Négy nap telt el, amíg Rút Péter, avagy igazi nevén Pierre Savon, eljutott a kikötőbe, és újabb kettő, amíg felkészítette indulásra a csempészett gyapjúból álló rakományt. Örült, hogy utasokat is felvehet, bár így is olyan árat szabott, hogy Robbie és Thomas kifosztva érezte magát. Pascal atya ingyen utazott, miután Normandiában született, és a papi hivatásnak élt, ami pierre, a Rút szerint egyet jelentett azzal, hogy az Úr kétszeresen is kedvelte, és aligha süllyesztette el a Les Trois Frèrest, amíg Pascal atya is a fedélzeten tartózkodott.
Az Úr bizonyosan kedvelte is a kis termetű papot, mert lágy nyugati széllel, tiszta égbolttal és nyugodt tengerrel áldotta meg őket, így a Les Trois Frères valósággal repült az Orne folyóig. Az ár hátán felhajóztak egész Caenig, ahová reggelre érkeztek el, s miután partra szálltak, Pascal atya megáldotta Robbie-t és Thomast, azután felkapta szurtos csuháját, és gyalogolni kezdett a keletre fekvő Párizs felé. Thomas és Robbie, hátukon a vértekből, fegyverekből, nyilakból és tartalék ruhákból álló súlyos csomaggal, a városon keresztül délnek indult.
Caen semmivel sem tűnt különbnek, mint amikor Thomas itthagyta az előző évben, miután az angol íjászok a királyi parancsra fittyet hányva tovább folytatták a támadást, és átgázoltak a folyón, hogy százával hányják kardélre a városban élő férfiakat és asszonyokat. Robbie elképedten meredt a Caen legújabb és a fosztogatóktól a legtöbbet szenvedett negyedében, az Ile St. Jeanban végbevitt pusztítás nyomaira. Csak kevés kiégett házat építettek újjá; az árapály határán mellkasok, koponyák és hosszú csontok temetkeztek az iszapba. A boltok polcai üresen álltak, bár a vidékiek újra feljártak a városba, hogy szekerekről kínálják áruikat, s Thomas vett is némi szárított halat, kenyeret és sziklakemény sajtot. Sokan sandán néztek hosszú íjára, ám ő mindenkit biztosított róla, hogy skót, s mint ilyen, Franciaország szövetségese. – Skóciában is vannak tisztességes íjak, ugye? – kérdezte Robbie-t.
– Még szép, hogy vannak.
– Akkor miért nem használtátok őket Durhamben?
– Nincs belőlük elég – felelte Robbie –, és amellett mi szívesebben gyilkoljuk közelharcban az angol fattyakat. Csak hogy lássuk, tényleg megdöglenek-e? – Eltátott szájjal meredt egy tejesrocskát cipelő fiatal lányra. – Máris szerelmes vagyok.
– Elég hozzá két bögy, hogy máris szerelmes legyél – sóhajtott fel Thomas. – Menjünk inkább. – Elvezette Robbie-t Sir Guillaume városi házához, arra a helyre, ahol megismerte Eleanort, s bár Sir Guillaume jelvényét, a három sast meghagyták a kapu feletti kőboltozaton, a ház felett már új lobogó repkedett amelyen egy púpos hátú vadkan látszott, fenyegető agyarakkal. – Kinek a zászlaja ez? – Thomas átvágott a kis téren, hogy beszédbe elegyedjen egy kádárral, aki épp az utolsó vaskarikát kalapálta rá egy új hordó dongáira.
– Coutances grófjáé – felelte a kádár –, és az a nyavalyás máris felemelte a bérletet. Megmondom én, még ha kegyelmed őt is szolgálja. – Felegyenesedett, és összeráncolt homlokkal mérte végig a nagy íjat. – Maga angol?
– Ecossais – felelte Thomas.
– Á! – A kádár érdeklődve hajolt közelebb Thomashoz. – És igaz, monsieur – kérdezte –, hogy a csatában kékre mázolják az arcukat?
– Feltétlenül – bólintott Thomas –, és a seggünket is.
– Formidable – hördült fel a kádár.
– Mit mond? – kérdezett közbe Robbie.
– Semmit. – Thomas a kis tér közepén álló tölgyfára mutatott. Az ágakon alig néhány elfonnyadt levél maradt. – Egyszer felkötöttek arra a fára – mesélte Robbie-nak.
– Ajé, én meg az avignoni pápa vagyok. – Robbie vállára vette súlyos csomagját. – Megkérdezted tőle, hol szerezhetnénk lovakat?
– Nem olcsó manapság a jó hátas – felelte Thomas –, és azt gondoltam, igazán megtakaríthatnánk magunknak a vásárlás nyűgét.
– Akkor végleg gyalogosan maradunk?
– Meglehet. – Thomas végigvezette Robbie-t a folyó felett átívelő hídon, ahol oly sok íjász esett áldozatul az első rohamoknak, majd átvágtak az óvároson. Ez a városrész kevesebbet szenvedett, mint az Ile St. Jean, minthogy itt senki sem próbálta védeni a szűkös utcákat, míg a vár, amelyet az angoloknak nem sikerült bevenni, csak néhány ágyúlövést kapott, s ezek nem okoztak nagyobb kárt, csak kicifrázták a kapuboltozat köveit. A vár sáncán vörös-sárga lobogó lengett, és a fegyveresek, akik ugyanilyen színű öltözéket viseltek, kérdőre vonták Thomast és Robbie-t, amint azok elhagyták az óvárost. Thomas skót harcosokként mutatta be magukat, akik Coutances grófjánál keresnek alkalmazást. – Azt hittük, itt találjuk – hazudta Thomas –, de mint halljuk, Evecque-be utazott.
– És mire ment vele? – gúnyolódott az őrség parancsnoka, egy szakállas férfi, akinek sisakján jókora hasadás jelezte, hogy rákényszerült kifosztani egy elesett katonát. – Már két hónapja nyüstöli azokat a falakat, és semmire se jutott, de ha ti ott akartok megdögleni Evecque alatt, hát sok szerencsét.
Elgyalogoltak az Abbaye aux Dames falai mellett, és Thomas lelki szemei előtt hirtelen újra Jeanette jelent meg. A lány a szeretője volt, amíg nem találkozott Edward Woodstockkai, Wales hercegével, és ugyan milyen esélye lehetett Thomasnak ezek után? Itt, az Abbaye aux Dames-ban élt Jeanette és a herceg Caen rövid ostroma idején. Vajon merre lehet most Jeanette, tűnődött el Thomas. Visszatért Bretagne-ba? Tovább keresi csecsemőkorú gyermekét? Gondol néha rá? Vagy megbánta, hogy elhagyta Wales hercegét abban a hitében, hogy Picardia tnindenképp elveszett? Mostanra talán már újra megházasodott. Thomas gyanította, hogy ékszerekben egész kis vagyont vitt magával, amikor elmenekült az angol seregtől, és egy vagyonos, alig húszesztendős özvegy mindenki számára vonzó ara lehet.
– Mi történik – szakította félbe Robbie az ábrándozásban –, ha kiderül, hogy nem vagy skót?
Thomas feltartotta jobb kezének két ujját, amelyekkel az ideget szokta hátrafeszíteni. – Levágják ezeket.
– Ez minden?
– Legelőször biztosan ezeket vágják le.
Délnek gyalogoltak a meredek dombok, kis szántóföldek sűrű erdőségek és mély kerékcsapások között. Thomas még sosem járt Evecque-ben, s bár az nem esett messze Caentől, az általuk megkérdezett parasztok némelyike még csak nem is hallott róla, ám amikor Thomas azt kérdezte, merre haladtak a katonák a tél során, valamennyien dél felé mutattak. Az első éjszakájukat egy tetődén kalyibában töltötték, amelyet láthatóan akkor hagytak a sorsára, amikor elmúlt nyáron betörtek az angolok, és feldúlták egész Normandiát.
Hajnaltájt ébredtek, és Thomas kilőtt két nyilat egy közeli fára, csak hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Épp az acélhegyeket vájta ki a fából, amikor Robbie felvette a földről a hosszú íjat. – Meg tudnál tanítani erre? – kérdezte.
– Amit megtaníthatok – vonta meg a vállát Thomas –, azzal tíz perc alatt végzünk. A többihez viszont egy élet is kevés. Én már hétévesen elkezdtem nyilazni, és tíz év után kezdtem csak érteni hozzá.
– Nem lehet ez olyan bonyolult – tiltakozott Robbie. – Én már szarvast is öltem nyílvesszővel.
– Az csak vadászíj volt. – Odanyújtott Robbie-nak egy nyílvesszőt, majd rámutatott egy fűzfára, amely makacsul megőrizte leveleit. – Találd el a törzsét.
Robbie felnevetett. – El se lehetne hibázni! – A fűzfa alig harminclépésnyire állt tőlük.
– Akkor hát, rajta!
Robbie hátrahúzta az ideget, és Thomasra sandított, amint rádöbbent, mekkora erő szükséges a nagy tiszafa íj felajzásához. A fegyver kétszerte olyan merev volt, mint a rövidebb vadászíjak, amelyeket Skóciában használt. – Jesszusom! – nyögött fel, amint hátrahúzta az ideget az orráig, és látta, hogy a bal keze enyhén reszketni kezd a megerőltetéstől, de azért igyekezett célra tartani a fegyvert, és már épp el akarta ereszteni a nyílvesszőt, amikor Thomas feltartotta a kezét. – Még nem vagy kész.
– Hogy a pokolba ne lennék? – nyögött fel Robbie, akinek minden erejét felemésztette, hogy megtartsa az íjat ebben a felajzott állapotban.
– Még nem vagy kész – erősködött Thomas –, mert a nyíl még négyhüvelyknyire kilóg az íj vonalából. Hátra kell húznod az ideget, amíg a nyíl hegye meg nem érinti a bal kezed.
– Ó, szerelmes Krisztusom! – hördült fel Robbie, azután vett egy mély lélegzetet, megfeszítette az izmait, és hátrébb húzta az ideget, túl az orrán, a szemén, a jobb füle közelébe. Az acél nyílhegy megérintette a bal kezét, de így már nem mérhette be a célt a vessző alapján. A homlokát ráncolta, amint felismerte ezt a nehézséget, azután igyekezett ezt úgy kiküszöbölni, hogy kissé jobbra tartotta az íjat. A bal karja megállíthatatlanul reszketett az erőfeszítéstől, s miután nem tudta tovább tartani az ideget, eleresztette a nyilat, azután összerándult, amint a feszes kender végighasított az alkarján. A nyíl tolla fehéren villant, amint a fatörzstől jó egy lábnyira elsüvített. Robbie hitetlenkedve káromkodott, azután visszaadta az íjat Thomasnak. – Vagyis az a csel – ráncolta a homlokát –, hogy meg kell tanulni célozni?
– Az a csel – felelte Thomas –, hogy egyáltalán ne célozz. Egyszerűen csak hagyd megtörténni a dolgokat. Benézed a célt, és elengeded a nyilat. – Az íjászok közül sokan, főként a lustábbja, csak a szeméig húzta hátra az ideget, így a nyílvessző pontosabban betalált, de nélkülözte a kellő erőt. A jó íjászok, akik eldöntötték a seregek és a csillogó vértű királyok sorsát, egészen hátravonták a nyilat. – A múlt nyáron lőni tanítottam egy asszonyt – emlékezett vissza Thomas –, és egészen jó lövő lett. Igazán jó. Hetvenlépésnyiről is eltalált egy vadnyulat.
– Egy asszony!
– Nekiadtam a hosszabbik ideget – magyarázta Thomas –, így nem kellett akkora erő a felajzáshoz, de ezzel együtt is pompásan lőtt. Élénken emlékezett Jeanette örömére, amikor a vadnyúl végigbucskázott a füvön, hátában a fehér tollas nyíllal. Jeanette. Miért gondol rá ilyen sokat?
Továbbhaladtak a dértől csipkézett fák között. A tavak befagytak, és a kopár sövényeket fehéren kicsapta a zúzmara, amely fakulni kezdett, amint a nap magasabbra hágott. Átkeltek két vízfolyáson, azután a bükkök között felkapaszkodtak egy fennsíkra, amely elvadult, szikkadt fűcsomókkal borított helynek bizonyult; még sosem láthatott ekét. A füvet néhol rekettyék törték át, ám ettől eltekintve a csapás jellegtelen síkságon tört keresztül a látóhatár felé. Thomas azt hitte, a kietlen senki földje csupán keskeny sáv a termékeny vidéken, s ők nemsokára újra leereszkednek a fákkal sűrűn benőtt völgyekbe, ám az út kitartóan tört előre, és ő egyre inkább vadnyúlnak érezte magát a végtelen fennsíkon, egy egerészölyv könyörtelen tekintetétől kísérten. Robbie is hasonlóképp érzett, és hamarosan mindketten lehúzódtak az útról, ahol a rekettyések némi rejtekhelyet kínáltak a számukra.
Thomas szüntelenül előre-hátra tekintgetett. A vidék a lovasoknak teremtetett; a kemény talajú fennsíkon a paripákat teljes vágtára lehetett fogni, és nem akadt egyetlen liget vagy vízmosás sem, ahol ők ketten elrejtőzhettek volna. Emellett úgy tűnt, a síkságnak sosem lesz vége.
Déltájt elértek egy sziklákból álló kört; valamennyi kőtömb ember nagyságúra nőtt, és tömött zuzmórétegbe burkolózott. A kör átmérője jó húsz méter lehetett, és a sziklák egyike feldőlt – ennek támasztották a hátukat, amíg elfogyasztották kenyérből és sajtból álló ebédjüket. – Az ördög násznépe, mi? – kérdezte Robbie.
– A kövekre gondolsz?
– Skóciában is van belőlük. – Robbie elfordult, és lesöpörte a kő felszínére telepedett csigákat. – Olyan népek, akiket az ördög változtatott kővé.
– Dorsetben azt mondják – csóválta a fejét Thomas –, hogy Úr változtatta őket kővé.
Robbie elfintorodott az ötlet hallatán. – Miért művelne az Úr ilyet?
– Mert táncoltak a boszorkányszombaton.
– Azért egyszerűen a pokolra kerülnek. – Robbie tunyán kapargatni kezdte a földet a csizmája sarkával. – Néha kiássuk a köveket, ha van rá idő. Az arany miatt, tudod.
– És találtatok már?
– A sírbuckákban szoktunk. Legalábbis cserepeket meg gyöngyöket. Csupa értéktelen kacatot. A legtöbbször ki is dobtuk őket. És persze akadnak tündérkövek is. – Azokra a rejtélyes, kőből kifaragott nyílhegyekre utalt, amelyeket valaha a tündétek lőhettek ki. Robbie kinyújtózott, élvezte a téli pályájának csúcsán álló nap erőtlen melegét. – Hiányzik Skócia.
– Még sosem jártam ott.
– Az Isten országa – jelentette ki Robbie, és még akkor is Skócia szépségeit ecsetelte, amikor Thomas lassan álomba zuhant. Elszunyókált, azután riadtan felpattant, amint Robbie egy rúgással felébresztette.
A skót az oldalt zuhant sziklán állt. – Mi az? – kérdezte Thomas.
– Társaságot kapunk.
Thomas megállt mellette, és jó egy mérföldnyire északra négy lovast látott. Leugrott a szikláról, felnyitotta csomagját és előhúzott egy köteg nyilat, azután behurkolta az ideget az íj hornyolt végeibe. – Talán nem láttak meg minket – jegyezte meg derűlátóan.
– Megláttak – hűtötte le Robbie, Thomas pedig újra felhágott a sziklára, hogy lássa, amint a lovasok elhagyják az utat, majd megtorpannak, és az egyikük felágaskodik a kengyelben, hogy jobba lássa a két idegent. Thomas láthatta, hogy a lovasok sodronyvértet viselnek a köpenyük alatt. – Hármat le tudok szedni – paskolta meg az íjat –, ha elbánsz a negyedikkel.
– Ne tedd ezt egy szegény skóttal – vonta ki Robbie nagybátyja kardját –, hagyj csak meg kettőt. Valahogyan pénzt kell szereznem, ne feledd. – Talán közelharcba kellett bocsátkoznia négy lovassal Normandiában, ám ettől még Lord Outhwaite foglya maradt, és meg kellett fizetnie a váltságdíjat, amelynek összegét kétszáz fontban állapították meg. A nagybátyja kerek tízezer fontot ért, és Skóciában a Douglas klánnak főhetett a feje, honnan teremtsen elő ennyi pénzt.
A lovasok tovább figyelték Thomast és Robbie-t, kétségkívül azt latolgatták, kik és mik lehetnek. Okuk nem volt a félelemre, hiszen mindnyájan páncélt viseltek és fegyvert hordoztak, míg a két idegen gyalogosan közlekedett, márpedig a gyalogos férfiak szinte bizonyosan parasztok, és a parasztok közelébe se érhetnek a páncélos lovasoknak. – Őrjárat Evecque-ből? – tűnődött Robbie hangosan.
– Talán. – Coutances grófja kiküldhette embereit, hogy élelmet keressenek a vidéken. Vagy talán a lovasok azért érkeztek hogy megerősítsék az ostromlókat? Akárhogy is legyen, alkalmas prédát láthattak a szabadon kószáló idegenekben.
– Már jönnek is – jelezte Robbie, amint a négy férfi egy vonalba fejlődött. A lovasok bizonyosan arra számítottak, hogy a két idegen menekülni próbál, ezért próbálták őket így kelepcébe csalni. – A végítélet négy lovasa, mi? – vigyorodott el Robbie. – Sosem emlékszem, mire is való a negyedik.
– Halál, háború, pestis és éhínség. – Thomas az idegre illesztette az első nyílvesszőt.
– Az éhínséget mindig elfelejtem – csóválta a fejét Robbie. A négy lovas fél mérföldre járhatott, kivonta a kardját, és könnyű vágtára fogta lovait a kemény talajon. Thomas alacsonyan tartotta az íját, hogy ellenségei ne készülhessenek fel a nyilakra. Most már tisztán hallotta a patadobogást, és az apokalipszis négy lovasára gondolt, akiknek érkezése az idők végezetét jelezte, amikor majd gigászi küzdelem kezdődik a menny és a pokol között. A háború vérvörös paripán lovagol majd, az éhínség fekete hátason, a pestis fehér lova hátán dúlja fel a világot, míg a halál szürke jószágon közeleg majd. Thomasnak hirtelen eszébe villant az apja, amint egyenes derékkal és hátravetett fejjel kántálta a latin szavakat: „et ecce equus pallidu!”. Ralph atya e szavakkal szokta háborgatni ágyasát és gazdasszonyát, Thomas anyját, aki, noha nemigen ismerte a latint, megértette, hogy a halálról és pokolról esik szó, és joggal gondolhatta, hogy a pap a pokol és a halál erőit igyekszik rászabadítani Hooktonra.
– Ímé, egy sárga színű ló – vívta ki Thomas Robbie értetlen pillantását. – „És látám, és ímé, egy sárgaszínű ló, és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt.”
– A pokol a többi lovas? – értetlenkedett Robbie.
– A pokol az, ahová ezek a nyavalyások valók. – Thomas felajzotta az íjat, és hátravonta az ideget, miközben a szívében hirtelen indulat és gyűlölet támadt e négy férfi iránt, azután az ideg kemény és éles hangon megpendült, s mielőtt még a hang elhalhatott volna, Thomas máris a második földbe szúrt nyilat kapta fel. Visszahúzta az ideget, és a négy lovas továbbra is egyenesen feléjük tartott, amint Thomas megcélozta a bal oldali férfit. Elengedte a húrt, felkapta a harmadik vesszőt, és a fagyos földet tapodó vasalt paták robaja immár úgy zengett, akár a skót dobok Durhamnél, azután jobbról a második férfi hirtelen hátrabukott egy fehér tollas nyílvesszővel a mellkasában, míg balról érkező társa ernyedten dőlt a nyeregkápára, miközben a másik két lovas, aki végre felismerte a váratlan veszélyt, élesen elfordult, hogy megnehezítse Thomas dolgát. Földrögök és fűcsomók röppentek fel a lovak patái nyomán, amint elviharzottak mellettük. A két sértetlen lovasba szorulhatott némi értelem, mert azok csakugyan úgy vágtáztak, mintha a Halál és Pokol lihegne a sarkukban; széles ívben visszafordultak volna arrafelé, ahonnan jöttek, csak hogy minél távolabb kerüljenek a halálos nyilaktól, ám dühükben, amiért így megritkította soraikat az általuk alantasnak gondolt ellenség, ehelyett éppen remélt prédáik felé fordultak, és ekkor Thomas útnak indította a harmadik nyilat is. Az első két áldozat mostanra kivonta magát az egyoldalú küzdelemből: egyikük lezuhant a nyeregből, a másik a lovára borult, amely békésen legelészte a fagytól ropogós fűszálakat. A harmadik nyíl keményen és egyenesen röppent áldozata felé, ám a vágtázó paripa felvetette a fejét, így a nyíl lecsusszant a koponyája oldaláról, vöröslő vér fröccsent a fényes, fekete szőrre, és az állat görcsösen összerándult a fájdalomtól, lovasa pedig, akit készületlenül ért az éles forduló, kétségbeesetten próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Ám Thomasnak nem maradt ideje őt ügyelni, mert a negyedik lovas máris a sziklakörön belülre került, és egyenesen felé tartott. A férfi óriási fekete köpenyt viselt, amely mögötte dagadozott, amint elfordította fakószürke lovát, és üvöltve emelte magasba a kardját, hogy azt lándzsa gyanánt Thomas mellkasába mélyessze, de Thomas már az idegen tartotta negyedik nyilát, és a férfi hirtelen rádöbbent, hogy még ha egy tört másodperccel is, de elkésett. – Non! – kiáltotta rémülten, és Thomas ezúttal nem húzta hátra teljesen az ideget, csak hagyta félállásból indulni, ám a nyílnak így is volt elég ereje ahhoz, hogy beletemetkezzék a férfi fejébe, kettéhasítsa az orrnyergét, és a koponyája mélyén állapodjon meg. A lovas görcsösen megrázkódott, kardot szorongató keze ernyedten lehullt. Thomas érezte a fagyos szelet, amint a paripa elviharzott mellette, azután a fegyveres átbucskázott a jószág tomporán.
A harmadik férfi, aki lezuhant fekete lováról, a sziklakör közepére esett, és most Robbie-t vette célba. Thomas kirántott egy nyilat a földből. – Ne! – kiáltotta Robbie. – Ő az enyém.
Thomas visszaengedte az ideget.
– Chien bâtard – mormolta a támadó. Jócskán idősebbnek tűnt a skótnál, és alighanem taknyos suhancnak vélte Robbie-t, mert vigyorogva lépett előre, hogy meglendítse kardját. Robbie hátrébb lépett, hárított, és a pengék kis harangokként pendültek meg a tiszta levegőben. – Bâtard! – köpött ki a férfi, mielőtt újra támadt.
Robbie újfent hátrébb lépett, és átengedte támadójának a terepet, amíg szinte már elérte a sziklakör peremét. Thomas aggodalmában megfeszítette az íját, ám ekkor Robbie olyan fürgén hárított és riposztozott, hogy a francia kétségbeesett igyekezettel próbált menekülni. – Rohadt angol fattyú – sziszegte Robbie. Alacsonyan lendítette a kardját, a férfi pedig leengedte a magáét, hogy hárítson, mire Robbie egyszerűen félrerúgta a pengét, és széles ívben felfelé lendített, hogy nagybátyja kardja mélyen beletemetkezzen a férfi nyakába. – Rohadék kis angol fattyú! – acsarkodott Robbie, miközben kiszabadította a véres pengét. – Mocskos angol disznó! – Meglendítette a kardot, hogy újra lecsapjon az élével arra, ami a férfi nyakából megmaradt.
Thomas figyelte, ahogyan a támadó oldalt bukik. A vér szerteszét fröccsent a fagyos fűszőnyegen. – Nem is volt angol – jegyezte meg.
– Ez a szokásom, amikor harcolok – vonta meg a vállát Robbie. – A bácsikám tanított rá. – Tett egy lépést áldozata felé. – Meghalt?
– Félig levágtad a fejét – sóhajtott fel Thomas. – Mégis, mit gondolsz?
– Azt gondolom, hogy ideje elvenni a pénzét. – Robbie letérdelt a halott férfi mellé.
Az első lovas, akit Thomas eltalált az íjával, még mindig élt A lélegzet hörögve tört fel a torkán, és véresen tajtékozva ült ki az ajkára. Ő görnyedt rá a nyeregkápára, és nyögött fel, amikor Thomas lerángatta a nyeregből.
– Életben marad? – Robbie lépett közelebb, hogy lássa, mit művel Thomas.
– Jesszusom, dehogy! – Thomas elővette a kését.
– Krisztusra! – Robbie hátrébb lépett, miután a penge elvágta a férfi torkát. – Muszáj volt?
– Nem akarom tudatni Coutances grófjával, hogy csak ketten vagyunk – felelte Thomas. – Azt akarom, hogy Coutances grófja halálra rémüljön tőlünk. Azt akarom, hogy azt higgye, az ördög lovasai eredtek az emberei nyomába.
Átkutatták a négy tetemet, majd küszködve sikerült befogniuk a négy állatot is. A katonák ruháiból és nyeregtáskájából összesen tizennyolc fontot szedtek össze rossz francia ezüstérmékben, emellett találtak két gyűrűt, három jó tőrt, négy kardot és egy tisztességes sodronyvértet, amellyel Robbie felválthatta a sajátját, valamint egy aranyláncot, amelyet az egyik zsákmányolt karddal vágtak ketté. Ezután a két rosszabbik kardhoz kipányváztak egy pár lovat az út mentén, és a lovak hátára kötöztek két holttestet, hogy azok oldalt lógjanak alá a nyeregből, üres tekintettel és vértől foltos fakó bőrrel. A két másik tetemet, miután megfosztották őket a vértjüktől, az útra fektették, és Thomas mindkettőjük szájába egy-egy rekettyeágat tett. A gesztus önmagában semmit sem jelentett, de ha valaki így találta a holttesteket, különös, már-már sátáni rítusra gyanakodhatott. – Hadd törjék a fejüket a nyavalyások – magyarázta Thomas.
– Négy halottól még a vér is megfagy bennük – vigyorgott elégedetten Robbie.
– Halálra rémülnek majd, és azt hiszik, elszabadult a pokol. – Coutances grófja alighanem gúnyosan biggyesztené az ajkát, ha tudná, hogy csupán két éretlen tacskó siet Sir Guillaume d'Evecque segítségére, de négy tetemet és egy ilyen különös rítust már ő sem hagyhat figyelmen kívül. Muszáj tudomást vennie a halálról.
Épp e célból, miután a testeket elrendezték, Thomas elvette a hatalmas fekete köpenyt, a pénzt és a fegyvereket, és a fakó paripát.
Mert az a fakó paripa a halálhoz tartozott.
És általa Thomas valóra válthatta ellensége legszörnyűbb rémálmait.
Egyetlen kurta mennydörgés hallatszott, amint Thomas és Robbie Evecque közelébe ért. Nem tudták, mennyire lehetnek még, de olyan vidéken lovagoltak, ahol minden majort és házat leromboltak, ez pedig egyértelművé tette Thomas számára, hogy már a földbirtok határain belül kell járniuk. Robbie a moraj hallatán értetlenül tekintett fel, hiszen a fejük felett tisztán kéklett az égbolt, noha délen már sötét fellegek gyülekeztek. – Túl hideg van egy viharhoz – vélte.
– Talán Franciaországban más az időjárás?
Elhagyták az utat, és követtek egy csapást, amely átkígyózott az erdőn, és egy kiégett ház mellett bukkant ki, amely még most is füstölgött. Nem tűnt értelmes cselekedetnek felégetni ilyen nyomorúságos kalyibákat, és Thomas kétellte, hogy Coutances grófja rendelte volna el a lerombolásukat, de az elhúzódó ostrom és a katonák oktalan vérszomja gondoskodott róla, hogy a legkisebb viskók se kerülhessék el a sorsukat. Thomas ugyanezt művelte Bretagne-ban. Hallgatta a sikolyokat és az otthontalanná vált családok kétségbeesett tiltakozását, azután szenvtelenül lobot vetett a zsúpszalmára. Ilyen a háború. A skótok ugyanezt művelték az angolokkal, az angolok a skótokkal, és itt, Coutances grófja a tulajdon bérlőivel.
Újabb mennydörgő hang hallatszott, s miután a visszhang elhalt, Thomas meglátta a kavargó füstködöt a keleti égbolton. Arrafelé mutatott, és Robbie, aki azonnal felismerte a tábortüzek nyomait és annak szükségességét, hogy csendben maradjanak, némán bólintott. A lovakat a sűrű mogyoróbokrok között kötötték ki, azután felkapaszkodtak a fákkal benőtt domboldalon. A nap mögöttük nyugodott le, és odavetette hosszú árnyékukat a halott levelekre. Egy vörös fejű és fehér szárnyú harkály hangosan kopogtatni kezdett a fejük felett, amint átkeltek a dombgerincen, hogy maguk alatt megpillantsák Evecque faluját és földjét.
Thomas azelőtt még sosem látta Sir Guillaume birtokát. Olyannak képzelte, mint Sir Giles Marriott csarnokát, egyetlen csűrszerű teremmel és néhány zsúpfedeles melléképülettel, ám Evecque sokkal inkább kis várkastélyra hasonlított. A Thomashoz legközelebb eső sarokban még egy kis torony is állt; négyszögletes és nem túl magas építmény, amelyet ugyanakkor tisztes pártázattál is elláttak, felette pedig a fennen lebegő három sólyom hirdette, hogy Sir Guillaume még nem adta be a derekát. Az uradalom védelme ezzel együtt is a sáncárokra hárult, amelynek szélesen elterülő vízfelszínét elborította a zöldes tajték. A vízből szinte függőlegesen emelkedtek ki a vár falai, s rajtuk csak kevés ablak nyílt, azok is olyan szűkösek, hogy legfeljebb nyilazásra feleltek meg. A zsúpszalmával fedett tető a kis udvar felé lejtett. Az ostromlók, akiknek sátrai és hevenyészett kalyibái a faluban, az uradalom északi részében álltak, néhol sikeresen gyújtották fel ezt a tetőt, ám Sir Guillaume csekély számú védőjének mindig sikerült időben elfojtania a lángokat, így a zsúpfedélnek csak kis része hiányzott vagy üszkösödött el. Ε védők közül most egyet sem lehetett látni, bár némelyikük bizonyosan ott rejtőzött a lőrések mögött, amelyek a dombtetőről csak kis sötét pettynek tűntek a szürke kőfalon. Látható sérelmet egyedül a torony egyik sarka szenvedett; itt mintha egy roppant bestia csipkedte volna meg a köveket, bár valószínűbben a Pascal atya által is említett balliszta okozta a kárt – csakhogy azóta a túlméretezett számszeríj ismét, ezúttal végérvényesen elromlott, és gigászi darabjai hasznavehetedenül feküdtek a mezőn, a kis falusi templom közelében. Az ostromgép nem sok kárt tett, mielőtt a gerendája kettétört, és Thomas azon tűnődött, hogy az innen nem látható keleti oldalon talán komolyabban is megsérülhetett az épület. Az udvarház bejárata arról a túlsó oldalról nyílt, és Thomas gyanította, hogy az ostrom is inkább arra az oldalra összpontosult.
Az ostromlók közül alig tucatnyian mutatkoztak, és a legtöbben nem tettek mást, mint a falusi házak előtt ücsörögtek, kár a templom udvarán féltucatnyian is összegyűltek egy kis asztal körül. A gróf emberei közül senki sem merészkedett százötven lépésnél közelebb a házhoz, ami arra utalt, hogy a védőknek sikerült leszedniük néhány ellenségüket a számszeríjakkal, így a többiek megtanulták, hogy széles ívben kerüljék a falakat. Maga a falu alig lehetett nagyobb Down Mapperleynél, s akárcsak a dorseti falucska, rendelkezett vízimalommal. A házaktól délre tucatnyi sátor állt, és kétszer ennyire rúgott a még egyszerűbb menedékek száma. Thomas próbálta kiszámítani, hányan lakhattak a faluban, a sátrakban és a földkalyibákban, és úgy döntött, hogy a gróf mintegy 120 emberrel rendelkezett.
– Mihez kezdünk? – kérdezte Robbie.
– Egyelőre semmihez. Csak figyelünk.
A virrasztás felőrölte az energiájukat, a kis faluban ugyanis nemigen történt semmi. Néhány asszony vizet vitt a malom csatornájából, mások a nyílt tüzek felett főztek, vagy beszedték a ruhákat, amelyeket a mező szélén sorakozó bokrok ágaira teregettek ki. Coutances grófjának lobogója, a kék virágokkal teleszórt fehér mezőn ábrázolt fekete vadkan, egy hevenyészett zászlórúdon repkedett a falu legnagyobb háza előtt. A zsúpfedeles tetők fölé további hat zászlót függesztettek, azon környékbeli nemesek jelvényeit, akik ki akarták venni a részüket a zsákmányból. Féltucatnyi apród vagy fegyvernök néhány csatalovat futtatott a táborhely mögötti legelőn, ám másként Evecque ostromlói alig tettek egyebet, mint várakoztak. Az ostrom mindig is unalmas elfoglaltság – Thomas visszaemlékezett a tétlenségre La Roche-Derrien falai előtt, bár a hosszúra nyúló órákat ott rendre megszakították az alkalmankénti rohamok borzalmai és Izgalmai. Ezekre a katonákra ugyanakkor, miután a sáncárok miatt nem tudtak felülkerekedni a falakon, nem maradt más, csak a várakozás és a remény, hogy kiéheztetéssel megadásra tudják bírni a helyőrséget, és addig is elfoglalhatják magukat a környező tanyák felégetésével. Vagy talán csak arra vártak, hogy egy jókora érett fagerendával meg tudják majd javítani a balliszta eltört alkatrészét.
Ekkor, hogy Thomas úgy döntött, már épp eleget látott a csapatnyi katona, aki eddig a templomudvaron, az alacsony asztalnak tetsző tárgy köré gyűlt, most hirtelen rohanni kezdett a kis templom felé.
– Isten szent nevére, mi az? – hördült fel Robbie, és Thomas most látta csak, hogy nem egy asztal vonzotta magához Coutances grófjának embereit, de egy jókora fémmozsár, amelyet súlyos falábazaton helyeztek el.
– Egy ágyú. – Thomas képtelen volt leplezni döbbenetét, azután a fegyver eldördült, a hatalmas fémüst és termetes faváza beleveszett a hirtelen támadt, gomolygó füstbe, és Thomas a szeme sarkából látta, amint egy letört kődarab elválik a vár megrongált saroktornyától. Ezernyi madár rebbent fel a sövényekről, a zsúpfedelekről és a fákról, amint az ágyú mennydörgő robaja végigmorajlott a domboldalon. Amikor Evecque közelébe kerültek, ezt az öblös dörejt vélték a közelgő vihar előjelének. Coutances grófjának tehát sikerült mozgósítania egy ágyút, és annak segítségével megkezdte a vár szétrombolását. Az elmúlt nyáron, Caennél az angolok is használtak ilyen ostromgépeket, noha a sereg összes ágyúja és az itáliai tüzérek minden szakértelme is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kárt okozzanak a caeni várban. Amikor a füstköd lassan szertefoszlott a táborhely körül, Thomas már látta, hogy az ágyúlövés itt sem járt értékelhető eredménnyel. A szörnyű zaj hatásosabbnak bizonyult, mint a lövedék maga, bár Thomas elképzelhetőnek tartotta, hogy ha a gróf emberei elegendő követ lőnek ki, a torony végül beleomlik a várárokba, s ezáltal hevenyészett töltésűt keletkezik az addig áthatolhatatlan víztükör felett. Kőről kőre, töredékről töredékre, napi három-négy lövéssel, de az ostromlók végül aláaknázhattak a tornyot, és kikövezhették az útjukat Evecque-be.
Egy férfi kigurított egy kisebb hordót a templomból, ám társa visszaintette, és a kis hordó újra eltűnt odabent. A templom szolgálhatott lőszerraktár gyanánt, és a férfit azért hívhattak vissza, mert az ágyúsok eleresztették az aznapra szánt utolsó lövést is, így csak másnap reggel vállalkoztak újra a kockázatos mutatványra. Ez pedig sugallt egy érdekes ötletet, amit Thomas azonnal kivihetetlennek és ostobának ítélt.
– Eleget láttál? – kérdezte Robbie-t.
– Még sosem láttam ilyen ágyút. – Robbie a távoli fémüstre meredt, mintha abban reménykedne, hogy az újra tüzelni fog, Thomas azonban tudta, hogy a tüzérek ma már nagy valószínűséggel nem fogják újra megtölteni. Egy ágyú előkészítése hosszú időt vett igénybe, s miután a fekete lőport betöltötték a mozsárba, és a tetejébe elhelyezték a lövedéket, a csövet még le kellett pecsételni a nyirkos, agyagos földdel. A fojtás gondoskodott arról, hogy a lövedéket kirepítő robbanás zárt térben történjen meg, ám ehhez előbb ki kellett száradnia, ezért valószínűtlennek tűnt, hogy másnap reggel előtt sor kerülne egy újabb lövésre. – Nekem úgy tűnik, több a baja, mint a haszna – csóválta a fejét csalódottan Robbie, miután Thomas mindezt elmagyarázta. – Szóval azt mondod, ma már nem tüzelnek újra?
– Kivárják a holnap reggelt.
– Akkor eleget láttam – bólintott Robbie, és mindketten visszakúsztak a bükkfák között, amíg túl nem jutottak a dombgerincen, ahol lesiettek a kipányvázott lovakhoz, és ellovagoltak a sűrűsödő szürkületbe. Félholdas, fagyos éjszaka köszöntött rájuk, de olyan keservekkel, hogy még a tűzrakást is megkockáztatták, bár legjobb képességük szerint elfedték a tüzet, és egy meredek sziklafalakkal övezett, mély vízmosásba húzódtak be, amelyet kapkodva vágott faágakkal és az azokra fektetett tőzeggel fedtek le. A lángok átszüremlettek a tetőbe vágott lyukakon, hogy izzó vörösre fessék a sziklafalakat, de Thomas kétellte, hogy az ostromlók közül bárki is venné a fáradtságot egy éjszakai őrjárathoz. Éjszakánként senki sem járt szívesen az erdők mélyén, ahol mindenféle vadak, szörnyetegek és szellemek kísértettek, és mindez Thomas eszébe juttatta a Jeanette-tel tett nyári utazást, amikor szinte minden éjszakájukat a fák között töltötték. Boldog időket éltek, és az emlékek nyomán eltöltötte őt az önsajnálat, majd a bűntudat Eleanor miatt, és összeborzadva melengette meg a kezét a pislákoló lángok felett. – Skociában vannak zöld emberek? – kérdezte Robbie-t.
– Úgy érted, az erdőben? Hogyne lennének. Ott vannak mindjárt a koboldok. Gonosz kis fattyú mind. – Robbie gyorsan keresztet vetett, majd arra az esetre, ha ez sem lenne elég, megérintette nagybátyja kardjának fémmarkolatát.
Thomas a koboldokra és egyéb baljóslatú teremtményekre gondolt, akik az éjszakai erdőben várakoztak áldozataikra. Tényleg vissza akart lopakodni Evecque-be az éj leple alatt? – Észrevetted – fordult Robbie-hoz –, hogy Coutances táborából senkit sem nyugtalanított a négy fegyveres eltűnése? Nem úgy tűnik, mintha lázas igyekezettel keresnék őket.
Robbie belegondolt a felvetésbe, azután megvonta a vállát. – Talán nem is a táborból jöttek.
– Onnan jöttek – jelentette ki Thomas azzal a magabiztossággal, amelynek korántsem volt a birtokában, és egy pillanatra eltöltötte a bűntudat, amint arra gondolt, hogy a négy lovasnak talán semmi köze sem volt Evecque-hez, de azután visszaemlékezett arra, hogy végül is a lovasok kezdeményezték a harcot. – Evecque-ből kellett jönniük – döntötte el a kérdést –, és a társaik bizonyára aggódnak értük.
– Vagyis?
– Vagyis lehet, hogy több őrszemet állítanak a táborban ma éjszakára?
Robbie vállat vont. – Számít ez valamit?
– Arra gondoltam – felelte Thomas –, hogy tudatnom kellene Sir Guillaume-mal az érkezésünket, és szerintem erre a legalkalmasabb módszer, ha jókora zajt csapunk.
– És ha írnál neki egy üzenetet – vetette fel Robbie –, és belőnéd a várba egy nyíllal?
Thomas társa szeme közé nézett. – Nincs pergamenem – magyarázta türelmesen –, nincs tintám sem, és különben is, próbáltál már kilőni egy pergamenbe tekert nyilat? Alighanem úgy repülne, mint a döglött madár. Akkor már inkább odaállok az árok partjára, és kézzel hajítom át azt a nyilat.
Robbie vállat vont. – Akkor mit tegyünk?
– Zajt keltünk. Bejelentjük az érkezésünket. – Thomas elgondolkodott egy pillanatig. – Azt hiszem, az az ágyú végül leomlasztja a tornyot, ha nem teszünk valamit.
– Az ágyú? – vonta fel a szemöldökét Robbie, azután meredten nézett Thomasra. – Szentséges Isten! – hördült fel, miután belegondolt a nehézségekbe. – Ma éjjel?
– Amint Coutances és az emberei hírét veszik, hogy itt vagyunk – felelte Thomas –, meg fogják kétszerezni az őrséget, de lefogadom, hogy ma este még senki sem gyanít semmit.
– És ha egy kis eszük van, mindnyájan behúzódnak a tűz mellé – toldotta meg dörmögve Robbie, azután ráncolni kezdte a homlokát. – Azért az az ágyú eléggé kemény diónak tűnik. Hogy a pokolba akarod tönkretenni?
– Arra a sok lőporra gondoltam, odabent a templomban – magyarázta Thomas.
– Gyújtsuk fel?
– Tábortűz akad bőven a faluban. – Thomas egy pillanatra belegondolt, mi történhet velük, ha elkapják őket az ellenséges tábor kellős közepén, de végül értelmetlennek tartotta, hogy emiatt aggódjon. A legérzékenyebb csapást azzal mérhették a grófra – mielőtt az még rájött, hogy új ellenség tűnt fel a láthatáron –, ha használhatatlanná tették az ágyúját, erre pedig legjobb alkalomként ez az éjszaka kínálkozott. – Neked nem kell jönnöd – vonta meg a vállát Thomas. – Végtére is nem a te barátaidat ostromolják.
– Tartalékold a levegőt a harcra – biggyesztette le az ajkát gúnyosan Robbie. Újra összeráncolta a homlokát. – Mi fog történni azután?
– Azután? – Thomas elgondolkodott a kérdésen. – Az Sir Guillaume-tól függ. Ha nem kap választ a királytól, nyilván Megkísérli a kitörést. Ezért is kell tudnia, hogy itt vagyunk.
– Miért?
– Arra az esetre, ha szüksége lenne a segítségünkre. Ő küldetett el értünk, emlékszel? Vagy legalábbis értem. Úgyhogy nagy zajt fogunk csapni. Nem hagyunk nyugságot a grófnak. Valóra váltjuk a legszörnyűbb rémálmait.
– Mi ketten?
– Te és én – bólintott Thomas, és eközben jött rá, hogy Robbie rövid idő alatt a barátja lett. – Azt hiszem, te és én mindennél jobban értünk a bajkeveréshez – tette hozzá mosolyogva. És aznap éjjel neki is látnak. Ezen a csikorgóan fagyos éjjelen, a hold élesen metszett sarlója alatt, megidézik a gróf első rémálmát.
Gyalogosan haladtak, s miután a fénylő félhold dacára szinte teljes sötétség honolt a fák alatt, Thomas csakugyan aggódni kezdett, miféle démonok, koboldok és lidércek kísérthetik a normann erdőket. Jeanette-től tudta, hogy Bretagne-ban nainok és goricok ólálkodnak a sötétben, míg Dorsetben ott a Zöld Ember, aki a Lipp Hill mögötti erdőkben dobogott és morgott, de a halászok is sokat meséltek a vízbe fúltak szellemeiről, akik olykor kivergődnek a partra, és ott gyászolják jajongva hátrahagyott özvegyeiket. Mindenszentek éjszakáján az ördög és a halottak a Maiden Castle ormain táncoltak, más éjjeleken a kisebb rendű szellemek kísértettek a faluban és a környékén, meg fent a dombokon, a templomtoronyban, és ahová csak nézett az ember; ezért senki sem maradt otthon éjszakára egy vasdarabka vagy fagyöngyág nélkül, de még a leghitetlenebbek is magukhoz vettek egy szövetdarabkát, amely valamikor hozzáért a szent ostyához. Thomas apja ki nem állhatta az ilyen babonaságokat, de amikor a nyájának egy tagja feltartotta kezét a szentségért, és meglátta a tenyerére kötözött vékony gyolcsot, még ő sem tudott nemet mondani.
Thomas maga sem szűkölködött babonás félelmekben. Az íjat mindig csakis bal kézzel vette fel; miután ráhurkolta az ideget az íjra, az első nyílvesszőt mindig háromszor nekiütötte a tiszafának, egyszer az Atya, másodszor a Fiú, és harmadszor a Szentlélek nevében; sosem húzott fehér ruhát, és a bal csizmáját mindig előbb vette fel, mint a jobbat. Hosszú ideig kutyalábat is viselt a nyakában, azután félrehajította abban a hiszemben, hogy csak balszerencsét hoz, bár most, Eleanor halála után eltűnődött azon, hogy talán mégis meg kellett volna tartania. Amint eszébe jutott Eleanor, gondolatai menthetetlenül tovább kalandoztak Jeanette sötétebb, rejtelmesebb szépsége felé. Vajon a lány emlékszik még rá? Megpróbálta őt kizárni a gondolataiból, mert a régi szerelem emléke csakis bajt hozhatott, és elhaladtában megérintette egy öreg fa törzsét, hogy elűzze a balszerencsét.
Thomas a pislákoló tábortüzek fojtottan izzó fényét kereste a látóhatáron, amely tudathatta vele, hogy közel járnak Evecque-hez, de nem látott egyebet, csak a göcsörtös faágak közé gabalyodott ezüst félholdat. Nainok és goncok, merre vagytok? Jeanette erről sosem beszélt; csak annyit mondott, hogy ezek a szellemek kísértik a vidéket. Itt, Normandiában is hasonló szerzetek élhetnek. Vagy talán akadnak boszorkányok is? Megérintett egy újabb fatörzset. Az anyja szilárdan hitt a boszorkányokban, míg az apja arra biztatta Thomast, hogy mondjon el egy miatyánkot, ha valaha is eltévedne. A boszorkányok Ralph atya hite szerint az elkóborolt gyermekekre vadásztak, sőt később, sokkal később azt is elárulta Thomasnak, hogy a boszorkányok az ördögidézés során visszafelé mondják el a miatyánkot, és Thomas természetszerűleg maga is kipróbálta ezt, noha egyszer sem merte végigmondani az imádságot. Olam a son arebil des, így kezdődött a fordított miatyánk, és ő nyugodtan ejtette ki a szavakat, megbirkózott még a temptationem és a supersubstantiakum bonyolult visszájával is, bár arra ügyelt, hogy soha ne érjen az ima végére, hiszen akkor kénbűz és lángok kíséretében maga a sátán ereszkedett volna alá fekete szárnyával és tüzes szemével.
– Mit motyogsz? – kérdezte Robbie.
– Próbálom fordítva kimondani, hogy supersubstantiakum – felelte Thomas.
Robbie kuncogni kezdett. – Különös egy szerzet vagy, Thomas.
– Mêlait nats hus repus – mormolta Thomas.
– Ilyen a francia? – értetlenkedett Robbie. – Mert akkor nekem is meg kell tanulnom.
– Meg is fogod – ígérte Thomas, azután végre elősejlett a fák közül a tábortüzek fénye, s mindketten némaságba burkolóztak, amint a hosszú kaptató végén a bükkfák közül kiértek az Evecque-re tekintő dombgerincre.
Az udvarházban sehol sem égtek fények. A tiszta és hideg holdfény megcsillant a várárok zöld tajtékos vizén, amely oly mozdulatlannak és síkosnak tűnt, akár a jég – vajon csakugyan befagyott? A fehérlő holdsarló fekete árnyat vetett a torony megrongálódott sarkára, míg a vár túlsó oldalán tüzek fojtott fénye izzott, ami megerősítette Thomas gyanúját, hogy az ostrom elsősorban az épület bejárata ellen irányul. A gróf emberei gyaníthatóan árkokat ástak, amelyekből számszeríjnyilakkal lőhettek a kapunyílást, miközben társaik megpróbáltak átkelni a sáncárkon, amelyet békésebb időkben függőhíd tett átjárhatóvá. Thomas visszaemlékezett a La Roche-Derrien falairól záporozó számszeríjnyilakra és megborzongott. A hideg egyre inkább nekikeseredett. A harmat dérré változik, gondolta Thomas, és beezüstözi a világot. Robbie-hoz hasonlóan ő is gyapjúinget viselt bőr ujjasa alatt, annak tetejében pedig láncvértet, amelyre köpenyt is borított, mégis megremegett a hidegben, és azt kívánta, bárcsak megmaradtak volna a vízmosásban, a tűz mellett.
– Nem látok senkit – jegyezte meg Robbie.
Thomas sem látott, mégis tovább kutatta az őrszemeket. Talán a hideg mindenkit fedél alá űzött? Az árnyakat kémlelte a kihunyó tábortüzek közelében, a mozgolódás jeleit kereste a templom körüli sötétségben, de senkit sem talált. A szemközti oldalon, a vár bejáratánál bizonyosan őrszemek figyelték az ellenség minden mozdulatát, de itt hátul nyilvánvalóan senki sem számított arra, hogy a védők némelyike megpróbál kiosonni. Ugyan ki úszna át az árkot egy ilyen fagyos éjszakán? Az ostromlók mostanra bizonyosan elunták a küszködést, és a figyelmük is ellankadt. Thomas látta, hogy egy ezüstös szélű felhő egyre közelebb araszol a holdhoz. – Amikor az a felhő eltakarja a holdat – fordult Robbie-hoz –, indulunk.
– Isten áldjon meg mindkettőnket! – vetett buzgón keresztet Robbie. A felhő alig látszott mozdulni, de végül mégis elfátyolozta a holdat, az ezüstös fényben fürdő táj pedig szürkévé és feketévé fakult. A fények nem hunytak ki teljesen, de Thomas kétellte, hogy lesz ennél sötétebb is, ezért felállt, lesöpörte köpenyéről a gallyakat, és a falu felé indult a csapás mentén, amely keresztülvágott a gerinc keleti lankáján. Gyanította, hogy a csapást a disznók taposták ki, amikor makkoltatásra kihajtották őket, és visszaemlékezett rá, hogyan zabálták fel a parton kóborló hooktoni disznók a halfejeket, s hogyan állította anyja váltig, hogy ez elrontja a sonkájuk ízét. Halas sonka, csak így nevezte, és nem állta meg, hogy össze ne hasonlítsa azzal a sonkával, amely szülőföldjén, a kenti Wealdban készült. Az igen, mondta mindig, az már igazi sonka, bükk- és tölgyfamakkon tartott disznóké. Thomas megbotlott egy fűcsomóban. Nem lehetett egykönnyen követni a csapást, amint az éjszaka egyre sötétebbnek tűnt, talán mert mélyen bent jártak a völgyben.
Miközben az ifjú gondolatai a sonkák körül forogtak, minden perccel közelebb kerültek a faluhoz, és Thomas hirtelen megrémült. Őrszemeket ugyan nem látott, de mi a helyzet a kutyákkal? Ha csak egy is elvakkantja magát, mindketten halott emberek. Nem hozta magával az íjat, és most hirtelen azt kívánta, bárcsak elhozta volna – de mihez is kezdene vele? Lelőne egy kutyát? Legalább a csapást tisztábban látták, miután közelebb kerültek a tábortüzekhez, és mindketten olyan magabiztossággal mozogtak, mintha csak ide tartoztak volna. – Biztosan folyton ezt csinálod – jegyezte meg Thomas suttogva.
– Mit?
– Így ólálkodsz, amikor a határ mentén fosztogatsz.
– Fenéket, mindig megmaradunk a nyílt terepen. A marhákra és a lovakra hajtunk.
A katonák szállásai között jártak, és felhagytak a társalgással. Az egyik kis tőzegkunyhóból harsány horkolás hangja szűrődött ki, majd egy kutya halkan nyüszített, de nem ugatott fel. Az egyik sátor előtt egy férfi ült székében; feltehetőleg a sátorlakó almát vigyázta, mígnem ő maga is elaludt. A templom melletti gyümölcsösben enyhe szél borzolta az ágakat, a vízfolyás csobogva bukott át a malom melletti kis gáton. Egy asszony lágyan felnevetett az egyik házban, ahol néhány férfi énekelni kezdett Thomas még nem hallotta ezt a dallamot, de az öblös hangok legalább elleplezték a csikorgást, amint kitárták a templomudvar kapuját. A templom kis, fából ácsolt haranglábnak bizonyult és Thomas hallotta, amint a szél sóhajtva körülöleli a harangot. – Te vagy az, Georges? – kiáltott ki egy férfi a tornácról.
– Non – válaszolt Thomas kurtábban, mint szándékozott, és a hanghordozása előcsalta a férfit a tornác boltívének sötét árnyai közül. Thomas, aki bajt sejtett, a háta mögé csúsztatta a kezét, hogy megmarkolja a tőrét.
– Bocsásson meg, nagyuram! – A férfi nyilván összetévesztette Thomast egy tiszttel, sőt egy nemesemberrel. – A váltásra várok, nagyuram.
– Talán még alszanak – vélte Thomas.
A férfi kinyújtóztatta tagjait, és hatalmasat ásított. – A nyavalyások sosem kelnek fel időben. – Az őrszem még most sem vált ki az árnyak közül, de Thomas megérezte, hogy tagbaszakadt férfival áll szemben. – Hideg van idekint – folytatta a férfi –, istenverte hideg. Guy és az emberei már visszajöttek?
– Az egyik ló levetette a patkóját – felelte Thomas.
– Szóval ez történt! Én meg azt hittem, megkeresték azt a jó kocsmát Saint-Germainben. Krisztus könnyeire, amikor annak a lánynak csak fél szeme van! Látta már?
– Még nem – válaszolt Thomas. Még most is a tőrét markolászta, amelyet az íjászok a kegyelem eszközének tartottak, minthogy ezzel szabadították meg a lovukat vesztett és sebesült fegyvereseket a szenvedéseiktől. A karcsú és ruganyos penge remekül megtalálta a páncélok illesztéseit, hogy kioltsa a mögöttük dobogó életet, Thomas mégis vonakodott most használatba venni. Az őrszem nem gyanított semmit, és nem szólt más ellene, csak hogy feltartotta őket. – Nyitva a templom? – kérdezte meg Thomas, hogy gátat vessen az oktalan fecsegésnek.
– Persze. Miért ne lenne?
– Imádkoznunk kell – jelezte Thomas.
– Sok minden nyomhatja a lelkét, ha éjnek évadján keresi a bűnbocsánatot, he? – vigyorodott el az őr.
– Túl sok félszemű tündér – felelte Thomas. Robbie, aki nem beszélt franciául, félrevonult és az öblös ágyú sötét árnyékára meredt.
– Azt már érdemes meggyónni – kuncogott a férfi, azután kihúzta magát. – Megvárnak itt, amíg felköltöm Georges-ot?
Egy perc és ott vagyok.
– Maradjon csak, amíg jólesik – mondta Thomas nagylelkűen –, mi úgyis itt leszünk vagy hajnalig. Ha tetszik, hagyja csak aludni Georges-ot. Majd mi őrködünk.
– Maga egy élő szent, szavamra. – A férfi felkapta a pokrócát a tornácról, mielőtt lelkes köszöntéssel visszavonult. Miután a férfi távozott, Thomas fellépett a tornácra, ahol azonnal belerúgott egy üres hordóba, amely nagy csattogással gurult arrébb. Keservesen szitkozódott és mozdulatlanná dermedt, de a faluból senki sem követelt magyarázatot a váratlan zajra.
Robbie lekuporodott mellette. A tornácon áthatolhatatlan volt a sötétség, ezért csak a kezével tapogathatta ki az itt lapuló fél tucat üres hordót, amelyek záptojásra emlékeztető bűzt árasztottak, és Thomas gyanította, hogy ezekben tárolták a lőport. Suttogva elmondta Robbie-nak az őrrel folytatott beszélgetés lényegét. – Csak azt nem tudom – fejezte be –, hogy felkelti-e Georges-ot vagy sem. Nem hinném, hogy felébreszti, de nem vagyok biztos benne.
– Kinek gondol bennünket?
– Alighanem két fegyveresnek. – Thomas félretolta az üres hordókat, azután felegyenesedett és kitapogatta a kötelet, amelyik a templomajtó reteszét emelte fel, és összerándult, amint a zsanérok megcsikordultak. Nem látott semmit, de a templom ugyanazt az áporodott bűzt árasztotta, mint az üres hordók. – Elkelne egy kis fény – suttogta. A szeme lassan hozzászokott a sötéthez, és már látta a keleti oldalon, az oltár felett vágott kis ablakon beszüremlő tompa fényeket. Még egy kis fáklya se pislákolt a szentély felett, ahol a szent ostyákat tartották, talán mert ez túlságosan nagy veszélyt jelentett volna a templomhajóban tarolt lőporra nézve. Thomas hamarosan megtalálta a lőport, amint belebotlott az ajtó mögött tárolt teli hordókba. Legkevesebb két tucat, vizesvödör méretű fahordót halmoztak fel odabent, és Thomas úgy számította, hogy az ágyú minden lövéssel egy-két hordónyi lőport használhatott el. Napi három-négy lövéssel számolva úgy két hétre elegendő ez a lőporkészlet. – Kellene egy kis fény – mormolta újra, de Robbie nem felelt. – Merre vagy? – sziszegte Thomas, ám ezúttal sem kapott választ majd meghallotta, amint egy csizmaszár tompán nekikondul a tornácon álló üres hordóknak, azután Robbie árnyéka villant át a kinti temetőben, az elfelhőzött holdvilág fényében.
Thomas várakozni kezdett. Tábortűz füstölgött valamivel túl a tüskesövényen, amely távol tartotta a falu jószágait a temetőtől, és ennek fényénél láthatta, amint egy alak lekuporodik a kihunyó lángok mellé. Azután hirtelen világosság támadt olyan erővel, akár a nyári villámlás, és Robbie hátrahőkölt, Thomast pedig úgy elvakított a fényár, hogy egy pillanatig semmit sem látott. Odahúzódott a templom ajtajához, és már arra számított, hogy a faluból bármelyik pillanatban felharsanhat a vészkiáltás, ám ehelyett nem hallott mást, csak a zsanér nyikorgását, majd Robbie lépteinek zaját. – Fogtam egy üres hordót – zihálta a skót –, csakhogy nem volt olyan üres, mint gondoltam. Vagy a lőpor már beette magát a fába is.
Robbie a tornácon állt keze között egy üres hordóval, amelybe összegyűjtötte a zsarátnok maradékát. A lőpor üledéke a parazsaktól kapott lángra, hogy lepörkölje a szemöldökét, de a hordó alján most vidáman pattogtak a lángok. – Hová tegyem? – kérdezte Robbie.
– Krisztusra! – Thomas maga elé képzelte az ízeire szétrobbanó templomot. – Add csak ide. – Kikapta Robbie kezéből a hordót, amely mostanra teljesen átforrósodott, és végigrohant vele a templomon, miközben a lángok megvilágították az útját, azután behajította az égő fát a kéttucatnyi teli hordó közé. – Ideje mennünk – fordult vissza Robbie felé.
– Nézted már a perselyt? – kérdezte Robbie. – Ha már úgyis felrobbantjuk a templomot, akár a perselyt is kiüríthetjük.
– Menjünk! – Thomas megragadta Robbie karját, és kivonszolta a skótot a tornácra.
– Igazán kár volt otthagyni – jegyezte meg Robbie.
– Nincs itt semmiféle persely – csattant fel Thomas –, a falu tele van katonákkal, te ostoba!
Rohanni kezdtek a sírok között, el az öblös mozsárágyú mellett, amely most is ott feküdt fából ácsolt bölcsőjében. Felkapaszkodtak a kerítésre, amely a tövises sövény réseit töltötte ki azután elviharzottak az összetört balliszta és a tőzeggel fedett kalyibák mellett; már azzal sem törődtek, hogy zajt csapnak és a két kutya veszett ugatásba fog, egy férfi pedig feléjük vetette magát sátrának sötétjéből. – Qui va là? – ripakodott rájuk, és máris elkezdte felhúzni a számszeríját, Thomas és Robbie azonban máris maga mögött hagyta a férfit, és kiért a nyílt terepre, ahol botladozni kezdett a hepehupás rögökön. A hold kiért a felhők közül, és Thomas látta ködként gomolygó leheletét. – Halte! – rivallt rájuk a férfi.
Thomas és Robbie megtorpant, de nem a férfi parancsszava miatt, hanem mert egyszeriben vörös fény töltötte be az egész világot. Visszafordultak és megigézetten meredtek a látványra, de még az őket üldöző őrszem is elfeledkezett róluk, amint a skarlátszín tűzrózsák kibomlottak az éjszakában.
Thomas maga sem tudta biztosan, mire számított. Az égboltot átszakító tüzes lándzsára? Mennydörgést idéző robajra? A hang ehelyett szinte lágynak tűnt, akár egy óriás lélegzetvétele, és a lángok rőt vörösen szökkentek szárba a templom ablakain át, mintha csak a poklok kapui nyíltak volna meg odabent, és a holtak tüzei töltenék be a boltozatos hajót, ám a fojtott izzás csak alig szemvillanásnyi ideig tartott, mielőtt a templom teteje a levegőbe emelkedett, és Thomas azt is látni vélte, amint a fekete gerendák szétszórt csontokként reppennek fel. – Szentséges Krisztus az égben! – káromolta az Istent.
– Mennyei Szűzanyám! – rebegte Robbie kikerekedett szemmel.
Lángok, füst és levegő forrongott a tetejétől megfosztott templom katlana felett, mégis egyre újabb hordók robbantak fel, egyikük a másik után, s valamennyi nyomán új, lüktető tűz- és füstoszlop szökött fel az égre. Jóllehet sem Thomas, sem Robbie nem tudhatta, de a lőport kevergetni kellett, a nehezebb sa létrom ugyanis könnyen utat talált magának a hordók aljára, mí a könnyebb faszén a felszínen maradt, és ez azt jelentette, hogy a keverék csak lassabban kapott lángra, ám a robbanások így is hatékonyan összekeverték a maradék lőport, amely élénk, vöröslő színekben lobbant fel, hogy skarlátszín füstfelhőben egyesüljön a falu felett.
Mostanra Evecque valamennyi kutyája ugatott és nyüszített, férfiak, asszonyok és gyermekek kászálódtak ki ágyaikból, hogy tanúi legyenek a pokoli látványnak. A robbanások zaja végigmorajlott a rétek és a kaszálók felett, visszaverődött a várként szolgáló udvarház falairól, és százszámra riasztotta fel az erdei madarakat fészkükből. Törmelék záporozott a zsúpfedeles tetőkre és szórta szerteszét az éles jégszilánkokat, amelyek visszatükrözték a tüzet, így olybá tűnt, mintha az udvarházat sziporkázó lángtenger vette volna körül.
– Jesszusom! – hördült fel újra Robbie, azután mindketten rohanni kezdtek a legelő túlsó végében sorakozó bükkfák felé.
Miközben felfelé botorkáltak a meredek csapáson, Thomas hirtelen elnevette magát. – Ezért a pokolra kerülök – csóválta a fejét, majd a fák között megtorpant, hogy buzgón keresztet vessen.
– Amiért felgyújtottál egy templomot? – Robbie is elvigyorodott, szeme huncutul tükrözte vissza a tüzeket. – Látnod kellett volna, mit műveltünk a hexhami kanonokokkal! Krisztusra, azért fél Skóciának a pokolban kellene égnie!
Néhány pillanatig elnézték a tüzeket, azután befordultak az erdő sötétjébe. Nem lehetett messze a pirkadat; keleten máris halvány, szürke, halottsápadt fénycsík keretezte a látóhatárt. – Be kell vennünk magunkat az erdőbe! – szólalt meg egy idő után Thomas. – El kell rejtőznünk!
Valóban, nemsokára kezdetét vette a hajtóvadászat a károkozók után, és az első fényeknél, amikor a füst még mindig tömötten gomolygott Evecque felett, Coutances grófja húsz lovasát és falkára való vérebét küldte ki, hogy megtalálja azokat, akik elpusztították a lőporkészletét, ám csikorgóan hideg nap köszöntött rájuk, a föld sziklakeményre fagyott, így az űzött variak szaga hamar semmivé foszlott. Másnap a csalódott és türelmetlen gróf újabb rohamra indította erőit. A katonák előkészítették a fűzfából szőtt, földdel és kövekkel megtöltött sánckosarakat, és azt tervezték, hogy a kosarakkal feltöltik a sáncárkot majd a hevenyészett hídon át megtámadják a kaputornyot. Λ kapubejárót nem védte a felvonható híd, amelyet még az ostrom korai szakaszában sikeresen lerontottak, így nem maradt hátra más, csak a védtelen és hívogató kapunyílás, amelyet csupán egy alacsony kőbarikád zárt le.
A gróf tanácsadói ugyan jelezték, hogy sánckosárból nem áll elegendő rendelkezésre, hogy a vizesárok mélyebb, mint azt gondolták, hogy az időjárás korántsem kedvező, hogy a Vénusz emelkedőben, a Mars viszont hanyatlóban van, ezért ki kellene várnia az alkalmasabb csillagállást, miközben a helyőrség egyre éhesebb és kétségbeesettebb lesz, ám a gróf tekintélyét súlyos csorba érte, amelyet csakis egy tisztes rohammal köszörülhetett ki, és az emberek megtettek minden tőlük telhetőt. Még némi védelmet is élveztek, amíg a sánckosarakat hordozták, hiszen a földdel feltöltött fűzfaedény ellenállt a számszeríjak lövedékeinek, ám amint a kosarakat a várárokba hajították, a támadók védtelenné váltak Sir Guillaume hat számszeríjasa előtt, akik a vár kapuboltozatát lezáró alacsony kőfal mögül, a felvonható híd egykori helyén sorakoztak fel. A gróf is rendelkezett számszeríjasokkal, és azokat hatalmas, testmagasságú pajzsok védték, amelyeket egy másik katonának kellett megtartania, amíg az íjász fáradságos erővel felajzotta a számszeríjat, ám a sánckosarat hordozó fegyveresek egy csapásra fedezék nélkül maradtak, amint eldobták terhüket, és nyolcuk áldozatul esett, mire a többiek ráeszméltek, hogy az árok csakugyan túlságosan mély, és nekik közel sincs elég sánckosaruk. Két pajzshordozónak és egy számszeríjasnak is súlyosan meg kellett sebesülnie, mielőtt még a gróf elfogadta volna, hogy csak az idejét vesztegeti. Miután visszahívta a támadókat, megátkozta Sir Guillaume-ot a St. Suandace-i tizennégy púpos hátú ördöggel, azután jótékony kábulatba itta magát.
Thomas és Robbie túlélte a gróf dühét. Másnap, miután felégették a lőporkészletet, Thomas lőtt egy szarvast, majd a következő napon Robbie fedezett fel egy rothadó nyulat a sövény egyik hasadékában, amikor pedig kihúzta a tetemet, egy csapdára lelt, amelyet még Sir Guillaume egyik bérlője állíthatott fel mielőtt a gróf emberei megölték vagy elkergették. Robbie lemosta a csapdát a patakban, felállította egy másik helyen, és már másnap reggel talált benne egy megfulladt vadnyulat.
Nem mertek két egymást követő éjszaka ugyanazon a helyen aludni, és az elhagyott, felégetett majorok rengeteg búvóhelyet kínáltak. Az elkövetkező heteket javarészt az Evecque-től délre fekvő vidéken töltötték, a mélyebb völgyek, magasabb dombok és sűrűbb erdőségek között. Errefelé számtalan rejtekhelyet találhattak, és ezen az átjárhatatlan tájon valóra váltották a gróf legszörnyűbb rémálmait is. Az ostromlók táborában hamarosan lábra kelt a szóbeszéd a magas, feketébe öltözött és fakó lovon ülő férfiról, és valahányszor a fakó lovon ülő férfi megjelent, valakinek meg kellett halnia. A halált minden esetben egy hosszú nyílvessző, az angolok nyílvesszeje okozta, pedig a lovas nem hordozott íjat, csupán egy bot végébe húzott szarvaskoponyát, de így is mindenki tudta, ki ez a fakó lovon ülő teremtmény, s mit jelez a karóba tűzött koponya. A férfiak, akik találkoztak a fakó lovassal, beszéltek a látomásról asszonyaiknak, az asszonyok elsírták bánatukat a gróf tábori lelkészének, és a gróf az egészet letudta annyival, hogy csak álmodtak, ám a holttestek ezzel együtt is valóságosnak tűntek. Négy fivér, aki a távoli Lyonból jött, hogy az ostromlók oldalán keresse meg a betevőt, összecsomagolt és elment. Mások is azzal fenyegetőztek, hogy követik a példájukat. A halál oldalgott Evecque körül.
A gróf káplánja szerint csak a holdvilág űzött ostoba játékot a népekkel, és ellovagolt a veszedelmes déli vidékre, hogy fennhangon imádságokat kántáljon, és szenteltvizet hintsen maga köré, majd miután a káplán sértetlenül visszaérkezett, a gróf sült bolondnak titulálta embereit, amiért hittek a fakó lovon ülő Halálban, de másnap újabb két ember veszett oda, ezúttal a keleti vidéken. A mesék pedig egyre színesebbek lettek. Úgy hírlett, a lovast óriás, lángoló szemű vérebek kísérik, és immár jelen sem kellett lennie ahhoz, hogy őt okolják minden szerencsétlenségért. Ha egy ló felbukott, ha valakinek csontja tört, ha egy asszony kiborította az ételt, vagy egy számszeríj idege elszakadt, máris a rejtelmes férfit okolták érte, aki fakó hátason lovagolt.
Az ostromlók magabiztossága semmivé foszlott. Mindenki átokról sugdolózott, és hat fegyveres délnek indult, hogy Gascogne-ban keressen magának munkát. Akik hátramaradtak, szüntelenül azon morgolódtak, hogy az ostrom Isten ellen való, és úgy tűnt, Coutances grófja semmit sem tehet, amivel helyreállíthatja emberei bizalmát. Megpróbálta kivágatni a fákat, hogy a rejtélyes íjász ne rejtőzhessen el, ám túlságosan sok volt a fa, és túl kevés a fejsze, a nyilak meg csak tovább pusztítottak. Elküldetett Caen püspökéhez, aki lejegyezte áldását egy darabka pergamenre, és azt küldte vissza maga helyett, ám az áldás semmilyen hatást sem tett a sötét jelenésre, akinek felbukkanása mindenkor halált jelzett, ezért a gróf, aki buzgón hitt abban, hogy Isten munkáját végzi, s ha kudarcot vall, azzal magára vonja az Úr haragját, magához a Feljebbvalóhoz fohászkodott segítségért.
Levelet írt Párizsba.

Louis Bessières bíboros – aki, noha Livorno érseke volt, csupán egyetlenegyszer, Róma felé menet látta érseki városát (a visszaúton pedig még kitérőt is tett, csak hogy ne kelljen még egyszer látnia) – lassan végigsétált a Quai des Orfèvres-n a párizsi Ile de la Citén. Két szolgája haladt előtte, és botjaival tisztította meg az utat a bíboros előtt, aki láthatóan nem sok figyelmet szentelt a szikár, beesett arcú papnak, noha az lázas izgalommal beszélt hozzá. A bíboros ehelyett az aranyművesek kirakataiban pompázó ékszereket tanulmányozta, miközben végighaladt a parton, amelyet a kézművesek után neveztek az Aranyművesek partjaik. Megcsodált egy rubinokkal kirakott nyakéket, még a vásárlás gondolatával is eljátszadozott, amíg az egyik kövön fel nem fedezett egy parányi szépséghibát. – Mily kár! – mormolta, amint továbbindult a következő üzlethez. – Remekmű! – kiáltott fel egy ezüstből készült sószóró láttán, amelynek négy festett panelján a vidéki életből vett jelenetek elevenedtek meg. Az egyik oldalon a férfi szántott, a másikon magot vetett, a harmadikon egy asszony learatta a termést, míg az utolsó panelen a pár már az asztalnál ült, és az aranylóan fénylő cipót csodálta. – Igazán pompás darab – lelkesedett a bíboros –, nem találja?
Bemard de Taillebourg csak futó pillantást áldozott a sószóróra. – Az ördög ellenünk munkálkodik, eminenciás uram! – csattant fel indulatosan.
– Az ördög minden percben ellenünk munkálkodik, Bernard – csóválta a fejét a bíboros feddőleg –, hiszen ez a dolga. Mily fájóan üres lenne a világ, ha az ördög többé nem munkálkodna ellenünk. – Gyengéden végigsimított a sószóró felszínén, ujjaival a panelek finom íveit becézgette, azután úgy döntött, hogy az alapzat formája nem igazán harmonikus. Valami nem kellően tökéletes, gondolta, némiképp még otrombává is teszi a finom mívű megjelenést, ezért mosolyogva elfordult a boltostól, visszatette a sószórót és továbbsétált. Ragyogott a nap; még némi melegség is áradt a téli levegőben és a Szajna szikrázó fényében. Egy láb nélküli férfi, akinek csonka végtagjai ormótlan fatuskókban végződtek, feléjük lendült rövid mankóin, és kitartotta szurtos kezét a bíboros felé, akinek szolgái habozás nélkül a férfira emelték botjaikat. – Ne, ne! – kiáltott a bíboros, és kihalászott néhány érmét az erszényéből. – Isten áldása legyen veled, fiam! – Bessières bíboros imádott adakozni, szerette a nincstelenek hálától sugárzó pillantását, s még inkább a megkönnyebbült arckifejezésüket, amikor visszahívta a szolgáit, de csak alig egy szemvillanással azelőtt, hogy azok használták volna botjaikat. A bíboros olykor egy pillanattal tovább várt a kelleténél, és élvezte azt is, ma azonban lopott magának egy meleg, verőfényes napot a szürke téltől, ezért atyafias kedvében érezte magát.
Miután elhagyta a tollnokok kocsmáját, a Sabot d'Ort, elfordult a folyótól, és bevette magát a királyi palota labirintusa körül tekergőző szűk sikátorokba. Az országgyűlés, már ha megtartották, itt gyülekezett, és a sötét közökben patkányok gyanánt sürögtek az ügyvédek, ám itt-ott csodálatos építmények törték át a félhomályt, és magasodtak a nap felé. A bíboros szerette ezeket sikátorokat, és magában mindig úgy képzelte, hogy az üzletek éjszakánként varázslatos módon eltűnnek, hogy a helyükbe újak kerülhessenek. Ez a mosoda vajon mindig is itt állt? És eddig miért nem figyelt fel erre a pékműhelyre? A lantkészítők csakugyan a nyilvános árnyékszék mellett űzték a mesterségüket? Egy szűcs medveprémeket aggatott ki az utcára, és a bíboros megállt, hogy kitapogassa a finom szőrmét. De Taillebourg tovább rikácsolt mellette, de ő alig figyelt rá.
Valamivel a szűcs üzletén túl kékbe és aranyba öltözött fegyveresek őriztek egy kapubejárót. A katonák tündöklő mellvértet és tollas sisakot viseltek, fényesre csiszolt hegyű lándzsát hordoztak. Csak kevesen haladhattak el mellettük, a bíboros láttán azonban kapkodva hátrébb léptek, és mélyen meghajoltak. Bessières bíboros nagylelkű mozdulattal áldásra emelte a kezét, azután követte a nyirkos átjárót az udvarra. Immár a királyi udvarban jártak, és az udvaroncok valamennyien tiszteletteljes meghajlással köszöntötték őt, aki nem csupán egyszerű bíboros volt, de a francia trón mellé kirendelt pápai legátus is. Bessières az Ur nagykövetének vallhatta magát, de meg is felelt e szerepnek szálas testalkatával és erős felépítésével, amely még a skarlátszín köntös nélkül is félelmet és tiszteletet ébresztett az emberekben. Jó megjelenésű férfi volt, aminek tudatában is volt, amellett hiú, amiről próbált nem tudomást venni, és becsvágyó, amit, önmagát leszámítva mindenki előtt palástolni igyekezett. Végtére is egy bíboros érseknek már csak egyetlen trónusra kell felhágnia, mielőtt a legmagasabb trónus kristályos lépcsőire tehetné a lábát, és az Úr Bemard de Taillebourg alantas személyében adta kezébe az eszközt, amellyel Louis Bessières megszerezhette magának az áhított hármas koronát.
A bíboros épp ezért elcsigázottan fordította figyelmét a dominikánus felé, amint mindketten beléptek az udvarra és megindultak felfelé a Sainte-Chapelle-hez vezető lépcsőfokokon. – Mondja csak – fojtotta bele a szót de Taillebourgba, bármiről is beszélt éppen –, ez a szolgája engedelmességgel van az ön irályában?
De Taillebourgnak, miután ilyen kurtán-furcsán félbeszakították, beletelt néhány pillanatába, amíg újrarendezte a gondolatait, azután kapkodva bólintott. – Engedelmes mindenben.
– Kellő alázatot mutat?
– Minden tőle telhetőt megtesz, hogy alázatosnak tűnjék.
– Á! És a kevélysége?
– Mélyen gyökerezik a lelkében – felelte de Taillebourg –, de keményen küzd ellene.
– És nem hagyta el önt?
– Nem, eminenciás uram.
– Eszerint visszatért Párizsba?
– Természetesen – bólintott kurtán de Taillebourg, azután igyekezett tompítani a válasz kéretlenségén. – A rendházban van, eminenciás uram – tette hozzá alázatosan.
– Azon tűnődöm, talán újfent le kellene kísérnünk a katakombákba – vetette fel a bíboros, miközben lassan az oltár felé indult. Szerette Sainte-Chapelle-t, ahogyan a fények beáramlottak a magas, karcsú kőpillérek között. Idebent, gondolta, olyan közel kerülhet a mennyekhez, amennyire csak egy halandónak megadatik: a szépségnek, a túláradó fényességnek és az elbűvölő kecsességnek e honában igazán része lehet benne. Azt kívánta, bárcsak rendelt volna valamilyen éneket – a tisztán csengő fiú-hangok, amint átjárják a kápolna áttört kődíszeit, valósággal révületbe lovalták. Papok szaladtak az oltár felé, hogy köszöntsék az idelátogató bíborost. – Úgy vélem – folytatta –, néhány perc a katakombákban bárkit rávehet arra, hogy nagyobb buzgalommal keresse az Úr kegyelmét.
De Taillebourg megcsóválta a fejét. – Ő már járt lent, eminenciás uram.
– Vigyék le újból. – A bíboros hangja ellentmondást nem tűrően zengett. – Mutassák meg neki az eszközöket. Mutassanak neki egy kínpadra vont lelket. Értessék meg vele, hogy a pokol nemcsak a sátán birodalmában létezik. Mindenképp vigyék le. Mindkettőjüknek útra kell kelniük.
– Útra kelnünk? – kérdezte de Taillebourg meglepetten.
A bíboros nem világosította fel, ehelyett letérdepelt a főoltár felé, és leemelte bíbor sapkáját. Nagyritkán és csak vonakodva vette le a sapkáját a nyilvánosság előtt, miután kényszerűen tudomásul vette, hogy erősen kopaszodik, most azonban nem kerülhette meg a gesztust. Az egyik pap kinyitotta az oltár alatti ereklyetartót, hogy elővegyen egy csipkével szegélyezett, arany-paszományos, bíborszínű párnát, amelyet kellő tisztelettel és áhítattal mutatott feléje. És a párnán ott feküdt a korona. Olyan vénnek, olyan védtelennek, olyan feketének és törékenynek tűnt, hogy a bíboros még a lélegzetét is visszatartotta, amint kinyújtotta érte a kezét. Mintha maga a föld is megtorpant volna, minden hang elhalt, még a mennyek is mozdulatlanságba dermedtek, amint megérintette, majd felemelte a koronát, amely oly könnyűnek tűnt, akárha súlytalan lenne.
Kezében tartotta a töviskoronát.
Ugyanazt a töviskoronát, amelyet egykor Krisztus fejére tettek, ahol felfogta a Megváltó szent vérét és verítékét, és a bíboros szeme eltelt könnyekkel, amint az ajkához emelte, és lágyan megcsókolta az ereklyét. A tüskés fejkoronába szőtt ágak a legkisebb érintésre is megtörhettek; oly törékenynek tűntek, akár egy kismadár csontjai, a tövisek mégis élesek maradtak, éppoly élesek, mint azon a napon, amikor belevájtak a Megváltó fejébe, hogy kiontsák az Ő megszentelt vérét, és a bíboros mindkét kezével magasba emelte a koronát, majd újfent megcsodálta könnyedségét, amint leeresztette tulajdon kopaszodó fejére. Azután imára kulcsolt kézzel tekintett fel az oltár aranykeresztjére.
Tudta, a Sainte-Chapelle papjai mélyen helytelenítik, amikor idejön, és viseli a töviskoronát. Még Párizs érsekének is bepanaszolták, az érsek pedig elsírta a bánatát a királynak, ám Bessières továbbra is idejárt, mert a hatalmában állt, hogy megtegye. A pápa delegált követe volt, márpedig Franciaországnak elkelt a Papa támogatása. Anglia ostrom alá vette Calais-t, az északi Flandria háborút üzent, Gascogne egésze hűséget esküdött angliai Edwardnak, míg Bretagne fellázadt francia hercege ellen, és a területén csak úgy hemzsegtek az angol íjászok. Franciaországot ostrom alá vették, és egyedül a pápa győzhette meg a keresztény világ hatalmait arról, hogy siessenek a segítségére.
És a pápa talán meg is teszi ezt, hiszen maga a szentatya is francia. Kelemen Limousinban született, és Franciaország kamarásaként ténykedett, mielőtt elfoglalta Szent Péter trónusát és a fényűző avignoni palotában felkenték. Kelemen ott Avignonban hallgatta meg a római követeket is, akik arról próbálták meggyőzni, hogy költöztesse vissza a pápaság intézményét az örök városba. A rómaiak szüntelenül sugdolóztak és szövetkeztek, mindenkit megvesztegettek, és újra csak szövetkeztek, Bessières pedig attól tartott, Kelemen egy napon megadja magát a fondorlataiknak.
Ha majd az új pápát Louis Bessières-nek fogják hívni, többé egyetlen szó sem esik Rómáról. Róma értéktelen romhalmaz, dögvészes posvány, körülötte a szüntelenül egymással háborúzó, szánalmas városállamokkal – az Úr földi helytartója sosem lehetne biztonságban egy ilyen helyen. Ugyanakkor, bár menedéket nyújtott a pápaságnak, Avignon sem lehetett alkalmas erre a célra, hiszen a város és környéke, Venaissin, egyaránt a nápolyi királysághoz tartozott, márpedig Louis Bessières fogalmai szerint egy pápa sosem lehetett bérlő a maga földjén.
Ahogyan egy pápa nem lakozhat valamely isten háta mögötti kisvárosban sem. Róma valaha az egész világot uralta, ezért egy pápa joggal uralkodhatott Rómában. De Avignonban? A bíboros, tar koponyáján a könnyű töviskoszorúval, feltekintett az oltár felett kéklő, Krisztus kínszenvedéseit megörökítő színes ablakra. Tudta, melyik város érdemelné ki a pápát. Csak egyetlen egy ilyen létezik. És Louis Bessières nem kételkedett abban, hogy amint pápává koronázzák, képes lesz meggyőzni Franciaország királyát, hogy engedje át az Ile de la Citét a szentatyának, ily módon Bessières bíboros északra költöztetné a pápaságot, új és dicsőséges otthonába. A palotája lesz az otthona, a Notre-Dame az új Szent Péter-székesegyház, és a Sainte-Chapelle a magánszentélye, ahol a töviskoronát saját ereklyéjeként használhatja. Talán ötvözhetné is a töviskoszorút a pápa hármas koronájával, gondolta. Tetszett neki az elképzelés, és már látta is magát, ahogyan itt, saját tulajdonú szigete szívében imádkozik. Az aranyműveseket és a koldusokat, az ügyvédeket és a szajhákat, a mosodásokat és a lantkészítőket mind a hídon túlra, Párizs többi részébe száműzi majd, és szent hellyé avatja az Ile de la Citét. Akkor Krisztus földi helytartója örökké maga mellett tudhatja majd Franciaország minden világi hatalmát, ily módon Isten királysága tovább terjeszkedik, leszámol a hitetlenséggel, és béke honol a földön.
De miként legyen pápa? Tucatnyian is akadtak, akik Kelemen örökébe akartak lépni, bár a vetélytársak közül egyedül Bessières ismerte Vexille-eket; egyedül ő tudta, hogy valaha birtokukban tartották a Szent Grált, és talán még most is náluk van.
Ezért is küldte el Bessières Skóciába de Taillebourgot, s bár a dominikánus üres kézzel tért vissza, sikerült megtudnia egyet s mást. – Akkor hát úgy véli, hogy a Grál nincs Angliában? – kérdezte most Bessières bíboros olyan halkan, hogy a Sainte-Chapelle papjai ne hallgathassák ki a társalgásukat.
– Talán most is ott rejtőzik – felelte de Taillebourg komoran –, de bizonyosan nem Hooktonban. Guy Vexille alaposan átkutatta a helyet, amikor kifosztotta. Mindent újra átnéztünk, de nem találtunk egyebet, csak romokat.
– Elképzelhető, hogy Sir Guillaume elvitte Evecque-be?
– Elképzelhető, eminenciás uram – felelte de Taillebourg kimérten, majd finomított a válaszon: – Nem valószínű, de elképzelhető.
– Az ostrom rosszul halad. Félreismerte ezt a Coutances-t. Felkínáltam neki, hogy ezer esztendővel csökkentem a purgatótiumban töltött évei számát, ha Szent Timót napjára beveszi Evecque-et, de láthatóan nincs benne kellő erély egy ilyen ostromhoz. Beszéljen erről a törvénytelen gyerekről.
De Taillebourg lekicsinylően legyintett. – Senki és semmi. Még a Grál létezésében is kételkedik. Nem akar mást, csak hogy katona lehessen.
– Egy íjász, azt mondja?
– Egy íjász – erősítette meg de Taillebourg.
– Úgy vélem, félreismeri őt. Coutances megírta, hogy a munkáját éppen egy íjász hátráltatja. Egy íjász, aki angol típusú nyílvesszőkkel irtja az embereit.
De Taillebourg nem szólt.
– Egy íjász – ment tovább a bíboros –, aki vélhetően egymagában elpusztította a gróf teljes lőporkészletét. Ami azt illeti az egyetlen lőporkészletet egész Normandiában! Ha szükség lenne többre, csak Párizsban szerezhetjük be.
A bíboros leemelte a koronát a fejéről, és óvatosan visszahelyezte a párnára. Azután lassan, áhítattal nekipréselte mutatóujját az egyik tövisnek, mire a körben álló papok közelebb hajoltak. Attól tartottak, hogy megpróbálja ellopni a tövisek egyikét, ám a bíboros csupán a vérét ontotta. Összerezzent, amint a tövis áthatolt a bőrén, azután ajkához emelte, és szívni kezdte az ujját, amelyen nehéz aranygyűrűt viselt, és az agyafúrt módon felnyitható rubinkő mögött most is ott lapult a tövis, amelyet nyolc hónappal korábban csent el. Olykor, hálókamrájának magányában megkarcolta homlokát a tövissel, és azt képzelte, hogy máris ő Isten földi helytartója. És e becsvágy beteljesülésének útjában nem állt más, csak Guy Vexille. – Elmondom, mit kell tennie – rendelkezett, miután a vér íze szertefoszlott a szájában. – Vigye le újból Guy Vexille-t a katakombákba, hogy emlékeztesse, milyen gyötrelmek várnak rá, ha cserbenhagy bennünket. Azután pedig induljanak Evecque-be.
– Eminenciád Evecque-be küldi Vexille-t? – De Taillebourg képtelen volt leplezni döbbenetét.
– Kegyetlen, könyörületet nem ismerő ember – felelte a bíboros, miközben felállt és visszatette a fejére a kalapját –, és ön azt mondja, bennünket szolgál. Akkor hát még több pénzt fogunk elkölteni, adunk neki elegendő lőport és embert, hogy szétzúzza Evecque-et, azután levisszük Sir Guillaume-ot a katakombákba. – Figyelte, ahogyan a töviskoszorút visszahelyezik az ereklyetartóba. Hamarosan, gondolta, egy még nagyobb kincset fognak őrizni ugyanebben a kápolnában, ezen a fényből és dicsőségből szőtt helyen. Olyan kincset, amely a keresztény világ minden gazdagságát az ő aranytrónusához fogja vonzani. Övé lesz a Szent Grál.

Thomas és Robbie ki sem látszott a koszból; ruháikra vastagon rátapadt a mocsok; sodronyvértjeikhez gallyak és halott falevelek tapadtak; hajuk zsírosan és rendezetlenül ereszkedett vállukra. Végigreszkették az éjszakákat, a fagyos hideg a csontjaikba férkőzött, ám nappalonként még sosem érezték magukat ennyire elevennek, hiszen halálos játékot űztek az Evecque körüli szűkös völgyekben és szövevényes rengetegben. Robbie, aki magára öltötte a fekete palástot, és koponyát hordozott a botja végén, fehér lován tőrbe csalta Coutances embereit, akikkel azután Thomas végzett. Thomas olykor csupán sebeket osztott, de hibázni csak nagy ritkán hibázott, hiszen az áthatolhatatlan sűrűség arra kényszerítette, hogy mindig közvetlen közelről lőjön, s a játék azokra az énekekre és mesékre emlékeztette, amelyeket az íjászok és asszonyaik szoktak felidézni a tábortűz mellett – az egyszerű népek énekeire és meséire, amelyeket a trubadúrok sosem vettek volna a szájukra, s amelyek egy számkivetett, Robin Hood történetét idézték fel. Minthogy sosem látta írásos formában, Thomas nem tudta biztosan, hogy Hood-e vagy Hude, arra azonban biztosan emlékezett, hogy az angol hős néhány száz évvel korábban élt, és ádáz ellensége volt Anglia franciául beszélő nemességének. Hood egy angol fegyverrel, a harci íjjal vette fel velük a harcot, és a nemesek vélhetően manapság is felforgatónak tartották ezeket a történeteket, ezért nem énekelték őket a trubadúrok a nagy csarnokokban. Thomas néha arra gondolt, hogy neki magának kellene ezeket lejegyeznie, csakhogy még soha senki nem írt angolul. Ahány könyvet Thomas csak látott, azt mind latinul vagy franciául írták. De hát miért ne lehetne Hood meséit papírra vetni? Éjszakánként továbbadta Hood történeteit Robbie-nak, miközben mindketten ott vacogtak valamelyik nyomorúságos hajlékukban, ám a skót hamar elunta az efféle meséket. – Szívesebben hallok Arthur királyról – vallotta meg.
– Skóciában is mesélik őket? – kérdezte Thomas meglepetten.
– Természetesen! – méltatlankodott Robbie. – Hiszen Arthur is skót volt.
– Még sosem hallottam ekkora sületlenséget! – tiltakozott Thomas.
– Igenis skót volt – erősködött Robbie –, és halomra ölte a nyavalyás angolokat.
– Angol volt – torkolta le Thomas –, és alighanem sosem hallott a nyavalyás skótokról.
– Eredj a pokolba! – acsarkodott Robbie.
– Csak utánad! – Thomas kiköpött, és arra gondolt, ha valaha is lejegyzi Hood történeteit, gondoskodni fog róla, hogy a derék íjász eljusson északra, és kilőjön néhány tisztességes angol nyilat a skótokra is.
Másnap reggel már mindketten szégyenkeztek hirtelen természetük miatt. – Csak mert éhes voltam – szabadkozott Robbie. – Mindig elvesztem a béketűrésem, ha éhes vagyok.
– És mindig éhes vagy – toldotta meg Thomas.
Robbie elnevette magát, azután feltette a nyerget fehér lovára. Az állat megborzongott. A hátasoknak is alig jutott ennivaló, és mindkettő olyannyira legyengült, hogy Thomasnak és Robbie-nak elővigyázatosnak kellett lennie, nehogy a nyílt terepen érjék őket, ahol a gróf pihent lovai könnyűszerrel beérhették a kifáradt jószágokat. De legalább az idő enyhült valamelyest, habár a nyugati óceán felől rendre óriási záporok szakadtak a nyakukba, és volt, hogy egy hétig szüntelenül esett, márpedig ilyen időben egyetlen angol íjat sem lehetett használni. Coutances grófja nyilván kezdte elhinni, hogy a káplán szentelt vize végleg kiűzte a fakó lovast Evecque-ből, és az Úr megkönyörült az emberein, ám az Úr ugyanígy megkönyörült az ellenségein is, hiszen nem érkezett újabb adag lőpor az ágyúhoz, a környező legelőket pedig úgy átjárta a víz, hogy az árkok felteltek, és az ostromlók kis híján belefúltak a sártengerbe. A lovak patái begyulladtak, a láztól reszkető katonák a sátrukból se tudtak kimozdulni.
Thomas és Robbie minden virradatkor elsőként ellovagolt az Evecque-etől délre fekvő erdőbe, és az udvarháznak azon az oldalán, ahová a gróf emberei nem ástak ostromárkokat, és csupán egyetlen őrszemet állítottak, megálltak az erdősáv peremén és integettek. A harmadik reggelen a helyőrség tagjai visszaintettek nekik, azután senki sem válaszolt, míg be nem köszöntött az egyhetes esőzés. Ekkor – azután, hogy vitába bonyolódott Arthur királyról – Thomas és Robbie újra az udvarház felé intett, és ezúttal a tetőn egy férfialak bukkant fel, aki magasra emelte számszeríját, és eleresztett egy lövés a levegőbe. A lövedék nem az őrszemet célozta meg, és ha az látta is a röptét, nem tett semmit. Thomas figyelte, ahogyan a nyíl belecsapódott a legelőbe, ahol megtalált egy jókora tócsát, majd végigcsusszant a nedves füvön.
Aznap nem lovagoltak ki, inkább vártak egészen estig, amíg be nem állt a sötétség, azután négykézláb visszalopakodtak a legelőre, ahol kutakodni kezdtek a vaskos fűcsomók és a trágyahalmok között. Óráknak tetsző idő után Robbie végül ráakadt a lövedékre, és felfedezte, hogy egy vízhatlanná tett csomagot erősítettek a rövid szárhoz. – Látod? – vigyorgott diadalmasan Robbie, miután visszatértek menedékükbe, és ott borzongtak az erőtlen tűz mellett. – Mégiscsak meg lehet csinálni. – A rövid nyílhoz erősített csomagra bökött. Az üzenetet gyapjúfonállal kötötték a vesszőhöz, hogy repülés közben se vesszen el, és Thomas elvágta a zsinórt, azután széthajtotta a viaszolt pergament, és közelebb tartotta a tűzhöz, hogy ki tudja betűzni az üzenetet, amelyet egy széndarabbal jegyeztek le. – Sir Guillaume-tól jött – tudatta Thomas –, és azt akarja, hogy menjünk Caenbe.
– Caenbe?
– És keressünk meg egy... – Thomas a homlokát ráncolta, és még közelebb tartotta a tűzhöz a kusza írásjelekkel telerótt pergament – ...hajóst, bizonyos Pierre Villeroyt.
– Alighanem Rút Péter lesz az – vetette közbe Robbie.
– Nem – vizsgálta meg még közelebbről a levelet Thomas –, ennek a hajóját úgy hívják, Pentecost, ha pedig nem találnánk, meg kell keresnünk Jean Lapoulliert vagy Guy Vergont. – Thomas olyan közel tartotta az üzenetet a tűzhöz, hogy annak széle kezdett megpörkölődni és felkunkorodni, amint hangosan is felolvasta az utolsó szavakat. – „Mondd meg Villeroynak, Szent Kelemen napjára álljon készen a hajójával, és gondoskodjon arról, hogy tíz embert kell Dunkirkba szállítania. Várakozz nála, és Caenben majd találkozunk. Ma este gyújts tüzet az erdőben, ha megkaptad az üzenetet.”
Aznap éjjel tehát tüzet gyújtottak az erdőben. A lángok hamar kialudtak, azután megjött az eső, és elfojtotta a parazsat is, Thomas mégis biztosan tudta, hogy a helyőrség látta a tüzet.
Azután hajnalban – átázva, fáradtan és mocskosan – visszatértek Caenbe.
Thomas és Robbie átkutatta a város kikötőit, de nyomát sem látta Pierre Villeroynak vagy hajójának, a Pentecostnak, viszont egy kocsmáros úgy tudta, hogy Villeroy nem lehet messze. – Egy rakomány követ vitt Cabourgba – árulta el a férfi –, és úgy számította, hogy mára vagy holnapra meg is fordul, hacsak az időjárás nem tartóztatja. – Vetett egy lapos pillantást a tiszafa íjra. – Az ott egy nyavalyás íj?
– Mármint, egy nyavalyás angol íj, gondolta a kocsmáros.
– Vadászíj Argentanból – vonta meg a vállát Thomas, és a kocsmáros nem is firtatta tovább a dolgot, hiszen minden francia vidéken akadtak olyanok, akik a hosszú vadászíjat használták, noha csak kevesen, és semmiképp sem elegen ahhoz, hogy gátat vessenek egy olyan hadseregnek, amely nemesi vérrel öntözte a jó francia földet.
– Ha Villeroy még ma este visszaér – jegyezte meg a férfi –, úgyis az én kocsmámba fog betérni.
– Megmutatná nekem? – kérdezte Thomas.
– Nem is lehet eltéveszteni – nevetett a férfi –, valóságos óriás! Egy kopasz óriás, himlőhelyes bőrrel és akkora szakállal, hogy egeret tenyészethetne benne. Nélkülem is meg fogja ismerni Pierre-t.
Thomas úgy számította, hogy Sir Guillaume-nak igencsak sietős lesz, amikor majd eléri Caent, és nem vesztegeti az idejét a lovak behajózására, ezért a nap hátralevő részében kicsinyes alkudozás árán áruba bocsátotta két lovukat, és aznap este, immár elégséges pénzzel a zsebében, ő és Robbie visszatért a kocsmába. A kopasz fejű, bozontos szakállú óriásnak nyomát sem látták, viszont odakint szakadt az eső, s minthogy mindketten átáztak, úgy döntöttek, akár odabent is várhatnak, ezért angolnapörköltet, kenyeret és fűszeres bort rendeltek maguknak. A kocsma egyik félreeső sarkában vak férfi hárfázott, majd énekelni kezdett a tengerészekről, fókákról és különös tengeri teremtményekről, amelyek felemelkednek az óceán mélyéről, hogy panaszosan bőgjenek a fogyó holdnak. Azután megérkezett az étel, és Thomas épp belekóstolt volna, amikor egy testes, törött orrú férfi vágott keresztül a kocsmán, és telepedett le vele szemközt, hogy rosszindulattal végigmérje, azután az íjra mutasson. – Az egy angol íj – jelentette ki tompa hangon.
– Ez egy vadászíj Argentanból – közölte vele Thomas. Tudta, mennyire veszélyes ilyen jellegzetes fegyvert hordoznia, ezért elmúlt nyáron, amikor ő és Jeanette gyalogosan jutott el Bretagne-ból Normandiába, zarándokbotnak álcázta az íj hosszú fáját, ám ezúttal kevesebb gonddal járt el. – Csak egy vadászíj – ismételte kényszeredetten, majd felszisszent, amint a forró ragu az ajkához ért.
– Mit akar a nyavalyás? – kérdezte Robbie. A férfi meghallotta. – Angol vagy.
– Úgy beszélek, mint egy angol? – kérdezte Thomas.
– És ő, ő hogy beszél? – A férfi Robbie-ra mutatott. – Vagy talán elvesztette a nyelvét?
– Ő skót.
– Na persze, én meg Normandia istenverte hercege vagyok.
– Nem vagy más – közölte Thomas halkan –, csak egy istenverte nyűg – azzal a férfi arcába löttyintette a levesestálat, és az asztal alatt belerúgott a kötekedő ágyékába. – Menjünk! – szólt oda Robbie-nak.
– Krisztusra, imádom a verekedést! – kiáltott Robbie. A leforrázott férfi vagy fél tucat barátja máris feléjük iramodott Thomas pedig elébük lökte a padot, és felborította kettejüket miközben Robbie meglengette a kardját egy másik férfi felé.
– Angolok! – üvöltözte a leforrázott férfi a padlóról. – Istenverte angolok! – Az angolokat senki sem szerette Caenben.
– Angolnak nevezett – fordult Thomas Robbie-hoz.
– Ledugom a torkán a nyavalyás nyelvét – hördült fel Robbie, azután fejbe rúgta a leforrázott férfit, majd a kardja markolatával lecsapott egyik társának arcára, és a skótok harci kiáltását üvöltözve nekirontott a maradéknak.
Thomas mostanra felkapta a csomagjukat és az íját, majd feltépte az ajtót. – Gyerünk! – kiáltott vissza.
– Csak hívjatok angolnak, szemét fattyai! – üvöltötte Robbie. Kardjával eddig kordában tartotta a támadóit, de Thomas tudta, hogy azok nemsokára összeszedik a bátorságukat, és rohamra indulnak, akkor pedig Robbie-nak meg kell ölnie legalább egyiküket, mire lesz nagy sírás-rívás, és még szerencsésnek mondhatják magukat, ha nem végzik a kötél végén a vár ormára fellógatva, ezért hátrafelé, a kocsma ajtaja felé rángatta barátját. – Menjünk már!
– Most kezdek belemelegedni – erősködött Robbie, és megpróbált visszaindulni a kocsmába, Thomas azonban keményen visszarántotta, majd a vállával félretaszított egy, a sikátorba lépő férfit.
– Rohanj! – kiáltotta Thomas, és az Ile központja felé taszigálta Robbie-t. Bevágódtak egy sikátorba, elszaladtak egy kis térig, és végül elérték a St. Jean-templom árnyékos tornácát. Üldözőik néhány percig kutattak utánuk, ám az éjszaka kíméletlenül hidegnek, a vadászok türelme pedig végesnek bizonyult.
– Hatan voltak – jegyezte meg Thomas.
– Győzelemre álltunk! – kötötte Robbie az ebet a karóhoz.
– Holnap pedig – sóhajtott fel Thomas –, amikor Pierre Villeroy vagy a többiek után kellene kutatnunk, ott csücsülhetnénk a caeni tömlöcben.
– A durhami verekedés óta még egy fickót se töröltem képen – zsörtölődött Robbie –, legalábbis nem tisztességesen.
– És az a kis összetűzés ott Dorchesterben?
– Akkor túl részegek voltunk. Az nem számít. – Nevetni kezdett. – Különben is, te kezdted.
– Én?
– Ajé – bólogatott Robbie –, amikor képen öntötted az angolnaraguval.
– Csak próbáltam megmenteni az életed – mutatott rá Thomas. – A szentségit! Angolul beszélni Caenben! Amikor itt mindenki gyűlöli az angolokat!
– Jól is teszik – felelte Robbie –, isten bizony, de hát mit kellene tennem? Tartsam csukva a szám? A pokolba! Az az én anyanyelvem is! Isten tudja csak, miért hívják angolnak.
– Mert angol – csattant fel Thomas –, és mert Arthur király is ezt beszélte.
– Szentséges Jézus! – hördült fel Robbie, azután újra elnevette magát. – Annak a fickónak akkorát betöröltem, hogy ha felébred, azt se fogja tudni, milyen nap van.
Egy olyan házban találtak menedéket, amely az angolok múlt nyáron véghez vitt pusztítása óta üresen állt. A ház tulajdonosai talán messze földön jártak, de még valószínűbb, hogy a csontjaik ott hevertek a templomudvaron ásott hatalmas tömegsírban vagy a folyó mélyének iszapjában.
Másnap reggel újra lesétáltak a rakpartra. Thomas élénken emlékezett rá, ahogyan keresztülgázolt az erős vízáramon, miközben a számszeríjasok megállás nélkül lőttek rá a lehorgonyzott hajókról. A folyóba csapódó nyilak nyomán magasra szökkent a víz, és ha nem akarta megkockáztatni, hogy eláztassa az ideget, még csak nem is lőhetett vissza. Most ő és Robbie kényelmesen végigsétáltak a rakparton, hogy azt találják, a Pentecost varázslatos módon előkerült az éjszaka folyamán. A hajó, amely méretben nem maradt el a folyón hajózó társai mellett, húsz fegyverest és lovat is elszállíthatott Angliába, most azonban, a dagály visszavonultával, partra vetett halként vergődött a bűzös iszapban. Thomas és Robbie óvatosan átkelt a keskeny pallón, hogy a tatban kialakított kis kabin felől öblös horkolásra legyen figyelmes. Thomas számára úgy tűnt, mintha a fedélzet minden alkalommal megreszketne, amikor csak a férfi levegőt vett, és maga elé képzelte, miként reagálna az odalent szunnyadó roppant teremtmény arra, ha felkeltenék, ám a kabin ajtaja mögül ekkor egy fiatal lányka bukkant elő, sápadtan, akár a hajnali pára, és vékonyan, akár a nyílvessző, hogy kiteregessen néhány ruhadarabot, s eközben az ajkához emelt mutatóujjával parancsoljon rájuk csendet. A lányka törékeny jelenségnek tűnt, és amint felemelte köntösét, hogy belebújjon harisnyájába, felfedte előttük cérnavékony lábát. Thomas gyanította, hogy még a tizenhármat is alig tölthette be.
– Alszik – suttogta a lány.
– Hallani – jegyezte meg Thomas.
– Sss! – A lány újra ajkához érintette mutatóujját, miközben vastag gyapjúinget húzott hálóköntöse fölé, majd belebújtatta lábát a hatalmas csizmaszárakba, és beburkolta vézna testét egy jókora bőrkabáttal. Szőke hajára zsíros gyapjúkalapot kerített, és felvette a batyuját, amelyet láthatóan régi, elhasznált vitorlavászonból szabott ki. – Megyek élelemért – közölte csendesen –, de közben tüzet is kellene rakni az orr-rekeszben. Találnak kovát és acélt a polcon. Nehogy felkeltsék!
Azzal lábujjhegyen lelopakodott a fedélzetről, bebugyolálva hatalmas kabátjába és csizmájába, Thomas pedig szörnyülködve hallgatta a mélyen zengő horkolást, és úgy döntött, nem árt követni a lány tanácsát. Elindult az orrba, ahol megtalálta a kőlapra állított öntöttvas kályhát. A tűzifát már takarosan összerakták, s miután felnyitotta az orr-rekesz kéményként szolgáló fedélzeti nyílását, kicsiholt néhány erődén szikrát a kovából. A nyirkos gyújtós csak hosszas kísérletezés után kapott lángra, de Thomas kitartóan adagolta az aprófát, így tisztességes tüzet sikerült gyújtania, mire a lány visszatért. – Yvette vagyok – mutatkozott be a vézna teremtés, akit láthatóan cseppet sem érdekelt, mit keres itt Thomas és Robbie. – Pierre asszonya – tette hozzá magyarázat gyanánt, azután előhúzott egy jókora, megfeketedett serpenyőt, amelybe beleütött tizenkét tojást. – Maguk is akarnak enni? – kérdezte Thomast.
– Szeretnénk.
– Tőlem vehetnek néhány tojást – biccentett a lány a vitorlavászon batyu felé –, meg akad némi sonka és kenyér is. Nagyon szereti a sonkát.
Thomas elnézte a tűz felett kifehéredő tojásokat. – Ez mind Pierre-nek lesz?
– Minden reggel éhes – magyarázta a lány –, de miért nem vágnak addig egy kis sonkát? Jó vastag szeleteket. – A fedélzet hirtelen megreccsent, és a hajó érezhetően megingott az iszapban. – Felébredt – tudatta Yvette, miközben levett egy bádogtányért a polcról. A hajó tatja felől öblös morgás, azután döngő léptek zaja hallatszott, és Thomas kihátrált az orr-rekeszből, hogy szembetalálja magát a legmagasabb férfival, akit valaha is látott.
Pierre Villeroy jó egy lábbal magasabb volt Thomas íjánál. Hordónyi mellkasa kitöltötte a hajó teljes szélességét, arcát rettenetesen elcsúfították a gyermekkori himlő hegei, míg bozontos szakállában egy vadnyúl is eltévedt volna. Az óriás hunyorogva nézett Thomasra. – Dolgozni jöttek – mordult fel.
– Nem, üzenetet hoztunk.
– Csak, mert hamarosan indulnunk kell – közölte Villeroy olyan hangon, amely mintha egy barlang mélyéből morajlott volna fel.
– Üzenetet Sir Guillaume d'Evecque-től – magyarázta Thomas.
– Ki kell használni az apályt, tudja? – folytatta zavartalanul Villeroy. – Három hordó moha van a raktérben. Mindig is mohát használtam, akárcsak az apám. Mások a foszlatott kenderre esküsznek, de én azt nem szeretem, egyáltalán nem szeretem. Fele annyit nem ér, mint a friss moha. Jobban tart, he? És jobban keveredik a szurokkal. – Az elvadult arcon váratlanul fogatlan vigyor áradt szét. – Mon caneton – kiáltott a férfi, amint Yvette megjelent a púposra megrakott tányérral.
Yvette ellátta Thomast és Robbie-t fejenként két tojással azután előhozott két kalapácsot és pár különös vasszerszámot amelyek leginkább eltompult vésőkre emlékeztettek. – Dugarozni kell a réseket – magyarázta Villeroy –, ezért felmelegítem a szurkot, maguk meg addig tömködjék a mohát a palánkok közé.
– Az ujjaival belapátolt egy egész adagra való tojásfehérjét a szájába. – Meg kell lennie, amíg a hajó szárazon van két dagály között.
– De mi üzenetet hoztunk – erősködött Thomas.
– Értem én. Sir Guillaume-tól. Amit azt jelenti, hogy kellene neki a Pentecost egy útra, és amit Sir Guillaume akar, azt meg is kapja, mert jó volt hozzám, bizony hogy az, csakhogy semmire nem megy a Pentecosttal, ha elsüllyed, nem igaz? Mihez kezd a tengerfenéken a vízbe fúlt embereivel, he? Ezért kell bedugaszolni a réseket. Az én kis galambom meg én majdnem odavesztünk tegnap éjjel, igaz-e, kiscsibém?
– Bejött a víz – bólogatott hevesen Yvette.
– Egész úton csak mertük – folytatta, Villeroy bömbölő hangon –, Cabourgtól egészen idáig, ezért, ha Sir Guillaume el akar jutni bárhová is, legjobb lesz, ha mielőbb munkához látnak!
– Sugárzó mosoly jelent meg a kusza szakáll felett, amelyet immár tojásfehérje is borított.
– Dunkirkbe akar hajózni – tudatta Thomas.
– Méghozzá mihamarább, nem igaz? – tűnődött Villeroy fennhangon. – Átkel az árkon, felkap a lovára, azután kereket old, mielőtt még Coutances annyit mondhatna, hogy bükkmakk.
– De miért Dunkirkbe? – kérdezte Yvette.
– Mert csatlakozik az angolokhoz – felelte Villeroy a neheztelés legkisebb jele nélkül, noha Sir Guillaume ezzel nyilvánvalóan elárulta az övéit. – Az urak ellene fordultak, a püspökök ott ártanak neki, ahol csak tudnak, és azt mondják, a király is fülig benne van az egészben, úgyhogy akár át is állhat a másik oldalra – Dunkirk, azt mondják? Akkor csatlakozni fog Calais ostromlóihoz. – Újabb adag tojást és sonkát lapátolt a szájába. – És mikor akarna Sir Guillaume útnak indulni?
– Szent Kelemen napján – felelte Thomas.
– Mikor is van az?
Egyikük se tudta. Thomas ugyan tudta, hogy a hónap mely napján ülik meg Szent Kelemen ünnepét, de azt nem, hányat kell még aludniuk addig, és a tudatlansága mentséget szolgáltatott arra, hogy megkerülje a kétségkívül mocskos, hideg és nedves munkát. – Megyek és kiderítem – közölte –, azután majd segítek a munkában.
– Én is veled megyek – ajánlkozott önként Robbie.
– Maradj csak nyugodtan – fordult felé Thomas. – Monsieur Villeroynak van egy kis munkája a számodra.
– Munkája? – Robbie egy szót sem értett az eddig társalgásból.
– Semmi komoly – nyugtatta meg Thomas –, még élvezni is fogod.
Robbie eltelt gyanakvással. – És te hová mégy addig?
– Templomba, Robbie Douglas – felelte Thomas. – Templomba megyek.
Az angolok előző nyáron foglalták el Caent, aztán elég hosszan megszállva tartották a várost ahhoz, hogy meggyalázzák asszonyait, és elrabolják gazdagságát. Elkínzott, vérző és megrendült Caent hagytak maguk mögött, Thomas azonban itt maradt azután is, hogy a sereg elvonult. Megbetegedett, és Mordehai doktor gyógyította ki Sir Guillaume házában, majd miután Thomas felépült annyira, hogy járni tudjon, Sir Guillaume elvitte őt az Abbaye aux Hommes-ba, hogy megismerkedjen Germain testvérrel, a rendház írástudóinak vezetőjével, akinél bölcsebb férfiút Thomas még nem ismert. Germain testvér bizonyosan tudta, mikorra esik Szent Kelemen napja, ám Thomas nem csak emiatt akart ellátogatni az apátságba. Csak nemrég döbbent rá, hogy ha akad olyan ember, aki értelmezni tudja apja naplójának különös írásjeleit, akkor az csakis az öreg szerzetes lehet, és a váratlan fejlemény, hogy talán már ma reggel választ kap a Grál minden rejtélyére, izgalommal töltötte el Thomast. S ez mélyen meglepte. Gyakorta kételkedett a Grál létezésében, és még gyakrabban kívánta, bár semmi köze ne lenne a serleghez, ám most, váratlanul felülkerekedett benne a vadászat izgalma. És mindezen túl, egyszeriben átérezte az egész keresés áhítatát, méghozzá olyan mélyen, hogy megtorpant, s miközben a folyóról visszatükröződő, sziporkázó fényekre meredt, megpróbálta maga elé idézni a rideg angol éjszakát tűzzé és arannyá változtató látomást. Hogy is kételkedhetett, gondolta hirtelen. Hát persze, hogy létezik a Grál! Csakis arra vár, hogy felleljék, és boldogságot hozzon e gyászos világnak.
– Vigyázz, te fiú! – Thomast az ábrándozásból egy férfi riasztotta fel, aki jókora, osztrigával megrakott kézikocsit tolt el mellette. A kocsihoz egy bozontos kutyát kötöttek, és az Thomasra vetette magát, csattogó fogakkal kapott a bokája után, míg a kötél tovább nem rángatta. Thomas alig vette észre a kutyát vagy a gazdáját. Arra gondolt, a Grál éppen oly módon rejtőzik el az érdemtelenek elől, ahogy kételyeket ébreszt bennük. Ha meg akarja találni, nem kell mást tennie, csak hinnie, és talán egy kis segítséget kérnie Germain testvértől.
A kapus megállította Thomast az apátság kapujában, majd szinte azonnal görcsösen köhögni kezdett. A férfi meggörnyedt, levegő után kapkodott, azután lassan felegyenesedett, és belefújta az orrát ujjaiba. – Halálos egy kórság – szipákolta –, az bizony. Halálos kórság. – Felköhögött egy jókora adag váladékot, és kiköpött az apátság előtt gyülekező koldusok felé. – A másolóterem arrafelé van – mutatott előre –, a kerengőn túl.
Thomas hamar megtalálta a napsütötte helyiséget, ahol tucatnyi szerzetes állt a magas, döntött lapú asztalok mellett. A terem közepén kis tűz lobogott, talán hogy a tinta ne fagyjon bele a tartókba, ám a boltozatos helyiségben így is elég hideg maradt ahhoz, hogy a szerzetesek lehelete ködként lebegjen a pergamenek felett. Valamennyien könyveket másoltak, a kőből rakott falak között élesen visszhangzott a tollak sercegése. Két novícius az egyik félreeső asztalnál festéket porított a táblaképekhez, egy társuk báránybőrt kapargatott, míg egy negyedik ifjú a lúdtollakat hegyezte, és valamennyien nyugtalanul tekingettek fel Germain testvérre, aki egy emelvényen foglalt helyet, és saját kéziratán dolgozott. Germain vén, törékeny termetű és hajlott hátú szerzetes volt, sóhajnyi ősz hajjal, opálosan vizenyős szemmel és heves vérmérsékletet sejtető arckifejezéssel. Arcával egészen közel hajolt a munkájához, míg csak meg nem hallotta Thomas lépteit; ekkor hirtelen felnézett, s bár nem látott jól, annyit azonnal észrevett, hogy a hívatlan látogató kardot visel az oldalán. – Mi keresnivalója van egy katonának Isten házában? – dörrent rá Germain testvér. – Be akarja végezni, amit az angolok a múlt nyáron megkezdték?
– Beszélnivalóm lenne önnel, testvérem – felelte Thomas. A tollak sercegése fokozatosan abbamaradt, amint a barátok fékeztek kihallgatni a társalgást.
– Dolgozni! – förmedt a szerzetesekre Germain testvér. – Dolgozni! Így sosem kerültök a mennyekbe! Kötelességetek van, hát végezzétek! – A tollak nekikoccantak a tintatartóknak a sercegés, festékporítás és kaparászás újra megkezdődött. Germain testvér riadtnak tűnt, amint Thomas fellépett az emelvényére. – Ismerjük mi egymást? – csattant fel.
– Elmúlt nyáron találkoztunk. Sir Guillaume mutatott be minket egymásnak.
– Sir Guillaume! – Germain testvér végre letette az írótollat. – Sir Guillaume? Kérdem, hogy valaha is viszontlátom! Ha! Coutances a torkát szorongatja, mint hallom, és ez így is van jól. Tudod te, mit tett?
– Coutances?
– Sir Guillaume, te ostoba! A királya ellen fordult Picardiában! A királya ellen fordult. Hitszegővé lett. Mindig is ostoba volt, amiért így kockáztatta a fejét, de most szerencsés lesz, ha egyáltalán a nyakán tarthatja a kobakját. Mi az?
Thomas kicsomagolta a könyvet, és az asztal lapjára helyezte. – Azt reméltem – felelte alázatos hangon –, testvérem talán lel némi értelmet ezekben a...
– Azt akarod, hogy elolvassam, mi? Magad sosem tanultál meg, és most azt hiszed, nincs jobb dolgom, mint felolvasni, csak hogy te megítélhesd az értékét? Az írástudatlan népek olykor birtokába jutnak a könyveknek, azután elhozzák őket ide a kolostorba, és oktalanul abban reménykednek, hogy egy közönséges kalendárium valamely ritka teológiai, asztrológiai vagy filozófiai műnek bizonyul. Mit is mondtál, hogy hívnak? – tudakolta gyanakvóan Germain testvér.
– Nem mondtam – felelte Thomas –, de a nevem Thomas. A név láthatóan semmilyen emléket sem idézett fel Germain testvérben, aki nem is mutatott iránta különösebb érdeklődést, minthogy máris beleásta magát a könyvbe, magában motyogva olvasta a szavakat, miközben hosszú, fehér ujjaival a lapokat forgatta, s miután sokáig nem tudott betelni vele, visszalapozott az első oldalra, és hangosan is felolvasta a latin címsort. – „Calix meus inebrans”. – Mély áhítattal ejtette a szavakat, mintha szent szöveget olvasna, azután keresztet vetett, és következő lapra fordított, amelyre a különös héber írást jegyezték le, és még izgatottabbnak tűnt. – „Fiamnak – fordította fennhangon a szöveget –, aki a Satrapa fia és Hakália unokája.” – Thomas felé fordította rövidlátó szemét. – Te lennél ez? – Én?
– Te vagy Hakália unokája? – kérdezte Germain, és rossz látása ellenére felfedezte a zavart Thomas arcán. – Inkább hagyjuk! – csattant fel türelmetlenül. – Tudod, mi áll ebben?
– Mesék – vonta meg a vállát Thomas. – Mesék a Grálról.
– Mesék! Mesék! Olyanok vagytok, akár az ereden gyerekek, ti katonák. Oktalanok, kegyetlenek, tudatianok és éhesek a mesékre. Tudod te, mi áll ebben? – Hosszú ujjaival a különös írásjelekre bökdösött, amelyek közé a szemre emlékeztető jelképeket beszúrták. – Tudod te, mi ez?
– Héber, nem igaz?
– „Héber, nem igaz?” – űzött gúnyt Thomasból Germain testvér. – Még szép, hogy héber, ennyit még egy párizsi egyetemen tanult sült bolond is tudna, csakhogy ez mágikus szöveg. A zsidók e szavakat használják a varázslataikhoz, a sötét mágiához. – Közelebbről is megvizsgálta az egyik lapot. – Látod, itt! Ez az ördög neve, Abrakadabra! – Néhány pillanatig a homlokát ráncolta. – A szerző szerint Abrakadabra megidézhető e világra, ha a nevét kiejtik a Grál felett. Hihetőnek tetszik. – Germain testvér újra keresztet vetett, hogy távol tartsa magától a gonoszt, azután felsandított Thomasra. – Hol szerezted ezt? – kérdezte éles hangon, de nem várt válaszra. – Te vagy az, ugye?
– Kicsoda?
– A Vexille, akit Sir Guillaume hozott ide – felelte Germain testvér vádló hangon, majd kapkodva újra keresztet vetett. – Angol vagy! – tette hozzá, ha lehet, még nagyobb megbotránkozással. – Kinek viszed ezt a könyvet?
– Előbb szeretném megérteni – felelte Thomas, aki értetlenül fogadta a kérdést.
– Megérteni! Te? – gúnyolódott Germain testvér. – Nem, nem. Itt kell hagynod nálam, fiatalember, hogy lemásolhassam, azután magát az eredetit el kell küldenünk Párizsba a dominikánusokhoz. Már küldtek is valakit, aki utánad érdeklődött.
– Utánam? – Thomas kezdett teljesen összezavarodni.
– A Vexille-ek után. Úgy tűnik, a pokoli családotok egyik fattya e nyáron a király oldalán harcolt, és azóta meghajtotta fejét az egyház tekintélye előtt. Az inkvizítorok... – Germain testvér szünetet tartott, nyilvánvalóan kereste a helyes kifejezést – ...nos, kifaggatták.
– Guyt? – hördült fel Thomas. Annyit tudott csupán, hogy Guy, az unokatestvére, Picardiában a franciák oldalán harcolt, és korábban megölte az apját, akitől hiába próbálta kicsikarni a Grált.
– Ki mást? És most, azt mondják, Guy Vexille az egyház alázatos szolgája. – Germain testvér tovább forgatta a lapokat. – Az egyház alázatos szolgája! Ugyan mikor szolgálna egy farkas a bárányoknak? Ki írta ezt?
– Az apám.
– Akkor hát te vagy Hakália unokája – szólt Germain testvér mély áhítattal, azután rákulcsolta csontos kezét a könyvre. – Köszönöm, hogy ezt elhoztad nekem – tette hozzá.
– Meg tudná mondani, mi áll a héber passzusokban? – kérdezte Thomas, aki zavartan hallotta a szerzetes utolsó mondatát.
– Megmondani? Természetesen meg tudnám mondani, de semmit sem jelentene a számodra. Tudod te, ki volt Hakália? Ismeretségben vagy a Satrapával? Ugye, nem. Csak kárba vesznének a válaszaim! De még egyszer köszönöm, hogy elhoztad nekem e könyvet. – Maga felé húzott egy üres pergamenívet, tintába mártotta a tollát, és lefirkantott néhány szót. – Ha odaadod ezt a sekrestyésnek, megkapod illő jutalmad. Most pedig dolgoznom kell. – Aláírta és Thomas felé nyújtotta a pergament.
Thomas a könyv után nyúlt. – Nem hagyhatom itt – jelentette ki.
– Nem hagyhatod itt! Dehogynem hagyhatod itt! Az ilyesmi csakis az egyházra tartozik. Amellett mindenképp másolatot kell készítenem róla. – Germain testvér karjával átfonta a kötetet, és egész testével ráhajolt. – Itt kell hagynod – sziszegte.
Thomas mindeddig úgy gondolt Germain testvérre, mint aki a barátja, vagy legalábbis nem az ellensége, s még az sem változtatott a véleményén, hogy az öreg szerzetes célzást tett Sir Guillaume hitszegésére, és közölte, hogy a könyvnek Párizsban, a dominikánusoknál a helye, most azonban egyszeriben átlátta, hogy Germain szövetkezett az inkvizícióval, amelynek sikerült a maga oldalára állítania Guy Vexille-t is. És Thomas azt is megértette, hogy befolyásos ellenségei oly buzgalommal kutatják a Grál nyomát, amelyről egészen e pillanatig tudomása sem volt, s hogy a Grálhoz vezető út óhatatlanul is rajta és a könyvön keresztül vezet. Azok az emberek bármire képesek, és ez azt jelentette, hogy Germain testvért is az ellenségei közé kellett sorolnia, épp ezért szörnyű hibát követett el, amikor elhozta a könyvet ebbe az apátságba. Beleborzongott a félelembe, amint a könyv után nyúlt. – Indulnom kell – erősködött.
Germain testvér próbálta magához ölelni a könyvet, de kiaszott karja nem vehette fel a versenyt Thomas íjjal edzett izmaival, mindazonáltal konokul rákulcsolta ujjait a kötetre, és azzal fenyegetett, hogy letépi a puha bőrborítást. – Hová viszed? – akarta tudni Germain testvér, majd megpróbálta rászedni Thomast egy hamis ígérettel. – Ha itt hagyod – fogadkozott –, készítek róla egy másolatot, azután visszaküldöm neked az eredetit, amint végeztem.
Thomas Dunkirk felé indult, tehát megnevezett egy ellenkező irányban fekvő helyet. – La Roche-Derrienbe megyek – hazudta.
– Egy angol városba? – Germain testvér továbbra is próbálta magához ragadni a könyvet, majd éles hangon felsikoltott, amint Thomas rácsapott a kezére. – Nem viheted el az angoloknak!
– Márpedig elviszem La Roche-Derrienbe – jelentette ki Thomas, amint végül visszaszerezte a könyvet. Óvatosan ráhajtotta a bőrborítást a lapokra, azután félig elővonta a kardját, miután néhány fiatalabb barát előlépett magas íróasztala mögül, és próbálta az útját állni, ám a penge látványa visszatántorította őket bármilyen erőszaktól. A szerzetesek némán figyelték, ahogyan kiviharzott a másolóteremből.
A kapus még ekkor is köhögött; görnyedten dőlt a boltozatnak, és levegőért kapkodott, miközben könnyek peregtek az arcán. – De legalább nem lepra – sikerült kinyögnie, miután meglátta Thomas. – Biztos, hogy nem lepra. A fivérem leprás volt de nem köhögött. Legalábbis nem ennyit.
– Mikor van Szent Kelemen napja? – jutott eszébe Thomasnak, hogy megkérdezze.
– Holnapután, és ha az Úr szeret, talán még megláthatom. Senki sem követte Thomast, ám aznap délután, amíg ő és Robbie ágyékig állt a hideg folyó vízében, és a vaskos mohát tömködte a Pentecost palánkjai közé, vörösbe és sárgába öltözött katonák érdeklődtek Pierre Villeroynál, nem látott-e egy vértbe és fekete köpenybe öltözött angol íjászt.
– Ott van a hajófenékben – bökött Villeroy Thomasra, azután felnevetett. – Ha látnék egy nyavalyás angolt – toldotta meg –, addig szorongatnám azt a nyavalyás torkát, míg bele nem kékül.
– Inkább csak hozza a várba – mondta az őrjárat vezetője, azután továbbindult, hogy kikérdezze a következő hajó legénységét is.
Villeroy kivárta, amíg a katonák hallótávolságon kívül kerültek. – Ezért – súgta oda Thomasnak – jön nekem még két dugarozással.
– Jézus Krisztus! – nyögött fel Thomas.
– Mármost, Jézus igazán értett az ácsmunkához – szólt elismerően Villeroy, mielőtt nagyot harapott Yvette almás pitéjéből –, de hát mégiscsak az Úr fia volt, nem? Neki nem kellett ilyen alantas munkát végeznie, amilyen a dugarozás, úgyhogy nincs értelme a segítségét kérni. Csak tömítse el rendesen a lékeket, fiam, ne sajnálja a mohát!

Sir Guillaume közel három hónapon keresztül tartotta a várkastéllyal felérő udvarházat az ostromlók ellenében, és nem kétellte hogy akár az örökkévalóságig képes kitartani, amennyiben Coutances grófja nem hozat újabb adag lőport a faluba, ám Sir Guillaume azt is tudta, hogy Normandiában töltött ideje lejárt. Coutances grófja a hűbérura volt, Sir Guillaume az ő földjein uralkodott, miként a király a gróf földjein, s ha valakit hitszegőnek kiált ki a tulajdon hűbérura, a király pedig az ő oldalára áll, akkor annak az embernek nincs jövője, hacsak nem keres egy másik hűbérurat, aki egy másik királynak tartozik hűséggel. Sir Guillaume levelet írt a királynak, és barátaihoz folyamodott, akik befolyással bírtak az udvarnál, de senkitől sem kapott választ. Az ostrom tovább folytatódott, ezért Sir Guillaume-nak el kellett hagynia a birtokát. Ez mélyen elszomorította, amiért mindig is az otthonának tekintette Evecque-et. Ismerte legelőinek minden inchét, tudta, merre találhat levetett szarvasagancsot, hol bújnak meg a reszkető vadnyulak a hosszú fűszálak között, és hol tenyésznek a legnagyobb csukák a sebes vizű patakok mélyén. Ez volt az otthona, ám egy hitszegőnek kikiáltott embernek nincs otthona, ezért Szent Kelemen ünnepének előestéjén, amikor az ostromlókat elnyelte a nyirkos téli félhomály, Sir Guillaume hátrahagyta mindenét.
Sosem kételkedett abban, hogy képes lesz elszökni, Coutances grófja unott, képzelőtehetség nélküli, koravén földesúr volt, aki minden háborús tapasztalatát a nálánál nagyobbak szolgálatában szerezte. A gróf minden igyekezetével kerülte a kockázatot, és fortyogó indulattal fogadta, valahányszor nem az ő várakozásai szerint alakultak a dolgok, ami gyakorta előfordult vele. A gróf bizonyosan azt sem értette, miért ösztökélik a párizsi nagyurak Evecque ostromára, ugyanakkor felismerte a meggazdagodás lehetőségét, ezért gondolkodás nélkül engedelmeskedett, bármennyire is tartott Sir Guillaume-tól. Maga Sir Guillaume a harmincas évei közepén járt, és egész életét a harcnak, főként pedig a maga hasznára szentelte; nemhiába nevezték Normandiában a tenger és a föld urának, amiért egyforma rátermettséggel és eredményességgel harcolt mindkettőn. Egykor jóvágású, kemény kiállású és aranyló hajú férfinak ismerték, ám Guy Vexille elvette a fél szemét, és olyan harci sebeket hagyott hátra, amelyek még keményebbé tették Sir Guillaume arcvonásait. Félelmetes harcos, igazi katona hírében állt a királyok, hercegek és grófok világában mégis be kellett érnie az alantas ranggal, és gazdag földjei nagy kísértést jelentettek amazok számára, hogy hitszegőnek kiáltsák ki.
Tizenkét férfit, három asszonyt és nyolc lovat tudhatott maga mellett a várban, ami azt jelentette, hogy egyet leszámítva minden lovának két embert kellett elbírnia. Sötétedés után, amikor az eső lágyan permetezett Evecque víztől felázott földjeire, Sir Guillaume palánkokat hozatott, áthidalta a várárkot azon a helyen, ahol egykor a felvonható híd állt, azután bekötözött szemű lovait egyesével átvezették az ingatag átjárón. A hideg és eső elől a fedelek alá húzódó ellenség nem látott és nem hallott semmit, jóllehet külön előrevont őrszemeket is állított, éppen az ilyen szökési kísérletek megakadályozására.
A lovak szemkötőjét ezután levették, a menekülők nyeregbe szálltak, és ellovagoltak észak felé. Csupán egyetlenegyszer állt elébük egy őrszem, aki tudni akarta, mit keresnek arrafelé. – Mit gondolsz, mi az ördögöt kereshetnénk? – förmedt rá Sir Guillaume, és a hangjából áradó kérhetetlen vadság meggyőzte róla az őrszemet, hogy nincs értelme a további kérdéseknek. Pirkadatra a menekülők elérték Caent, és Coutances grófja még csak nem is sejtett semmit. Csak miután az egyik őr felfedezte a várárok fölé fektetett pallót, akkor jöttek rá az ostromlók, hogy ellenségük eltűnt, és a gróf még ekkor sem átallta az épület átkutatásával vesztegetni az időt. Végül csupán bútorokat, szalmát és főzőedényeket találtak, kincset azonban nem.
Egy órával később mintegy száz fekete köpenyes férfi érkezett Evecque-be. Vezetőjük nem hordozott zászlót, a katonák pajzsára sem festettek címert. A férfiak harcban edzett fegyvereseknek tűntek, akik azzal keresik a betevőjüket, hogy bérbe adják lándzsájukat és kardjukat annak, aki a legtöbbet hajlandó fizetni érte, s miután visszafogták lovaikat az evecque-i várárok fölé fektetett hevenyészett híd mellett, közülük kettő – az egyikük egy pap – beügetett az udvarra. – Mit vittek el? – kérdezte kurtán a pap.
Coutances grófja dühödten pördült a férfi felé, aki a dominikánusok reverendáját viselte. – Ki maga?
– Mit zsákmányoltak az emberei? – akarta tudni az elvadult és indulatos külsejű pap.
– Semmit – biztosította a gróf.
– Akkor hol a helyőrség?
– A helyőrség? Megszökött.
Bemard de Taillebourg dühödten köpött ki. A mellette álló Guy Vexille feltekintett a toronyra, amelyen immár a gróf zászlaja repkedett. – Mikor szöktek el? – kérdezte. – És hová mehettek?
A gróf sértőnek tartotta ezt a hangnemet. – Ki maga? – akarta tudni, minthogy Vexille semmilyen jelvényt nem viselt fekete köpenyén.
– Önnel egyenrangú – felelte Vexille hűvösen –, és uram, a király tudni akarja, hová mehettek.
Senki sem tudta, bár némi kérdezősködés után kiderült, hogy az ostromlók közül néhányan látták a lovasokat észak felé vágtázni, ami egyértelműen arra utalt, hogy Sir Guillaume és emberei Caenbe lovagoltak. Ha a Grál Evecque-ben rejtőzött, úgy az is útban volt észak felé, ezért de Taillebourg visszaparancsolta embereit a kimerült lovak nyergébe.
Kora délutánra érték el Caent, ám ekkorra a Pentecost már félúton járt a folyón a tenger felé; észak felé haladt a szeszélyes szélben, amely a tetőző dagállyal szemben csak lomha vánszorgásra tudta rábírni a hajót. Pierre Villeroy szüntelenül azon zsörtölődött, mennyire hiábavaló küzdeni az árral, ám Sir Guillaume tovább erősködött, hogy ellenségei bármelyik pillanatban felbukkanhatnak. Csupán két fegyveres maradt mellette, a többiek nem kívánták követni urukat az új hűbéri kötelékbe. Maga Sir Guillaume sem tűnt túlzottan lelkesnek. – Gondolod, hogy Angliai Edward oldalán akarnék harcolni? – kérdezte Thomast. – De hát mi egyéb választásom maradt? A tulajdon uram fordult ellenem. Hűséget kell esküdnöm a te Edwardodnak, akkor legalább életben maradok. – Ezért kellett eljutnia Dunkirkbe, hogy onnan megtegye a rövid szárazföldi utat a Calais köré vont angol vonalakig, és ott letegye hűségesküjét Edward királynak.
A lovakat hátra kellett hagyni a rakparton, így Sir Guillaume alig hozott mást a Pentecost fedélzetére, mint a vértjét, némi ruhát és három pénzes zsákot, amelyet a fedélzetre dobott, mielőtt magához ölelte Thomast. Thomas ezután odafordult régi barátjához, Will Skeathez, aki a felismerés legapróbb jele nélkül nézett vissza rá, majd elfordította a fejét. Thomas, aki már szóra nyitotta a száját, dermedten torpant meg. Skeat könnyű sisakot viselt, hófehér haja csapzottan lógott ki sisakjának horpadt pereme alól. Arca szikárabbra fogyott, mint korábban bármikor, bőrébe mély barázdák vésődtek, ködös tekintete pedig olyan emberre vallott, aki csak most ébredt, és azt sem tudja, hol van. És mennyire megöregedett! Nem lehetett több negyvenötnél, mégis hatvannak tűnt, de legalább életben maradt. Amikor Thomas utoljára látta, szörnyű, kard ütötte seb tátongott a koponyáján, amely mögül az agyveleje is kilátszott, s már az is kész csoda, hogy elevenen elérte Normandiát és Mordehai-t, a zsidó seborvost, akit most segítettek át az ingatag hajópallón.
Thomas tett egy lépést régi barátja felé, aki értetlenül tekintett fel rá. – Will? – szólította meg Thomas. – Will?
A hang hallatán hirtelen a felismerés fénye költözött Skeat szemébe. – Thomas! – kiáltotta. – Istenemre, te vagy az! – Thomas felé lépett, kissé megingott, azután a két férfi összeölelkezett. – Istenemre, Thomas, de jó újra angol szót hallani! Egész álló télen ezt az idegen vartyogást hallgattam. Szent Isten, fiú, mennyivel idősebbnek tűnsz.
– Öregebbnek is érzem magam – bólintott Thomas. – Hogy érzi magát, Will?
– Életben vagyok, Tom, életben vagyok, bár néha úgy érzem, mégis jobb lett volna meghalni. Gyenge vagyok, akár a nyári légy, úgy bizony. – Alig érthetően ejtette a szavakat, mintha csak felöntött volna a garatra, pedig láthatóan egy kortyot sem ivott.
– Nem is szabadna még mindig Willnek szólítanom – szabadkozott Thomas –, hiszen már régóta Sir William.
– Sir William? Én? – nevetett fel Skeat. – Micsoda egy megátalkodott fattyú vagy te, fiam, amilyen mindig is voltál. Túlságosan is agyafúrt a fajtádhoz képest, nem igaz? – Skeat nem emlékezett a picardiai csatára, nem emlékezett arra sem, hogy a király lovaggá ütötte az első francia roham előtt. Thomas sokszor azon tűnődött, a király talán csak végső kétségbeesésében vállalta a nemesnek szánt gesztust, hogy ezzel is lelket öntsön az íjászokba, hiszen neki is látnia kellett, milyen nyomasztó fölénnyel kell megküzdenie maroknyi seregének, és alighanem úgy gondolta, hogy emberei úgysem élik túl az ütközetet. Pedig túlélték, mi több, meg is nyerték, noha magának Skeatnek szörnyű árat kellett fizetnie ezért. Amikor levette a sisakját, hogy megvakarja a feje búbját, egy hosszú pillanatra látni engedte a fejbőre egyik felén húzódó rettenetes, betegesen fehér és rózsaszín heget. – Gyenge, akár a nyári légy – csóválta a fejét Skeat –, hetek óta egy íjat se húztam fel.
Mordehai erősködött, hogy Skeatnek pihennie kell, azután üdvözölte Thomast, miközben Villeroy bevonta a Pentecost köteleit, és rábízta a hajót a folyó áramlataira. Mordehai zsémbelődött egy sort a hideg miatt, az ostromból fakadó nélkülözés miatt, és amiatt, hogy egy hajó fedélzetén kell utaznia, azután széles mosoly áradt szét bölcsességtől sugárzó arcán. – Jól nézel ki, Thomas. Legalábbis ahhoz képest, hogy egyszer még fel is lógattak. Milyen a vizeleted?
– Tiszta és édes.
– A barátod, Sir William, nos... – Mordehai fejével az elülső kabin felé bökött, ahol báránybőrökből vetettek ágyat Skeatnek – ...az ő vizelete igencsak zavaros. Attól tartok, nem sokat használtál vele, hogy hozzám küldted.
– Életben maradt.
– A nyavalya se tudja, hogyan.
– Azért küldtem magához, mert senkitől sem kaphatott volna különb kezelést.
– Hízelegsz. – Mordehai megtántorodott, amint a hajót oldalba kapta egy kisebb hullám, amelyet senki más nem vett észre, ő mégis halálra rémült tőle. Ha kereszténynek születik, bizonyára buzgón hányta volna magára a keresztet, hogy távol tartsa a veszélyt, ám így csak aggodalmasan meredt a rongyos vitorlára, mintha attól tartana, hogy az bármelyik pillanatban leszakadhat, és maga alá temetheti. – Mennyire gyűlölöm a hajókat – sóhajtott fel. – Természet ellen valók. Szerencséden Skeat. Bár csakugyan felépülni látszik, meg kell vallanom, hogy nem tettem mást, csak megtisztogattam a sebeit, és távol tartottam azokat akik penészes kenyeret és szentelt vizet akartak hinteni a fejére. Úgy vélem, a vallás és a gyógyítás nemigen fér össze. A barátod talán csak azért maradt életben, mert szerencséden Eleanor okosan cselekedett, amikor Skeat megsebesült. – Eleanor a koponya kitört csontdarabjával fedte le a védtelen agyvelőt, mohából és pókhálóból borogatást készített, azután bekötözte a sebet. – Igazán sajnálom, ami Eleanorral történt.
– Én is – hajtotta le a fejét Thomas. – Várandós volt. Össze akartunk házasodni.
– Szegény, ártatlan kis teremtés.
– Sir Guillaume bizonyosan dühös volt?
Mordehai ingatni kezdte a fejét. – Amikor kézhez vette a leveled? Az még az ostrom előtt történt, természetesen. – A homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni. – Dühös? Nem hinném. Morgolódott, ez minden. Kedvelte persze Eleanort, de hát mégiscsak egy szolga gyereke volt... – Egy pillanatra elhallgatott. – Nos, igazán szomorú. De mint te is mondtad, a barátod, Sir William életben maradt. Különös dolog az agy, Thomas. Úgy vélem, megért bennünket, csak nem képes emlékezni. A beszéde olykor összefüggéstelen, amint az várható is, de a legfurcsább az egészben mégis az, hogy a szeme után senkit sem képes felismerni. Besétálok a szobába, és ügyet sem vet rám, azután megszólalok és felismer. Valamennyien felvettük azt a szokás, hogy beszélni kezdünk, amint a közelébe kerülünk. Majd te is megszokod. – Mordehai elmosolyodott. – Azért örülök, hogy látlak.
– Eszerint velünk tart Calais-ba? – kérdezte Thomas.
– Édes Istenem, dehogy! Calais-ba? – Megborzongott. – Igaz, Normandiában se maradhatok. Gyanítom, hogy Coutances grófja, miután Sir Guillaume így gúnyt űzött belőle, szívesen példát statuálna egy zsidóval, ezért Dunkirkből újra délnek indulok. Úgy számítom, először is Montpellier-ba. A fiam ott tanulja az orvostudományt. És azután? Talán elmegyek Avignonba.
– Avignonba?
– A pápa szívesen látja a zsidókat – felelte Mordahai, aki megkapaszkodott a mellvédben, amint a Pentecost megrándult egy hirtelen széllökéstől –, és igencsak ránk fér egy kis vendégszeretet.
Mordehai beszámolója szerint Sir Guillaume érzékedenül fogadta Eleanor halálát, ám ugyanez nem tűnt egyértelműnek, amikor Sir Guillaume elveszett leányáról beszélt Thomasnak, miközben a Pentecost elhagyta a folyó torkolatát, és a fagyos hullámok lomhán nyújtóztak a látóhatár felé. Sir Guillaume, a komor, kérlelhetetlen harcos, közel állt a könnyekhez, amikor meghallotta, hogyan halt meg Eleanor. – Mit tudsz még azokról, akik meggyilkolták? – kérdezte Thomast, miután az ifjú végzett az elbeszéléssel. Thomas nem tehetett mást, mint elismételte mindazt, amit Lord Outhwaite mondott az ütközet után a de Taillebourg nevű francia papról és különös famulusáról.
– De Taillebourg – mormolta a nevet Sir Guillaume –, egy újabb ellenség, akivel végeznünk kell, he? – Keresztet vetett. – Törvénytelen gyermekem volt – beszélt Eleanorról, nem is Thomasnak, csak úgy maga elé –, mégis jóravaló leány. Mostanra valamennyi gyermekem elveszett. – Az óceánt kémlelte, hosszú, koszos szőke haja összeborzolódott a szélben. – Oly sok embert kell megölnünk, neked és nekem – fordult újra Thomashoz –, amíg megtaláljuk a Grált.
– Mások is kutatnak utána – figyelmeztette Thomas.
– Akkor előttük kell megtalálnunk – mordult fel Sir Guillaume. – De elébb még Calais-ba megyünk, szövetséget ajánlok Edwardnak, azután harcolok az oldalán. Istenemre, Thomas, harcolni fogunk! – Elfordult és gúnyos tekintettel mérte végig két megmaradt fegyveresét, mintha csak azon tűnődne, hogy a sors lassan megfosztja mindenétől, azután meglátta Robbie-t és elvigyorodott.
– Kedvemre való ez a skót.
– Harcolni, azt tud – ismerte el Thomas.
– Épp ezért a kedvemre való. És ő is végezni akar de Taillebourggal?
– Mindhárman meg akarjuk ölni.
– Akkor Isten óvja a nyavalyást, mert a kutyáknak fogjuk odavetni a beleit – harsant fel Sir Guillaume. – De előbb még tudatnunk kell vele, hogy a Calais körüli ostromgyűrűben harcolsz, he? Ha azt akarjuk, hogy keressen, tudnia kell, hogy merre találhat.
Calais eléréséhez a Pentecostnak keletre és északra kellett tartania, ám miután eltávolodott a szárazföldtől, a hajó inkább csak dagonyázott az árban. Az erődén délnyugati szél a folyótorkolatból még kirepítette, de még mielőtt a normann partok a ködbe veszhettek volna, minden légmozgás megszűnt, így a nagy vitorla ernyedten csüngött és csapkodta az árbocokat. A hajó úgy bucskázott a hosszan elnyúlt hullámokon, akár egy hasas hordó, miközben nyugaton sötét fellegek tornyosultak komor hegységek gyanánt. A téli nap hamar szürkületbe fordult, az utolsó fények komor színekre festették a felhőket. A sötétlő földtömegen távoli tüzek fénye pislákolt. – Az ár elvisz egy darabon – sóhajtott fel Villeroy rosszkedvűen –, azután megint ellenünk fordul. Azután csak oda és vissza, oda és vissza, míg csak az Ur vagy Szent Miklós szelet nem küld.

Az ár messze felvitte őket az Angol Csatornában, ahogyan azt Villeroy jósolta, azután visszaűzte őket. Thomas, Robbie és Sir Guillaume két fegyverese egymást váltogatta a hajófenékben, és feladogatta a vízzel teli vödröket. – Még szép, hogy ereszt – közölte Villeroy az aggodalmaskodó Mordehai-jal –, minden hajó ereszt. Olyan, akár a szita, ha minden néhány hónapban egyszer be nem dugarozzák. Betömködjük a mohát, és imát mondunk Szent Miklóshoz. Egyedül ez tart vissza bennünket a vízbefúlástól.
Koromsötét éjszaka borult rájuk. A nyirkos ködben csak alig néhány part menti fény pislogott. A tenger erőtlenül csapkodta a hajótestet, a vitorla haszontalanul lógott a rúdon. Egyszer a közelükbe került egy halászhajó, fedélzetén egy aprócska lámpással, és Thomas elhallgatta a fojtott kántálást, amint a férfiak nekigyürkőztek a hálóknak, azután a halászok evezőt ragadtak, és útnak indultak kelet felé, amíg a kis lámpás fénye bele nem veszett a ködbe. – Nyugati szelet kapunk – jelezte jó előre Villeroy. – Mindig az jön. Nyugati szél az elveszett földekről.
– Elveszett földekről? – kérdezte Thomas.
– Amarról – mutatott Villeroy a sötétségbe burkolózó nyugat felé. – Ha olyan messzire hajózik, amennyire csak az ember képes, megtalálhatja az elveszett földeket, és látni fogja az égig érő hegyet, amelynek mélyén Arthur király és a lovagjai nyugszanak. – Villeroy keresztet vetett. – És a hegy alatt, a part menti szirteken láthatja a vízbe fúlt tengerészek lelkeit, amint az asszonynépet szólongatják. Hideg van arrafelé, szüntelen hideg, és mindent beborít a köd.
– Az apám egyszer látta azokat a földeket – vetette közbe Yvette.
– Csak szerette volna – jegyezte meg Villeroy –, a vén szeszkazán.
– Azt mondta, a tenger teli volt halakkal – folytatta Yvette, mintha meg se hallotta volna a férjét –, és a fák alig nőttek a föld fölé.
– Almabort, mindig azt ivott – csóválta a fejét kedélyesen Villeroy. – Egész gyümölcsösök csúsztak le a torkán, de a hajóhoz igazán értett a jó öreg. Józanon vagy részegen, de bármit elvezetett.
Thomas belekémlelt a nyugati sötétségbe, elképzelte az utat a legendás földre, ahol Arthur király és a lovagjai örök álmukat alusszák a ködben, s ahol a vízbe fúlt szerencsétlenek elveszett kérelmeik után jajongnak. – Ideje kimerni a vizet! – jelezte Villeroy, Thomas pedig lemászott a hajófenékbe, és addig merte a vizet, amíg a karja bele nem sajdult a fáradtságba, azután előrement az orrba és lefeküdt a birkabőrökre, amelyeket Villeroy halmozott fel odabent, mondván, a tengeren mindig hidegebb van, mint a szárazföldön, és egy férfinak szüksége van a melegségre.
Vonakodva jött el a hajnal, először csak halovány, szürke csík jelent meg a keleti látóhatár felett. A kormánylapát csikorogva, haszontalanul feszült köteleinek, amint a hajó tovább ringatózott a vég nélküli hullámokon. Délen még most is tisztán látszott a normann part, és ahogyan a téli reggel lassan kivilágosodott, Thomas látta a szárazföldről kisorjázó kis evezősöket is. A három kis bárka felfelé tartott a csatornában, amíg keletre nem került a Pentecosttól; Thomas halászhajóknak gondolta őket, és azt kívánta, bárcsak Villeroy bárkáját is ellátták volna evezőkkel, hogy legalább némi előrejutást elkönyvelhetnének. Két hosszú nyelű lapátot ugyan lekötöztek a fedélzetre, ám ezek Yvette szerint csak a kikötőben értek valamit. – Túl nehezek az evezéshez – magyarázta –, különösen ilyenkor.
– Ilyenkor?
– Ha teli a hajó – bólintott Yvette. Embere a tat felőli kabinban aludt, hortyogásába az egész hajóváz beleremegett. – Fel-le megyünk a part mentén – tette hozzá –, gyapjúval és borral, bronzzal és vassal, építőkövekkel és prémekkel.
– Szereted ezt?
– Egyszerűen imádom. – A lány elmosolyodott, és különös, élesen metszett arca szinte felragyogott. – Az anyám egy püspök cselédjének akart adni. Takarítani és mosni, főzni és tisztogatni, amíg csak el nem kopik az ember keze a munkától, de Pierre azt mondta, hogy a hajóján szabadon élhetek, akár a madár, és így is van, így is van.
– Csak ketten vagytok? – A Pentecost túl nagynak tűnt a kétfős legénységhez, még ha az egyikük valódi óriás is volt.
– Senki sem akar velünk hajózni – felelte Yvette. – Balszerencsét jelent, ha asszony van a hajón. Az apám is mindig ezt mondta.
– Halász volt?
– Méghozzá nem is akármilyen – bólintott Yvette –, de ettől még éppúgy vízbe fulladt. Egy sötét éjszakán fennakadt a Casquetsen. – Mélyen Thomas szemébe nézett. – Tudod, ő tényleg látta azokat az elveszett földeket.
– Elhiszem.
– Elhajózott a messzi északra, azután nyugatnak, és azt mondta, az északi emberek jól ismerik az elveszett földek vizeit, és csak úgy hemzsegnek arrafelé a halak, ameddig a szem ellát. Azt mondta, sétálni lehet a tengeren, annyi ott a hal, sőt egy napon túlmerészkedett a ködön, és meglátta a földet is, látta azokat a bokrokat és a holt lelkeket a parton. Sötétek voltak, azt mondta, mintha csak a pokol tüzei pörkölték volna meg őket, ő pedig megijedt tőlük, visszafordult és hazavitorlázott. Két hónapba telt, amíg odaért, másfélbe, amíg haza, és közben minden hala megromlott, mert nem tudott partra szállni, hogy felfüstölje őket.
– Hiszek neked – bólintott komolyan Thomas, noha nem tudta biztosan, mit higgyen.
– Azt hiszem, ha megfulladok – sóhajtott fel Yvette –, akkor Pierre és én együtt megyünk az elveszett földekre, hogy neki ne kelljen ott üldögélnie a szirteken, és sírni az elveszett kedvese után. – Tárgyilagos hangon közölte mindezt, azután elindult reggeli készíteni az emberének, akinek hortyogása mintha kezdett volna alábbhagyni.
Sir Guillaume lépett ki az elülső kabinból. Hunyorogva nézett fel a téli napfénybe, azután botladozva hátrafelé indult, és átvizelt a tatkorlát felett, miközben elnézte a három bárkát, amelyik az imént hagyta el a folyót, és jó egy mérföldnyire keletre lehetett a Pentecosttól. – Felkerested Germain testvért? – kérdezte Thomast.
– Bár ne tettem volna!
– Tudósforma ember – vonta meg a vállát Sir Guillaume, majd felhúzta, és derékban megkötötte a nadrágját –, következésképp hitvány alak. Agyafúrt fickó, azt meg kell adni, de sosem állt a mi oldalunkon, Thomas.
– Azt hittem, a barátja.
– Amikor még volt hatalmam és pénzem, Thomas – felelte Guillaume –, barátom is szép számmal akadt, de Germain testvért sosem soroltam közéjük. Ő mindig is az egyház érdekeit tekinti, és bánom, hogy egyáltalán bemutattalak neki.
– Miért?
– Miután kiderült a származásod, Germain mindent jelentett a püspöknek, a püspök beszélt az érsekkel, az érsek a bíborossal, a bíboros pedig az ő feljebbvalójával, bárkinek is köszönheti a hatalmát, és az egyház egyszeriben érdeklődni kezdett a Vexille-ek, de még inkább a Grál iránt, amely egykor a család tulajdonában volt. Ekkora esett az is, hogy Guy Vexille újra felbukkant, tehát az inkvizíciónak sikerült a maga oldalára állítania őt. – Elnézett a látóhatár felé, azután lassan keresztet vetett. – Közéjük tartozik ez a de Taillebourg is, az életem tenném rá. Dominikánus, ahogy a legtöbb inkvizítor: az Isten kutyája. – Thomas felé sandított. – Vajon miért hívják őket az Isten kutyáinak?
– Csak egy sületlen tréfa – vonta meg a vállát Thomas. – Isten kutyája latinul annyit tesz: Domini canis.
– Hát én nem találom mulatságosnak – húzta össze magát a hidegben Sir Guillaume –, amikor egy ilyen nyavalyás izzó vassal vakítja meg a szerencsétleneket. Mint hallom, Guy Vexille-t is a kezükbe kaparintották. Remélem, alaposan helybenhagyták.
– Akkor hát Guy Vexille fogoly? – kérdezte meglepetten Thomas. Germain testvér azt állította, hogy unokatestvére megbékélt az egyházzal.
– Úgy hírlik. Azt hallottam, még zsoltárokat is énekelt az inkvizíció kínpadján. Mindenesetre azt biztosan elmondta, hogy egykor az apád tulajdonában állt a Grál, de hiába dúlta fel érte Hooktont. És ki járt még akkor Hooktonban? Én, én jártam ott, ezért is parancsolták meg Coutances-nak, hogy fogjon el, és hurcoljon Párizsba. És mindeközben másokat Angliába küldtek, hogy derítsék ki, amit csak lehet.
– És hogy megöljék Eleanort – tette hozzá Thomas komoran.
– Amiért keservesen meg fognak fizetni – toldotta meg Sir Guillaume.
– És most – komorult el még jobban Thomas –, ide is utálunk jöttek.
– Hogyan?! – hördült fel Sir Guillaume.
Thomas a három evezősre mutatott, amely immár egyenesen a Pentecost felé tartott. Ahhoz még túlságosan messze jártak, hogy láthassák, ki vagy mi van a fedélzeten, de volt valami az eltökéltségükben, ami megrémítette Thomast. Yvette, aki ekkor érkezett az orr-rekesz felől egy kenyérrel, sonkával és sajttal megrakott tányérral, felfigyelt Thomas és Sir Guillaume mozdulatlanságára, csatlakozott hozzájuk, azután eleresztett egy olyan szitkot, amit csakis halászember lánya ismerhet, majd eliramodott a tat felé, hogy felkiáltsa a fedélzetre az emberét.
Yvette szeme gyakorlottan fürkészte a tengert, és azonnal látta, hogy nem halászbárkák közelednek; ehhez túlságosan is sokan hemzsegtek a fedélzeten. Idővel már Thomas is láthatta ezeket az embereket, és az ő szeme – amely ahhoz szokott, hogy kiszúrja a sűrű bozótban rejtőzködő ellenséget – azonnal látta, hogy némelyek sodronyvértet viselnek, márpedig senki sem száll a tengerre sodronyvértben, hacsak nem ölni akar.
– Számszeríjuk van. – Villeroy csatlakozott hozzájuk a fedélzeten, megkötötte jókora bőrlebernyegének nyakzsinórját, és a közelgő hajókról lassan az égre emelte a tekintetét, mintha csak mennyei közbelépést várna. A tenger felszínét még most is hosszan elnyúlt hullámok szabdalták, de a víz sima maradt, akár a letaposott fű, és a hullámok taréját nem borzolta fel a friss tengeri szél. – Számszeríjuk – ismételte Villeroy komor hangon.
– Azt akarja, hogy adjam meg magam? – kérdezte Sir Guillaume Villeroyt fanyar, maróan gúnyos hangon.
– Nem az én tisztem eldönteni, mit tegyen lordságod – felelte Villeroy éppoly gunyorosan –, de az emberei azért felhozhatnának néhány nagyobb követ a fenékből.
– Mire mennénk azzal? – kérdezte Sir Guillaume.
– Rádobom a nyavalyásokra, amikor majd megpróbálnak átszállni. Ezek a csöpp bárkák? Egy nagyobb kő könnyen átüti a fenékdeszkákat, azután a nyavalyások egészen hazáig úszhatnak a páncéljaikban. – Villeroy elvigyorodott. – Vasba verve nem könnyű ám fennmaradni a vízen.
Összegyűjtötték a köveket, Thomas pedig előkészítette az íját és a nyilait. Robbie magára öltötte a vértjét, és oldalára kötötte nagybátyja kardját. Sir Guillaume két fegyverese felsorakozott mellé a hajó derekában, azon a helyen, ahol az alacsony mellvéd miatt a legvalószínűbben sor kerülhetett az átszállási kísérletekre. Thomas a magasabban eső tatra húzódott, ahol Will Skeat csatlakozott hozzá, s bár nem ismerte fel Thomast, annál inkább megismerte az íjat, és kinyújtotta felé a kezét.
– Én vagyok az, Will – jelezte Thomas.
– Tudom, hogy te vagy – hazudta Skeat zavarában. – Hadd próbáljam meg azt az íjat, fiam.
Thomas felé nyújtotta a jókora fekete íjat, és szomorúan látta, hogy Skeat félig se képes felajzani. Az ősz íjász szégyenkezve lökte Thomas felé a fegyvert. – Nem vagyok már az, aki voltam – motyogta maga elé.
– Fel fog épülni, Will.
Skeat átköpött a mellvéden. – A király csakugyan lovaggá ütött?
– Úgy bizony.
– Néha olyan, mintha emlékeznék arra a csatára, Tom, máskor meg minden szertefoszlik, mint a köd. – Skeat a három közeledő hajóra meredt, amelyek most szabályos vonalba fejlődtek fel. Az evezősök minden erejüket latba vetették, és Thomas látta, hogy számszeríjasok állnak valamennyi hajó orrán és tatján. – Láttál már olyat, hogy egy hajóról nyilaztak? – kérdezte Skeat.
– Még soha.
– Mi is mozgunk, ők is mozognak. Ez megnehezíti a dolgot. Célozz alaposan, fiam, ne kapkodd el a dolgot.
A legközelebbi hajón felkiáltott valaki, de az üldözők még most is messze jártak, és a férfi hangja elveszett a távolban. – Szent Miklós és Szent Ursula – fohászkodott Villeroy –, küldj nekünk szelet, méghozzá jó kiadósat!
– Az ott szerencsét próbál – mutatott Skeat egy számszeríjasra, aki a középső hajó orrában rájuk emelte a fegyverét.
A férfi mintha csak a levegőbe akart volna lőni, azután eleresztette a lövedéket, amely döbbenetes erővel fúródott a Pentecost tatjába. Sir Guillaume ügyet sem vetett a fenyegetésre, felkapaszkodott a korlátra, és megmarkolta az árbocfeszítő kötelet, hogy megtartsa egyensúlyát. – Coutances emberei – tudatta Thomasszal, aki most már maga is látta, hogy a legközelebbi hajóban a fegyveresek némelyike a zöld-fekete öltözéket, Evecque ostromlóinak egyenruháját viseli. Újabb nyilak szisszentek feléjük, és kettő a fartükörbe fúródott, míg két másik elsüvített Sir Guillaume mellett, hogy átlyuggassa a hasznavehetetlen vitorlát, ám a legtöbb lövedék így is a tengerben kötött ki. A számszeríjasoknak láthatóan komoly nehézséget okozott, hogy pontosan célozzanak az imbolygó kis hajók fedélzetén.
Márpedig a támadók csakugyan kis bárkákon érkeztek; valamennyi nyolc-tíz evezőst és ugyanennyi fegyverest vehetett fel a fedélzetére. A három hajót nyílván azért választották, mert az evezők segítségével is fürgén haladhattak, ám méretre valósággal eltörpültek a Pentecost mellett, amely így igencsak veszélyessé tett minden átszállási kísérletet, bár a kis bárkák egyike így is eltökélte rá magát, hogy odahúzódik Villeroy hajója mellé. – Úgy fogják csinálni – jelezte előre Sir Guillaume –, hogy a két hajóról elárasztanak bennünket nyilakkal, amíg azok a nyavalyások – mutatott a Pentecosthoz vészesen közeledő harmadik bárkára – fel nem másznak a fedélzetre.
Egyre több számszeríjból kilőtt lövedék csapódott a hajótestbe. Két újabb nyíl átjárta a vitorlát, egy másik betalált az árbocba, közvetlenül a szurkos fára erősített viharvert feszület felett. Krisztus csontfehér alakja mostanra elveszítette a bal karját, és Thomas ezt rossz előjelként értékelte, ezért próbált elfeledkezni erről, amint felhúzta nagy íját, és kilőtt egy nyílvesszőt. Alig harmincnégy nyílvesszője maradt, de nem most jött el az ideje, hogy fukarkodni kezdjen velük, ezért az első nyílvessző még a levegőt szelte, amikor máris útjára indította a másodikat, és a számszeríjasok már nem fejezték be fegyverük felajzását, amint az első nyílvessző megtalálta az egyik evezős karját, a második kihasított egy jókora faszilánkot a bárka orrából, míg a harmadik elszisszent az evezősök feje felett, és becsapódott a vízbe. Az evezősök rémülten lebuktak, azután egyikük felnyögött és előrebukott, hátában egy nyílvesszővel, majd a következő pillanatban egy fegyverest ért találat a combján, és a nehéz vértbe öltözött alak rázuhant két evezősre, mire hirtelen káosz tört ki a hajón, amely egymásnak csapódó evezőkkel, éles szögben fordult el reménybeli zsákmányától. Thomas leeresztette a jókora íjat.
– Jól kitanultad a szakmát – szólt Will Skeat elismerően. – Mindig is veszedelmes egy gazember voltál, Tom.
A hajó kapkodva arrébb húzódott. Thomas nyilai messze pontosabbnak bizonyultak, mint a számszeríjak lövedékei, hiszen egy nagyobb hajóról lőtték ki őket, nem pedig a keskeny és túlterhelt evezősök valamelyikéről. A kisebb bárkák fedélzetén csak egyvalakit ért halálos találat, de a nyílvesszők gyakorisága istenfélelmet plántált az evezősökbe, akik azt sem látták, honnan érkeznek a nyilak, csak a lúdtollak sziszegését és a sebesültek jajongását hallották. Mostanra a két másik hajó is utolérte a harmadikat, és a számszeríjasok leeresztették fegyverüket.
Thomas előhúzott egy nyilat a csomagjából, és aggódott amiatt, mi fog történni, ha nem marad több nyílvesszője, ám éppen ekkor örvénylő vízfodrok jelezték, hogy kezd feltámadni a szél, méghozzá a keleti szél, amely mindennél ritkábban tapasztalható a tengeren – ez a szél mégis épp keletről érkezett, a Pentecost hatalmas, barna vitorlája pedig feldagadt és elernyedt, azután megtelt újra, és a hajó hirtelen elfordult üldözőitől, a víz pedig tajtékozva csapott fel az oldalai mentén. Coutances emberei újból nekiveselkedtek az evezőknek. – Hasra! – kiáltotta Sir Guillaume, és Thomas lebukott a mellvéd mögé, amint a nyilak sortüze belecsapódott a Pentecost palánkjaiba, és megszaggatta a viharvert vitorlát. Villeroy ráripakodott Yvette-re, hogy álljon be a kormánylapát mögé, azután lemászott a tatkabinba, ahonnan egy hatalmas és láthatóan ősöreg számszeríjjal bukkant elő, amelyet egy hosszú fémkarral húzott fel, azután behelyezett egy rég elrozsdállt nyilat a vájatba, és rálőtt legközelebb eső üldözőire. – Rohadékok! – bömbölte. – Útszéli szottyadt kóró volt az anyátok, mocskos szukafattyai! Himlőheges, bűzhödt varangyok! Átkozottak! – Újból felhúzta a fegyvert, majd betöltött még egy rozsdás lövedéket, ám ez is a tengerben kötött ki. A Pentecost kitartóan gyorsult, és máris kikerült a számszeríjak hatósugarából.
A szél egyre erősödött, és Pentecost mind távolabb került üldözőitől. A három evezős bárka abban a reményben vágott neki a csatornának, hogy a dagály és a nyugati szél feléjük fogja űzni a Pentecostot, ám a kelet felől érkező széllel az evezősök képtelenek voltak lépést tartani, így a három bárka fokozatosan elmaradt a tatjuk mögött, míg végül feladta az üldözést. Ám alig maradtak el a bárkák, máris két újabb üldöző bukkant fel az Orne folyó torkolatában – két igazi hajó futott ki a tengerre: mindkettő kellően nagy, és olyan négyszögletes vásznakkal felszerelt, mint a Pentecost nagyvitorlája. – Az ott elől a Saint-Esprit – tudatta Villeroy, aki még ilyen távolságból is meg tudott különböztetni egymástól két árbocost –, a másik meg a Marie. Lassú, akár a vemhes koca, de a Saint-Esprit be tud fogni.
– A Saint-Esprit? – hitetlenkedett Sir Guillaume. – Jean Lapoullier?
– Ki más?
– Azt hittem, a barátom.
– A barátja volt – engedte meg Villeroy –, amíg megvolt a földje és a pénze, de mije van most?
Sir Guillaume egy ideig komoran latolgatta a kijelentés igazságtartalmát. – Akkor maga miért segít?
– Mert sült bolond vagyok – felelte Villeroy vidoran –, és mert átkozottul bőkezűen meg fog fizetni érte.
– Sir Guillaume morgolódva fogadta a vaskos célzást. – Akkor nem, ha rossz irányba haladunk – tette hozzá egy idő után.
– A helyes irány most az – mutatott rá Villeroy –, amelyik tűinél távolabb visz a Saint-Esprittől, és ahol hátszelet kapunk, ezért nyugat felé kell mennünk.
Egész álló nap nyugat felé tartottak. Tisztes sebességet értek m de a Saint-Esprit így is lassan, de biztosan csökkentette a kettőjüket elválasztó távolságot. Reggel még csak elmosódott foltnak tűnt a horizonton, délre Thomas már láthatta az árboc-csúcsra ültetett kis kosarat, amelybe Villeroy szerint a számszeríjasokat helyezték el; délutánra már az orra festett fekete-fehér szemek is előtűntek. A keleti szél egész nap erősödött, míg végül hevesen és fagyosan csapott le, hogy magasra tornyozza a fehéren tajtékzó hullámokat. Sir Guillaume az északi irányt javasolta, akár egészen az angol partokig, ám Villeroy kitartott amellett, hogy nem ismeri a partvonalat, így nem tudja, hol találhatna menedéket a hajónak arra az esetre, ha az idő csakugyan zordra fordulna. – Az évnek ebben a szakában szeszélyes az időjárás, akár az asszonyok kedve – tette hozzá Villeroy, s mintha csak őt akarná igazolni, szakadni kezdett a havas eső, és a széllökések felkorbácsolták a hullámokat, a hajó pedig tehetetlenül hánykolódni kezdett, és a látótávolság alig néhány méterre zsugorodott. Sir Guillaume továbbra is kitartott az északi irány mellett, és felvetette, hogy most kellene megfordulniuk, amíg a hajó elrejtőzhet az eső- és tajtékfüggönyben, Villeroy azonban konokul visszautasította, és Thomas gyanította, hogy az óriás alighanem retteg az angol hajóktól, amelyek semmit sem szerettek annyira, mint elfogni a francia vitorlásokat.
Újabb heves szélvihar csapott le rájuk, a hullámok kevés híján áttörtek a mellvéden, míg a hódara síkos, fehér réteget vont minden kötél és vászon keletre eső oldalára. Villeroy attól tartott, hogy a vitorla végig fog hasadni, de nem merte megkurtítani a vásznat, mert valahányszor egy széllökés elvonult, hogy hátrahagyja maga után a fehér kavargó hullámokat, a Saint-Esprit mindig a látóhatáron belül esett, és kitartóan araszolt egyre közelebb. – Fürge kis hajó – ismerte el kényszerűen Villeroy –, és Lapoullier tud bánni vele.
A téli nap ugyanakkor hamar kitelt, és az éjszaka lehetőséget kínálhatott arra, hogy a Pentecost elmeneküljön. Az üldözők is tudták ezt, és bizonyára buzgón fohászkodtak azért, hogy meg gyorsabban haladjanak. Amint szürkülni kezdett, a hajójuk centiméterről centiméterre került egyre közelebb, ám így sem érhette utol a Pentecostot. Mostanra látóhatáron kívül került a szárazföld, a két hajó a tajtékzó és sötétlő óceánon vitorlázott, azután, amikor szinte tökéletesen sötét éjszaka borult föléjük, a Saint-Esprit orrából felszökkent az első gyújtónyíl.
Egy számszeríjból lőtték ki. A lángok tüzes ívet rajzoltak az égre, azután a nyíl belehullt a Pentecost farvizébe. – Küldj vissza nekik egy nyilat! – mordult fel Sir Guillaume.
– Túl messze vannak – rázta a fejét Thomas. Egy jó számszeríj hatótávolságát tekintve bármikor felülmúlta a tiszafa íjat, bár azalatt, amíg egy számszeríjat újratöltöttek, az angol íjászok a hatósugarán kívül kerülhettek, vagy éppen elereszthettek fél tucat nyílvesszőt. Thomas a sűrűsödő sötétségben nem tehette meg ezt, ahogyan nem merte vesztegetni a nyilakat sem. Nem maradt más, mint várni, és figyelni, amint egy második tüzes nyíl is felkúszik a felhők közé, majd messze mögöttük a vízbe csapódik.
– Nem repülnek túl jól – jegyezte meg Will Skeat.
– Mi az, Will? – Thomas nem hallotta tisztán a szavait.
– Szövetbe kell bugyolálniuk a nyilat, és az lelassítja őket. Lőttél már ilyen tüzes nyíllal, Tom?
– Még soha.
– Vagy ötven lépéssel lerövidül a hatótávolság – magyarázta Skeat, miközben egy harmadik lövedék is a tengerbe hullt –, a pontosságról meg jobb nem is beszélni.
– Azért ez elég közel volt – jegyezte meg Sir Guillaume.
Villeroy egy hordót állított a fedélzetre, és feltöltötte tengervízzel. Yvette mindeközben fürgén felmászott a kötélzetén, hogy megtelepedjen a keresztfán, és most felhúzott magához egy vödör vizet, hogy szükség esetén azzal nedvesítse meg a vitorla anyagát.
– Mi is használhatunk gyújtónyilat? – kérdezte Sir Guillaume. – Azzal biztosan ellőhetünk odáig – biccentett Villeroy ormótlan számszeríja felé. Thomas lefordította a kérdést Will Skeatnek, aki csak néhány szót értett franciául.
– Gyújtónyilak? – fintorodott el Skeat. – Ahhoz szurok is kellene, Tom – magyarázta kétkedve –, amivel át kell itatni a gyapjút, azután szorosan rá kell kötözni a gyapjút a nyílra, de még előtte meg kell szaggatni a szélét, hogy jobban égjen.
A szuroknak alaposan át kell járnia az anyagot, mert az olyan tűz, amelyik csak a széleket kapja el, nem tart soká. Amikor pedig rendesen belekapott az anyagba, gyorsan ki kell lőni, mielőtt még tönkretenné a vesszőt is.
– Nem – fordított Thomas Sir Guillaume kedvéért –, nem használhatunk gyújtónyilat.
Sir Guillaume keservesen szitkozódott, azután megpördült amint az első nyíl megtalálta a Pentecostot, ám a lövedék a tat alsó felébe fúródott, így a következő hullám jól hallható szisszenéssel kioltotta a lángokat. – Muszáj tennünk valamit! – dühöngött Sir Guillaume.
– Gyakorolhatunk például türelmet – bólintott Villeroy, aki odaállt a kormánylapát mellé.
– Használhatom az íját? – kérdezte Sir Guillaume a tengeri óriástól, amikor pedig Villeroy kurtán bólintott, Sir Guillaume felhúzta a hatalmas számszeríjat, és elküldött egy fémnyilat a Saint-Esprit felé. Morogva rántotta maga felé a kart, hogy újra felajzza a fegyvert, és elképedten tapasztalta, mekkora erő kell ehhez. A karral felhúzható számszeríjak rendszerint gyengébbek voltak motollával és csörlővel ellátott társaiknál, Villeroy azonban nem véletlenül kedvelte az öreg íjat. Sir Guillaume nyilai bizonyosan betaláltak, ám a sötétben nem lehetett tudni, hogy okoztak-e bármiféle kárt. Thomas szerint aligha, ehhez túl magasnak találta a Saint-Esprit orrát és túl masszívnak a mellvéd palánkjait. Sir Guillaume nem tett mást, mint fémtüskéket ütött a vaskos fába, míg a Saint-Esprit tüzes nyilai kezdtek komoly fenyegetést jelenteni a Pentecostra nézve. Immár három vagy négy ellenséges számszeríjas is folyamatosan lőtt, Thomas és Robbie megállás nélkül oltotta a lángoló nyilakat, azután egy tüzes lövedék eltalálta a vitorlát, és a lángok sebesen terjedni kezdtek a vásznon, amíg Yvette le nem locsolta őket, miközben Villeroy élesen átfordította a kormánylapátot. Thomas hallotta, ahogyan a kormánylapát hosszú rúdja megcsikordult a terhelés alatt, és érezte, amint a hajó görcsös rángassál délnek fordult. – Ellenszélben már a Saint-Esprit se olyan fürge – mormolta Villeroy – a kereszthullámokban meg csak küszködik.
– Így gyorsabbak leszünk? – kérdezte Thomas.
– Az mindjárt elválik – felelte Villeroy.
– Miért nem próbáltuk ezt korábban? – akarta tudni Sir Guillaume.
– Mert nem volt hozzá elég helyünk – felelte egykedvűen Villeroy, miközben újabb lángoló nyíl röppent át meteorként a tatfedélzet felett. – Most már végleg elhagytuk a fokot – utalt arra, hogy tisztes távolságba kerültek a normann félszigettől, délre pedig megnyílt előttük a Normandiát és Bretagne-t elválasztó, szirtekkel teleszórt tengerszakasz. A forduló miatt hirtelen lecsökkent a két hajó távolsága, hiszen a Saint-Esprit tovább haladt nyugat felé, és Thomas kilőhetett néhány nyilat az üldöző hajó fedélzetén álló láncvértes katonák homályos alakjaira. Yvette leereszkedett a fedélzetre, és belekapaszkodott a kötelekbe, majd miután megelégedett az új vitorlaállással, épp időben mászott vissza sasfészkébe, amint két újabb gyújtónyíl hasított a vitorlákba, és Thomas látta a terjengő lángokat, amint Yvette lázas igyekezettel felhúzta a vizesvödröt. Thomas újabb nyílvesszőt lőtt fel a sötét éjszakába, hogy az betaláljon az ellenséges fedélzetre, míg Sir Guillaume olyan fürgén töltötte a számszeríjat, amennyire csak telt tőle, ám egyikük sem részesült az elégtételben, hogy hallja a sebesült ellenség jajveszékelését. Azután a két hajó távolsága újra megnőtt, és Thomas leeresztette íját. A Saint-Esprit elfordult, hogy kövesse a Pentecost nyomát dél felé, és néhány pillanatra mintha beleveszett volna a sötétségbe, azután újabb gyújtónyíl emelkedett fel a fedélzetéről, és a harsány fényben Thomas láthatta, hogy a hajó elvégezte a fordulót, és újra felzárkózott a Pentecost mögé. Villeroy vitorlája még mindig lángolt, így a Saint-Esprit véletlenül sem téveszthette el a hajó nyomát, és az őket üldöző íjászok egyszerre három nyilat is kilőttek, amelyek lángja mohón hasított bele az éjszakába. Yvette kétségbeesett igyekezettel vonta fel a vödröket, a lángok azonban megállíthatatlanul terjedtek, és a Pentecost kezdett lelassulni, amint a vászon veszített az erejéből, azután végre felhangzott a megváltó sistergés, és a keleti szél újult erővel csapott le rájuk.
A havas eső hihetetlen erővel szakadt a nyakukba, hevesen rázta a megperzselődött vitorlát, és kopogva záporozott a fedélzetre, Thomas pedig már azt hitte, sosem áll el, ám a vihar éppoly hirtelen abbamaradt, mint ahogyan feltámadt, és a Pentecost fedélzetén mindenki a tat felé fordult, várta a Saint-Esprit orrából feltörő újabb gyújtónyilakat, ám amikor azok végül felszöktek az égboltra, túlságosan távolra kerültek ahhoz, hogy megvilágítsák a hajót, és Villeroy elégedetten mordult fel. – Azt hitték, a széllel visszafordulunk nyugat felé – közölte vidáman –, de ezúttal túltaktikázták magukat. – A Saint-Esprit megpróbált a Pentecost elé vágni, abban a hiszemben, hogy Villeroy újra hátszélbe fordítja a hajóját, csakhogy az üldözők elszámították magukat, így északnyugati irányban messze lemaradtak mögöttük.
Újabb gyújtónyilak hasítottak a sötétbe, de most már a szélrózsa minden irányában szétreppentek, hátha megcsillan egy erődén fény a Pentecost hajótestén, ám Villeroy hajója minden pillanattal távolabb került a megpörkölődött, mégis dagadozó vitorla jóvoltából. Ha nincs az a hirtelen széllökés, gondolta Thomas, mostanra beérik, és foglyul ejtik őket, és önkéntelenül is eltűnődött azon, hogy az Úr a maga kifürkészhetetlen módján azért segítette ki őket a bajból, mert az ő birtokában van a Grál könyve. Azután hatalmába kerítette a bűntudat, amiért valaha is kételkedett a Grál létezésében; amiért elvesztegette Lord Outhwaite pénzét ahelyett, hogy azt a Grál kutatására fordította volna; de legfőképp, amiért hagyta meghalni Eleanort és Hobbe atyát, és térdre rogyott a fedélzeten, hogy feltekintsen a csonka feszületre. Bocsáss meg nekem, Uram, fohászkodott, bocsáss meg!
– A vitorla nem olcsó mulatság – jegyezte meg Villeroy.
– Veszek magának egy vadonatújat, Pierre – ígérte Sir Guillaume.
– Addig is imádkozzon, hogy a maradékkal eljussunk valahová – csóválta a fejét komoran Villeroy. Messze északon felgyúlt az utolsó gyújtónyíl, azután nem láttak több fényt, csak a háborgó tenger végtelen sötétjét, amelyben a Pentecost viharvert vitorlájával is tovább haladt előre.
A hajnal gomolygó köddel köszöntött rájuk, és heves széllökések kapaszkodtak a vitorlába, amely olyannyira elgyengült, hogy Villeroy és Yvette kettőbe hajtotta a vásznat, így a szél legalább nem süvített keresztül a kiégett lyukakon, s miután ezzel végeztek, a Pentecost tovább döcögött délnyugat felé, miközben a hajón mindenki hálát adott az Úrnak a ködért, amely elrejtette ókét a Normandia és Bretagne között portyázó kalózok elől. Villeroy nem tudta biztosan, hol lehetnek, bár abban nem kételkedett, hogy a normann partok keletre esnek, s hogy arrafelé mindenki Coutances grófjának zsoldjában áll, ezért kitartott a délnyugati irány mellett, miközben a hajóorrban kuporgó Yvette az errefelé gyakori zátonyokat kémlelte a ködben. – Csak úgy terem a kő ezekben a vizekben – zsörtölődött Villeroy.
– Akkor menjünk mélyebb vizekre – vetette fel Sir Guillaume.
Az óriás átköpött a mellvéden. – A mélyebb vizek meg angol kalózokat teremnek.
Dél felé tartottak, miközben a szél elállt, és a tenger lenyugodott. A hideg nem enyhült, de legalább a havas eső abbamaradt, és amikor az erődén napfény kezdett átszüremleni a foszladozó ködön, Thomas letelepedett Mordehai mellé az orrban. – Lenne egy kérdésem – szólította meg a seborvost.
– Apám mindig is mondta, hogy messze kerüljem el a hajókat – jajdult fel Mordehai. Hosszú arca színtelenné sápadt, szakálla, amelyet máskor oly nagy gonddal ápolt, most szerteszét állt. Noha tetőtől talpig birkabőrbe bugyolálta testét, Mordehai jól láthatóan reszketett. – Tudtad – fordult Thomas felé – hogy a flamand tengerészek szerint le lehet csillapítani a vihart, ha egy zsidót a tengerbe vetnek?
– És így is tesznek?
– Azt mondják – vonta meg a vállát Mordehai. – Ha egy flamand hajón utaznék, önként bevetném magam a tengerbe, csak legyen már vége ennek a nyomorúságnak. Hát az?
Thomas kicsomagolta az apjától örökölt könyvet. – Azt szeretném tudni – engedte el a füle mellett Mordehai kérdését –, hogy ki az a Hakália.
– Hakália? – ismételte a nevet Mordehai, azután megrázta a fejét. – Gondolod, hogy a flamandok elővigyázatból zsidókat is magukkal visznek az útjaikra? Hasznos óvintézkedés lehet, ha mégoly kegyetlen is. Miért halnának meg ők, ha meghalhat egy zsidó is?
Thomas felütötte a könyvet az első héber nyelvű oldalon ahol Germain testvér is kibetűzte Hakália nevét. – Itt van – nyújtotta oda a könyvet a doktornak. – Hakália.
Mordehai futó pillantást vetett a lapra. – Hakália unokája – fordított hangosan – és a Satrapa fia. Hát persze! Jónás és a nagy cet miatt van az egész!
– Hakália? – meredt Thomas a különös írásjelekkel teli oldalra.
– Dehogyis, drága fiam! – felelte Mordehai. – A babonaság a zsidókról és a viharról, mindenről Jónás tehet, meg a keresztények tudatlansága. – Újra beleolvasott a szövegbe. – Te lennél a Satrapa fia?
– Egy pap törvénytelen gyermeke vagyok – hajtotta le a fejét Thomas.
– És az apád írta ezt?
– Igen.
– A számodra?
Thomas bólintott. – Az hiszem, igen.
– Akkor te vagy a Satrapa fia és Hakália unokája! – Mordehai szélesen elmosolyodott. – Á! Hát persze! Nehémiás. Az emlékezetem lassan kezd olyan lyukas lenni, mint Skeate. Majdnem elfelejtettem, hogy Hakália volt Nehémiás atyja.
Thomas semmivel sem lett okosabb. – Nehémiás?
– És természetesen ő volt a Satrapa. Nem találod rendkívülinek, hogy mi zsidók felvirágoztatjuk az idegen országokat, azután egyszeriben ránk unnak, és bennünket hibáztatnak a legapróbb bajokért is? Azután megint eltelik egy kevés idő, és visszaállítanak bennünket a jogainkba. A Satrapa, Thomas, Júdea helytartója volt a perzsák alatt. Nehémiás sem volt király, csakis Satrapa, azaz helytartó Artaxerxes uralma idején. – Mordehai tájékozottsága nagy hatást gyakorolt Thomasra, ám így sem került közelebb a rejtély megoldásához. Miért azonosította magát az apja Nehémiással, aki bizonyosan sok száz évvel Krisztus és a Grál előtt élt? Thomas nem talált erre más magyarázatot, csak amit unalomig ismert: atyját elragadta a téboly. Mordehai forgatni kezdte a pergameníveket, és összerezzent, amint az egyik berepedt. – Mennyire áhítják az emberek a csodát – sóhajtott fel. Megbökdösött egy lapot csontos ujjával, amelyet az általa porított és kevert gyógyszerek festettek színesre. – „...mert még te rád is kerül a pohár, megrészegedel...”, mi a nyavalyát akarhat ez jelenteni?
– A Grálról beszél – jelezte Thomas.
– Azt én is értem, Thomas – korholta Mordehai gyengéden –, csakhogy ezek a szavak nem a Grálra vonatkoznak. Babilonra utalnak, és Jeremiás siralmai közül valók. – Újabb lapra fordított. – Az emberek élnek-halnak a rejtvényekért. Nem akarnak magyarázatot, mert amikor a dolgokat megmagyarázzák, nem marad többé remény. Sokakat láttam meghalni, és tudtam, hogy nincs számukra remény, mégis elküldtek azzal, hogy nemsokára megérkezik a pap a szenteltvizével, és mindenki a csodáért imádkozott. Ami sosem történik meg. Ha pedig a beteg meghal, engem okolnak érte, nem Istent vagy a papot, csakis engem! – Engedte az ölébe hullni a könyvet, amelynek lapjait forgatni kezdte a lanyha szél. – Ezek csak mesék a Grálról, meg néhány bibliai utalás, amely akár erre is vonatkozhat. Egy hívő ember elmélkedései. – Összeráncolta a homlokát. – Apád csakugyan hitt a Grál létezésében?
Thomas legszívesebben rávágta volna a kézenfekvő választ, egy pillanatra mégis elgondolkodott. Ideje java részében apja szikár, józan és tanult férfiúnak tűnt, de akadtak percek, amikor vadul sikoltozó, Istennel viaskodó, elkárhozott lélekké vált, aki kétségbeesetten próbált értelmet találni a szent misztériumokban. – Azt hiszem – felelte óvatosan Thomas –, hogy ő csakugyan hitt benne.
– Hát persze! – kiáltott fel hirtelen Mordehai. – Milyen ostoba vagyok! Hát persze, hogy az apád hitt a Grál létezésében, hiszen abban is hitt, hogy az ő birtokában van!
– Valóban? – Thomas kezdett teljesen összezavarodni.
– Nehémiás nem csupán Júdea Satrapája volt – felelte a doktor –, de Artaxerxes pohárnoka is. Itt közli, mindjárt az írás elején. „Én ugyanis a király pohárnoka voltam.” Látod? – Egy héber írásjelekkel telerótt sorra mutatott. „A király pohárnoka voltam.” Ezek az apád szavai, Thomas, amelyeket Nehémiás könyvéből vett.
Thomas az írásra meredt, és tudta, hogy Mordehai-nak igaza van. Apja tanúságtételét látta maga előtt. Pohárnoka volt a leghatalmasabb királynak, magának az Úrnak, Krisztusnak, és a frázis egybecsengett Thomas álmaival. Ralph atya, a király pohárnoka. Akinek birtokában állt a Grál. És az valóban létezik. Thomas megborzongott.
– Úgy vélem – tette hozzá Mordehai –, apád hitt abban, hogy birtokolja a Grált, de ez valószínűtlennek tűnik.
– Valószínűdennek! – hördült fel Thomas.
– Én csak egy közönséges zsidó vagyok – vonta meg a vállát Mordehai –, ugyan mit tudhatnék az emberiség megváltójáról? Akadnak, akik szerint még a számra se vehetnék ekkora szentséget, de amennyire én tudom, Jézus nem volt gazdag ember. Igazam van?
– Szegény volt – értett egyet Thomas.
– Vagyis igazam van, nem volt gazdag ember, és élete végén részt vett egy széderen.
– Egy széderen?
– A zsidó húsvét ünnepén, Thomas. És azon a széderen kenyeret evett és bort ivott, márpedig a Grál – de javíts ki, ha tévednék – vagy kenyerestál, vagy boroskehely, nem igaz?
– De.
– De – visszhangozta Mordehai, és balra fordult, amerre egy kis halászbárka lovagolt a hullámokon. A Saint-Espritnek egész reggel nyomát sem látták, az errefelé elhaladó kisebb hajók pedig nem mutattak érdeklődést a Pentecost iránt. – Ám ha Jézus szegény volt – vette fel újra a fonalat Mordehai –, ugyan miféle széderre való edényt használhatott? Amelyik aranyból készült...drágakövekkel rakták ki? Vagy inkább egy közönséges agyagpoharat?
– Akármit is használt – tiltakozott Thomas –, az Úr átformálhatta.
– Hát igen, erről elfeledkeztem. – Mordehai egy pillanatra csalódottnak tűnt, azután elmosolyodott, és visszaadta Thomasnak a könyvet. – Ha majd elérünk oda, ahová tartunk – mondta –, leírom neked a héber szövegek fordítását. Remélem, a segítségedre leszek.
– Thomas! – kurjantotta el magát Sir Guillaume a tat felől. – Elkelne a friss erő a hajófenékben!
A dugarozással nem végeztek teljesen, és a fenékvíz riasztó mértékben emelkedett, ezért Thomas kényszerűen lemászott a Pentecost mélyébe, és feladogatta a teli vödröket Robbie-nak, aki átborította a vizet a mellvéd túlsó oldalára. Sir Guillaume tovább győzködte Villeroyt, hogy tartson újra északkeletnek, és Caen mellett elhaladva Dunkirkben kössenek ki, ám Villeroyt boldogtalanná tette a szakadozott vitorla, és még boldogtalanabbá a szivárgó hajótest. – Hamarosan ki kell kötnöm valahol – vetette meg a lábát –, és jobban teszi, ha vesz nekem egy új vitorlát.
Normandiában nem mertek kikötni. A tartományban mindenki tudta, hogy Sir Guillaume-ot hitszegőnek kiáltották ki, és ha a Pentecostot átkutatják – amire igencsak jó esélyük nyílt a csempészetről hírhedt partok mentén –, bizonyosan felfedezik Sir Guillaume-ot. Így viszont egyedül Bretagne maradt, és Sir Guillaume legszívesebben Saint-Malót vagy Saint-Brieucöt választotta volna, de Thomas felkiáltott a hajófenékből, hogy őt és Will Skeatet ellenségüknek tekintenék a breton hatóságok, akik ezekben a városokban Károly herceggel szövetkeztek, aki az angolok által támogatott lázadókkal harcolt, akik viszont János herceget tekintették Bretagne törvényes urának. – Akkor hát hová menjünk? – akarta tudni Sir Guillaume. – Angliába?
– Sosem jutnánk el Angliába – nézett fel szomorúan Villefoy a megtépázott vitorlára.
– És a szigetek? – utalt Thomas Guernseyre és Jerseyre.
– A szigetek! – Sir Guillaume-nak láthatóan tetszett az ötlet. Ezúttal Villeroyon volt a tiltakozás sora. – Azt nem lehet – közölte kurtán, majd elmagyarázta, hogy a Pentecost valaha guernsey-hajó volt, és ő maga is részt vett az elrablásában. – Ha elmegyünk a szigetekre – tett pontot a vita végére –, ott fogják és vele együtt engem is.
– Az isten szerelmére! – csattant fel Sir Guillaume. – Valahová csak mennünk kell!
– Eljuthatunk Tréguier-be? – kérdezte Will Skeat, és a közbevetése annyira megdöbbentett mindenkit, hogy hosszú pillanatig senki sem felelt.
– Tréguier-be? – kérdezte Villeroy egy idő után, majd lassan bólintott. – Megeshet.
– De miért épp Tréguier-be? – akarta tudni Sir Guillaume.
– A legutóbb még az angolok kezén volt – felelte Will Skeat.
– Most is az övék – biztosította őket Villeroy.
– És ott vannak barátaink – tette hozzá Will Skeat.
És ellenségeink, toldotta meg gondolatban Thomas, hiszen Tréguier nemcsak a legközelebbi angol kézben lévő breton kikötő, de olyan kikötő is, amely szinte szomszédos La Roche-Derrienel, ahová Sir Geoffrey Carr, vagyis Madárijesztő indult. És Thomas Germain testvérnek is azt mondta, hogy a kisváros felé tart, ami bizonyossá teszi, hogy de Taillebourg ott fogja először keresni. De talán Jeanette is ott lesz, és Thomas, aki hetek óta mondogatta, hogy nem akar visszatérni a városba, hirtelen alig várta, hogy elérjék La Roche-Derrient.
Mert itt, ebben a bretagne-i városban vártak rá a barátok, a régi szerelmek és az új ellenségek, mely utóbbiakkal végezni akart.