Már jócskán a délutánban jártak, amikor a skótok másodszor is támadásba lendültek, ám az előzővel ellentétben ezt a rohamot nem a menekülő íjászok vonták az angolokra. Az íjászok most készen várták a támadást, és a nyilak valóban olyan sűrűn repkedtek, akár a seregélyek. A skótok balján harcolók, akik korábban kis híján áttörték az angol vonalat, most kétszer annyi íjásszal néztek farkasszemet, és a magabiztosan indult roham fokozatosan araszolássá lassult, majd teljesen megfeneklett, miután a fegyveresek lekuporodtak a pajzsaik mögött. A skót jobb oldalt korábban teljesen felőrölték, míg a király középső sheltronja végképp megrekedt, mintegy ötven lépésnyire a kőfaltól, amely mögül az íjászok tömege szakadatlan nyílzáport bocsátott rá. A skótok nem vonulhattak vissza, és nem haladhattak tovább, ezért egy ideig csak hulltak a pajzsokra és az óvatlanul felfedett testrészekre a hosszú szárú nyílvesszők, azután Lord Robert Stewart emberei kihátráltak az íjászok lőtávolából, majd a király sheltronja következett, és ily módon újabb szünet állt be az ütközetben. A dobok elhallgattak, többé egyik oldal sem üvöltözött válogatott szidalmakat a véres csatatér felett. A még életben lévő skót nagyurak a király zászlaja alá gyűltek, és York érseke az ellenséges tanács láttán szintén összehívta a maga embereit. Az angol urak komor hangulatban gyülekeztek. Az ellenség, érveltek, sosem fogja feltárni magát annak, amit az érsek csak a nyilak harmadik keresztvizének nevezett. – A nyavalyások elsomfordálnak észak felé – jósolta az érsek –, hogy az Isten verje meg a gyáva fajtájukat.
– Akkor majd követjük őket – vetette közbe Lord Percy.
– Fürgébben mozognak nálunk – csóválta a fejét az érsek. Levette a sisakját, és annak bőrbélése körben lenyomatot hagyott dús hajzatán.
– Lekaszaboljuk a gyalogságukat – szólt közbe egy másik úr vérszomjasan.
– Pokolba a gyalogosokkal! – csattant fel az érsek, aki egyre türelmetlenebb lett. Alig várta, hogy foglyul ejthesse a skót nagyurakat, akik a legfürgébb és legdrágább hátasokat ülték meg, hiszen a váltságdíjuk egy csapásra gazdaggá tehette őt, de még inkább fájt a foga az olyan skót nemesekre, mint Menteith earlje, aki hűséget esküdött Angliai Edwardnak, így a jelenléte az ellenség soraiban felért a hitszegéssel. Őket nem a váltságdíjért vetik fogságba, hanem azért, hogy a kivégzésük okulásként szolgáljon mindazok számára, akik meg akarnák szegni az esküjüket, ám ha az érsek aznap győzelmet arat, elvezetheti seregét Skócia földjére, és magának követelheti az árulók birtokait. Mindent szabadon elvehet – a fát az erdőségekből, a lepedőt az ágyakról, sőt magukat az ágyakat, a palákat a tetőkről, az edényeket, a serpenyőket, a jószágokat, még a legutolsó gyékényt is. – Nem fognak még egyszer támadni – csóválta fejét az érsek.
– Akkor okosnak kell lennünk – vetette közbe Lord Outhwaite jó kedélyűen.
A többi úr gyanakodva fordult Outhwaite felé. Az okosságot egyikük sem értékelte, hiszen azzal nem ejthettek vaddisznót, nem ölhettek szarvasbikát, nem tölthették kedvüket az asszonyokon és nem ejthettek foglyokat. Az egyházfik lehettek okosak, kétségkívül épp elég okos sült bolond akadt Oxfordban, s még az asszonyok is lehettek okosak, ameddig nem kérkedtek vele, de mire való egy csatatéren az okosság?
– Okosnak? – kérdezte Lord Neville sokatmondó hangsúllyal.
– Félnek az íjászainktól – magyarázta Lord Outhwaite –, de ha azt látják, hogy az íjászainknak alig maradt nyila, a félelmük elpárolog, és talán újra ránk támadnak.
– Csakugyan, csakugyan... – kezdte az érsek, azután elhallgatott. Nem volt olyan okos, mint Lord Outhwaite, de annyira igen, hogy leplezze, mennyire nem az. – De hogyan győzzük meg őket? – tette fel a kérdést.
Lord Outhwaite megtette az érseknek azt a szívességet, hogy elmagyarázta, amit gyanúja szerint az érsek is kezdett átlátni. – Úgy gondolom, méltóságod is egyetért azzal, ha íjászaink a csatamezőn kezdenének kutatni az elhullt nyílvesszők után, abból az ellenség is levonhatná a megfelelő következtetéseket.
– Vagyis ebben az esetben – tette hozzá az érsek a kevésbé fogékony észjárású nagyurak kedvéért –, a nekünk megfelelő következtetéseket.
– Ó, ez nagyon jó – nevetett fel kényszeredetten az egyik lord.
– Talán még jobb lenne, méltóságos uram – vetette közbe Lord Outhwaite túlzott szerénységgel –, ha a lovakat is előhoznánk. Az ellenség talán feltételezné, hogy menekülni szándékozunk.
Az érsek egy pillanatig sem habozott. – Előhozni az összes lovat! – rendelkezett.
– De... – ráncolta a homlokát az egyik nagyúr.
– Az íjászok kutassanak elhullt nyílvesszők után, a fegyvernökök és apródok hozzák elő a fegyveresek lovait – emelte fel a hangját az érsek, aki azonnal átlátta, mit forgat Lord Outhwaite a fejében, és lázas sietséggel igyekezett azt megvalósítani, mielőtt még az ellenség visszavonul észak felé.
Lord Outhwaite maga adta ki a parancsot az íjászoknak, és néhány percen belül máris tucatnyian sorjáztak ki a két sereget elválasztó térre, hogy elhasznált nyílvesszőket gyűjtsenek. Az íjászok közül sokan morgolódtak, amiért ezzel a sületlenséggel újfent kitették magukat a skót fegyveresek támadásainak, akik nem is haboztak újfent gúnyt űzni belőlük. Egyikük, aki minden társánál messzebbre merészkedett, egy számszeríjból nyilat kapott a mellkasába, és elképedt arckifejezéssel rogyott térdre, majd felköhögte vérét összezárt tenyerébe. Ekkor zokogni kezdett, és ettől csak még kevésbé kapott levegőt, azután egy második férfit, aki társa segítségére sietett, ugyanaz a számszeríj találta meg a combján. A skótok üvöltve űztek gúnyt a sebesültekből, azután meghunyászkodtak, amint tucatnyi angol íjász fordult az egyetlen számszeríjas felé. – Tartalékoljátok a nyilat! Tartalékoljátok a nyilat! – kiáltozta Lord Outhwaite a lova nyergéből. Közelebb ügetett az íjászokhoz. – Tartalékoljátok a nyilat, az isten szerelmére! Már alig maradt! – Elég hangosan beszélt ahhoz, hogy az ellenség is hallhassa szavait, azután egy csapatnyi skót, aki belefáradt már a szüntelen rejtőzködésbe, hirtelen előrerontott, és láthatóan el akarta vágni Lord Outhwaite menekülésének útját, mire valamennyi angol visszamenekült a saját vonala felé. Lord Outhwaite hátravágta sarkantyúját, és könnyedén kikerülte a feldühödött skótokat, akik megelégedtek annyival, hogy lemészárolták a két sebesültet. A többiek, látván az angolok futását, gúnyosan nevettek. Lord Outhwaite visszafordult a két halott íjász felé. – Vissza kellett volna hoznunk őket – korholta magát.
Senki sem válaszolt. Az íjászok némelyike szemrehányóan meredt a fegyveresekre, akik a lovaikkal segíthették volna őket a menekülésben, ám ekkor Lord Outhwaite ráförmedt az íjászok csoportjára, hogy húzódjanak a fegyveresek mögé. – Sorakozzatok fel, de ne mindenki. El akarjuk hitetni velük, hogy kifogytunk a nyilakból, ha pedig nem lenne nyilatok, akkor aligha állnátok csatarendben, nem igaz? Tartsátok meg a lovakat, ahol vannak! – Utóbbi parancs a fegyvernököknek, apródoknak és szolgáknak szólt, akik előhozták a csatalovakat. A fegyveresek még nem szálltak nyeregbe, a lovakat így egyszerűen megtartották kötőféken és a csatarend mögött, azon a helyen, ahol az íjászok fele is gyülekezett. A lovak láttán az ellenségnek arra a következtetésre kellett jutnia, hogy nyilak híján az angolok a menekülést fontolgatják.
Az egyszerű csapda készen állt arra, hogy lépre csalja az ellenséget.
Néma csend borult a harcmezőre, leszámítva a sebesültek nyögését, a varjak rikoltozását és az asszonyok jajveszékelését. A szerzetesek újrakezdték a kántálást, ugyanakkor megmaradtak az angolok balján, és Thomas, aki a jobb szárnyban harcolt, alig hallotta a hangjukat. A városban megkondult egy harang. – Attól félek, túlontúl okosak akarunk lenni – jegyezte meg Lord Outhwaite. Őlordsága nem olyasféle ember volt, aki sokáig megállta szó nélkül a várakozást, s minthogy a jobb oldali hadtestben nem akadt más, aki kedvelte a társalgást, Thomast választotta. Felsóhajtott. – Nem mindig válik be, ha okos az ember.
– Bretagne-ban bevált, nagyuram.
– Bretagne-ban is harcolt, nemcsak Picardiában? – kérdezte Lord Outhwaite, aki még most is nyeregben ült, és onnét tekingetett a fegyveresek feje felett a skótok felé.
– Egy nagyon okos ember szolgálatában, nagyuram.
– És ki volt az? – színlelt érdeklődést Lord Outhwaite, aki igazság szerint már kezdte megbánni, hogy egyáltalán belefogott ebbe a beszélgetésbe.
– Will Skeat, nagyuram, helyesebben szólva, immár Sir William. A király a csatamezőn ütötte lovaggá.
– Will Skeat? – élénkült fel Lord Outhwaite. – Will alatt szolgált? Isten szent nevére, valóban? Drága William. Hány éve nem hallottam már a nevét. Mi van vele?
– Nincs túl jól, nagyuram – felelte Thomas, azután elmesélte, hogy Will Skeat, a közember, aki íjászok és fegyveresek parancsnokává küzdötte fel magát, s akinek nevét minden francia rettegte, súlyosan megsebesült a picardiai csatában. – Caenbe vitték, nagyuram.
Lord Outhwaite a homlokát ráncolta. – Egyenesen a franciák karmaiba?
– Egy francia vitte magával, nagyuram – magyarázta Thomas –, méghozzá egy jó barát. Ismer a városban egy orvost, aki csodákra képes. – Az ütközet végére, amikor a katonák végre belegondolhattak abba, hogyan élhettek túl ennyi borzalmat, Skeat koponyáját már meglékelték, és amikor Thomas találkozott vele, Skeatet már vaknak és erőtlennek találta.
– Nem látom be, miért lennének a franciáknak különb seborvosaik – méltatlankodott Lord Outhwaite. – Igaz, atyám is mindig így tartotta, márpedig neki épp elég gondja volt a nedveivel.
– Ez az orvos zsidó, nagyuram.
– Meg a vállával is. Egy zsidó! Azt mondja, egy zsidó? – kérdezte Lord Outhwaite riadtan. – Nem mintha bajom lenne a Zsidókkal – ment tovább, noha meggyőződés nélkül –, de tucatnyi indokot is találhatnék arra, miért ne bíznám soha az egészségem egy zsidó seborvosra.
– Úgy véli, nagyuram?
– Drága barátom, hogyan is vethetnék latba a szentek befolyását? Vagy az ereklyék csodatévő erejét? A szenteltvíz hatalmát? Számukra még az imádság is kész rejtély. Édesanyám, Isten nyugosztalja, erős fájdalmat érzett a térdében. Mindig azt gondoltam, túl sokat imádkozik, de az orvosa azt rendelte, hogy bugyolálja a lábát olyan gyolcsokba, amelyeket előzőleg Szent Cuthbert sírjára terítettek, és naponta háromszor mondjon imát Nazianzoszi Szent Gergelyhez, és ez bevált! Bevált! Viszont egyetlen zsidó sem rendelhetne ilyen kúrát, nem igaz? És ha meg is tenné, istenkáromlást követne el, ezért óhatatlanul kudarcot vallana. Azt kell mondanom, szerintem helytelen dolog volt szerencséden Willt egy zsidóra bízni. Ennél jobbat érdemelne, sokkalta jobbat. – Feddőleg megcsóválta a fejét. – Will egy időben atyámat szolgálta, de ahhoz túlságosan is agyafúrt volt, hogy egész életét a skót határ védelmének szentelje. Ahhoz túlságosan sovány itt a zsákmány. Ő mindig is a saját útját járta, úgy bizony. Szegény Will.
– Az a zsidó orvos – tartott ki az álláspontja mellett Thomas – engem is kigyógyított.
– Nincs más, csak az ima – közölte Lord Outhwaite olyan hangnemben, mintha arra utalna, hogy az ima, noha szükséges, szinte bizonyosan hatástalannak bizonyul. Ezután őlordsága hirtelen felélénkült. – Á! Azt hiszem, a barátaink végre mozgolódni kezdenek! – A skót dobok újra felmorajlottak, és az ellenséges arcvonal mentén a fegyveresek mindenütt felvették pajzsaikat, lecsapták sisakrostélyukat vagy meglendítették kardjukat. Valamennyien láthatták, ahogy az angolok előhozták lovaikat, nyilván a közelgő visszavonulás előkészületeként, s hogy az ellenséges arcvonalból hiányzott az íjászok jó fele, ami csakis azt jelenthette, hogy veszedelmesen leapadtak a nyílkészletek, a skótok mégis gyalogosan indultak előre, annak a tudatában, hogy maréknyi íjász is komoly fenyegetést jelenthet a lovak számára, így a lovasroham könnyen teljes káoszba fulladhat. A fegyveresek üvöltve törtek előre, legalább annyira önmaguk biztatására, mint azért, hogy félelmet plántáljanak az angolok szívébe, és egyre magabiztosabbak lettek, amint elérték a helyet, ahol az előző roham áldozatait hátrahagyták, mégsem reppent feléjük egyetlen nyíl sem.
– Még nem, fiúk, még nem. – vette át Lord Outhwaite a jobb szárny íjászainak parancsnokságát. A hadtestnek ezt a részét Percy és Neville urak vezették, de mindketten készséggel átengedték az íjászok feletti uralmat, miközben ők a fegyveresek soraiban várták a rohamot. Lord Outhwaite szüntelenül az angol bal szárny felé tekingetett, ahol saját emberei harcoltak, s mindannyiszor megelégedéssel látta, hogy a természetes katlan éppúgy megoltalmazza őket, ahogyan a kőfal pajzsként védi a középső hadtestet. Itt, a Durhamhez legközelebb eső oldalon támadtak legnagyobb erővel a skótok, és az angolok itt voltak a leggyengébbek. – Hadd jöjjenek közelebb – figyelmeztette az íjászokat. – Egyszer s mindenkorra végezni kell velük. – Ujjaival dobolni kezdett a nyeregkápagombon, és tartotta az ütemet megmaradt skót dobokkal, amíg a támadók első sora százlépésnyi távolságra nem került. – Legelső sor – kiáltott fel, amint úgy ítélte meg, hogy épp elég közel engedték az ellenséget –, vagyis akik az alakzat legelején állnak! Most már lőhettek!
Az íjászok mintegy fele élesen elvált a sereg arcvonalától, és most felhúzta íját, lapos szögben az égbolt felé irányította fegyverét, majd eleresztette a nyilát. A skótok a közelgő nyilak láttán rohanni kezdtek, hogy minél gyorsabban áthidalják a távolságot, és reményeik szerint csak maroknyi nyílvesszőt kapjanak.
– Valamennyi íjász! – kiáltotta el magát Lord Outhwaite, aki attól félt, hogy máris túl sokáig várt. Az íjászok, akik eddig megbújtak a fegyveresek mögött, elkezdtek lőni az előttük állók feje felett. A skótok mostanra közel kerültek, elég közel ahhoz, hogy még a leggyatrább íjász se téveszthesse el őket; olyan közel, hogy a nyilak ezúttal is tisztán keresztülhatoltak a vérteken és a testeken, hogy sebesültekkel és holtakkal szórják teli a csatamezőt. Thomas hallotta a tompa puffanásokat, ahogyan a nyilak becsapódtak. Akadt, amelyik páncélt talált, mások pajzsokba fúródtak, de valamennyi olyan hangot hallatott, mint amikor a tel közeledtével a taglók belehasítanak a vágóállatok inas nyakába. Megcélzott egy tagbaszakadt férfit, aki nem engedte le sisakrostélyát, és nyilával átlőtte a torkát, majd egyenesen belelőtt a férfi indulattól eltorzult arcába. Azután egy nyíl teljes hosszában végighasadt, és Thomas kapkodva tisztogatta meg az ideget a tollas maradványoktól, mielőtt új nyilat rántott elő, s azt beletemette egy törzsi harcos elvadult, szakállal elborított arcába. Egy skót lovas újabb rohamra biztatta embereit, azután lebukott a nyeregből, amint három nyílvessző is eltalálta, Thomas pedig eleresztett egy újabb nyilat, amely egyenesen beleállt a férfi mellvértjébe, hogy az acélhegy átfurakodjon vérten, bőrön, csonton és húson. A következő nyila egy pajzsba vágódott. A skótok megtorpantak, kétségbeesetten próbáltak védekezni az égből záporozó halál ellen. – Csak lassan, fiúk! – kiáltotta egy íjász a bajtársainak, attól való félelmében, hogy társai kapkodva lőnek, és nem használják ki az íj teljes erejét.
– Lőjetek! – biztatta őket Lord Outhwaite, aki ujjaival tovább dobolt a nyeregkápán, noha a skót dobosok már rég elhallgattak. – Remek munka! Remek munka!
– Lovakat! – rendelkezett Lord Percy. Látta, hogy a skótok a végső kétségbeesés szélén állnak, amiért az angolok korántsem fogytak ki a nyilakból. – Lovakat! – kiáltotta újra, fegyveresei pedig sietve hátráltak, hogy mielőbb nyeregbe szállhassanak. Apródok és fegyvernökök tartották meg a súlyos lándzsákat, amíg a páncélos férfiak betuszkolták lábukat a kengyelbe, kaján vigyorral felmérték a küszködő ellenséget, majd lecsapták sisakjuk rostélyát.
– Lőjetek! Lőjetek! – kiáltozta Lord Outhwaite. – Ez az, fiúk! – A nyilak nem ismertek könyörültet. A sebesült skótok Istenhez fohászkodtak, az anyjukat hívták, a tollas nyilak mégis tovább osztották a halált. Egyikük, aki Stewart oroszlánját viselte, fuldokolva köpködte a vért. Térdre rogyott, mégis sikerült újra felállnia és tennie egy lépést, azután újra elvágódott, úgy küszködött tovább előre, miközben a vér feltolult a torkán. Azután egy nyílvessző átfurakodott a szemgödrén és az agyvelején, hogy csak a koponya hátsó falánál állapodjon meg. A férfi úgy vágódott hátra, mint akibe a villám csapott.
Azután a hatalmas csatalovak belevetették magukat a küzdelembe.
– Angliáért, Edwardért és Szent Györgyért! – kiáltotta Lord Percy, és egy trombita érces hangon zendült fel, amint a csatalovak kitörtek, és minden további nélkül félresöpörték az íjászokat.
A föld is megrázkódott. Csak alig néhány lovas indult rohamra, ám a váratlan támadás így is pörölycsapásként zúzta szét az ellenséget, és a skótok rémülten menekültek. Miután a lándzsák rendre bennragadtak áldozataik testébe, a lovagok kardot rántottak, és kaszabolni kezdték a halálra vált, meghunyászkodó fegyvereseket, akik a mögöttük érkezők miatt el sem szaladhattak. Egyre több lovas szökkent a nyergekbe, s akik nem bírták kivárni a hátasokat, gyalogosan rontottak előre, hogy kivegyék részüket a vérengzésből. Az íjászok csatlakoztak hozzájuk, kardot vagy szekercét rántottak. A dobok végre elnémultak, és megkezdődött az öldöklés.
Thomas korábban is látott már ilyet. Látta, miként változott meg a csata kimenetele egyetlen szemhunyásnyi idő alatt. A skótok egész álló nap támadtak, kis híján áttörték az angol vonalat, féktelenül tomboltak, és győzelemre álltak, most mégis alulmaradtak, és épp a skótok bal szárnya tört meg, amely korábban csaknem kiharcolta a királynak a diadalt. Az angol csatalovak beékelődtek a soraikba, hogy véres csapásokat vágjanak maguknak; a lovasok kardokat, bárdokat, furkósokat és csillagbuzogányokat lengettek a pánikba esett skótok feje felett. Az angol íjászok is kivették a részüket a mészárlásból, és úgy döntötték le a lassúbb skótokat, ahogyan a vérebek falkája a szarvasbikát. – Foglyokat! – rivallt Lord Percy az embereire. – Foglyokat akarok! – Egy skót a lova felé lendítette szekercéjét, de eltévesztette a célt, így védtelenül kínálkozott fel őlordsága pengéjének, majd egy íjász késével bevégezte a véres munkát, azután felhasította a férfi párnázott ujjasát, hátha talál néhány érmét. Két durhami ács bárdjával rontott egy csapdába esett fegyveresre, és bezúzta a férfi koponyáját. Egy íjász hátratántorodott, zihálva kapott levegő után, és felhasított gyomrát markolászta, miközben egy skót dühödten követte, és összefüggéstelen szavakat üvöltözött míg meg nem botlott egy íjban, és a haldokló íjász társai le nem terítették. Az angol lovak nyeregtakarói vérben áztak, amint lovasaik pengéikkel hasítottak utat maguknak a skótok tömegében. A fegyveresek akadálytalanul átjutottak, azután visszafordultak, hogy találkozzanak az angol támadók újabb hullámával, amely már felhajtott sisakrostéllyal harcolt, miután a páni rémületben menekülő ellenség már nem fejtett ki számottevő ellenállást.
A skótok középső és jobb szélső hadteste ugyanakkor serieden maradt.
A jobb szárny most is beszorult az alacsonyabban húzódó teknőbe, ám a peremről nyilazó íjászok helyett ezúttal a fegyveresekkel nézett szembe, akik elég ostobák voltak ahhoz, hogy leereszkedjenek a mélyedésbe, és ott küzdjenek meg a skótokkal. A páncélos férfiak a skótok tetemei felett csaptak össze, és nehézkesen botladoztak súlyos vértjeikben, amint karjukat és szekercéiket lengették a pajzsok és a koponyák ellenében. A férfiak hörögve gyilkoltak. Vicsorogtak, támadtak és odavesztek a sáros ölyvharasztban, áldozatuk mégis hiábavalónak bizonyult, hiszen bármelyik oldal is kerekedett felül, csak annyit tehetett, hogy feljebb szorította ellenfeleit a katlan meredek oldalán, mire a vesztésre állók szert tettek a magaslat előnyeire, visszaszorították a támadókat, és egyre újabb halottak gyarapították a kaptató lábainál összegyűlt tetemhegyet; így a küzdelem oda-vissza tartott, s minden kilengésnél zokogó és haldokló férfiak maradtak hátra, hogy panaszos hangon szólítsák Krisztust és átkozzák az ellenséget, miközben elvéreznek.
Koldus is itt harcolt; a hegyomlásra emlékeztető férfi Moray earljének teteme felett állt, gúnyt űzött a skótokból, és kihívta őket maga ellen; fél tucattal már végzett is, mielőtt a felföldi harcosok egy csapata dühödten rárontott, ő pedig teli torokból üvöltve lendítette meg hatalmas, tüskés buzogányát, és Madárijesztőt, aki fentről figyelte, leginkább hatalmas, bozontos medvére emlékeztette, akit a szelindekek hiába igyekeznének széttépni. Sir William Douglas, aki túlságosan is elővigyázatos volt ahhoz, hogy másodszor is csapdába essék a mélyedésben, szintén a küzdelmet figyelte a földteknő túlsó pereméről, és elképesztőnek találta, hogy a fegyveresek önként menetelnek előre a vágóhídra. Jól tudta, hogy az ütközet sorsa nem ebben a halálkatlanban fog eldőlni, ezért idővel visszafordult a sereg középső sheltronja felé, ahol a katasztrofális veszteségek ellenére a királynak még mindig maradt esélye arra, hogy kiharcolja magának a nagy diadalt.
Hiszen a király emberei még a kőfalon is túljutottak. Sok helyütt ledöntötték a köveket, másutt a fal magától omlott le a támadók nyomására, s bár a szétszóródott sziklatömbök még mindig komoly akadályt jelentettek a súlyos pajzsokat hordozó és nehéz sodronyvértekbe öltözött katonák számára, azok megállíthatatlanul törtek előre, hogy hátraszorítsák az angolokat középen. A skótok bemasíroztak a nyílzáporba, átvészelték a rohamot, még csapdába is ejtettek egy csapatnyi íjászt, akiket külön élvezettel mészároltak le, és most kaszabolva-döfködve törtek utat maguknak az érsek harci lobogója felé. A király, akinek sisakjára időközben ráalvadt az arcáról lecsorgó vér, a sheltron élvonalában küzdött. A király káplánja ura mellett maradt, tüskés buzogányát forgatta, és unokaöccsével együtt Sir William is csatlakozott a támadókhoz. Sir William hirtelenjében még azt is szégyellte, hogy a visszavonulást fontolgatta. Most érkezett el a skótok ideje! Így kell harcolni, szenvedéllyel és ádáz indulattal. Az angol középső hadtest egyre hátrébb szorult, már a sorokat is alig tudta megtartani. Sir William látta, hogy az ellenség a csatasor közelébe hozta előre a lovakat, amiből arra következtetett, hogy az angolok már a menekülésre készülnek, ezért megkétszerezte erőfeszítéseit. – Öljétek őket! – bömbölte. Ha a skótok át tudnak törni a vonalon, az angolok körében eluralkodik a káosz, ha pedig a fegyveresek nem jutnak el a lovaikhoz, könnyűszerrel lemészárolhatják valamennyit, akár a vágóállatokat.
– Öljetek! Öljetek! – kiáltozott a király, miközben jól láthatóvá tette magát lova nyergében.
– Foglyokat! – kiáltott Menteith earlje, aki a csata hevében is Megőrizte józan ítélőképességét.
– Ejtsetek foglyokat!
– Törjetek át! Már nem bírják soká! – üvöltött Sir William. Előrelökte pajzsát, hogy felfogjon egy erőteljes kardcsapást majd előredöfött a perem alatt, és érezte, ahogyan a penge átjár egy láncvértet. Elfordította és egy lendületes mozdulattal kiszabadította kardját, mielőtt az bent ragadt volna áldozatában. Pajzsával tolakodott előre, s bár nem láthatott át annak pereme felett, érezte az angolok ellenállásának hanyatlását. Leengedte a hatalmas pajzsot, hogy az alatt ne döfhessenek felé, majd újra előrelendült, és még hátrébb vetette ellenségeit. Közben belebotlott az általa megölt fegyveresbe, és kevés híján elveszítette az egyensúlyát, de még idejében letette pajzsát a földre, megtámaszkodott rajta, majd lecsapott a kardjával egy szakállas arcra. A penge lepattant a férfi arccsontjáról, de még előtte belehasított a szemébe, és az angol eltátott szájjal dőlt hátra, hogy feladja a küzdelmet. Sir William lebukott, hogy elkerüljön egy bárdcsapást, pajzsával felfogott egy újabb kardot, és vadul döfködött a reá támadó két fegyveres felé. Robbie megállás nélkül szitkozódott, miközben leölte a szekercés férfit, majd ugyanazzal a lendülettel belerúgott egy földön fetrengő fegyveres arcába. Sir William ekkor alulról döfött előre, és érezte, hogy az acél egy sodronyvért felszakított széleit karcolja, ezért fürgén megcsavarta a pengét, hogy az ne szorulhasson az ellenségbe, amikor pedig visszarántotta, a sebesült fegyveres felszakadt vértje mögül minden irányban szétfröcskölt a vér. A férfi zihálva és rángatózva bukott fel, azután jobbról újabb angol védők vetették magukat a harcba, és kétségbeesetten küzdöttek a skót roham ellen, amely azzal fenyegetett, hogy keresztülhatol az érsek vonalain. – Douglas! – bömbölte Sir William. – Douglas! – hívta embereit, hogy jöjjenek és harcoljanak az oldalán, hogy vele együtt döfködjék, kaszabolják és öljék a hitvány ellenséget. Ő és unokaöccse véres csapást vágtak maguknak, mélyen az érsek vonalaiba, és már csak egy utolsó erőfeszítés kellett ahhoz, hogy áttörjék az angol középső hadtestet, azután megkezdődhetett az igazi öldöklés. Sir William lebukott, amint egy újabb szekerce lendült felé. Robbie megölte a fegyverest, kardjával beledöfött a szekercés torkába, ám rögvest ezután hárítania kellett egy lándzsadöfést, s amint így tett, hátratántorodott, és ráesett nagybátyjára. Sir William felsegítette unokaöccsét, majd pajzsával belecsapott egyik ellensége arcába. Hol a pokolban lehetnek már az emberei? – Douglas! – üvöltötte el magát. – Douglas!
Azután egy kard vagy lándzsa beleakadt a lábába, ő pedig súlyosan elvágódott, és ösztönösen maga fölé borította a hatalmas pajzsot. Zajos lábdobogás hallatszott körülötte, ő pedig azért imádkozott, hogy a saját fegyveresei legyenek azok, akik végre leküzdötték az angolok ellenállásának maradékát is, ám az ellenség várt sikolyai helyett csak kitartó kopogást hallott, méghozzá a saját sisakján. – Sir William? – szólt hozzá egy lágy hang.
A sikoltozás végül megkezdődött, így Sir William alig hallott valamit, de a sisakján kitartóan kopogtató ujjak végül meggyőzték arról, hogy most már biztonságban leengedheti a pajzsát. Beletelt egy hosszú pillanatba, amíg megértette, hogy esés közben a sisak félrefordult a fején, és neki át kell fordítania, ha látni akar valamit. – Isten szemfogára! – nyögött fel, amint a világ megjelent előtte.
– Kedves Sir William – szólt a dallamos hang –, felteszem, megadja magát. Természetesen igen. És ön is, ifjú Robert. Nahát, hogy megnőtt, fiatalember! Mikor legutóbb láttam, még csak ereden tacskó volt.
– Ó, Isten szemfogára!- ismételte Sir William, amint felnézett Lord Outhwaite-re.
– Segíthetek? – érdeklődött Lord Outhwaite előzékenyen, miközben mélyen előrehajolt a nyeregben.
– Azután meg is vitathatjuk a váltságdíj kérdését.
– Jesszusom! – mordult fel Sir William. – A pokolba is! – Most kezdte megérteni, hogy a lábdobogás az angol fegyveresektől származott, a sikolyok pedig az életükért küzdő skótok torkából törtek fel.
Az angolok középső hadteste végül csak kitartott, és a skótok számára az ütközet teljes kudarcnak bizonyult.

* * *

Megint csak az íjászok miatt. A skótok egész nap veszteségeket szenvedtek, s bár a túlerejüket így is megőrizték, a nyilakra nem találtak ellenszert, amikor pedig a skót sereg középső része ledöntötte a falat, és áthágott a maradványain, a bal szárnya menekülőre fogta a dolgot, s ezzel feltárta az angol íjászok előtt a királyi sheltron oldalát.
Az íjászok alig néhány perc alatt ráébredtek a nem várt előnyre. Korábban ők is csatlakoztak a szétszóródott skót bal szárny üldözőihez, így nem tudhatták, milyen közel került a skót közép a győzelemhez, amíg Lord Neville embereinek egyike fel nem ismerte a veszélyt. – Íjászok! – üvöltött fel olyan hangosan, hogy még Durhamben is tisztán hallhatták. – Íjászok! – Az angolok azonnal felhagytak a fosztogatással, és nyilat rántottak elő táskájukból.
Az ördög hárfája ismét felzendült, minden pendítésénél újabb nyilak csapódtak az előretörő skótok oldalába. Dávid sheltronja hátraszorította az angolok középső hadtestét a széles legelőre, így a sorai elvékonyodtak és összezárultak az érsek zászlaja körül, ám ekkor beléjük martak az első nyílvesszők, a nyilak után pedig fegyveresek érkeztek az angol jobb szárnyból, Lord Percy és Lord Neville emberei, akik közül sokan már a hatalmas csatalovakon ültek, amelyeket arra képeztek ki, hogy vasalt patáikkal tapossák és rugdossák az ellenséget. Az íjászok újfent elhajították íjaikat, hogy szekercéikkel és kardjaikkal kövessék a fegyvereseket, s ezúttal velük tartottak az asszonyok is, akik kivont késeiket rázták az ellenség felé.
A skót király levágott egy angolt, még látta ellenségét elvágódni, azután meghallotta zászlóvivőjének rémült üvöltését, és amikor felé fordult, a hatalmas lobogó belebukott a kavargó tömegbe. Egy angol fegyveres elmetszette a zászlóvivő lovának inait, a szerencséden jószág panaszos nyihogással vágódott el, azután már fegyveresek és íjászok falkái vetették magukat a férfira és hátasára, megragadták a zászlót és elvonszolták hordozóját szörnyű vége felé, ám ekkor a királyi káplán megragadta a király lovának gyeplőjét, és kirángatta David Bruce-t a halálos forgatagból. A skótok közül többen királyuk mellett termettek, hogy biztonságba kísérjék őt, míg mögöttük az angolok messzire előrehajoltak a nyergekben, kardjukkal vagdalkoztak, és megállás nélkül szitkozódtak. A király vissza akart fordulni, hogy újra belevesse magát a küzdelembe, de a káplán visszatartotta. – Induljon, felség! Vágtasson! – rivallt rá. Halálra rémült katonák ütköztek neki a király lovának, amely egy halott felföldi skóton taposott, majd belebotlott egy másik tetembe. Az angolok immár a skótok hátába kerültek, s miután felismerte a veszélyt, a király hátracsapta a sarkantyúját. Egy ellenséges lovag feléje lendítette a kardját, de a király hárította a csapást, és továbbvágtázott. Serege mostanra elszigetelten küzdő, kétségbeesett fegyveresek csoportjaira bomlott. Menteith earlje megpróbált felhágni a lovára, de egy íjász megragadta lábát, és lerántotta őlordságát a földre, azután ráült a testére, és a torkának szegezte a kését. Az earl reményvesztett üvöltéssel adta meg magát. Fife earlje már korábban fogságba esett, Strathearn earlje meghalt, Wigtown earljére két angol lovag támadt, kiknek kardjai úgy pengtek a lemezvértjén, akár a kovács pörölye az üllőn. Egy hatalmas skót harci dob felhasadt, és szétoszlott bőrrel bucskázott lefelé a domboldalon, egyre jobban nekilendült a meredek kaptatón, és tompán verődött neki a szikláknak, míg végül oldalt bukott és megállapodott.
A király harci zászlaja az angolok kezére került, akárcsak tucatnyi más skót nagyúr jelvénye. Az életben maradt skótok közül néhányan északnak vágtáztak. Lord Robert Stewart, aki korábban hajszál híján diadalt aratott, biztonságban, a gerinc keleti oldaláról nézte a királyt, aki a nyugati oldalon vágtázott, és behatolt a sűrű árnyak közé, minthogy a nap alig állt magasabban, mint azok a dombok, amelyek felé oly kétségbeesetten menekült. Dávid az asszonyára gondolt. Vajon csakugyan állapotos? Tudta, hogy Lord Robert felfogadott egy boszorkányt, aki megátkozta asszonya méhét, hogy a trónus róla egyenesen a Stewartokra szálljon. – Felség! Felség! – kiáltozott felé egyik embere, és a király visszatért az ábrándok világából, s azt látta, hogy az angol íjászok már ellepték a völgyet. Hogyan kerülhettek elébe? Megrántotta a gyeplőt, jobbra dőlt, hogy lova könnyebben fordulhasson, és beleremegett, amint egy nyílvessző az állat mellkasába fúródott. Egy másik embere is felbukott, és most előrekúszott a köves talajon, amely fényes foszlányokra tépte sodronyvértjét. Egy ló panaszosan felnyihogott, vércseppek szóródtak szerteszét a szürkületben, azután egy újabb nyílvessző csapódott a király hátán viselt pajzsba. A harmadik nyíl a csataló sörényét találta el, mire az állat lelassított, és ágaskodva kapkodott lélegzet után.
A király hátracsapta a sarkantyúját, ám a ló nem iramodott meg. Erre elfintorodott, és a grimasz nyomán felhasadt megkérgesedett arcsebe, majd a felnyitott rostélyon keresztül ömleni kezdett a vér szakadozott köpenyére. A ló újra megtántorodott. Előttük patak keresztezte az utat, amely felett kis kőhíd ívelt át, és a király elképesztőnek találta, hogy valaki kőművest fogadjon egy ilyen kis vízfolyás leküzdésére, azután a ló elülső lába megbicsaklott, a király pedig előrebukott a nyeregből, csodával határos módon elkerülte a haldokló állat csapkodó patáit, és jobbára sértetlenül kászálódott fel a földről, hogy rohanni kezdjen a híd felé, ahol három embere várta, egyikük egy gazdátlan paripával. Ám mielőtt még a király elérhette volna embereit, nyilak villantak fel és megtalálták a lovakat, amelyek megtántorodtak a becsapódás erejétől. A gazdátlan paripa fájdalmasan felnyihogott, kitépte magát a férfi szorításából, és vérző hassal elvágtázott kelet felé. Újabb állat rogyott össze; egy nyíl a farába, két másik a hasába, egy negyedik pedig mélyen a torkába temetkezett. – A híd alá! – kiáltotta a király. A boltozat alatt menedéket lelhetett, és elrejtőzhetett, amíg maga köré nem gyűjtötte vagy tucatnyi emberét, akikkel már megkísérelhette a kitörést. Nemsokára beköszönt a szürkület; ha kivárja a sötétséget, és egész éjjel gyalogol, virradatra már Skóciában lehet.
Így azután a négy skót, köztük maga a király, megbújt a kőhíd alatt, és még a lélegzetét is visszatartotta. A nyilak nem repkedtek tovább; a lovak mind odavesztek, és a király merte remélni, hogy az angol íjászok más prédát keresnek maguknak. – Itt várunk – suttogta. A magaslat felől elhaló sikolyokat hallott, a kaptatón vasalt paták dübörögtek, de egyik hang se közelített a kis kőhídhoz. David Bruce megborzongott, amint tudatosult előtte a katasztrófa mértéke. A serege semmivé foszlott, vérmes reményeivel együtt; a karácsonyt nem Londonban fogja ünnepelni, és Skócia védtelenül áll ellenségei előtt. Kikémlelt észak felé. Felföldi skótok egy csoportja gázolt át a vízen, majd hirtelen hat angol lovas bukkant fel és ugratott le lovával a partoldalon azután hatalmas kardok csaptak le, és vér örvénylett lefelé a vízfolyáson, indái körülfonták a király páncélos lábszárát, míg ő maga visszahúzódott az árnyak mélyére, amíg a fegyveresek el nem ügettek nyugat felé, hogy felkutassák a többi szökevényt. Paták kopogtak a kőhídon, és a négy skót nem szólt, még egymásra nézni sem mert, amíg a zajok el nem halkultak. Trombita harsant a gerincen, és zengte gyűlöletes zenéjét – a diadal és a gúny hangjait. A király lehunyta a szemét, mielőtt a könnyei kicsordulhattak volna.
– Seborvosra van szüksége, felség – jegyezte meg valaki, és a király kinyitotta a szemét, hogy egyik szolgáját lássa maga előtt.
– Ezen senki sem segíthet – csóválta a fejét a király, aki Skócia egészére gondolt.
– Az arca még begyógyulhat, felség. – A szolga arcán megnyugtatónak szánt mosoly jelent meg.
A király úgy meredt alattvalójára, mintha az valamely idegen nyelven szólna, azután zavarba ejtő és kínzó hirtelenséggel fájni kezdett sebesült arca. Egész nap nem érzett semmilyen fájdalmat, most azonban valósággal belehasított a gyötrelem, és a király érezte, hogy patakzani kezdenek szeméből a könnyek. Nem a fájdalomtól, hanem a szégyentől, és ekkor, amint hunyorogva megpróbálta elapasztani könnyeit, kiáltások harsantak, árnyak suhantak felettük, majd vízcsobogás hallatszott, amint a fegyveresek leugrottak a hídról. A támadók kardokkal és lándzsákkal harcoltak, úgy döfködtek be a híd alá, mintha csak egy vidrát akarnának kiugrasztani, és a király féktelen dühében rávetette magát a legelső fegyveresre, de miután indulatában a kardját is elfelejtette kivonni, páncélos öklével esett neki, és érezte, ahogyan a férfi fogai csikorogva kitörnek a csapás alatt, látta felserkenni a vért, és lenyomta támadója fejét a víz alá, de többre már nem maradt ideje, miután a többiek lefogták. Az alatta fekvő férfi, noha elvesztette elülső fogait, és kis híján belefúlt a patakba, teli torokból nevetni kezdett.
Mert sikerült elejtenie egy foglyot. És nemsokára gazdag ember lesz.
Foglyul ejtette a királyt.

MÁSODIK RÉSZ
Anglia és Normandia, 1346-47
A téli ostrom

Sötét volt a katedrálisban. Olyan sötét, hogy a pillérek és a falak harsány színe is belefakult a feketeségbe. Fény csak az oltárokon sorakozó gyertyákból és a szentélyrács mögül eredt, ahol lángok táncoltak a kórusban, és fekete csuhás szerzetesek kántáltak. Hangjuk sejtelmessé, fojtotta tette a sötétséget, amint panaszosan felemelkedett és visszasüllyedt, felkelt és lenyugodott, és a komor dallam bizonyosan könnyeket csalt volna Thomas szemébe, ha maradt volna még kiontani való könnye. „Libera me, Domine, de morte aeternam” intonáltak a szerzetesek, amint a gyertyák füstje felkígyózott a katedrális boltozata felé. Szabadíts meg, Uram, az örök haláltól; és a kórus kockakövein ott feküdt a koporsó, amelyben Hugh Collimore testvért kiterítették a tunikáján keresztezett karral, lehunyt szemmel, és – bár erről a perjel mit sem tudott – a nyelve alatt egy pogány érmével, amelyet az egyik szerzetes csempészett ide, attól való félelmében, hogy az ördög viszi el Collimore lelkét, ha az nem tudja megfizetni a révészt, aki átszállítja az eltávozottakat a túlvilág folyóján.
„Requiem aeternam dona eis, Domine” kántálták a testvérek, akik esdve kérték az Urat, hogy adjon Collimore testvérnek örök nyugodalmat, és a katedrális alatt elterülő városból, a sziklabérc oldalába kapaszkodó kis házakból felszüremlettek a zokogás elfojtott hangjai, hiszen olyan sok durhami férfi veszett oda a csatában – bár ez semmiség azokhoz a könnyekhez képest, amelyeket akkor ontanak majd, ha a katasztrófa híre elér Skóciába. A király fogságba esett, akárcsak Sir William Douglas, valamint Fife, Menteith és Wigtown earljei; odaveszett Moray earlje, miként Skócia hadseregének parancsnoka, a király marsallja és kamarása, akiket lemészároltak, csupaszra vetkőztettek és gúny céltáblájává tettek, s velük együtt veszett sok száz honfitársuk, akiknek vérrel szennyezett, fakóra sápadt húsát immár rókák farkasok, kutyák és varjak marcangolták. A mocsokkal borított skót harci jelvényeket a durhami katedrális oltárára helyezték míg Dávid roppant seregének maradéka az éj leple alatt északnak menekült, sarkában a bosszúszomjas angolokkal, akik feldúlják és kifosztják majd a földjeiket, hogy visszahozzák, amit tőlük elraboltak, s még annál sokkalta többet. „Et lux perpetua luceat eis”, kántálták a szerzetesek, vagyis hogy az örök világosság fényeskedjen a halott barátnak, míg a dombgerincen számolatlanul hevertek a halottak a sötétben, amelynek mélyén fehér baglyok huhogtak.
– Bíznod kell bennem – sziszegte a perjel Thomas fülébe a katedrális hátsó felében. Kis gyertyák rebbentek a tucatnyi mellékoltáron, amelyeknél a papok – sokan a skótok által kifosztott falvak menekültjei – misét mondtak a holtak lelki üdvéért. A legtöbb vidéki pap botrányos latinsággal bírt, megunhatatlan mulatságára a katedrális saját klérusának és nagy gyönyörűségére a perjelnek, aki most Thomas mellett ült a keskeny kőperemen. – Feljebbvalód vagyok az Úrban, gyermekem – erősködött a perjel, ám Thomas néma maradt, mire a perjel kezdett feldühödni. – A király megparancsolta! A püspök úr levelében is ez áll! Mondd hát el, mi az, amit keresel?
– Vissza akarom kapni az asszonyomat – felelte Thomas, aki örült a katedrálisban honoló sötétségnek, minthogy a szeme kivörösödött a sírástól. Eleanor meghalt, Hobbe atya meghalt, Collimore testvér meghalt, mindnyájukat késsel ölték meg, és senki sem tudta, hogy kicsoda, habár az egyik szerzetes beszélt a sötét férfialakról, egy szolgáról, aki az idegen pappal érkezett, és Thomas visszaemlékezett a hírvivőre, akit aznap hajnalban látott, amikor Eleanor még élt, amikor még nem civódtak egymással, de most a lány halott, és az egész az ő hibája. Egyedül az övé. A bánat szétáradt és túlcsordult benne, ő pedig vigasztalanul kiáltotta világgá nyomorúságát.
– Csendesebben, fiam! – szisszent rá a perjel döbbenten.
– Szerettem őt!
– Vannak más asszonyok, százával is. – A perjel utálkozva keresztet vetett. – Miért küldött ide a király? Megparancsolom, hogy beszélj róla.
– Várandós volt – fordította fel Thomas könnyes tekintetét a katedrális boltozatára –, és én feleségül akartam venni. – Éppoly kihaltnak és sötétnek érezte a lelkét, mint a fölé boruló üres teret.
– Parancsolom, hogy mondd el! – förmedt rá a perjel. – Isten szent nevében megparancsolom!
– Ha a király tudatni akarja bárkivel is, mit keresek – felelt Thomas franciául, noha a perjel eddig az angolt használta –, hát majd tudatja azokkal, akik érdemesek rá.
A perjel dühösen fordult a szentélyrács felé. A francia, az arisztokraták nyelve, belé fojtotta a szót, és tűnődésre késztette. Ki is lehet ez az íjász valójában? Két fegyveres csörgő vértezetben végighaladt a kockaköveken, hogy köszönetet mondjon Szent Cuthbertnek életben maradásukért. Az angol sereg java része messze északon járt, és megpihent éjszakára, mielőtt tovább folytatta a legyőzött ellenség üldözését, ám a lovagok és a fegyveresek egy része megtért a városba, ahol az értékes foglyokat őrizték; némelyeket a várban, másokat a püspöki palotában. Talán a kincs, amelyet Hooktoni Thomas keres, már nem is olyan fontos, gondolta a perjel; végtére is foglyul ejtették a királyt Skócia nagyurainak többségével együtt, és a váltságdíjuk szárazra fogja apasztani a nyomorult északi ország teljes kincstárát; a perjel mégsem tudott szabadulni a thesaurus szó igézetéből. Egy igazi kincs, amikor az egyháznak szüntelenül pénzre van szüksége. Felegyenesedett. – Elfeledted – szólt hűvösen –, hogy kinek a vendégszeretetét élvezed.
– Nem feledtem el – mormolta Thomas. A szerzetesek vendégkörletében szállásolták el, vagy még inkább az istállóikban, ttiinthogy a melegebb helyiségekre a nálánál magasabb rangú embereknek volt szüksége. – Nem feledtem el – sóhajtott fel fáradtan.
A perjel most felnézett a boltozat rideg sötétjébe. – Talán – vetette fel – többet tudsz Collimore testvérünk meggyilkolásáról, mint amennyit hajlandó vagy elárulni? – Thomas nem válaszolt. A perjel szavai semmit sem jelentettek, és ezt maga a perjel is tudta, hiszen ő és Thomas egyaránt a harcmezőn tartózkodott, amikor a vén szerzetest megölték, Thomas pedig láthatóan teljes szívéből gyászolta Eleanort, ám a perjel dühében és csalódottságában nem gondolta végig, mit mond. A kincs kísértése erősebbnek bizonyult a józan értelemnél. – Durhamben maradsz – rendelkezett –, amíg engedélyt nem adok a távozásra. Parancsot adtam rá, hogy a lovadat őrizzék az istállóinkban. Megértetted?
– Megértettem – bólintott Thomas kimerülten, azután szótlanul figyelte a perjel távozását. Egyre több fegyveres lépett a katedrálisba, nehéz kardjuk csörögve csapódott az oszlopoknak és a síroknak. Az árnyékok között, az egyik mellékoltár mögül Madárijesztő, Koldus és Dickon figyelte Thomast. Az ütközet vége óta itt rejtőzködtek. Sir Geoffrey immár finoman kidolgozott sodronyvértet viselt, amelyet az egyik halott skótról rángatott le, és korábban sokat vívódott, hogy csatlakozzék-e az üldözőkhöz, de végül egy őrmesterét és fél tucat emberét küldte el azzal a paranccsal, hogy raboljanak össze mindent, amit csak tudnak, mihelyt megkezdődik Skócia kifosztása. Maga Sir Geoffrey inkább vállalta a kockázatot, és követte az íjászt, mondván, ha Thomas kincse érdekli a királyt, akkor bizonyosan kielégítené az ő igényeit is.
Thomas, aki mit sem sejtett Madárijesztő szándékairól, előregörnyedt, lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy már soha többé semmi nem lesz ugyanolyan. A háta és a karizmai kíméletlenül égtek az egész napi megerőltetéstől, jobb kezének ujjait a nyers húsig feldörzsölte az íj idege. Ha lehunyta a szemét, nem látott mást, csak a felé közeledő skótokat; az íj fekete fonalként húzódott végig az emlékképeken, és a lúdtollak fehérje fénylő csíkká mosódott össze a nyilak reptében, azután a képek hirtelen elhalványultak, és Eleanort látta, amint ott vonaglik az őt megkínzó kés alatt. Rábírták a beszédre, de hát mit mondhatott nekik? Hogy Thomas kétli a Grál létezését, hogy vonakodva indult a kutatására, hogy ő csupán az íjászokat szeretné vezetni, s hogy ezért adta asszonyát és egy jó barátját a halál kezére?
Egy kéz most az ő tarkóját is megérintette, Thomas pedig kis híján földre vetette magát rémületében, amiért valami sokkal rosszabbat várt, talán egy hideg pengét, ám ehelyett gyengéd hangot hallott, és annak gazdájában Lord Outhwaite-re ismert. – Jöjjön, fiatalember – rendelkezett őlordsága –, menjünk el valahová, ahol Madárijesztő nem hallgat ki bennünket. – Mindezt fennhangon és angolul mondta, azután lehalkította a hangját, és franciára váltott. – Már mindenütt kerestem. – Bátorítóan megérintette Thomas karját. – Hallottam a lányról, és nagyon sajnálom. Szemrevaló kis jószág volt.
– Az volt, nagyuram.
– Már a fellépése is nemesi származást jelzett – folytatta Lord Outhwaite –, így felteszem, a családja segíteni fog abban, hogy bosszút álljon?
– Az apja valóban nemesember, nagyuram, de Eleanor törvénytelen gyermek volt.
– Á! – Lord Outhwaite sántikálva megindult, és menet közben arra a lándzsára támaszkodott, amelyet egész nap magával hordozott. – Akkor az apja vélhetően nem fog segíteni, igaz? Lehet, hogy erre talán nem is lesz szükség. Ön elég tetterősnek tűnik egyedül is. – Őlordsága kivezette Thomast a hideg, tiszta éjszakába. A lomhán mozgó holdat ezüstrojtos felhők keretezték, míg a nyugati dombgerincen hatalmas tüzek lángoltak, hogy vörösen izzó füstpaplanba burkolják a látóhatárt. A tüzek megvilágították a csatateret a férfiak és az asszonyok számára, akik szabadon fosztogatták a halottakat, és átvágták a sebesült skótok torkát, hogy azokkal is a holtak számát szaporítsák, s akiket azután szintén kifoszthattak. – Túl öreg vagyok már az üldözéshez – sóhajtott fel Lord Outhwaite, majd elnézett a távoli tüzek felé. – Túl öreg és túl merev. A vadászat az ifjak mulatsága, márpedig azok meg sem állnak Edinburghig. Látta már az edinburghi várat?
– Nem, nagyuram – felelt tompán Thomas, akit vajmi keveset érdekelte Edinburgh vagy a nevezetes vár.
– Ó, pedig csodálatos! Csakugyan az! – lelkendezett Lord Outhwaite. – Sir William Douglas tőlünk rabolta. Hordókban csempészte be oda az embereit. Jókora hordókban. Agyafúrt egy gazember, igaz-e? És most az én foglyom. – Lord Outhwaite olyan várakozással tekintett fel a várra, mintha Sir William Douglas és a többi skót nemes bármelyik pillanatban felbukkanhatna a pártázaton. Két, döntött falikarra helyezett fáklya fénye világította meg a bejáratot, ahol tucatnyi fegyveres állt őrt. – Csakugyan gazember ez a mi Williamünk, igazi kis ördögfióka. Madárijesztő miért koslat az ön nyomában?
– Sejtelmem sincs róla, nagyuram.
– Szerintem igenis van. – Őlordsága megpihent egy nagyobb kőrakásnál. A katedrális melletti területen mindenütt építőköveket és gerendákat halmoztak fel a munkások, akik az egyik nagy torony helyreállítását végezték. – Tudja, hogy egy bizonyos kincset keres, ezért most már ő is kutatja.
Erre már Thomas is felkapta a fejét; előbb Őlordsága, majd a katedrális felé fordította a tekintetét. Sir Geoffrey és emberei már elérték a boltozatos kaput, de közelebb nem merészkedtek, nehogy kivívják maguk ellen Lord Outhwaite rosszallását. – Hogyan tudta meg? – kérdezte Thomas.
– Hogyan ne tudta volna meg? – kérdezett vissza Lord Outhwaite. – A szerzetesek mind tudnak róla, és ezzel az erővel akár egy herolddal is kikiáltathatná. A barátok pletykásabbak, mint a piaci kofák! Vagyis Madárijesztő tudja, hogy ön nagy gazdagság forrása lehet, és magának akarja az egészet. Mi is lenne ez a kincs?
– Csak egy kincs, nagyuram, bár kétlem, hogy túlontúl nagy e világi értéke lenne.
Lord Outhwaite elmosolyodott. Sokáig nem szólt, csak némán elnézett a folyó sötét szurdoka felett. – Mintha azt mondta volna – szólalt meg végül –, hogy a király egyik lovagja és tulajdon káplánja társaságában indította útnak, nemde?
– De igen, nagyuram.
– És hogy Londonban mindketten betegségbe estek?
– Úgy volt.
– Egészségtelen egy hely. Kétszer is jártam ott, és ennyi épp elég. Egészségtelen! A disznóim is tisztább helyen élnek! De egy királyi káplán, hm? Bizonyosan agyafúrt egy fickó, nem afféle vidéki pap, igaz? Nem valami tudatlan bugris, aki ismer néhány latin kifejezést, hanem igazi üstökös, akiből egy napon még püspök lehet, már ha túléli a lázat. Mármost, miért küldene a király egy ilyen embert?
– Őt kellene erről megkérdeznie, nagyuram.
– Egy udvari káplán, nem kevesebb – tűnődött tovább Lord Outhwaite zavartalanul, mintha Thomas meg se szólalt volna. A felhők között csillagok sziporkáztak, és amint feltekintett az égre, Lord Outhwaite nagyot sóhajtott. – Valamikor régen – szólt ábrándos hangon – láttam egy kristályüvegcsét, s benne a mi Urunk vérével. Ez még Flandriában történt, és az imádságtól a vér valósággal felpezsdült. Egy másik fiolát Gloucestershire-ben őriznek. Hallottam róla, bár magam nem láttam. Egyszer Nantes-ban megsimogattam Szent Jeromos szakállát; birtokomban volt egy szőrszál Bálám szamarának farkából; megcsókoltam Szent Gábriel szárnyának egy tollát, és meglengettem azt a csontot, amellyel Sámson oly sok filiszteust ölt le. Láttam Szent Pál saruját, Mária Magdolna egy körmét és az igaz kereszt hat szilánkját, egyiküket ugyanazzal a vérrel átitatva, mint amit Flandriában mutattak. Vethettem egy pillantást azon halak csontjaira, amelyekkel az Úr ötezer embert lakatott jól, kitapintottam egy olyan nyílvessző hegyét, amely egykor Szent Sebestyénbe fúródott, és megszagoltam az édenkert almafájának egy levelét. A saját kápolnámban, fiatalember, ott őrzöm Szent Tamás egy ujjpercét, és egyik csuklópántját annak a doboznak, amelyben a tömjént kiszolgáltatták a gyermek Krisztusnak. Az a csuklópánt rengeteg pénzembe került, rengeteg pénzembe. Mondja hát meg, Thomas, milyen ereklye lehet értékesebb azoknál is, amelyeket eddig láttam, s amelyeket reményeim szerint ezután fogok látni a keresztény világ fényes templomaiban?
Thomas a tüzeket kémlelte a távoli dombtetőn, ahol oly sok halott feküdt. Vajon Eleanor már a mennyekből figyeli? Vagy előtte még ezer esztendőket kell eltöltenie a purgatóriumban?
Minderről eszébe jutott, hogy misét kellene mondatnia a lelke üdvéért.
– Nem felel – jegyezte meg Lord Outhwaite. – De mondja csak meg, fiatalember, úgy véli, csakugyan birtokában vagyok Krisztus gyermekkori tömjéntartójának vagy akár csak egy apró darabkájának is?
– Nem tudom megmondani, nagyuram.
– Én magam sokszor kétlem – sóhajtott fel Lord Outhwaite –, de az asszony váltig hisz benne! És egyedül ez számít: a hit. Ha hiszünk abban, hogy egy tárgy birtokolja az Úr hatalmát, akkor az a tárgy be is fogja váltani a reményeinket. – Megállt és felvetette jókora, busa fejét, mintha ellenség után szaglászna a sötétben. – Én úgy gondolom, hogy olyasvalamit keres, ami bírja az Úr hatalmát, valami nagy dolgot, és maga az ördög igyekszik azon, hogy megállítsa ebben. Maga a sátán biztatja arra a kreatúráit, hogy hiúsítsák meg a küldetését. – Lord Outhwaite nyugtalan tekintettel fordult Thomas felé. – Az a különös pap és a sötét szolgája mindketten az ördög csatlósai, ahogyan Sir Geoffrey is! A sátán fattya, ha létezik ilyen teremtmény. – Vetett egy pillantást a katedrális kapuja felé, ahol Madárijesztő és emberei visszahúzódtak az árnyak közé, amint a kámzsás barátok körmenete elő vonult az éjszakába. – Az ördög mindig gonoszságon töri a fejét – figyelmeztetett Lord Outhwaite –, de nekünk ellen kell állnunk neki. Megvan ehhez a szükséges fedezete?
Az emelkedett röptű társalgás után Thomas meglepve hallotta az anyagi helyzetére vonatkozó tapintatlan kérdést. – A fedezetem, nagyuram?
– Ha az ördög csahol a sarkában, fiatalember, én segíthetek magának, és a világon kevés dolog lehet hasznosabb a pénznél. El kell végeznie egy kutatást, végére kell járnia az útjának, és ehhez fedezetre lesz szüksége. Nos tehát, van elég pénze?
– Nincs, nagyuram – felelte Thomas az igazsághoz híven.
– Akkor engedje meg nekem, hogy segítsek. – Lord Outhwaite egy pénzzel teli zacskót helyezett a kőrakás tetejére. – És talán szüksége lenne egy alkalmas útitársra is?
– Egy útitársra? – kérdezte Thomas még mindig mély zavarban.
– Nem rám! Nem rám! Én már túl öreg vagyok az ilyesmihez – kuncogott Lord Outhwaite. – Nem, de meg kell vallanom, én kedvelem Willie Douglast. A pap, aki szerintem végzett az asszonyával, Douglas egyik unokatestvérét is megölte, és Douglas bosszút akar. Azt kéri, sőt azért könyörög, hogy halott unokatestvére fivére magával tarthasson az útján.
– Ő is fogságba esett?
– Bizonyára, ám az ifjú Robbie-t nem túl kifizetődő fogságban tartani. Talán fizetnének utána néhány fontot, de közel sem akkora vagyont, mint a bácsikája után. Nem, én jobban szeretném, ha Robbie magával tartana. Meg akarja találni azt a papot és a szolgáját, ezért szerintem nagy segítségére lehetne. – Lord Outhwaite elhallgatott, majd amikor Thomas nem válaszolt, tovább érvelt. – Jóravaló ifjú ember ez a Robbie. Ismerem őt, kedvelem őt, és nagyon is életrevaló. Vérbeli harcos, azt mondják.
Thomas vállat vont. Ε pillanatban az sem érdekelte volna, ha fél Skócia vele tart az útján. – Velem tarthatna, nagyuram – felelte –, ha én magam elmehetnék innen.
– Hogy érti ezt? Miért ne mehetne?
– Nincs rá engedélyem – válaszolt Thomas keserű hangon. – A perjel megtiltotta, hogy elhagyjam a várost, és még a lovamat is elvette. – A lovat, amelyet Hobbe atya hozott el Durhambe, a kolostor kapujához kikötve látta viszont.
Lord Outhwaite felnevetett. – És engedelmeskedni is akar a perjelnek?
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsek egy jó Wat, nagyuram – felelte Thomas.
– Nekem bőven van lovam – legyintett Lord Outhwaite –, kezdetnek mindjárt az a kettő, amelyet ma zsákmányoltam a skótoktól. Holnap virradatkor az érsek küldöncei délnek lovagolnak, hogy elvigyék a híreket Londonba, és az embereim közül három elkíséri őket. Javaslom, hogy Robbie-val együtt tartsanak velük. Így mindketten épségben eljutnak Londonba. És azután? Merre indulnak azután?
– Hazatérek, nagyuram – felelte Thomas –, haza Hooktonba. Abba a faluba, ahol az apám élt.
– És ha az a gyilkos pap éppen erre számít?
– Ki tudhatja?
– Keresni fogja magát. Kétségkívül itt is megvárta volna csak ezt túl veszélyesnek találta. Ám ettől még tudni akarja, amit maga tud, Thomas, és kész megkínozni, hogy ezt kiszedje magából. Sir Geoffrey hasonlóképp. Az a nyomorult kis Madárijesztő bármit megtenne a pénzért, bár gyanítom, hogy a pap ezzel együtt is veszedelmesebb.
– Vagyis tartsam nyitva a szemem és élesen a nyílvesszőimet?
– Ennél is agyafúrtabbnak kell lennie – csóválta a fejét Lord Outhwaite. – Mindig is úgy véltem, ha valaki vadászik ránk, az a legszerencsésebb, ha olyan helyen talál ránk, amelyet mi magunk választunk meg. Ne hagyjuk magunkat tőrbe csalni, de álljunk készen arra, hogy mi csaljuk tőrbe az ellenséget.
Thomas felismerte a tanácsban rejlő bölcsességet, bár ez sem segített feloldani a kételyeit. – És honnan fogják tudni, merre megyek?
– Majd én elmondom nekik – mosolyodott el Lord Outhwaite –, vagy ami még jobb, ha majd a perjel elpanaszolja, hogy az ő parancsa ellenére ön elhagyta a várost, elmondom őneki, a szerzetesei pedig kikotyogják a hírt mindenkinek, aki csak hajlandó őket meghallgatni. Szószátyár egy népség. Nos, hol szeretne szembenézni az ellenségeivel, fiatalember? A falujában?
– Nem, nagyuram – felelte Thomas kapkodva, azután hosszan elgondolkodott. – La Roche-Derriennél – nevezte meg végül a helyet.
– Bretagne-ban? – Lord Outhwaite meglepettnek tűnt. – Bretagne-ban keresi tovább a kincset?
– Nem tudom, merre találom a kincset, de Bretagne-ban vannak barátaim.
– Nos, remélem most már engem is a barátai közé sorol. – Lord Outhwaite Thomas felé tolta a pénzes zacskót. – Vegye csak el.
– Visszafizetem, nagyuram.
– Fizesse vissza azzal – húzta ki magát őlordsága –, hogy elhozza nekem a kincset, és engedi, hogy legalább egyszer megérintsem, mielőtt a királyhoz kerülne. – Visszanézett a katedrálisra, amelynek kapujában Sir Geoffrey lapult. – Azt hiszem, jobb lesz, ha ma éjjel a várban alszik meg. Vannak embereim, akik távol tudják tartani azt a nyomorult kis varangyot. Jöjjön.
Sir Geoffrey Carr némán figyelte, ahogyan a két férfi távozik. Nem támadhatott rá Thomasra, amíg vele volt Lord Outhwaite is; ám Madárijesztő azt is tudta, hogy a hatalom forrása a pénz, márpedig úgy tűnt, valahol a világban egy kincs csak arra várt, hogy valaki felfedezze magának. Egy kincs, amelyet a király magának akart, és amely immár felkeltette Lord Outhwaite érdeklődését is.
Madárijesztő pedig eltökélte magában, hogy történjék bármi, elsőként fog rátalálni.

Thomas nem La Roche-Derrien felé vette az irányt. Hazudott, amikor megnevezte az első ismerős várost, amely az eszébe jutott, és egyáltalán nem bánta, ha üldözői arrafelé indultak, ő azonban mást tervezett. El kellett jutnia Hooktonba, hogy meggyőződjön róla, apja nem ott rejtette-e el a Grált, majd azután, minthogy nem számított sikerre, Franciaországba akart menni, hiszen az angol sereg itt vette ostrom alá Calais városát, a barátai mind ott harcoltak, és azon a helyen egy jó íjászra számos kecsegtető lehetőség várt. Will Skeat emberei az ostromlókat erősítették, márpedig Will íjászai Thomast akarták a parancsnokuknak, és ő tudta, hogy képes lenne ellátni a feladatot. El tudná vezetni a saját csapatát, és éppúgy rettegnék a nevét, ahogyan Willét rettegték. Erre gondolt, miközben dél felé lovagolt, noha nem ez kötötte le minden gondolatát; ehhez túlságosan is megrázta Eleanor és Hobbe atya halála, így azzal az emlékképpel sanyargatta magát, hogy még egyszer utoljára visszanézett Eleanorra, és lovaglás közben meredt tekintettel figyelte a könnyeitől elmosódó tájat.
Thomasnak dél felé kellett volna lovagolni a küldöncökkel akik megvitték Londonba az angol diadal hírét, de Yorknál tovább nem tartott velük. Virradatkor kellett elhagyniuk Yorkot ám Robbie Douglas addigra eltűnt. A skót lovát az érsek istállójában találta ugyan, miként a csomagja is megmaradt azon a helyen, ahol előző nap ledobta az udvarra, ám Robbie nem volt sehol. Thomas egy pillanatra kísértést érzett arra, hogy maga mögött hagyja a skótot, és csak a kötelességtudata nem engedte tovább – vagy talán nem szívelte a fegyveresek társaságát, ahol másról sem folyt a szó, csak a győzelemről, ezért szívesen útjukra engedte a katonákat, és elindult megkeresni útitársát.
A skótra a székesegyház aranyozott boltozata alatt talált rá. – Indulnunk kellene dél felé – köszörülte meg a torkát Thomas.
– Ajé – felelt Robbie kurtán, de máskülönben ügyet sem vetett Thomasra.
Thomas türelmesen várakozott, majd hosszú idő után újra megszólalt. – Mondom, indulnunk kellene dél felé.
– Menj csak – bólintott Robbie –, én igazán nem foglak visszatartani. – Nagylelkű mozdulattal intett körbe. – Menj csak.
– Eszerint te feladod a keresést de Taillebourg után? – kérdezte Thomas. A pap nevét Robbie-tól tudta meg.
– Nem. – Robbie még most is hátrahajtott fejjel meredt a kereszthajó mennyezetének szépségeire. – Megtalálom és kifilézem azt a rohadékot.
– Akkor mi az ördögnek vagyunk még itt?
Robbie a homlokát ráncolta. A szerteszét ágazó hajkorona és a kerek arc első látásra kisfiús megjelenéssel ruházta fel a skótot, bár a második pillantásra már szembeötlött a határozott vonalú álla és a szeme keménysége is. S ezek a szemek most végre Thomas felé fordultak. – Az a helyzet – sóhajtott fel Robbie –, hogy ki nem állom azokat a nyavalyásokat! A szemét fattyai!
Beletelt néhány pillanatba, amíg Thomas megértette, hogy a fegyveresekre gondol, akik mellé a Durham és a York közötti úton a szegődtek; azokra, akik immár kétórányi lovaglásra délebbre jártak London felé. – Mi a bajod velük?
– Hallottad őket az elmúlt éjjel? Hallottad őket? – Robbie hangja méltatlankodva csattant fel, és magára vonta a két férfi figyelmét, akik egy állványzatról éppen az ötezer ember jóllakatásának motívumát festették fel a középhajó falára. – És a megelőző este? – sorolta a sérelmeit Robbie.
– Leitták magukat – vonta meg a vállát Thomas. – Ahogy mi is.
– Azzal kérkedtek, hogyan harcoltak a csatában! – folytatta zavartalanul Robbie. – A nyavalyások hallatán bárki azt hihetné, hogy hitvány módon elmenekültünk!
– Elmenekültetek – vetette közbe Thomas.
Robbie mintha meg se hallotta volna. – Azt hihetnék, nem is harcoltunk! A győzelmükkel kérkednek, amikor kis híján mi győztünk. Hallod? – Erős mutatóujjával megbökte Thomas mellkasát.
– Csaknem győztünk, és azok a mocskok gyávának neveznek bennünket!
– Legyőztünk titeket – emlékeztette rá Thomas.
Robbie úgy meredt rá, mint aki nem hisz a tulajdon fülének. – Majdnem Londonig visszaűztünk benneteket! Megfutamítottunk titeket, úgy bizony! Nem sok híja, hogy győztünk, és azok a mocskok gúnyt űznek belőlünk! Csak kérkednek és hivalkodnak! A legszívesebben levágnám az összest! – Most már tucatnyian hallgatták őket. Két zarándok, akik térden csúszva haladtak a főoltár mögött megbújó szentély felé, tátott szájjal meredt felfelé Robbie-ra. Egy pap nyugtalanul ráncolta a homlokát, míg egy kisgyermek az ujját szopta, és elszörnyülködve bámulta a zilált megjelenésű férfit, aki magából kikelve kiáltozott. – Hallasz engem! – förmedt Robbie Thomasra. – Kis híján győztünk!
Thomas sarkon fordult.
– Most hová mész? – akarta tudni Robbie.
– Délnek – felelte Thomas kurtán. Nagyon is meg tudta érteni Robbie fájdalmát. Az ütközet hírét elterjesztő küldöncök nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy ki ne színezzék a csata történetét, amint azt újra meg újra felidézték az őket vendégül látó várak és rendházak falai között, és a nehezen megszerzett nagy véráldozattal járó küzdelem óhatatlanul könnyű kis diadallá silányult az ajkukon. Nem csoda, hogy Robbie sértve érezte magát, Thomas mégsem osztozott vele a fájdalmán. Megfordult és a skótra mutatott. – Inkább maradtatok volna otthon!
Robbie utálkozva kiköpött, azután rádöbbent nézőközönsége jelenlétére. – Megfutamítottuk őket – közölte szenvedélyes hangon, azután felpattant, hogy beérje Thomast. Elvigyorodott, és arca egy csapásra megnyerővé vált. – Nem akartam kiabálni veled – szabadkozott. – Csak dühös vagyok.
– Én is – mordult fel Thomas. Csakhogy az ő dühe saját maga ellen irányult, amellett bűntudat és gyász árnyalta, amely mit sem enyhült, miközben a páros dél felé lovagolt. Harmattal terhes, nyirkos reggeleken vágtak neki az útnak, belelovagoltak a kavargó őszi ködfelhőkbe, összehúzták magukat a fagyos esőkben, és Thomas utazásuk szinte minden egyes lépésénél Eleanorra gondolt. Lord Outhwaite ígéretet tett rá, hogy tisztességgel eltemeti, és misét mondat a lelki üdvéért, Thomas pedig azt kívánta, bárcsak osztozhatna vele a sírján.
– És miért üldöz téged ez a de Taillebourg? – tudakolta Robbie azon a napon, amelyiken maguk mögött hagyták Yorkot. Angolul társalogtak, miután Robbie, noha a Douglasek nemesi házából származott, nem beszélte a franciát.
Thomas hosszú ideig nem válaszolt, majd amikor Robbie már azt hitte, hogy nem is fog feleletet kapni, Thomas megvetően felhorkant. – Mert a nyavalyás azt hiszi, hogy az apám birtokában volt a Grál.
– A Grál! – Robbie kapkodva keresztet vetett. – Úgy tudom, Skóciában van.
– Skóciában? – húzta fel a szemöldökét Thomas. – Olyat már hallottam, hogy Génuában mutogatják, na de Skóciában?
– Miért is ne? – csattant fel Robbie. – Sebaj – enyhült meg azonnal. – Úgy hallottam, Spanyolországban is van egy.
– Spanyolországban?
– Márpedig, ha Spanyolországban van egy – ment tovább Robbie –, akkor nyilván a franciáknál is van, a portugálokról már nem is beszélve. – Vállat vont, azután visszafordult Thomashoz. – Tehát apádnak is volt egy ilyenje?
Thomas nem tudta, mit felelhetne. Atyja hóbortos és önfejű, nehezen kezelhető és sokat szenvedett lélek volt; megátalkodott bűnös hírében állt, de ugyanezzel az erővel lehetett szent is.
Ralph atya csak nevetett a babonás félelmeken, gúnyt űzött a disznócsontokból, amelyeket a bűnbocsánatárusok kínáltak szentek ereklyéi gyanánt, mégis felakasztott egy öreg, megfeketedett és elvetemedett lándzsát a temploma gerendáira, és váltig állította, hogy az Szent György fegyvere. A Grált egyszer sem mlítette, ám Thomas a halála óta megtanulta, hogy a családja története szétválaszthatatlanul egybefonódott a Grállal. Végül úgy döntött, elmondja Robbie-nak az igazat.
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Egyszerűen nem tudom.
Robbie lebukott egy vaskos ág elől, amely messze benyúlt az út fölé. – Azt akarod mondani, hogy ez a valódi Grál?
– Ha csakugyan létezik – felelte Thomas, és újra eltűnődött azon, hogy így van-e. Hitt abban, hogy a Szent Grál létezhet, még ha az ellenkezőjét is kívánta. S ha már azt a feladatot kapta, hogy találja meg, fel fogja keresni atyja egyetlen barátját, ki fogja faggatni őt a Grállal kapcsolatban, majd miután megkapta a várható választ, visszatér Franciaországba, és megint csatlakozik Will Skeat íjászaihoz. Egykori parancsnoka és barátja, Will Skeat Caenben rekedt, Thomas pedig még azt sem tudhatta, él-e, s ha igen, képes-e beszélni, megérteni mások beszédét, vagy egyáltalán megmozdulni. Kiderítheti, ha küld egy levelet Sir Guillaume d'Evecque-nek, Eleanor atyjának, és egy kisebb rangú francia nemes szabadulásáért cserébe Will bármikor elhagyhatja Bretagne-t. Az ellenségtől zsákmányolt pénzből visszafizetheti az adósságát Lord Outhwaite-nek, aztán pedig vigaszt meríthet abból, hogy gyakorolja választott mesterségét, az íjászatot, és halomra öli a király ellenségeit. Talán még de Taillebourg is eljön majd, hogy kifaggassa, ő pedig úgy fogja megölni, akár egy nyavalyás patkányt. Ami pedig Robbie-t illeti? Thomas úgy döntött, hogy kedveli a skótot, de így sem törődött azzal, hogy maiad vagy megy.
Robbie csak annyit tudott, hogy de Taillebourg vadászni fog Thomasra, ezért az íjász mellett kell maradnia, amíg csak meg nem öli a dominikánust. Nincs más becsvágya, csak megbosszulni a fivérét, és leróni a család iránti kötelességét. – Ha csak egy ujjal is hozzányúlsz egy Douglashoz – magyarázta Thomasnak –, menthetetlenül kifilézünk. Elevenen nyúzunk meg. Ez a vérbosszú, tudod?
– Még akkor is, ha a gyilkos egy pap?
– Vagy ő tette, vagy a szolgája – vonta meg a vállát Robbie –, márpedig egy szolga az urának engedelmeskedik, tehát bárhogy is legyen, a pap a felelős, ezért meg kell halnia. Elvágom azt a nyavalyás torkát. – Robbie egy ideig némán lovagolt, azután elvigyorodott. – Azután a pokolra jutok, de legalább leszünk elegen a Douglasek közül, hogy elszórakoztassuk az ördögöt. – Felnevetett.
Tíz napjukba telt, míg elérték Londont, és amint odaértek, Robbie teljes érdektelenséget színlelt, mintha csak Skóciában minden második völgyben ilyen nagyvárosok terülnének el, ám egy idő után felhagyott a színészkedéssel, hogy tátott szájjal meredjen a hatalmas épületekre, az emberektől hemzsegő utcákra és az összezsúfolt piaci bódékra. Thomas Lord Outhwaite pénzén szállást vett maguknak az egyik tavernában, közvetlenül a városfal előtt, a smithfieldi lóitató mellett, ahol több mint háromszáz kalmár állította felé elárusítóbódéját. – És még csak nincs is vásár? – kiáltott fel Robbie, azután megragadta Thomas ingujját. – Nézd! – Egy mutatványos féltucatnyi labdát pörgetett a levegőben, amiben nem volt semmi különleges, vidéki búcsúkon is lehetett hasonlót látni, ám ez a fickó két kardon állt, amelyeket gólyaláb gyanánt használt, és csupasz talpával egyensúlyozott a kardok hegyén. – Hogy csinálhatja? – ámuldozott Robbie. – Nézd csak! – Egy táncoló medve döcögött nehézkesen a furulya unott dallamára közvetlenül a bitó alatt, amelyről két tetem lógott alá. Erre a helyre hozták ki London gonosztevőit, hogy a legrövidebb úton a pokolra küldjék őket. Minőket tetemet láncokkal kötöztek át, hogy a csontokon tartsák a rothadó húst, miközben a bomlás bűze összevegyült a fojtogató füsttel és azoknak a halálra rémült jószágoknak a szagával, amelyeket a London kapuja és a Szent Bertalan-szerzetház között elterülő mezőn adtak-vettek, s utóbbi templomában Thomas megfizetett egy papot, hogy mondjon misét Eleanor és Hobbe atya lelke üdvéért.
Thomas – aki Robbie előtt úgy tett, mintha messze járatosabb lenne Londonban, mint amennyire valójában volt – nem más okból választotta a smithsfieldi tavernát, csak mert annak cégére két keresztezett nyílvesszőt ábrázolt. Csupán másodszor járt a nagyvárosban, ezért a látnivalók éppúgy lenyűgözték, zavarba ejtették, elkápráztatták és megdöbbentették, mint Robbie-t. Hosszasan vándoroltak az utcákon, tátott szájjal meredtek a templomokra és a nemesek palotáira, majd Thomas Lord Outhwaite pénzén vett magának egy új borjúbőr csizmát, egy marhabőr kabátot és egy finom gyapjúköpenyt. Egy elefántcsont tokban meglapuló csillogó francia borotva is kísértésbe ejtette, de minthogy nem ismerte a borotvák értékét, attól tartott, hogy becsapják, ráadásul bármikor lophatott magának borotvát egy elesett franciától, miután visszatért Calais-ba. Végül megfizetett egy borbélyt, hogy borotválja meg, majd magára öltötte új ruhadarabjait, a francia borotva árát inkább elverte a taverna egyik cafkájára, azután pedig sokáig feküdt könnyes szemmel, amint Eleanorra gondolt.
– Van valami oka, hogy Londonban vagyunk? – kérdezte tőle Robbie aznap éjjel.
Thomas kiitta a sörét, és intett a lánynak, hogy hozzon még egy korsóval. – Útba esik Dorset felé.
– Persze ez is van olyan jó ok, mint akármelyik.
London nem igazán esett útba Durham és Dorset között, viszont a fővárosba vezető országutak messze különbek voltak a latyakos vidéki földutaknál, ezért a nagyvároson keresztül még addig gyorsabban haladhattak. Akárhogy is, Thomas három nap elteltével döbbent rá, hogy indulniuk kellene, ezért ő és Robbie újfent délnek vették az irányt. Megkerülték Westminstert és Thomas egy múló pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy meglátogatja John Pryke-ot – a Durham felé vele együtt utazó királyi káplánt, aki Londonban betegségbe esett, és most is az apátság ispotályában élt vagy halt –, de miután nem fűlött a foga ahhoz, hogy a Grálról társalogjon, inkább szótlanul tovább lovagolt.
A levegő tisztább lett, ahogyan egyre mélyebben hatoltak a vidékbe. Errefelé igencsak veszélyesnek tartották az utakat, bár Thomas arcán olyan zord kifejezés ült, hogy a többi utazó inkább tartotta őket veszélyforrásnak, mintsem prédának. A borostás íjász szokás szerint fekete ruhadarabokat viselt, keskeny arcára mély barázdákat vontak az elmúlt napok megpróbáltatásai, míg Robbie kusza hajkoronája láttán mindkettőjüket afféle csavargóknak tekintették, akikből szép számmal akadt az utakon, bár ez a páros alaposan fel is fegyverkezett. Thomas magával hozta a kardját, az íját és a nyíltáskáját, míg Robbie derekára kötötte nagybátyja kardját, annak markolatában Szent András egy hajfürtjével. Sir William úgy találta, hogy nem sok szüksége lesz a kardra az elkövetkező néhány esztendőben, amíg a családja megkísérli összegyűjteni a tekintélyes váltságdíjat, ezért kölcsönadta a pengét Robbie-nak.
– Gondolod, hogy de Taillebourg Dorsetben lesz? – kérdezte Robbie, miközben keresztüllovagoltak az esőfüggönyön.
– Nem hinném.
– Akkor miért oda megyünk?
– Mert végül talán ott fog kikötni – felelte Thomas –, ő és az a nyavalyás szolgája. – Semmit sem tudott a pap szolgájáról, leszámítva azt, amit Robbie mondott: hogy a férfi kifinomult ízlésű, elegáns, sötét megjelenésű és rejtélyes, ám a nevét még ő sem tudta. Thomasnak nehezére esett elhinni, hogy egy pap gyilkolta meg Eleanort, ezért meggyőzte magát arról, hogy a szolga tehet mindenről, és eltervezte, hogy a fickó keserves gyötrelmekkel fog megfizetni mindenért.
Késő délutánra járt, amikor áthaladtak Dorchester keleti kapujának alacsony boltozata alatt. Az ottani őr riasztónak találta a fegyvereiket, és megpróbálta megállítani őket, de meghunyászkodott, amikor Thomas franciául felelt neki. A nyelv arisztokrata származásra utalt, és az őr, ha vonakodva is, de átengedte a két lovast, azután figyelte, amint az East Streeten elhaladtak a Mindenszentek temploma és a városi tömlöc mellett. A házak egyre választékosabbak lettek, amint közeledtek a város központja felé, és a Szent Péter-templom közelében már a gyapjúkereskedők is olyan házakban laktak, amelyek Londonból sem ríttak volna ki. Thomas vérbűzt érzett a házaknál, ahol a mészárosok űzték mesterségüket, és elvezette Robbie-t Cornhillbe, egy dadogó és kancsal ónöntő üzletén túl, majd a kovács műhelye mellett, ahol régebben több nyílhegyet is rendelt. Jól ismerte a legtöbb helybelit. Bundás – a láb nélküli koldus, aki onnan kapta gúnynevét, hogy úgy lefetyelte a vizet a Cerne-folyóból, akár egy kutya – most is a tenyerére szíjazott fatéglákra támaszkodott, úgy lendítette magát előre a South Streeten. Dick Adyn, a város foglárjának fivére, három bárányt terelt felfelé a dombon, és megállt, hogy válogatott szidalmakat vágjon Willie Palmer fejéhez, amiért az az orra előtt zárta be az üzletét. Fiatal pap sietett be egy sikátorba, hóna alatt egy bebugyolált könyvvel, és szégyenlősen elkerülte a sarkon álló élemedett asszony kihívó tekintetét. A feltámadt szél széthordta az utcán a kémények füstjét. Dorcas Galton, aki magasan feltornyozta sötétbarna haját, a szőnyegét rázta egy emeleti ablakban, és jóízűt nevetett Dick Adyn egyik kiszólásán. Valamennyien a Thomas által is jól ismert helyi tájnyelven beszéltek, ő pedig kísértést érzett rá, hogy visszafogja lovát, és beszédbe elegyedjen velük, ám amikor a tekintetük találkozott, Dick Adyn kapkodva félrefordította a fejét, majd Dorcas is becsapta az ablakát. Robbie is ijesztőnek tűnt, ám Thomast elvadult külleme még félelmetesebbé tette, és a helybéliek közül senki sem ismerte fel benne a hooktoni pap bal kézről született fiát. Talán ráismertek volna, na bemutatkozik, de a háború visszavonhatatlanul megváltoztatta Thomast – kérlelhetetlen keménység áradt belőle, amely taszította az idegeneket. Ereden tacskóként hagyta el Dorsetet, és most Angliai Edward rettegett íjászainak egyikeként tért vissza. Amikor a déli kapun át elhagyta a várost, az őr egyértelművé tette, mennyire örül, hogy megszabadul tőle és Robbie-tól.
– Örüljetek, hogy nem dugtak a tömlöcbe! – kiáltotta utánuk a férfi, akit felbátorított az ifjú rozsdás sodronyvértje és vetemedett lándzsája. Thomas visszafogta a lovát, megfordult a nyeregben, és kemény pillantást vetett az őrre, aki hirtelen okosabbnak találta visszavonulni a kapu mögötti sikátorba. Thomas kiköpött és továbbindult.
– Ez az otthonod? – kérdezte Robbie epés hangon.
– Már nem – felelte Thomas, és eltűnődött, mit is nevezhetne manapság az otthonának. Valamely furcsa okból La Roche-Derrien jutott az eszébe, vele együtt pedig Jeanette Chenier és az a nagy ház a Jaudy folyó partján, azután a régi szerelem emlékképei nyomán ismét lelkébe mart az Eleanor halála felett érzett bűntudat. – Merre van a te otthonod? – kérdezte Robbie-t, csak hogy ne kelljen a múltba, az emlékeibe merülnie.
– Langholm közelében nőttem fel.
– Az merre van?
– Az Esk folyónál – felelte Robbie –, nem messze a határtól. Kemény vidék, az bizony. Nem olyan, mint ez.
– Ez itt szép vidék – sóhajtott fel Thomas. Felnézett a Maiden Castle magasan zöldellő falaira, ahol mindenszentek estéjén látni lehetett az ördögöt, s ahonnan most a harisok nyers éneke hallatszott. Érett szedrek feketélltek a sövényeken, és ahogyan nyúlni kezdtek az árnyak, rókakölykök jelentek meg ugrándozva a mezők szélén. Még néhány mérföld, és az este már-már sötét éjszakába fordult, de Thomas már érezte a tenger illatát, és elképzelte, hogy már hallja is a hullámok moraját a dorseti partokon. Beköszöntött a szellemek órája, amikor a halottak lelke ott villódzott a szem látómezejének sarkában, amikor a jóravaló népek mind hazasiettek a tüzek mellé, a zsúpfedelek alá és a bereteszelt ajtók mögé. Az egyik faluból kutyaugatás hallatszott.
Thomas arra gondolt, ellovagol Down Mapperleybe, ahol Sir Giles Marriott, Hookton mellett több más falu birtokosa is lakott, de már későre járt, és Thomas úgy gondolta, nem lenne bölcs dolog ilyenkor bekopogtatni a csarnokába, ráadásul látni akarta Hooktont még azelőtt, hogy beszél Sir Gilesszal, ezért a tenger felé fordította fáradt paripáját, és bevezette Robbie-t a föléjük tornyosuló Lipp Hill sötét árnyai közé. – Ezen a dombon, itt öltem legelőször – kérkedett.
– Az íjjal?
– Négyüket szedtem le – felelte Thomas –, négy nyílvesszővel. – Mindez persze nem pontosan így történt, hiszen hét-nyolc nyilat, de talán többet is kilőtt, ám ettől még megölt négyet a fosztogatók közül, akik azért keltek át a Csatornán, hogy feldúlják Hooktont. És most mélyen bent járt Hookton tengervölgyének fakó árnyai között, és már láthatta a partnak csapódó hullámok fehéren villanó tajtékját, amint a vízfolyás mellett ellovagolt arra a helyre, ahol egykor apja élt és halt.
Már senki sem lakott itt. A fosztogatók egy halott falut hagytak maguk mögött. A házak kiégtek, a templom teteje beomlott, a falu lakóit a csalántól, tüskebokroktól és bogáncstól fuldokló temetőben helyezték végső nyugalomra. Négy és fél esztendő telt el azóta, hogy Hooktonban partot értek a rablók, élükön Thomas unokatestvérével és Astarac grófjával, Guy Vexille-lel, valamint Eleanor atyjával, Sir Guillaume d'Evecque-kel. Thomas egymaga végzett négy számszeríjassal, és ezzel kezdetét vette íjászélete. Félbehagyta oxfordi tanulmányait, és egészen eddig a pillanatig nem tért vissza Hooktonba. – Ez volt az otthonom – mondta most Robbie-nak.
– Mi történt?
– A franciák – intett Thomas a sötédő tengerre. – Normandiából hajóztak át ide.
– Jesszusom! – Robbie valamiért meglepőnek találta mindezt. Tudta, hogy Skócia és Anglia határvidékén akadnak helyek, ahol falvakat égetnek fel, jószágokat rabolnak el, asszonyokat gyaláznak meg, és férfiakat mészárolnak le, de sosem gondolta volna, hogy mindez ennyire délen is megtörténhet. Lecsusszant lova nyergéből, és odasétált egy hatalmas csalánbokorhoz, amelynek helyén egykor kis kunyhó állt. – Falu volt itt?
– Kis halászfalu – bólintott Thomas, és végigügetett az utcán, ahol egykor a hálókat foldozták, és az asszonyok a halat füstölték. Atyja házából csak üszkös, folyondárokkal benőtt romok maradtak. A többi otthon is hasonlóan elenyészett, zsúpszalmája és vályogfala hamuvá és földdé vált. Csak a patak nyugati oldalán álló templom maradt felismerhető az égboltra nyíló komor falaival. A temetőben Thomas és Robbie kikötötte lovát a mogyoróbokrokhoz, azután felvitte csomagjaikat a romos templomba. A falu maradványainak feltárásához már túlságosan későre járt, de Thomas nem tudott elaludni, ezért lesétált a partra, és visszaemlékezett arra a húsvét reggelre, amikor a normann hajók kisiklottak a partra, azután kardokat és számszeríjakat, bárdokat és fáklyákat lengető férfiak üvöltözése törte meg a békés hajnalt. A Grálért jöttek. Guy Vexille meggyőződéssel hitt benne, hogy az nagybátyja birtokában van, ezért Harlequin habozás nélkül kardélre hányta Hookton lakosait. Felégette és elpusztította a falut, hogy ezután mégis a Grál nélkül kelljen hazatérnie.
A kis patak szinte zajtalanul csörgedezett át a parton, hogy az utolsó kanyar után szembe találja magát a partra robajló morajjal kicsapó hullámokkal. Thomas letelepedett a Hookra, bebugyolálta testét új köpenyébe, és magához szorította hosszú, fekete íját. A királyi káplán, John Pryke ugyanazzal az áhítattal beszélt a Grálról, mint Hobbe atya, amikor a szent ereklyékről mesélt. A Grál, mondta Pryke atya, nem csupán egy kehely, amelyből Krisztus ivott az Utolsó vacsorán, de ugyanaz az edény, amelyben a vérét felfogták a keresztfán. – Longinus – magyarázta Pryke atya, idegesítően tudálékos modorában – centurióként a kereszt alatt állt, és amikor a lándzsa felemelkedett az utolsó fájdalmas csapásra, megemelte a kelyhet, hogy felfogja a Megváltó vérét.
Vajon ez a kehely, tűnődött el Thomas, miként kerülhetett az Utolsó vacsora helyszíneként szolgáló felső teremből egyenesen egy római centurio birtokába? És ami ennél is különösebb, hogyan jutott el Ralph Vexille-hez? Lehunyta a szemét, megcsóválta a fejét, és szégyenkezni kezdett hitetlensége miatt. Hobbe atya nem véletlenül nevezte mindig hitetlen Tamásnak. „Nem kell rá magyarázatot találni – korholta Hobbe atya újra meg újra –, hiszen a Grál maga a csoda. Felette áll minden világi magyarázatnak.”
– „C'est une tasse magique”, tette hozzá Eleanor, aki minden ilyen alkalommal Hobbe atya pártját fogta.
Thomas olyannyira szeretett volna hinni ebben a mágikus serlegben. Hinni akarta, hogy a Grál létezik, csak a hitetlen halandók számára láthatatlan, amikor pedig megmutatkozik az arra érdemesek előtt, földöntúli fényben ragyog, és úgy izzik, akárha tűzből öntötték volna. Hinni akarta, hogy egy napon kézzelfogható valósággá válik, és hogy az edényből, amely egykor befogadta Krisztus borát és vérét, béke és szeretet árad szét a világban. Ám ha az Úr békésnek akarta látni a világot, és azt akarta, hogy az emberek szeressék egymást, akkor miért rejtette el a Grált? Hobbe atya erre azt válaszolta, hogy az emberiség még nem érdemes a serleg birtoklására, és Thomas eltűnődött azon, hogy igaza van. Lehet bárki is érdemes ekkora ajándékra? És talán, tette hozzá gondolatban, ha a Grálnak van bármilyen hatalma, akkor bizonyára felnagyítja mindazok hibáit és erényeit, akik a nyomába erednek – Hobbe atya valóságos szentté vált a keresése közben, míg a különös pap és szolgája átadta magát a gonoszságnak. Mint azok a kristálylencsék, amelyeket az ékszerkészítők használnak a munkáik felnagyítására, csak a Grál az emberi jellemvonásokat nagyítja fel. Vajon belőle mit fog kiemelni? Visszaemlékezett kelletlenségére, amikor Eleanor szóba hozta az esküvőjüket, azután hirtelen áradni kezdtek a könnyei, egész teste belerázkódott a zokogásba, és vigasztalanabbnak érezte magát, mint a gyilkosság óta bármikor. Előre-hátra ringatózott, bánata éppoly méllyé vált, mint a tenger, amelynek hullámai a partot nyaldosták, és a gyötrelmeit még szörnyűbbé tette a tudat, hogy bűnös lelkét immár semmi sem Mentheti meg az örök kárhozattól.
Képtelen volt feledni asszonyát, gyűlölte magát, üresnek, Magányosnak és elkárhozottnak érezte a lelkét, és vigasztalanul Zokogott apja halott falujában.
később eleredt az eső, és a kitartó zápor eláztatta az új köpenyt, csontig megdermesztette Thomast és Robbie-t. Kis tüzet gyújtottak, amely erőtlenül pislákolt az öreg templom romjai között, sziszegve állta az esőcseppek ostromát, és megajándékozta őket a melegség halvány illúziójával. – Vannak itt farkasok? – érdeklődött Robbie.
– Állítólag – vonta meg a vállát Thomas –, bár én soha egyet se láttam.
– Nálunk Eskdale-ben vannak farkasok – állította Robbie – és éjszakánként vörösen izzik a szemük. Akár a tűz.
– Errefelé tengeri szörnyek élnek – húzta ki magát Thomas. – A víz olykor partra mossa őket, és a szirtek között megtalálni a csontjaikat. Néha még szép, napfényes időben is előfordul hogy a férfiak nem térnek vissza a halászatból, és tudni lehet, hogy a szörnyek ragadták el őket. – Megborzongott, és kapkodva keresztet vetett.
– Amikor a nagyapám meghalt – vette át a szót Robbie –, a farkasok a ház körül ólálkodtak és ott üvöltöttek.
– Nagy az a ház?
Robbie-t láthatóan meglepte a kérdés. Egy pillanatig elgondolkodott, azután határozottan bólintott. – Ajé – felelte. – Az apám igazi laird.
– Lord?
– Hasonló – bólintott Robbie.
– Nem volt ott a csatában?
– Berwicknél elveszítette az egyik lábát. Ezért harcoltunk helyette mi, a fiai. – Mint mondta, ő a legfiatalabb a négy fiú közül. – Illetve már csak három fiú közül – javította ki magát, és keresztet vetett, amint Jamie-re gondolt.
Félig éberen, borzongva aludtak, azután hajnaltájt Thomas visszasétált a Hookhoz, hogy végignézze, amint a nap erődén, szürke fénye szétárad a tenger foszladozó pereme mentén. Az eső elállt, de a hideg szél tovább szaggatta a hullámok taréját. A szürkeség idővel beteges fehérséggé fakult, azután ezüstössé vált, amint a sirályok átsiklottak a hosszú partszakasz felett, ahol a Hook csúcsánál Thomas megtalálta a négy cölöp viharvert maradványait. Nem ott akadt rájuk, ahol hagyta őket, de az egyikük alatt, félig eltemetve a kövek között, ott lapult egy koponya megsárgult töredéke, és gyanította, hogy az egykor a négy számszeríjas egyikéhez tartozott, akit társaival együtt húsvét szent napján ölt meg a hatalmas íjjal. Négy karó, négy halott, és Thomas feltette, a négy fejet egykor belehúzták a karók végébe, majd a tenger felé fordították őket, amíg csak a sirályok ki nem vájták a szemüket, és le nem csipkedték a húst róluk a csupasz csontokig.
Lenézett a romos faluba, de nem látott senkit. Robbie a templomban maradt, ahonnan sóhajnyi füst szállt fel, ám tőle eltekintve Thomas magára maradt a sirályokkal. Még a Lipp Hillen sem legelésztek birkák, tehenek vagy kecskék. Maga mögött hagyta a partot, csizmatalpa csikorogva őrölte a kavicsokat, aztán rádöbbent, hogy még most is a kezében szorongatja a koponya ívelt töredékét, és messzire elhajította a csontot a vízfolyásba, ahol a halászhajókat valaha elárasztották, hogy kikergessék belőlük a patkányokat, azután elindult, hogy elverje éhségét száraz kenyérrel és sziklakemény sajttal, amelyet a templom bejárata mellé levetett nyeregtáskában tartott. A templom falai, amelyek leplezetlenül tárultak elé a világosságban, alacsonyabbnak tűntek, mint amilyenre emlékezett, talán mert a helyiek szekereiken elhordták a fészernek, istállónak és lakóháznak egyaránt alkalmas építőköveket. A templomon belül nem maradt más, csak a tüske- és csalánbokrok összefonódott szövedéke, meg néhány elüszkösödött gerenda, amelyet rég benőtt a gyom.
– Kis híján én is itt végeztem. – Thomas elmesélte Robbie-nak, hogyan verték a fosztogatók a templom kapuját, miközben ő kirágta az egyik ablakkeret szaruhártyáját, és kivetette magát a temetőbe. Emlékezett rá, hogyan zúzta össze a lába az ezüst misézőserleget, amint átmászott az oltáron.
Vajon az a serleg lehetett a Grál? Hangosan felnevetett a gondolatra. A misézőserleg kis ezüstpohár volt, amelybe a vexille-ek címerét vésték, és ez a címer, miután kivágta az összezúzott serlegből, azóta is Thomas íját díszítette. Mindössze ennyi maradt a régi kehelyből, így az biztosan nem lehetett a Grál. A Grál sokkal régebbi, sokkal rejtelmesebb, és sokkalta félelmetesebb.
Az oltár rég eltűnt, a helyén megmaradt viszont egy sekély agyagtál a csalánok között. Thomas félrerugdosta a gyomokat és felvette a tálat, miközben visszaemlékezett rá, hogy atya minden mise előtt megtöltötte ostyákkal és leterítette egy vászonszövettel, azután sietett a templomba, és féktelen dühre gerjedt, ha a falusiak nem vették le a kalapjukat vagy nem hajoltak meg a szentségek előtt. Thomas félrerúgta a tálat, amikor felmászott az oltárra, hogy meneküljön a franciák elől, és most mégis itt találta. Fájdalmasan elmosolyodott, egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy megtartja a tálat, azután mégis visszadobta a csalánok közé. Egy íjásznak minél kevesebb holmival kell utaznia.
– Valaki jön – figyelmeztette Robbie, aki máris rohant, hogy magához vegye nagybátyja kardját. Thomas felkapta az íjat, és előhúzott egy nyilat a táskájából, azután már ő is meghallotta a paták dobogását és a kutyák csaholását. Odahúzódott a templomajtó romjaihoz, és tucatnyi nagy testű vérebet látott átkelni a vízfolyáson, sárga agyaruk között hosszan előrelógott a nyelvük. Nem maradt ideje a menekülésre, csak arra, hogy nekilapuljon a falnak, amint a kopók máris felé vetették magukat.
– Argos! Maera! Vissza! Hová tettétek a jó modorotokat? – ripakodott rá a lovas a kutyáira, és a parancsnak a feje felett csattogtatott ostorral is nyomatékot adott, ám a bestiák máris körülvették Thomast és felugráltak rá, noha nem fenyegették a testi épségét, csak az arcát nyaldosták és a farkukat csóválták. – Orthos! – rivallt a vadász az egyik vérebre, azután kemény tekintettel végigmérte Thomast. Nem ismerte fel az íjászt, a kutyák viszont annál inkább, és ez gondolkodóba ejtette a vadászt.
– Jake – szólította meg Thomas.
– Szerelmes Krisztusom! – kiáltott Jake. – Szerelmes Krisztusom! Nézd csak, mit vetett ki a víz. Orthos! Argos! Vissza, ti nyavalyások, vissza, de azonnal! – Hangosan csattogott az ostor, és a kutyák, ha vonakodva is, de hátrébb húzódtak. Jake meglepetten csóválta a fejét. – Thomas, igaz?
– Hogy vagy, Jake?
– Öregesen – zsémbelt Jake Churchill, azután lemászott a nyeregből, átfurakodott a vadászkopók között és meleg öleléssel üdvözölte Thomast. – Még az a nyavalyás apád, az nevezte el w a kutyákat. Remek tréfának találta. Örülök, hogy újra ládák. – Jake ősz szakállt viselt, a naptól olyan sötét lett az arca, mint a dió, míg a bőrét sebhelyekkel csúfította el a számtalan tövisbokor. Ő volt Sir Giles Marriott vadászmestere, aki annak idején megtanította Thomast, hogyan használja az íjat, cserkéssze be a szarvast, és lapuljon meg, ha a szükség úgy hozza. – Szentséges Krisztus a kereszten, fiú – kiáltott fel a vadász –, rendesen megnőttél! Igazi férfi lett belőled!
– Idővel mindenki felnő, Jake – mosolyodott el Thomas, majd Robbie felé intett. – Ő a barátom.
Jake biccentett a skót felé, és elkergette két vadászkutyáját Thomas közeléből. A vérebek, amelyeket a görög és latin mitológia alakjai után neveztek el, izgatottan nyüszítettek. – És mi az ördögöt kerestek errefelé? – akarta tudni Jake. – A csarnokban kellene hálnotok, ahogy jó keresztényekhez illik!
– Későn értünk ide – magyarázta Thomas –, és előbb látni akartam a helyet.
– Nincs itt semmi látnivaló – biggyesztette le az ajkait Jake. – Nincs itt más, csak vadnyulak.
– Rájuk vadászol?
– Nem hoznék ki tíz jó vadászkopót néhány girhes vadnyúl miatt, fiam. Dehogy, Lally Gooden fia látott titeket erre somfordálni az elmúlt éjjel, ezért Sir Giles kiküldött, hogy nézzen meg, miféle gonosz alakok ólálkodnak a környékünkön. Tavasszal néhány csavargó itt próbált tanyát vetni, és úgy kellett ostorral kikergetni őket. És a múlt héten két másik idegen is járt errefelé.
– Idegenek? – Thomas tudta, hogy Jake számára már azok is idegenek, akik a szomszédos egyházközségből érkeznek ide.
– Egy pap és a szolgája – bólintott Jake –, és ha nem pappal van dolgom, bizony rájuk is eresztem a kutyákat. Nem szeretem az idegeneket, nincs itt semmi keresnivalójuk. Azok a lovak igencsak éhesnek tűnnek, akárcsak ti ketten. Nincs kedvetek egy reggelihez? Vagy inkább itt maradtok, és halálba kényeztetitek a kutyáimat?
Követték a kopókat a kihalt falun keresztül, és visszalovagoltak Down Mapperleybe. Thomas hatalmas, Hooktonnál kétszerte nagyobb településre emlékezett, gyermekként már-már igazi városnak gondolta Down Mapperleyt, most azonban látnia kellett, mennyire jelentéktelen. Jelentéktelen és alacsony, olyannyira alacsony, hogy lóhátról szinte fölébe tornyosult a zsúpfedeles kunyhóknak, amelyeket gyermekként olyan fényűzőnek látott. A trágyadombok minden viskó mellett a tető magasságáig nőttek. Sir Giles Marriott csarnoka, amely a falu után következett, szintén zsúpfedelet kapott, és a mohával vastagon benőtt tető szinte a földet söpörte. – Örülni fog, hogy viszontláthat – ígérte Jake.

És Sir Giles csakugyan örült. Az özvegy öregember, aki valaha rémülten szemlélte Thomas vadságát, most elveszett fiaként üdvözölte őt otthonában. – Olyan sovány vagy, fiam, olyan sovány. Nem jó, ha egy férfi ennyire sovány. Ugye nálam reggeliztek mind a ketten? Borsópüré és híg ale, ez minden, amit kínálni tudok. Tegnapra jutott kenyér, de ma nincs. Mikor sütünk legközelebb kenyeret, Gooden? – fordult a cselédjéhez.
– Ma szerda van, nagyuram – felelte a cseléd feddő hangon.
– Akkor hát holnap – sóhajtott fel Sir Giles. – Holnap lesz kenyér, ma még nincs. Különben is rossz szerencsét hoz szerdán kenyeret sütni. Megmérgezi az embert a szerdai kenyér. Én is hétfőit ettem. Azt mondod, skót vagy? – fordult Robbie-hoz.
– Az vagyok, uram.
– Én azt hittem, minden skót szakállas – vonta meg a vállat Sir Giles. – Volt egy skót Dorchesterben is, nem igaz, Gooden? Emlékszel rá? Neki volt szakálla. Jól játszott a gittemen, és táncolni is tudott. Biztosan emlékszel rá.
– Ő a Scilly-szigetekről származott – emlékeztette a cseléd.
– Én is épp azt mondom. De volt szakálla, igaz-e?
– Volt neki, Sir Giles. Nem is akármekkora.
– Na látjátok. – Sir Giles belapátolt némi borsópürét a szájába, amelyben alig két foga maradt. Kövér, ősz hajú, pirospozsgás férfi volt, aki legalább ötven nyarat megért már. – Manapság már nemigen tudok lovagolni, Thomas – vallotta meg. – Nem vagyok jó már semmire, csak hogy itthon ücsörögjek, és figyeljem az időjárást. Jake mondta már, hogy idegenek koslatnak a környékünkön?
– Mondta, nagyuram.
– Egy pap! Fekete-fehér gúnyában, akár egy szarka! Az apádról akart velem beszélni, de én közöltem vele, hogy nincs semmi mondanivalóm. Ralph atya halott, mondtam, és az Isten nyugosztalja szegény, bűnös lelkét.
– Az a pap rólam nem kérdezősködött? – érdeklődött Thomas.
Sir Giles elvigyorodott. – Azt feleltem, már évek óta nem láttalak, és remélem, nem is látlak soha többé, azután a szolga azt kérdezte, merre találhatnának meg, mire én azt feleltem neki, hogy engedély nélkül ne szólítsa meg a felette állókat. Ez aztán egyáltalán nem tetszett neki! – kuncogott. – Azután a szarka az apádról kérdezett, én meg azt feleltem, hogy alig ismertem. Ami persze hazugság, de ő hitt nekem, és elhordta az irháját. Vess még néhány rönköt a tűzre, Gooden! Az ember halálra fagyhat a saját csarnokában, ha rajtad áll.
– Vagyis a pap elment? – kérdezte Robbie. Valószínűtlennek tűnt, hogy de Taillebourg ilyen közönyösen fogadja az elutasítást, és jámboran odébb álljon.
– Megrémült a kutyáimtól – élénkült fel Sir Giles. – Van itt jó néhány vérebem, és ha a fickó nem öltözött volna szarkának, bizony isten, ráengedem őket, de hát mégsem való papot ölni. Azzal mindig csak a gond van. Az ördög jól kibabrál az emberrel, ha papot öl. De nem tetszett nekem ez a figura, és meg is Mondtam neki, hogy nem tudom, meddig bírom még visszafogni a kopóimat. Van még némi sonka a konyhában. Nem kívánnál egy kis sonkát, Thomas?
– Nem, nagyuram.
– Mennyire gyűlölöm a telet. – Sir Giles a tűzbe meredt, amely újult erővel lángolt fel a hatalmas kandallóban. A csarnok Jókora zsúpfedelét füsttől megfeketedett gerendák támasztották alá. A terem egyik végében faragott paraván rekesztette el konyhát, míg a hálóhelyiségek a csarnok másik végét foglalták el, bár asszonya halála óta Sir Giles már nem használta a kis kamrákat, inkább a nagy tűz mellett élt, evett és aludt. – Úgy tűnik, ez lesz az utolsó telem, Thomas.
– Reméljük, nem, nagyuram.
– Reménykedj csak, ha úgy tetszik, de ezt már nem élem túl. Főként, ha bejön a fagy. Az ember ilyen korban már nem képes felmelegedni, Thomas. A hideg a csontjaimba mar, beeszi magát egészen a velőig, és ezt korántsem élvezem. Az apádnak se nagyon szolgált javára az öregség. – Felnézett Thomasra. – Apád mindig is mondta, hogy el fogsz menni. Nem Oxfordba. Tudta, hogy nem fűlne hozzá a fogad. Mintha csak egy csatalovat akarnának a szekér elé fogni, mindig ezt mondogatta. Tudta, hogy idővel elmész, és katonának állsz. Azt mondta, hajtani fog az a vad véred. – Sir Giles mosolyogva emlékezett. – Bár azt is megmondta, hogy egy napon még visszajössz. Azt mondta, hazajössz, hogy megmutasd neki, milyen pompás fickó lett belőled.
Thomas visszanyelte a könnyeit. Apja csakugyan így beszélt róla? – Vissza is jöttem, nagyuram – bólintott Thomas –, de csak azért, hogy feltegyek egy kérdést. Ugyanazt a kérdést, amit az a francia pap is fel akart tenni.
– Kérdések! – zsémbelődött Sir Giles. – Sosem szerettem a kérdéseket! Mindig válaszok után kiáltanak, nem igaz? De látom, szívesen ennél egy kis sonkát. Mi az, hogy nem kérsz! Gooden? Kérd meg a lányod, hogy csomagolja ki azt a sonkát, jó?
Sir Giles feltolta magát a karosszékből, és csoszogó léptekkel átvágott a csarnokon, és egy jókora, sötétre fényezett tölgyfaládához tartott. Megemelte a fedelet, nyögve előrehajolt, majd kutakodni kezdett a ládába zsúfolt öltözékek és csizmák között. – Az én koromban már tudom, Thomas – morogta maga elé –, hogy nincs szükség kérdésekre. Minden második héten ott ítélkeztem az úriszékben, és jól tudom, ki ártatlan, és ki bűnös, abban a pillanatban, hogy átlépi a csarnokom küszöbét! Csak hát egész életünkben színészkedni kell, nem igaz? Hol a fenében lehet? Á! – Megtalálta, amit keresett, és visszatért vele az asztalhoz. – Én mégis azt mondom, tartsd meg a kérdéseid, Thomas, mert itt a válasz mindenre. – Felé tolta a csomagot az asztalon.
A foszladozó, durva szövetanyagba egy kis tárgyat csomagoltak, és Thomasnak hirtelen az a képtelen ötlete támadt, hogy magát a Grált, ezért nevetséges módon még csalódottnak is érezte magát, amikor kiderült, hogy a csomag egy könyvet tartalmaz. A könyv fedőlapját puha bőrbe kötötték, s minthogy az négyszer-ötször is nagyobb volt maguknál az íveknél, a bőrrel körbe lehetett csomagolni az egész kötetet, amelyről felnyitás után kiderült, hogy apja a saját kezével írta tele. Ugyanakkor az is az apjára vallott, hogy semmit sem közölt egyértelmű módon. Thomas sebesen forgatta a lapokat, és felfedezte, hogy a jegyzeteket latinul, görögül, valamint egy ezeknél is különösebb nyelven, vélhetően héberül írták. Visszatért a legelső oldalra, amelyen csupán három szó szerepelt, és amint elolvasta őket, a vér is meghűlt az ereiben. „Calix meus inebnans.”
– Megkaptad hát a választ? – érdeklődött Sir Giles.
– Igen, nagyuram.
Sir Giles belesett az első oldalra. – Az ott latin, igaz?
– Igen, nagyuram.
– Mindjárt gondoltam. Természetesen én is belenéztem, de gy árva szót se értettem az egészből, és nem szívesen kérdezem volna meg Sir Johnt – utalt a dorchesteri Szent Pétertemplom papjára –, vagy azt a törvénytudót, mi is a neve? Akinek csorog a nyála, amikor felizgatja magát? Ő is beszél latinul, vagy legalábbis azt állítja magáról. Mit jelentenek a szavak?
– „A kelyhem megrészegít.” – fordított Thomas.
– „A kelyhem megrészegít.” – Sir Giles rendkívül mulatságosnak tartotta a mottót. – Ajé, az apádnak nem volt ki mind a négy kereke. Jó ember volt, jó ember, de hát ez! „A kelyhem Megrészegít!”
– Az egyik zsoltárból való – jegyezte meg Thomas, amint átfordított a második lapra. Ezt már a különös jelekkel borították, amelyeket Thomas héber írásnak vélt, bár ezzel együtt is volt bennük valami megmagyarázhatatlan és idegen. Visszatérő jelképnek számított többek között az emberi szem egyszerű ábrázolása, és Thomas még soha, egyetlen héber kéziratban sem találkozott hasonlóval – bár az igazat megvallva, még nem túl sok héber kéziratot látott. – Abból – tette hozzá –, amelyik úgy kezdődik, hogy az Úr a mi pásztorunk.
– Nekem ugyan nem pásztorom – zsémbelt Sir Giles. – Nem vagyok holmi oktalan birka.
– Ahogy én se, nagyuram – jelentette ki Robbie.
– Úgy hallottam – fordult Sir Giles Robbie-hoz –, mintha Skócia király fogságba esett volna.
– Valóban, nagyuram? – kérdezte Robbie ártatlanul.
– Talán csak szóbeszéd – vonta meg a vállát Sir Giles, azután belekezdett egy terjengős történetbe arról, hogyan találkozott Londonban egy szakállas skóttal, Thomas pedig eközben minden figyelmét a könyvnek szentelte, és különös módon csalódottságot érzett afelett, hogy a könyv nagyon is jogos cselekedetnek tartja a Grál keresését. Mennyire szerette volna, ha valaki azt mondja neki, hogy ez az egész képtelenség, hogy nincs értelme továbbra is hozzákötnie a sorsát egy legendához, ám apja elég komolyan vette a kérdést ahhoz, hogy egy egész könyvet szenteljen neki. Csak hát, emlékeztette magát Thomas, az apjáról mindenki tudta, hogy nincs ki a négy kereke.
Gooden lánya, Mary, sonkát hozott. Thomas azóta ismerte Maryt, hogy kisgyermekként együtt lubickoltak a libaúsztatóban, és mosolyogva üdvözölte a lányt, azután észrevette, hogy Robbie úgy mered rá, mintha földöntúli jelenést látna. A lány hosszúra engedte sötét haját, telt ajka érett gyümölcsre emlékeztett, és Thomas biztosan tudta, hogy Robbie-nak nem kevés vetélytársa lehet Down Mapperleyben. Kivárta, amíg Mary visszavonult, azután feltartotta a könyvet. – Apám beszélt erről valaha is, nagyuram?
– Sok mindenről beszélt – kerülte meg az egyenes választ Sir Giles. – Egyfolytában locsogott, akár egy asszony. Be nem állt a szája! Apád jó barátja voltam, Thomas, de sosem fűlött a fogam a valláshoz. Ha túl sokat beszélt róla, egyszerűen elaludtam. És neki még ez is tetszett. – Sir Giles vágott magának egy szelet sonkát. – De hát az apád őrült volt.
– Gondolja, nagyuram, hogy ez is őrültség? – tartotta fel Thomas újra a könyvet.
– Apádat az Úr túlzott szeretete őrjítette meg, de ettől még nem volt bolond. Sosem ismertem senkit, akibe ennyi értelem szorult volna, és azóta is nagyon hiányzik. Hiányzanak a tanácsai.
– Ez a lány itt dolgozik? – kérdezett közbe Robbie, majd a paraván felé intett, amely mögött a lány eltűnt.
– Mindig is itt dolgozott – felelte Sir Giles. – Emlékszel még Maryre, Thomas?
– Gyermekkorunkban sokszor megpróbáltam vízbe fojtani – felelte Thomas. Újra végigforgatta atyja könyvének lapjait, noha az idő szűkössége miatt nem tulajdoníthatott jelentést a kusza szavaknak. – Tudja, mi áll ebben, igaz, nagyuram?
Sir Giles kivárt, azután lassan bólintott. – Tudom, Thomas, hogy sokan akarják azt, ami állítása szerint apád birtokában volt.
– Tehát azt állította, hogy a birtokában van?
Újabb hosszú szünet. – Nos, utalt rá – felelte végül Sir Giles, és egyáltalán nem irigyellek érte.
– Miért?
– Amikor nekem adta ezt a könyvet, apád azt mondta, ha bármi történne vele, őrizzem meg, amíg elég idős és megfontolt em leszel ahhoz, hogy felvállald ezt a küldetést. Pontosan ezt mondta. – Sir Giles szúrós tekintettel meredt Thomasra, és látta, hogy öreg barátjának fia összerezzen. – De ha ti ketten szívesebben maradnátok egy ideig – tette hozzá –, úgy legyetek üdvözölve. Jake Churchillnek segítségre van szüksége. Azt tnondja, még életében nem látott ennyi rókakölyköt, és ha nem végzünk a nyavalyásokkal, jövőre ritka nagy veszteségre kell számolnunk a bárányok sorában.
Thomas Robbie-ra sandított. A feladatuk nem más, mint Megtalálni de Taillebourgot, hogy megbosszulják Eleanor, Hobbe atya és Jamie Douglas halálát, az pedig nem valószínű, gondolta, hogy a dominikánus valaha is visszatér ide. Robbie ugyanakkor láthatóan maradt volna: Mary Gooden tartóztatta És Thomas is kimerültnek érezte magát. Nem tudta, merrefelé kereshetné a papot, ezért lelkesen üdvözölte a lehetőséget, hogy a csarnokban maradhat. Legalább alkalma nyílik rá, hogy tanulmányozza a könyvet, azután pedig kövesse atyja nyomait a Grálhoz vezető hosszú, tekervényes és gyötrelmes csapáson.
– Maradnánk, nagyuram – felelte Thomas.
Legalábbis egy ideig.
Ez volt az első alkalom, hogy Thomas nemesemberhez méltó életet élhetett. Talán nem annyira, mint egy igazi nagyúr, egy earl vagy egy herceg, aki emberek tucatjai felett rendelkezett, de mindenképp kiváltságban volt része, egy udvarház kényelmében múlatta az időt – még ha az udvarház nem is állt másból, csak egy fából ácsolt, döngölt földpadlójú csarnokból –, amíg mások mindennapos kemény munkájukat végezték: tűzifát vágtak, vizet hordtak, tehenet fejtek, vajat köpültek, kenyeret dagasztottak és ruhát mostak. Robbie inkább szokott az ilyesmihez, de azért ő is messze kényelmesebbnek találta a dorseti életet. – Odahaza – magyarázta – azok a nyavalyás angol rablók folyton átkeltek a hegyeken, hogy elvigyék a jószágokat meg a termést.
– Miközben te – gúnyolódott Thomas – még álmodban sem gondoltál arra, hogy délnek lovagolsz, és kifosztod az angolokat.
– Ugyan miért gondoltam volna ilyesmire? – vigyorodott el Robbie.
Így azután, miközben a tél fagyos ölelésébe vonta a vidéket, Sir Giles Marriott birtokán vadászgattak, hogy biztonságossá tegyék a földeket az ellesi időre, és vadhússal gazdagítsák Sir Giles étrendjét; együtt ittak a dorchesteri tavernákban, és nevettek a teli vásáron fellépő mímeseken. Thomas régi barátokkal találkozott, történeteket mesélt Bregane-ról, Normandiáról és Picardiáról, amelyek némelyikében akadt egy kevés igazság is, és a vásár íjászversenyén elnyerte az aranynyilat, amelyet odaajándékozott Sir Gilesnak, aki felakasztotta azt a csarnoka falára, és kijelentette, hogy ennél szebb trófeát még életében nem látott. Az én fiam is remek íjász lett volna. Igazán remek íjász. Szeretem azt hinni, hogy akár ő is elnyerhette volna ezt a trófeát.
Sir Giles egyetlen fia lázban halt meg, míg egyetlen leánya hozzáment egy lovaghoz, aki Devonban birtokolt földeket, és Sir Giles nem kedvelte sem a vejét, sem a tulajdon leányát. – Majd öröklik a birtokot, ha meghaltam – mondta Thomasnak – de addig is, élvezd ki a szépségeit Robbie-val együtt.
Thomas sikeresen meggyőzte magát arról, hogy nem hanyagolja el a Grál keresését, hiszen minden nap órákat görnyedt apja könyve felett. A lapokat a rendkívül ritka és drága borjúbőr pergamenből vágták ki, ami ékesen jelezte, milyen sokat jelentettek ezek a jegyzetek Ralph atyának, ám a szöveg ezzel együtt nem sokat mondott Thomasnak. A könyv javarészt történeteket mesélt. Az egyikben egy vak ember, aki kézbe vehette a kelyhet, visszanyerte a látását, ám ezután, mivel csalódottsággal töltötte el a Grál közönséges külleme, ismét elveszítette azt. Egy másik történetben egy mór harcos megpróbálta elrabolni a Grált, és istentelen bűnéért kígyóvá változott. A könyv leghosszabb meséje Percevalról, a régen élt lovagról szólt, aki részt vett a keresztes hadjáratban, és felfedezte a Grált Krisztus sírjában. Ezúttal a Grál leírására a latin crater szót használták, amely tálat jelent, ugyanakkor más lapokon ugyanez calix, kehely volt, és Thomas eltűnődött azon, lehet-e bármilyen jelentősége ennek a különbségtételnek. Ha atyja birtokában volt a Grálnak, épp ő ne tudta volna, hogy az tál-e vagy kehely? Vagy talán nincs is igazi különbség. Akárhogy is, a hosszú történet szerint a tál ott hevert egy polcon Krisztus sírjában, így bárki láthatta, aki csak a sírba lépett, lett légyen keresztény zarándok vagy pogány ellenség, ám amíg Perceval térden csúszva be nem hatolt a sziklasírba, addig a Grál nem mutatkozott meg senki előtt, mert Sir Perceval igaz ember volt, és érdemes arra, hogy a szeme felnyittassék. Sir Perceval elhozta a tálat, és magával vitte a keresztény világba, ahol azt tervezte, hogy a kincshez méltó szentélyt építtet köre, ám, a történet kissé lapos és közönyös fordulata szerint, „ekkor meghalt”. Thomas apja kapkodva a lapszélre vetett egy jegyzetet. „Sir Perceval Astarac grófja volt, és más néven is ismerték. Egy Vexille-t vett feleségül.”
– Sir Perceval! – Sir Gilesra láthatóan nagy hatást gyakorolt név. – Akkor ő is a családhoz tartozott? Az apád ezt sosem említette. Legalábbis, nem emlékszem rá. Sok meséjét végigaludtam.
– Sokszor ő maga is gúnyt űzött az efféle történetekből – jegyezte meg Thomas.
– Gyakran gúnyt űzünk abból, amitől félünk – ragadtatta magát egy bölcs kijelentésre Sir Giles, azután hirtelen elvigyorodott. – Jake mondja, hogy Five Marys mellett elkaptátok azt a vén csatarókát. – Five Marys azokat az ősi sírbuckákat jelölte, amelyeket a helybéliek szerint egykor óriások emeltek, és Thomas sosem értette, hogyan lehet belőlük hat.
– Nem ott történt – felelte Thomas –, hanem White Nothe mögött.
– White Nothe mögött? Fent a szirteken? – Sir Giles Thomasra meredt, majd elnevette magát. – Az már a vén Holgate földje! Ti ördögfiókák! – Sir Giles, aki mindig is szóvá tette, ha Thomas engedély nélkül vadászott a földjén, most mérhetetlenül mulatságosnak találta szomszédjának kirablását. – Vén szipirtyó már ez a Holgate. Nos, sikerült jutnod valamire azzal a könyvvel?
– Bárcsak tudnám – sóhajtott fel Thomas, aki éppen az Astarac névre meredt. Mindössze annyit tudott, hogy Astarac egy hűbérbirtok vagy vidék neve Franciaország déli részén, s hogy ezt tekintette otthonának a Vexille család, mielőtt hitszegőnek és eretneknek ítélték. Megtudta azt is, hogy Astarac közel feküdt a katharok birtokaihoz, legalábbis elég közel ahhoz, hogy a métely rájuk is átterjedhessen, és hogy amikor jó száz évvel korábban a francia király és az igaz egyház kiirtotta az eretnekséget a földjeiről, a Vexille-eknek is menekülniük kellett. Hogyan lehetséges akkor,- hogy a legendás Sir Perceval maga is Vexille volt? Thomasnak úgy tűnt, minél mélyebbre ássa toagát a rejtélybe, annál nagyobb lesz körülötte a sötétség. – Az apám beszélt valaha is Astaracról, nagyuram? – faggatta Sir Gilest.
– Astaracról? Mi lenne az?
– A föld, ahonnan a családja érkezett.
– Nem, nem, ő Cheshire-ben nőtt fel. Mindig azt mondta.
Cheshire csupán menedékként szolgált, ahol a család elrejtőzhetett az inkvizíció elől – lehet, hogy a Grál még most is ott rejtőzik? Thomas lapozott, hogy egy hosszú passzusban arról olvashasson, miként vették ostrom alá a rablók Astarac tornyát és kényszerültek meghátrálásra a Grál puszta látványától. „Elvakította őket – írta Ralph atya –, így 364-üket ott helyben levágtuk.” Egy másik oldalon azt tudta meg, hogy senki sem hazudhat, ha a Szent Grálon tartja a kezét, „máskülönben holtan esik össze”. Még a meddő asszonyok is részesülhetnek gyermekáldásban, ha megérintik a Grált, ha pedig nagypénteken egy ember ebből iszik, vethet egy szempillantást „arra, akit a mennyekben nőül fog venni”. Egy másik történetben a lovagot, aki a Grált végighordozta a vadonon, pogányok vették üldözőbe, és amikor már úgy tűnt, hogy nem menekülhet, az Úr hatalmas sasmadarat küldött érte, amely felemelte őt magát, a lovát és a Grált a levegőbe, hogy a pogány harcosok csak az öklüket rázhatták utána hiábavaló haragjukban.
Egy frázis újra meg újra felbukkant a könyv lapjain: „Transfer calicem istem a mi” és Thomas nagyon is át tudta érezni apja nyomorúságát, amint ehhez a fordulathoz ért. „...távoztasd el tőlem e pohárt”, ezt jelentette a kifejezés, és a Getsemáne-kertben Krisztus ugyanezekkel a szavakkal könyörgött atyjához, az Úrhoz, hogy kímélje meg őt a gyötrelmektől. A frázis olykor görögül bukkant fel, amelyet Thomas ugyan tanulmányozott, de sosem sajátított el teljesen; s bár a görög szavak tekintélyes részét sikerült kibetűznie, a héber szöveg továbbra is rejtély maradt előtte.
Sir John, a Szent Péter agg vikáriusa is egyetértett abban, hogy ez a héber igen különös. – Elfeledtem minden hébertudást, amit valaha is magamba szívtam – sóhajtott fel –, de nem emlékszem, hogy egyszer is láttam volna ilyen szöveget! – A jelképre mutatott, amely egy emberi szemre emlékeztetett. – Igen különös, Thomas, igen különös. Aligha héber. – Elhallgatott, majd panaszos hangon hozzátette. – Bárcsak még itt lenne szegény Nathan. – Nathan?
– Még előtted élt itt, Thomas. Nathan piócákat gyűjtött, és Londonba küldte őket. Az ottani doktorok igen nagyra tartották a dorseti piócákat, tudtad ezt? De persze ő is zsidó volt, és elment a többiekkel együtt. – A zsidókat közel ötven esztendővel azelőtt űzték el Angliából, de az esemény még élénken élt az idős pap emlékezetében. – Azóta se tudjuk, hol szedte össze a piócáit – tette hozzá Sir John –, és néha már azt hiszem, ő maga vont átkot a fejünkre. – Összeráncolt homlokkal meredt a könyvre. – Ez itt az apádé volt?
– Igen.
– Szegény Ralph atya – sóhajtott fel Sir John, jelezve, hogy a bőrbe kötött könyvet is a téboly termékének tartja. Lecsukta a fedelet, és gondosan körülkerítette a puha bőrborítást a lapokon.
De Taillebourgnek hírét se hallották, ahogyan Thomas nem kapott hírt normandiai barátai felől sem. Verejtékes munkával megfogalmazott egy levelet Sir Guillaume-nak, amelyben tudatta, hogy a leánya meghalt, és könyörgött, hogy hírt hallhasson Will Skeat felől, akit Sir Guillaume Caenbe vitt, hogy ott saját zsidó orvosával, Mordehai-jal gyógyítássá meg. A levél Southamptonba utazott, majd onnét Guernseybe, és Thomast biztosították róla, hogy sértetienül elér Normandiába, ám karácsonyra még mindig nem érkezett válasz, és Thomas immár nem kételkedett abban, hogy a levél elveszett. Thomas Lord Outhwaite-nek is írt, és megnyugtatta őlordságát afelől, hogy tovább folytatja a Grál keresését, majd felidézett néhány történetet atyja könyvéből.
Lord Outhwaite válaszlevelében gratulált Thomasnak eddigi felfedezéseihez, majd tudatta, hogy Sir Geoffrey Carr féltucatnyi emberével útra kelt Bretagne felé. A szóbeszéd szerint, tette hozzá Lord Outhwaite, Madárijesztő adósságai az egekbe szöktek, „s talán épp emiatt kellett Bretagne-ba utaznia”. Persze nemcsak a gazdag zsákmány reménye csalta Madárijesztőt La Roche-Derrienbe, de a törvény is, amely szerint az adóst nem lehetett törlesztésre kötelezni, amíg külhonban szolgálta királyát „Követni fogja Madárijesztőt?” érdeklődött Lord Outhwaite Thomas pedig válaszlevelében tájékoztatta arról, hogy La Roche-Derrienben lesz, mire ezek a sorok eljutnak őlordságához, azután nem tett semmit annak érdekében, hogy elhagyja Dorsetet. Végtére is, karácsony van, mondta magának, és ő mindig is szerette a karácsonyt.
Sir Giles fényűzővé tette az ünnep tizenkét napját. Advent vasárnapján nem ettek húst, ami nem jelentett komolyabb megpróbáltatást, hiszen Thomas éppúgy kedvelte az angolnát és más halakat, ám karácsonyeste csak úgy tömték magukba a friss kenyeret, hogy felkészüljenek az ünnep első napjára. Tizenkét üres kast hoztak a csarnokba, azokat borostyán- és magyalágakkal díszítették fel; az asztal közepére egy akkora gyertyát helyeztek, amelyet az ünnepek alatt végig égve hagyhattak, míg a kandallóban hatalmas rönköt vetettek a tűzre. Sir Giles a szomszédait is meghívta egy kis borra és áléra, mellé pedig bárányt, vadkant, szarvast, ludat és disznósajtot szolgáltak fel. Édes, fűszeres vörösborral teli ünnepi kelyhet adtak körbe a csarnokban, és Sir Giles, miként minden karácsonyestén, most is megkönnyezte elhalt asszonyát, és kábult álomba zuhant, mire a gyertyák kialudtak. Karácsony negyedik éjjelén Thomas és Robbie is csatlakozott azokhoz, akik szellemeknek, zöld embereknek és a legkülönfélébb vadaknak öltöztek, hogy a parókia körül járt táncukkal adományokat szerezzenek a templom részére. Egészen Dorchesterig eljutottak, ahol két másik parókiát is körbetáncoltak, mielőtt összeverekedtek volna a táncosok egy másik csapatával, hogy az éjszakát valamennyien a dorchesteri tömlöcben töltsék, ahonnan fülig érő vigyorral maga George Adyn eresztette ki őket, aki reggelire hozott nekik egy kancsó álét és egy kis ízelítőt asszonya híres kocsonyájából. Vízkereszt ünnepén azt a vadkant szolgálták fel, amelyet Robbie döfött le a lándzsájával, s miután ezzel végeztek, a vendégek pedig már félig részegen feküdtek el a földpadlóra terített gyékényeken, havazni kezdett.
Thomas megállt az ajtóban, és elnézte a fáklya meg-megrebbenő fényében örvénylő pelyheket.
– Nemsokára indulnunk kell. – Robbie csatlakozott hozzá.
– Indulnunk kell?
– Még nem végeztük el a feladatunkat – emlékeztette a skót.
Thomas tudta, hogy igaza van, mégsem akaródzott elhagyja a kényelmes szállást. – Azt hittem, boldog vagy a társaságunkban.
– Az is vagyok – bólintott komoran Robbie –, és Sir Giles messze nagylelkűbb, mint amit érdemelnék.
– Akkor hát?
– Maryről van szó. – Mély zavarában a skót be sem tudta fejezni a mondatot.
– Várandós? – találgatott Thomas. Robbie keresztet vetett. – Nagyon úgy tűnik.
Thomas a hóesést fürkészte. – Ha hagysz neki elég pénzt a hozományra – vetette fel –, kapni fognak utána.
– Csak három fontom maradt – hajtotta le a fejét Robbie. Nagybátyja, Sir William ellátta egy erszénnyel, amelynek tartalmát egy egész esztendőre szánta.
– Annyinak elégnek kell lennie – bólintott Thomas. A hó vadul kavargott a heves széllökésekben.
– De akkor nekem semmi sem marad! – tiltakozott Robbie.
– Erre még azelőtt kellett volna gondolnod, hogy bevetetted a földjét. – Thomas visszaemlékezett rá, hogyan került ő is hasonlóan szorult helyzetbe egy hooktoni lány miatt. Visszafordult a csarnok felé, ahol egy hárfás és egy flótás játszott a részegen hortyogó vendégeknek. – Indulnunk kellene – sóhajtott fel –, de nem tudom, merre.
– Azt mondtad, Calais-ba szeretnél menni.
Thomas vállat vont. – Gondolod, hogy de Taillebourg ott fog keresni bennünket?
– Én úgy gondolom – felelte Robbie –, hogy amint tudomást szerez a könyvről, a pokolba is hajlandó lesz utánad menni.
Thomas tudta, hogy Robbie-nak igaza van, noha a könyv egyáltalán nem vált a hasznára. Ralph atya egyszer sem utalt rá egyértelműen, hogy birtokában lenne a Grál, sem azt a helyet nem írta le, hol kereshetnék. Pedig Thomas és Robbie mindent megtett. Átfésülték a tenger által kivájt barlangokat a hooktoni szirtek mentén, de csak uszadékfát, kagylókat és hínárt találtak. A parton semerre sem rejtettek el egy aranykelyhet. Akkor most merre tovább? Hol keressék? Ha Thomas Calais-ba megy, akkor csatlakozik az íjászokhoz, és kétellte, hogy de Taillebourg az angol sereg szívébe is utána jönne. Talán, gondolta Thomas, vissza kellene térnie Bretagne-ba, és azt is tudta, hogy nem a Grál vagy de Taillebourg vonzza La Roche-Derrienbe, de sokkal inkább az a remény, hogy Jeanette Chenier talán hazatért otthonába. Gyakran gondolt a lányra, fekete hajára, indulatos természetére és merészségére, s valahányszor így tett, belemart a szívébe a bűntudat Eleanor miatt.
A hó nem sokáig tartott, latyakká olvadt, és nyugatról fagyos záporok söpörtek végig a dorseti partvidéken. Egy jókora angol hajó zátonyra futott Chesil közelében, Thomas és Robbie pedig elvitte Sir Giles egyik szekerét a partra, ahol Jake Churchill és két fia segítségével elkergettek tucatnyi környékbelit, hogy kimentsék azt a hat bála gyapjút, amelyet azután visszavittek Down Mapperleybe, és átadtak Sir Gilesnak, aki ily módon egyévi jövedelmet könyvelhetett el egyetlen nap alatt.
És másnap reggel a francia pap megérkezett Dorchesterbe.
George Adyn hozta meg a hírét. – Azt mondtad, tartsam a fél szemem az idegeneken – fordult egyenesen Thomashoz –, márpedig ez csakugyan idegennek látszik. Úgy öltözik, mint egy pap, de hát ki tudhatja? Úgy fest, mint egy csavargó, úgy bizony. Csak egy szavadba kerül – kacsintott Thomasra –, és ostorral kergetjük el a nyavalyást, hogy Shaftesburyig meg se álljon.
– És ott mihez kezdenének vele? – kérdezte Robbie.
– Elővennék az ostort, és visszakergetnénk mihozzánk – vonta meg a vállát George.
– Dominikánus? – kérdezte Thomas.
– Honnan az ördögből tudhatnám? Összevissza locsog, az biztos. Nem beszél rendesen, ahogyan egy keresztényhez illik.
– Milyen színű a ruhája?
– Fekete, milyen lenne?
– Majd én beszélek vele – állt fel Thomas.
– Már ha tudsz vele, amilyen zagyva a beszéde. Méltóságos uram! – Utóbbi köszöntés Sir Gilesnak szólt, és Thomasnak ki kellett várnia, amíg a két helybeli megvitatja egymással a különféle unokatestvérek és egyéb távoli rokonok egészségi állapotát. Már délre járt az idő, amikorra ő és Robbie belovagolt Dorchesterbe, s Thomas ezredszerre is arra gondolt, mennyire kellemes ez a hely, és milyen jó lenne itt letelepedni.
A papot előhozták a tömlöc kis udvarára. Csodás nap köszöntött rájuk. Két feketerigó ugrándozott a falak tetején, és az udvar sarkában bimbóit bontogatta egy sisakvirág. A pap fiatal, rendkívül alacsony növésű férfinak bizonyult, aki lapos orrával, kidülledt szemével és sörteszerű fekete hajzatával, szakadozott és pecsétes öltözékével csakugyan nyomorúságos benyomást tett; nem csoda, hogy a törvényszolgák csavargónak vélték, még ha a kis pap méltatlankodva is fogadta a feltételezést. – Hát így bántok ti angolok az Úr felkent szolgáival? A pokol is túl jó hely az angolok bűnös lelkének! Beszélek erről a püspök úrral, és elmondok mindent az érsek úrnak, de még a szentatyának is, aki egyházi átokkal fogja sújtani ezt az egész disznóólat! Ki lesztek közösítve!
– Látod már, hogy értettem? – kérdezte George Adyn. – Csak hablatyol összevissza, egy szavát se érteni.
– Franciául beszél – tudatta Thomas, majd a paphoz fordult. – Mi a neve?
– Azonnal beszélni akarok a püspökkel! Itt és most!
– Mi a neve?
– Hozzanak nekem egy itteni papot!
– Előbb pofozom le a fülét – mondta Thomas higgadtan. – Mi a neve?
A férfi, egy bizonyos Pascal atya, épp most vészelt át egy rendkívül kimerítő utat: Normandiából, egy Caentől délre fekvő helységből kelt át a téli tengeren. Előbb Guernseybe utazott majd onnan tovább Southamptonba, ahol gyalogosan vágott neki az útnak, s tette ezt anélkül, hogy egy árva mukkot is beszélt volna angolul. Kész csoda, hogy egyáltalán sikerült eljutnia idáig. És a csodát még az is tetézte, hogy Pascal atyát Evecque-ből küldték Hooktonba, egy Thomasnak szánt üzenettel.
A papot Sir Guillaume d'Evecque küldte, vagy jobban mondva Pascal atya maga jelentkezett a küldetésre, és sürgős üzenetet hordozott, hiszen Sir Guillaume Thomas segítségéért könyörgött. Evecque ostrom alatt állt. – Szörnyűség! – kiáltott fel Pascal atya. Mostanra kissé megenyhült, hogy a Három Kakasban leülhetett a tűz mellé, majd libasültet és méhsört tettek elé. – Coutances grófja ostromolja. A gróf maga!
– Mi ebben olyan szörnyűség? – ráncolta a homlokát értetlenül Thomas.
– Hiszen a gróf a hűbérura! – csattant fel a pap, és Thomas azonnal megértette, mi ebben a szörnyűség. Sir Guillaume a gróf hűbérbirtokát igazgatta, és amikor háborút indított a tulajdon bérlője ellen, a gróf törvényen kívülivé nyilvánította Sir Guillaume-ot.
– De hát miért tesz ilyet? – kérdezte Thomas.
Pascal atya vállat vont. – A gróf szerint mindez azért van, ami a csatában történt. Tudja, mi történt a csatában?
– Tudom – bólintott Thomas, de miután a pap szavait lefordította Robbie-nak, mindenképp fel kellett idéznie a történteket. A pap arra az ütközetre utalt, amelyet az elmúlt nyáron vívtak meg Crécy erdeje mellett. Sir Guillaume a franciák oldalán harcolt, ám a csata közepén meglátta ősellenségét, Guy Vexille-t, és fegyvereseivel a Vexille-csapat ellen fordult.
– A gróf szerint ez hitszegés – magyarázta a pap –, és a király is áldását adta az ostromra.
Thomas sokáig nem szólt. – Honnan tudta, hogy itt talál? – kérdezte végül.
– Levelet küldött Sir Guillaume-nak.
– Nem hittem, hogy a kezébe került.
– Természetesen a kezébe került. Még tavaly. Mielőtt a bajaink megkezdődtek.
Sir Guillaume ugyan bajba került, magyarázta a pap, ám Evecque udvarháza kőből épült és sáncárokkal is rendelkezett, ezért Coutances grófjának mind ez ideig nem sikerült sem ledönteni a falakat, sem átkelni az árkon, noha a gróf tucatnyi emberével támadt, miközben Sir Guillaume helyőrsége csupán kilenc emberből állt. – Akadnak még asszonyszemélyek is – szakított le Pascal atya egy libacombot a fogaival –, de azokat nem is számolom.
– Van élelmük?
– Bőséggel, és a kutat sem mérgezték meg.
– Akkor egy ideig kitarthatnak?
A pap vállat vont. – Talán igen. Talán nem. Sir Guillaume szerint igen, de ki tudhatja? És a grófnak van egy ostromgépe is, egy... – Összeráncolt homlokkal kereste a megfelelő szót.
– Egy trébuchet?
– Nem, nem, egy balliszta! – A balliszták megtermett számszeríjakra emlékeztettek, és hatalmas nyilakat lőttek ki az ellenségre. Pascal atya lepusztította az utolsó húscafatokat is a csontról. – Nehézkes és lassú gépezet, egyszer el is romlott, de megjavították. Képes lerontani a falakat. Ó, igen, és ami a barátját illeti... – csámcsogta teli szájjal –, nos...
– A barátomat?
– Skeat, ugye, ez a neve? Még a doktorral van. Már tud beszélni és sétálni. Sokkal jobban van, ugye? Igaz, az embereket nem tudja felismerni, csak ha szólnak hozzá.
– Csak ha szólnak hozzá? – értetlenkedett Thomas.
– Ha látja magát – magyarázta a pap türelmesen –, nem fogja megismerni. Ha viszont megszólal, meg fogja ismerni. – Újra megvonta a vállát. – Érdekes, nem igaz? – Kiitta a korsóját. – Nos, akkor most mi legyen, monsieur?
– Sir Guillaume mit vár tőlem?
– A közelében akarja önt tudni, arra az esetre, ha menekülnie kellene, bár már küldött egy levelet a királynak, amelyben részletesen kifejtette, mi történt az ütközetben. Magam vittem el a levelet Párizsba. Sir Guillaume szerint a király meg fog enyhülni, ezért nagyon várja a válaszát, de ami engem illet? Szerintem Sir Guillaume-ot megkopasztják és feltálalják, akár ezt a libát.
– Mondott valamit a lányáról?
– A lányáról? – hunyorgott Pascal atya. – Ő! Α törvénytelen lányáról? Azt mondta, megöli, bárki is gyilkolta meg.
– Én is ezt teszem.
– És azt mondta, hogy a segítségét kéri.
– Megkapja – bólintott Thomas. – Holnap reggel indulunk. – Robbie felé fordult. – Visszatérünk a háborúba.
– És kiért fogok harcolni? Thomas elvigyorodott. – Értem.
Thomas, Robbie és a pap másnap reggel útnak indultak. Thomas magával vitt egy váltás ruhát, egy nyilakkal teli zsákot, valamint az íját, a kardját és a vértjét, és egy szarvasbőrbe csomagolva az apja könyvét, amit mindennél nehezebbnek érzett, noha az könnyebb volt egy nyílkötegnél is. A küldetés és a felelősség ólomsúlyként nehezedett Thomas lelkiismeretére, és hiába mondogatta magában, hogy csupán Sir Guillaume segítségére siet, a lelke mélyén tudta, hogy tovább folytatja a keresést apja titka után.
Sir Giles két bérlője velük tartott, hogy visszahozza a kancát, amelyen Pascal atya lovagolt, és a két paripát, amelyet Sir Giles vásárolt Thomasnak és Robbie-nak. – A hajón úgysem vihetitek őket magatokkal – magyarázta Sir Giles. – A lovak és a hajók nem férnek meg együtt.
– Túlontúl bőkezű volt velünk – jegyezte meg Robbie, miután elhagyták Sir Giles csarnokát.
– Csak nem akarja, hogy mindent a veje örököljön – vonta meg a vállát Thomas. – Amellett mindig is ilyen nagylelkű volt. Mary Goodennek is adott még három fontot. A hozományára. Szerencsés fickó.
Thomas hanghordozása felkeltette Robbie figyelmét. – Szerencsés fickó? Úgy érted, máris talált neki férjet?
– Méghozzá jóravaló férjet. Egy tolpuddle-i tetőfedőt. Jövő héten esküsznek.
– Jövő héten! – Robbie-t láthatóan megbotránkoztatta, hogy hogy máris férjhez megy. Nem számított, hogy ő hagyta el a lányt, a frigy akkor is sértette a büszkeségét. – De miért venné el feleségül? – kérdezte egy idő után. – Vagy nem tudja, hogy várandós?
– Azt hiszi, övé a gyermek – felelte Thomas rezzenéstelen arccal –, s mint hallom, nem is alaptalanul.
– Jesszusom! – Robbie keservesen szitkozódni kezdett, amint megértette a célzást, azután visszafordult, hogy még egyszer végighordozza tekintetét a vidéken, és megenyhült, amint visszaemlékezett a szép időkre. – Azért rendes fickó – dicsérte tovább Sir Gilest.
– Magányos fickó – javította ki Thomas. Sir Giles nem is akarta, hogy elmenjenek, bár elfogadta, hogy ezt kell tenniük.
Robbie beleszimatolt a levegőbe. – Megint havazni fog.
– Nem is igaz! – Langyos, napfényes reggel köszöntött rájuk. A védett helyeken már kibújtak a sáfrányok és sisakvirágok, a sövények körül pintyőkék és vörösbegyek zajongtak, Robbie mégis havat érzett a tiszta levegőben. Ahogyan múlt az idő, az égbolt borús lett és szürke, a szél keletire fordult és az arcukba mart, azután csakugyan megeredt a hó. Az erdőkerülő kis házában kerestek menedéket, ahol össze kellett zsúfolódniuk a férfival, annak asszonyával, öt leányával és három fiával. Két tehén bőgött a ház egyik végéből kialakított istállóban, négy kecskét kötöttek ki a másik oldalon. Pascal atya bizalmasan tudatta Thomasszal, hogy ő maga is egy hasonló otthonban cseperedett fel, majd eltűnődött, hogy a szokások errefelé is ugyanazok-e, mint odahaza. – A szokások? – kérdezte Thomas.
– A mi házunkban – pirult el Pascal atya – az asszonyok a tehenekkel pössentettek, a férfiak pedig a kecskékkel. Nem akarom, hogy kinézzenek.
– Felénk is így csinálják – biztosította róla Thomas.
Pascal atya alkalmas útitársnak bizonyult. Pompás énekhanggal rendelkezett, s miután megosztották az ételüket az erdőkerülővel és a családjával, a pap rázendített néhány francia nótára. Azután, hogy a hó tovább szakadt, és a füst sötéten örvénylett a zsúpszalma alatt, leült és beszédbe elegyedett Thomasszal. Evecque falujában szolgált papként, és amikor Coutances grófja rájuk támadt, az udvarházban talált menedéket. – Nemigen szeretek összezsúfolódni másokkal – magyarázta ezért is vállalkozott rá, hogy elviszi Sir Guillaume üzenetét Angliába. Úgy kellett kiszöknie Evecque-ből, mesélte el, hogy előbb a ruháit dobta át a vizesárok túloldalára, azután maga is utánuk úszott. – Átkozott hideg volt! – borzongott meg. – Még életemben nem fáztam úgy! Azt mondogattam magamban, hogy még mindig jobb a hideg, mint a pokol tüze, de nemigen hittem el. Rettenetes volt.
– Mégis, mit vár tőlünk Sir Guillaume? – kérdezte tőle Thomas.
– Nem mondta. Talán, ha sikerülne elbátortalanítani az ostromlókat... – Megvonta a vállát. – A tél nem igazán alkalmas időszak az ostromra. A falak között kényelemben és melegben lehettünk, ott volt az egész évi termés, de az ostromlók? Áznak és fáznak. Ha még kényelmetlenebbé tennénk a dolgukat, ki tudja? Talán feladnák az egészet.
– És maga? Mihez fog kezdeni?
– Nekem nem maradt dolgom Evecque-ben – felelte a pap. Sir Guillaume-ot hitszegővé nyilvánították, javait elkobozták, a jobbágyait elhajtották Coutances grófjának birtokaira, míg a bérlők az ostromlók zaklatásai nyomán nagyobbrészt elmenekültek. – Talán elmehetnék Párizsba? Caen püspökéhez mégsem fordulhatok.
– Miért nem?
– Mert az ő emberei is Coutances grófját segítik az ostromban. – Pascal atya hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Az angolok a nyáron kis híján koldusbotra juttatták a püspököt – magyarázta –, ezért pénzre, földre és javakra van szüksége, amit Evecque-ből remél előteremteni. A kapzsiság minden háború legfőbb mozgatórugója.
– Mégis Sir Guillaume oldalára állt?
Pascal atya vállat vont. – Tisztességes ember. És mire mentem vele? Most kereshetek Párizsban új állást. Vagy esetleg Pijonban. Van ott egy unokatestvérem.
Az elkövetkező két napban tovább küszködtek kelet felé, keresztüllovagoltak New Forest hangafüves pusztáin, amelyeket puha hópaplan takart be. Éjjenként a kis falvak pislákoló fényei keményen csillantak meg a fagyos hidegben. Thomas attól tartott, hogy túlságosan későn érik el Normandiát, s már nem lehetnek Sir Guillaume segítségére, ám a kétely önmagában még nem lehetett elég ahhoz, hogy feladják a próbálkozást, így tovább küzdöttek. A Southamptonig hátralévő utolsó néhány mérföldet a felolvadt hó és sár hideg latyakjában tették meg, és Thomas máris azon tűnődött, hogyan juthatnának át Normandiába, amely ellenséges tartománynak számított. Kétellte, hogy egyetlen hajó is elvinné őket Southamptonból, hiszen a Normadia partjai közelében cirkáló valamennyi angol bárkát kalózhajónak kiáltották ki. Bretagne-ba ugyan szép számmal indultak hajók, ám az gyalogosan túlságosan messze esett Caentől. – Majd a szigeteken keresztül megyünk – vonta meg a vállát Pascal atya.
Egy éjszakát a város egyik fogadójában töltöttek, majd másnap reggel helyet találtak maguknak az Ursulán, amely Guernsey felé tartott, a fedélzetén sózott disznóhússal teli hordókkal, szögekkel, bárdolt gerendákkal, vasöntecsekkel, fűrészporban óvott edényekkel, szövetvégekkel, nyílkötegekkel és három ládára való szaruval. A hajón utazott továbbá tucatnyi íjász, akik a St. Peter Port erődjének helyőrségét adták. Jöjjön csak egy rossz nyugati szél, magyarázta az Ursula kapitánya, és tucatnyi, Gascogne-ból Angliába bort szállító hajó kényszerül arra, hogy St. Peter Portnál keressen menedéket, ám erről a franciák is tudnak, épp ezért rossz időben valósággal rajzanak a sziget körül, hogy lecsapjanak a zsákmányra. – Ez azt jelenti, hogy várni fognak bennünket? – kérdezte Thomas. A Wight-sziget a tatjuk felől esett, amint a hajó orra belehasított az unottan szürke hullámokba.
– Nem várnak, legalábbis nem bennünket, az biztos. Jól ismerik az Ursulát, úgy bizony. – A kapitány, egy fogatlan fickó akinek arcát szörnyű himlőhegek csúfították, szélesen elvigyorodott. – Ismerik is, meg kedvelik is. – Ami azt jelenthette, hogy a kapitány illendő sarcot fizetett a cherbourgi és cartereti kalózoknak. Mindazonáltal, nem fizetett sarcot Neptunusnak vagy a téli tengert kormányzó más isteneknek, mert bármennyire is állította, hogy előre ismeri a szeleket és a hullámokat, s azok nyugodt utazást ígérnek, az Ursula úgy dülöngélt, akár a harang nyelve: fel és le, sokszor olyan erővel, hogy a rakomány mennydörgő robaj kíséretében indult meg a hajófenékben; és az égbolt szürke maradt, akár a halál, majd a havas eső is szakadni kezdett a tajtékzó vizekre. A kapitány, aki lankadatlan vigyorral kapaszkodott a kormány kerékbe, csak annyit jegyzett meg, hogy egy kis fuvallat miatt nincs mit aggódnia egyetlen jó kereszténynek sem, ám a legénység többi tagja vagy a nyakába akasztott feszületet tapogatta, vagy meghajtotta fejét a tatfedélzeten kialakított kis szentély felett, amelyben egy fából durván kifaragott, majd színes szalagokba bugyolált alakot helyeztek el. A képmás feltehetően a hajósok védőszentjét, Szent Ursulát, tehát Szent Orsolyát ábrázolta, és Thomas maga is elrebegett egy imádságot, amint lekuporodott az elő fedélzet mögötti kis térben, ahol a többi utassal együtt menedéket keresett, noha a feljebb eső fedélzeteken öles hasadékok tátongtak, így az eső- és a tengervíz fagyos keveréke szüntelenül a nyakukba ömlött. Az íjászok közül hárman megállás nélkül okádtak, de rosszulléttel küzdött Thomas is, aki pedig már kétszer is átkelt a csatornán, amellett halászok között nőtt fel, és napokat is eltöltött a kis bárkák fedélzetén. Robbie, aki még sosem járt a tengeren, vidáman és érdeklődve követte figyelemmel mindazt, ami csak a fedélzeten történt.
– Az ilyen kerek hasú hajók – kiabálta túl a tengermorajt – könnyedén megbillennek!
– Ennyire értesz a hajókhoz? – kérdezte Thomas.
– Hát nem nyilvánvaló? – vigyorgott Robbie.
Thomas megpróbált aludni. Bebugyolálta testét nyirkos köpenyébe, összehúzta magát, és olyan nyugodtan feküdt, amennyire csak a hánykolódó hajó engedte, s egy idő után csodálatos módon sikerült is álomba zuhannia. Az éjszaka folyamán tucatszor is felébredt, és mindannyiszor eltűnődött azon, hol lehet, majd miután rájött, azon morfondírozott, véget ér-e valaha is ez az éjszaka, és éreznek-e még újra melegséget.
A pirkadat beteges szürkeséggel köszöntött rájuk, és a hideg belemart Thomas csontjaiba, ám a legénység ezzel együtt is lelkesen végezte a munkáját, miután a szél elhalt, s bár a tenger továbbra is ellenséges maradt, a hosszan elnyúló, tajtékos hullámok csak lustán emelkedtek és süllyedtek a felszín fölé meredő komisz sziklák körül, amelyek mintha miriádnyi tengeri madárnak adtak volna otthont. Közel s távol nem láttak más földet.
A kapitány átvágtázott a fedélzeten, és megállt Thomas mellett. – A Casquets – bökött a sziklák felé. – Azok a régi kövek sok asszonyt tettek már özveggyé. – Keresztet vetett és átköpött a korláton, hogy elűzze a balszerencsét, azután felnézett a felhők között egyre szélesedő hasadékokra. – Jó időt megyünk – vigyorodott el –, hála az Úrnak és Ursulának. – Vetett egy sanda pillantást Thomasra. – Szóval, mi keresnivalójuk a szigeteken?
Thomas arra gondolt, hogy előáll valami elfogadható kifogással, esetleg egy családi üggyel, azután arra gondolt, hogy az igazság révén elkerülheti a további kérdezősködést. – Normandiába akarunk eljutni – felelte.
– Nemigen szeretik az angolokat Normandiában, amióta királyunk tavaly látogatást tett arrafelé.
– Ott voltam.
– Akkor biztos tudja, miért nem kedvelnek bennünket. Thomas tudta, hogy a kapitánynak igaza van. Az angolok ezreket megöltek Caenben, azután majorokat, malmokat és falvakat perzseltek fel keleten és nyugaton egyaránt. A hadviselés ritka könyörtelen formáját választották, de csak így tudták rávenni az ellenséget, hogy hagyja el az erődöket, és bocsátkozzon közelharcba. Coutances grófja nyilván maga is élt ezzel az eszközzel, és pusztulást hozott Evecque földjeire abban a reményben, hogy ezzel kicsalogathatja Sir Guillaume d'Evecque-et az őt védő kőfalak közül, csakhogy Sir Guillaume mindössze kilenc emberrel rendelkezett, így reménye sem lehetett arra, hogy nyílt ütközetet vívjon a gróffal. – Fontos ügyünk lenne Caenben – vallotta meg Thomas –, ha valaha is elérünk oda.
A kapitány piszkálni kezdte az orrát, azután bepöckölt valamit a tengerbe. – Keresse a trójai barátokat – mondta végül.
– Kiket?
– A Troy Frairs – felelte a kapitány – egy hajó neve. Francia. Nem túlzottan nagy, alig nagyobb annál a kis lélekvesztőnél. – A kis, szuroktól fekete testű bárkára mutatott, amelyről két halász hálókat vetett a Casquets körül tajtékzó tengerbe. – A Troy Frairs tulajdonosa egy bizonyos Rút Péter. Ő elviszi magukat Caenbe, esetleg Carteretbe vagy Cherbourgba. De ezt nem tőlem hallották.
– Természetesen – bólintott Thomas. A kapitány alighanem arra utalt, hogy Rút Péter a parancsnoka a Les Trois Frères nevű hajónak. A kis halászbárkára meredt, és azon töprengett, milyen élet lehet az: a könyörtelen tengertől elvenni a mindennapi betevő falatot. Nem kétséges, ennél csak könnyebb lehet gyapjút csempészni Normandiába, és bort vissza a szigetekre.
Egész délelőtt egyenesen délnek tartottak, amíg végül el nem érték a szárazföldet. Egy kisebb sziget tőlük keletre feküdt, míg nagyobbik társa, Guernsey nyugatra, és mindkettőről füstoszlopok szálltak fel, amelyek a szállás és a meleg étel igézetével kecsegtettek, ám ennek ellenére a feltámadt szélben és az ellenük fordult árban a nap hátralévő része ráment arra, amíg az Ursulának sikerült bevergődnie a kikötőbe, ahol a hajó a sziklabércen tornyosuló vár árnyékában horgonyzott le. Thomas, Robbie és Pascal atya a partra evezett, és a fagyos szél elől egy tavernában keresett menedéket, ahol a tágas kandallóban pattogó tűz mellett hallevet és komiszkenyeret evett, majd az egészet vizezett áléval öblítette le. Olyan szalmazsákokon aludtak meg, amelyekben csak úgy hemzsegtek a tetvek.