Sir William Douglas, Liddesdale lovagja az ütközethez készülődött. Felöltötte bőrnadrágját, amelynek vastag, szívós anyaga a kardcsapást is eltérítette, és vászonige fölé kötötte a kis feszületet, amelyet egy pap Santiago de Compostelában, Szent Jakab sírjának városában áldott meg. Sir William Douglas nem tartotta magát különösebben vallásos embernek, de külön megfizetett egy papot, hogy gondoskodjék a lelki üdvéről, és az a pap biztosította róla: Szent Jakabnak, a vihar fiának keresztje a legjobb kezesség arra, hogy a tulajdon ágyában részesül majd az utolsó kenetben. Sir William a derekára egy vékony selyemcsíkot kötött, amelyet még a Bannockburnnél zsákmányolt angol zászlók egyikéből kanyarított ki. A selymet szentelt vízben áztatták Sir William hermitage-i várának kápolnája előtt, és Sir Williamet arról is sikeresen győzték meg, hogy a selyem segítségével diadalt fog aratni legősibb és leggyűlöltebb ellensége felett.
Párnázott mellényt viselt, amelyet a számtalan határ menti portya egyikén rángatott le egy angolról. Sir William élénken emlékezett erre az esetre. Már a küzdelem elején felismerte az angol vértjének különleges értékét, ezért ráförmedt embereire, hogy hagyják békén a fickót, azután a bokájára mért lendületes csapással levágta az angolt, aki térdre rogyott, és olyan cérnavékony hangon sikított fel, hogy Sir WilHam emberei harsány nevetésre fakadtak. A katona megadta magát, de Sir William akkor is elvágta a torkát, miután úgy tartotta, aki ilyen szánalmas hangon sikongat, az sosem lehet igazi harcos. Odahaza, Hermitageben a szolgák két hétig dolgoztak, amíg letisztogatták a vért a finom fémsodronyról. A legtöbb skót vezér hosszú láncvértet viselt, amely nyaktól a lábikráig teljesen beborította őket, s bár a kurtább változat védtelenül hagyta viselője lábszárát, Sir William beérte ezzel is, minthogy gyalogosan akart harcolni, és tudta, hogy a hosszú sodronyvért súlya hamar kifárasztja az embert, márpedig a kimerült harcost könnyű levágni. A láncvért felett hosszú köpenyt viselt, rajta jelvényével, a vörös szívvel. A fején csak könnyű sisakot hordott, rostély és arcvédő nélkül, hogy jól láthassa az ellenség mozgását tőle balra és jobbra is. Egy zárt sisakot viselő harcos, még ha az oly divatos csőrös sisakot is választotta, csak annyit látott, amennyit a szeme előtt meghagyott keskeny rés engedett, ezért a rostélyos sisakot viselő katonák szüntelenül forgatták a fejüket, jobbra-balra, jobbra-balra, akár a csirke a rókafészekben, és addig forgolódtak, míg a nyakuk is belesajdult, mégis csak ritkán látták a csapást, amely végül bezúzta a koponyájukat. Sir William a csatában mindig azokat kereste, akiknek a feje ide-oda járt, s akikből a drága sisak alapján kinézte, hogy takaros váltságdíjat képesek megfizetni. Hatalmas pajzsát sem felejtette a táborban, s bár az csakugyan megterhelte a karját egy gyalogos összecsapásban, számított az angolok halálos nyílzáporára, márpedig a pajzs kemény fűzfája elég vaskos volt ahhoz, hogy elnyelje a hosszú, egy yardos, acélhegyű nyilak csontrepesztő erejét. A pajzs peremét megpihentethette a földön, és biztonságban lekuporodhatott mögötte, amikor pedig az angolok kifogytak a nyilakból, még mindig félrehajíthatta. Arra az esetre, ha az angolok lovasrohamot indítanának, lándzsát is hordozott, és felkötötte kardját, legkedvesebb gyilkoló eszközét is. A kard markolatába bezártak egy haj fürtöt is, amelyet Szent András teteméről metszettek le, vagy legalábbis ezt állította az a bűnbocsánatárus, aki eladta az ereklyét Sir Williamnek.
Robbie Douglas, Sir William unokaöccse láncvértet és könnyű sisakot viselt, emellett pajzsot és kardot hordozott. Robbie hozta meg a hírt Sir Williamnek, hogy Jamie Douglas, Robbie bátyja odaveszett, feltehetőleg a dominikánus szolgájának keze által. Vagy talán maga Bemard de Taillebourg vitte véghez az alávaló tettet? Annyi bizonyos, hogy az ő parancsára történt. A húsz esztendős Robbie Douglas megsiratta fivérét. – Hogy képes egy pap ilyet tenni? – követelte a választ nagybátyjától.
– Különös fogalmaid vannak a papokról, Robbie – csóválta a fejét Sir William. – A legtöbb pap gyenge ember, akire ráruházzák Isten hatalmát, és ez veszélyessé teszi őket. Hálát adok az Úrnak, hogy még egyetlen Douglas se bújt papi csuhába. Ehhez mi túl tisztességesek vagyunk.
– Amint vége ennek az ütközetnek, bácsikám – húzta ki magát Robbie Douglas –, el kell engedned, hogy megkeressem azt a papot.
Sir William komoran elmosolyodott. Talán nem volt túlbuzgóan vallásos ember, de egy credót mindenek felett tiszteletben tartott: ha a család bármely tagját megölték, bosszút kellett állni a gyilkosokon, és Robbie e bosszú alkalmas eszközének tűnt – jóravaló ifjú, harcedzett és jóvágású, szálas testű és egyenes jellemű. Sir William büszkén mérte végig legkisebb húga gyermekét. – A nap végén majd megbeszéljük – ígérte neki Sir William –, de addig is maradj a közelemben, Robbie.
– Úgy lesz, bácsikám.
– Ha Isten is úgy akarja, ma jó pár ellenségünkkel végezhetünk. – Sir William ezután elvezette unokaöccsét, hogy találkozzék a királlyal, és részesüljön a királyi káplánok áldásában.
Sir William a legtöbb skót lovaghoz és törzsfőhöz hasonlóan sodronyvértet viselt, a király azonban francia készítésű lemezpáncélt öltött az alkalomra, amely annyira ritkának számított az északi határvidéken, hogy a vad törzsek tagjai nyíltan megbámulták a napfényben tündöklő, mozgó, fémből öntött alakot. Az ifjú királyt hasonlóképpen lenyűgözhette tulajdon szépsége, mert levetette köpenyét, fel-alá járkált, hogy csodálja és csodálat tárgyává tegye magát hűbéresei előtt, akik mind felsorakoztak az áldásért, s hogy keretien tanácsokat osszanak. Moray earlje, akit Sir William tökfilkónak tartott, lóhátról akart harcolni, és a király hajlott is rá, hogy egyetértsen vele. Atyja, a nagy Robert Bruce, Bannockburnnél lóhátról győzte le az angolokat, s nemcsak legyőzte, de meg is alázta őket. Skócia színe-java akkor sárba tiporta az angol nemességet, és Dávid, amint megörökölte atyjától az országot, ugyanezt kívánta tenni. Azt akarta, hogy lovának patái vért köpüljenek, és a nevéhez örökké tartó dicsőség tapadjon; olyan hírnevet akart, amely szétterjedt az egész keresztény világban, ezért most elfordította a fejét, és vágyakozó pillantást vetett piros-sárgára festett lándzsájára, amelyet egy szilfatörzsnek támasztott.
Sir William Douglas is elnézett abba az irányba. – Íjak – jegyezte meg kurtán.
– Bannockburnnél is ott voltak az íjak – torkolta le Moray earlje.
– No igen, csak a nyavalyások akkor még nem tudták használni őket – vetette ellene Sir William. – És nem bízhatunk abban, hogy az angolok örökké ostobák maradnak.
– Ugyan hány ilyen íjászuk lehet? – kérdezte gúnyosan az earl. – Azt mondják, ezrével harcolnak Franciaországban, százával Bretagne-ban, s még egyszer annyian Gascogne-ban. Akkor hányan maradhattak itt?
– Épp elegen – mordult fel Sir William, aki nem is igyekezett véka alá rejteni megvetését, amelyet John Randolph, Moray harmadik earlje iránt érzett. Az earl éppoly tapasztalt volt a harcban, mint Sir William, csak túlontúl hosszú időt töltött angol hadifogságban, ezért a gyűlölet indulatossá és kapkodóvá tette.
A fiatal és tapasztalatlan király legszívesebben az earl mellé állt volna, akit barátjának tekintett, ugyanakkor látta, hogy a többi vezér Sir William pártját fogja, aki, noha nem viselt magasztos címet vagy hivatalt, egész Skócia legtöbbet tapasztalt harcosának számított. Moray earlje megérezte, hogy vesztésre ail a vitában, ezért sietségre ösztönzött. – Rohamozzunk azonnal, felség – vetette fel –, mielőtt csatasorba rendeződnek. – Dél felé mutatott, ahol az angol csapatok kezdtek feltünedezni a legelő peremén. – Vágjuk le a mocskokat, mielőtt felkészülnének.
– Valois Fülöp – szúrta közbe csendesen Menteith earlje – Picardiában pontosan ugyanezt a tanácsot kapta. Nem vált a hasznára, ahogyan nekünk sem válna.
– Amellett – tette hozzá Sir William Douglas – nekünk meg kell birkóznunk azokkal is. – A mezőt szegélyező kőfalak felé mutatott, amelyek mögött az angolok kezdték felállítani az arcvonalat. – Moray talán azt is elárulná nekünk, hogyan jutnak át a páncélos lovagok azokon a falakon? – kérdezte gúnyosan.
Moray earlje elvörösödött. – Ennyire ostobának hisz, Douglas?
– Csak annyira, amennyire mutatja magát, John Randolph – felelte hűvösen Sir William.
– De urak! – csattant fel a király. Ő maga eddig nem figyelt fel a kőfalakra, amikor a kiégett kalyibák és a kidöntött kereszt mellett állította fel csatasorát; nem látott mást, csak a zöldellő mezőket, a széles utat, és azt a még fényesebb ösvényt, amely a dicsőséghez vezetett. Most pedig már azt is láthatta, ahogyan az ellenség kitört a távoli fák vonalából. Szép számmal akadtak közöttük íjászok, és ő is pontosan tudta, hogyan töltik meg ezek az íjászok nyílvesszőkkel az eget, miként fúródnak acélhegyű nyilaik mélyen a csatalovakba, és vesztik eszüket az állatok a fájdalomtól. Márpedig ezt a csatát nem veszíthette el. Megfogadta nemeseinek, hogy a karácsonyt már az angol király londoni csarnokában üli meg, így ha veszít, elveszítheti sokuk tiszteletét is, míg másokat egyenesen lázongásra ösztönöz. Győznie kellett, márpedig türelmetlen ifjú lévén, minél előbb. – Ha elég gyorsan rohamozunk – kezdte puhatolózva –, mielőtt még valamennyien felállnak...
– Akkor a lovak lábát törjük azokon a kőfalakon – vágott közbe Sir William, aki fikarcnyi tiszteletet se mutatott királyi hűbérura iránt. – Már ha felséged lova egyáltalán eljut odáig. A lovakat nem kímélheti meg a nyílzáportól, felség, de gyalogosan átvészelheti a vihar legjavát. Vonja csak előre a pikásokat, de legyenek velük fegyveresek is, akik a pajzsaikkal megvédik őket. Pajzsokat fel, fejeket le, és kitartani, ez a győzelem titka.
A király megigazította a vállvértet, amely a jobb oldalát védte, és amelynek megvolt az az idegesítő „szokása”, hogy felcsúszott a mellvért peremére. A skót seregek védelme hagyományosan a pikásokra várt, akik veszedelmesen hosszú fegyverekkel tartották vissza az ellenséges lovagokat, ám az ormótlan fegyver megtartása mindkét kezüket lefoglalta, ezért a pikások könnyű célpontként kínálkoztak fel az angol íjászoknak, akik szerettek azzal kérkedni, hogy a nyíltáskájukban hordozzák a skótok életét. A pikásokat tehát meg kellett oltalmazni a fegyveresek pajzsaival, hogy az ellenség hiába vesztegesse el a nyilait. Az elgondolás hasznosnak tűnt, mégis alkalmatlan volt David Bruce számára, aki így nem vezethette mennydörgő robajjal az ellenségre lovasait, miközben a kürtök érces harsogásába az ég is belereszket.
Sir William látta a király vonakodását, ezért tovább érvelt. – Ki kell tartanunk, felség. Várnunk kell, a pajzsokkal kell felfognunk az angolok nyilait, ám a végén, felség, amikor már belefáradtak a nyilak elvesztegetésébe, és támadásba lendülnek, akkor majd úgy vágjuk le valamennyit, mint a rühes kutyát.
A többiek morogva helyeseltek. A skót nagyurak – ezek a harcban edzett, szakállas, zord fegyverforgatók – nem kételkedtek a győzelemben, hiszen számban messze felülmúlták az ellenséget, ám tudták azt is, hogy ezt a győzelmet nem kényszeríthetik ki egy csapásra, amikor velük szemben az íjászok sorakoznak fel, ezért pontosan azt kell tenniük, amit Sir William is javasolt: átvészelni a nyílzáport, magukra vonni az ellenséget, azután bevégezni a mészárlást.
A király felismerte, hogy hűbéresei Sir Williammel értenek egyet, ezért vonakodva bár, de feladta a tervet, hogy lovagjaival töri meg az ellenséget. Mindez óriási csalódást okozott neki, ám amint végighordozta tekintetét a skót nagyurakon, úgy érezte, hogy ilyen férfiakkal az oldalán nem veszíthet. – Gyalogosan fogunk harcolni – jelentette ki –, és levágjuk őket, mint a kutyákat. Letaglózzuk valamennyit! – És azután, tette hozzá gondolatban, amikor a túlélők dél felé menekülnek majd, a skót lovasok bevégzik a véres munkát.
Ám addig is, gyalogos harcolt gyalogos ellen, ezért előrehozták Skócia lobogóit, és felállították azokat a gerinc mentén. A felgyújtott kalyibák mostanra üszkös romokká enyésztek, a hamvak mélyén a három megfeketedett és gyermeki méretűre aszott tetemmel, és a király ezek közelében állította fel a maga lobogóit – a sárga mezőben lángoló vörös András-keresztet és a sor közepén Skócia szentjének zászlaját, kék mezőben a fehér András-kereszttel –, míg jobbra és balra a kisebb rangú urak zászlói lengedeztek. A Stewart-oroszlán pengéjét suhogtatta; a Randolph-sólyom szétterjesztette szárnyát, míg keletre és nyugatra csillagok, szekercék és keresztek repkedtek a szélben. A sereg három, sheltronnak nevezett részre oszlott, és a három sheltron olyan hatalmasra nőtt, hogy a szárnyakon felsorakozott embereknek tülekedniük kellett, ha meg akartak maradni a gerinc fennsíkján.
A sheltronok leghátsó sorait a szigetekről és északról érkezett törzsek tagjai foglalták el, akik csupasz lábbal, fémvértek nélkül harcoltak, és olyan hatalmas kardokat forgattak, amellyel éppoly könnyen agyonverhettek valakit, mint ahogyan lekaszabolhatták. Valamennyien félelmetes harcosok hírében álltak, ám a vértek hiánya rendkívül sebezhetővé tette őket a nyilak számára, ezért hátravonták őket, hogy az alakzatok első sorait fegyveresekkel és pikásokkal töltsék fel. A fegyveresek kardokat, szekercéket, buzogányokat és harci kalapácsokat forgattak, és ami ennél is fontosabb, pajzsaikkal megvédhették a pikásokat, akiknek hosszú fegyvere éles tüskében, kampóban és bárdban végződött. A tüske hátraszorította az ellenséget, a horoggal leránthatták nyergéből a páncélos lovast, a bárddal pedig átüthették a vértjét. Az arcvonal hosszában pikák meredeztek, amelyek szöges acélkerítésként tartották vissza az angolokat, a kerítés mentén pedig papok jártak, hogy megáldják a fegyvereket és azokat, akik forgatták őket. A katonák térdepelve fogadták az áldást. Az urak némelyike, köztük maga a király is, megmaradt a lován, de csak azért, hogy adathasson a sereg felett, és most valamennyien dél felé fordultak, hogy lássák, amint az utolsó angol egységek is felsorakoznak velük szemközt. Milyen kevesen gyűltek össze! Egy ilyen kis sereget könnyedén szétzúzhatnak! A skótok balján terült el Durham, tornyain és sáncain ott hemzsegtek a bámészok, előttük az angolok kis seregével, amelybe nem szorult annyi értelem, hogy visszavonuljon délnek, York felé. Az angolok ehelyett megvetették a lábukat, még ha a skótok oldalán állt is a számbeli fölény és a magaslatból fakadó előny. – Ha gyűlölitek őket – kiáltott oda Sir William az embereinek, akik a skót csatasor jobbján várakoztak –, akkor hallassátok a hangotokat!
A skótok egy emberként bődültek fel. Pajzsukhoz verték kardjukat és lándzsájukat, égnek kiáltották izzó gyűlöletüket, és középütt, ahol a királyi sheltron várakozott a keresztes lobogó alatt, a tucatnyi dobos püfölni kezdte a kifeszített kecskebőröket Valamennyi dob egy-egy hatalmas tölgyhéjból készült, amelyre kötelekkel két kecske bőrét nyújtották ki, de olyan feszesre, hogy a bőrhártyára ejtett makk visszapattant róla annak a kezébe, aki eldobta, és ezek a dobok a fűzfavesszők csapására élesen, szinte fémes hangon kongtak, ami betöltötte az eget. A skótok már a zajongással is támadást intéztek az angolok ellen.
– Ha gyűlölitek az angolokat, hadd tudják meg ők is! – kiáltott fel March earlje a skót sereg bal oldalán, amely a városhoz a legközelebb esett. – Ha gyűlölitek az angolokat, kiáltsátok oda nekik! – Az üvöltés egyre erősödött, a kardok és lándzsák egyre nagyobb erővel csapódtak a pajzsoknak, és Skócia gyűlöletének hangjai szétáradtak a gerincen, ahogyan a kilencezer férfi üvöltve fordult a háromezer ellen, akik voltak olyan ostobák, hogy kihívták őket maguk ellen.
– Úgy vágjuk le őket, akár az érett kalászt – ígérte egy pap –, bűzhödt vérükkel öntözzük meg a földjeiket, és elkárhozott angol lelkekkel töltjük meg a legförtelmesebb poklokat.
– Minden asszonyuk a tiétek lesz! – buzdította Sir William az embereit. – Az asszonyaik és a lányaik a ti játékszereitek lesznek ma este! – Vigyorogva fordult unokaöccséhez, Robbie-hoz. – Te is választhatsz magadnak egy jó kiállású durhami asszonyt, Robbie.
– És egy londoni asszonyt – bólintott komoran Robbie –, toég karácsony előtt.
– Abban biztos lehetsz – ígérte Sir William.
– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – kiáltozta a király káplánja –, küldjétek valamennyit pokolra! Minden elkárhozott, förmedvényes lelket! Minden leölt angolért cserébe ezer héttel kevesebbet kell eltöltenetek a purgatóriumban!
– Ha gyűlölitek az angolokat – kiáltotta Lord Robert Stewart, a trón várományosa –, hadd tudják meg ők is! – És a gyűlölet hangja mennydörgésként morajlott végig a Wear mély völgyén, visszacsapódott a szirtfokról, amelyen Durham állt, és még tovább dagadt, hogy tudassa az egész északi országrésszel: a skótok átlépték a határt.
És Dávid, Skócia királya boldog lehetett, amiért eljött erre a helyre, ahol kidöntötték a sárkányos keresztet, ahol a házakból csak füstölgő romokat hagytak, s ahol az angolok felkínálkoztak arra, hogy leöljék valamennyiüket. Mert ez a nap örökkévaló dicsőséget hoz Szent Andrásnak, a Bruce háznak és Skóciának.

Thomas, Hobbe atya és Eleanor követte a perjelt és szerzeteseit, akik még most is kántáltak, noha a barátok hangja el-elcsuklott a nagy sietségben. Szent Cuthbert halotti leple ide-oda lengedezett, magához vonzotta az asszonyokat és a gyermekeket, akik nem akarták elveszíteni szem elől a férfiakat, ezért inkább körmenetet alkottak, s így vitték fel a dombra a tartalék nyílkötegeket. Thomas szíve szerint gyorsabban haladt volna, hogy elhagyja a szerzeteseket, és megkeresse Lord Outhwaite embereit, Eleanor azonban szántszándékkal lemaradozott, amíg a férfi dühödten elé nem pördült. – Ennél gyorsabban is tudsz gyalogolni! – tiltakozott franciául.
– Én gyorsabban is tudnék gyalogolni – csattant fel a lány –, te pedig hátat fordíthatnál az ütközetnek! – Hobbe atya, aki kantáron vezette egyetlen lovukat, felismerte a hanghordozást, még ha a szavak nem is jelentettek a számára semmit. Felsóhajtott, s ezzel magára vonta Eleanor dühödt pillantását. – Nem kellene harcolnod! – kiáltott a lány.
– Íjász vagyok – vetette meg a lábát Thomas –, és odafent az ellenségeink gyülekeznek.
– A királyod azért küldött ide, hogy keresd meg a Grált! – erősködött Eleanor. – Nem azért, hogy meghalj! Nem azért, hogy egyedül hagyj! Engem és a gyerekünket! – Elhallgatott, végigsimított a hasán, és a szemében könnyek csillantak. – Itt hagynál engem egyedül? Egy idegen országban?
– Nem fogok meghalni – jelentette ki Thomas gunyoros hangon.
– Olyan biztos vagy benne? – kérdezte Eleanor még elevenebb gúnnyal. – Talán megint Isten szólott hozzád? Olyasmit tudsz, amit senki más? Tudod, melyik napon fogsz meghalni?
Thomas megrökönyödve fogadta a kirohanást. Eleanor erős lány volt, sosem hajlott a szeszélyes kitörésekre, most mégis halálra rémült és zokogott. – Azok az emberek – mondta Thomas –, Madárijesztő és Koldus, egy ujjal se nyúlhatnak hozzád. Itt leszek.
– Nem róluk van szó! – jajveszékelt Eleanor. – Álmodtam a múlt éjszaka! Álmot láttam.
Thomas megnyugtatóan a vállára tette a kezét, amelyet keményre edzett a nagy íj kenderből font húrja. – Én a Grálról álmodtam múlt éjjel – mosolyodott el, noha a kijelentés nem volt egészen igaz. Nem álmodott a Grálról, csupán felriadt egy látomásra, amely csalóka képnek bizonyult csupán, ha ezt nem is mondhatta el Eleanornak. – Aranyló volt és gyönyörű – tette hozzá ábrándos hangon –, akár egy tűzserleg.
– Az én álmomban – nézett fel rá könnyes szemmel Eleanor – halott voltál, a tested megfeketedett és felduzzadt.
– Mit mond? – kérdezett közbe Hobbe atya.
– Volt egy rossz álma – felelte Thomas angolul. – Igazi lidércnyomás.
– Az ördög bocsát ránk rémálmokat – bólintott a pap komoran. – Ezt mindenki tudja. Mondd csak el neki.
Thomas lefordította a szavait, azután félresimított egy aranyló fürtöt a lány homlokából, s betuszkolta azt kötött sapkája alá. Imádta ezt az őszinte, ártatlan arcot, amely a hatalmas szemmel és a kifejező ajkakkal mindig is egy kiscicát juttatott az eszébe. – Csak egy rossz álom volt – bizonygatta –, un cauchemar.
– Madárijesztő – borzongott meg Eleanor –, az a cauchemar. Thomas szorosan magához ölelte. – A közeledbe sem fog jönni – ígérte meg a lánynak. Távoli kántálást hallott, ám ez még csak nem is hasonlított a szerzetesek fennkölt fohászaihoz. Gúnyos és kitartó üvöltés ért el a füléhez, éppoly súlyosan, mint a dobütések, amelyek a mértékét adták. Nem tudta kivenni a szavakat, de erre nem is volt szükség. – Az ellenség – vonta ki magát az ölelésből – csak ránk vár.
– De nem a te ellenségeid – vetette ellene a lány.
– Ha beveszik Durhamet – csóválta a fejét Thomas –, nem törődnek majd ezzel. Éppúgy meggyaláznak téged is.
– Az angolokat mindenki gyűlöli. Tudtad ezt? Gyűlölnek a franciák, gyűlölnek a bretonok, gyűlölnek a skótok, a keresztény világban mindenki gyűlöl benneteket! És tudod, miért? Mert imádjátok a harcot! Úgy bizony! Mindenki ilyennek ismeri az angolokat. Te pedig? Ma végre nem kellene harcolnod, az egészhez nincs semmi közöd, mégis alig várod, hogy ott legyél, és újra gyilkolhass!
Thomas nem tudta, mit felelhetne erre, mert volt némi igazság abban, amit Eleanor mondott. Vállat vont, és felvette a nehéz íjat. – Én a királyomért harcolok, és azon a dombon az ő ellenségei gyülekeznek. Túlerőben vannak. Tudod te, mi fog történni, ha bejutnak Durhambe?
– Tudom – felelte Eleanor kurtán, és csakugyan tudta, hiszen ott volt Caenben, amikor az angol íjászok a királyi parancs ellenére átözönlöttek a hídon, és elpusztították az egész várost.
– Ha nem harcolunk, és nem állítjuk meg őket – folytatta Thomas –, akkor a lovasaik fognak levadászni bennünket. Egyikünket a másik után.
– Azt mondtad, feleségül akarsz venni – fakadt sírva megint Eleanor. – Nem akarom, hogy a gyerekem apátlan árva legyen. Nem akarom, hogy olyan legyen, mint én – utalt tulajdon törvénytelen voltára.
– El foglak venni, megesküszöm rá. Amint vége az ütközetnek, Durhamben összeházasodunk. A katedrálisban, helyes? – Elmosolyodott. – A katedrálisban fogunk megesküdni.
Eleanor kedvét lelte az ígéretben, csak haragjában nem akarta ezt kimutatni. – Most kellene a katedrálisba mennünk! – csattant fel. – Ott biztonságban lennénk. Imádkoznánk a főoltárnál.
– Te így is elmehetsz a városba – vonta meg a vállát Thomas. – Engedd, hogy megküzdjek a király ellenségeivel, addig ti menjetek a városba, te és Hobbe atya, beszéljetek az öreg szerzetessel, utána pedig menjetek a katedrálisba, és ott várjatok meg. – Leoldotta az egyik jókora zsákot a kanca hátáról, előhúzta páncélingét és belebújt. Merevnek és hidegnek érezte a bőrbélést, amely áporodottan bűzlött. Küszködve bebújtatta a karját, azután kardot kötött a derekára, és vállára vetette a nagy íjat. – Menjetek a városba – biztatta Eleanort –, és beszéljetek a szerzetessel.
Eleanor vigasztalanul zokogott. – Meg fogsz halni – jajveszékelt. – Megálmodtam.
– Én nem mehetek a városba – tiltakozott Hobbe atya is.
– Maga pap – mordult fel nyersen Thomas –, nem katona! Vigye Eleanort Durhambe. Keresse meg Collimore barátot, és beszéljen vele. – A perjel ragaszkodott hozzá, hogy Thomas várjon a csata végéig, és egyszeriben nagyon is célravezetőnek tűnt, ha elküldte Hobbe atyát az idős szerzeteshez, mielőtt még a perjel megmérgezi annak emlékeit. – Mindketten menjenek Collimore baráthoz – erősködött Thomas –, és beszéljenek vele. Tudja, mit kell kérdeznie. Azután találkozunk a katedrálisban, még napnyugta előtt. – Felvette könnyű sisakját, amelynek széles pereme eltéríthette a lefelé irányuló kardcsapásokat. Dühös volt Eleanorra, mert érezte, hogy a lánynak igaza van. A küszöbön álló ütközet csakugyan nem az ő gondja, ha nem számol azzal, hogy a harc a mestersége, és Anglia a hazája. – Nem fogok meghalni – bizonygatta konok, alaptalan meggyőződéssel –, és ma este találkozunk. – Odalökte a gyeplőt Hobbe atyának. – Gondoskodjon Eleanor biztonságáról – emelte fel a hangját. – Madárijesztő semmivel sem fog próbálkozni a rendházban vagy a katedrálisban.
Búcsúzóul szívesen megcsókolta volna Eleanort, ám a lány dühös volt rá, ő pedig nemkülönben a lányra, ezért csak vette az íját, a nyílvesszőkkel teli zsákot, és útnak indult. A lány nem próbálta meg visszatartani; a büszkesége neki sem engedte, hogy jottányit is visszakozzon. Amellett ő is tudta, hogy igaza van. A skótokkal való összecsapás nem tartozott Thomasra, nem úgy a Grál keresése. Hobbe atya, aki mit sem tehetett a konok önfejűség ellen, némán bandukolt, bár felfigyelt rá, hogy Eleanor nemegyszer visszafordul, s láthatóan abban reménykedik, hogy Thomas visszanéz rá, ám a lány csupán azt látta, hogy szerelme felfelé kaptat a domboldalon a hátára vetett óriási íjjal.
Az íj csakugyan hatalmas volt; magasabb a legtöbb férfinál, a markolatánál pedig olyan vaskos, akár egy íjász csuklója. Tiszafából készült; Thomas meggyőződése szerint itáliai tiszafából, noha ebben nem lehetett biztos, hiszen az íj fáját a tenger vetette ki egy megfeneklett hajóról. Thomas maga faragta ki a fát, a markolatrészt meghagyta vastagon, a végeket pedig gőzzel hajlította meg, hogy azok épp ellenkezőleg íveljenek, mint a felhúzott íj. A fegyvert olaj és korom keverékével festette éjfeketére, majd a fa két végébe hornyolt agancsszarut húzott, hogy az tartsa meg az ideget. Az íj fáját úgy munkálta meg, hogy a markolatrész felé néző oldalra a kemény színfa kerüljön, amely összepréselődött, amikor az idegre helyezett nyílvesszőt hátrahúzta, míg a hasas íj külső oldalát a ruganyos szijács alkotta, így amikor elengedte a húrt, a színfa kieresztette a nyomást, a szijács pedig visszarántotta a fát eredeti alakjára, miközben a nyílvessző halálos erővel röppent ki. Az íj hasát, ahol bal kezével megmarkolta a tiszafát, Thomas betekerte kenderrel, és a csontenyvvel kikeményített rostok fölé egy darabka ezüstöt szegezett, részét annak az összetört templomi serlegnek, amelyet apja használt a hooktoni templomban. Az ezüstöt a griff ékesítette, karma között a Szent Grállal. A griff Thomas családjának címeréből származott, noha ezt annak idején még nem tudta, miután apja sosem mondta el neki a történetüket. Sosem mondta el neki, hogy származását tekintve a kathar eretneknek bélyegzett Vexille család sarja, azé a családé, amelyet tűzzel-vassal űztek el dél-franciaországi otthonából, egészen a keresztény világ legsötétebb zugáig.
Thomas nem sokat tudott a kathar eretnekségről; tudta viszont, hogyan használja az íjat, s válassza ki a nyílnak legalkalmasabb kőrist, bükköt és gyertyánt, hogyan tollazza fel a vesszőt a válogatott lúdtollakkal, s húzzon a végébe hegyes acéltüskét. Tudta mindezt, de azt már nem, miként lője keresztül a nyíllal a pajzsot, a vértet és a testet. Mindezt ösztönösen végezte, és gyermekkora óta gyakorolta – addig gyakorolt, amíg az ujjaiból ki nem serkent a vér, amíg már gondolkodás nélkül a füléig hátra tudta húzni az ideget, amíg a többi íjászhoz hasonlóan ki nem öblösödött a mellkasa és meg nem erősödött a karja. Nem kellett arra gondolnia, hogyan használja az íjat, hiszen ez az ösztöneiből fakadt, akár a lélegzés, az ébredés vagy éppenséggel a harc.
Visszafordult, amint elérte a gyertyánokat, amelyek sánc gyanánt óvták a felfelé kapaszkodó utat. Eleanor konokul haladt előre, és Thomas hirtelen késztetést érzett, hogy utána kiáltson, de tudta, a lány túl messzire került, úgysem hallaná meg. Korábban is perlekedett már vele – úgy tűnt, a férfiak és az asszonyok fél életüket civódással, a másik felét pedig szerelemmel töltik, és az előbbi hevessége táplálja az utóbbi szenvedélyességét. Thomas már-már elmosolyodott, amiért elismerte, sőt egyenesen kedvelte Eleanor csökönyösségét; azután mégis elfordult, és átgázolt az útra hullott gyertyánleveleken, a kőfalakkal körülzárt mezők mentén, ahol százával legelésztek a felnyergelt paripák – az angol lovagok és fegyveresek csatalovai, amelyek jelenléte tudatta Thomasszal, hogy az angolok skót rohamra számítanak, hiszen egy lovag gyalogosan sokkal hatékonyabban védhette magát. A lovakat mindazonáltal felnyergelve tartották, hogy a páncélos fegyveresek vagy fürgébben menekülhessenek, vagy lóhátról vehessék üldözőbe a legyőzött ellenséget.
Thomas még most sem látta a skót sereget, hallotta viszont a kitartó kántálást, amelyet a dobok morajlása ruházott fel pokoli erővel. A dübörgő hang nyugtalanná tette a legelésző állatokat, s közülük hárman a rémülettől kifordult szemmel vágtáztak a kőfal mentén, nyomukban a lovász fiúkkal. Apródok járatták a csatalovakat közvetlenül az angol vonal mögött, amelyet három rendre osztottak. Minden rendben a hátsó sorban helyezték el a csapatnyi lovast és az egységek harsány lobogók alatt várakozó parancsnokait, míg előttük három-négy sorban a kardokkal, szekercékkel, lándzsákkal és pajzsokkal harcoló fegyveresek sorjáztak, a fegyveresek előtt pedig, a rendek közötti hasadékokat kitöltve, az íjászok.
A skótok, akik két íjlövésnyire lehettek az angoloktól, valamivel magasabban sorakoztak fel, és szintén három egységre oszlottak, amelyek, az angol csatarend mintájára, szintén a vezérek lobogói körül összpontosultak. A legmagasabb zászló, a vörös és sárga királyi lobogó, középütt lengett. A skót lovagok és fegyveresek angol ellenfeleikhez hasonlóan gyalogosan harcoltak, bár minden sheltron háromszor-négyszer erősebbnek tűnt, mint a vele szemközt sorakozó angol erők, ugyanakkor Thomas, aki magassága folytán elnézhetett az angol sorok felett, azt is láthatta, hogy az ellenséges alakzatban alig találni íjászokat. A skót arcvonalból itt-ott előmeredt ugyan egy hosszú íj, és a pikák erdejében néhány számszeríj is láthatóvá vált, ám az íjászok száma meg sem közelítette az angolokét, noha a skót sereg ezzel együtt is hatalmas túlerőben volt. A csatát tehát, már ha valaha is elkezdődik, a nyilak és a skót fegyveresek-pikások közti összecsapás dönti el, s ha a nyílvesszők kevésnek bizonyulnak, a dombgerinc menthetetlenül az angolok vesztőhelye lesz.
Lord Outhwaite keresztes-fésűskagylós jelvénye a bal oldali alakzatban bukkant elő, így Thomas is arrafelé vette az irányt. A perjel, aki mostanra leszállt a lováról, a bal oldali és a középső hadtest közötti térben várakozott, ahol egyik szerzetese egy füstölőt lengetett, míg társa a festett rúdra akasztott oltárterítőt lengette. Maga a perjel teli torokból ordított, noha Thomas nem tudta volna megmondani, hogy szidalmakkal illeti-e az ellenséget, vagy csak az Úrhoz fohászkodik, minthogy a pap szavai belefúltak a skót kántálásba. Thomas az ellenség szavait sem tudta különválasztani, a skótok érzelmeihez azonban így sem férhetett kétség, és a kitartóan gyorsuló dobolás féktelen dühbe lovalta a katonákat.
Thomas most már látta az óriási dobokat, és megfigyelte, hogy milyen szenvedélyesen püfölik a dobosok a kifeszített bőröket, amelyek éles, csontropogáshoz hasonló hangokat hallattak. Az ütemes, hosszan visszhangzó zajongás a dobhártyájuk ellen intézett rohamot, és a dobosok előtt, az ellenséges arcvonal közepe táján a szakállas harcosok némelyike máris vad táncba kezdett. Ε férfiak a skót alakzat hátsó részéből törtek utat maguknak, és nem viseltek sem láncvértet, sem páncélt, csak vaskos, redős öltözéket; a fejük felett hosszú, súlyos kardokat lengettek, míg a bal karjukra kis, fatálnál alig nagyobb kerek bőrpajzsokat szíjaztak. Mögöttük a skót fegyveresek kardjuk lapjával püfölték pajzsukat, míg a pikások hosszú fegyverük boldogabbik végét verték oda a földhöz, és tették ezzel teljessé a hangzavart. A káosz olyannyira teljessé vált, hogy a perjel szerzetesei is felhagytak a kántálással, csak némán meredtek az ellenségre.
– Most azzal próbálkoznak – emelte fel a hangját Lord Outhwaite, aki embereivel együtt maga is gyalogosan harcolt –, hogy elijesszenek bennünket a puszta hangjukkal, mielőtt nekünk esnének. – Őlordsága bicegett, bár Thomas nem szívesen kérdezte volna meg, hogy a kortól vagy egy régi sebtől-e; mindenesetre olyan helyet keresett, ahol járhatott egyet és rugdoshatta a rögöket, ezért is elegyedett szóba a szerzetesekkel, míg csak észre nem vette Thomast. – Nagyon óvatosnak kell lennie a gazfickókkal – mutatott a táncoló férfiakra –, mert vadabbak azok, mint a leforrázott macska. Azt mondják, elevenen nyúzzák meg a foglyaikat. – Lord Outhwaite keresztet vetett. – Nem sokszor látni őket ennyire délen.
– Kik ezek? – kérdezte Thomas.
– Olyan törzsek tagjai, amelyek a messzi északon telepedtek le – magyarázta az egyik szerzetes, egy magas férfi, ősz tonzúrával, sebhelyes arccal és fél szemmel. – Barbárok – tette hozzá a szerzetes –, közönséges vadállatok! Bálványok imádatára adják magukat! – Szomorúan csóválta rneg a fejét. – Olyan messzire még sosem jutottam, de azt mondják, a távoli északon örökös a köd, és ha egy férfi hátsebtől hal meg, az asszonya felfalja a porontyait, és szégyenében leveti magát egy szikláról.
– Igaz ez? – kérdezte Thomas.
– Így hallottam – felelte a szerzetes, majd buzgón keresztet vetett.
– Madárfészkeken, tengeri hínáron és nyers halon élnek – vette át a szót Lord Outhwaite, azután elmosolyodott. – Sebaj, Witcarban is sokan ezt teszik a népemből, de ők legalább az egy Istent imádják. Legalábbis, azt hiszem.
– De a népének akkor sincsen hasított patája – meredt a szerzetes gyűlölködve az ellenségre.
– A skótoknak van? – kérdezte nyugtalanul egy fiatalabb barát, akinek arcát szörnyű himlőhegek borították.
– A klánok tagjainak igen – válaszolt Lord Outhwaite. – Már-már nem is emlékeztetnek emberre! – Megrázta a fejét, azután az idősebb testvér felé nyújtotta a kezét. – Michael testvér, igaz?
– Hízelgő, hogy őlordsága emlékszik a nevemre – bólogatott a szerzetes buzgón.
– Valamikor az én Lord Percym fegyverese volt – magyarázta Lord Outhwaite Thomasnak –, méghozzá nem is akármilyen!
– Amíg a skótok miatt el nem veszítettem ezt – emelte fel Michael testvér a jobb karját, hogy a csuha visszahulló ujja látni engedje a csuklónál elmetszett végtagot –, és ezt – mutatott ezután üres szemgödrére –, ezért már csak imádkozom harc helyett. – Elfordult és végigmérte a skót vonalakat. – Nagyon zajosak ma – jegyezte meg.
– Magabiztosak – bólintott Lord Outhwaite –, és miért is ne lennének azok? Mikor fordult elő utoljára, hogy a skótok túlerőben voltak?
– Talán túlerőben vannak – engedte meg Michael testvér –, de a helyet akkor is rosszul választották meg. A gerinc déli végébe kellett volna menniük.
– Ha már így történt, testvérem – sóhajtott fel Lord Outhwaite –, legalább adjunk hálát az Úrnak ezért a kis jótéteményért. – Michael testvér arra utalt, hogy a skótok feláldozták a számszerű fölényílkből fakadó előnyt, amikor a szűkös dombgerincen harcoltak, ahol nem tudták körbekeríteni az angol arcvonalat, lehetett az bármily törékeny. Ha a skótok délebbre sorakoznak fel, ahol a gerinc tágas fennsíkká szélesedett, mielőtt alázuhant a vizenyős rétek felé, könnyedén az ellenség oldalaiba kerülhettek volna. A hely óvatlan megválasztása az angolokat segítette, bár ez csekély vigaszt nyújtott, amikor Thomas megpróbálta felbecsülni az ellenséges sereg nagyságát. Mások is Megpróbálkoztak ezzel, és az eredmények széles skálán mozogtak, a hat- és a tizenhatezer fő között, bár maga Lord Outhwaite úgy vélte, hogy a skótok nem lehetnek többen nyolcezernél.
Vagyis alig vannak három-négyszeres túlerőben – közölte vidáman –, és nincsenek közöttük íjászok. Hála legyen Istennek az angol íjászokért.
– Ámen – vágta rá Michael atya.
A himlőhelyes ifjú szerzetes megigézetten meredt a vaskos skót sorokra. – Azt hallottam, hogy a skótok kékre mázolják az arcukat. Eddig egy olyat se láttam.
Lord Outhwaite meglepettnek tűnt. – Mit mond?
– Hogy kékre mázolják az arcukat, nagyuram – felelte a szerzetes zavartan –, de meglehet, csak az arcuk egyik felét. Hogy elijesszenek bennünket.
– Hogy elijesszenek bennünket? – Őlordsága szórakoztatónak találta a gondolatot. – Nem inkább azért, hogy megnevettessenek? Még sosem láttam, hogy bármelyik is ilyet tett volna.
– Én sem – szúrta közbe Michael testvér.
– Márpedig én ezt hallottam – erősködött a fiatal szerzetes.
– Festék nélkül is elég ijesztőek. – Lord Outhwaite egy szemközt magasodó zászló felé mutatott. – Látom, Sir William is eljött.
– Sir William? – ráncolta a homlokát Thomas.
– Willie Douglas – bólintott Lord Outhwaite. – Egyszer két évre fogságba vetett, azóta is nyögöm a kölcsönöket. – A bajba jutott családoknak ilyen esetben szinte mindig pénzkölcsönzőkhöz kellett fordulnia. – Azért kedvelem. Hamisítatlan gazfickó. És együtt harcol Morayval?
– Moray? – kérdezte most Michael testvér.
– John Randolph, Moray earlje. – Lord Outhwaite a Douglasek vörös szíve mellett lengedező egyik zászlóra mutatott. – Szívből gyűlölik egymást. Isten tudja csak, miért küzdenek ma egymás mellett. – Újra elnézte a skót dobosokat, akik messze hátrahajoltak, hogy a hasukon egyensúlyozzák ki óriási hangszereiket. – Gyűlölöm ezeket a dobokat – csóválta meg a fejét. – Még hogy kékre mázolják az arcukat! Még sosem hallottam nagyobb sületlenséget! – kuncogott.
A perjel figyelme most a legközelebbi csapat felé fordult, és közölte a katonákkal, hogy a skótok elpusztították a nagy hexhami rendházat. – Megszentségtelenítették az Úr templomát! Leölték testvéreinket! Megrabolták magát Krisztust, a Megváltót, és könnyeket csaltak az Úr orcájára! Teljesítsétek be Isten bosszúját! Ne mutassatok könyörületet! – Egy közelben álló íjász megmozgatta ujjait, megnyalta az ajkát és gyűlölködve meredt az ellenségre, ám az semmi jelét sem adta annak, hogy támadni akar. – Bosszút állsz ellenségeinken – rivallt rá a perjel –, és az Úr megáld érte! Záporozni fognák rád a jótéteményei!
– Azt akarják, hogy mi támadjunk – jegyezte meg szárazon Michael testvér, akit láthatóan mély zavarba hozott a perjel lázas kirohanása.
– Na igen – értett egyet Lord Outhwaite –, és azt hiszik, lóhátról fogunk támadni. Látja a pikákat?
– Azért gyalogosok ellen is hatásosak, nagyuram – vélte Michael testvér.
– Azok bizony, azok bizony – helyeselt Lord Outhwaite. – Undok kis férgek azok a pikások. – Játszadozni kezdett vértje meglazult fémkarikáival, és meglepettnek tűnt, amikor az egyik a kezében maradt. – Kedvelem ezt a Willie Douglast – mondta újra. – Sokat vadásztunk együtt vadkanra, amíg a foglya voltam. Emlékszem, Liddesdale-ben ledöftünk néhány igazán szép példányt. – Megcsóválta a fejét. – Ezek az átkozott dobok.
– Akkor most támadni fogunk? – vette a fiatal szerzetes a bátorságot, hogy megkérdezze.
– Uramisten, dehogy, remélem, nem! – csattant fel Lord Outhwaite. – Túlerőben vannak! Nem tehetünk mást, mint kitartunk a helyünkön, és hagyjuk őket támadni.
– És ha nem támadnak? – vetette közbe Thomas.
– Akkor üres erszénnyel kell hazaoldalogniuk – felelte Lord Outhwaite –, az pedig nem tetszene nekik, egyáltalán nem tetszene. Amikor másért se jöttek, csak hogy kifosszanak! Ezért is gyűlölnek bennünket annyira.
– Ezért gyűlölnek? Mert ki akarnak fosztani? – Thomas képtelen volt átlátni őlordsága gondolatmenetét.
– Irigyek ránk, fiatalember! Egyszerűen irigyek. Gazdagok vagyunk, ők nem azok, és kevés dolog képes akkora gyűlöletet szítani, mint az ilyen aránytalanság. Volt egy szomszédom Witcarban, aki jóravaló, tisztességes fickónak tűnt, azután ő és az emberei megpróbálták kihasználni a távollétemből fakadó előnyöket, amikor Douglas fogságba ejtett. Bármilyen hihetetlen, de még a váltságdíjnak szánt pénzt is megpróbálták elorozni. Merő irigységből, amiért nekik nem jutott ilyen gazdagság.
– Lordságod végzett vele? – tudakolta Thomas.
– Uramisten, dehogy! – felelte Lord Outhwaite feddő hangon. – Egy mély verembe zártam, az öregtorony legaljába. A patkányok közé. Néha odavetek neki néhány pénzérmét, hogy emlékeztessem rá, miért került oda. – Lábujjhegyre állt, és elnézett nyugat felé, ahol a dombok magasabbak voltak. A skót fegyvereseket kereste, akik esetleg lóhátról és dél felől próbálnak a hátukba kerülni, de egy ilyet se látott. – Az apja – utalt váratlanul Robert Bruce-ra –, nem várna ennyit. Ő az oldalunkba küldené a lovasokat, hogy egy kis istenfélelmet verjen belénk, de ez a fiatal tacskó még nem érti a dolgát, igaz? Még csak nem is jó helyen állt fel!
– A túlerőben bízik – vélte Michael testvér.
– És ennyi talán elég is lesz – válaszolta Lord Outhwaite komoran, majd lassan keresztet vetett.
Thomas, aki mostanra szemügyre vehette a seregek között elterülő mezőt, pontosan értette, miért beszél Lord Outhwaite ilyen lekicsinylően a skót királyról, aki csapatait a felgyújtott kunyhóktól délre, a kidöntött keresztnél vonta össze. A mozgásteret nemcsak a fennsík szűkössége korlátozta, megfosztva a skótokat a lehetőségtől, hogy a számban messze alulmaradó angolok oldalába kerüljenek, de a rosszul megválasztott csatatéren a tömött sövények és a kőfalak is komoly akadálynak számítottak. Egyetlen sereg sem törhetett át ilyen akadályokon anélkül, hogy a sorai ne lazultak volna fel, a skót király azonban láthatóan abban bízott, hogy az angolok fognak támadni, mert tapodtat sem mozdult. Emberei válogatott szidalmakat kiáltoztak abban a reményben, hogy feltüzelik az ellenség indulatát, ám az angolok kitartóan megmaradtak a helyükön.
A skótok gúnyos kórusa még inkább felbátorodott, amikor egy hatalmas ménen lovagló, szálas férfi vált el az angol arcvonal közepétől. A csataló fekete sörényébe bíbor szalagokat fontak, míg a hímzett, aranyszínű kulcsokkal ékesített bíbor nyeregtakaró olyan hosszan lógott alá, hogy a földet söpörte a ló hátsó patái mögött. Az állat fejét bőr fejvért oltalmazta, amelyre csavart ezüstszarvat erősítettek, miáltal a paripa sötét unikornisra emlékeztetett. A lovas fényesre csiszolt lemezpáncélt viselt, hozzá ujjadan, bíbor- és aranyszínű köpenyt, de ugyanilyen színekben pompáztak a zászlóvivők, az apródok és a lovagok is, akik követték. A termetes férfi nem viselt kardot, ellenben felfegyverezte magát egy olyan csillagbuzogánnyal, amilyent Koldus is hordott. A skót dobosok megkétszerezték erőfeszítéseiket, a skót katonák válogatott szidalmakat kiáltoztak, az angolok pedig lelkes üdvrivalgásban törtek ki, amíg a magas férfi fel nem emelte páncélkesztyűs kezét.
– Mégsem ússzuk meg prédikáció nélkül – sóhajtott fel Lord Outhwaite elgyötörten. – Őméltósága mindennél inkább szereti a tulajdon hangját hallani.
A magas férfi nyilvánvalóan York érseke volt, aki, miután az angol sorokra némaság borult, páncélkesztyűs jobb kezét magasra, még bíbor tollforgós sisakjánál is magasabbra emelte, hogy cikornyás keresztet rajzoljon a levegőbe. – Dominus vobiscum – kántálta. – Dominus vobiscum. – Végiglovagolt a sorok előtt, hogy mindenütt megismételje a köszöntést. – Ma megküzdötök Isten ellenségeivel – emelte még feljebb a hangját, hogy túlharsogja az ellenség lármázását. – Isten veletek van, és Isten munkáját végzitek, ha minél több skót asszonyt és gyermeket tesztek özveggyé, árvává. Mélységes bánatot fogtok okozni Skóciának, amely igaz büntetés lesz istentelenségükért. A mennyei seregek Ura veletek van, s ma az Úr bosszúját teljesítitek be! – Az érsek lova kimérten lépkedett, és az állat fel-le ingatta a fejét, miközben gazdája igyekezett lelket önteni a sereg szárnyaiba is. A köd utolsó foszlányai is rég elpárologtak, s bár a levegő hűvös maradt, melegen sütött a nap, és sugarai ezernyi skót pengéről tükröződtek vissza. Két egylovas társzekér érkezett a városból, majd tucatnyi asszony szárított halat, kenyeret és sörrel teli tömlőket osztott szét a katonák között.
Lord Outhwaite fegyvernöke hozott egy üres heringes hordót, amire őlordsága leülhetett. Egy férfi a közelben nádsípon kezdett játszani, míg Michael atya rázendített egy régi dalra az utcai kofáról és a bűnbocsánatárusról, Lord Outhwaite pedig jóízűt nevetett a csattanókon, azután fejével a csatatér felé biccentett, ahol két lovas találkozott egymással, a két harcoló fél képviseletében. – Látom, ma tartjuk az illemet – jegyezte meg. Egy harsány színű köntöst viselő herold ellovagolt a skótok felé, míg egy pap, akit kapkodva kineveztek skót heroldnak, előügetett, hogy köszöntse. A két férfi meghajolt egymás felé a nyeregben, egy ideig társalgott, azután visszatért az övéihez. Az angol herold, miután a serege közelébe ért, széttárt karral jelezte, hogy a skótok konokul kitartanak.
– Ilyen messzire eljöttek, és nem akarnak harcolni? – csattant fel a perjel indulatosan.
– Azt akarják, hogy mi kezdjük az ütközetet – felelte Lord Outhwaite halkan –, ahogyan mi is ezt várjuk tőlük. – A heroldok azért találkoztak egymással, hogy kitárgyalják az ütközet részleteit, és nyilvánvalóan mindketten azt követelték, hogy a másik fél kezdje a csatát, ahogyan mindkét fél vissza is utasította a felkérést, így a skótok ismételten a szidalmak eszközével próbálták dühbe lovalni az angolokat. Néhányan kiváltak az ellenséges sorokból, íjlövésnyi távolságon belülre merészkedtek, és onnét kiáltozták, hogy az angolok disznók, az anyjuk pedig koszos emse, ám amikor egy íjász felemelte fegyverét, hogy megtorolja a sérelmeket, angol kapitánya rámordult. – Nem pazaroljuk a nyílvesszőt szavakra.
– Gyáva férgek! – Egy skót még közelebb merészkedett, és immár jócskán íjlövésnyi távolságon belülre került. – Gyáva férgek! Anyátok, az a kiszolgált lotyó, kecskehúggyal szoptatott meg benneteket! Asszonyaitok bűzhödt varangyok! Szajhák és varangyok! Halljátok? Szemét fattyai! Angol fattyúk! Ördög csahos patkányai! – A skót immár egész testében reszketett a gyűlölettói és a dühtől. Loboncos szakállt és rongyos zekét viselt, utóbbi felett pedig ócska láncinget, a hátán jókora szakadással, így amikor hátat fordított és előrehajolt, a csupasz ülepét mutathatta az angolok felé. Láthatóan vaskos sértésnek szánta a gesztust, de csak harsány röhögést váltott ki az angolokból.
– Előbb vagy utóbb, de támadniuk kell – jelentette ki Lord Outhwaite. – Vagy támadnak, vagy üres kézzel mennek haza, és nem hinném, hogy utóbbit választanák. Egy ekkora sereget nem kevés pénzbe kerül etetni.
– Kifosztották Hexhamet – jegyezte meg a perjel komoran.
– És nem nyertek vele semmit, csak értéktelen kacatokat – vágta rá Lord Outhwaite. – Hexham igazi kincseit rég biztonságos helyre menekítették. Mint hallom, Carlisle tisztességesen megfizette őket, hogy békén hagyják, de vajon ennyivel gazdaggá lehet tenni kilenc-tízezer embert? – Megrázta a fejét. – Azok a katonák nem kapnak zsoldot – fordult Thomashoz –, nem úgy, mint a mieink. Skócia királyának nincs pénze arra, hogy megfizesse az embereit. Nem, ma vagyonos foglyokat akarnak ejteni, azután ki akarják fosztani Durhamet és Yorkot, ha pedig nincs ínyükre, hogy földönfutóként és üres kézzel térjenek haza, akkor fel kell venniük a pajzsukat, és támadniuk kell.
A skótok azonban még most sem mozdultak, az angolok pedig túl kevesen voltak a támadáshoz, bár folyamatosan érkeztek a lemaradozók, hogy felduzzasszák az érsek erőit – jobbára helybéliek, néhányan igazi vértben és fegyverekkel, ám a többség csak kifent szerszámokkal, fejszékkel és csákányokkal. Közeledett a dél, és a nap fokozatosan elűzte a reggel hűvösséget; Thomas is verítékezni kezdett a bőrujjas és a sodronying alatt. A perjel két világi szolgája megérkezett egy társzekérrel, rajta hígított sörrel teli hordókkal, kenyereszsákokkal, egy láda almával és egy nagy, kerek sajttal, majd a tucatnyi fiatalabb szerzetes szétosztotta az ellátmányt az angol katonák közt, akik közül a legtöbben mostanra a földre telepedtek, sőt sokan el is aludtak, és a skótok hasonlóan cselekedtek. Még a dobosok is feladták az erőlködést, és a legelő füvén pihentették hangszereiket. Tucatnyi holló körözött felettük, és Thomas, aki baljós előjelnek vélte jelenlétüket, babonásan keresztet vetett, majd megkönnyebbülten látta, amikor a sötét madarak a skót sereg felett északnak repülnek.
Csapatnyi íjász érkezett a városból, és zsúfolta be nyilait a tegezekbe, annak biztos jeleként, hogy még sosem harcolt íjjal, minthogy a tegez alkalmatlan eszköz egy ütközetben. A tegezekből nagy valószínűséggel kihulltak a nyilak, amint az íjász rohanni kezdett, és alig akadt, amelyikbe húsz vesszőnél több belefért. Az igazi íjászok Thomashoz hasonlóan a fűzfavesszőre feszített, vászonból készült nyíltáskákat részesítették előnyben, amelyben a nyilak egyenesen álltak, a váz nem préselte össze a tollakat, és az acélhegyek kiálltak a zsák nyakából, amelyet bőrszalaggal szorosra kötöttek. Thomas gondosan megválogatta a nyílvesszőket, és sosem használt olyat, amelyiknek kicsit is megvetemedett a szára vagy összecsomósodott a tolla. Franciaországban, ahol sok ellenséges lovag viselt drága lemezvértet, az angol íjászok hosszú, keskeny és nehéz, levél formájú nyílhegyeket használtak, amelyek könnyebben átjárták a mellvérteket és sisakot, itt azonban megmaradtak a vadásznyíl mellett, amelynek szakállas fejét lehetetlen volt kitépni a sebből, bár kétszáz lépésnyi távolságból még az ilyen nyilak is átfurakodhattak a vérteken.
Thomas kora délután aludt egy keveset, míg arra nem riadt fel, hogy Lord Outhwaite lova kis híján rálép. Őlordságát a többi angol parancsnokkal együtt az érsekhez hívatták, ezért magához füttyentette a lovát, majd fegyvernöke társaságában ellovagolt a sereg központja felé. Az érsek egyik káplánja ezüstfeszületet hordozott végig az arcvonal előtt. A feszületen kis bőrzacskó függött, közvetlenül Krisztus lába alatt, és a káplán állítása szerint abban a zacskóban lapultak a vértanúhalált halt Szent Oswald ujjpercei. – Csókold meg a zacskót, és az Úr megkímél a csatában – ígérte a káplán, mire az íjászok és fegyveresek tülekedni kezdtek azért, hogy élhessenek a lehetőséggel. Thomas nem került elég közel, hogy csókkal illethesse a zacskót, de azért sikerült megérintenie. Sok férfi viselt olyan amulettet és rongydarabot, amelyet asszonyától, ágyasától vagy leányaitól kapott, amikor elhagyta a földjét vagy a házát, hogy harcba induljon a megszállók ellen – ők most ezeket a talizmánokat érintették meg, amikor a skótok, megérezvén, hogy végre történik valami, elkezdtek felállni a földről. A dobok egyike újra nekikezdett a zajongásnak.
Thomas elnézett a sereg jobb oldala felé, amely felett láthatta a katedrális ikertornyainak csúcsát és a vár sáncain repkedő lobogót. Eleanor és Hobbe atya mostanra már beérhetett a városba, és Thomas sajgó bűntudatot érzett, amiért ilyen indulatosan vált el asszonyától, azután megmarkolta az íjat, hogy a fa érintésével űzze el magától a gonoszt. Legalább azzal a tudattal vigasztalhatta magát, hogy Eleanor biztonságban lesz a városban, és ma este, miután megnyerik az ütközetet, elsimíthatják a nézeteltéréseket. Azután, tette hozzá gondolatban, össze is házasodhatnak. Nem volt biztos benne, hogy csakugyan házasodni akar – számára kicsit korainak tűnt, hogy asszonyt vegyen maga mellé, még ha Eleanor lenne is az, akit mindenkinél jobban szeret –, annyit azonban biztosan tudott, hogy a lány azt szeretné, ha ő szögre akasztaná a tiszafa íjat, és letelepedne, márpedig Thomas erre vágyott a legkevésbé. Ő legszívesebben az íjászok parancsnoka lett volna, olyasvalaki, mint Will Skeat. Saját íjászcsapatot akart maga mellé, amelyet a gazdag nagyurak rendelkezésére bocsáthatott. Lehetőségekben pedig aligha lenne hiány. Azt beszélték, az itáliai államok egész vagyont fizetnek az angol íjászoknak, és Thomas részt akart ebből, csakhogy gondoskodnia kellett Eleanorról, és azt sem akarhatta, hogy a gyermekük bal kézről szülessen. Épp elég fattyú van a világon nélküle is.
Az angol hadurak hosszan tárgyaltak. Tucatnyian gyűltek össze, szüntelenül az ellenség felé tekingettek, és Thomas elég közel állt ahhoz, hogy lássa arcukon a nyugtalanságot. Vajon az ellenség nyomasztó túlereje miatt aggódtak? Vagy amiatt, hogy a skótok sosem szánják rá magukat az ütközetre, és a másnapi köd leple alatt kereket oldanak?
Michael barát jött oda, és pihentette meg öreg csontjait a heringes hordón, amely Lord Outhwaite ülőkéjeként szolgált. – Előre fogják vonni az íjászokat, ezt fogják tenni. Kiküldenek néhány íjászt, hogy belelovalják a skótokat a támadásba. Vagy támadnak, vagy végképp beijednek. Akárhogy is legyen, a skótokat nem lesz könnyű elijeszteni. Van mersz az ördögfattyaiban.
– Mersz? Akkor miért nem támadnak?
– Mert nem ostobák. Ők is látják ezeket. – Michael testvér megérintette Thomas íjának fekete fáját. – A saját bőrükön tapasztalták, mire képesek az íjászok. Hallott már Halldon Hillről? – Meglepetten húzta fel a szemöldökét, amikor Thomas megrázta a fejét. – Na persze, hiszen délről való. Ha Krisztus újra feltámadna itt északon, maguk arról se hallanának, vagy ha hallanák, akkor se hinnék. Tizenhárom esztendeje Berwick megtámadott bennünket, és mi tömkelegével vágtuk le a csatlósait. Jobban mondva az íjászaink tették, és a skótok nem állnak sorba azért, hogy ugyanez történjen velük is. – Michael testvér összeráncolta a homlokát, amint éles csattanás hallatszott. – Mi volt ez?
Valami megérintette Thomas sisakját, és amikor Thomas visszafordult, Madárijesztőt, Sir Geoffrey Carrt látta maga mögött, aki elcsettintette ostorát, és a fémtüske éles pendüléssel vágódott le a könnyű sisak csúcsáról. Sir Geoffrey gúnyos mosollyal tekerte fel a korbácsot. – A papok szoknyája mögé bújsz félelmedben, igaz?
Michael testvér visszatartotta Thomast. – Táguljon, Sir Geoffrey – emelte fel a hangját a szerzetes –, mielőtt még elátkozom azt a sötét lelkét.
Sir Geoffrey orrlyukába vájt a mutatóujjával, kiturkált valami nyálkás anyagot, és a pap felé pöckölte. – Azt hiszed, megijedek tőled, te félszemű kecskebak? Tőled, aki a kezeddel együtt a golyóidat is elvesztetted? – Felnevetett, azután visszafordult Thomashoz. – Te akartál az ellenségem lenni, fiú, és még nem adtál rá alkalmat, hogy elrendezzük az ügyet.
– Ne most! – csattant fel Michael barát.
Sir Geoffrey ügyet sem vetett rá. – Kezet emelsz egy nemesemberre, fiú? Ezért még fellógathatnak. Nem is... – mutatott hosszú, csontos ujjával Thomasra – ...ezért még fel fognak lógatni. Hallod? Lógni fogsz. – Thomas felé köpött, azután elfordította ösztövér lovát, és eliramodott az arcvonal mentén.
– Hogyan került ismeretségbe Madárijesztővel? – érdeklődött Michael testvér.
– Egymásba botlottunk.
– Gonosz egy pára – vetett kapkodva keresztet Michael testvér. – Fogyó hold alatt született, amikor tombolt a vihar. – Elnézett Madárijesztő után. – Azt mondják, Sir Geoffrey még magának az ördögnek is tartozik. Váltságdíjat kellett fizetnie Liddesdale-i Douglasnek, és ehhez kölcsönt vett fel majdnem minden uzsorástól. Az uradalom, a földek, minden tulajdona elúszik, ha nem tud fizetni, és ha még egy vagyont is zsákmányol, egy este képes kockán elverni az egészet. Madárijesztő született bolond, bár veszedelmes bolond. – Thomas felé fordította megmaradt szemét. – Tényleg maga kezdte az ellenségeskedést?
– Meg akarta gyalázni az asszonyomat.
– Igen, ez Madárijesztőre vall. Legyen óvatos, fiam, mert ő sosem felejti el a sérelmeket, és meg sem bocsátja őket.
Az angol nagyurak bizonyára valamilyen megegyezésre jutottak, mert kinyújtották páncélos kezüket, és egymáshoz érintették a fémbütyköket, azután Lord Outhwaite visszafordította lovát az emberei felé. – John! John! – hívta magához íjászainak kapitányát. – Nem várjuk azt, hogy meggondolják magukat – magyarázta, miközben nehézkesen leszállt a nyeregből –, de próbáljuk feltüzelni őket. – Úgy tűnt, Michael testvér előrejelzése bevált; az íjászokat küldték előre, hogy felpiszkálják a skótok harci kedvét. Azt tervezték, hogy a nyilakkal belelovalják őket a dühbe, majd egy elkapkodott rohamba.
Egy fegyvernök visszavezette Lord Outhwaite lovát a fallal övezett legelőre, miközben York érseke újfent kilovagolt a sereg elé. – Isten velünk van! – kiáltott oda saját embereinek, akik a sereg középső részén harcoltak. – A skótok rettegnek tőlünk! Már ők is tudják, hogy Isten segedelmével apátlan árvává teszszük gyermekeiket! Azért állnak és néznek bennünket, mert moccanni sem mernek. Ezért kell nekünk támadnunk. – A kijelentésre a katonák üdvrivalgásban törtek ki. Az érsek felemelt kézzel parancsolt csendet. – Azt akarom, hogy induljanak előre az íjászok – kiáltotta –, de csakis az íjászok! Marjatok beléjük! Öljétek őket! Az Úr áldja meg mindnyájatokat! Az Úr áldja meg a nyilaitokat!
Így hát az íjászokra várt, hogy megnyissák az ütközetet. A skótok konokul megvetették a lábukat, abban a reményben, hogy az angolok kezdik a támadást, hiszen mindig könnyebb védekezni, mint rárontani a csatarendbe állt ellenségre, de most a gyűlölt angol íjászok léptek elő, hogy addig zaklassák, szurkálják és gyötörjék az ellenséget, amíg az vagy elmenekül, vagy megpróbál bosszút állni.
Thomas máris kiválasztotta legjobb nyilát. Vadonatúj vessző volt, olyannyira új, hogy még most is ragacsosnak érezte a zöldes színű enyvet, amely a tollakat leszorító zsinórt a helyén tartotta. A nyílvessző kissé kihasasodott az acéltüske irányában, míg a tollak felé fokozatosan elvékonyodott, hogy a lehető legkeményebben csapódjon a célba. A pompás, egyenes kőrisszár harmad olyan hosszú volt, mint Thomas karja, és Thomas nem szándékozott elvesztegetni, noha a nyitólövést igen messziről kellett megejtenie.
Nagy távolságot kellett áthidalnia, hiszen a skót király a sereg központi sheltronjának hátsó részébe húzódott vissza, ugyanakkor a feladat korántsem tűnt lehetetlennek, hiszen fekete íja hatalmas volt, ő maga pedig fiatal, erős és pontos.
– Isten legyen velünk – mormolta Michael testvér.
– Célozzatok pontosan! – kiáltotta Lord Outhwaite.
– Az Úr vezesse a nyilaitokat! – harsant fel York érseke.
A dobok morajlása felerősödött, a skótok teli torokból felüvöltöttek, és Anglia íjászai előreindultak.

Bemard de Taillebourg nagyobbrészt ismerte az öreg szerzetes történetét, ám most, hogy Collimore nyelve végre megeredt, nem akart közbeszólni. A történet egy családról szólt, amely Franciaország déli részének egy ködös birtoka felett uralkodott. A birtokot Astaracnak nevezték, közel esett a katharok földjeihez, és idővel maga is az eretnekség áldozatává esett. – Terjedt a hamis tanítás – mesélte Collimore atya –, akár a dögvész. A beltengertől az óceánig, északon egész Burgundiáig. – De Taillebourg tudta mindezt, mégsem szólt közbe; csak engedte, hogy az öregember tovább gombolyítsa a történetet, és leírja, miként menekültek a Vexille-ek a kathar eretnekséggel megfertőzött nemesek között utolsóként a kereszténység legtávolabbi szegletébe, miután a katharokat tűzzel-vassal elüldözték a földjeikről, hogy a máglyák gomolygó füstje tudassa az Úrral és angyalaival: helyreállították az igaz hitet a Franciaország és Aragónia között elterülő vidéken. – Ám mielőtt még elmentek – emelte Collimore barát tekintetét a fehérre meszelt boltozatra –, elrejtették eretnekségük kincseit.
– És a Grál is ezek közé tartozott?
– Azt mondják, de hát ki tudhatja? – Collimore testvér elfordította a fejét, és a homlokát ráncolta. – Mert ha birtokukban volt a Grál, az miért nem segítette őket? Ezt sosem értettem. – Lehunyta a szemét. Olykor, ha az öregember megállt, hogy lélegzetet vegyen, és ilyenkor mintha el is szundított volna, de Taillebourg kikémlelt a keskeny ablaknyíláson keresztül, hogy felmérje a szemközti dombon gyülekező két sereget. A hadak nem mozdultak, noha hatalmas máglyára emlékeztető, pattogó-dübörgő hangot hallattak. A dübörgés az emberek üvöltéséből eredt, a pattogás a dobok morajától, a két összeszövődő motívum pedig úgy emelkedett és süllyedt, ahogyan a szél fel-feltámadt a Wear folyó fölé tornyosuló sziklabérc körül. De Taillebourg atya szolgája még most is az ajtónyílásban állt, ahol felig elrejtőzött az egyik jókora kőhalom mögött, amely sok más kőkupaccal egyetemben a vár és a katedrális közötti üres térben Magasodott. Szövevényes állványzat borította be a katedrális közelebb eső tornyát, és a kisebb fiúk, akik égtek a vágytól, hogy lopva pillantást vethessenek a küzdelemre, felkapaszkodtak az egymáshoz kötözött póznák pókhálójára. A kőművesek is félbehagyták a munkát, és a bámészok számát gyarapították.
Most, miután feltette a kérdést, hogy a Grál vajon miért nem segítette a Vexille-eket, Collimore atya röpke álomba zuhant, de Taillebourg pedig odalépett a feketébe öltözött szolgához. – Te hiszel neki?
A szolga megvonta a vállát, és nem válaszölt.
– Hallottál bármi újat? – kérdezte de Taillebourg.
– Hogy Ralph atyának született egy fia – felelte a szolga. – Erről nem tudtam.
– Beszélnünk kell azzal a fiúval – közölte a dominikánus komor hangon, azután visszafordult, amint az öreg szerzetes ébredezni kezdett.
– Hol tartottam? – kérdezte Collimore testvér. A szája szegletéből vékony nyálpatak csorgott alá.
– Testvérem azon tűnődött, miért nem segítette a Grál a Vexille-eket – emlékeztetett de Taillebourg.
– Mert így kellett volna történnie – vette fel a társalgás fonalát az öreg szerzetes. – Ha birtokukban volt a Grál, nem kellett volna hatalmassá válniuk?
De Taillebourg atya elmosolyodott. – Tegyük fel, hogy a Grál egy hitetlen muzulmán birtokába kerül. Testvérem szerint az Úr rá is átruházná a serleg hatalmát? A Grál hatalmas kincs, testvérem, a legnagyobb valamennyi e világi kincs közül, mégsem lehet hatalmasabb, mint maga az Úr.
– Nem – értett egyet vele Collimore testvér.
– Ezért, ha az Úrnak nem tetsző a Grál őrzője, a Grálnak sem lehet hatalma.
– Igaz – ismerte el Collimore testvér.
– Azt mondja, a Vexille-ek elmenekültek?
– Elmenekültek az inkvizítorok elől – vetett Collimore testvér lapos pillantást de Taillebourg atyára –, és a család egyik ága ide, Angliába jött, ahol tett némi jó szolgálatot a királynak. Persze nem a jelenkori királynak – tette hozzá a szerzetes –, hanem az ő dédapjának, az utolsó Henriknek.
– Miféle szolgálatot? – vonta fel a szemöldökét de Taillebourg.
– A királynak adták Szent György lovának egyik patáját. – A szerzetes úgy beszélt, mintha az ilyen dolgok természetesek lennének. – Egy aranyba foglalt patát, amely csodás dolgokra képes. Legalábbis a király hitt benne, miután a fia megérintette a patkót, és kigyógyult a lázából. Úgy tudom, azt a patkót ma is a westminsteri apátságban őrzik.
A család jutalom gyanánt földhöz jutott Cheshire-ben, mesélte tovább Collimore barát, és ha eretnek is maradt, annak nem adta jelét, de éppúgy élt, mint akármely más nemesi család. Hanyatlásuk akkor vette kezdetét, amikor a jelenlegi király anyja a Mortimer család segítségével igyekezett meggátolni a fiát abban, hogy átvegye a hatalmat. A Vexille-ek a királyné pártjára álltak, így amikor ő elbukott, a kontinensre kellett menekülniük. – Valamennyien elmentek – sóhajtott fel Collimore barát –, kivéve egyiküket, a legidősebb fiút, aki természetesen Ralph volt. Szerencséden Ralph.
– De ha a család visszamenekült Franciaországba, akkor testvéremnek miért kellett kezelnie őt? – kérdezte de Taillebourg, és gyanakvó kifejezés jelent meg az arcán, amelyet még most is véres horzsolások és sebhelyek borítottak attól, ahogyan aznap reggel a kőoszlopnak verte a fejét. – Miért nem végezték ki, mint hitszegőt?
– Belépett a papi rendbe – tiltakozott Collimore testvér –, hogyan is végezhették volna ki?! Amellett, mindenki tudta, mennyire gyűlöli az apját, s hogy nyíltan a király pártját fogja.
– Akkor mégsem volt teljesen őrült – jegyezte meg de Taillebourg szárazon.
– Amellett dúskált a pénzben – ment tovább Collimore –, nemesi rangba született, és állítása szerint ismerte a Vexille-ek titkát.
– A kahtarok kincsének a helyét?
– De a démonok akkor sem hagyták nyugodni! Püspöknek nevezte magát, és vad prédikációkat tartott London utcáin. Azt mondta, új keresztes hadjáratot indít, hogy kiűzze a hitetleneket Jeruzsálemből, és azt ígérte, hogy a Szent Grál győzedelmessé teszi őket.
– Ezért kellett bezárni?
– Azért küldték hozzám – csóválta a fejét Collimore testvér feddően –, mert köztudomásúlag értettem a démonok legyőzéséhez. – Ábrándozva sóhajtott fel. – A magam idejében százával űztem el őket! Százával!
– Ralph Vexille-t mégsem tudta teljesen kigyógyítani?
A szerzetes megrázta fejét. – Az Úr olyan hévvel és szenvedéllyel átkozta meg, hogy szüntelenül zokogott, üvöltött, s addig büntette magát, amíg vére ömlött. – Collimore testvér megborzongott, amint ráébredt, hogy a leírás akár de Taillebourgra is ráillene. – És az asszonyok is kísértették. Azt hiszem, ebből sosem sikerült őt kikúrálni, de ha nem is tudtuk kiűzni belőle a démonokat, annyit azért elértünk, hogy azok mélyen elrejtőztek benne, és csak nagy ritkán mertek mutatkozni.
– Vajon a Grál is olyan álom csupán, amelyet a démonok sugalltak neki? – kérdezte a dominikánus.
– Mi is ezt akartuk megtudni – felelte kitérően Collimore testvér.
– És mit sikerült kideríteni?
– Gazdáimnak azt mondtam, hogy Ralph atya hazudott. Hogy csak kitalálta a Grált. Hogy nincs semmi igazság a locsogásában. Azután, amikor a démonok többé már nem zaklatták, elküldtük őt egy kis egyházkerületbe, messze délre, ahol szabadon prédikálhatott a sirályoknak és a fókáknak. Többé már nem hívatta magát nagyúrnak, egyszerűen Ralph atya lett, és miután elküldtük, el is feledkeztünk róla.
– Elfeledkeztek róla? – húzta fel a szemöldökét de Taillebourg. – De hiszen híreket kapott felőle. Megtudta, hogy született egy fia.
Az idős szerzetes bólintott. – Van egy rendházunk Dorchester közelében, onnét üzenték meg. Testvéreink tudatták velünk, hogy Ralph talált magának egy asszonyt, a tulajdon gazdasszonyát, de hát melyik vidéki pap cselekszik másként? Megtudtuk azt is, hogy fia született, és hogy a templomában felakasztott egy viharvert lándzsát, amelyet Szent György lándzsájának nevezett.
Taillebourg kikémlelt a nyugati domb felé, ahol a zajongás hirtelen felerősödött. Úgy tűnt, mintha az angolok, akik számban messze elmaradtak a skótok mögött, előretörnének, ami annyit tett hogy el fogják veszíteni az ütközetet, ez pedig nem jelentett mást, mint hogy de Taillebourg atyának mielőbb el kellett hagynia a rendházat, sőt magát a várost is, mielőtt még Sir William Douglas bosszúja utoléri. – Testvérem azt mondta az elöljárónak, hogy Ralph atya hazudott. De csakugyan így volt?
Az öreg szerzetes nem felelt, és de Taillebourg számára úgy tűnt, mintha egy lélegzetvételnyi időre az egész mindenség megdermedt volna. – Nem hinném, hogy hazudott – suttogta Collimore.
– Akkor miért állította, hogy igen?
– Mert megkedveltem – felelte egyszerűen Collimore testvér –, és nem hiszem, hogy kiszedhettük volna belőle az igazat, még ha megostorozzuk, halálra éheztetjük vagy jeges vízbe fojtjuk is. Ártalmatlannak tartottam, és úgy gondoltam, jobb a dolgot Istenre bízni.
De Taillebourg kitekintett az ablakon. A Grál, gondolta, a Szent Grál. Az Úr vérebei végre szagot fogtak. Meg fogja találni! – A család egyik tagja visszatért Franciaországból – fordult vissza a dominikánus –, és elrabolta a lándzsát, azután megölte Ralph atyát.
– Hallottam róla.
– A Grált ugyanakkor nem találta meg.
– Istennek legyen hála! – nyögött fel Collimore testvér elhaló hangon.
De Taillebourg mozgolódásra lett figyelmes, és látta, hogy szolgája, aki eddig odaadóan figyelt, most az udvar felé fordul. A szolga bizonyosan közeledni hallott valakit, de Taillebourg pedig közelebb hajolt Collimore testvérhez, és lehalkította a hangját, hogy senki se hallgathassa ki őket. – Hányan tudnak Ralph atyáról és a Grálról?
Collimore testvér hosszasan elgondolkodott. – Évek óta senki sem beszélt erről – válaszolta végül –, amíg csak be nem iktatták azt az új püspököt. Nyilván ő is meghallotta a szóbeszédet, mert faggatózni kezdett. Annyit mondtam neki, hogy Ralph Vexille háborodott volt.
– És ő hitt testvéremnek?
– Csalódottnak tűnt. A katedrálisnak akarta volna a Grált.
No persze, gondolta de Taillebourg, hiszen bármelyik katedrális is birtokolta a Grált, rövid úton a keresztény világ leggazdagabb temploma lett. Még Genua is ezrével fogadta a zarándokokat, pedig csupán egy rikítóan zöld üvegkupával büszkélkedhetett, amelyet nem átallt Grálnak nevezni. A valódi Grál százezrével vonzaná az embereket, akik tárkocsiszámra hoznák a pénzt és az ékszereket. Királyok, királynék, hercegek és grófok tolonganának a katedrális hajóiban, hogy egymással vetekedve kínálják fel gazdagságukat.
A szolga eltűnt, hangtalanul besurrant az egyik kőhalom mögé, de Taillebourg pedig kivárt, figyelte az ajtót és azon tűnődött, milyen újabb akadályra számítson. Azután akadály helyett egy fiatal pap bukkant fel, aki egyszerű, durva vászonöltözetet viselt, míg széles, jámbor, napbarnított arcát rendezetlen hajfürtök keretezték. Egy fiatal, sápadt, törékeny teremtés is vele tartott. A leány nyugtalannak tűnt, a pap azonban lelkesen üdvözölte de Taillebourgot. – Szép jó napot, atyám!
– Magának is, atyám! – viszonozta az előzékenységet de Taillebourg. Szolgája újra felbukkant az idegenek háta mögött, hogy elállja a visszautat, hacsak de Taillebourg engedélyt nem ad a távozásukra. – Épp Collimore testvérünket gyóntatom – jegyezte meg de Taillebourg.
– Remélem, nincs sok dolga – mosolyodott el szélesen Hobbe atya. – Ön ugye nem angol, atyám?
– Francia vagyok – felelte de Taillebourg.
– Akárcsak én – szólt közbe Eleanor francia nyelven –, és azért jöttünk, hogy beszéljünk Collimore testvérrel.
– Hogy beszéljenek vele? – kérdezte kellemes társalgási modorban de Taillebourg.
– A püspök úr küldött bennünket – húzta ki magár büszkén Eleanor –, és őfelsége, a király.
– Melyik király, gyermekem?
– Edouard d'Angleterre – büszkélkedett Eleanor. Hobbe atya, aki nem értett franciául, tanácstalanul járatta a tekintetét Eleanor és a dominikánus között.
– Miért küldött ide Edward? – kérdezte de Taillebourg, s amikor Eleanor zavarában nem válaszolt, megismételte a kérdést. – Miért küldött ide Edward?
– Nem tudom, atyám – sütötte le a szemét Eleanor.
– Szerintem igenis tudod, leányom, igenis tudod. – Felállt, és Hobbe atya, aki hirtelen bajt szimatolt, megragadta Eleanor csuklóját, hogy kivonszolja a lányt a cellából, ám de Taillebourg biccentett a szolgának, és Hobbe atya felé intett. Az angol pap még akkor is azon törte a fejét, mit talál ennyire gyanúsnak a dominikánus viselkedésében, amikor a penge a bordái közé siklott. Elcsukló hangot hallatott, azután felköhögött, és a lélegzet a torkán akadt, amint lecsusszant a hideg kövekre. Eleanor próbált elszaladni, de nem jutott messzire; de Taillebourg elkapta a csuklóját, és durván visszarántotta az ajtóból. A lány felsikoltott, a dominikánus pedig az ajkára tapasztotta a tenyerét, hogy elhallgattassa.
– Mi történik itt? – kérdezte Collimore testvér.
– Bevégezzük Isten munkáját – felelte de Taillebourg habozás nélkül –, bevégezzük Isten munkáját.

És a domboldalon felröppentek a nyilak.
Thomas előrehaladt a bal oldali hadtest íjászaival együtt, és alig tett húsz lépést, amikor közvetlenül a vizesárok, a rézsű és néhány újonnan ültetett kökénybokor mögött a csapat máris arra kényszerült, hogy jobbra széles ívben megkerülje a domboldal jókora bemélyedését, amelynek oldalai túlontúl meredeknek bizonyultak a szántáshoz. A katlant ölyvharaszttal töltötték ki, amelynek levelei rég megsárgultak, míg a túlsó oldalán zuzmóval borított kőfal húzódott, s amint megpróbált átmászni, Thomas nyíltáskáját kiszakította a fedés egy éles pereme. Csak egyetlen nyíl hullt ki, de az egyenesen bele a bozótosba, s miközben Thomas igyekezett eldönteni, hogy ezt jó vagy rossz előjelnek vegye-e, a skót dobok zajongása vonta el a figyelmét. Felkapta a nyílvesszőt és továbbszaladt. Most már az ellenség összes dobosa a bőröket püfölte, de olyan hévvel, hogy szinte maga a levegő is lüktetni látszott. A skót fegyveresek megemelték pajzsukat, hogy azokkal oltalmazzák a pikásokat, míg egy számszeríjas hátratekerte a kenderideg felajzását végző motollát, majd az ideget rögzítette az elsütőbillentyű horgába. A férfi nyugtalanul tekintett fel a közelgő angol íjászokra, azután eleresztette a motolla forgatókarját, hogy egy fémíjat helyezzen a számszeríjon végigfutó horonyba. Az ellenség újra üvölteni kezdett, és Thomas most már néhány szót is ki tudott venni kiáltozásukból. – Ha gyűlölitek az angolokat – hallotta, azután a számszeríj nyila elszisszent mellette, és ő egy csapásra megfeledkezett az ellenség kántálásáról. Százával törtek át az angol íjászok a mezőn, többségük rohamtempóban. A skótok csak néhány számszeríjjal rendelkeztek, ám azok hatótávolságukat tekintve felülmúlták a hosszú angol íjakat, amelyek csak közelebbről bizonyultak hatásosnak. Egy nyílvessző csusszant végig a füvön Thomas előtt. Nem számszeríjból, hanem a kevés skót íjak egyikéből lőtték ki, és a felbukkanása azt jelezte, hogy lassan ők is lőtávolságon belül kerültek. Az első angol íjászok már meg is torpantak, hogy hátrahúzzák fegyverük idegét, azután a nyílvesszők felszöktek az égre. Egy párnázott bőrmellényt viselő íjász hátrabukott, homlokában egy számszeríj fémnyilával. Vér fröccsent az égbolt felé, amelyre utolsó, közel függőlegesen kilőtt nyila hasztalanul kapaszkodott fel.
– Célozzatok az íjászokra! – kiáltott el magát egy rozsdás mellvértet viselő férfi. – Elsőként az íjászokat öljétek meg!
Thomas megállt, és keresni kezdte a királyi jelvényt. Jobbra találta meg, méghozzá tisztes távolságban, ám a maga idejében ennél sokkal távolabbi célpontokat is kilőtt, ezért elfordult, megvetette a lábát, azután Isten és Szent György nevében az idegre illesztette az előre kiválasztott nyilat, és egészen a füléig hátrahúzta a fehér lúdtollakat. II. Dávidra, Skócia királyára célzott, látta a nap aranyló csillogását a királyi sisakon, ahogyan azt is, hogy a király nyitva hagyta a sisak rostélyát, azután célba vette a mellkasát, igazított egy kicsit az íj oldalszögén, hogy kiegyenlítse a szelet, majd eleresztette az ideget. A nyíl egyenesen haladt, nem ingott meg, ahogyan egy rosszul elkészített vessző tette volna; Thomas némán figyelte, ahogyan felkapaszkodik az égre, majd lehull, azután látta, ahogyan a király hátrabukik a nyeregben, és az udvaroncok összezárulnak körülötte, ő pedig máris egy másik nyilat készített elő, és keresni kezdte a következő célpontot. Egy skót íjász kibicegett a sorból, a combjában egy nyílvesszővel. A fegyveresek összezártak a sebesült körül, súlyos pajzsaikkal foldozták be az arcvonal rését. Thomas kutyák ugatását hallotta az ellenséges alakzat mélyéről, vagy talán a félvad törzsek állati üvöltése ért el hozzá. A király oldalt fordult, miközben emberei fölé hajoltak. Az égboltot betöltötte a röppenő nyílvesszők sziszegése, amely az íjak pengésével összeszövődve ütemes harci zeneként állandósult – a franciák ezt nevezték az ördög hárfajátékának. Thomas már nem látott egyetlen ellenséges íjászt sem. Valamennyien célpontként kínálkoztak az angol íjászok számára, és a nyilak kíméletlenül kiirtották őket, így az angolok immár a pikákkal, kardokkal, szekercékkel és lándzsákkal felfegyverzett skótok ellen fordították lövedékeiket. A klánok harcosai, valamennyi csupa haj, szakáll és féktelen indulat, a fegyveresek mögött várakoztak, akik hat-nyolc ember mélyen sorakoztak fel, így a nyilak a vérteket és a pajzsokat találták meg. A skót lovagok, fegyveresek és pikások tőlük telhetően igyekeztek menedéket keresni az acélzápor elől, de néhány nyíl mindig megtalálta a pajzsok közötti réseket, míg mások egyenesen keresztültörtek a bőrrel borított fűzfa pajzsokon. A pajzsokba csapódó nyilak tompa pufogása idővel versenyre kelt a dobok harsányabb zajongásával is.
– Előre, fiúk! Előre! – biztatta az íjászok egyik vezetője az embereit arra, hogy menjenek húsz lépéssel még közelebb az ellenséghez, mert így a nyilak még nagyobb erővel csapódnak majd a skót sorokba. – Öljétek őket, fiúk! – Két embere élettelenül feküdt a füvön, bizonyítékaként annak, hogy a skót íjászoknak sikerült kárt tennie a támadókban, mielőtt az angol nyilak végeztek volna velük. Egy másik angol íjász úgy botorkált, mintha beivott volna, a saját vonalai felé támolygott, és a hasát markolászta, ahonnét vérpatakok folytak végig a lábszárán. Egy íj idege elpattant és félrehordta a nyilat; az íjász szitkozódva kutatott a táskájában a tartalékideg után.
A skótok immár semmit sem tehettek. Nem maradt egyetlen íjászuk sem, az angolok pedig egyre közelebb és közelebb araszoltak, míg a nyilak már lapos röppályán haladtak, acélhegyükkel keresztülfurakodtak a pajzsokon, sodronyvérteken, de még a lemezpáncélokon is. Thomas alig hetven méternyire lehetett az ellenséges vonaltól, és hideg eltökéltséggel válogatta meg célpontjait. Látta, hogy egy férfi lába kilóg a pajzs alól, és egy nyíllal átlőtte a combját. A dobosok elmenekültek, és eldobták hangszereiket, amelyek bőre felhasadt, akár a túlérett gyümölcsöké. Egy csataló közel húzódott a gyalogosokhoz, Thomas pedig mélyen a deres mellkasába temetett egy nyílvesszőt, és mire meglelte a következő célpontot, a ló már fel is bukott, a katonák pedig rémülten menekültek az összevissza csapkodó vasalt paták elől, s ezek az emberek, mihelyt felfedték magukat a pajzsfal mögül, maguk is a földre zuhantak, amint a nyílvesszők megtalálták őket. Egy pillanattal később tucatnyi hosszú szőrű, sárga agyarú és veszettül csaholó véreb tört elő a hátrafelé húzódó alakzatból, majd bukott fel a nyílzáporban.
– Mindig ilyen könnyű? – kérdezte szomszédjától egy ifjonc, aki láthatóan most először harcolt.
– Csak, ha a másik oldalon nincsenek íjászok – felelte az idősebb férfi –, és ameddig kitartanak a nyilaink. Azután már átkozottul nehéz.
Thomas hátrahúzta és elengedte az ideget, éles szögben lőtt bele a skót arcvonalba, hogy rést találjon a pajzsok között, és nyílvesszeje belefúródjon egy szakállas férfi arcába. A skót király megmaradt a lován, de most már négy, nyilakkal telelőtt pajzs is védelmezte, és Thomas visszaemlékezett a picardiai dombokon felfelé kapaszkodó csatalovakra, amelyek nyakából, lábából és testéből mindenütt fehér tollas nyílvesszők meredeztek. Belekotort kiszakadt táskájába, előhalászott egy újabb nyilat, és kilőtte a király lovára. Az ellenség immár súlyos választás elé került: vagy elmenekül a halálos nyílzápor elől, vagy megrohamozza a kisebb angol hadat, és a pajzsok mögül felharsanó dühödt kiáltásokból ítélve inkább az utóbbi megoldást választotta.
Thomas is átlátta a megváltozott helyzetet. Egy utolsó lövésre még maradt ideje, azután hirtelen szörnyűséges üvöltés harsant, s bár senki sem adott parancsot, az egész skót arcvonal rohamra indult. A harcosok üvöltve-sikoltva, a nyilaktól féktelen haragra gerjedve rontottak előre, és az angol íjászok menekülőre fogták a dolgot. Ezernyi feldühödött skót indult rohamra, és egy szemvillanással később le is rohanhatta az íjászokat, még ha azok ki is lőtték minden nyílvesszőjüket, ezért az angolok hanyatt-homlok menekültek, hogy saját fegyvereseik mögött keressenek menedéket. Thomas elesett, amint megpróbált átmászni a kőfalon, de azonnal talpra ugrott és továbbrohant, azután látta, hogy a többi íjász megtorpan, és lőni kezd üldözőikre. A kőfal feltartotta a skótokat, ezért maga Thomas is visszafordult, hogy kilőjön két nyílvesszőt a védtelen skótokra, mielőtt az ellenség leküzdi az akadályt, és továbbkergeti őket. Thomas az angol arcvonal egy kis hasadéka felé rohant, ahol Szent Cuthbert oltárterítője lengett, ám ezt a rést hamarosan eltömítették az angol íjászok, akik kétségbeesett igyekezettel próbáltak a vértesek mögé kerülni, ezért Thomas kitért, hogy megcélozza azt a hajszálnyi hasadékot, amely a sereg jobb szárnyát és a domb meredek oldalát elválasztotta egymástól.
– Pajzsokat fel! – förmedt rá a fegyveresekre egy sokat látott harcos, aki felcsapva hordta sisakrostélyát. – Felkészülni! – Az alig négy-öt embernyi széles alakzatban harcoló angolok megvetették lábukat, hogy előretartott pajzsaikkal fogják fel a heves roham erejét. – Szent Györgyért! Szent Györgyért! – kiáltozta valaki. – Tartsatok ki! Állítsátok meg őket!
Thomas mostanra beékelődött a sereg szárnyába, és visszafordult, hogy lássa, amint a kapkodva rohamozó skótok kiszélesítik soraikat. Védekező alakzatban még minden ember szorosan összezárt a szomszédjaival, ám most, rohamozás közben a skótok szétszóródtak, és ez azt jelentette, hogy a nyugati sheltron leszorult a domb lankájára, a mély katlanba, ami váratlanul leszűkítette a csatateret. A skótok a bemélyedés aljáról kétségbeesetten néztek fel az égre.
– Íjászok! – kiáltotta Thomas, aki újra Franciaországban érezte magát, ahol ő parancsolt Will Skeat embereinek. – Íjászok! – üvöltötte, miközben a mélyedés pereme felé rohant. – Most öljétek őket! – A férfiak felsorakoztak mellette, diadalittasan kiáltottak fel, és megfeszítették íjaikat.
Most érkezett el az öldöklés, az íjászok ideje. A skótok jobb szárnya az ingoványos katlanba tévedt, az angolok pedig felülről lőttek rájuk, és nem hibázhattak. Két szerzetes hordta a tartalék nyílkötegeket, és minden köteg huszonnégy nyilat tartalmazott, amelyeket a két keményített bőrkorong egyenlően osztott szét, így a nyilak különváltak egymástól, és a tollúk nem sérülhetett meg. A szerzetesek átvágták a nyilakat összetartó zsinórokat, és a vesszőket kiszórták a földre az íjászok mellé, akik újra és újra felajzották fegyverüket, majd újra és újra végeztek a halálkatlanban rekedt skót szárny egy fegyveresével. Thomas fülsüketítő robajt hallott, amint a fegyveresek összecsaptak a harcmező közepén, ám itt, az angolok balján a skótok sosem érhették el ellenségeik pajzsát, örökre az elsárgult ölyvharaszt halálos birodalmában rekedtek.
Thomas a gyermekkorát Hooktonban, egy kis dél-angliai faluban töltötte, ahol a tenger felé tartó kis folyó mély csatornát vájt a kavicsos partba. A kígyózó csatorna kis földnyelvet hagyott maga után, amely megvédelmezte a halászhajókat, és egyszer egy évben, amikor a patkányok túlságosan elszaporodtak a hajók fenékterében, hatalmas köveket hordtak a fedélzetre, azután hagyták, hogy a dagály elárassza a bűzlő fatesteket. A falu gyerekei valóságos örömünnepet ültek ilyenkor – a Hook tetején állva várták, hogy a patkányok menekülni kezdjenek az elárasztott hajókról, azután, örömükben felhőtlenül nevetgélve és sikongatva, halálra kövezték a kártevőket. A patkányok páni rémületbe estek, ami csak még inkább feltüzelte a gyerekeket, akiket minden oldalról körülvettek a nevetgélő, tapsoló és őket biztató felnőttek.
Most is valami hasonló történt. A skótok a lejjebb eső területre szorultak, az íjászok pedig a kinyúló földnyelven álltak, és élet-halál uraivá váltak. A nyilak egyenesen villantak lefelé a domboldalon, roptuk szinte minden ívet nélkülözött, majd ugyanolyan émelyítő csattanással találtak be, mint amikor a tagló belehasít a vágóállat nyakába. A skótok gyötrődtek és odavesztek a katlanban; vörösen izzott a sárga őszi ölyvharaszt. A fegyveresek közül többen megpróbáltak felkapaszkodni a rézsűn gyötrelmeik okozói felé, de ezáltal csak még könnyebb célpontul kínálkoztak; mások a túlsó oldalon próbáltak kereket oldani, és nyilat kaptak a hátukba, míg a többiek szétszóródva menekültek lefelé. Sir Thomas Rokeby, Yorkshire seriffje felfigyelt igyekezetükre, és kiparancsolta két tucat emberét, hogy nyergeljen fel, és tisztítsa meg a völgyet. A vértes lovasok széles ívben lengették pengéiket, és a csillagbuzogányok bevégezték az íjászok véres munkáját.
A katlan alja egyetlen vonagló, vérző tömeggé vált. Egy lemezpáncélt és tollas sisakot viselő férfi megpróbált kúszva menekülni a mészárszékből, mire két nyílvessző járta át a mellvértjét, míg egy harmadik a sisakrostély résébe fúródott, és a férfi rángatózva bukott fel. A pajzsára festett sólyomból tucatnyi nyílvessző állt ki. A nyilak idővel már nem záporoztak olyan hevesen, miután alig maradt leölni való skót; ekkor az első íjászok kivont késsel indultak meg lefelé, hogy kifosszák a halottakat, és megöljék a sebesülteket.
– Akkor most ki gyűlöli az angolokat? – kiáltott fel az egyik íjász gúnyosan. – Gyerünk, ti anyaszomorítók, hadd halljam! Ki gyűlöli az angolokat?
Azután középről rémült kiáltás harsant. – Íjászok! Jobbra! Jobbra! – A hangból teljes kétségbeesés sugárzott. – Jobbra, az isten szerelmére, de azonnal!
A hátramaradt angol fegyveresek még alig bocsátkoztak harcba, amikor az íjászok már a teknőben rekedt skótokat öldösték. Az angol középhad kitartott, minthogy az érsek emberei egy kőfal bőgött sorakoztak fel, amely hatékonyan vetett gátat a skót rohannak, noha a fal csak derékig ért. A támadók döfködhették kaszabolhatták és rugdoshatták a fedőköveket, megpróbálhatták megmászni, sőt akár kövenként lebontani az egész falat, akkor sem jutottak túl rajta, s ezzel a roham lendülete megtört, az angolok pedig, noha jócskán kevesebben voltak, meg tudták tartani állásaikat, még ha a skótok feléjük is döfködtek a hosszú pikákkal. Az angol lovagok némelyike lováért kiáltott, majd miután nyeregbe szállt, és magához vette lándzsáját, felzárkózott bajtársai mögé, és lándzsájával célba vette a skótokat. Más fegyveresek félrehajoltak a feléjük döfő pikák elől, kardokkal és szekercékkel hadakoztak, és mindeközben bal felől becsapódtak az első hosszú nyílvesszők. A középütt tomboló hangzavar a hátsó sorokban rekedt katonák üvöltéséből, a sebesültek sikolyaiból, az egymásnak csapódó kardok pengéséből, a széthasadó pajzsok roppanásából, az összekoccanó pikák és lándzsák csörgéséből állt össze, az arcvonalak azonban kitartottak, így mindkét harcoló fél nekipréselődött a kőfalnak, és csak küzdött, döfködött és kaszabolt, szenvedett, vérzett és odaveszett.
Ám az angolok jobbján, ahol Lord Neville és Lord Percy parancsolt, a fal befejezetlen maradt; a hevenyészetten felrakott néhány kősor nem állhatott ellen a skót bal szárnynak, amelyet March earlje és a király unokaöccse, Lord Robert Stewart vezetett. A városhoz legközelebb eső sheltron egyben a legnagyobbnak is számított a skót hadtestek között, és a fegyveresek olyan mohón vetették magukat az angolokra, akár a kiéhezett farkasok. A támadók vérre szomjaztak, és az angolok úgy futottak bősz dühük elől, akár a bárányok a vicsorgó agyarak láttán, azután a skótok összecsaptak az angol jobb szárnnyal, és a támadás lendülete egymagában mintegy húszlépésnyire hátravetette a védőket, mielőtt a fegyvereseknek valahogyan sikerült meg állítania a skótokat, akik már az általuk leölt és megsebesített angolokon gázoltak keresztül. Az egymáshoz préselt angolok lekuporodtak a pajzsaik mögött, és magukra vették az ellenség nyomását, miközben kardjukkal a skótok bokája és arca felé döfködtek, és felnyögtek az erőfeszítéstől, amely a roppant horda visszatartásához kellett.
Az első sorokban hatalmas erőt követelt a harc. A katonákat hátulról tolták előre, így az angolok és a skótok szerelmesekként simultak egymáshoz, miközben a közelségtől, a szűkös hely miatt alig használhatták a kardjukat, még moccanni se tudtak. A mögöttük harcolóknak több helye maradt, és egy skót lecsapott a pikájával, amelyet roppant csatabárdként forgatott; a penge belehasított egy ellensége sisakjába, s éppoly könnyen hatolt keresztül acélon, bőrbélésen, fejbőrön és koponyán, mintha mindaz csak nyers tojás lett volna. Tucatnyi embert is beterített a szétfröccsenő vér, amint a halott katona elvágódott, és máris újabb skót katonák furakodtak be az általa hagyott résbe; egy harcos megbotlott a tetemben, és felsikoltott, amint egy angol elfűrészelte védtelen nyakát tompa késével. A pika újra lecsapott, végzett egy másik ellenséggel is, és ezúttal, amint a penge felemelkedett, a halott sisakjának összeroncsolódott rostélya is ott ragadt a véres tüskén.
Az épen maradt dobok újra rákezdtek a dübörgésre, és a skótok felvették az ütemet. – Bruce! Bruce! – kántálták sokan, míg mások védőszentjüket hívták segítségül. – Szent András! Szent András! – Lord Robert Stewart, aki kihívó előkelőséggel öltözött sárgába és kékbe, sisakjának szemöldökét pedig aranynyal ékesítette, kétkezes kardjával kaszabolta az angol fegyvereseket, akik hátrébb húzódtak a skótok féktelen dühe láttán. – Előre! – rivallt Stewart az embereire. – Előre! Öljétek őket! Öljétek őket! – A király ígéretet tett rá, hogy a karácsonyt már Londonban ünnepli meg, s úgy tűnt, alig maréknyi rémült ellenfél áll csak az ígéret teljesülésének útjába. Alig néhány kardcsapás választotta el őket Durham, York és London gazdagságától; Norwich, Oxford, Bristol és Southampton minden kincse az övék lehet, ha átgázolnak néhány ellenségük tetemén. – Skóciáért! Skóciáért! Skóciáért! – kiáltotta Lord Robert. – Skóciáért! – A pikás, aki a fennakadt rostély miatt nem forgathatta akadálytalanul a fegyverét, annak kampós végével kalapálta egy másik angol sisakját, ezáltal nem felhasította, de sokkal inkább összezúzta a fémet, és az összelapult sisak belevájt a haldokló koponyájába, hogy a vér és a pépes agyvelő a rostély résein át szivárgott el. Egy angol felüvöltött, amint egy skót pika a láncvértjén keresztül is az ágyékába döfött. Egy fiú, alighanem egy apród, sikoltva pördült meg; szeme vérben úszott egy kardcsapás következtében. – Skóciáért! – Lord Robert már orrában érezte a diadal édes illatát. Olyan közel jártak a sikerhez! Tovább tolakodott előre, megérezte az angol sor vonaglását, és hátrébb húzódott, hogy lássa, milyen erőtlenül vékony az ellenséges arcvonal, azután elhárított egy csapást a pajzsával, majd előredöfött, hogy leölje egyik elesett és megsebzett ellenségét, és visszaüvöltött fegyvernökeinek, hogy keressék azokat a vagyonos angol nemeseket, akiknek a váltságdíja gazdaggá tehette a Stewart-házat. A férfiak hörögtek, amint előredöftek és vagdalkoztak. Egy félvad északi kivonta magát a küzdelemből, és zihálva kapkodott levegő után, miközben megpróbálta visszatartani a felszaggatott hasából kitüremkedő zsigereket. Egy dobos tovább ösztökélte előre a skótokat. – A lovamat! – rivallt rá Lord Robert egy fegyvernökre. Tudta, hogy a meggyengült angol sor bármelyik pillanatban összeroppanhat, s ekkor nyeregbe kell szállnia, hogy lándzsájával üldözőbe vegye a legyőzött ellenséget. – Előre! Előre! – üvöltötte. – Előre! – És ekkor a hosszú szárú pikát forgató férfi, az a skót óriás, aki rést vágott az angolok első sorába, és eddig egymagában tört utat dél felé az ellenséges fegyveresek között, hirtelen döbbent, éles hangot hallatott. Magasba emelt pikája, amelyről mostanáig nem tudta lefejteni az elgörbült rostélyt, visszahanyatlott. A férfi összerándult, ajka hangtalanul nyílt meg és csukódott össze; hang nem tört fel a torkából, amelyből hosszú, fehér tollas nyílvessző meredt előre.
Egy nyílvessző, látta döbbenten Lord Robert, azután a levegő hirtelen eltelt az újabb nyilakkal, ő pedig kapkodva zárta le sisakrostélyát, és burkolózott ismét a sötétségbe.
Az átkozott angol íjászok visszatértek.

Sir William Douglas nem is döbbent rá, mennyire mély és meredek falú az ölyvharaszttal benőtt katlan, amíg el nem ért a kaptató lábához, hogy ott az íjászok kereszttüzében találja magát, s ne tudjon haladni se előre, se hátra. A skót fegyveresek első két sora máris kihullt, a katonák vagy odavesztek, vagy súlyos sebeket kaptak, és a testek olyan magas halmot emeltek előtte, amelyen nem tudta keresztülverekedni magát a súlyos páncélban. Robbie bősz üvöltéssel próbálta megmászni az emberhegyet, Sir William azonban minden teketória nélkül visszarántotta, és belökte a bokrok közé. – Nem azért jöttünk, hogy itt dögöljünk meg, Robbie!
– Átkozottak!
– Talán átkozottak, de nem ostobák! – Sir William lekuporodott unokaöccse mellé, és mindkettőjüket megvédte a hatalmas pajzzsal. Szóba sem kerülhetett, hogy visszahúzódjanak, hiszen így elmenekültek volna az ellenség elől, előbbre viszont nem juthattak, ezért nem maradt más, mint hogy eltűnődjenek a pajzs fűzfájába csapódó nyílvesszők kivételes erején. Szakállas klántagok egy csoportja viharzott el mellettük, még védtelenebbül, mint a többi fegyveres, hiszen ők még fémvértezetet sem voltak hajlandók húzni, hogy vad üvöltéssel és csupasz lábbal kapaszkodjanak fel a haldokló skótok halmára, azután sisteregni kezdtek az angol nyílvesszők, és visszavetették az északiakat. A nyilak felhasadó hólyaghoz hasonló hangot adtak, amint célba találtak, a klánok tagjai pedig sikoltoztak, hörögtek és görcsösen megvonaglottak, amint egyre több nyíl fúródott a soraikba, minden nyílvessző nyomán felfröccsent a vér, így Sir William és Robbie Douglas, akik sértetlenül meglapultak a hatalmas pajzs alatt, hamarosan úsztak a kiontott nedvekben.
A fegyveresek közeli soraiban támadt hirtelen tumultus nyomán újabb nyílvesszők záporoztak a közelükben, és Sir William dühödten förmedt rá a katonákra, hogy feküdjenek el, hátha a mozdulatlanságukkal sikerül meggyőzniük az angolokat arról, hogy egyetlen skót sem maradt életben, ám a fegyveresek visszakiáltottak, hogy Moray earljét találat érte. – Épp ideje – mordult fel Sir William, aki az earlt még az angoloknál is jobban gyűlölte, és elégedetten vigyorodott el, amikor hírét vette, hogy őlordsága nemcsak hogy megsebesült, de meg is halt; azután újabb nyilak fojtották bele a szót az earl tányérnyalóiba, és Sir William hallotta a fémnek csapódó nyilak érces pengését, a testeket és a fapajzsokat átjáró acélhegyek tompa puffanását; amikor pedig a nyílzápor elállt, nem maradt más, csak a hörgések és a zokogás hangjai, és az elfojtott, sziszegő lélegzetvételek, amint a fegyveresek kiszenvedtek, avagy szabadulni próbáltak halott társaik alól.
– Mi történt? – kérdezte Robbie.
– Nem derítettük fel rendesen a terepet – felelte Sir William. – Túlerőben vagyunk, és ez elbizakodottá tett bennünket. – A hirtelen támadt csendben nevetés, majd a csizmatalpak baljóslatú dobogása hallatszott. Kiáltás harsant, és Sir William, aki sok hasonló ütközetet megélt már, pontosan tudta, hogy az angol íjászok leereszkednek a mélyedésbe, és sorra végezni fognak minden sebesülttel. – Nemsokára vissza kell vonulnunk – fordult Robbie-hoz –, nincs más választásunk. Védjük a hátunkat a pajzzsal, és rohanjunk, ahogy csak tudunk.
– Elmenekülünk? – kérdezte Robbie elszörnyűlködve.
Sir William felsóhajtott. – Két választásod van, te istenverte bolond. Vagy kitörsz és odaveszel, én pedig elmondom az anyádnak, hogy bátor, de ostoba emberként haltál meg, vagy visszatakarodunk a dombra, azután megpróbáljuk megnyerni ezt a nyavalyás ütközetet.
Robbie nem vitatkozott, csak visszatekintett a mélyedés feléjük eső oldalára, ahol az ölyvharasztot fehér tollas nyílvesszők tarkították. – Szólj, mikor menjünk – bólintott komoran.
Tucatnyi íjász és legalább ennyi angol fegyveres használta a kését arra, hogy elvágja a skótok torkát. Mielőtt végeztek egy emberrel, mindig megvizsgálták, remélhetnek-e váltságdíjat a fogva tartásából, de csak kevés módosabb skótot találtak, a klánok tagjai közül pedig éppenséggel egyet sem. Utóbbiakkal, akiket másságuk okán minden skótnál jobban gyűlöltek, alantas férgek módjára bántak. Sir William óvatosan felemelte a fejét, és úgy döntött, hogy elérkezett a visszavonulás pillanata. Még mindig jobb elmenekülni ebből a halálos csapdából, mint fogságba esni, ezért ügyet sem vetett az angolok gúnyolódására, amikor ő és unokaöccse felkaptatott a katlan meredek oldalán. Sir William legnagyobb meglepetésére a nyílvesszők nem követték őket. Arra számított, hogy a fűre és a bokrokra záporeső gyanánt hullanak majd a nyilak, ám őt és Robbie-t valamiért békén hagyták. Félúton felfelé kapkodva visszafordult, és azt látta, hogy az angol íjászok eltűntek; a csatamezőnek ezen a felén csak a fegyveresek maradtak. Az élükön, a mélyedés túlsó partján ott figyelt Lord Outhwaite, akit egykor sikerült foglyul ejtenie. Outhwaite, aki lesántult és egy lándzsát használt bot gyanánt, észrevette Sir Williamet, és mosolyogva üdvözlésre emelte fegyverét.
– Szerezz magadnak egy tisztességes vértet, Willie! – kiáltotta oda neki Sir William. Lord Outhwaite-et, akárcsak Liddesdale első lovagját, szintén Williamnek keresztelték. – Még nem végeztünk veletek.
– Nem félünk tőletek, Sir William – kiáltott neki vissza Lord Outhwaite. Megtámasztotta testét a lándzsanyélen. – Remélem, jól érzed magad!
– Hogy érezném jól magam, te istenverte bolond! Az embereim fele odalent maradt.
– Szegény barátom – fintorodott el Outhwaite, azután erőtlenül intett, amint Sir William feltolta Robbie-t a domboldalon, toajd követte unokaöccsét a biztonságba.
Miután visszatért a magaslatra, Sir William gyors leltárt tartott. Látta, hogy jobb oldalt a skótokat alaposan helybenhagyok, de hát az egészet csak saját maguknak köszönhették, amiért egyenesen lemasíroztak az alacsonyabban húzódó területre, ahol remek célpontként kínálkoztak fel az angol íjászoknak. Az íjászok azóta nyom nélkül eltűntek, és Sir William gyanította, hogy visszavonták őket a mező túlsó oldalára, ahol a skót bal szárny jelentős előretörést ért el, és messze a középső hadtest előtt járt. Mindezt abból látta, hogy Lord Robert Stewart kék-sárga oroszlánja messze megelőzte a király vörös és sárga zászlaját. Vagyis a csata bal oldalon jól állt, Sir William azonban azt is látta, hogy középütt nem számíthatnak hasonló áttörésre, minthogy a kőfal útját állja a támadóknak.
– Semmi értelme itt maradni – fordult Robbie-hoz –, úgyhogy tegyük hasznossá magunkat. – Elfordult és felemelte véres kardját. – Douglas! – kiáltotta el magát. – Douglas! – Zászlóvivője nyom nélkül eltűnt; Sir William okkal gyanította, hogy a férfi és a vörös szívvel díszített zászló egyaránt odalent, a mélyedésben maradt. – Douglas! – kiáltotta újra, s amikor már kellően sok embere gyülekezett körülötte, elvezette őket a megfeneklett középső sheltronhoz. – Itt harcolunk – jelentette ki, majd odafurakodott a királyhoz, aki lóháton, a második vagy a harmadik sorban küzdött nyílvesszőktől átlyuggatott harci zászlaja alatt. A király a sisakrostélyát is felemelte, így Sir William láthatta, hogy a fél arca vérben úszik. – Engedje le a rostélyt! – rivallt rá.
A király egy hosszú lándzsával megpróbált átdöfni a kőfal felett, ám a tülekedés hasztalanná tette az igyekezetét. Kék-sárga köpenye mostanra szerteszét foszlott, felfedte az alatta megbújó csillogó fémvértet. Egy nyíl csapódott a jobb oldali karvértjének, amely újfent felszaladt a mellvértre, és a király még akkor is ezt rángatta, amikor egy újabb nyílvessző belefúródott a lova bal fülébe. Ezután vette észre Sir Williamet, és elvigyorodott, mint aki remekül szórakozik. – Húzza le a rostélyt! – üvöltötte Sir William, aki ekkor vette észre, hogy a király nem vigyorog, de a fél arca felhasadt, a sebből pedig ömlik a vér, amely a sisak alsó peremén lecsordulva máris eláztatta a szétfoszlott köpenyt. – Kötöztesse be az arcát! – ordította túl Sir William a csatazajt.
A király engedte, hogy halálra vált lova elhátráljon a kőfaltól. – Mi történt a jobb oldalon? – A hangját felismerhetetlenné tette a sebesülés.
– Megsemmisítettek minket – felelte Sir William kurtán, miközben megrázta hosszú kardját, hogy a vércseppek lefröccsenjenek a hegyéről. – Nem is igaz, inkább lemészároltak bennünket – tette hozzá. – Van ott egy földteknő, és mi egyenesen belesétáltunk.
– Bal oldalon nyerésre állunk! Ott áttörünk! – A szája szüntelenül megtelt vérrel, amelyet közönyösen kiköpött maga elé, s bár a sebből dőlt a vér, a királyt láthatóan nem aggasztotta túlságosan a sérülés, amely még az ütközet legelején keletkezhetett, amikor egy nyílvessző átszisszent a sereg felett, hogy egyenesen belevágódjon a sisakja résébe. – Itt tartjuk őket – mondta most Sir Williamnek.
– John Randolph meghalt – tudatta Sir William. – Moray earlje – tette hozzá, amikor látta, hogy a király nem értette a szavait.
– Halott? – hunyorgott Dávid király, azután újra kiköpött. – Meghalt? Nem fogságba esett? – Újabb nyílvesző hasított a zászló anyagába, ám a király ügyet sem vetett a közvetlen veszélyre. Elfordult és az ellenség lobogóira meredt. – Az érsekkel mondatunk imát a sírja felett, azután ő fog áldást osztani a vacsoránkra is. – Észrevett egy rést a skótok arcvonalában, és habozás nélkül előreugratott a lovával, hogy kitöltse a hézagot, azután máris egy angol védő felé döfött a lándzsájával. A királyi csapás eltörte a férfi vállát, és a nyílt sebbe döngölte a láncvért széthullt szemeit. – Átkozottak! – köpött ki a király. – Győzni fogunk! – kiáltott hátra embereinek, azután Douglas követői betüremkedtek a király és a kőfal közé. Az újonnan érkezettek hatalmas hullámként csapódtak a kőfalnak, ám a fal erősebbnek bizonyult, és a hullám megtört a köveken. Kardok és szekercék csaptak össze a mellvéd felett, és az élen harcolók mindkét oldalon hátravonták a halottakat, hogy hozzáférjenek ellenségeikhez.
– Itt tartjuk a szemét fattyakat – biztosította a király Sir Williamet –, azután a jobbjuknak fordulunk.
Sir William azonban, aki fülét ösztönösen a csatazajra hangolta, most valami változásra lett figyelmes. Az elmúlt percekben is a kiáltásokat és az acélcsörgést, a sikolyokat és a dobmorajt hallgatta, egy hang azonban hiányzott: az ördög hárfazenéje, az íjhúrok mély pengése. Ám most ez is felhangzott, és Sir William tudta, hogy bár számolatlanul ölték ellenségeiket, íjászok nemigen akadtak a holtak között. És az angol íjak most újra nekikezdtek véres munkájuknak. – Adhatok egy tanácsot, felség?
– Természetesen. – A király egészen kivirult a küzdelemben, bár derese, amelyet számos nyílvessző sebzett meg, kis, nyugtalan léptekkel elhúzódott a néhány lépésnyire dúló elkeseredett közelharctól.
– Engedje le a sisakrostélyát – javasolta Sir William –, azután vonuljon vissza.
– Visszavonulni? – A király láthatóan nem hitt a tulajdon fülének.
– Visszavonulni! – erősítette meg Sir William, aki tűnhetett bármily határozottnak és magabiztosnak, maga sem tudta, miért ad ilyen tanácsot. Talán megint hatalmába kerítette az átkozott balsejtelem, amelyet ma hajnalban, a gomolygó ködben egyszer már megtapasztalt, mégis tudta, hogy a tanács hasznos. Vissza kell vonulni, vissza egészen Skóciáig, ahol a hatalmas várak öles falai ellen tudnak állni a nyílzápornak, még akkor is, ha a félelmeire nincs magyarázat – legalábbis ő nem talált ilyet. A rettegés belemarkolt a szívébe, eltöltötte balsejtelemmel. Egy ilyen tanács bármely más ember esetében óhatatlanul felvetette volna a gyávaság gyanúját, ám Sir William Douglast, Liddesdale lovagját igazán senki sem vádolhatta nyúlszívűséggel.
A király ezzel együtt rossz tréfának találta Sir William tanácsát, és felhorkant. – Győzni fogunk! – közölte Sir Williammel, miközben még több vér csurgott le sisakja pereméről, le egészen a nyeregig. – Lát bármilyen veszélyt jobb oldalon? – kérdezte.
– Semmit – vonta meg a vállát Sir William. A katlan éppoly hatékonyan állta útját egy esetleges angol előretörésnek, ahogyan megakasztotta a skót támadást is.
– Akkor a bal szárnyon meg fogjuk nyerni a csatát – döntötte el a király a kérdést, azután megmarkolta a gyeplőt, hogy elforduljon. – Még hogy visszavonulni! – A király felnevetett, azután az egyik káplántól elvett egy darabka vásznat, hogy azt sebesült arca és a sisak közé tömködje. – Győzni fogunk! – szólt vissza Sir Williamnek, azután elügetett kelet felé. Ellovagolt, hogy dicsőséget szerezzen Skóciának, és bebizonyítsa, méltó atyja, Robert Bruce örökségére. – Szent Andrásért! – kiáltozta a feltoluló véren keresztül. – Szent Andrásért!
– Szerinted vissza kellene vonulnunk, bácsikám? – kérdezte Robbie Douglas, aki éppúgy összezavarodott, mint a király. – De hát győzelemre állunk!
– Csakugyan? – Sir William az íjak pengését hallgatta. – Jobban teszed, ha imádkozol, Robbie – mormolta –, ha fohászkodni kezdesz az Úristenhez, hogy engedje elvinni az ördögnek azokat a nyavalyás íjászokat.
És hogy az Úr vagy az ördög, de valaki meghallgassa az imáikat.

Sir Geoffrey Carr az angolok balján harcolt, ahol a skótokat oly durván helybenhagyták a terepviszonyok, és most néhány fegyveresével a vérgőzös mélyedésben kutatott az alkalmas hadifoglyok után. Madárijesztő látta, amint a skótok csapdába estek az alacsonyabban fekvő területen, és alantas örömét lelte abban, ahogyan a nyilak lekaszabolták a támadókat. Az egyik feldühödött hegyvidéki skót, akinek vaskos bőrzekéjén oly sűrűn meredeztek a nyilak, mint sündisznó hátán a tüskék, megpróbálta felküzdeni magát a kaptatón. Átkozódott és szitkozódott, miközben egyre újabb nyílvesszők találták el – egyikük egyenesen kusza hajába ragadt, míg egy másikat elvadult szakálla fogott fel –, és mégis tovább tört előre, véresen és tombolva, olyannyira eltelve az engesztelhetetlen gyűlölettel, hogy még azt sem tudta, rég halottnak kellene lennie, és sikerült is ötlépésnyire megközelítenie az íjászokat, mielőtt Sir Geoffrey megvillantotta ostorát, hogy olyan tisztán kapja ki a férfi bal szemét az üregéből, akár a Mogyorót a héjából, azután egy íjász előrelépett, és közönyösen félbehasította a férfi nyilakkal telelőtt koponyáját egy szekercével. Madárijesztő összetekerte ostorát, és kitapintotta az acéltüske nyirkos hegyét. – Imádom a csatákat – jegyezte meg fennhangon. Miután a támadás megfeneklett, észrevett egy rikító színekbe, kékbe és ezüstbe öltözött skót nagyurat a halottak között. Nagy kár. Igazán nagy kár. Egy egész vagyon veszett oda a halálával, és Sir Geoffrey, miután eszébe idézte fájó adósságait, megparancsolta embereinek, hogy ereszkedjenek le a katlanba, vágják el a sebesültek torkát, de ugyanakkor fosszák ki a tetemeket, és keressenek olyan foglyokat, akik legalább szegényes váltságdíjat képesek fizetni. Íjászait ugyan elvitték a csatamező túlsó felére, de fegyveresei itt maradtak, hogy keressenek némi készpénzt. – Indulás, Koldus! – kiáltotta Sir Geoffrey. – Gyerünk! Foglyok kellenek és zsákmány! Keressétek az urakat! Nem mintha egy is akadna közöttük Skóciában! – Ez utóbbi, csupán önmagának szánt észrevételt Madárijesztő olyan mulatságosnak találta, hogy hangosan felnevetett. Egyre sikerültebbnek találta a tréfát, és minél többször elismételte, annál jobban összegörnyedt a hahotázástól. – Még hogy urak Skóciában! – ismételte, aztán észrevette, hogy egy fiatal szerzetes aggodalmas képpel méregeti.
A szerzetes a perjel kíséretéhez tartozott, ételt és világos sört, álét osztott szét a harcosok között, amíg Sir Geoffrey vad kacaja meg nem riasztotta. Madárijesztő, aki egy csapásra elnémult, elkerekedett szemmel meredt a barátra, azután engedte, hogy a kezében szorongatott korbács nesztelenül szétnyíljon. A puha bőr egyetlen hang nélkül bomlott ki, majd miután Sir Geoffrey megmozdította a jobb karját, a fény sebességével villant meg, és tekeredett rá szorosan a fiatal szerzetes nyakára. – Gyere csak ide, fiú! – parancsolta Sir Geoffrey.
A hirtelen rántástól a szerzetes megbotlott, elejtette a kenyeret és az almákat, azután már ott állt Sir Geoffrey lova mellett, és Madárijesztő föléje hajolt a nyeregből, hogy a fiatal szerzetes az arcán érezze áporodott leheletét. – Figyelj rám, te ájtatos kis ganajtúró – sziszegte Sir Geoffrey –, ha nem az igazat mondod nekem, saját kezemmel vágom le és vetem oda a disznóknak amit amúgy se használsz másra, csak pössentésre, megértetted?
A szerzetes rémülten bólogatott.
Sir Geoffrey még egyszer ráhurkolta az ostort a fiatal szerzetes nyakára, és erőteljesen megrántotta, csak hogy tisztázza az erőviszonyokat. – Egy íjász, akinek fekete íja van, levelet vitt a perjelednek.
– Igen, uram, így történt, uram.
– És a perjel elolvasta ezt a levelet?
– Igen, uram, elolvasta, uram.
– És mit mondott, mi áll benne?
A szerzetes ösztönösen megrázta a fejét, de azután látta a felszikrázó indulatot Madárijesztő szemében, és rémületében kibökte az első szót, amelyet a levél kibontása után meghallott. – Thesaurus, uram, ez állt benne. Thesaurus.
– Thesaurus? – akadt fenn Sir Geoffrey az idegen szón. – És mondd csak, te bűzhödt kis varangy, az Úr szent nevére, mégis mi a szart akar jelenteni ez a thesaurus?
– Kincset, uram, kincset. Latinul van, uram. A thesaurus latinul annyit tesz... uram... – A szerzetes hangja itt fokozatosan elhalt. – ...Annyit tesz... hogy kincs – fejezte be végül a mondatot.
– Kincs – ismételte Sir Geoffrey színtelen hangon.
A szerzetes, aki zihálva kapkodott levegő után, hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy továbbadja a szóbeszédet, amely azután kelt lábra a testvérek között, hogy Hooktoni Thomas találkozott a perjellel. – A király küldte őt, uram, őfelsége személyesen, és a mi fenséges püspök urunk, egyenesen Franciaországból. Egy kincset keresnek, uram, de senki sem tudja, mifélét...
– A király?
– ...sem azt, hogy hol keressék, uram, és igen, uram, a király. Ő küldte, uram.
Sir Geoffrey mélyen belenézett a szerzetes szemébe, de nem lattá jelét ármánynak, ezért eloldozta a korbácsot. – Elejtettél néhány almát, fiú.
– Igen, uram, elejtettem, uram.
– Add az egyiket a lovamnak. – Figyelte, ahogyan a szerzetes felszed egy almát, azután az arca hirtelen eltorzult a dühtől. – Előbb töröld le róla a sarat, te semmirekellő! Mosd meg! – Megborzongott, azután elnézett észak felé, de nem látta, amint a skót jobb szárny maradéka elmenekül a földteknő túlsó felén, nem látta még gyűlöletes ellenségét, Sir William Douglast sem, akinek pedig minden nyomorúságát köszönhette. Madárijesztő semmit sem látott mindebből, mert szeme előtt már a kincs lebegett. Az arany. A halmokban álló arany. Szívének minden vágya. És a pénz, az ékszerek, a díszes vértek, a szépséges asszonyok és minden, amit csak egy férfi kívánhat magának.
A skótok bal oldali sheltrona ádáz dühvel szorította egyre hátrébb az angolok jobb oldalát, ily módon hatalmas hasadék keletkezett a kőfal mögött védekező középső hadtest és a jobb oldalt visszavonuló angolok között. A visszavonulás egyben azt is jelentette, hogy immár a középső hadtest jobb szárnya, sőt az érsek csapatának hátsó sora is ki volt téve a skót rohamnak, ám ekkor, egyenesen a csatamező túlsó feléről érkeztek megmentésükre az íjászok.
Az íjászok visszatértek, hogy új vonalat húzzanak, amely az érsek szárnyát védte; olyan vonalat, amely oldalvást állt fel a diadalittas skót támadókkal szemben, és az íjászok valósággal tülekedtek azért, hogy nyilaikkal végigsöpörhessenek Lord Robert Stewart sheltronján. Nem hibázhattak. Az angol íjászok százlépésnyiről kezdték a gyakorlást, amikor pedig befejezték, már több mint kétszáz lépésnyire álltak a szalmával kitömött célpontoktól, és most húszlépésnyi távolságból lőtték ki nyilaikat, azok pedig olyan erővel röppentek ki, hogy átjárták a vértet, a testet, majd újra a vértet. A páncélos férfiakon végigsöpörtek a nyilak, majd a skót támadók jobb oldala görcsösen vonagló és vérző embertömeggé silányult, s valahányszor egy fegyveres kihullt, azonnal újabb társát fedte fel az íjászok előtt, akik olyan gyorsan lőttek, amilyen gyorsan csak az idegre tudták helyezni a nyilat. A skótok tucatjával estek áldozatul; haldokoltak és üvöltöttek. Sokan ösztönösen megpróbáltak rárontani az íjászokra, ám azonnal odavesztek – egyetlen támadó csapat sem vészelheti A tollas nyílvesszők rohamát –, és a skótok hirtelen visszavonulót fújtak, átbotladoztak halott bajtársaik testén, és visszahúzódtak arra a helyre, ahonnan a támadást megkezdték, miközben minden lépésüket sziszegő nyílvesszők kísérték, amíg egy angol parancsszó végre álljt nem parancsolt az íjászoknak. – Maradjatok itt! – kiáltotta a férfi, hogy a bal szárny felől érkezett íjászok ne pártoljanak el a sokat szenvedett jobbtól.
Thomas az íjászok között harcolt. Megszámolta a nyilait, s miután csak hetet talált a táskájában, kutatni kezdett a fűben a kevésbé sérült nyílvesszők után, amíg egy férfi oldalba nem bökte, majd rá nem mutatott a mezőn feléjük bucskázó társzekérre, és az arra halmozott tartalék nyílkötegekre. Thomas elképedten meredt a látványra. – Franciaországban folyton kifogytunk a nyilakból.
– De itt nem! – A férfi nyúlszájjal született, ezért csak nehezen lehetett megérteni, mit mond. – Durhamben tartják őket. A várban. Három országból küldik ide. – Magához vett két új köteget.
A nyílvesszőket Anglia- és Wales-szerte mindenütt készítették. Voltak, akik a szárakat vágták és háncsolták, mások a tollakat gyűjtötték; az asszonyok az idegeket fonták, a férfiak kifőzték az irhákat, a patákat és az enyvet, míg a kovácsok kikalapálták a fémhegyeket, hogy azután minden alkotóelemet a városokba szállítsanak, ahol a nyilakat összeállították, nyalábokba kötözték, majd Londonba, Yorkba, Chesterbe vagy Durhambe küldték, s itt a raktárak mélyén pihentették a legközelebbi veszélyhelyzetig. Thomas letépte a madzagot két kötegről, és bezúdította a nyilakat új táskájába, amelyet egy halott íjásztól vett el A férfi az érsek csapatai mögött feküdt a földön, Thomas pedig mellette hagyta régi, szakadozott táskáját, és most már egy friss nyilakkal teli, új táskával harcolt. Megmozgatta jobb kezének ujjait, amelyek máris sajogtak, ékes bizonyítékaként annak, hogy Picardia óta nem gyakorolt eleget. A hátába is belenyilallt a fájdalom, ahogyan mindig, ha húsz lövésnél többet adott le egymás után. Az íj minden egyes felhúzása akkora erőkifejtést követelt tőle, mintha fél kézzel emelt volna fel egy férfit, és az igénybevételtől mélyen a csigolyáiba ágyazódott a fájdalom, ám a nyilak így is visszaűzték a skótok bal szárnyát oda, ahonnan a támadás eredetileg indult, és ahol a támadók, akárcsak angol ellenségeik, egy kis levegőhöz jutottak. A két sereg közt a csatateret elhasznált nyilak, halott és sebesült harcosok borították, akik közül néhányan utolsó erejükkel is megpróbáltak bajtársaik felé kúszni. Két kutya egy holttestet szaglászott, majd elinalt, amint egy szerzetes követ hajított feléjük.
Thomas leoldotta az ideget íjáról, hogy a fa kiegyenesedhessen. Az íjászok közül sokan állandóan felhúrozva hagyták fegyverüket, amíg csak az íj fája fel nem vette a görbületet, vagy ahogyan ők mondták, követte az ideget; ez a görbület volt hivatott tudatni, hogy az íjat hozzáértéssel használták, és a gazdája sokat tapasztalt katona, ám Thomas úgy vélte, hogy a húrt követő íj túlságosan gyenge, ezért ha csak tehette, leakasztotta az ideget a fáról. Ezzel megkímélte magát az íjhúrt is. Egy ideget nem lehetett egykönnyen a pontos méretre szabni, ráadásul óhatatlanul meg is nyúlt, bár a jó kenderhúr, amelyet enyvbe is áztattak, közel egy évig eltartott, amennyiben szárazon tartották, és nem tették ki állandó feszítésnek. Mint sok más íjász, Thomas is szerette női hajszálakkal megerősíteni íjhúrját, hogy az ütközet közben ne pattanhasson el. Ebben hitt, no meg Szent Sebestyénben. Thomas engedte lazán lelógni az íj felső végébe akasztott ideget, míg ő maga lekuporodott a fűbe, ahol egyenként kivette a nyilakat a táskájából, majd megforgatta azokat a két tenyere között, hogy lássa a szárak esetleg és vetemedését.
– A nyavalyások vissza fognak jönni! – Egy férfi lovagolt végig a sorok előtt, köpenyén ezüst félholddal. – Még többet akarnak majd, de ti remekül helyt álltatok! – Az ezüst félhold felig vérben úszott. Egy íjász kiköpött, egy másik ösztönösen végigsimított lehúrozott fegyverén. Thomas arra gondolt, hogy ha ledőlne, talán tudna aludni egy keveset, ám ekkor gyökeret vert benne az a nevetséges félelem, hogy amíg ő alszik, a többi íjász visszavonul, és itt hagyja őt, a skótok pedig védtelenül találják és leölik. Habár a skótok is megpihentek, akárcsak az angolok. Akadtak, akik meggörnyedtek, mintha csak levegő után kapkodnának; mások a földön ültek, míg néhányan a vizes- és söröshordók körül csoportosultak. A hatalmas harci dobok elnémultak, felhangzott viszont a fenőkövek zaja, amint a fegyveresek nekiestek az első ütközetben kicsorbult pengék élezésének. Szidalmak immár egyik oldalról sem hangzottak fel, a katonák néma elővigyázattal vizslatták egymást. Papok térdeltek a haldoklók mellé, a mennyek kegyelmébe ajánlották a kiszenvedők lelkét, míg az asszonyok halott férjük, szeretőjük, fiuk mellett jajveszékeltek. Az angol jobb szárny, amelyet alaposan megtépázott az ádáz skót roham, most visszavonult eredeti helyére, miután tucatjával hagyta hátra halottait és sebesültjeit. A sietős visszavonuláskor hátrahagyott skót áldozatokat csupaszra vetkőztették, átkutatták, és a fosztogatók rendre összeverekedtek a holtak szegényes ingóságai felett. Két szerzetes vizet vitt a sebesülteknek. Egy kisgyermek egy sodronyvért leszakadt fémkarikáival játszadozott, míg anyja megpróbálta lefeszíteni az elgörbült sisakrostélyt az egyik pikáról, amely alkalmas baltának tűnt. Egy holtnak hitt skót felnyögött és az oldalára fordult, mire egy fegyveres hozzá lépett, és ledöfte a kardjával. Az ellenség görcsösen megmerevedett, azután elernyedt, és nem moccant többé. – Még nincs itt a feltámadás ideje, te mocsok! – förmedt rá a fegyveres, amint kirántotta a pengét a testéből. – Az átkozott fattya – morgolódott, miközben megtisztogatta kardját a halott férfi rongyos köpenyében –, így rám ijeszteni! – A fegyveres letérdelt a tetem mellé, hogy átkutassa a ruháit.
A katedrális tornyaiban és a vár falain hemzsegtek a bámészok. Egy szürke gém vitorlázott át a sáncok felett, és követte a folyó szalagját, amely ezüstösen villódzott az őszi nap fényében. Thomas még a harisok hangját is hallotta a lanka felől. A vérfoltos fű felett elrebbentek az év talán legutolsó pillangói. A skótok felálltak, kinyújtóztatták tagjaikat, felöltötték sisakjukat, bebujtatták karjukat a pajzstartó hurkokba, majd magasba emelték frissen megfent kardjukat, pikáikat és lándzsáikat. Sokan elnéztek a város felé; láthatóan maguk elé képzelték a katedrális altemplomában és a vár pincéiben rejtegetett kincseket. Arannyal megtömött ládákról, csillogó érmékkel teli edényekről és ezüsttel telezsúfolt szobákról, sörben bővelkedő tavernákról és asszonyokkal csábító utcákról álmodoztak. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – emelte fel a hangját egy pap. – Szent András legyen veletek. Harcoljatok a királyotokért! Az ellenség mind istentelen sátánfattya! Az Úr velünk van!
– Felállni, fiúk! – kiáltott egy íjász az angol oldalon. A férfiak felkászálódtak a földről, felhúrozták fegyvereiket, és elővették az első nyílvesszőt a táskából. Sokan keresztet vetettek, miként a skót harcosok is.
Lord Robert Stewart pihent lovon ült, és kiügetett a skót bal szárny első sora elé. – Már alig maradt nyiluk – ígérte embereinek –, alig néhány darab. Most áttörünk! – Emberei a legutóbb hajszál híján megtörték a nyavalyás angolok ellenállását. Egy újabb ádáz rohammal bizonyosan elsöpörhetnék útjukból a konok ellenség maradékát is, hogy utat nyissanak a dél minden gazdagsága felé.
– Szent Andrásért! – kiáltotta Lord Robert, mire a dobosok püfölni kezdték a bőröket. – A királyért! Skóciáért!
És a skótok újra felüvöltöttek.
Bemard de Taillebourg a katedrálisba ment, miután végzett a feladatával a rendház kis ispotályában. Szolgája előkészítette a lovakat, amíg a dominikánus végigviharzott a főhajón a vörös, sárga, zöld és kék csíkosra mázolt, vaskos kőpillérek között. Szent Cuthbert sírjához igyekezett, hogy elrebegjen egy fohászt. Noha nem tudta biztosan, mekkora befolyással bírhat Szent Cuthbert – bár aligha tartozott az áldott szentek közé, akiknek véleményét az Úr mértékadónak tartotta –, a helybéliek nagyra tartották; imádatukról az ékszerekkel, arannyal és ezüsttel gazdagon ékesített sír is tanúskodott.
Az asszonyok közül legalább százan gyűltek jajveszékelve a sírhoz, és de Taillebourgnek néhányukat félre kellett löknie az útjából, ha elég közel akart kerülni ahhoz, hogy megérinthesse a sírra borított hímzett leplet. Az egyik asszony acsarkodva fordult felé, azután felismerte papi rangját, s miután véres, sebhelyes arcát is meglátta, a bocsánatáért könyörgött. Bemard de Taillebourg ügyet sem vetett rá, ehelyett közelebb hajolt a sírhoz. A lepel szegélyét bojtokkal díszítették, és az asszonyok imáik mellé egy-egy kis szövetfoszlányt is kötöztek a rojtokra. Jobbára egészségért, egy végtag visszanyeréséért, a látás adományáért vagy gyermekük életéért fohászkodtak, bár a mai napon a legtöbben azért könyörögtek, hogy Szent Cuthbert biztonságban hazavezérelje a férfiakat a dombok közül.
Bemard de Taillebourg is elrebegte a maga imádságát. Menj el Szent Denishez, kérte Cuthbertet, és kérd meg, hogy beszéljen az Úrral. Cuthbert, még ha nem is birtokolta az Úr figyelmét, bizonyosan megtalálhatta Szent Denist, aki francia lévén közelebb állt az Úristenhez, mint Cuthbert. Kérd meg Denist, fohászkodjon az Úrhoz azért, hogy sikerrel végezzem a küldetésem, hogy az Úr áldását adja munkámra, és nagy kegyelmében teljesítse be azt. És kérd meg az Istent, hogy bocsássa meg a mi bűneinket, amelyeket, lehetnek bármily szörnyűségesek, csakis az ő szolgálatában követünk el. Felnyögött, amint számba vette aznapi bűneit, azután megcsókolta a halotti leplet, és előhúzott egy érmet a csuhája alatt rejtegetett tarsolyból. Beledobta a pénzt a nagy fémedénybe, amelybe a zarándokok elhelyezték mindazt, amint a szentélynek szántak, azután végigsietett újra a katedrális főhajóján. Mennyire kezdetleges építmény, gondolta – színes oszlopai zömökek és ritkítóan harsányak, faragványai otrombák, akár a gyerekek irkafirkái –, mennyire nem hasonlít a Franciaországban emelt új és kecses apátságokhoz, templomokhoz. Megmártotta ujjait a szentelt vízben, keresztet vetett, és kilépett a napfénybe, ahol szolgája már felnyergelt lovakkal várta.
– Elmehetett volna nélkülem – szólította meg a szolgát.
– Akkor már egyszerűbb lenne, ha az úton ölném meg gazdámat – vont vállat a szolga –, s úgy mennék tovább egyedül.
– Mégsem fogja ezt tenni – vélte de Taillebourg –, mert Isten kegyelme megvilágosította a lelkét.
– Hála legyen Istennek! – bólintott ájtatosan a szolga.
A férfi nem szolgának született, sokkal inkább lovagnak és nemesnek, ám most, de Taillebourg legnagyobb örömére, a maga és családja vétkeiért bűnhődött. Akadnak persze olyanok – közöttük is elsőként Bessières bíboros –, akik szerint a fickót kínpadra kellene vonni, roppant súlyokat halmozni a mellkasára, és izzó vasakkal perzselni a húsát, hogy görcsben rángatózó testtel és a fájdalomtól eltorzult üvöltéssel valljon bűnbánatot, ám de Taillebourg meggyőzte róla a bíborost, hogy ne tegyenek mást, csak mutassák meg neki az inkvizíció kínzóeszközeit. – Azután adja át őt nekem méltóságod – kérte de Taillebourg –, és engedje, hogy elvezessen a Grálhoz.
– Utána mindenképp ölje meg – utasította a bíboros az inkvizítort.
– Minden másképpen lesz, ha birtokunkba kerül a Grál – kerülte meg az egyenes választ de Taillebourg. Még most sem tudta, mihez fog kezdeni ezzel a vékony, sötét arcbőrű, fekete hajú és keskeny arcú férfival, aki egykor Harlequinnak hívatta magát. A fickó merő hívságból vette fel ezt a nevet, hiszen a harlequinek elkárhozott lelkek, ám de Taillebourg hitt abban, hogy még megmentheti ennek az harlequinnak a lelkét. Harlequint eredetileg Guy Vexille-nek, Astarac grófjának hívták, és Guy Vexille volt az, akiről de Taillebourg beszélt, amikor leírta Collimore barátnak a férfit, aki délről érkezett Picardiába, hogy Franciaországért harcolhasson. Vexille-t az ütközet után fogták el, amikor a francia király bűnbakokat keresett, márpedig abból a férfiból, aki nem átallt egy eretneknek és lázadónak bélyegzett család jelvényével kérkedni, remek bűnbak vált.
Vexille-t átadták az inkvizíciónak abban a reményben, hogy a kínpadon majd kiűzik belőle az eretnek eszméket, ám de Taillebourg megkedvelte Harlequint. Rokon lélekre ismert benne, kemény fából faragott, a végletekig elkötelezett emberre, aki pontosan tudja, hogy ez az élet mit sem jelent, csakis a következő számít, és de Taillebourg ezért kímélte meg Vexille-t a gyötrelmektől. Egyszerűen csak megmutatta neki a kamrát, ahol férfiak és asszonyok könyörögtek sikoltozva az Úr kegyelméért, azután kikérdezte Vexille-t, aki készségesen elmondta neki, miként hajózott egykor Angliába, hogy fellelje a Grált, s bár megölte nagybátyját, Thomas apját, mégsem találta meg a kincset. £s nemrég de Taillebourggel együtt ő is végighallgatta, amint Eleanor elmesélte Thomas történetét. – Hisz neki? – kérdezte tnost a dominikánus.
– Hiszek neki – bólintott Vexille.
– De ha őt is félrevezették? – tűnődött az inkvizítor. Eleanor elmondta, hogy Thomast a Grál felkutatásával bízták meg, ám az ő hite gyenge, ezért csekély elszántsággal végzi a keresést. – A fiút mindenképp meg kell ölnünk – tette hozzá de Taillebourg.
– Természetesen.
De Taillebourg a homlokát ráncolta. – Nem is bánja?
– A gyilkolást? – Guy Vexille meglepettnek tűnt, amiért de Taillebourg fejében egyáltalán megfordul ilyesmi. – A gyilkolás a munkám, atyám – közölte Harlequin. Bessières bíboros parancsba adta, hogy aki csak a Grált kutatja, azt mind meg kell ölni, kivéve természetesen azokat, akik a bíboros utasítására teszik ezt, és Guy Vexille készséggel vállalta, hogy az Úr halálos eszköze legyen. Láthatóan az a kilátás sem aggasztotta, hogy elvágja tulajdon unokatestvére, Thomas torkát. – Itt akarja megvárni? – érdeklődött az inkvizítor. – A lány szerint a katedrálisba jön, amint vége az ütközetnek.
De Taillebourg a domb felé fordult. A skótok győzni fognak, ebben nem kételkedett, még ha ez kétségessé is tette, hogy Hooktoni Thomas el fog jutni a katedrálisba. Sokkal valószínűbb, hogy hanyatt-homlok menekül dél felé. – Hooktonba kell ttlennünk.
– Egyszer már átkutattam Hooktont – ellenkezett Guy Vexille.
– Akkor most megteszi még egyszer – csattant fel de Taillebourg.
– Igen, atyám. – Guy Vexille alázatosan meghajtotta a fejét, bűnös volt, ezért bűnbánatot kellett gyakorolnia, és különben sem szállt volna vitába de Taillebourggel, akinek ígérete szerint az együttműködéséért cserébe egy napon vissza fogják helyezni őt a jogaiba. Akkor majd visszanyeri a becsületét, megint csatába vezetheti embereit, és elnyeri az egyház bocsánatát.
– Indulnunk kell – tudatta de Taillebourg. Maga mögött akarta hagyni a várost, mielőtt William Douglas hajtóvadászatot indít utánuk, s még ennél is inkább, mielőtt valaki felfedezi a három tetemet az ispotály alagsorában. A dominikánus rácsukta az ajtót a holttestekre, így a szerzetesek kétségkívül azt hiszik majd, hogy Collimore testvér alszik, ezért nem is fogják zargatni, de Taillebourg mégis úton akart lenni, mire a holttesteket felfedezik, ezért felhúzta magát annak a lónak a nyergébe, amelyet aznap reggel zsákmányolt Jamie Douglastől. Mintha ez időtlen időkkel ezelőtt történt volna... Becsúsztatta a lábát a kengyelbe, azután dühödten félrerúgott egy arcátlan koldust. A férfi eddig de Taillebourg lábát kaparászta, és azon jajveszékelt, hogy éhen hal, de a pap haragját látván most rémülten húzódott vissza.
A csatazaj egyre erősödött. A dominikánus újra a dombgerinc felé fordult, noha a harc nem tartozott rá. Ha az angolok és a skótok fel akarják őrölni egymás erejét, ám tegyék. Neki magasztosabb ügyek jártak a fejében, Isten munkája és a Szent Grál, a menny és a pokol. Az ő lelkét is szörnyű bűntettek terhelték, ám azok a szentatya egyetlen szavára szertefoszlanak majd, és még a mennyekben is megbocsátást nyer, ha megtalálja a Grált.
A város kapuit, noha erősen őrizték, most szélesre tárták, hogy bevihessék a sebesülteket, egyszersmind ételt-italt juttathassanak a dombon harcolóknak. Az őrséget kivénhedt katonák adták, akiknek azt parancsolták, hogy egyetlen skót fosztogatót se engedjenek a városba, viszont arról nem szólt a parancs, hogy senkit sem engedhetnek ki a falak közül, így az őrök figyelemre sem méltatták a megtermett harci ménen lovagló, zord arcú papot és elegáns küllemű szolgáját. De Taillebourg és Harlequin kilovagolt Durhamből, ráfordult a yorki útra, megsarkantyúzta lovát, s miközben a csatazaj már ott visszhangzott a város falai között, elvágtázott dél felé.

* * *