. Menlor unokaöccse az első szóra ráállt, hogy folytassa a szerepjátszást. Ismerte a kürtjeleket, és kivezényelte a csapatokat Libertanból.

A figyelemelterelésnek szánt rajtaütés halálosan komoly ütközetté változott. Rövid idő múlva már nem lehetett felismerni semmilyen hadrendet, a három sereg teljesen összekeveredett. Az egyenruhák vérrel és sárral mocskolódtak be, és hamarosan csaknem megkülönböztethetetlenné váltak. A föld csúszós volt a kiömlött vértől, amelynek édeskés bűze betöltötte a levegőt. De szinte nem is lehetett már a földre lépni: sebesültek és hullák hevertek mindenhol. Conoer parancsára ismét az állítólagos királyt támadták a leghevesebben, de őt olyan szorosan vették körül telepesek és libertani katonák, hogy lehetetlen volt hozzáférni. Th’oro is ott volt köztük, bár már alig állt a lábán. Többen is figyelték, s amikor végül összerogyott, hárman is odaugrottak, hogy megöljék ellenfelét, és a trollt biztonságos helyre vigyék.

Amikor Th’oro felébredt, kék eget látott maga felett kicsiny, fehér felhőkkel. Egy pillanatig azt hitte, hogy a farmján van. Aztán rádöbbent tévedésére, és felült, karja kinyúlt maga mellé a csatabárdját keresgélve.

- Már vége - mondta egy ismerős hang. - Nincs több harc.

A troll oldalt fordította a fejét. Jacith ült mellette, a fején és kezén kötéssel.

- Hogyan végződött?

- Hát, talán azt kellene mondanom, hogy győztünk, de a sok holttestet látva nem szívesen jön számra ez a szó. Bár a telepesek között viszonylag kevés az áldozat. Sheran papjai derekasan kitettek magukért. Szóval ehelyett inkább azt mondom, a yaurriak egyszer csak feladták. Ez nem az ő földjük, nekik volt hova menekülniük. Conoer is megúszta. Úton van Alanor felé a maradék seregével.

- És Menlor?

- Menlor valóban meghalt - ezt már Arlo mondta. A gnómon egyetlen karcolás sem látszott. Az ezüstpáncélossal együtt jött, aki még mindig a fején tartotta a sisakját. - Megtaláltuk á holttestét. Persze egyelőre nem híreszteltük el. És azt sem tudtuk, vele - bökött Menlor unokaöccse felé - mi legyen. Nem mondhatjuk örökké Menlornak.

Th’oro nehézkesen feltápászkodott. Kicsit még szédült, de meghajolt az ifjú előtt.

- Örülök, hogy én köszönthetem elsőnek, felség.

A lovag levette sisakját, és rámosolygott a trollra.

- Azt hiszem, igazad van. Menlornak nem volt családja, és én vagyok a legközelebbi rokona. És azt hiszem, meg is dolgoztam Erdauin trónjáért. Egyébként Hessel a nevem.

- Nagyszerű! - lelkesedett Arlo. - Akkor bejelentjük Menlor halálát és az örökös kilétét. Ha elmeséjjük, mi is történt valójában - mondta Hesselnek - azonnal nagyon népszerű lesz, felség.

A koronázási ceremónia a körülményekre való tekintettel nem volt túlságosan fényűző. Az új király sem élvezhette nyugodtan új tisztét, mert a telepesek vissza akartak térni hazájukba, s előtte még meg kellett egyezniük. A trónteremben most nem a megszokott összetételű királyi tanács ült, hanem a telepesek küldöttsége.

Amikor I. Hessel belépett, mindannyian felálltak, de ő intett, hogy leülhetnek. Ő sem a trónra telepedett le, hanem közéjük, a hosszú asztal mellé.

- Nos, halljam a javaslatotokat!

Mindenki Th’orora nézett, ő azonban intett Jacithnak.

- Most rajtad a beszéd sora.

- Amikor elindultunk, én azt hittem, végleg elszakadunk Erdauintól Azonban a barátom egyszer azt mondta, hogy mi, telepesek is erdauiniak vagyunk. Azt hiszem, ez a harc, a sok áldozat megmutatta, hogy mennyire igaza van. Csak a saját hazájukért harcolnak ilyen hévvel az emberek.

- Tehát nem akartok magatoknak külön országot?

- Nem. Erdauin része akarunk maradni, mint egy nagy önállósággal rendelkező tartomány. A mi segítségünkkel ebből a parányi országból birodalom lehet, hiszen bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk meghódítani a Kiégett Földet. Naggyá tesszük Erdauint, ha Erdauin úgy bánik velünk, mint a saját részével, ha úgy tetszik, mint egy test a dolgos két kezével… Azért, hogy ne legyünk többé kiszolgáltatottak, saját hadsereget akarunk és telepes kormányzót, akinek joga lesz megjelenni a királyi tanácsban.

Hessel egy percig hallgatott. Nagyon fiatal volt még, és tapasztalatlan, de értette, milyen nagyszabású tervet vázolt fel pár szóval az elf. Jacith a telepeket nem a túlzott népességszaporulat levezetésének tartja, hanem hódításnak. Békés és vértelen, de nagyon nehéz módja ez egy birodalom létrehozásának…

A király végül megtörte a csendet.

- És első kormányzónak kit javasolsz?

Mindenki Th’orora nézett, de a troll nevetve felállt.

- Nem, többé nem rángattok bele semmibe. Én paraszt vagyok; az is maradok. De Jacith kétségtelenül nagyon ért az igazgatáshoz meg a törvényekhez, s az embereit is jó szemmel választja ki. Én bízom benne.

A troll nem is várt a válaszra. Felállt, kinyújtózott, meghajolt Hessel előtt, és kisétált a tanácsteremből.

Hat hónappal később Th’oro éppen kapált, amikor egy lovas tűnt fel a láthatáron. A troll abbahagyta a munkát, és a csatabárdjára pillantott, amelyet régi jó szokása szerint most is maga mellett tartott. Ám ezúttal nem volt szüksége rá: a vendég Jacith volt.

Rövid üdvözlés után az elf barátságosan hátba vágta Th’orot.

- Nem tudom, hogy áldjalak vagy átkozzalak, amiért nyakamba varrtad a kormányzóságot. Most is annyi a munka, hogy alig bírtam időt szakítani rátok.

- Arról, hogy ki varrt mit a másik nyakába, beszélhetünk! - nevetett a troll. - De gyere, nézd meg őket.

A ház ajtaja már azelőtt kinyílt, hogy odaértek volna. Egy pöttömnyi troll fiú állt négykézláb a nyílásban, és kíváncsian méregette az idegent. Th’oro felkapta, és feldobta a levegőbe, mire a gyerek boldogan visongani kezdett.

- Egyszer övé lesz ez a föld - mondta Th’oro. - Érte történt, történik minden.

Jacith bólintott. Tudta, a troll nem erről a kis darab földről beszél, hanem egy sokkal nagyobbról. Ghalláról.