Több mint négyezer ember hagyta el Rennes-t Bretagne hercegének fehér hermelines lobogója alatt. Kétezren közülük számszeríjjal harcoltak: a legtöbben Génua zöld és vörös egyenruháját hordták, és a város jelképét, a Szent Grált viselték a jobb karjukon. Valamennyien zsoldosok voltak, akiket harckészségükért alkalmaztak, és becsültek nagyra. Ezernyi gyalogos tartott velük, akik majdan az árkokat ásták, és az angol erődök csorba falait támadták; a létszámot az ezer, javarészt francia fegyveres lovag tette teljessé, akik Károly herceg seregének harcban edzett magját alkották. Valamennyien La Roche-Derrien felé meneteltek, bár a hadjárat valójában nem a városka bevételét célozta, hiszen az csak elhanyagolható értékkel bírt, de sokkal inkább azt, hogy általa kicsalogassák és nyílt színi ütközetre bírják Sir Thomas Dagworthöt, majd a páncélozott csatalovakkal és a fegyveresekkel lerohanják a védtelen angol sorokat.
Nehéz társzekerekből álló karaván szállította a kilenc ostromgépet, amely több mint száz hadmérnök figyelmét igényelte, akik pontosan tudták, miként állítsák össze és működtessék az óriási gépeket, hogy azok söröshordó méretű köveket hajítsanak annál is távolabbra, ameddig egy íjjal el lehet lőni. Egy firenzei ágyús hat különös gépezetét is felajánlotta Károlynak, de elutasításra talált. Az ágyúk ritkaságszámba mentek, költségesek, de még inkább szeszélyesek voltak, míg a régi mechanikus szerkezetek megbízhatóan működtek, amennyiben faggyúval kellően megkenték őket, és Károly nem látta okát, hogy lemondjon róluk.
Több mint négyezer ember hagyta el Rennes-t, ám ennél messze többen érkeztek el La Roche-Derrien mezejére – az angolokat engesztelhetetlenül gyűlölő falusi népek is hadsereghez csapódtak, hogy bosszút vegyenek minden elrabolt jószágért, termésért, ingóságért és szüzességért, amit csak a családjuk elvesztett. Akadtak, akik fegyver gyanánt csak ásókapákat és fejszéket forgattak, ám ha eljött az ideje a város lerohanásának, az ilyen feldühödött tömeg igencsak kapóra jött.
A hadsereg elérkezett La Roche-Derrien alá, és Blois Károly még hallotta, amint a város utolsó kapuja is becsapódik előtte. Hírnököt küldött, hogy a helyőrség azonnali megadását követelje, noha tudta, mennyire hiábavaló az erőfeszítés, és miközben felverték a sátrakat, kiküldte lovasait nyugat felé, hogy azok a Finisterre, azaz a világvége felé vezető úton őrjáratozzanak. Ezeknek a lovasoknak kellett őt figyelmeztetniük, amikor Sir Thomas Dagworth serege kivonul, hogy felszabadítsa a várost – már ha erre csakugyan sor kerül, a kémei ugyanis tudatták Károllyal, hogy Dagworth ezer embert se tudott összeszedni. – És hányan közülük az íjászok? – kérdezte a herceg.
– Legfeljebb ötszázan, kegyelmességed. – Egy pap válaszolt neki, egyikeként annak a számtalan lelkésznek, akik Károly állandó kíséretét alkották. A herceget mindenki jámbor, istenfélő férfinak ismerte, ezért is szeretett papokat alkalmazni tanácsadóként, titkárként vagy mint ez esetben, kémként.
– Legfeljebb ötszázan – ismételte a pap –, de a valóságban messze kevesebben.
– Kevesebben? Mégis mennyien?
– Láz tört ki Finisterre-ben – mosolyodott el szárazon a pap. – Az Úr kegyes hozzánk.
– Legyen áldott az Úr neve. És hány íjász maradt a városban?
– Hatvan egészséges férfi, kegyelmes uram – továbbította a pap Belas legújabb jelentését –, mindössze hatvan.
Károly elfintorodott. Az angol íjászok korábban is legyőzték már, noha a győzelmük sokszor lehetetlennek tűnt, emiatt kellőképpen tartott a fehér tollas nyílvesszőktől, és értelmesen gondolkodó vezérként sokat tűnődött az angol harci íjak problémáján. Eddig még egyszer sem tudták legyőzni azt a fegyvert, gondolta, ám ezen a hadjáraton meg fogja mutatni, hogyan is kell ezt csinálni. Az értelem és az előrelátás, amelyeket minden katonai erénynél alantasabbnak tartottak, ezúttal győzelemre viszi őket, márpedig Charles de Blois, azaz Blois Károly, akit a franciák Bretagne urának és hercegének tartottak, tagadhatatlanul értelmes ember volt. Hat nyelven írt és olvasott, a legtöbb papnál különbül beszélte a latint, és mesteri fokra fejlesztette retorikáját, míg vékony, sápadt arcával, tündöklően kék szemével, szőke szakállával és bajszával értelmes ember benyomását is keltette. Felnőtt életének java részében vetélytársai ellen küzdött a hercegségért, de most végre magához ragadta a hatalmat. Anglia királya, aki Calais-t ostromolja, nem fogja megsegíteni bretagne-i helyőrségeit, míg Franciaország királya, Károly unokabátyja nagylelkűen rendelkezésére bocsátotta embereit, így a francia sereg végre nyomasztó túlerőbe került. A nyár végére, gondolta Károly, újra ura lesz ősei birtokainak, hacsak nem esik az elbizakodottság bűnébe. – Még ötszáz íjász – jegyezte meg –, még ötszáz és hatvan íjász is veszedelmes lehet. – Tudálékos és száraz hangon állapította meg a tényeket, a kíséretében lévő papok pedig gyakran eltűnődtek azon, mennyire olyannak tűnik hercegük, mintha maga is közéjük tartozna.
– A génuaiak belefojtják őket a nyilaikba, kegyelmes uram – biztosította egy pap a herceget.
– Imádkozzunk az Úrhoz, hogy így legyen – hajtotta le a fejét Károly jámboran, noha az Úr segítsége mellett, tette hozzá gondolatban, néha elkel egy kis emberi fortély is.
Másnap reggel, a késő tavaszi nap fényében Károly körbelovagolta La Roche-Derrient, bár tisztes távolságban maradt, nehogy egyetlen angol nyílvessző is elérhesse. A védők kitűzték zászlóikat a falakra. Az angol lobogók némelyike Szent György keresztjét ábrázolta, másokon Montfort herceg fehér hermelinje bukkant fel, amely nagyban hasonlított Károlyéra. Sok zászlóra Károlynak szánt sértéseket írtak. Az egyiken a herceg fehér hermelinjét egy angol nyílvessző fúrta át, a másikon magát Károlyt gázolta le egy óriási fekete csataló, ám a legtöbben csupán az Úr segedelméért fohászkodtak, vagy a kereszt jelével utaltak arra, kinek az oldalán is fognak harcolni az égiek. A legtöbb ostromlott vár ormán elhelyezték a nemesi védők lobogóit is, ám La Roche-Derrienben csak kevés nemesember maradt, de legalábbis kevesen merték kirakni a zászlóikat, és egyikük sem érhetett fel a Károly sorait ékesítő arisztokratákkal. Evecque három sólyma ott repkedett a falon, noha mindenki tudta, hogy Sir Guillaume elveszítette birtokát, és alig maradt három-négy követője. Egy zászlón világos mezőben vöröslő szívet ábrázoltak, és a Károly kíséretében lévő egyik pap felismerte ebben a skóciai Douglas család címerét, ami teljes képtelenségnek tűnt, hiszen egyetlen skót sem harcolhatott az angolok oldalán. A vörös szív mellett egy fényes lobogón, hullámos vonalakkal ábrázolták a kék-fehér tengert.
– Az ott... – kezdte Károly, azután elhallgatott, és csak a homlokát ráncolta.
– Armorica jelvénye, kegyelmes uram – fejezte be a mondatot Roncelets ura. Amint Károly körbelovagolta a várost, nagyurai is vele tartottak, hogy lobogóikat a védők is láthassák, és rettegjenek tőlük. A legtöbben Bretagne-ból érkeztek: Rohan és Morgat vicomte-ja közvetlenül a herceg mögött ügetett, utánuk következtek Châteaubriant és Roncelets urai, majd Laval, Guingamp, Rougé, Dinan, Redon és Malestroit, valamennyien peckesen lépegető paripákon. Normandiát Coutances grófja, valamint Valognes és Carteret urai képviselték, akik magukkal hozták embereiket, hogy a király unokaöccsének oldalán küzdjenek.
– Azt hittem, Armorica halott – jegyezte meg egy normann nagyúr.
– Van egy fia – morogta Roncelets.
– És egy özvegye – toldotta meg Giungamp grófja. – Az a hitszegő szuka nem átallja kitűzni a zászlaját.
– Azért szemrevaló szuka – tette hozzá Rohan vicomte-ja, mire a nagyurak felnevettek, hiszen valamennyien jól tudták, miként bánjanak a hitszegő, ám szemrevaló özvegyekkel.
Károly elfintorodott az otromba jókedv hallatán. – Ha majd bevesszük a várost – rendelkezett hűvös hangon –, Armorica özvegy grófnéját nem érheti bántódás. Őt haladéktalanul hozzák elém. – Egyszer már kedvét töltötte Jeanette-on, és újra ezt fogja tenni, amikor pedig ráun, hozzáadja egyik fegyvereséhez, aki megtanítja neki a jó modort, s hogy mindig tartsa a száját. Visszafogta lovát, hogy végignézze, amint újabb zászlókat aggatnak ki a sáncokra, valamennyin az őt és a királyai házat szidalmazó sértésekkel. – Elfoglalt egy helyőrség – jegyezte meg szárazon.
– Elfoglalt helybeliek – acsarkodott Rohan vicomte-ja –, csupa megátalkodott hitszegő.
– Helybeliek? – ráncolta a homlokát Károly. – Miért támogatnák a helybeliek az angolokat?
– Kalmárok – felelte Roncelets kurtán.
– Kalmárok?
– Gazdaggá tették őket – fejtette ki Roncelets –, és ez tetszik nekik.
– Annyira tetszik nekik, hogy uruk ellen lázadnak? – hitetlenkedett Károly.
– Hírből sem ismerik a hűséget – legyintett Roncelets megvetően.
– Hát most koldusbotra juttatjuk mindet. – Károly továbbügetett, és csak akkor fogta vissza megint a lovát, amikor egy újabb nemesi zászlóra lett figyelmes: ezúttal egy kelyhet szorongató griffre. Mindeddig nem látott egyetlen jelvényt sem, amely nagy váltságdíjjal kecsegtetett, amennyiben gazdáját élve fogják el, ám ez a lobogó rejtély maradt a számára. – Kié ez? – kérdezte.
Senki sem tudta, amíg egy magas, fekete lovon ülő, karcsú fiatalember, aki a kíséret végén haladt, meg nem adta a választ. – Astarac jelvénye, kegyelmes uram, és egy imposztor kérkedik vele. – A férfi, aki válaszolt a hercegnek, Franciaországból érkezett, száz talpig feketébe öltözött, komor fegyveressel és egy rémisztő megjelenésű dominikánussal. Blois Károly örült, hogy maga mellett tudhatta a fekete egyenruhás lovasokat, bár valamiért mindig nyugtalanság töltötte el a közelükben. Valahogyan mind túlságosan harcedzettnek, túl tapasztaltnak tűnt.
– Egy imposztor? – ismételte, mielőtt továbbindult. – Akkor nem kell aggódnunk miatta.
Három kapu nyílt a város szárazföld felőli oldalán, és egy negyedik tekintett a folyó, valamint a felette átívelő híd felé. Károly azt tervezte, hogy ostrom alá veszi valamennyi kaput, így a helyőrség csapdába kerül, akár róka a vackában. – A sereget négy részre osztjuk – jelentette be, miután a nagyurak visszatértek a hercegi sátorba, amelyet a szélmalom közelében, a várostól keletre vonuló lágy lankákon emeltek –, és valamennyi rész egy-egy városkapuval szemközt sorakozik fel. – Az urak figyelmesen hallgattak, egy pap pedig lejegyzett mindent, hogy az utókor is pontos képet alkothasson a herceg stratégiai géniuszáról.
Károly seregének mind a négy hadteste külön-külön is számbeli fölényben lehetett, bármekkora felmentő sereget gyűjtött össze Sir Thomas Dagworth, de hogy még nagyobb biztonságban érezhesse magát, Károly azt is elrendelte, hogy valamennyi tábort földsánccal vegyenek körül, ily módon a támadó angoloknak árkokon, töltéseken, cölöpkerítéseken és tüskés sövényeken kellett átverekedniük magukat. Az akadályok elrejtették Károly embereit az íjászok elől, ugyanakkor a génuai, azaz genovai számszeríjasok fedezékben lehetettek, amíg újratöltötték fegyvereiket. A négy táborhely közötti területet meg kellett tisztítani minden sövénytől és egyéb akadálytól, hogy ne maradjon ott más, csak a füves-ingoványos mező.
– Az angol íjász – magyarázta Károly vezéreinek –, nem olyasféle harcos, aki szemtől-szembe küzd. Nagy távolságból öl, és sövények mögött bujkál, ezzel zavarja össze lovasainkat. Mi pedig éppen ezt a harci taktikát fordítjuk ellene. – A hatalmas, szellős sátorban az összetaposott fű és az emberi veríték szaga terjengett. A vászonfalakon túlról idáig hallatszottak a tompa kopogások, amint a hadmérnökök fakalapácsaik segítségével összeállították a legnagyobb ostromgépet.
– A mi embereink – rendelkezett tovább Károly – a saját védelmi vonalaikon belül maradnak. Ezáltal négy különálló erődítményt hozunk létre a város négy kapujánál, és ha az angolok küldenek is felmentő sereget, annak a mi erődjeinkét kell majd támadnia. – Elhallgatott, és megbizonyosodott arról, hogy mindenki megértette az egyszerű tervet. – Az íjászok – mutatott rá újból – nem jelentenek veszélyt, ha nem láthatnak bennünket. Ezt ne feledjék el! A számszeríjasaink a töltések mögött rejtőznek majd, sövényekkel és cölöpkerítésekkel védjük meg őket, míg az ellenség a nyílt területen fog harcolni, ahol könnyűszerrel leölhetjük.
Valamennyien helyeslően mordultak fel, hiszen a herceg terve csakugyan jól hangzott. Az íjászok nem lőhettek a láthatatlan katonákra. Még a katonákkal érkezett, feketébe öltözött és ádáz küllemű dominikánusra is nagy hatást tett a beszéd.
A városban megkondultak a delet jelző harangok. Egyikük, a leghangosabb, megrepedt és hamisan zengett. – La Roche-Derrien – folytatta a herceg – mit sem számít. Elesik vagy sem, nincs semmilyen következménye. Csak az számít, hogy magunkra vonjuk az ellenséges sereg támadását. Dagworth alighanem eljön, hogy megvédje La Roche-Derrient. Miután ideér, szétverjük a sorait, és amint ezt megtettük, nem marad más, csak az angol helyőrségek, ezeket pedig egyenként fogjuk bevenni, amíg a nyár végére újra a miénk lesz egész Bretagne. – Lassan és tárgyilagos hangon beszélt, hogy minél hatékonyabban sikerüljön megértetnie a haditervet ezekkel a parancsnokokkal, akik, lehettek bármily kérlelhetetlen harcosok, a gondolkodást nem tekintették nemes katonai erénynek. – És miután Bretagne a miénk lesz – ment tovább Károly –, földek, birtokok és erődök várnak az arra érdemesekre. – A tetszésnyilvánítás minden korábbinál hangosabbra csapott fel, és a férfiak elégedetten vigyorodtak el a hírre, hogy hűségükért cserébe földekre, birtokokra és erősségekre számíthatnak. Lesz elég arany, ezüst és asszony. Rengeteg asszony. A férfiak felnevettek, amint ráeszméltek, hogy mindnyájuknak ugyanaz jár az eszében.
– Ám ez a győzelem itt válik elérhetővé – parancsolt rendet hallgatóságára Károly –, és éppen azáltal, hogy nem kínálunk célpontot az angol íjászoknak. Az íjászok sem ölhetik meg azt, akit nem látnak! – Újabb szünetet tartott, végighordozta tekintetét hallgatóságán, és elégedetten látta, hogy az egyszerű igazság végre utat talált magának a legkonokabb főúri koponyákba is. – Mindnyájan a saját erődjeinkben leszünk, a négy sáncerőd valamelyikében, és amikor megérkezik az angol felmentő sereg, a tulajdon erődjeinkben kell megostromolnia bennünket. Ez a felmentő sereg pedig gyenge lesz. Ezer embernél is kevesebből áll majd! De tegyük csak fel, hogy ostromolni kezdik az erődömet. Mit fognak ekkor tenni a többiek?
Válaszra várt, és egy idő után Roncelets ura felelt, noha éppoly bátortalanul, akár egy taknyos kölyök a tanítója előtt. – Kegyelmességed segítségére sietünk?
A többi nagyúr helyeslően és mosolyogva bólogatott.
– Nem! – csattant fel Károly indulatosan. – Nem! Nem! Nem! – Kivárt, hogy biztos lehessen benne, valamennyien megértik az egyszerű tagadást. – Ha elhagyják az erődöket – magyarázta –, akkor kiteszik magukat az angol íjászok nyilainak. És ők épp ezt akarják! Ki akarnak majd csalogatni bennünket a falak mögül, hogy ránk zúdíthassák a nyilaikat. Akkor hát, mit kell tennünk? A falak mögött maradni. Mindenki a falaink mögött marad. Megértették? Ez a győzelmünk kulcsa. Tartsák az embereket a falak mögött, és az angolok nem győzhetnek. – Sir Thomas Dagworth emberei így arra kényszerülnek, hogy földsáncokat és cölöpkerítéseket támadjanak, eközben a számszeríjasok megritkítják a soraikat, s ha az angolok már annyira elvéreztek hogy legfeljebb csak néhány százan maradtak talpon, a herceg szabadon ereszti fegyvereseit, hogy azok lemészárolják a maradékot. – Nem hagyhatják el az erődöket – erősködött Károly – és aki ezt megteszi, ne is számítson a nagylelkűségemre! – A fenyegetés a legforrófejűbb vezéreket is kijózanította. – Ha akár csak egyetlen emberük is elhagyja a falak szentélyét – folytatta a herceg –, gondoskodni fogok róla, hogy a hadjárat végén ne részesülhessenek az általunk szétosztott áldásokban. Érthető voltam, uraim? Érthető?
Érthető volt és világos.
Blois Károly négy sáncerődöt emeltetett a város négy kapuja elé, és az angolok, már ha csakugyan eljönnek, arra kényszerülnek, hogy az újonnan emelt falakat támadják. Márpedig a herceg legkisebb sáncerődjét is többen védték, mint ahányan az angolok összesen lehettek, s ezek a védők fedezékbe húzódtak, halálos fegyvereket használtak és gondoskodtak arról, hogy az angolok mind egy szálig odavesszenek, és Bretagne a Blois-ház kezébe kerüljön.
Értelem és előrelátás. Ez nyerte meg a háborúkat, ez szerezte a hírnevet. És ha Károly megmutatta, miként kell legyőzni az angolokat itt, ugyanezt tehette egész Franciaországban.
Mert Károly súlyosabb koronáról álmodott, mint amilyent Bretagne hercege viselt. Franciaország trónusára függesztette a tekintetét, és minden itt, a La Roche-Derrien körüli mezőkön kezdődött, ahol végre megmutatják az angoloknak, hol a helyük.
A pokolban.

A kilenc nagy ostromgép kivétel nélkül trébuchet volt; közülük a leghatalmasabb egy felnőtt férfi súlyánál kétszerte nehezebb köveket is közel háromszáz lépésnyire hajíthatott el. Valamennyit a bajorországi Regensburgban készítették, miként az ostromgépeket kísérő rangidős hadmérnökök is mind Bajorországból érkeztek, és jól ismerték a szerkezetek minden csínját-bínját. A két nagyobbik trébuchet vetőkarjának hossza meghaladta a tizenöt métert, de még a két kisebb ostromgép is – amelyeket a Jaudy túlsó partján állítottak fel, hogy velük a hidat és annak őrtornyát fenyegessék – tízméteres karral rendelkezett.
A két legnagyobb gépet, amelyet Pokolkeltőnek, illetve Özvegycsinálónak kereszteltek, annak a dombnak a lábánál állították fel, ahol a szélmalom állt. Alapjában véve valamennyi egyszerű elven működött: egy hosszú gerendát forgócsapra erősítettek, akár a mérleghintán, csak itt a mérleg egyik ága háromszor olyan hosszúra nyúlt, mint a másik. A rövidebb ágat hatalmas faládával egyensúlyozták ki, amelyet ólomsúlyokkal töltöttek meg, míg a hosszabbik ágat, amely a lövedék kivetését valójában végezte, csörlők segítségével a földig lehúzták, ily módon több tíz tonnányi ellensúlyt emeltek a levegőbe. A lövedék a hajítókosárba, a parittyaág végére került, amely a hosszabb vetőkarhoz csatlakozott. Amikor a vetőkart kiengedték, hogy az ellensúly elemi erővel lezuhanjon, a hosszú fagerenda fellendült az égre, a parittyaág pedig még nagyobb lendületet vett, s miután kiröppent a hajítókosárból, a lövedék magas ívet írt le az égbolton, azután becsapódott a célpontba. Az alapelv ennyire egyszerű volt – nehézséget csak az okozott, hogy gondoskodni kellett a gép folyamatos kenéséről, olyan erős csörlőket kellett szerkeszteni, amelyek le tudták vonni a hosszú kart a földig, és olyan ellenálló tartórekeszt, amely akkor sem borította ki ólomterhét, ha egymás után több tucatszor is a földbe csapódott. S ami a legkörülményesebb, olyan mechanika kellett, amely elég erős ahhoz, hogy megtartsa a hosszú vetőkart az ólomsúly ellenében, mégis képes biztonságban kioldani. A bajorok épp ezekben a kérdésekben bizonyultak egyedülállóan tehetségesnek, amiért is bőkezű fizetségben részesültek.
Akadtak persze, nem is kevesen, akik szerint a bajorok hozzáértése feleslegessé vált. A kisebb ágyúk sokkalta nagyobb erővel repíthették ki lövedékeiket, ám Károly herceg az észérvek mentén állította egymással szembe a két technológiát, és a régebbi, bevált módszer mellett döntött. Az ágyúk lassan üzemeltek, és hajlamosak voltak felrobbanni, hogy végezzenek a drága tüzérekkel is. A tüzelés fájdalmas lassúságát az okozta, hogy a lőpor erejének megtartása végett a lövedék és az ágyúcső közötti rést ki kellett tölteni, ezért nedves, agyagos földet tuszkoltak az ágyúgolyó köré, ennek pedig idő kellett ahhoz, hogy kiszáradjon, s így lehetővé tegye a lőpor begyújtását. Még a leggyakorlottabb itáliai ágyúsok sem tüzelhettek, legfeljebb naponta három-négyszer. És ha az ágyú el is sült, csak egy néhány font súlyú golyóbis röppent ki belőle – igaz, olyan sebesen, hogy látni sem lehetett, ám a jó öreg trébuchet így is húszszor-harmincszor nehezebb köveket hajíthatott el, méghozzá minden órában háromszor-négyszer. La Roche-Derrient, döntötte el a herceg, a bevált módon zúzzák szét, így a kis várost körülvették a kilenc trébuchet-vel. A Pokolkeltő és az Özvegycsináló mellett felsorakozott a Kővető, a Csonttörő, a Sírásó, a Kőfakasztó, a Bosszúálló, a Pusztító és a Isten keze is.
Valamennyi trébuchet fagerendákból ácsolt és cölöpkerítéssel védett emelvényre került, amelynek falai még a nyílzápornak is ellenállhattak. A sereghez csatlakozó parasztok némelyikét megtanították arra, hogy az emelvény közelében tartózkodjon, és készen álljon az oltásra szolgáló vízzel, amennyiben az angolok gyújtónyilakkal próbálnák felégetni a kerítést, hogy ily módon védtelenné tegyék a mérnököket. Más parasztok árkokat ástak, és felépítették a töltéseket, amelyek a herceg négy sáncerődjét védték. Ahol lehetett, felhasználták a már meglévő vizesárkokat, és a sűrű, tövises sövényeket is beleszőtték a védműbe. Kihegyezett karókból emeltek akadályokat, és vermeket ástak, hogy azok kitörjék a lovak lábát. A herceg seregének négy hadteste ilyen sáncokkal vette körül magát, s nap mint nap – miközben a falak egyre nőttek, és a társzekerek során szállított hajítógépek kezdtek alakot ölteni – a herceg az ostromalakzatokat gyakoroltatta embereivel. A génuai – vagy másképpen genovai – számszeríjasok benépesítették a félig kész falakat, míg mögöttük lovagok és fegyveresek parádéztak gyalogosan. Sokan zsörtölődtek amiatt, hogy csak az idejüket vesztegetik a gyakorlatozással, míg mások felismerték a herceg választott harcmodorának értékeit. Az angol íjászok tehetetlenek lesznek a falakkal, árkokkal és cölöpkerítésekkel szemben, a számszeríjak pedig egyesével leszedik őket, amíg az ellenség rá nem kényszerül, hogy megostromolja a sáncokat és az elárasztott árkokat, akkor pedig valamennyit lemészárolják a várakozó fegyveresek.
Egy hétig tartó fáradtságos munkával összeszerelték a trébuchet-ket, az ellensúly gyanánt szolgáló erős faládákat feltöltötték az ólomöntecsekkel, ám a hadmérnököknek ezután még nagyobb szakértelemről kellett tanúbizonyságot adniuk, hogy a hatalmas kövek egymás után pontosan ugyanarra a falszakaszra hulljanak, így fokozatosan lerombolják a védművet, és utat nyissanak a város felé. Azután, hogy a felmentő sereget is felőrölték, a herceg emberei betörhettek La Roche-Derrienbe, és kardélre hányhatták annak hitszegő lakóit.
A bajor mérnökök gondosan válogatták meg az első köveket, azután beállították a parittyaágak hosszát, hogy azok megfeleljenek a kívánt lő távolságnak. Szép tavaszi reggel köszöntött rájuk. Vörösvércsék szárnyaltak az égen, boglárkák pettyezték a mezőket, pisztrángok buktak fel a kérészekért, fehéren virágzott a medvehagyma, és galambok reppentek a zöldellő erdők új levelei között. Az év legszebb szakát élték, és Károly herceg, akinek kémei megsúgták, hogy Sir Thomas Dagworth angol serege még nem hagyta el Bretagne nyugati részét, fényes diadalt szimatolt a friss levegőben. – A bajorok – fordult a kíséretében lévő papok egyikéhez – megkezdhetik.
Elsőként a Pokolkeltő névre keresztelt trébuchet lőtt. Hátravonták a szarvat, amely kihúzta a vaskos biztosító pecket a Pokolkeltő hosszú vetőkarjához erősített fémkapocsból. Több tíz tonnányi ólomsúly hullt le akkora robajjal, amit még Tréguier-ben is hallottak, a hosszú vetőkar felcsapódott, a parittyaág egy hirtelen támadt szélvihar suhogásával lendült előre, és a kerek kő magas ívben kúszott fel az égre. Úgy tűnt, mintha odafent egy pillanatra mozdulatlanná merevedne, azután, akár egy villám, lecsapott a falakra.
Megkezdődött az ostrom.
A Pokolkeltőből kilőtt első kőtömb egy kelmefestő házának a tetejét vitte el Szent Brieuc templomának közelében, hogy szemvillanás alatt végezzen egy angol fegyveressel és a kelmefestő asszonyával. A helyőrségben tüstént lábra kelt a szóbeszéd, hogy a szikla csak még jobban összepréselte a két testet, amely így az idők végezetéig párzani fog. A kő, amely végzett a házasságtörőkkel, és méretre megközelített egy nagyobb söröshordót, alig több mint ötméternyire kerülte el a keleti városfalat. A bajor mérnökök elvégezték a szerkezet finomra hangolását, így a következő kőtömb már a fal közvetlen közelében hullt alá, magasra felcsapta a mocskot és szennyvizet az árokból. A harmadik szikla egyenesen betalált a fal közepébe, aztán mennydörgő robaj jelezte, hogy az Özvegycsináló is kilőtte első kőtömbjét, majd a Kővető, a Csonttörő, a Sírásó, a Kőfakasztó, a Bosszúálló, a Pusztító és az Isten keze következett.
Richard Totesham minden tőle telhetőt megtett, hogy enyhítse a trébuchet-k által okozott károkat. Egyértelműen látszott, hogy Károly négy helyen, a város négy oldalán akarja megbontani a védművet, ezért Totesham elrendelte, hogy jókora, szalmával kitömött zsákokat varrjanak, és azokkal párnázzák ki a gyámfákkal is megtámogatott falakat. Ezek az intézkedések ugyan lelassíthatták a falak beomlását, ám a bajorok magát a várost is lőtték, a lakóházakat pedig semmivel sem védhették meg az égből hulló kövekkel ellen. A városiak közül néhányan felvetették, hogy Totesham maga is építtethetne egy hajítógépet, és azzal tönkretehetné az ellenséges trébuchet-ket, ám a városparancsnok szerint erre aligha maradt idő, ezért inkább egy jókora számszeríjat építettek a hajófákból, amelyet még ostrom előtt, Tréguier-ből hozattak fel a városba. Tréguier mostanra teljesen elnéptelenedett; védőfalak híján lakói vagy La Roche-Derrien-ben és a tengeren kerestek menedéket, vagy átálltak Károly oldalára.
Totesham hevenyészett ballisztája kilenc méter hosszú volt; a két és fél méteres nyilakat fonott bőrszíjjal repítették ki. A fegyver felajzását hajócsörlővel végezték. Az óriási nyílvető elkészítése négy napot vett igénybe, és a középső tartógerenda már a legelső alkalommal kettétört, amikor megpróbálták használatba venni. A városiak kedveződen előjelet láttak mindebben, majd másnap reggel ennél is baljóslatúbbnak találták, hogy egy trágyahordó szekér elé fogott ló kitört a hámból, és fejbe rúgott egy gyermeket. A gyermek azonnal meghalt. A nap egy későbbi részében a folyó túlpartjáról kilőtt kisebb kövek egyike megtalálta Richard Totesham házát, lerombolta szinte a teljes felső emeletet, és hajszál híján végzett Totesham csecsemőkorú gyermekével is. Aznap éjjel több mint egy tucatra való zsoldos hagyta el az elátkozott helyőrséget, és közülük többen meg sem álltak, amíg maguk mögött nem hagyták Bretagne-t, mások csatlakoztak Károly seregéhez, egy küldöncöt pedig, aki a csizmaszárában csempészte ki a Sir Thomas Dagworthnek szóló üzenetet, elkaptak és lefejezték. Másnap reggel a küldönc fejét a szájába tuszkolt üzenettel együtt belőtték a várfalak közé az Isten kezének nevezett kisebb hajítógéppel, mire a védők harci kedve még inkább alábbhagyott.
– Nem vagyok benne biztos – jegyezte meg Mordehai Thomasnak –, hogy érdemes hinni az előjeleknek.
– Persze hogy érdemes.
– Akkor szeretném hallani az érveidet. De először is, mutasd a vizeleted.
– Azt mondta, meggyógyultam – tiltakozott Thomas.
– Lankadatlan elővigyázat, Thomas, ez a jó egészség titka. Lássuk azt a vizeletet.
Thomas engedelmeskedett, Mordehai pedig feltartotta a folyadékot a nap felé, azután belemártotta az ujját és a nyelvéhez érintette. – Pompás! – kiáltott fel. – Tiszta, adatszó, és nem túl sós. Ez is jó előjel, nem?
– Ez csak tünet – felelte Thomas –, nem előjel.
– Á! – Mordehai mosolyogva fogadta a kiigazítást. Jeanette konyhája mögött, a kis udvaron ültek, ahol a doktor elnézte ahogyan a molnárfecskék sárral tapasztják be az eresz alá rakott új fészkeiket. – Akkor, ha felvilágosítanál, kedves Thomas – fordult felé mosolyogva Mordehai –, az előjelek természetét illetően.
– Amikor Urunkat megfeszítették – magyarázta Thomas –, nappal is sötétség lett, és egy függöny a templomban kettéhasadt.
– Azt állítod tehát, hogy az előjelek elválaszthatatlan részét alkotják a hitednek?
– Ahogyan mások hitének is – bólintott Thomas.
Mordehai összerezzent, amint egy kőtömb becsapódott valahol a városban. A hang hosszan visszhangzott, azután újabb robaj hallatszott, amint egy meggyengült tetőszerkezet vagy padló megadta magát. Kutyák vonítottak, és egy asszony sikított. – Szántszándékkal csinálják – csóválta a fejét Mordehai.
– Természetesen. – Az ellenség nemcsak célba vette köveivel az egymáshoz préselődő kis házakat, de olykor arra használta a hajítógépeket, hogy marhák, disznók vagy kecskék rothadó tetemeit is városba jutassa, ily módon mocsokkal és bűzzel fertőzze meg a szűkös utcákat.
Mordehai kivárta, amíg az asszony felhagyott a sikoltozással. – Úgy vélem, nincs okom hinni az ómenekben – közölte. – Igaz, hogy balszerencse sújtja a várost, és mindenki úgy tartja, el vagyunk átkozva, de honnan tudhatjuk, hogy ellenségeink nincsenek-e kitéve hasonló szerencsédenségeknek?
Thomas nem válaszolt. Madarak csicseregtek izgatottan a zsúpszalmán, gyanútlanul lestek a tetőgerinc túloldalán lopakodó macskát.
– Mit akarsz, Thomas? – tette fel a kérdést Mordehai.
– Mit akarok?
– Mit akarsz?
Thomas elfintorodott, és feltartotta elgyötört, meggörbült ujjait. – Hogy ezek kiegyenesedjenek.
– Én pedig fiatal akarnék lenni – csattant fel Mordehai türelmetlenül. – Az ujjaid meggyógyultak. Talán görbék maradnak, de gyógyultak. Mondd hát el, mit akarsz.
– Nem akarok mást – felelte Thomas –, mint megölni azt az embert, aki végzett Eleanorral. Vissza akarom hozni Jeanette fiát. Azután megint íjász akarok lenni. Semmi több. Csak íjász. – A Grálra is vágyott, de ez nem merte felemlíteni Mordehai előtt.
Mordehai elgondolkodva cirógatta a szakállát. – Megölni azt, aki végzett Eleanorral? – tűnődött fennhangon. – Azt hiszem, menni fog. Jeanette fia? Talán az is sikerül, bár továbbra se értem, miért akarsz ennyire a kedvére tenni. Ugye nem akarod feleségül venni Jeanette-ot?
– Feleségül venni! – nevetett fel Thomas. – Dehogy.
– Helyes.
– Helyes? – botránkozott meg Thomas.
– Mindig is szívesen társalogtam alkimistákkal – merengett Mordehai –, és gyakran láttam, ahogyan a ként és a higanyt elegyítik. Van egy elmélet, miszerint valamennyi fém e két alkotóelemből áll, tudtad ezt? Az arányok persze változnak, de a lényeg az, drága Thomas, hogy ha higanyt és ként teszel egy edénybe, majd ezt felhevíted, a végeredmény igencsak gyászos lesz. – Robbanást imitált a kezeivel. – Azt hiszem, így van ez veled és Jeanette-tel is. Amellett, nem hinném, hogy egy íjász asszonya lenne. Egy királyé? Bizonyosan. Egy hercegé? Talán. Egy grófé vagy earlé? Feltédenül. Na de egy íjászé? – Határozottan megrázta a fejét. – Nincs abban semmi rossz, ha valaki íjász, Thomas. Igencsak hasznos mesterség egy ilyen megátalkodott világban. – Néhány pillanatra elhallgatott. – Az én fiam doktornak készül.
Thomas elmosolyodott. – Csak nem rosszallást hallok ki a szavaiból?
– Rosszallást?
– A fia életeket ment meg, míg én életeket veszek el. Mordehai megcsóválta a fejét. – Benjámint ugyan doktornak tanítják ki, mégis szívesebben lenne katona. Olyasvalaki, aki életeket vesz el.
– Akkor miért...? – kérdezte volna Thomas, ha a válasz nem lett volna amúgy is egyértelmű.
– A zsidók nem foghatnak fegyvert – felelte Mordehai –, hát ezért. Nem, nincs bennem rosszallás. Azt hiszem, hogy egy katonához képest nagyon is jó ember vagy, Thomas. – Elhallgatott, és a homlokát ráncolta, amint egy nagyobb trébuchet lövedéke csapódott a házak közé, tőlük nem is messzire, és amikor a robajlás visszhangjai elhaltak, tovább várt a sikolyokra. Egyet sem hallott. – A barátod, Will szintén jó ember – ment tovább Mordehai –, bár attól tartok, többé már nem íjász.
Thomas bólintott. Will Skeat meggyógyult, de soha többé nem lesz önmaga. – Néha azt gondolom, mégis jobb lett volna... – kezdte.
– Ha meghal? – fejezte be a gondolatot Mordehai. – Ne kívánd senki emberfia halálát, Thomas, enélkül is épp elegen halnak meg. Sir William kétségkívül haza fog térni Angliába, és a te earlöd majd vigyáz rá.
A kiszolgált katonák sorsa, gondolta Thomas keserűen. Hazatérni és bízni az addig szolgált család könyörületében. – Akkor elmegyek Calais-ba, amint vége ennek – bólintott Thomas –, és megnézem, nincs-e szüksége Will íjászainak új parancsnokra.
Mordehai elmosolyodott. – Nem is kutatod fel a Grált?
– Nem is tudnám, merre keressem – vont vállat Thomas.
– És az apád könyve? – kérdezte Mordehai. – Nem segített? Thomas végignyálazta a Jeanette által készített másolatot, abban a reményben, hogy apja egy fajta titkosírást használt, ám ha megfeszült, akkor se tudta értelmezni a kusza szöveget. Avagy a kuszaság nem is volt egyéb, mint Ralph atya hagymázas képzeletének terméke. Thomas csak egy dolgot tudott biztosan: apja hitt abban, hogy birtokában van a Grál. – Kutatni fogok a Grál után – mondta végül Thomas –, de úgy gondolom, néha csak úgy találhatunk meg valamit, ha nem keressük. – Felkapta a tekintetét, amint a tető felől hirtelen kaparászó hang hallatszott. A macska előrevetette magát, és kis híján lecsúszott a szalmáról, amint a madarak szétrebbentek.
– Újabb előjel? – nézett fel Mordehai is a menekülő madarakra. – Talán éppen kedvező?
– Ha már itt tartunk – fordult felé Thomas –, mennyit tud a Grálról?
– Zsidó vagyok. Mit tudhatnék én bármiről is? – kérdezte Mordehai ártatlanul. – Mi fog történni, Thomas, ha megtalálod a Grált? – Nem is várt válaszra. – Azt hiszed – ment tovább –, hogy a világ jobb hellyé válik? Hogy csak a Grált szomjúhozza? Ez minden? – Thomas nem felelt. – Ennyi az egész, mint az abrakadabra? – csóválta a fejét Mordehai szomorúan.
– Az ördög? – döbbent meg Thomas.
– Az abrakadabra nem az ördög! – kiáltott fel Mordehai, hasonlóképp megütközve. – Csak egy egyszerű varázsige. Néhány ostoba zsidó azt hiszi, ha beleírja valamilyen háromszögbe, és amulettként a nyakában hordozza, akkor nem fog szenvedni a láztól! Micsoda ostobaság! Láz ellen nincs más orvosság, mint a tehéntrágyából készült meleg borogatás, de az egyszerű népek azért csak bíznak az amulettekben, és attól tartok, az előjelekben is, pedig nem hinném, hogy az Úr segítséget nyújtana vagy megmutatkozna általuk.
– A maga istene – vélte Thomas – nagyon, nagyon messzire van.
– Attól félek, igen.
– Az enyém közel van – ment tovább Thomas –, és igenis megmutatja magát.
– Akkor te szerencsésebb vagy – sóhajtott fel Mordehai. Jeanette guzsalya és orsója a padon hevert mellette, Mordehai pedig a bal karja alá vette a guzsalyt, és megpróbált legombolyítani egy szálat, de nem járt sikerrel. – Szerencsésebb vagy – mondta újra –, és remélem, hogy az istened akkor is közel lesz, amikor majd Károly csapatai betörnek a városba. Ami bennünket, többieket illeti, szerinted el vagyunk átkozva?
– Ha betörnek – felelte Thomas –, vagy keressen menedéket a templomban, vagy meneküljön a folyó felé.
– Nem tudok úszni.
– Akkor a templom a legjobb esély.
– Nem hinném – tette le a guzsalyt Mordehai. – Toteshamnak inkább meg kellene adnia magát – csóválta a fejét szomorúan. – Hogy mindnyájan szabadon távozhassunk.
– Ezt nem fogja megtenni.
Mordehai vállat vont. – Akkor mind meghalunk.
Másnap reggel mégis esély nyílt a menekülésre, amikor Totesham bejelentette, hogy aki nem kívánja elszenvedni az ostrom megpróbáltatásait, az a déli kapun keresztül elhagyhatja a várost, ám amint a kaput megnyitották, elálltak az utat Károly fegyveresei, akik valamennyien vértet viseltek, és levonták sisakjuk szürke rostélyát. Alig százan döntöttek a távozás mellett, jobbára asszonyok és gyermekek, Károly emberei azonban közölték velük, hogy egyetlen teremtett lélek sem hagyhatja el La Roche-Derrient. Az ostromlóknak egyáltalán nem állt érdekükben, hogy a helyőrségben kevesebb éhes szájat kelljen etetni, s miután a szürke fegyveresek eltorlaszolták az utat, Totesham emberei pedig visszazárták a kaput, az asszonyok és gyermekek egész napra odakint rekedtek.
Aznap este a trébuchet-k először hallgattak el azóta, hogy az első kőtömb megölte a kelmefestő asszonyát és annak szeretőjét, majd a szokatlan csendben küldönc érkezett Károly táborából. Egy trombitás és egy fehér zászló jelezte, hogy a herceg békét akar kötni, Totesham pedig megparancsolta, hogy egy angol trombitás feleljen breton társának, és a fehér zászlót lengessék meg a déli kapu felett. A breton hírhozó kivárta, amíg egy rangidős követ megjelent a falakon, azután a nőkre és gyermekekre mutatott. – Ezek az emberek – jelentette be – nem jutnak át a sorainkon. Itt fognak éhen veszni.
– Hát urad a saját népét se szánja? – kérdezte Totesham követe, egy angol pap, aki bretonul és franciául is beszélt.
– Olyannyira szánja őket – válaszolt a hírhozó –, hogy mindnyájukat megszabadítja az angol rabigából. Mondd meg uradnak, hogy a ma esti angelusig meg kell adnia magát, s ha ezt megteszi, szabadon elvonulhat minden fegyverével, zászlójával, lovával, családjával, szolgáival és ingóságaival egyetemben.
A pap figyelemre sem méltatta a valóban nagylelkű ajánlatot. – Megmondom neki – felelte –, de csak ha te is megmondod uradnak, hogy egy évre elegendő élelmünk van, és annyi fegyverünk, hogy kétszer is megölhetjük mindnyájatokat.
A hírvivő meghajolt, a pap viszonozta előzékenységét, és a tárgyalás véget is ért. A trébuchet-k újra munkához láttak, és napnyugtakor Totesham elrendelte a déli kapu kinyitását, hogy a menekültek a városban maradtak gúnyos kiáltozásától kísérten visszatérhessenek.
Thomas, akárcsak az összes La Roche-Derrien-i férfi, a sáncokon maradt, bár a szolgálat nem tartogatott sok izgalmat, miután Blois Károly külön gondot fordított rá, hogy egyetlen embere se közelítse meg nyíllövésnyi távolságon belül a falakat, így jobb híján ő is a nagy hajítógépek működését figyelte. Azokat olyan kínos lassúsággal csörlőzték fel, hogy a roppant vetőkarok szinte mozdulni sem látszottak, azután az ólomsúlyokkal tele ládák fokozatosan, szinte észrevétlenül a védkerítések fölé emelkedtek, és a hosszú karok eltűntek a szemük elől. Ekkor, miután a karokat egészen a földig visszahúzták, hosszú ideig semmi sem történt, minthogy a hadmérnökök ilyenkor töltötték meg a hajítókosarakat, azután, amikor már úgy tűnt, semmi nem is fog történni, az ellensúlyok lezuhantak, a cölöpkerítések megrázkódtak, a megriadt madarak felreppentek a fákról, majd a hosszú kar felcsapódott, a parittyaág ostorként hasított a levegőbe, és a kövek sebesen emelkedni kezdtek pályájukon. Csakis ezután ért el hozzájuk a hang, a lezuhanó ellensúlyok mennydörgő robaja, amelyet egy szívdobbanással később a csorba sáncoknak csapódó kövek tompa puffanása követett. Az ásítozó hasadékokba ezután újabb szalmával kitömött zsákok kerültek, ám a lövedékek már megtették a magukét, ezért Totesham megparancsolta, hogy a rések mögött falazzanak fel újabb védművet.
Sokan, köztük Thomas és Robbie is, a kirohanás mellett érveltek. Szedjünk össze hatvan embert, mondták, és az első fényeknél rontsunk ki velük a várból. Egy-két trébuchet-t minden gond nélkül lerohanhattak, azután felgyújthatták az olajjal és szurokkal leöntött ostromgépeket, Totesham azonban nem adta áldását a tervre. A helyőrség így is gyenge, érvelt, és ő még fél tucat embert se szívesen veszítene el, mielőtt megkezdődik a közelharc a hasadékoknál.
Pedig az emberek így is hullottak. Az ostrom harmadik hetére Blois Károly befejezte saját erődítményeinek építését, így a sereg négy hadtestét immár falak, sövények, cölöpkerítések és árkok védték. A sáncerődök közt elterülő mezőket lecsupaszították minden akadálytól, hogy ha megérkezik a felmentő sereg, az íjászok sehol se rejtőzhessenek el. És most, hogy saját erősségei készen álltak, és a hajítógépek egyre nagyobb „falatokat” haraptak ki La Roche-Derrien falaiból, Károly előreküldte a számszeríjasokat a védők zaklatására. A génuaiak párokban támadtak: egyikük a számszeríjat vitte, a másik a hatalmas pajzsot, amely elég magas, széles és tömör volt ahhoz, hogy menedéket nyújtson mindkét embernek. A pajzsokat ki is festették, néhol bibliai szidalmakkal, de jobbára mégis olyan vaskos sértésekkel, amelyeket a könnyebb érthetőség kedvéért angolul, franciául s néhol – minthogy a számszeríjasok Génuából érkeztek – olaszul is feljegyeztek. A lövedékek becsapódtak a falakba, ott repkedtek a védők feje körül, és betaláltak a falak mögött megbújó lakóházak szalmatetőibe. A génuaiak olykor gyújtónyilakat is kilőttek, és Totesham hatosztagnyi embere egyebet sem tett, csak a fellángoló háztetőket figyelte, amikor pedig a katonák már nem tudták eltaposni a tüzet, vizet vettek a Jaudy folyóból, és eláztatták azokat a zsúpfedeleket, amelyek a sáncokhoz legközelebb estek, s így a legnagyobb veszélyben voltak.
Az angol íjászok vissza-visszalőttek, ám a számszeríjasok ilyenkor elrejtőztek a nagy pajzsok mögé, amikor pedig ők lőttek, alig egy szemvillanásnyi időre mutatkoztak csak. Többen így is odavesztek közülük, ugyanakkor sikerült leszedniük néhány íjászt is a falakról. Jeanette gyakran csatlakozott Thomashoz a déli sáncon, és a kapuhoz közeli fogazat réseiből küldte útjára nyilait. A számszeríjat térdelő állásban is elsüthette, így testének java részét nem tette ki a veszélynek, Thomasnak azonban fel kellett állnia, ha nyilazni akart. – Nem kellene itt lenned – mondta a lánynak minden alkalommal, az pedig némán utánozta a szavait, majd lehajolt felajzani a számszeríjat.
– Emlékszel még – kérdezte egyszer Jeanette – a legelső ostromra?
– Amikor ránk lőttél?
– Reméljük, ezúttal pontosabb leszek. – Jeanette nekitámasztotta a fegyvert a lőrésnek, célzott, és hátrahúzta a ravaszt. A lövedék belecsapódott egy magas pajzsba, amelyen máris tucatnyi tollas nyílvessző díszelgett. A számszeríjasokon túl húzódott a legközelebbi sáncerőd döngölt földtöltése, amely fölé a két hajítógép hosszú karja nyúlt ki, míg azok mögött ott repkedtek Károly nagyurainak harsány lobogói. Jeanette felismerte Rohan, Laval, Malestroit és Roncelets zászlóit, és a darázsszerű lobogó első látására feltolult benne az indulat, azután tehetetlenül sírva fakadt, amiért a fiát Roncelets távoli tornyában tartották fogva. – Bárcsak már támadnának – zsémbelt –, hogy mielőbb végezhetnék Roncelets-val éppúgy, mint Blois-val!
– Nem fognak támadni, amíg le nem győzték Dagworthöt – rázta a fejét Thomas.
– Gondolod, hogy eljön?
– Szerintem csakis miatta vannak itt – biccentett Thomas az ellenség felé, azután felállt, felhúzta az íját, és kilőtt egy nyilat a számszeríjasra, aki épp ekkor lépett ki pajzsának menedéke mögül. A férfi egy szemvillanással azelőtt bukott le, hogy Thomas nyila elszisszent mellette. Thomas visszahúzódott a fal mögé. – Károly tudja, hogy akármikor visszafoglalhatja a várost – magyarázta –, de neki igazából Dagworth kell.
Mert miután szétzúzta Sir Thomas Dagworth erőit, egyetlen más angol sereg sem maradt Bretagne-ban, így a végvárak egyenként a franciák ölébe hulltak, és Károly visszanyerhette hercegségét.
Azután, egy hónappal Károly érkezése után, amikor a négy sáncerőd körül valósággal izzottak a sövények a galagonyavirágoktól, a szél elhordta az almafák fehér szirmait, és a folyópartot elborították a nőszirmok meg a vöröslő pipacsok, elmosódott füstcsík tűnt fel a délnyugati látóhatáron. La Roche-Derrien őrszemei láthatták, amint a felderítők kilovagolnak az ellenséges táborokból, és tudták, hogy a füst egyet jelent a tábortüzekkel, ez pedig egyet jelent azzal, hogy egy sereg közeledik. Sokan attól tartottak, hogy az ellenség kap újabb erősítést, amíg meg nem nyugtatták őket a derűlátók, akik jogosan érveltek azzal, hogy délnyugat felől csakis barátok közeledhetnek. Richard Totesham és a többiek, akik tudták az igazat, épp csak azt nem árulták el, hogy a felmentő sereg sokkal kisebb Károly seregénél, s hogy az angolok egyenesen belesétálnak a Károly által állított csapdába.
Hiszen Károly terve fényesen bevált, és Sir Thomas Dagworth ráharapott a csalira.

Blois Károly a szélmalom melletti nagy sátorba hívta vazallusait és parancsnokait. Szombat volt, az ellenség már csak egy rövid vágtányira járt, és a seregben óhatatlanul is akadtak olyan forró-fejűek, akik haladéktalanul felcsatolták volna vértjeiket, hogy előreszegezett lándzsákkal induljanak rohamra, azután pedig az angol íjászok martalékai legyenek. Bolondok mindenütt akadnak, gondolta Károly, aki minden vérmes reménynek egy csapásra véget vetett, amikor megparancsolta, hogy a felderítőkön kívül senki sem hagyhatja el a négy erődítményt. – Senki! – csapott akkorát az asztalra, hogy kis híján felborította a szavait lejegyző írnok tintatartóját. – Senki sem támadhat! Mindenki megértette? – Lassan végighordozta tekintetét az arcokon, és újfent megállapította magában, hogy vazallusai között nagyon is szép számban akadnak futóbolondok. – Megmaradunk a sáncok mögött – közölte ellentmondást nem tűrően –, és ott várjuk be a támadásukat. Ők fognak támadni, és ők fognak rajtaveszteni.
Az urak némelyike csalódottnak tűnt, mert túlontúl férfiatlannak tartotta, hogy sáncfalak és vizesárkok mögött kuksoljon, amikor csatalován vágtázva is kiharcolhatta volna magának a dicsőséget, ám Blois Károly szilárdan elhatározta magát, és még a leggazdagabb nagyurak is átérezték a fenyegetés súlyát, hogy aki nem engedelmeskedik, az Bretagne visszafoglalása után nem részesülhet a felosztott birtokokban és javakban.
Károly felemelt egy pergamenívet. – A felderítőink Sir Thomas Dagworth oszlopának közelébe férkőztek – közölte kínosan tárgyilagos hangnemben –, így pontos becslésekkel rendelkezünk az ellenség haderejét illetően. – Miután bizonyos volt abban, hogy a sátorban tartózkodók alig várják, hogy megtudhassák, mekkora erőkkel kell megküzdeniük, hosszasan kivárt a drámai hatás kedvéért, de még ő sem tudta megállni mosolygás nélkül, amikor végre felfedte vezérei előtt a számadatokat. – Ellenségünk – jelentette be – háromszáz fegyveressel és négyszáz íjásszal fenyeget bennünket.
Rövid csend állt be, amíg a jelenlévők megemésztették a hallottakat, azután kirobbant a nevetés, amelyhez a rendszerint unott, visszahúzódó és kimérten józan Károly is csatlakozott. Amikor olyan nevetséges volt! Már-már arcátlanság! Valahol talán vakmerőség, de mégiscsak mérhetetlen ostobaság. Blois Károly négyezer ember és több száz önkéntes paraszt felett rendelkezett; s az utóbbiak, bár nem táboroztak a sáncerődök falain belül, kapóra jöhettek a legyőzött ellenség üldözésekor. Neki szolgált Európa kétezer legrátermettebb számszeríjasa és ezernyi páncélos lovag, sokan közülük a tornák bajnokai. Erre Sir Thomas Dagworth ideállít hétszáz emberrel? A városban talán még lehetnek további kétszázötvenen, de az angolok a legnagyobb jóindulattal sem tudnak ezer embernél többet kiállítani, és Károly négyszerte nagyobb erővel rendelkezik. – Eljöttek, uraim – jelentette be az összegyűlt vezéreknek –, és örökre itt is maradnak.
Az ellenség két útvonalon is közelíthetett. Az egyiken nyugatról érkezhetett, méghozzá szinte nyílegyenesen, ám az az út a Jaudy túlsó partján vezetett, ezért Károly nem hitte, hogy Dagworth arrafelé vezetné az embereit. A másik út széles ívben megkerülte az ostromlott várost, hogy azt délkelet felől érje el, és ez az út egyenesen elvezetett Károly négy sáncerődje közül a legnagyobbhoz, a keleti erődhöz, amelynek személyesen ő parancsolt, és ahonnan a legnagyobb hajítógépek ostromolták La Roche-Derrien falait.
– Hadd mondjam el önöknek, uram – törte meg Károly az általános lelkesültséget –, véleményem szerint mit is tervez Sir Thomas. Pontosan azt, amit jómagam is tennék, ha abba a szerencséden helyzetbe kerülnék, hogy ilyen döntést kelljen hoznom. Azt hiszem, küldeni fog egy kisebb, ám annál hangosabb csapatot a Lannion felőli úton – ez az út vezetett egyenesen nyugat felől –, méghozzá az éjszaka leple alatt, hogy elhitesse velünk, a folyón keresztül fog rátámadni a táborhelyünkre. Arra fog számítani, hogy megerősítjük a nevezett erődöt, azután hajnalban megindítja a valódi támadást kelet felől. Azt reméli, hogy seregünk derékhada megfeneklik a folyónál, így a hajnali rohammal elpusztíthatja az ezen a parton álló három erődöt. Sir Thomas alighanem ezzel próbálkozik majd, de csúfos kudarcot vall. Kudarcot vall, mert felállítottunk egy tiszta és világosan érthető szabályt, amelyet egyikünk sem fog megszegni! Senki sem hagyja el az erődöket! Senki! Mindenki a falak mögött marad! Gyalogosan harcolunk, csatasorba állunk, és engedjük, hogy ők támadjanak. A számszeríjasaink végeznek az íjászokkal, azután pedig mi, uraim, elpusztítjuk a fegyvereseket. De senki sem hagyhatja el az erődöket! Senki! Nem kínálkozhatunk fel célpontként a nyilaiknak. Megértették?
Châteaubriant ura tudni akarta, mégis mit tegyen, ha ő a déli erődben tartózkodik, és harcok robbannak ki egy másik erőd körül. – Csak álljak ott, és nézzem karba tett kézzel? – kérdezte hitetlenkedve.
– Állni fog és karba tett kézzel nézi – felelte Károly herceg fagyos hangon. – Nem hagyja el a táborhelyét. Megértette? Az íjászok nem ölhetik meg azt, akit nem látnak! Maradjanak rejtve!
Roncelets ura felmutatott a tiszta égboltra és a kikerekedett holdra. – Dagworth nem ostoba – vetette fel. – Tudni fogja, hogy erődöket emeltünk, és megtisztítottuk a területet minden fedezéktől. Akkor pedig miért ne támadna éjszaka?
– Éjszaka? – kérdezett vissza Károly.
– Ily módon a számszeríjasaink sem fogják látni a célt, az íjászoknak viszont épp elég lesz a fény ahhoz, hogy utat találjanak maguknak a sáncokon át.
Károly kurta biccentéssel nyugtázta a helyénvaló felvetést. – Tüzek – bólintott rövid gondolkodás után.
– Tüzek? – kérdezte valaki.
– Rakjanak azonnal tüzeket! Óriási tüzeket! Ha ideértek, gyújtsák meg őket. Változtassák nappallá az éjszakát!
A férfiak felnevettek, tetszett nekik az elképzelés. Az urak és lovagok nem gyalogos harccal szereztek maguknak hírnevet, mégis valamennyien megértették, miként győzhetik le a rettegett angol íjászokat, és az efféle ötletek célravezetőnek tűntek, még ha nem is kínáltak nagy esélyt a dicsőségre, bár Károly gondolt a lovagok önérzetére is. – Meg fognak törni, uram – csitította le a jókedvet a herceg –, és amikor ez megtörténik, a trombitásom hetet fog fújni. Hetet! Ha pedig meghallják a trombitaszót, elhagyhatják az erődöket, és üldözőbe vehetik őket. – Helyeslő morgás hallatszott, amiért a hét trombitaszó végre szabadjára engedi a csatalovakon vágtázó páncélos lovagokat, hogy azok lemészárolhassák Dagworth erőinek elvérzett maradékát.
– Ne feledjék! – csapott az asztalra Károly, hogy magára vonja a figyelmet. – Ne feledjék! Nem hagyhatják el a táborhelyüket, amíg a trombitaszót meg nem hallották! Maradjanak a sáncok mögött, maradjanak a falak mögött, engedjék támadni az ellenséget, és győzni fogunk. – Kurta biccentéssel jelezte, hogy a megbeszélés véget ért. – És most, uraim, a papjaink meghallgatják gyónásaikat. Tisztítsuk meg lelkünket, hogy az Úr fényes győzelemmel jutalmazzon meg bennünket.
Tizenöt mérföldnyire onnan, egy kifosztott és elhagyatott kolostor tető nélküli refektóriumában sokkalta kisebb csapat gyülekezett. Parancsnokuk, egy Suffolkba való ősz hajú, zömök és zord férfiú, pontosan tudta, mekkora kihívást vállal, ha meg akarja menteni La Roche-Derrient. Sir Thomas Dagworth egy breton lovagot hallgatott, aki felderítésének eredményéről beszélt, miszerint Blois Károly emberei megmaradnak a város négy kapuja előtt emelt sáncerődökben. A legnagyobb táborhely, amely felett Károly saját, fehér hermelines lobogója repkedett, keleten állt. – A szélmalom köré épült – jelentette a lovag.
– Emlékszem arra a malomra – bólintott Sir Thomas. Végigfuttatta ujjait kurtára nyírt, ősz szakállán, ahogy szokása szerint mindig tette, amikor elgondolkodott. – Itt kell támadnunk – mormolta olyan halkan, mintha csak magában beszélne.
– Ott a legerősebbek – figyelmeztetett a lovag.
– Akkor elvonjuk a figyelmüket. – Sir Thomas felrázta magát a révedezésből. – John – fordult egy viharvert páncélt viselő férfihoz –, gyűjtsd össze az összes tábori szolgát. A szakácsokat, írnokokat, lovászokat, mindenkit, aki nem harcol. Azután vidd az összes szekeret, az összes igáslovat, és indulj meg előre a lannioni úton. Ismered?
– Megtalálom.
– Még éjfél előtt indulj. Csapj jó nagy lármát, John! Elviheted a trombitásom, meg néhány dobost is. Hadd higgyék, hogy nyugat felől egy egész hadsereg közelít. Azt akarom, hogy még jóval virradat előtt kiküldjék az embereiket a nyugati erődhöz.
– És a többiek? – tudakolta a breton lovag.
– Éjfélkor mi is megindulunk – felelte Sir Thomas –, keletnek tartunk, amíg el nem érjük a guingampi utat. – Ez az út közelítette meg La Roche-Derrient a délkeleti oldalon. Minthogy Sir Thomas maroknyi serege nyugat felől érkezett, Sir Thomas Dagworth remélte, Károly álmában sem gondolna arra, hogy Guingamp felől éri támadás. – Néma menetelés lesz – figyelmeztetett –, és gyalogosan megyünk, méghozzá mindannyian! Az íjászok elől, a fegyveresek mögöttük, és a sötétben a keleti erődöt támadjuk meg elsőként. – Sir Thomas azt remélte, hogy az éjszaka közepén a számszeríjasok nem használhatják majd a fegyvereiket, és ami még jobb, talán álmában érhetik az ellenséget.
Megszületett hát a terv: színlelt támadás nyugat felől, és valódi roham keletről. Minden pontosan úgy alakult, ahogyan Blois Károly számította.
Beköszöntött az éjszaka. Az angolok meneteltek, Károly emberei felfegyverkeztek, és a város lélegzet-visszafojtva várt.

* * *

Thomas hallotta a fegyverkovácsokat Károly táborában. Hallotta, ahogyan a kalapácsok elütik a lemezpáncélok szegecseit, és hallotta az acélpengéken sikló fenőkövek reszelős hangját. A négy sáncerőd tüzeit nem hagyták kihunyni, ahogyan máskor, még fel is szították a lángokat, hogy azok fénye megcsillanjon a nagy trébuchet-k fakeretét összefogó vaspántokon. A sáncokról Thomas azt is láthatta, mekkora a mozgolódás a legközelebbi ellenséges sáncerődben. A fények minden perccel csak élénkebben világoltak fel, ahogyan a fegyverkovácsok fújtatói szították a lángokat.
Egy közeli házban kisgyermek sírt fel. Egy kutya vonított. Totesham kis helyőrsége javarészt a sáncokon tolongott, ahogyan azt a helybeliek közül is sokan tették. Senki sem tudta biztosan, mit keresnek a falakon, hiszen a felmentő sereg még fel sem bukkant a látóhatáron, mégsem kívánkozott senki lefeküdni. Mindenki arra számított, hogy történni fog valami, ezért várakozott egyre tovább. Az ítélet napja, gondolta Thomas, az is ilyen lesz majd, amikor férfiak és asszonyok várnak arra, hogy megnyíljon a mennyek boltozata, leereszkedjen az angyalok serege, és feltáruljanak a sírok, hogy az erényesek felemelkedhessenek az égbe. Apja, emlékezett vissza, mindig is azt akarta, hogy arccal nyugat felé, ám a temető keleti oldalán földeljék el, hogy amikor felemelkedik, láthassa a földből előtörő híveit. – Szükségük lesz az útmutatásomra – magyarázta egyszer Ralph atya, és Thomas gondoskodott róla, hogy teljesüljön ez a vágya. Hookton egyházközségének lakói, akiket úgy temettek el, hogy felülvén pontosan keletre, Krisztus második eljövetele felé tekintsenek, közvetlenül maguk előtt szeretett lelkészüket fogják látni, amint útmutatást nyújt a számukra.
Thomas úgy érezte, hogy ezen az éjjelen az ő számára is elkelne az útmutatás. Sir Guillaume és két fegyverese társaságában figyelte az ellenség készülődését, méghozzá a város délkeleti csücskéből, közel ahhoz a helyhez, ahol a Szent Barnabé-templom tornya remek kilátóhelyet kínált. Totesham roppant ballisztájának maradványait arra használták fel, hogy ingatag hidat építsenek a bástya és a templomtorony egyik ablaka között, míg az ablak után a mellvédre egy létra segítségével lehetett felkapaszkodni, miután az őrszem elhaladt az ásító hasadék mellett, amelyet az Özvegycsináló egyik lövedéke ütött. Éjfél előtt Thomas legalább fél tucatszor megtette már ezt az utat, hiszen a toronyból át lehetett látni Károly legnagyobb táborának cölöpkerítése felett. Akkor is épp a toronyban kémlelt, amikor Robbie megjelent alatta a sáncon. – Szeretném, ha megnéznéd ezt – kiáltott fel neki a skót, majd feltartott egy frissen festett pajzsot. – Hogy tetszik?
Thomas lekémlelt, és a holdfényben valami vöröset látott. – Mi az? – kérdezte. – Egy vérfolt?
– Te vaksi angol fattyú – kiáltotta vissza Robbie. – Ez a Douglasok vörös szíve!
– Innen nézve olyan, mintha valakit kibeleztek volna a pajzsodon.
Robbie mégis elégedett volt a festéssel, és újfent megcsodálta a holdfényben. – Belebotlottam abba a fickóba, aki az ördögöket festi a Szent Goran-templom falára – magyarázta. – Fizettem neki, hogy elkészítse ezt.
– Remélem, nem fizettél neki túlságosan sokat – csóválta a fejét Thomas.
– Csak irigykedsz. – Robbie nekitámasztotta a pajzsot a mellvédnek, mielőtt átaraszolt a hevenyészett hídon a templomba. Egy időre eltűnt az ablak mögött, azután Thomas oldalán bukkant fel újra. – Mit művelnek? – nézett el kelet felé.
– Jesszusom! – sziszegte Thomas, mert végre csakugyan történt valami. Elkémlelt a Pokolkeltőn és az Özvegycsinálón túlra, a keleti táborhely felé, ahol férfiak, méghozzá több százan, kapkodva csatarendbe álltak. Thomas úgy számította, hogy virradat előtt már biztosan nem kerül sor semmilyen harcra, most mégis úgy tűnt, mintha Blois Károly arra készülne, hogy a koromsötét éjszakában vívja meg ütközetét.
– Szentséges Isten! – szólalt meg váratlanul Thomas háta mögött Sir Guillame is.
A fattyúk készülnek a csatára – hördült fel Robbie is, amikor Károly emberei egymásnak vetették a vállukat. A katonák hátat fordítottak a városnak; a holdfény fehéren csillant meg a lovagok vállvértjein, a lándzsák és szekercék pengéin.
– Dagworth közeleg – jegyezte meg Sir Guillaume.
– Éjszaka? – kérdezte Robbie.
– Miért ne? – vonta meg a vállát Sir Guillaume, azután odakiáltott az egyik fegyveresének, hogy menjen, és értesítse Toteshamet a fejleményekről. – Keltsétek fel! – rivallt Sir Guillaume a fegyveresre, amikor az azt tudakolta, hogy mit tegyen, ha álmában éri a helyőrség parancsnokát. – Nem hinném, hogy alszik – fordult vissza Thomashoz. – Talán csak egy nyavalyás angol, de el kell ismerni, hogy érti a dolgát.
Totesham csakugyan nem aludt, de nem tudott arról sem, hogy az ellenség csatarendbe sorakozott, és miután az imbolygó hídon átkelt a Szent Barnabe tornyába, szokottan fanyar arckifejezésével meredt Károly csapataira. – Alighanem nekünk is segítenünk kell majd – mormolta.
– Azt hittem, nem helyesli, hogy kirohanjunk – jegyezte meg Sir Guillaume, akinek a türelmét teljesen felőrölte a tilalom.
– Ez az ütközet menthet meg bennünket – vélte Totesham. – Ha elveszítjük, elesik a város is, ezért mindent meg kell tennünk a győzelemért. – Komor, lemondó hangon beszélt, azután vállat vont, és visszafordult a létra felé. – Isten legyen velünk! – mormolta halkan, amint beleereszkedett a sötétségbe. Jól tudta, milyen csekély erőkkel érkezett Sir Thomas Dagworth a megmentésükre, és attól félt, a sereg még annál is kisebb lesz, mint amilyennek képzelte, ám ha az rátámad az ellenséges erődökre, a helyőrségnek készen kell állnia arra, hogy segédkezzen neki. Nem akarta, hogy az ellenség felkészülhessen egy esetleg és kirohanásra, ezért nem verette félre a harangokat, hogy így gyűjtse össze az embereit; inkább szétküldte a katonákat az utcákra, hogy minden íjászt és fegyverest tereljenek a Szent Brieuc mögötti piactérre. Thomas visszasietett Jeanette házába, és felöltötte láncvértjét, amelyet Robbie hazamenekített a roncelets-i rajtaütésből, majd felszíjazta kardhüvelyét, és sokáig szöszmötölt a csattal, mert az ujjai még ennyi idő után sem álltak rá a finom mozdulatokra. Bal vállára akasztotta a nyíltáskát, előhúzta fekete íját a vászonborításból, majd sisakjába rejtette a tartalék íjhúrt, és feltette a sisakot a fejére. Immár készen állt.
Ahogyan, mint látta, készen állt Jeanette is. A lány szintén vértet és sisakot öltött, Thomas pedig tátott szájjal meredt rá. – Nem vehetsz részt a kitörésben! – kiáltott fel.
– A kitörésben? – Jeanette meglepettnek tűnt. – Ha mindnyájan elhagyjátok a várost, ki marad akkor a falakon?
– Ó! – Mennyire ostobának érezte magát.
A lány elmosolyodott, közelebb lépett hozzá, és lágyan megcsókolta. – Most menj – bólintott –, és az Úr legyen veled.
Thomas a piactérre sietett. Itt gyülekezett az egész helyőrség, amely kétségbeejtően kevés harcost számlált. Egy fogadós kigördített a térre egy hordóra való álét, majd csapra verte, és engedte, hogy mindenki kiszolgálja magát. Egy kovács a kardokat és szekercéket élezte a Szent Brieuc tornácán lángoló fáklya fényénél, és a fenőkő csikorogva, gyászos hangon siklott le-fel a hosszú acélpengéken. Meleg volt. Denevérek rebbentek szét a templom körül és vesztek bele a sűrű, szövevényes árnyakba, amelyeket egy közvetlen hajítógép-találattól romba dőlt ház maradványai vetettek. Az asszonyok élelmet hoztak a katonáknak, és Thomas még élénken emlékezett rá, hogyan sikoltoztak ugyanezek az asszonyok egy évvel ezelőtt, amikor az angolok betörtek a városba. Aznap éjjel tombolt a városban az erőszak, az ostromlók féktelenül raboltak és fosztogattak, a városiak most mégsem vágytak a megszállók távozására, és a piactér egyre zsúfoltabb lett, amint a helybeliek is idegyűltek hevenyészett fegyvereikkel, hogy az ostromlottak segítségére siessenek. A legtöbben fejszéjüket hozták el, amellyel máskor a tűzifát aprították, bár akadt néhány lándzsa és kard is, sőt a városiak közül többen bőrvérttel vagy sodronypáncéllal is rendelkeztek. A helyiek számban messze felülmúlták a helyőrséget, és annyit mindenképpen tehettek, hogy fenyegető jelenséggé tették a kirohanást.
– Szentséges Krisztus! – csattant fel egy nyers hang Thomas mögött. – Jézus szent nevére, mi akar ez lenni?
Thomas megfordult, és meglátta Sir Geoffrey Carrt, aki Robbie pajzsára meredt, amelyet a piactér közepén álló kereszt lépcsőinek támasztottak. Robbie szintén Madárijesztő felé fordult, aki hat emberével vonult ki a térre.
– Akár egy rakás ganéj – gúnyolódott Madárijesztő. Ködös, elcsukló hangja egyértelművé tette, hogy az estét a város számtalan kocsmájának valamelyikében töltötte.
– Az enyém – húzta ki magát Robbie.
Sir Geoffrey belerúgott a pajzsba. – Ez a Douglasok címere, igaz-e, fiú?
– Az én címerem – felelte Robbie hangsúlyos skót akcentussal –, ha erre gondolsz. – A körülöttük várakozók feléjük fordultak.
– Azt tudtam, hogy skót vagy – mordult fel Madárijesztő bizonytalan hangon –, de azt nem, hogy átkozott Douglas. Mi az ördögöt keres itt egy Douglas? – emelte fel a hangját Madárijesztő, hogy a körülöttük állók is hallják. – Kinek az oldalán állnak az istenverte skótok, mi? Kinek az oldalán? A nyavalyás Douglasok azóta harcolnak ellenünk, amióta a pokol legmélyebb bugyra felokádta őket. – Madárijesztő megtántorodott, azután előhúzta ostorát, és engedte, hogy a hosszú bőrszíj letekeredjen. – Isten látja lelkem – ordított fel –, de ennek a nyavalyásnak a családja sok jó angolt koldusbotra juttatott! Átkozott tolvaj valamennyi! Tolvajok és kémek!
Robbie kirántotta kardját, mire a korbács sziszegve szelte át a levegőt, ám Sir Guillaume arrébb lökte Robbie-t, mielőtt még a fémtüske az arcába vájhatott volna, azután már Sir Guillaume kardja is előkerült, és ő és Thomas is nyomban Robbie mellett termett. – Robbie Douglas – kiáltotta el magát Sir Guillaume – a barátom!
– És az enyém is – tette hozzá Thomas.
– Elég legyen! – furakodott át a feldühödött Richard Totesham a tömegen. – Elég!
Madárijesztő Toteshamhoz folyamodott. – De hát ez egy istenverte skót!
– Szentséges Isten, ember – mordult rá Totesham –, az egész helyőrség tele van franciákkal, walesiekkel, flamandokkal, írekkel és bretonokkal! Mi az ördögöt számít ez most?
– Egy rohadt Douglas! – acsarkodott Madárijesztő. – Az ellenségünk!
– Ő a barátom! – bődült el Thomas, és harcra hívott mindenkit, aki úgy gondolta, hogy Sir Geoffrey mellé áll.
– Elég legyen! – Totesham féktelen indulata az egész piacteret betöltötte. – Hát nincs elég ellenségünk anélkül is, hogy egymás közt keresnénk? Te kiállsz mellette? – fordult Thomashoz.
– Én állok ki mellette. – Ezúttal Will Skeat felelt, aki keresztülfurakodott a tömegen, és most Robbie vállára tette a kezét. – Én állok ki mellette, Dick.
– Akkor ha Douglas, ha sem – döntötte el a kérdést Totesham –, nem az ellenségünk. – Elfordult és kimért léptekkel távozott.
– Jesszusom! – Madárijesztő csak nem tudott megnyugodni. A Douglas-háznak köszönhette, hogy egyetlen penny nélkül maradt, és ezen az sem változtatott, hogy nagy kockázatot vállalva Thomas nyomába eredt, hiszen a kincset nem találta meg, most pedig minden haragját Thomasra és Robbie-ra irányította. Újból megtántorodott, azután Robbie felé köpött. – Én meg szoktam égetni azokat, akik Douglas vörös szívét viselik – sziszegte. – Elevenen megégetem őket!
– Ezt is tette – bólintott Thomas.
– Megégette őket? – ráncolta a homlokát Robbie.
– Durhamben. – Thomas állta Sir Geoffrey tekintetét. – Három foglyot is megégetett.
– Ezt tette? – hördült fel Robbie.
Madárijesztő, lehetett bármennyire részeg, egyszeriben felismerte a Robbie-ból áradó engesztelheteden gyűlöletet, és látta azt is, hogy nem sikerült együttérzést kicsikarnia a piactéren összegyűlt katonákból, akik sokkal inkább Will Skeat pártját fogták. Összetekerte a korbácsot, még egyszer Robbie felé köpött, azután botladozva távozott.
Most már Robbie nem akarta ennyiben hagyni. – Hét, te! – kiáltott utána.
– Hagyd elmenni – avatkozott közbe Thomas. – Ne ma este intézzétek el.
– Megégette három honfitársam? – követelte a választ Robbie.
– Ne ma este – ismételte Thomas, és olyan erővel lökte hátra a skótot, hogy az lehuppant a kereszt elé, a lépcsőkre.
Robbie meredten nézett a távolodó Madárijesztő után. – Halott ember – mormolta –, annyit mondhatok, Thomas. Az a rohadék nem éli meg a holnapot.
– Valamennyien így vagyunk ezzel – vetette közbe Sir Guillaume csendesen, hiszen az ellenség készen állt a harcra, és harcosainak számát tekintve messze felülmúlta őket.
És Sir Thomas Dagworth egyenesen belesétált az ellenfél csapdájába.
John Hammond, Sir Thomas Dagworth helyettese vezette az elterelő támadást, amely nyugatról érkezett, a lannioni úton. Hammond hatvan embert hozott magával, javarészt asszonyokat, amellett tucatnyi szekeret és harminc lovat, amelyek segítségével a lehető legnagyobb lármát kellett csapnia, amint Károly herceg táborának közelébe került.
Tüzek fénye rajzolta ki a sáncerődöket, ez világította meg a cölöpkerítések hasadékait. Úgy tűnt, rengeteg tüzet gyújtottak a táborban, és egyre újabbak gyúltak, amint Hammond kis csapata elkezdte csapkodni az edényeket és a fazekakat, botokkal verte a fák törzsét, megfújta a trombitákat. A dobosok is minden erejüket latba vetették, az ellenséges sáncokon mégsem látszottak a páni rémület jelei. Kevés francia katona mutatkozott, ők is csak egy pillantást vetettek a holdsütötte útra, amelyen Hammond katonái és asszonyai közeledtek, azután már sarkon is fordultak. Hammond ráparancsolt embereire, hogy üssenek még nagyobb zajt, majd hat íjásza – a szedett-vedett csapat egyetlen ütőképes egysége – kilőtt néhány nyílvesszőt a cölöpkerítésekre, ám ezután sem kapták meg a várt választ. Hammond arra számított, hogy a katonák veszett sietséggel kelnek majd át a folyón, amelyen Sir Thomas kémei szerint csónakokkal közlekedtek, ám az ellenséges erődök között teremtett lélek se mozdult. Úgy tűnt, a megtévesztés csúfos kudarcot vallott.
– Ha itt maradunk – vetette fel valaki –, nem ússzuk meg szárazon.
– Az már biztos – sietett egyetérteni az illetővel Hammond. – Visszahúzódunk az úton – szólt hátra –, de épp csak egy keveset. Vissza a fák közé!
Az éjszaka rosszul indult a színlelt támadás elbukásával, ám Sir Thomas emberei, a valódi támadók már gyorsabban haladtak, mint számították, így nem sokkal azután érkeztek meg Károly herceg táborának keleti oldalára, hogy három mérföldre nyugatra a megtévesztő támadás kezdetét vette. Sir Thomas emberei az erdőszélen kuporodtak le, és a megtisztított terep felett a legközelebbi sáncerődöket kémlelték. A holdfényben fürdő út kihaltan tört előre egy jókora, fából ácsolt kapuig, hogy belevesszen a hevenyészett erődbe.
Sir Thomas két csapatra osztotta embereit, akik a fakapu két oldaláról rohamoztak. A támadók nem foglalkoztak az elővigyázattal; csak elő akartak rontani a sötétből, hogy elözönöljék a falakat, és megöljenek mindenkit, akit a túlsó felén találnak. – Leljétek örömötöket a gyilkolásban! – buzdította embereit Sir Thomas, amint végigsietett a soraik előtt, azután elővonta kardját, és megindította a rohamot. Olyan némaságban haladtak, amennyire csak telt tőlük, és Sir Thomas még most is bízott a meglepetés erejében, noha a védőfalak mögött szokatlanul erős fények világítottak, s neki az a szorongató érzése támadt, hogy az ellenség már várja őket. Mégsem mutatkozott senki a sáncfalakon, egyetlen nyíl sem szelte át sziszegve a levegőt, ezért engedte újjáéledni a reményeit, derékig belegázolt a sáncárokba, és taposni kezdte annak iszapos medrét. Az íjászok a két oldalán haladtak, és valamennyien gond nélkül felkapaszkodtak a cölöpfal töltésére. Továbbra sem lőttek rájuk a számszeríjasok, nem harsant trombita, és nem mutatkozott ellenség. Az íjászok immár elérték a kerítésfalat, és az meglepően sérülékenynek bizonyult – miután a cölöpöket nem ágyazták elég mélyre, azokat a legkisebb erőfeszítéssel kirugdalhatták a helyükből. A védelem nem állított eléjük legyőzhetetlen akadályokat, sőt még azután sem jelent meg, hogy Sir Thomas fegyveresei magasba emelt, holdfényben fürdő kardjaikkal átgázoltak a vízen. Az íjászok végeztek a cölöpfal lebontásával, Sir Thomas pedig átlépett a feldöntött farönkökön, és lerohant a töltésen Károly táborhelyére.
Csakhogy nem a táborhelyen találta magát, de egy újabb nyílt téren, amely újabb töltéshez, újabb vizesárokhoz és újabb cölöpkerítéshez vezetett. Ez a hely felért egy labirintussal! A számszeríjak lövedékei még most sem szelték át a sötétséget, így az íjászok továbbhaladtak, bár néhányan keservesen szitkozódtak, amint elbotlottak a lovaknak ásott csapdákban. A következő cölöpkerítés mögött csak úgy ragyogtak a fények. Hol lehetnek az őrszemek? Sir Thomas megemelte pajzsát, amelyre egy búzakévét festettek, és amint elnézett balra, láthatta, hogy a másik csapat is átkelt az első töltésen, és most elözönli a második sánchoz vezető füves térséget. Íjászai elérték a második kerítést, és az, akárcsak az első, könnyedén megadta magát. Senki sem jelzett, senki sem kiáltozott parancsszavakat, senki sem fohászkodott Szent György segítségéért, egyszerűen csak tették a dolgukat, pedig az ellenségnek csak hallania kellett a leomló rönkök zaját! Ezzel együtt a második kerítés is ledőlt, és Sir Thomas az íjászok élén áthatolt a hasadékon, amely mögött vizenyős rét és egy sövénykerítés várta, a sövény mögött pedig már ott sorakoztak az ellenség sátrai, ott állt a szélmalom, meg a két legnagyobb hajítógép, és valamennyi a lángok fényében fürdött. Olyan közel kerültek! Sir Thomas hirtelen felhődén boldogságot érzett, amiért mégiscsak sikerült meglepnie az ellenséget, amelyet most már az Isten sem menthet meg az angolok haragjától, és abban a pillanatban hirtelen felhangzott a számszeríjak zaja.
A lövedékek jobbról érkeztek, arról a földtöltésről, amely a második sáncmű és a sövény közé ékelődött. Az íjászok szitkozódva, jajongva buktak fel. Sir Thomas odafordult a számszeríjasokhoz, akik elrejtőztek előle, azután újabb lövedékek érkeztek az előttük húzódó sűrű sövény felől, és Sir Thomas már tudta, hogy senkit sem lepett meg, hogy az ellenség éberen várakozott rá, és az emberei most már rémülten üvöltöttek, de legalább elkezdtek visszalőni. A hosszú angol nyílveszők megvillantak a holdfényben, csakhogy Sir Thomas nem látott célpontot, és rádöbbent, hogy íjászai is vakon lövöldöznek. – Hozzám! – üvöltött fel. – Dagworth! Dagworth! A pajzsokat! – Talán ha tucatnyi fegyveres hallotta és engedelmeskedett neki, hogy pajzsfalat vonjon maga köré, majd nehézkesen a sövény felé törjön. Ha azon áttörnek, gondolta Sir Thomas, legalább a számszeríjasok egy része láthatóvá válik. Az ellenséges lövedékektől összezavart íjászok előre és oldalt egyaránt nyilaztak. Sir Thomas vetett egy pillantást oldalra, és látta, hogy a másik támadó csapat is ugyanilyen szorongatott helyzetbe került. – Át kell jutnunk a sövényen – kiáltozta –, át a sövényen! Íjászok! Át a sövényen! – Egy számszeríj lövedéke a pajzsába fúródott, kis híján hátravetette. Egy másik nyíl a feje felett süvített el. Egy íjász görcsösen rázkódott a fűben, a hasát egy lövedék fúrta át.
Most már a többiek is kiáltoztak. Akadtak, akik Szent Györgyhöz fohászkodtak, mások az ördögöt átkozták, sokan az asszonyukat vagy az anyjukat hívták. Az ellenség szabályos rendben tüzelt, és a lövedékek csak úgy záporoztak rájuk a sötétből. Egy íjász hátratántorodott a vállában egy fémnyíllal; egy másik szánalomra méltó hangon sikoltozott, amint egy lövedék az ágyékába fúródott. Az egyik fegyveres térdre zuhant, Jézushoz könyörögött, és Sir Thomas most már azt is hallotta, ahogyan az ellenség gúnyosan szidalmazza őket. – A sövényhez! – kiáltott fel kétségbeesetten. Csak át kell jutniuk a sövényen, gondolta, és akkor az íjászoknak végre lesz kire lőniük. – Át a sövényen! – ordítozta, és az íjászok közül néhány valóban találtak olyan hasadékokat, amelyeket egyszerű gyékényfonatokkal zártak le, s miután félrerúgták azokat, átsorjázhattak a réseken. Az éjszaka életre kelt a számtalan fémnyíltól, azután valaki rákiáltott Sir Thomasra, hogy nézzen már a háta mögé, és ő látta, hogy az ellenség tucatszám küldi ki számszeríjasait, azok elvágják a visszavonulás útját, és ezzel óhatatlanul a táborhely közepe felé terelik az embereit. Kelepcébe csalták őket, gondolta keserűen, és ők egyenesen belesétáltak. Károly éppen azt akarta, hogy ostromolják meg a táborhelyét, ő pedig engedelmeskedett, és most Károly emberei összezárják körülötte a csapdát. Akkor hát küzdj, mondta magának, harcolj!
– Át a sövényen! – bömbölte Sir Thomas. – Át azon az istenverte sövényen! – Tovább bukdácsolt az elesettek tetemein, átfurakodott egy hasadékon, és bosszúszomjasan kereste a leölésre váró ellenséget, ám ehelyett azt látta, hogy Károly fegyveresei csatasorba álltak; valamennyien tetőtől talpig páncélban, lecsapott sisakrostéllyal és összezárt pajzsokkal sorakoztak fel. Néhány íjásza üvöltve támadt rájuk, a hosszú nyílvesszők belecsapódtak a pajzsokba, a mellkasokba és a lábszárakba, de túlságosan kevesen voltak, és a számszeríjasok, akik továbbra is sövények, falak és pajzsok mögött rejtőztek, őket is lemészárolták. – Irány a malom! – rohant Sir Thomas a legkézenfekvőbb célpont felé, ahol összegyűjthette és csatasorba rendezhette embereit, hogy végre megkezdődjön az igazi küzdelem, ám mostanra a számszeríjasok is beérték őket, a halálra rémült katonák pedig szétszóródtak, és a sátrakban próbáltak menedéket keresni.
Sir Thomas kétségbeesetten szitkozódott. A másik támadó csapat maradéka időközben felzárkózott mellé, ám emberei minduntalan belegabalyodtak a sátrakba, elestek a rögzítő kötelekben, és a sötétben tovább záporoztak rájuk a nyilak, amelyek felszaggatták a vékony ponyvafalakat. – Körém! Körém! – kiáltozta Sir Thomas, miután három sátor között kiválasztott egy kisebb nyílt területet, és húsz-harminc embere oda is rohant hozzá, de a számszeríjasok észrevették őket, és a sátrakat elválasztó sötét közökre zúdították lövedékeiket, azután az ellenséges fegyveresek indultak feléjük felemelt pajzsokkal, mire az angol íjászok újra szétszóródtak, és igyekeztek egy nyugodt helyet találni, ahol lélegzethez juthattak, fedezékben lehettek és célpontot kereshettek. A francia és breton nagyurak zászlóit mind előhozták, és Sir Thomas, aki keservesen átkozta magát, amiért így belesétált a csapdájukba, már nem érzett mást, csak engesztelhetetlen indulatot. – Öljétek őket! – üvöltötte, és nekivezette embereit a legközelebbi ellenséges csapatnak; a kardok összecsörrentek a sötétben, s most, hogy a katonák összevegyültek, végre a számszeríjasok sem használhatták fegyvereiket. A génuaiak immár a gyűlölt angol íjászokra vadásztak, bár azok közül sokan találtak egy szekértábort, ahol a járművek mögött fedezéket találhattak, és végre visszalőhettek.
Sir Thomasnak azonban nem maradt sem fedezéke, sem előnye. Kis erőkkel merészkedett a hatalmas ellenség táborába, és embereire már csak a számok törvénye alapján is teljes vereség várt. Pajzsok csattantak pajzsoknak, kardok csaptak le a sisakokra, lándzsák furakodtak a pajzsok alá, hogy orvul döfjenek az ellenségbe; egy breton hatalmas szekercéjét lengette, lekaszabolt két angolt, majd átengedett egy csapatnyi fehér hermelines lovagot, akik diadalittasan üvöltöttek, és még több embert vágtak le. Egy fegyveres felsikoltott, amint a szekercék belehasítottak sodronyvértes combjába, azután újabb fejsze csapott le a sisakjára s némította el. Sir Thomas hátrafelé botladozott, hárított egy kardcsapást, és meglátta néhány emberét, amint a sátrak sötét sikátoraiban próbálnak menedékre lelni. Valamennyien lecsapták sisakjuk rostélyát, így nem láthatták, merre tartanak, és nem látták az ellenséget sem, amely lekaszabolta őket. Lecsapott kardja élével egy csőrös sisakot viselő férfira, visszakézből egy fekete-sárga pajzs felé lendítette pengéjét, és hátrább lépett, hogy újra meglendíthesse kardját, azután a lába belegabalyodott egy sátor köteleibe, és háttal nekizuhant a ponyvának.
A csőrös sisakot viselő férfi megállt felette, és a páncélja megcsillant a holdfényben, amint Sir Thomas torkának szegezte a kardját.
– Megadom magam – közölte Sir Thomas sietve, majd elismételte a szavakat franciául is.
– Ki vagy? – akarta tudni a lovag.
– Sir Thomas Dagworth – felelte Sir Thomas keserűen, és feltartotta a kardját ellensége felé, aki elvette a pengét, és felcsapta sisakja ellenzőjét.
– Én Morgat vicomte-ja vagyok – tudatta a lovag –, és elfogadom a megadását. – Fejet hajtott Sir Thomas előtt, visszaadta a kardját, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse az angolt a földről. A küzdelem tovább zajlott, de már csak néhány kisebb tűzfészekben, miközben a franciák és bretonok lekaszabolták a túlélőket, megölték a sebesülteket, akiktől nem remélhettek váltságdíjat, és számszeríjaikkal ostrom alá vették a szekereket, hogy megöljék az ott rejtőzködő angol íjászokat.
Morgat vicomte-ja elkísérte a malomba Sir Thomast, akit haladéktalanul Blois Károly elé vittek. Alig néhány méternyire hatalmas máglya lángolt, ennek fényében állt meg Blois Károly véres ujjasában, minthogy ő maga is részt vett Sir Thomas embereinek legyőzésében. Még most is véres kardját a hüvelyébe rejtette, azután levette tollas sisakját, és a fogolyra meredt, aki a korábbi ütközetek során kétszer is megverte. – Együtt érzek önnel – közölte fagyos hangon.
– Én pedig gratulálok kegyelmednek – hajolt meg Sir Thomas.
– A győzelem egyedül az Úr érdeme, nem az enyém – közölte Károly, aki mégis kitörő örömet érzett, amiért diadalt aratott. Legyőzte a rettegett angol sereget Bretagne-ban, és ahogyan a legsötétebb éjszaka után is felragyog az áldott hajnal, úgy bizonyosan a hercegség is vissza fog hullni az ő keze közé. – A győzelem egyedül az Úré – ismételte ájtatosan, s miután eszébe jutott, hogy nemsoká vasárnapra virrad, papjaihoz fordult és megparancsolta, hogy hálája jeleként csendüljön fel a tedeum.
Az egyik pap bólintott, noha Károly még egy szót sem szólt, a szeme kikerekedt és zihálva kapott levegő után, azután Károly meglátta, hogy egy természetellenesen hosszú nyílvessző mered elő a férfi hasából, majd egy újabb fehér tollas nyíl fúródott a malom falába, és a sötétből mély, szinte vadállatias üvöltés harsant.
Jóllehet Sir Thomas fogságba esett, és a serege teljes vereséget szenvedett, úgy tűnt, az ütközet mégsem ért véget.

Richard Totesham a keleti kapu pártázatáról figyelte Sir Thomas és Károly erőinek összeütközését. Ebből a nézőpontból a sáncokat megkoronázó cölöpkerítések, a két trébuchet és a szélmalom miatt nem látott túl sokat, ám az így is egyértelműnek látszott, hogy a másik három sáncerődből senki sem siet Károly táborhelyének segítségére. – Azt gondolnám, hogy segítik egymást – fordult a mellette álló Will Skeat felé.
– Hát itt vagy, Dick! – kiáltott fel Will Skeat.
– Ajé, itt vagyok, Will – bólintott Totesham türelmesen. Látta, hogy Skeat is vértet öltött és kardot kötött az oldalára, ezért barátja vállára tette a kezét. – Ugye nem akarsz te is harcolni, Will?
– Ha lesz egy kis csetepaté – felelte Skeat –, nem szívesen maradnék ki belőle.
– Hagyd ezt az ifjabbakra, Will – kérte Totesham –, hagyd csak az ifjabbakra. Inkább maradj itt, és vigyázz helyettem a városra. Megteszed?
Skeat bólintott, Totesham pedig visszafordult az ellenséges tábor felé. Lehetetlen lett volna megmondani, ki áll nyerésre, hiszen innét csak az ellenséges csapatokat látta, és ők is a hátukat fordították feléje, bár időnként a tüzek fényénél meg-megcsillant egy nyílvessző, ami azt jelezte, hogy Sir Thomas emberei még nem adták fel a küzdelmet. Totesham mindenesetre kedveződen jelként értékelte, hogy a többi erődből senki sem siet Blois Károly segítségére. Ez csakis azt jelenthette, hogy a herceg nem szorult segítségre, ami viszont egyet jelentett azzal, hogy Sir Thomas Dagworth nagyon is rászorult, azért Totesham áthajolt a mellvéden. – Kinyitni a kaput! – kiáltott le.
Még bent jártak az éjszakában. A hajnalra még legalább két órát várni kellett, a hold azonban élénken világolt, és az ellenséges tábor tüzei is harsány fényeket vetettek. Totesham lesietett a lépcsőkön a sáncokra, míg emberei félrehúzták a kővel teli hordókat, amelyekkel a keleti kaput eltorlaszolták, és felemelték a jókora reteszrudat, amelyet egy álló hónapja nem háborgatott senki. A kapuszárnyak fülsértő nyikorgással tárultak fel, és a várakozó katonák üdvrivalgásban törtek ki. Totesham azt kívánta, bárcsak csendben lennének, és ne figyelmeztetnék az ellenséget a helyőrség kirohanására, ám erről már lekésett, ezért megkereste saját fegyvereseit, majd velük együtt csatlakozott a kapun át kiözönlő katonákhoz és helybeliekhez.
Thomas, Robbie, Sir Guillaume, valamint az utóbbi két fegyveresének társaságában indult rohamra. Will Skeat, noha ígéretet tette Toteshamnak, szintén velük akart tartani, Thomas azonban visszavezette a sáncokra, és a lelkére kötötte, hogy onnan figyelje a küzdelmet. – Még nem elég erős a harchoz, Will – erősködött.
– Ha te mondod, Tom – bólintott Skeat jámboran, azután megindult felfelé a lépcsőn. Miután kijutott a kapun, Thomas visszanézett, és csakugyan ott látta Skeatet a kaputornyon. Felemelte a kezét, de Skeat nem látta, vagy ha látta is, nem ismerte fel.
Különös érzés volt kitörni a régóta lezárt kapuk mögül. Frissebbnek érezték idekint a levegőt, nem telítette el orrukat a város csatornáinak a bűze. A támadók követték az utat, amely jó háromszáz lépésnyit nyílegyenesen haladt, mielőtt elveszett a cölöpkerítés alatt, amely a Pokolkeltő és az Özvegycsináló földemelvényét védte. A kerítés a legmagasabb embernél is magasabbra szökött, ezért az íjászok közül sokan létrákat is hoztak, hogy felülkerekedjenek az akadályon, Thomas azonban úgy vélte, hogy a cölöpöket kapkodva verték le, így egy erőteljesebb lökésre talán megadják magukat. Előrerohant, bár még most is nehézkesnek érezte a mozgást kifacsarodott lábujjai miatt. Minden pillanatban várta a számszeríjak lövedékeit, Károly sáncerődje felől azonban senki sem lőtt rájuk; az ellenséget nyilván lefoglalták Dagworth emberei.
Azután Totesham első íjászai már el is érték a cölöpkerítést, és felemelkedtek a létrák, ám ahogyan Thomas is számította, a kerítés teljes szakaszai omlottak be, amint az emberek súlya a létrákra nehezedett. A partot és a kerítést nem arra építették, hogy távol tartsák az ellenséget, hanem hogy fedezéket nyújtsanak a számszeríjasoknak, csakhogy azok még most sem tudtak a kirohanásról, ezért védtelenül hagyták a sáncot.
Négy-ötszáz ember kelt át a lerombolt cölöpkerítésen, javarészt olyan helybeliek, akiket eszelős dühbe lovaltak az otthonaikat elpusztító kőhajítók. Asszonyaikat és gyermekeiket megnyomorították, megölték a trébuchet-k, és La Roche-Derrien lakosai bosszúra szomjaztak, ahogyan meg akarták tartani birtokaikat is a jövedelmező angol megszállás alatt, ezért lelkes és diadalmas üvöltéssel özönlötték el az ellenséges tábort. – Íjászok! – kiáltotta el magát Totesham mennydörgő hangján. – Íjászok, hozzám! Íjászok!
Hatvan-hetven íjász engedelmeskedett neki, hogy csatasorba rendeződjön valamivel délebbre attól a helytől, ahol a két roppant kőhajító állt. A támadók többi része egyenesen nekirontott az ellenségnek, amely megtörte a csatarendet, és kisebb csoportokra bomlott, hogy beteljesítse győzelmét Sir Thomas Dagworth emberein, így nem is fordult hátra az utolsó pillanatig, csak amikor meghallotta a helyőrség diadalmas üvöltését. – Öljétek meg a mocskokat! – ordította egy városlakók bretonul.
– Öljetek! – mennydörögték az angolok.
– Ne ejtsetek foglyokat! – kiáltotta másvalaki, s bár Totesham azonnal az ellenkezőjét parancsolta, attól való félelmében, hogy ily módon elvesztegetik a váltságdíjakat, ám senki sem hallotta őt a támadók ádáz üvöltésétől.
Károly fegyveresei ösztönösen csatasorba záródtak, Totesham azonban készen állt erre: összegyűjtötte az íjászokat, és most kiadta a parancsot, hogy lőjenek, az íjak pedig rázendítettek az ördög muzsikájára, és a nyilak átszisszentek a sötétségen, hogy beletemetkezzenek a vértekbe, a húsba és a csontba. Az íjászok csak kevesen sorakoztak fel, viszont kis távolságból nyilaztak, és Károly emberei rémülten kerestek menedéket pajzsuk mögött, csakhogy a nyilak a pajzsokat is könnyedén átjárták, a fegyveresek pedig szétszóródtak, hogy a sátrak között keressenek fedezéket. – Vadásszátok le őket! Vadásszátok le őket! – eresztette szabadjára Totesham az íjászokat.

Sir Thomas Dagworth emberei közül száznál is kevesebben maradtak talpon; legtöbben az íjászok közül, akik a szekértáborban harcoltak. Sokan fogságba estek, annál is többen vesztek oda, zömük mégis menekülni próbált a sáncok felé, és ezek az emberek visszafordultak, amint meghallották maguk mögött a féktelen üvöltést. Károly emberei szétszóródtak; sokan még most is az első támadó csapat maradékát üldözték, és azok, akik megpróbáltak szembefordulni Totesham embereivel, mostanra vagy elestek, vagy bemenekültek az árnyak közé. Totesham emberei egy fagyos téli vihar kíméletlen erejével csaptak le a tábor szívére. A városlakók elteltek gyűlölettel, amint elrohantak a két kőhajító mellett, és már semmire sem vágytak annyira, mint a bosszúra. Elsőként azokkal a sátrakkal találkoztak, amelyekben a bajor mérnökök laktak, akik nem akartak részt venni a közelharcban és Sir Thomas Dagworth embereinek lemészárlásában, ezért a szálláshelyükön maradtak, és ott is haltak meg. A városlakók nem is sejtették, kik válnak áldozataikká, csak annyit tudtak, hogy az ellenséghez tartoznak, ezért szekercéikkel, csákányaikkal, pörölyeikkel kaszabolták le őket. A mérnökcsapat vezetője megpróbálta megoltalmazni tizenegy esztendős fiát, de vele együtt odaveszett a támadás viharában, miközben az angol és flamand fegyveresek máris továbbrohantak.
Thomas eddig együtt küzdött a többi íjásszal, de most észrevette Robbie-t, akit legutóbb a két hajítógép mellett látott. Az Özvegycsinálót máris felcsörlőzték, hogy virradatkor útjára indíthassa első lövedékét, és Thomas megbodott a vaskos fémtüskében, amely jó egy méternyire felmeredt a fagerendából, és a parittyakosár horgonyaként szolgált. Elkáromkodta magát, amiért a fém felsértette a lábszárát, azután felmászott a trébuchet favázára, és kilőtt egy nyilat a bajorokat lemészároló városiak feje felett. A szélmalom lábánál összevont ellenséges csapatra lőtt, és látott is egy férfit elvágódni, mielőtt a harsány színekre mázolt pajzsok felemelkedtek. Újabb nyilat lőtt ki – miközben rádöbbent, hogy sebesült keze pontosan azt teszi, amit mindig is tett, ráadásul jól végzi a dolgát –, majd egy harmadik vesszőt is előhúzott a táskájából, és kilőtte azt egy fehér hermelines pajzsra, azután az angol fegyveresek és szövetségeseik már felkapaszkodtak a dombra, eltakarták előle a célt, ezért leugrott a hajítógépről, és folytatta Robbie keresését.
Az ellenség kitartóan védte a malmot, és Totesham embereinek java része a gazdagabb zsákmány reményében szétszóródott a sátrak között. Miután végeztek bajor kínzóikkal, a véres szekercéket lengető városiak is követték a példájukat. Egy lemezpáncélt viselő férfi kilépett a sátra mögül, és kardjával levágott egy támadót, aki összegörnyedt a lába előtt, Thomas pedig nem gondolkodott, csak egy előhúzott egy nyilat, megfeszítette az ideget és lőtt. A nyílvessző olyan pontosan talált be a sisak-rostély résén, mintha Thomas odahaza lövöldözött volna a céltáblára, és miközben a férfi elvágódott, a rostély mögül felbuzogó vér úgy fénylett a holdfényben, akár egy rubinkő.
Thomas továbbrohant, átugrott a holtakon, és eloldalazott a félig beomlott sátrak mellett. Nem maradt hely nyilazni, ezért vállára vetette a hosszú tiszafa íjat, és előrántotta a kardját. Bekémlelt egy közeli sátorba, átlépett egy felborult padon, amikor pedig hirtelen sikolyt hallott, felemelt pengével pördült meg, hogy szembetalálja magát egy földön fekvő asszonnyal, aki elkerekedett szemmel, rémülten rázta a fejét. Thomas a sorsára hagyta, kilépett a tüzes éjszakába, és meglátta egy ellenségét, aki számszeríjával a malmot ostromló angol fegyvereseket vette célba. Megtett két lépést, és beledöfött a férfi hátába, hogy áldozata hátragörbítse sebesült gerincét, és egész testében megrázkódjon. Miután kiszabadította a pengét, Thomas olyan viszolyogtatónak találta a férfi halálhörgését, hogy tovább kaszabolta a testét; újra meg újra lecsapott rá, csak hogy végre elhallgattassa.
– Meghalt! Krisztusra, ember, halott! – Robbie kiáltott rá, azután megragadta a karját, és a malom felé vonszolta, miközben Thomas levette az íjat a válláról, és lelőtt két fegyverest, akik a fehér hermelines jelvényt viselték ujjasukon. A fegyveresek menekülni próbáltak, lefelé rohantak a dombon, a malom mögött. Egy kutya iramodott végig a domb gerincén, fogai között egy vértől csöpögő végtaggal. Két hatalmas máglya is lángolt a dombon, a malom két oldalán, és egy fegyveres belezuhant az egyikbe, amint hátratántorodott egy angol nyílvesszőtől. Szikrák örvénylettek fel a levegőbe, azután a férfi felüvöltött, amint a húsa beleégett a páncélba. A férfi megpróbált kikászálódni a lángok közül, de egy városi visszalökte lándzsájának a végével, és jóízűt nevetett a fegyveres vergődésén. A kardok, a pajzsok és a szekercék csörgése betöltötte az éjszakát, így a káosz után a malom mögötti terület valósággal békésnek tűnt. Robbie látta, amint egy férfi lebukik az épület alacsony kapunyílásában, és arrafelé húzta Thomast. – Vagy elrejtőzik, vagy menekül! – kiáltotta Robbie. – Akárhogy is, biztosan van pénze!
Thomas nem tudta biztosan, miről beszél Robbie, de követte a barátját; épp csak arra maradt ideje, hogy vállára vegye fegyverét, és újra előrántsa a kardját, mielőtt Robbie páncélos öklével bezúzta az ajtót, és elveszett a sötétségben. – Gyere már, te angol kutya! – szólt vissza a skót.
– Meg akarsz halni? – kiáltott utána Thomas. – Most épp az angol kutyák oldalán harcolsz!
Robbie szitkozódva fogadta a kéretlen emlékeztetőt, azután Thomas a jobbján egy árnyékra lett figyelmes, és abba az irányba lendítette a kardját. A penge csörögve csapódott egy másik acélnak, azután Robbie felüvöltött a poros sötétben, egy férfi franciául kiáltott neki vissza, és Thomas hátrébb húzódott, amint Robbie még egyszer lecsapott a kardjával, és a penge átjárta ellenségének vértjét, majd a fegyveres hatalmas robajjal a malomkőre zuhant. – Mi az ördögöt akart tőlem? – tudakolta Robbie.
– Meg akarta adni magát – felelt egy hang a malom túlsó feléből. Thomas és Robbie egy emberként pördült abba az irányba, kardjuk nekicsapódott a szövevényesen egybefonódó kereszttartóknak, gerendáknak, fogaskerekeknek és tengelyeknek, majd a láthatatlan férfi újra felkiáltott. – Álljatok meg, fiúk! Én is angol vagyok. – A malom külső falán tompán csapódott be egy nyílvessző. Az összetekert vitorlák kötelei megremegtek, ettől a fémszerkezet csikorogni és rázkódni kezdett. Újabb nyilak fúródtak a fadeszkákba. – Fogoly vagyok – magyarázta a férfi.
– Most már nem – mondta Thomas.
– Még szerencse! – A férfi átmászott a malomköveken, és amikor kinyitotta az ajtót, Thomas középkorú, ősz hajú lovagot látott maga előtt.
– Kizsigereltük a mocskokat – morogta Robbie még most is bosszúszomjasan.
– Istennek legyen hála! – A férfi felé fordult és a kezét nyújtotta. – Sir Thomas Dagworth vagyok, és hálával tartozom mindkettőtöknek. – Elővonta kardját, és kilépett a holdfényes éjszakába. Robbie értetlenül meredt Thomasra.
– Hallottad ezt?
– Azt hiszem, megköszönte – vont vállat Thomas.
– Ajé, de azt is mondta, hogy ő Sir Thomas Dagworth.
– Akkor lehet, hogy tényleg ő volt?
– Mi az ördögöt keresett itt? – csattant fel Robbie, mielőtt megragadta az imént leölt lovagot, és nagy erőfeszítéssel kivonszolta páncélos testét az ajtóhoz, ahol a tüzek már jobb megvilágítást kínáltak. A férfi nem viselt sisakot, így Robbie kardja kettéhasította a koponyáját, ám a véres maradványok alatt arany csillant, és Robbie előrángatta a láncot a férfi mellvértje alól. – Fontos valaki lehetett – jegyezte meg, miközben megcsodálta az aranyláncot, azután vigyorogva fordult Thomashoz. – Később megosztozunk, rendben?
– Megosztozunk?
– Barátok vagyunk, nem? – Robbie az ujjasa alá rejtette az aranyat, mielőtt visszalökte a tetemet a malom sötétjébe. – Értékes vért – jegyezte meg. – Később majd visszajövünk érte. Remélem, addig egy nyavalyás angol se találja meg.
A táborhelyen mostanra eluralkodott a rettenet. Sir Thomas Dagworth seregének túlélői még most is harcoltak, főként a szekértábor környékén, s amint a város helyőrsége szétszóródott a sátrak között, magához vonzotta a foglyokat és más túlélőket, akik eddig a sötétben rejtőzködtek. Károly számszeríjasai, akik gátat vethettek volna a helyőrség rohamának, főként a szekértábor körül hadakoztak az angol íjászokkal. A génuaiak hatalmas pajzsok mögé rejtőztek, ám az újabb támadók hátulról érkeztek, így a számszeríjasok már sehová sem rejtőzhettek, amint a nyílvesszők feléjük suhantak a levegőben. A harci íjak az ördög muzsikáját zengték, tíz tollas nyílvessző jutott a számszeríjak minden lövedékére, és a védők nem tarthattak ki sokáig. Menekülőre fogták.
A győztes íjászok, akiket mostanra a szekerek közt rekedt társaik is gyarapították, visszafordultak a sátrak felé, ahol a vászonfalakat elválasztó sötét közökben kezdetét vette a halálos bújócska, míg csak egy walesi íjász fel nem fedezte, hogy kiűzhetik az ellenséget a ponyvasátrakból, ha lángra lobbantják azokat. Hamarosan mindenütt füst- és lángoszlopok törtek fel a táborban, a tüzek elől menekülő ellenséges katonák pedig egyenesen belerohantak a nyilakba és a városlakók pengéibe.
Blois Károly még idejében visszavonult a szélmalomból, amint veszni látta a dombon elfoglalt pozícióját, és megpróbált néhány lovagot összevonni fényűző sátra védelmére, de a nyomasztó fölényben lévő városiak egyszerűen elsöpörték útjukból a lovagokat, és Károly elszörnyülködve nézte, ahogyan a mészárosok, bognárok, kerékgyártók és tetőfedők fejszéikkel, bárdjaikkal, sarlóikkal leöldösik legkiválóbb embereit. Akkor kapkodva visszavonult sátrába, most azonban egyik embere minden ceremónia nélkül rángatni kezdte a hátsó kijárat felé. – Erre, kegyelmes uram!
Károly lerázta magáról a férfi kezét. – Hová is mehetnénk? – kérdezte kétségbeesetten.
– A déli táborhelyre megyünk, kegyelmességed, és hozunk segítséget.
Károly bólintott. Maga is úgy vélte, hogy ez a leghelyesebb, és szívéből bánta korábbi parancsát, amelynek értelmében senki sem hagyhatta el a helyét. Seregének több mint a fele tétlenül várakozott a másik három táborban, a közvetlen közelükben; közben égett a vágytól, hogy harcolhasson, és készen állt arra, hogy félresöpörje ezt a gyülevész hadat, mégis követte az utasítását, és a kisujját sem mozdította, miközben a szomszédos tábort kardélre hányták. – Hol van a trombitás? – kérdezte Károly ingerülten.
– Uram? Itt vagyok, kegyelmes uram, itt vagyok. – A trombitás csodával határos módon túlélte az öldöklést, és ura közelében maradt.
– Fújd meg hétszer a trombitád! – parancsolta Károly.
– Ne itt! – tiltakozott egy pap, és amikor Károly sértődötten felhúzta az orrát, még hozzátette. – Idevonzza az ellenségeit, kegyelmes uram. Két trombitaszó, és már a nyakunkon is lesznek!
Károly kurta biccentéssel ismerte el a tanács helyénvalóságát. Immár tucatnyi lovagja gyűlt köré, márpedig a szétforgácsolódott erők e csatájában ez is ütőképes egységnek számított. Egyikük kikémlelt a sátor nyílásán, lángokat látott az égre szökni, és tudta, hogy nemsokára felgyújtják a herceg sátrát is. – Indulnunk kell, kegyelmes uram – ösztökélte Károlyt. – Meg kell találnunk a lovakat.
Elhagyták a sátrat, és átsiettek a letaposott füvön, ahol a herceg őrszemei szoktak állni, aztán nyílvessző villant elő a sötétből, hogy lepattanjon egy mellvértről. Hirtelen felerősödtek a kiáltások, és jobbról nagyobb csapat közeledett, Károly ezért balra tartott, így pedig visszajutott a fényekben fürdő malom lankájához, azután újabb kiáltások jelezték, hogy észrevették őt, és az első nyílvesszők máris belefúródtak a domb oldalába. – Trombitás! – kiáltott fel Károly. – Hétszer! Hétszer!
Károly és az emberei nem érhették el a lovakat, így most nekivetették a hátukat a malom fából ácsolt kötényének, amelyet máris tucatnyi fehér tollas nyílvessző lyuggatott át. Egy újabb nyíl a rekeszizmán találta el az egyik lovagot; átjárta a vértjét, a testét és a vért hátsó oldalát, hogy nekiszegezze a férfit a deszkáknak, azután egy nyers hang nyugalomra intette az íjászokat. – A herceg az! – kiáltotta a férfi. – A herceg! Élve akarom őt! Elég a lövöldözésből! Le a nyilakkal!
A hír, hogy Blois Károlyt sarokba szorították a malomnál, elégedett morgást csalt ki a támadókból. Több nyílvessző nem repült a legyőzöttek felé, és Károly elcsigázott, vérző emberei, akik eddig a malmot védték, most végre lenézhettek a domb lába felé, ahol a tüzek fénykörén túl sötét teremtmények hullámzó tömege tört feléjük, akár a farkasok falkája. – Uramatyám! – hördült fel az egyik pap.
– Trombitás! – csattant fel Blois Károly.
– Uram! – húzta ki magát a trombitás, majd azt találta, hogy hangszerének fúvókáját rejtélyes módon eltömítette a föld. Bizonyosan elesett, bár ő maga nem emlékezett rá, hogy így tett volna. Mindenesetre kirázta az utolsó apró rögöt is az ezüstfúvókából, azután szájához emelte a trombitát, hogy az első hang dallamosan és hangosan töltse be az éjszakát. A herceg elővonta a kardját. Csak addig kellett megtartaniuk a malmot, amíg az erősítés megérkezik a többi táborból, azután már a pokol fenekére küldhetik ezt a förtelmes csürhét. Felhangzott a második trombitaszó.
Thomas meghallotta a kürtöt, elfordult, és ezüstös villanást látott a malom mellett, azután a tüzek fénye szikrázva verődött vissza a kifényezett hangszerről, amint a trombitás harmadszor is az ajkához emelte azt. Thomas nem hallotta a parancsot, hogy egyetlen nyilat sem szabad kilőni, ezért hátravonta íjának idegét, árnyalatnyit igazított az irányzékon, és eleresztette a nyilat, amely átsuhant az angol fegyveresek felett, és épp abban a pillanatban fúródott a trombitásba, amint az levegőt vett a harmadik kürtszóhoz. A levegő sziszegve, buborékolva távozott a férfi meglőtt tüdejéből. A domb aljában ólálkodó sötét teremtmények látták a trombitás elestét, és tüstént rohamra indultak.
Senki sem sietett Károly segítségére a többi három sáncerődből. A katonák hallották ugyan a két trombitaszót, de csak azt a kettőt, és azt hitték, Károly győzelemre áll; amellett százszor is beléjük verték a szigorú parancsot, hogy maradjanak, ahol vannak, máskülönben kimaradnak az osztozkodásból, amikor majd a visszahódított földek a győztesek tulajdonába kerülnek. A franciák tehát nem mozdultak, rezzenéstelenül figyelték az égre törő füstoszlopot, és magukban azon tűnődtek, mi történhet a keleti táborban.
A táborban pedig eluralkodott a káosz. Ez a harc pontosan olyan, döntötte el magában a kérdést Thomas, amilyen a Caen illeni támadás volt: el nem tervezett, ötletszerű és a végletekig brutális. Az angolokat és szövetségeseiket felcsigázta a hosszú várakozás, a reménytelenség, míg Károly emberei mindvégig a könnyű győzelemben bíztak – amelyet kezdetben meg is szerezek –, s most az angolokban minden elfojtott félelem kiutat talált a tébolyult, véres és erőszakos rohamban, míg a franciák és a bretonok megadták magukat a páni rémületnek. Hatalmas robaj hallatszott, amint az angol fegyveresek megütköztek a szélmalom védőivel. Thomas is bele akarta vetni magát a küzdelembe, de Robbie hirtelen megrántotta a karját. – Nézd! – mutatott a skót a lángoló sátrak felé.
Robbie három lovast látott éjfekete palástban, és velük, gyalogosan, egy dominikánust. Thomas felismerte a fekete-fehér köntöst, és követte Robbie-t a sátrak között; átgázolt a földre omlott kék-fehér ponyvákon és egy ledőlt zászlórúd mellett, majd elrohant két hatalmas máglya között, s keresztülvágott egy kis téren, ahol tömör füst és szakadozott, lángoló szövet örvénylett a levegőben. Egy asszony félig letépett ruhájában, sikoltozva elszaladt előttük, és egy férfi csizmájával szétszórta a parazsakat, amint a nyomába eredt, és követte egy nyomorúságos kunyhóba. Egy pillanatra elveszítették szemük elől a papot, azután Robbie újra meglátta a fekete-fehér csuhát: a dominikánus megpróbált felszállni egy nyergeletlen lóra, amelyet a fekete köpenyes katonák tartottak meg neki. Thomas felhúzta íját, útjára indított egy nyilat, és látta, hogy az mélyen az állat oldalába temetkezik; a csataló felágaskodott, sárga patái kétségbeesetten verdestek, és a dominikánus a földre zuhant. A fekete köpenyes férfiak vágtázva kerültek ki az íj fenyegető lőtávolából, a sorsára hagyott pap pedig visszafordult, és meglátta üldözőit, ahogyan azok is felismerték benne Bemard de Taillebourgot, az Úr felkent inkvizítorát. Thomas felüvöltött, és újabb nyilat helyezett az idegre, ám de Taillebourg rohanni kezdett a még álló néhány sátor felé. Hirtelen egy génuai számszeríjas bukkant fel, meglátta őket, és felemelte a fegyverét, mire Thomas habozás nélkül elengedte a nyilat, amely átfúrta a férfi torkát, és kiontotta vérét vörös-zöld tunikájára. Az asszony kétségbeesetten sikoltozott a viskóban, amíg hirtelen el nem hallgattatták. Thomas követte Robbie-t arrafelé, ahol az inkvizítor eltűnt a sátrak között. Az egyik sátor ponyvalapja még most is lengett, Robbie pedig kivont kardjával lökte félre az útjából és lépett be a helyiségbe, amely egy tábori kápolnának bizonyult.
De Taillebourg a fehér húsvéti terítővel leborított oltárnál imádkozott. Az oltáron, két pislákoló gyertya között, díszes feszület állt. A kinti táborban kaotikus zűrzavarban egyesültek a sikolyok és a gyötrelmek, a nyílvesszők suhogása, a sebzett lovak nyihogása és a sarokba szorított katonák üvöltése, ám a kis kápolnában különös nyugalom uralkodott.
– Te mocsok! – vonta elő a kardját Thomas, és indult meg a dominikánus felé. – Te bűzhödt pokolfattya, te trágyadombra való szemét!
Bemard de Taillebourg az oltárra helyezte egyik kezét, míg a másikkal a kereszt jelét rajzolta a levegőbe. – Dominus vobiscum – szólalt meg mélyen zengő hangon. Egy nyílvessző járta át a sátor tetejét éles, sikoltó hangon, míg egy másik átfurakodott az oldalfalon, és pörögve hullt az oltár mögé.
– Vexille is veled van? – kérdezte Thomas.
– Isten áldása legyen rajtad, Thomas – felelte de Taillebourg. Ádáz arccal, komor és kemény tekintettel emelte áldásra a kezét, majd lépett hátra, amint Thomas felemelte a kardját.
– Vexille is veled van? – követelte a választ Thomas.
– Látod őt valahol? – hordozta körbe a tekintetét a dominikánus a sátorban, majd mosolyogva fordult újra felé. – Nem, Thomas, ő nincs velem. Ellovagolt a sötétbe. Elment segítségért, és te nem ölhetsz meg engem.
– Csak egy okot mondj – mordult rá Robbie –, amikor megölted a fivérem, te átkozott.
De Taillebourg a skót felé fordult. Nem ismerte fel Robbie-t, de látta szemében az indulatot, és ugyanazzal az áldással igyekezett őt megbékíteni, mint Thomast. – Nem ölhettek meg – közölte, miután keresztet vetett –, mert pap vagyok, Isten felkent szolgája, és örök kárhozatra ítélitek a lelketeket, ha csak egy ujjal is hozzám értek.
Thomas válaszként de Taillebourg felé lendítette a kardját, a pap pedig hátrébb lépett, és nekitántorodott az oltárnak. Egy férfi sikoltott odakint, azután a hangja fokozatosan elhalt, görcsös zokogásba torkollott. Egy gyermek sírt vigasztalhatatlanul, egy kutya csaholt eszelős igyekezettel. A lángoló sátrak fényei harsányan vetültek a kis kápolna vászonfalaira. – Te szemét fattyú – vicsorogta Thomas –, már csak azért is megöllek, amit velem tettél!
– Amit tettem! – De Taillebourg haragja úgy izzott fel, akár a kinti tüzek. – Nem tettem semmit! – Immár franciául beszélt.
– A rokonod könyörgött, hogy kíméljelek meg a legszörnyűbb kínoktól, hát így tettem. Egy napon, azt mondta, majd a mi oldalunkra állsz. Egy napon te is csatlakozol a Grál lovagjaihoz. Egy napon csatlakozol az Úrhoz, Thomas, ezért is kíméltelek meg. Meghagytam a szemedet! Nem vakítottalak meg!
– Élvezni fogom, hogy megölhetlek – sziszegte Thomas, noha valójában nagyon is nyugtalanná tette őt a pap fenyegetése. Az Úr mindent lát, és angyalai lángoló betűkkel róják fel minden bűnét az élet nagykönyvébe.
– Az Úr szeret téged, fiam – folytatta de Taillebourg zavartalanul. – Szeret téged. És az Úr próbára teszi azokat, akiket szeret.
– Mi mond? – kérdezett közbe Robbie.
– Azt mondja, hogy ha megöljük, elkárhozunk – fordított Thomas.
– Egy másik pap majd feloldja az átkot – vont vállat Robbie.
– Nincs a földön akkora bűn, amiért ne kaphatnánk feloldozást, ha megfizetjük az árát. Úgyhogy ne társalogj tovább ezzel a nyomorulttal, hanem öld meg. – Felemelt karddal lépett de Taillebourg felé, Thomas azonban visszatartotta.
– Hol az apám könyve? – kérdezte Thomas a papot.
– Az unokatestvérednél – felelte de Taillebourg. – Esküszöm neked, hogy az unokatestvérednél van.
– És hol van most az unokatestvérem?
– Mondtam már, elment segítséget hozni – válaszolt de Taillebourg ingerülten –, és most már neked is menned kell, Thomas. Hagyj imádkozni.
Thomas már-már engedelmeskedett, azután eszébe jutott szánalmas hálálkodása, amikor de Taillebourg végre felhagyott a kínzásával, és olyannyira szégyenletesnek, olyan fájdalmasnak érezte az emléket, hogy összeborzadt, és szinte gondolkodás nélkül lendítette a pap felé pengéjét.
– Ne! – sikoltott fel de Taillebourg, és Thomas pengéje csontig hatolt a bal karjába, amint védeni próbálta magát.
– De igen – mordult fel Thomas, azután az indulat magával ragadta, kitöltötte a bensőjét, és ő újra lecsapott, majd Robbie is melléállt és előredöfött, Thomas pedig harmadszor is lendített, de olyan széles mozdulattal, hogy a penge belehasított a sátor ponyvatetejébe.
De Taillebourg megtántorodott. – Nem ölhettek meg! – sikoltozta. – Pap vagyok! – Még akkor is sikoltott, amikor Robbie megmerítette Sir William Douglas kardját a nyakában. Thomas kiszabadította a maga pengéjét. De Taillebourg, akinek köntöse máris vérben úszott, döbbenten meredt rá, azután a pap szólni próbált és nem tudott, miközben a vér hihetetlen gyorsasággal terjedt szét a csuhája elején. A térdére zuhant, még most is beszélni próbált, azután Thomas pengéje a nyaka másik oldalát találta meg, hogy a kiömlő vér ezúttal a vakítóan fehér oltárterítőre fröccsenjen. De Taillebourg még egyszer felnézett, az arcán teljes értetlenséggel, azután Robbie utolsó kardcsapása végzett a dominikánussal, kiszakította torkából a légcsövét, és Robbie-nak hátra kellett ugrania, hogy elkerülje a feltörő véráramot. A pap görcsösen összerándult, és haláltusája közben bal kezével lerántotta a terítőt az oltárról, felborította a gyertyákat és a feszületet. Ekkor hörgő hangot hallatott, még egyszer összerándult, és mozdulatlanná dermedt.
– Ez nagyon rám fért! – kiáltott fel Robbie a sátor hirtelen támadt sötétjében. – Ki nem állhatom a papokat. Mindig is vágytam rá, hogy megölhessek egyet.
– Nekem volt egy pap barátom – vetett keresztet Thomas –, de megölték; vagy ez a fattyú, vagy a rokonom. – Megbökte de Taillebourg tetemét a lábával, azután előrehajolt, és tisztára törölte pengéjét a pap köntösében.
Robbie a sátor kijárata felé indult. – Apám szerint a pokol teli van ilyesféle papokkal – jegyezte meg.
– Akkor egy nyavalyással máris többen vannak. – Thomas felvette az íját, azután ő és Robbie visszatért a kinti világba, ahol sikolyok és nyílvesszők szaggatták szét az éjszakát. Oly sok sátrat és viskót gyújtottak fel, hogy a környék már-már nappali világosságban fürdött, és a harsány fényeknél Thomas tisztán látta a számszeríjast, akik két kipányvázott és halálra rémült ló között térdelt. A fegyver a domb felé irányult, ahol az angolok még most is küzdöttek. Thomas nyilat helyezett az idegre, felajzotta a fegyvert, ám a legutolsó pillanatban, amikor már kis híján útjára indította a nyílvesszőt, hirtelen felismerte az íjász ujjasának kék-fehér hullámmintáját, és módosított az irányzékon, hogy a nyíl belefúródjon a számszeríjba, és a fegyver kihulljon Jeanette kezéből. – Majdnem megöltelek! – ripakodott rá dühödten.
– Az ott Károly! – mutatott fel a dombra Jeanette ugyanolyan indulatosan.
– Itt csak az ellenség használ számszeríjat – magyarázta kapkodva Thomas. – Azt akarod, hogy egy íjász lelőjön? – Megragadta a lány fegyverét és behajította az árnyak közé. – Mégis mi az ördögöt keresel itt?
– Azért jöttem, hogy megöljem! – A lány újra Blois Károlyra mutatott, aki követői gyűrűjében éppen visszavert egy újabb bősz rohamot. Alig nyolc lovag maradt mellette, és valamennyien ádázul küzdöttek, noha esélyük sem lehetett a túlerő ellen, hiszen mindnyájan szereztek már kisebb-nagyobb sebesüléseket. Thomas éppen időben vezette fel Jeanette-ot a dombra, hogy lássa, amint egy szálas angol fegyveres lecsap Károlyra, aki pajzsával hárított, majd előredöfött pajzsa alsó pereme alatt, hogy a pengéje belefúródjon támadója combjába. Ekkor egy másik férfi lendült támadásba és lendítette felé a szekercéjét, míg egy harmadik elválasztotta Károly egyik lovagját a többiektől, és lecsapott a sisakjára. Úgy tűnt, egyszerre tucatnyi angol is verseng azért, hogy mielőbb Károlyhoz érjen, és mindnyájan pajzsaikkal fogták fel a védők kardcsapásait, előredöfködtek kardjaikkal vagy hatalmas szekercéket lengettek a fejük felett.
– Adjatok neki helyet! – harsant fel egy tekintélyt parancsoló hang. – Adjatok neki helyet! Hátrébb! Hátrébb! Hadd adja meg magát!
A támadók vonakodva visszahúzódtak. Károly felcsapta sisakja rostélyát, és vér sötétedett fakó arcán, de még több kardjának pengéjén. Egy pap térdre rogyott mellette.
– Add meg magad! – rivallt rá valaki a hercegre, aki nyilván megértette a szavakat, mert ösztönösen rázni kezdte a fejét, ám ekkor Thomas új nyílvesszőt húzott elő, hátrafeszítette és egyenesen Károly arcának szegezte az íjat. Károly felismerte a fenyegetést, és habozni kezdett.
– Add meg magad! – kiáltotta másvalaki.
– Csak egy rangbélinek! – válaszolta Károly franciául.
– Ki van itt rangbéli? – kérdezte Thomas angolul, azután franciául. Károly megmaradt embereinek egyike lassan összerogyott; előbb a térdére, azután nagy csörömpölés kíséretében az oldalára.
Egy lovag lépett előre az angol sorokból, méghozzá egy breton lovag, Totesham egyik helyettese, aki fennhangon bejelentette a nevét, hogy igazolja Károly előtt nemesi származását, azután kinyújtott a kezét. Blois Károly, a francia király unokaöccse és a bretagne-i hercegség várományosa, nehézkesen előrelépett, hogy felé nyújtsa a kardját. Hatalmas üdvrivalgás harsant, azután a domboldalon összegyűlt katonák kettéváltak, hogy utat engedjenek a hercegnek és foglyul ejtőjének. Károly arra számított, hogy visszakapja a kardját, és meglepetten tapasztalta, hogy a breton nem él az előzékenységgel; azután a legyőzött herceg merev léptekkel lefelé indult a domboldalon a diadalittas angolok között, amíg egy sötét hajú alak az útját nem állta.
Jeanette volt az. – Emlékszel rám? – kérdezte.
Károly tetőtől talpig végigmérte, és összerezzent, amint felismerte az ujjasra varrt címert. Azután összerezzent újból, amint meglátta a lány szemében a hamisítatlan gyűlöletet. Nem felelt.
Jeanette elmosolyodott. – Erőszaktevő! – köpött ki felnyílott sisakrostélya alól. A herceg félrekapta a fejét, de már elkésett, Jeanette pedig újból arcul köpte. Károly beleremegett az indulatba. A lány ki akarta csikarni, hogy reá támadjon, de ő fékezte magát, és Jeanette, aki képtelen volt ugyanerre, harmadszor is arcul köpte. – Ver – sziszegte felé, azután gúnyos kiáltozás közepette távozott.
– Mi az a ver? – kérdezte Robbie.
– Féreg – felelte Thomas, azután mosolyogva fordult Jeanette-hoz. – Okosan cselekedtél, úrnőm.
– Először szét akartam rúgni a golyóit – vonta meg a vállát Jeanette –, de azután eszembe jutott, hogy páncélt visel.
Thomas felnevetett, azután félrelépett, amint Richard Totesham kirendelte a fél tucat fegyverest, akiknek La Roche-Derrienbe kellett kísérniük Károlyt. Leszámítva Franciaország királyát, ennél értékesebb foglyot nem ejthettek volna. Thomas némán figyelte, ahogyan a herceget elkísérik. Blois Károly immár osztozott Skócia királyával a hadifoglyoknak kijáró sorson, és mindkét uralkodónak egy egész vagyont kellett összeszednie, ha meg akart szabadulni.
– Még nincs vége! – kiáltott fel Totesham. Látta, ahogyan a gúnyolódó katonák a fogságba vetett herceg nyomába erednek, és közbeavatkozott, mielőtt a sereg szétszóródott volna. – Még nincs vége! Fejezzük be a munkát!
– A lovakat! – kiáltotta el magát Sir Thomas Dagworth. – Hozzátok a lovaikat!
Az angoloknak sikerült megnyerniük a küzdelmet, ám az még nem ért véget. A városból induló roham szélviharként söpört végig a táboron, és késpengeként hatolt át Károly gondosan felállított csatasorának közepén, ami pedig az ostromlók seregéből maradt, az kisebb csapatokra bomlott szét. A franciák és bretonok tucatjával estek el, társaik elmenekültek a sötétbe. – Íjászok! – harsant egy kiáltás. – Íjászok, ide hozzám! – Tucatnyi íjász rohant a táborhely mögé, ahol a menekülők megpróbálták elérni a többi erődöt, és a nyilak most kíméletlenül lekaszabolták őket.
– Öljétek meg mind! – kiáltozta Totesham. – Öljétek meg mind! – A szervezettség jelei végre kezdtek megmutatkozni, amint a helyőrség és a városiak, kiegészülve Sir Thomas Dagworth seregének maradékával, átfésülték a kiégett táborhelyet, hogy minden túlélőt abba az irányba tereljenek, ahol az íjászok várakoztak. A munka csak lassan haladt – nem mintha az ellenség számottevő ellenállást fejtett volna ki, de a támadók szüntelenül megálltak, hogy kifosszák a sátrakat és a kunyhókat. Az asszonyokat és a gyermekeket kivonszolták a holdfénybe, a férfiakkal kíméletlenül végeztek. A kavarodásban és a sötétségben még a zsíros váltságdíjat érő foglyokat is lemészárolták. Rohan vicomte-ja is így veszett oda a csatatéren, akárcsak Laval és Châteaubriant, Dinan és Redon urai.
Keleten már megjelent az első szürke fénypászma, a közelgő hajnal előhírnöke. Gyászos zokogás zengte be a kiégett tábort.
– Végezzünk velük? – kérdezte Richard Totesham, aki végre ráakadt Sir Thomas Dagworthre. A két férfi a sáncokon állt, onnan nézett a déli ellenséges erődök felé.
– Nem hagyhatjuk, hogy ott ücsörögjenek – felelte Sir Thomas, azután kinyújtotta a kezét. – Köszönöm, Dick!
– Ez a munkám – mormolta Totesham mély zavarában. – Akkor most kergessük ki a nyavalyásokat a többi táborból is, helyes?
Kürtszó hívta egybe az angolokat.

Charles de Blois azt mondta embereinek, hogy az íjászok nem lőhetnek le senkit, akit nem látnak, és ez igaz is volt, csakhogy a déli, sorrendben a második legnagyobb erődítményben szinte tolongtak a katonák a külső sáncokon, hogy jobban lássák, mi történik a keleti táborban, a szélmalom körül. Tüzeket gyújtottak, hogy saját számszeríjasaik lássanak valamit, és ezek a tüzek most remekül kirajzolták a bámészok alakját a földsáncokon, melyet ráadásul cölöpkerítés sem védett; az angol íjászok egy fen célpontot már nem téveszthettek el. Ezek az íjászok most táborhelyek közötti megtisztított területen, a hosszú sáncok árnyékában jártak; nyilaik váratlanul süvítettek elő az éjszakából, hogy megtizedeljék a gyanútlan franciákat és bretonokat. A számszeríjasok megpróbáltak visszalőni, ám ők nyújtották a legkönnyebb célpontot, minthogy közülük csak kevesen viseltek értet, azután az angol fegyveresek már eget verő kiáltással átverték a védelmet, és újból kezdetét vette a mészárlás. A zsákmányra éhes városiak a fegyveresek nyomában jártak, és miután sáncokat megfosztották a védőktől, az íjászok is próbálták beírni társaikat.
Thomas megállt a töltésen, hogy tucatnyi nyílvesszőt lőjön i a pánikba esett ellenségre, amely ugyanott vert tábort, ahol előző évben az angol ostromlók. Mostanra elveszítette szem elől Sir Guillaume-ot, s bár azt kérte Jeanette-tól, hogy menjen issza a városba, a lány ide is követte; igaz, mostanra felfegyverezte magát egy halott breton kardjával is. – Nem kellene itt lenned! – civakodott vele.
– Darazsak! – torkolta le a lány, és a tucatnyi fegyveresre mutatott, akik Roncelets urának fekete-sárga köpenyét viselték.
Az ellenség nem fejtett ki ellenállást. A katonák nem is tudták, milyen katasztrofálisan félresiklott Károly terve, és meglepetéssel tapasztalták a hirtelen rohamot. Az életben maradt számszeríjasok páni rémületben vonultak vissza sátraikba, míg az angolok immár gyakorlottan ragadták meg a lángoló farönköket és vetették azokat a ponyvatetőkre, hogy a sátrak harsány fényekkel lángoljanak fel a pirkadat előtti sötétségben. Az angol s walesi íjászok vállukra vetették íjaikat, és szekercékkel, kardokkal, furkósbotokkal törtek maguknak utat a sátorkötelek között. Újabb öldöklés vette kezdetét, amelyet ezúttal a zsákmány vérmes reménye tüzelt, a franciák és a bretonok pedig ahelyett, hogy szembefordultak volna a megvadult támadók üvöltő tömegével, felpattantak lovaikra, és kelet felé menekültek a szürke, halottsápadt fényben, amelybe keleten már halvány rózsaszín árnyalat is vegyült.
Thomas és Robbie Roncelets darazsait üldözte, akik megpróbáltak védelmi vonalba tömörülni a trébuchet mellett, amelynek hatalmas favázára a Kővető nevet festették, ám az íjászok az oldalukba kerültek, ezért most menekülni akartak, csak a nagy felfordulásban nem tudták, merre induljanak. Közülük ketten Thomasra rontottak, aki kardjával levágta az egyiküket, míg Robbie a másik sisakjára mért hatalmas csapást, azután az íjászok árja már félresöpörte útjából a fekete-sárga katonákat, Thomas pedig hüvelyébe dugta véres kardját, és újból kézbe vette íját, mielőtt berontott egy jókora, még sértetlen sátorba, amely közvetlenül a zászlórúdon lengő fekete-sárga lobogó mellett állt, és ott, az ágy és egy nyitott láda között, rábukkant magára Roncelets urára. Ő és a fegyvernöke éppen a pénzérméket lapátolta át a ládából egy kisebb zsákba, s mindketten megfordultak, amint Thomas és Robbie a sátorba lépett. Roncelets ura abban a pillanatban kapta fel kardját az ágyról, amikor Thomas hátrafeszítette az íjhúrt. A fegyvernök Robbie felé lendült, de Thomas eleresztette a nyilat, és a fegyvernök úgy repült hátra, mintha csak erős kötélen rángatnák, azután a homlokából kiömlő vér szétáradt a sátor földpadlóján. A fegyvernök teste még egyszer összerándult, azután megdermedt, és Roncelets ura még háromlépésnyire járt Thomastól, amikor az máris újabb nyilat helyezett az idegre. – Még egy lépés – figyelmeztette Thomas –, és boldogan a pokol fenekére küldöm uraságodat.
Kurtára nyírt hajával, összelapított orrával és hiányzó fogaival Roncelets ura csakugyan úgy festett, mint egy igazi harcos, épp csak a harciasság hiányzott belőle. Maga körül mindenütt a legyőzöttek sikolyait hallotta, a sátrak közt a csapdába esett katonák megpörkölődött húsának bűzét érezte, és most azt látta, hogy Thomas nyila egyenesen az arcát veszi célba, ezért habozás nélkül megadásra tartotta a kardját. – Mi a rangod? – kérdezte Robbie-tól. Nem ismerte fel Thomast, és feltételezte, hogy az íjat hordozó katona csakis az alantasa lehet.
Robbie nem értette a kérdést, miután azt franciául tették fel, és Thomasra várt a feladat, hogy válaszoljon a nevében. – Ő igazi skót nemes úr – nagyította fel jócskán Robbie rangját.
– Akkor hát, megadom magam neki – csattant fel Roncelets indulatosan, és Robbie lába elé hajította a kardját.
– Istenemre – sóhajtott fel Robbie, aki egy szót sem értett a társalgásból –, hamar beijedt!
Thomas óvatosan visszaeresztette az ideget, és feltartotta jobb kezének kicsavarodott ujjait. – Jól tetted, hogy megadtad magad – mondta Roncelets-nak. – Emlékszel még, hogy le akartad vágni ezeket? – Önkéntelenül is elmosolyodott, amint látta Roncelets szemében a felismerést, majd a hamisítatlan rettegés fényét. – Jeanette! – kiáltotta el magát Thomas. – Jeanette! – Jeanette belépett a sátorba, az oldalán nem mással, mint Will Skeattel. – Mi az ördögöt keres itt? – csattant fel Thomas.
– Az embernek minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy verekedhessen egy jót, nem igaz, Tom? – kérdezte Skeat vigyorogva, és Thomas egy pillanatra felismerte a mosolyában a régi Will Skeatet.
– Micsoda vén bolond – csóválta a fejét Thomas, azután felvette Roncelets urának kardját, és Jeanette felé nyújtotta. – A mi foglyuk – közölte –, így a tiéd is.
– A miénk? – kérdezte Jeanette értetlenül.
– Ez itt Roncelets ura – magyarázta Thomas, aki ezúttal nem tudta elfojtani elégedett vigyorát –, és nem kédem, hogy tisztes váltságdíjat fogunk kapni érte. És itt nem a pénzre gondolok – mutatott a nyitott ládára –, hiszen az amúgy is a miénk.
Jeanette Roncelets urára meredt, azután hirtelen megértette: ha Roncelets ura a foglya, akár úgy is veheti, hogy máris visszakapta a fiát. Felnevetett és arcon csókolta Thomast. – Hát mégis megtartod, amit ígértél, Thomas!
– És jól teszed, ha nagyon vigyázol rá – tette hozzá Thomas –, mert a váltságdíja gazdaggá fog tenni mindnyájunkat. Robbie-t, engem, téged és Willt. Valamennyien gazdagok leszünk. – Vigyorogva fordult Skeathez. – Vele maradna, Will? Hogy vigyázzon a foglyára?
– Hát persze – bólintott Will.
– Ki ez a nő? – akarta tudni Roncelets ura.
– Armorica grófnéja – felelt helyette Jeanette, és jóízűt nevetett, amint látta a férfi arcán a döbbenetet.
– Most vigyétek vissza a városba. – Thomas kilépett a sátorból, amely előtt két helybelivel találkozott, akik a szomszédos sátor kifosztására indultak. – Ti ketten! – rivallt rájuk. – Segíteni fogtok egy fogoly őrzésében. Kísérjétek őt vissza a városba, és illő jutalmat kaptok érte. De jól őrizzétek! – Thomas bevonszolta a sátorba a két férfit. Úgy számította, hogy Roncelets urának esélye sem lesz a szökésre, ha Jeanette, Skeat és két másik férfi figyeli minden mozdulatát. – Nagyon vigyázzatok rá, és vigyétek a régi házba. – Ez utóbbi Jeanette-nak szólt.
– A régi házba? – ráncolta a homlokát a lány.
– Úgyis meg akartál ölni valakit ma este – vonta meg a vállát Thomas –, és ha már nem ölheted meg Blois Károlyt, miért nem veszel elégtételt Belason? – Jót nevetett a lány döbbent arckifejezésén, azután ő és Robbie lecsapta a láda fedelét, a látlát pedig elrejtették az egyik ágytakaró alá, és abban a reményben, hogy a rejtekhely kitart még néhány percig, visszatértek a harchoz.
A táncoló lángok fényében Thomas körül mindenütt fekete köpenyt viselő férfiak menekültek, s bár tudta, hogy Guy Vexille-nek is a közelben kell lennie, semerre sem látta őt. Most kiáltozás és kardcsörgés hallatszott a tábor déli oldala felől, Thomas és Robbie pedig rohant, hogy lássa az összetűzés okát. Egy csapatnyi fekete köpenyt viselő lovas épp akkor vert vissza jó tucatnyi angol fegyverest. – Vexille! – kiáltotta Thomas. – Vexille!
– Ő az? – kérdezte Robbie.
– Az emberei, az biztos. – Thomas gyanította, hogy rokona a keleti sáncerődben várakozott de Taillebóurggal együtt, és csak azért lovagolt ide, hogy felmentő sereget vezessen Károly táborhelyére, de miután ezzel elkésett, emberei utóvédküzdelemre és menekülésre kényszerültek.
– Hol lehet? – kérdezte Robbie.
Thomas semerre sem látta unokatestvérét. Újból elkiáltotta magát. – Vexille! Vexille!
És akkor ott állt előtte. Harlequin, Astarac grófja; lemezpáncélba öltözve, felemelt sisakrostéllyal, fekete csatalova hátán és a karján egyszerű fekete pajzsával. Meglátta Thomast, és gúnyos üdvözlésre emelte a kardját. Thomas levette válláról az íjat, ám Guy Vexille felismerte a fenyegetést, elfordult, és lovasai védőgyűrűt vontak köré. – Vexille! – kiáltotta Thomas, és rohanni kezdett unokatestvére felé. Robbie rémülten kiáltott utána, és Thomas lebukott, amint egy lovas felé lendítette pengéjét, aztán elfurakodott a ló mellett, megérezte a bőr és a veríték bűzét, majd kis híján elterült, amint egy másik lovas nekiugratott. – Vexille! – üvöltötte. Újra meglátta Guy Vexille-t, csakhogy rohanva visszafordult, és most felé vágtázott. Thomas felajzotta fegyverét, ám Vexille feltartott kézzel jelezte, hogy nem vonta ki fegyverét, és a jelzés láttán Thomas is hagyta elernyedni az íjhúrt.
Guy Vexille, aki felcsapta ellenzőjét, hogy a tüzek vöröslő fénye kirajzolja jó vágású arcát és elmosolyodott. – Nálam van a könyv, Thomas.
Thomas nem felelt, csak újból célzásra emelte az íjat.
Guy Vexille helytelenítően csóválta meg a fejét. – Nincs szükség erre, Thomas. Csatlakozz hozzám.
– Csak a pokolban, te átkozott! – Ez az ember ölte meg az apját, ő ölte meg Eleanort és Hobbe atyát, és Thomas most teljes erejével hátrahúzta az ideget, Vexille azonban elővett egy kis kést, amelyet eddig pajzstartó kezében rejtegetett, a kapkodás legapróbb jele nélkül előrehajolt és elmetszette a húrt. A fegyver görcsösen megrázkódott Thomas keze között, és a nyíl ártalmatlanul röppent félre. Az ideget olyan hirtelenséggel metszették el, hogy Thomasnak moccanni sem maradt ideje.
– Egy napon csatlakozni fogsz hozzám, Thomas – ígérte Vexille, azután látta, hogy az angolok íjászok végül felfigyeltek embereire, és megkezdték az öldöklésüket, ezért elfordította a lovát, visszavonulásra buzdította embereit és elvágtázott.
– Jesszusom! – szitkozódott Thomas tehetetlen dühében.
– Calix meus inebrians – kiáltotta Guy Vexille búcsúzóul, aztán beleveszett a dél felé vágtázó lovasok forgatagába. Az angol nyilak még utánuk reppentek, de Vexille-t egyikük sem találta el.
– Rohadék! – átkozta Robbie a távolodó alakot. Egy közeli lángoló sátorban asszonyhang sikoltott.
– Mit mondott neked? – kérdezte Robbie.
– Azt akarta, hogy csatlakozzam hozzá – felelte Thomas keserűen. Félredobta az elmetszett ideget, és előhúzta a tartalékot a sisakja alól. Nehézkes ujjai vonakodva akasztották be az ideget a vájatokba, de második próbálkozásra sikerült elvégeznie a munkát. – És azt is mondta, hogy nála van a könyv.
– Ajé, azzal átkozottul sokra fog menni – jegyezte meg Robbie. A küzdelem abbamaradt, ő pedig egy fekete köpenyes tetem mellett térdelt, és az erszényét kereste. Sir Thomas Dagworth üvöltve hívta az embereket a tábor nyugati pereméhez, hogy támadást indíthasson a soron következő erőd ellen, ahol a védők közül sokan rádöbbentek arra, hogy a csata elveszett, és inkább menekülőre fogták a dolgot. La Roche-Derrienben megkondultak a templomi harangok, így ünnepelték, hogy Blois Károly hadifogolyként lépte át a város kapuját.
Thomas meredten nézett unokatestvére után. Szégyenkeznie kellett, amiért egy kis része, egy apró és hitszegő része, kísértést érzett arra, hogy elfogadja az ajánlatot – csatlakozik unokatestvéréhez, visszatér a család kebelére, tovább keresi a Grált, és a maga hasznára fordítja hatalmát. A szégyenkezés éppoly keserű volt, mint amikor hálát érzett de Taillebourg iránt, csak mert az felhagyott a kínzásával. – Nyomorult! – kiáltott utána tehetetlen dühvel. – Szemét fattyú!
– Szemét fattyú! – visszhangozta a sértést Sir Guillaume, aki két fegyveresével egy foglyot terelt maga előtt. A fogságba esett férfi lemezpáncélt viselt, és a fürgébb haladásra biztató kardlap csikorogva csapódott a fémnek. – Fattyú! – kiáltotta Sir Guillaume újfent, azután meglátta Thomast. – Coutances az! Coutances! – Lerángatta a fogoly sisakját. – Nézd csak meg!
Coutances grófja mélabús küllemű, kopasz férfiúnak bizonyult, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy megőrizze méltósága látszatát. Sir Guillaume újra megbökdöste a kardjával. – Én mondom, Thomas – tette hozzá franciául –, még az asszonyának és a lányainak is el kell adniuk magukat, ha ki akarják fizetni váltságdíját! Össze kell feküdniük minden normann férfival, hogy meglegyen! – Újból megbökte Coutances grófját. – Az utolsó fillért is kifacsarom belőle! – kiáltott fel elégedetten, aztán vidám továbbmasírozott.
Az asszony újra felsikoltott.
Számtalan asszony sikoltott azon az éjjelen, mégis volt valami a hangban, ami felkeltette Thomas éberségét. A sikoly harmadszor is felhangzott, és Thomas ezúttal habozás nélkül rohanni kezdett. – Robbie! – kiáltotta. – Hozzám!
Thomas átviharzott egy leégett sátor maradványain; csizmája elverte a szikrákat és a parazsakat. Élesen megkerült egy tűzserpenyőt, kis híján megbotlott egy sebesültben, aki felfordított sisakjába hányt, és végigiramodott a fegyverkovácsok sátrai között, ahol üllők, fújtatók és fogók, a hordókból kiömlött szegesek és láncszemek hevertek a fűben. Kovácskötényt viselő férfi botorkált elé, akinek a fejéből patakokban dőlt a vér, és Thomas félrelökte az útjából, hogy továbbrohanjon a fekete-sárga zászló elé, amely még most is ott lobogott Roncelets urának lángoló sátra mellett. – Jeanette! – kiáltozta. – Jeanette!
Jeanette azonban fogságba esett. Egy tagbaszakadt férfi préselte neki a hátát a Kővetőnek nevezett trébuchet csörlőjének, közvetlen Roncelets urának egykori sátra mögött. A férfi meghallotta Thomas kiáltását, és vigyorogva fordult felé. Koldus olt az, csupa bozont és rothadó fog, aki keményen a favázhoz szorította Jeanette vonagló testét.
– Tartsd meg, Koldus! – üvöltött fel Sir Geoffrey Carr. – Fogd csak le a szukáját!
– Sehová sem megy a kis aranyos – mormolta megigézetten Koldus –, sehová az égvilágon – és megpróbálta felhúzni súlyos odronyvértjét, de nem boldogult a nehéz páncéllal, és Jeanette s eszelősen küzdött ellene.
Roncelets ura, akit továbbra is megfosztottak kardjától, nőst a Kővető favázán ült. Arcán jókora bevérzés árulkodott rról, hogy új fogva tartói megütötték, és Sir Geoffrey Carr öt másik fegyveresével fenyegetően állt felette. Madárijesztő dacos pillantást vetett Thomasra. – Ő az én foglyom! – közölte kéretlenül.
– A miénk – tiltakozott Thomas. – Mi ejtettük el.
– Ide figyelj, taknyos – emelte fel még most is ködös hangját Madárijesztő. – Én lovag vagyok, te pedig egy rakás szar. – Megtántorodott, amint Thomas felé lépett. – Lovag vagyok – mondta újra, még hangosabban –, te pedig egy nagy senki! – Szederjes arca, amelyet még vörösebbre festettek lángok, utálkozva torzult el. – Senki vagy! – kiáltotta, azután megpördült, hogy megbizonyosodjon róla, emberei jól őrzik Roncelets urát. Egy ilyen vagyonos fogoly megoldotta minden gondját, ezért Sir Geoffrey elszánta rá magát, hogy az övé lesz, és ő szedi be utána a busás váltságdíjat. – Ez itt nem ejthet foglyot – mutatott a kardjával Jeanette-ra –, mert bögyei vannak, te pedig egy rakás szar vagy. Itt egyedül én vagyok lovag! Igazi lovag. – Úgy köpte a szavakat Thomas felé, aki hirtelen dühében felhúzta az íját. Az új ideg nem feszült megfelelően, és érezte, hogy a fekete íj emiatt elvesztette átütő erejét, de a célnak így is megfelelt. – Koldus! – kiáltotta el magát Madárijesztő. – Ha rám lő, öld meg a szukát.
– Megölöm az aranyost – morogta Koldus. Kicsorduló nyála beleveszett kusza szakállába, amint a sodronyvértet simogatta Jeanette melle felett. A lány lankadatlanul küzdött ellene, noha háta fájdalmasan nekiszorult a hajítógép csörlőjének, így moccanni is alig tudott.
Thomas nem eresztette le az íjat. Látta, hogy a trébuchet hosszú karját egészen a földig lecsörlőzték, mintha a mérnököket épp akkor zavarták volna meg, mielőtt betölthették volna a hatalmas sziklatömböt a hajítókosárba. Az ostromgéptől jobbra jókora kőhalom állt, és egy hirtelen mozdulatra Thomas arrafelé fordult, hogy észrevegye a sziklatömböknek támaszkodó sebesültet. A férfi próbált felegyenesedni, de nem tudott. Vér csillant az arcán. – Will? – szólította meg Thomas.
– Tom! – Will Skeat újból megpróbálta feltornászni magát. – Te vagy az, Tom!
– Mi történt? – kérdezte Thomas.
– Nem vagyok a régi, Tom – sóhajtott fel Skeat. A két városi, aki segédkezett Roncelets urának őrzésében, holtan feküdt Ikeat lábánál, és úgy tűnt, maga Skeat is a végét járja. Az arca éhérre fakult, és láthatóan minden lélegzetért meg kellett küzdenie. Könnyek peregtek végig az arcán. – Próbáltam küzdeni – ette hozzá szánalomra méltó hangon. – Próbáltam küzdeni, de nem vagyok a régi.
– Ki támadott meg? – kérdezte Thomas, de Skeat képtelen olt felelni.
– Will csak engem próbált megvédeni – felelt helyette Jeanette, azután felsikoltott, amikor Koldus olyan erővel lökte látra, hogy elterült a csörlő tetején, és Koldus máris feltépte értjének szoknyáját. Még akkor is izgatottan csacsogott, amikor Sir Geoffrey dühödten felkiáltott.
– A Douglas fattyú!
Thomas eleresztette a nyilat. Amikor új ideget használt, szeretett megejteni néhány próbalövést, hogy lássa, miként viselkedik a kenderszál, de ilyen finomságokra most nem maradt idő, ezért egyszerűen útjára küldte a nyilat, és az befurakodott Koldus bozontos szakállába, hogy átjárja a torkát. A széles acélhegy olyan könnyedén hasította fel a nyelőcsövét, akár egy henteskés, Jeanette pedig felsikoltott, amint a vér ráfröccsent az ujjasára és az arcára. Madárijesztő dühödten üvöltött fel, és rohant Thomasra, aki hosszú íjának szárával csapott bele vöröslő arcába, aztán engedte földre hullani a fegyvert, hogy elővonhassa a kardját. Robbie elrohant mellette, és a nagybátyja kardjával csapott le Madárijesztő hasára, ám Sir Geoffrey még kábulatában is fürgén mozgott, így sikerült hárítania a csapást, amelyet azon nyomban viszonzott is. Két fegyverese máris a segítségére sietett – a többiek Roncelets urát vigyázták –, és Thomas látta, hogyan felé rohannak. Balra tért ki, abban a reményben, hogy beékelheti a Kővetőt önmaga és Sir Geoffrey fekete szekercét viselő fegyveresei közé, ám így Sir Geoffrey kis híján levágta, mikor pedig megpróbálkozott egy visszakezes csapással, újonnan kivont kardja olyan erővel csörrent Madárijesztő pengéjéhez, hogy az egész karja belesajdult. A csapás hátravetette Madárijesztőt is, aki tüstént összeszedte magát és újból támadt, Thomas pedig kétségbeesetten védekezett, miközben a csapások záporoztak rá. Thomas nem szokott a kardhoz, már a földről sem tudott felkelni, és Robbie sem segíthetett neki, hiszen ő Sir Geoffrey két emberével vívott, azután hirtelen óriási robaj hallatszott, mintha csak a pokol kapui tárultak volna ki, és a föld is megrázkódott, miközben Madárijesztő végtelen gyötrelmében felsikoltott. Üvöltése, akárcsak kiömlő vére, felszökött az égre.
Jeanette meghúzta a kart, amelyik a helyén tartotta a vetőkart. Többször tíztonnányi ellensúly robajlott le a földre, és a parittyakart tartó vaskos fémpecek a lába között kapta el Sir Geoffreyt, hogy véres lyukat hasítson az ágyékától a hasáig. A hajítógép karja egészen a városig kilőtte volna, ám a pecek ehelyett beékelődött a zsigereibe, így Sir Geoffrey ott maradt a vetőkar végén, ahol görcsösen rángott kínjában, miközben vére a földre ömlött.
Miután látták uruk kínszenvedését, az emberei hátrébb léptek. Miért harcolnának olyasvalakiért, aki már nem jutalmazhatja meg őket? Robbie döbbenten nézett fel Madárijesztő rángatózó testére, azután a haldoklónak valahogyan sikerült megszabadulnia a fémtüske végéről, és kiontott belekkel, vérben úszót tagokkal a földre zuhant, ahol tompa puffanással becsapódott, élesen megpattant, és még mindig élt, noha szeme elködösült, a szája görcsösen rángott. – Rohadt Douglas – sikerült még kinyögnie, mielőtt Robbie rátaposott, magasba emelte nagybátyja kardját, és beledöfte a pengét Madárijesztőbe, egyenesen a két szeme közé.
Roncelets ura hitetlenkedve nézte végig a jelenetet. Jeanette most kardot szegezett a torkának, arra az esetre, ha menekülni próbálna, ő azonban lemondó fejrázással jelezte, hogy esze ágában sincs kockára tenni az életét a lerészegedett, üvöltöző és állatias katonák között, akik elpusztították a legnagyobb sereget, amelyet Bretagne valaha is kiállított.
Thomas odasietett Sir William Skeathez, ám öreg barátja mostanra kiszenvedett. A nyakán érte a sebesülés, és egyszerűen elvérzett a kőhalom mellett. Furcsamód békésnek tűnt az arca. új nap első fénysugarai előbukkantak a világ pereme mögül, hogy vörösen tükröződjenek vissza a Kővető karjának vérfoltján, amint Thomas lezárta első parancsnokának szemét. – Ki ölte meg Will Skeatet? – követelte a választ Sir Geoffrey emberei – az ifjú Dickon pedig a sodronyvértből, húsból, zsigerekből csontokból szőtt romhalmaz felé mutatott, amelyet egykor Madárijesztőnek neveztek.
Thomas elnézte kardjának kicsorbult élét. Meg kell tanulnia fegyverforgatást, gondolta, másként kard által vész el, azután végignézett Sir Geoffrey megmaradt emberein. – Menjetek és segítsetek a következő tábor ostrománál – mordult rájuk. A fegyveresek értetlenül meredtek rá. – Induljatok! – csattant fel, katonák riadtan elfutottak nyugat felé.
Thomas kardjával Roncelets urára mutatott. – Vigyétek vissza városba – mondta Robbie-nak –, és jól vigyázzatok rá.
– Veled mi lesz? – kérdezte Robbie.
– Én eltemetem Willt – felelte Thomas. – A barátom volt. Arra gondolt, hogy könnyeket illene ejtenie Will Skeatért, de a ne száraz maradt. Hüvelyébe dugta a kardját, és fáradt mosollyal fordult Robbie-hoz. – Most már hazamehetsz, Robbie.
– Hazamehetek? – ráncolta a homlokát Robbie.
– De Taillebourg halott. Roncelets megfizeti a váltságdíjad d Outhwaite-nek. Visszatérhetsz Eskdale-be, az otthonodba, tovább gyilkolhatod az angolokat.
Robbie megrázta a fejét. – Guy Vexille még él.
– Őt nekem kell megölnöm.
– És nekem – közölte Robbie. – Elfeledted, hogy megölte a fivérem. Maradok, amíg meg nem hal.
– Már ha valaha is megtalálod – tette hozzá Jeanette.
A nap átszüremlett a lángokban álló táborhelyek füstjén, és hosszú árnyakat vetett arra a területre, ahol Károly seregének maradéka is elhagyta a sáncerődöket, hogy Rennes felé meneküljön. A franciák és a bretonok fényes pompával vonultak fel, nőst szűkölő kutyaként oldalogtak haza.
Thomas megkereste a mérnökök sátrát, ahol talált egy csákányt, egy ásót és egy lapátot. A Kővető mellett ásta meg a sírt, azután gyengéden belefektette Skeatet a nyirkos földbe, és megpróbált elmondani felette egy imádságot, de semmi sem jutott az eszébe, egyedül a révész fizetsége, ezért visszament Roncelets urának sátrába, felhajtotta az elszenesedett ágytakarót a ládáról, kivetett belőle egy aranyérmét, és visszatért a sírhoz. Leereszkedett barátja mellé, és Skeat nyelvére helyezte az aranyat. Az aranyból a révész is megtudhatta, hogy Skeat különleges ember volt. – Isten áldása kísérjen utadon, Will! – mormolta Thomas, azután kimászott a sírból, és belapátolta a földet, noha időről időre megállt, abban a reményben, hogy Will szeme talán mégis felnyílik újra, de persze nem nyílott fel, és Thomas immár valódi könnyeket ontott, amint elborította földdel öreg barátja arcát. A nap már magasan járt, mikorra végzett; asszonyok és gyermekek érkeztek a városból, hogy elvigyék, amit még érdemes. Egy vörösvércse átröppent felettük a magasban, Thomas pedig letelepedett az arannyal teli ládára, és várakozni kezdett Robbie-ra.
Délnek kell mennie, gondolta. Astaracba. Délnek kell mennie, hogy megtalálja apja könyvét, és megoldja a rejtélyt. La Roche-Derrien harangjai diadalmasan kongtak, Thomas pedig ott ült a holtak között, és tudta, hogy nem találhat békére, amíg le nem veti. vállairól a terhet: apja örökségét. Calix meus inebrians. Transfer calicem istem a me. Ego enim eram pincerna regis.
Akár akarta, akár nem, a király pohárnoka lett, és délnek kellett mennie.

TÖRTÉNELMI JEGYZET

A regény a Neville's Crossnál vívott csatával kezdődik. Az ütközet nevét arról a kőkeresztről kapta, amelyet Lord Neville állíttatott e győzelem emlékére, bár ezen a helyen feltehetően korábban is állt egy másik kereszt, amelyet lecseréltek Lord Neville emlékművére. A csata, amelyben a skótok erős túlerőben lévő serege küzdött meg York érseke és az északi nagyurak hirtelenjében verbuvált angol erőivel, valóban katasztrofális eredménynyel járt a skótokra nézve. Királyuk, II. Dávid fogságba esett, méghozzá pontosan úgy, ahogyan a Vándorban leírtam – egy híd alatt találtak rá, s bár csakugyan sikerült kiütnie foglyul ejtőjének néhány fogát, a keserű tényen ez sem változtatott. Dávidnak hosszú időt kellett eltöltenie a bamburghi várban, amíg felépült arcsérüléséből, ezután Londonba vitték, és a végzetes csatában fogságba esett többi skót nagyúrral – köztük Sir William Douglasszal, Liddesdale lovagjával – együtt a Towerba zárták. A két skót nagyurat, akik korábban felesküdtek Edwardra, lefejezték, majd felnégyelték, testrészeiket pedig országszerte a várfokokra tűzve mutogatták, hogy ezzel tántorítsanak el mindenkit a pártütéstől. Charles de Blois, a francia király unokaöccse és a bretagne-i hercegség várományosa, még ugyanabban az évben követte Dávidot a Towerba. Figyelemre méltó teljesítmény ez az angoloktól, főként annak fényében, hogy egy újabb évtized múltán Franciaország királyával is gazdagíthatták illusztris hadifoglyaik gyűjteményét.
A skótok szövetségeseik, a franciák kérésére özönlöttek Angliába, és II. Dávid alighanem valóban elhitte, hogy Anglia minden erejét Franciaország északi részében állomásoztatja, ha az angolok számiak az invázió eshetőségével, és bizonyoss északi nagyurakat bíztak meg a feladattal, hogy maradjanak hon, és álljanak készen az erőikkel, amennyiben a skótok betörnének. Ε csapatok derékhadát természetesen itt is az íjászok alkották hiszen az angol – s kisebb mértékben a walesi – íjászat ezekben az időkben élte fénykorát. A katonák választott fegyvere a tiszafából készült hosszúíj volt (noha ezzel a névvel csak később ruházták fel), amelynek hossza mindenkor elérte a hat hat lábat (száznyolcvan centi), feszítőereje pedig meghaladta száz fontot ami több, mint kétszerese a mai versenyíjakénak, máig rejtély, miért lett Anglia az egyetlen nagyhatalom, amely népes egységeket hozott létre az íjászokból, akik ekkoriban csakugyan a harcterek vitathatatlan királyainak számítottak – a kézenfekvőbb válasz az, hogy az angolok mindig is lelkesen széles körben, telepítsek százaiban gyakorolták az íjászatot, melyet mesteri szinten elsajátítottak. Idővel törvénybe is iktatták az íjászat kötelező gyakorlását, talán mert az említett lelkesedés kezdett alábbhagy. A fegyver használata csakugyan rendkívüli nehézségeké támasztott, tekintélyes testi erőt követelt és a franciák noha megpróbálták rendszeresíteni a hosszúíjatt sosem váltak annak igazi mestereivé. A skótoknak számtalan alkalma nyílt hozzászokni az íjászokhoz, és megtanulták, hogy soha ne induljanak ellenük lóhátról, ám az íjászok hatásos ellenszerét ők sem találok meg, és a hosszúíj fényes pályafutának csak a harctéri lőfegyverek elterjedése vetett véget.
A hadifoglyok kiemelten fontosnak számítottak. Az olyan nagygyurakat mint Sir William Douglast, csak tekintélyes summa ellenében engedték szabadon, noha Sir Williamet idő előtt szabadlábra helyezték, hogy segítsen a skót király váltságdíja körüli szervezkedésben, amikor pedig ebben kudarcot vallott, kötelességtudóan visszatért a londoni Towerba. Az olyan hatalmasságok után, mint Cheried de Blois vagy II. Dávid király, hatalmas összeget állapítottak meg, amelyek kialkudása és megfizetése éveket vett igénybe. David esetében a váltságdíj összege 66 000 fontra rúgott amelyet legalább százzal kell megszoroznunk, ha csak hozzávetőlegesen is meg akarjuk állapítani jelenkori értékét. A skótok annyi engedményt kaptak, hogy az összeget tíz részletben fizethették meg, és húsz nagyuruknak önként kellett vállalniuk a túsz szerepét, mielőtt Dávidot 1357-ben végül szabadon engedték, noha ekkorra a király ironikus módon már mindenben az angolokat támogatta. Charles de Blois foglyul ejtője hivatalosan Sir Thomas Dagworth lett, aki viszonylag jelentéktelen összegért, 3500 fontért adta tovább foglyát III. Edwardnak, bár kétségkívül így is jobban járt a pénzzel, mintha éveket várt volna arra, hogy Franciaországban és Bretagne-ban összegyűjtsenek egy tekintélyesebb váltságdíjat. Dávid király elfogója, egy John Coupland nevű angol katona, szintén Edward felé értékesítette hadifoglyát, az ő esetében lovagi címért és földbirtokért cserébe.
Charles de Blois La Roche-Derriennél elszenvedett veresége egyike a korszak kevéssé ismert angol győzelmeinek. Károly korábban is harcolt íjászok ellen, és joggal vélte úgy, hogy csak akkor arathat felettük győzelmet, ha ráveszi őket, hogy jól védett állásokra támadjanak. Amit az íjászok nem láttak, arra nem is lőhettek. A stratégia fényesen bevált Sir Thomas Dagworth ellen, ám ekkor következett Richard Totesham kétségbeesett kirohanása a városból, s miután Károly ragaszkodott ahhoz, hogy seregének négy hadteste mindenképpen maradjon meg a sáncerődök cölöpfalai között, ő találta magát szembe a túlerővel, amely sorra felőrölte hadseregének többi részét is. Veresége és fogságba esése sokként érte szövetségeseit, a franciákat, akik Calais ostromgyűrűjét sem tudták feloldani. Ezúton kell lerónom az adósságom Jonathan Sumptionnak, akinek Trial by Battle című munkája – a százéves háborúról írott monumentális történelmi munkájának első kötete – nagy hasznomra vált. A regényben előforduló hibák kizárólag az enyémek, bár a lelkemre nehezedő teher csökkentése végett szerényen meg kell jegyeznem, hogy a durhami katedrálisnak 1347-ben valóban csak két tornya volt, s hogy Ezsdrás könyvébe azért kerülhetett a Hakáliára vonatkozó utalás (Nehémiás személye helyett), mert a Vulgatát használtam, nem pedig a King James-féle Bibliát.

Anglia és Normandia térképe