18. FEJEZET

ÜNNEPÉLY

A fáradt nap lankadtan lehanyatlott, az aranyszegélyes felhőfoszlányok lassanként elsötétültek. Az ősi várfal hasadékaiban gyökerező fűcsomók közül halk tücsökciripelés hallatszott, finoman, gyöngéden, mint a tündérének – ez volt talán az utolsó tücsök utolsó dala. E szelíd esti muzsikába hirtelen fülsiketítő csinnadratta harsogott bele: hetykén szólt a síp, mekegett a duda, tratatázott a trombita, harsogott a kürt, pergett a dob. Balassi János délután kiadta volt a parancsot, hogy Romhányi Ilonka kisasszony tiszteletére aznap este a palotában ünnepélyt rendezzenek; ezért aztán a déli főkapu előtti réten a vár katonazenészei táncnótákat gyakoroltak.

A vén kővár csak úgy zengett a kacagástól, énekszótól, az izgatott várakozástól. Nemesi hölgyek akkoriban a várban nem laktak, de a meghívott urak megfésülködtek, és ünneplő ruhájukat szalaggal, csipkével, mindenféle fityegővel ékesítették.

Amikor az aranyló alkonyat estébe hajlott, és a várban megkondult a harang, hogy a palotába szólítsa a vendégeket, Pongrácz Márton hadnagy fölsietett Ilonka kisasszonyért, és levezette a fáklyával megvilágított szűk csigalépcsőn a nagyterembe. A palotához érkezve, amelynek bronzajtaját két fáklya világította meg, Ilonka halk sikollyal a hadnagyhoz simult. Hatalmas kitömött medve őrizte a bejáratot. Kitátott pofájával és fölemelt mancsával ijesztő látvány volt, annál is inkább, mert sárga üvegszeme rettentően villogott a fáklyafényben.

– Nem árt ez már senkinek – nevetett Márton. Éppen el akarta mondani Ilonkának, hogy édesapja, a szécsényi csatában elesett Pongrácz Tamás fővadászmester döfte vadászdárdáját a medve szívébe, de eszébe jutott, hogy nem illenék effélével dicsekedni. Lopva megsimogatta a leány fekete haját, aztán kitárta a palota súlyos ajtaját.

A teremben hemzsegtek már a vendégek. Mély meghajlással és bókokkal üdvözölték az ifjú hölgyet, aki csinos ciklámenszínű ruhát és fekete topánkát viselt. Balassi János báró úr karon fogta a leányt, úgy vezette a fehér abroszos asztalhoz, amely már roskadozott az ezüsttálaktól, -tányéroktól, -serlegektől.

A gyertyatartókban jó szagú viaszgyertyák égtek, a kandallóban lobogott a tűz, a pattogó száraz fahasábok kellemes gyantaillattal töltötték meg a hosszú, széles termet. Az égő fahasábok sárgásrőt fényt vetettek a falak mentén fölhalmozott félpáncélokra, lándzsákra, dárdákra, nehéz muskétákra, hatalmas íjakra és nyíllal degeszre tömött tegzekre, A sarokban rőten meg-megcsillantak a páncélingek, hegyes sisakok és vaskesztyűk.

Ilonka kisasszony a báró jobbján ült, tőle jobbra Pongrácz Márton hadnagy; az öregúr balján Bálint úrfi, mellette pedig Dévay Miklós, a vár íródeákja szerénykedett. A többi vendég oda telepedett, ahol éppen helyet talált magának – Divényben nem sokat adtak a származásra meg a különféle ceremóniákra, így aztán a nemesurak közt ültek a nem nemesi származású katonák is, mint például Galkó szalontai lovas hajdú meg a boszniai Pribég Sztyepán, akik nem annyira vitéz urak, mint inkább vitéz szolgák voltak.

Zengett a terem a nevetéstől, a zajos, élénk beszélgetéstől. Ilonka körülpillantott, és észrevett a kandalló fölött három fakó, kormos olajfestményt. Az egyik egy királyt ábrázolt: aranyos ruházatban ült a trónján, fején korona, kezében jogar és országalma; a másikon egy tetőtől talpig páncélt viselő vitéz hasított ketté egy török fejet; a harmadikon nyíllal átlőtt torkú lovaskapitány még sebesülten is a kardját emelte.

– Kik ezek? – kérdezte Ilonka halkan.

– A nyíllal átlőtt torkú vitéz báró urunk apja, Balassi Ferenc, Horvátország és Szörény bánja – magyarázta Pongrácz Márton fojtott hangon. – Mohácsnál esett el, miközben mint Lajos király gárdakapitánya uralkodóját a támadó szpáhik ellen védelmezte. A páncélos vitéz ott a második képen anyai ági nagyapja. Újlaki Lőrincnek hívták, és a Szerém hercege címet viselte; a trónon ülő férfi pedig Lőrinc apja, Újlaki Miklós, Bosznia királya, vagyis báró urunk dédapja; száz évvel ezelőtt Jajczán volt a székhelye, ott uralkodott haláláig.

Ilonka ámuldozott.

– Vagyis a Balassiak… királyi vérből származnak…

A szolgálók behozták az ételeket és az Italokat, és mihelyt Balassi János úr szónoklatát befejezte, amelyben kedves vendégének, Romhányi Ilonka kisasszonynak szépségét magasztalta, megkezdődött a nagy eszem-iszom. Volt itt sült malac meg töltött borjú, tormás csuka, szarvas- és nyúlpecsenye, fajd, fogoly, császármadár! Jó néhány vitéz úr csak azt sajnálta, hogy nincs két gyomra. Csak úgy zengett a teremben a vidám nóta meg a katonaének, hiszen a népi mondás szerint – aki iszik, daloljon! Még a ló is nyihog, ha jót ihatik! Tréfálkoztak, mókáztak féltucatnyi nyelven és nyelvjárásban. Egyre emelkedettebbé vált a hangulat, csak Galkó lovas hajdú iddogált szótlanul maga elé révedve.

– Mi ütött beléd, kenyeres? – kérdezte Pozsegai zászlótartó, az alacsony, vastag bajszú horvát vitéz. – Csak nem vagy beteg?

– Fáj a fejem… Rávágtak egyet a sisakomra… ma reggel a csatában… – magyarázta a hajdú félrenézve.

– Akkor talán jobb, ha holnap nem jössz velünk Kékkőre. Maradj itthon, és gyógyítsd a kobakodat!

– Csakugyan… jobb, ha nem tartok veletek – mormolta Galkó szemlesütve.

– Máskor aztán ne légy olyan ügyetlen, mint a süket kutya! – oktatta még ki a zászlótartó, de Galkó egy szót sem szólt, hanem csendesen elódalgott.

Odalentről a faluból is kurjongatás hallatszott – ott a katonák és a parasztok a réten ünnepelték meg Burunsziz harambasa legyőzetését. S itt volt a vár népe is: kertészek, kenyérsütők, abrakosztók, kovácsok és fegyverkovácsok, nyeregkészítők és még sok más mesterember, aki nélkül nem végvár a végvár. Nagy tüzek fölött malacokat meg birkát sütöttek, hatalmas bográcsokban gulyásleves meg halászlé fortyogott. S hogy az ünnepély még diadalmasabb legyen, lehozták a főtoronyról a rettegett török rablóvezér karóba húzott fejét, s a mulatozók szilaj örömujjongással körültáncolták a réten letűzött karót.

Fent a palotában, előbb katonazenekar játszott, majd sorra kerültek a cigányok, a cimbalomnak, hegedűnek és flótának mesterei.

Hirtelen kitárult a palota súlyos bronzajtaja, és belépett rajta néhány újabb vitéz, parancsnokuk, a jó hat láb magas, széles vállú idősebb úr mögött; arcát a nagy sebhely nemhogy elcsúfította volna, inkább tiszteletre méltó kifejezést adott neki.

– Péter bácsi! – ujjongott föl Ilonka, s már futott is a kitárt karok felé. Romhányi úr, a kékkői vár kapitánya keblére vonta a leányt, megérintette ajkával az arcát meg a homlokát, s könnybe lábadt a szeme.

Elnémult a terem, mindenki őket nézte; a szakállas, nyers arcok ellágyultak.

Ilonka annyira meg volt illetődve, hogy felzokogott a boldogságtól.

– No, ne pityeregj… hagyd el, csillagom – mondta az öregúr, de ő maga is könnyezett

A várkapitány megölelte az elébe siető Bálint úrfit is, megcsókolta jobbról-balról, majd a homlokán, hiszen ő nem annyira a bárót és jövendőbeli parancsnokot látta benne, hanem azt a pajkos kisfiút, akit nyergébe emelve gyakran vitt nyulászni és solymászni, s akinek a vadásztűz mellett tündérmeséket és sárkányhistóriákat mondott, néha olyan hátborzongatóan, hogy a fiúcska ijedtében Péter bácsi dolmányába dugta a fejét.

Végül mélyen meghajolt Balassi János nagyságos úr előtt; a báró kemény kézfogással köszöntötte, s az asztalnál maga mellé ültette a már várt kedves vendéget.

A divényi vitézek pedig a kékkői urakat harsány hangon üdvözölték; különösen Deli Radoszát vették körül nagy zajongással, kikérdezvén őt, hogyan vett búcsút tőle Sah Szuvár hatvani bég; mire a kövér, teliholdképű, vidám rác olyan egyértelműen nyilatkozott, hogy a többiek illendőségből az asztaltól gyorsan a legtávolabbi sarokba tuszkolták, oda a páncélingekhez és sisakokhoz, amelyek ott fel voltak halmozódva.

Romhányi úr a hozzásimuló leányka fekete haját simogatta.

– Nicsak, nicsak, milyen szép hölgy lett a nyakigláb kislányból! – mosolygott az öregúr, de aztán komollyá, sőt ünnepélyessé vált az arca. – Istenemre fogadom, hogy apja helyett apja leszek, s minden tőlem telhetőt megadok neki!

– Ha nincs ellene kifogásod, amice Péter – jegyezte meg Balassi János –, holnap reggel az én Bálint fiam is elkísér benneteket Kékkőre.

– Tartom szerencsémnek – mondta meghajolva Romhányi úr. – Csakhogy a báró úrfi erős kísérettel jöjjön. Nekem van ugyan negyven válogatott vitézem, de neki a visszaútját is biztosítania kell.

– Igazad van, barátom uram – bólintott a báró. – Negyven vitézt adok melléje, akkor nem történhetik baja.

A cigányok mind tüzesebben játszattak – a vitézeknek viszketett már a talpa, többen fölpattantak, és sarkantyú-pengetve táncra perdültek, szólóban vagy kettesével-hármasával összekarolva, peckesen, szépen járták, ahogy illik.

Pongrácz Márton hadnagy táncolt Ilonka kisasszonnyal, aztán Bálint úrfi is természetesen. Szép, előkelő palotást, majd gyors palóc táncot táncolt. Pintér Benedek úr, a sárga szakállú tiszttartó vidám polkát ropott a leánnyal, a rút képű Hunyadi lengyel choreát lejtett vele, az alacsony termetű, de hosszú nevű Pozsegai Horváth Barbaryth Gáspár is sorra került egy méltóságteljes pavanéval, vagyis pávatánccal. Még a bicebóca Kulhawy hadnagy úr is kivette a részét a jóból, ő egy gagliarda nevezetű szökkenős olasz táncban szökdécselt a kisasszonnyal; azért éppen azt és nem mást, mert ugrabugrálás közben nem szúrt annyira szemet, hogy kissé sántít őkelme.

Az öreg báró úr is fölkérte a leányt, öröm volt nézni az ősz hajú, mégis délceg, gyertyaegyenes tartású Balassi Jánost meg a viruló rózsaszálat, a tizenhat éves Ilonkát. Gyorsan, tüzesen, feszes derékkal járták – igazi magyar tánc volt!

Megtáncoltatta unokahúgát az öreg, medveszerű Romhányi Péter úr is, de aztán megint a fiatalok következtek. A fáraó ivadékai – ahogyan akkoriban a cigányokat nevezték – pedig olyan szépen húzták, mintha Egyiptomban, ahonnan jöttek, sőt már őshazájukban, Indiában sem tettek volna egyebet, mint hogy pavanét meg choreát játszottak, holott ott Radzspur fejedelmének bátor katonái voltak.

19. FEJEZET

ELŐJELEK

A kékesfekete mennybolton éjjeli tíz órát mutattak a csillagok.

Odalent Szécsény városkában már csak az őrtüzek égtek.

Rüsztem alajbég fölébredt, a lakótorony ablakához lépett, és kibámult az éjszakába. A kályhában meghitten pattogott a tűz, az asztalon álmosan pislákolt az olajmécses, a sarokban aranyserpenyőben izzó keleti fűszerek árasztották a finom illatot. A padlót tigrisbőr borította, a falakon afrikai fegyverek csillogtak. Törékeny, apró asztalkákon arany- és kristályedényekre halmozott gyümölcsök és édes csemegék: datolya, gránátalma, indiai olíva, kádikenyér, törökméz és mósuszillatú töltött sütemény, rózsaserbet, citromízű fahéjvíz, dinnyebor.

Az alajbég mindezt észre sem vette. Kibámult az éjszakába, az imbolygó lángok által megvilágított arcán aggodalom tükröződött. Szeme előtt meg-megjelent a villogó cápás szablya, amely még a rettenetes Burunsziz életét is kioltotta…

Kint a sötétben megszólalt egy bagoly. Huhogott, jajveszékelt; panaszos rikoltozása úgy hangzott, mint a halálsikoly.

Rüsztem letérdelt a mihráb-imaszőnyegre, és ájtatosan imádkozott.

Lent a kertben valaki rázendített egy török dalra. Abdülkadir volt, a cseribasi. Híres dal volt ez, ama hatalmas, nemrég meghalt Rüsztem pasa gazdagságát dicsőítette. Az a Rüsztem hajdan horvát ember volt, de török hitre tért, és nagyvezír lett belőle Szulejmán Kanuni szultán idején. Sah Szuvároglu bég eme híres ember emlékére adta fiának a szép Rüsztem nevet, talán kabalából, hogy gyermekéből is nagyvezír legyen egy szép napon. Abdülkadir cseribasi furcsa, magas hangon cifrázta:

Volt vitéz Rüsztem pasának

háromezer csatalova,

szép paripák, oly szilajok,

mint Duna a Vaskapunál,

ezer tevéje volt neki

és kétannyi rabszolgája,

ötezer drága kaftánja,

ezer aranyos turbánja,

kétezer nehéz páncélja

ékes ezüsttel kiverve,

ötszáz aranynyerge is volt,

ezerszáz ezüstsisakja

és hétezer drágakővel

díszes szablyája volt néki;

aranyát sisakkal mérte,

ezüstpénze fűnél is több;

mogyorónyi gyöngye tenger,

több, miként a zápor csöppje!

Jó előjel… – könnyebbült meg Rüsztem alajbég.

Odakint a toronytól nem messze dühös bömbölés tört ki. A térdeplő Rüsztem összerezzent, hallgatózott.

Elnyújtott oroszlánüvöltést hallott. Ali vajda oroszlánja – szintén afrikai emlék.

Rüsztem agyába villant a váci história.

Musztafa Szokolovics budai pasa és beglerbég nemrégiben vizsgálatot tartott Vácon. Az ottani szandzsákbég szórakozások sorozatával akarta fölvidítani a komor vezírt. Volt ott lóverseny meg nyíllövészet, bohózat és tánc; végül a bég elővezetett egy magyar rabot, és ráuszíttatott egy oroszlánt. A vadállat körülszimatolta a rabot, aztán lefeküdt a lába elé, és nem moccant. Az őr ostorpattintással ösztökélte az oroszlánt, de a fenevad rávetette magát az őrre, és a pasa meg a szandzsákbég szeme láttára szétmarcangolta, de a rabot nem bántotta. A váci bég térdre borult a pasa előtt, a kezét-lábát csókolgatta, és a mindenható Allah nevében kérlelte, bocsássa szabadon a magyar rabot, mert ez a rendkívül különös eset baljós jel. A pasa meg csak nevetett, és a magyar rabot is, az oroszlánt is megölette.

Baljós jel… – mormogta magában Rüsztem alajbég. Hátha a szécsényi oroszlán üvöltése is intelem? Hátha túl meggondolatlan a kékkői rajtaütés terve? A magyarok bátor harcosok, nehéz velük elbánni…

No de elég a komor gondolatokból! – fékezte meg magát hirtelen támadt indulatában. Felállt, meghajolt háromszor Mekka irányába, aztán bement a fürdőbe, ahol a hatalmas kádban már gőzölgött a drága fűszerekkel illatosított meleg víz. A fekete szolgák leszappanozták, megfürdették, megtörölgették és illatos balzsammal kenegették a testét.

Bár csak néhány órát aludt, úgy érezte, felüdítette a fürdő. Fölkészült az útra. A szolgák rácsatolták a félpáncélt; a fejébe nyomta a hegyes kizilbas-sisakot, derekára csatolta az arabeszkekkel és varázsigékkel ékes damaszkuszi szablyát, és lement a fáklyafényben úszó várudvarra, ahol már kétszáz állig fölfegyverzett lovas várta.

Sah Szuvár bég és Ali vajda éppen egy hosszú, hegyes süveget viselő aggastyán szavait hallgatták, aki ünnepélyes taglejtésekkel, átszellemült arccal magyarázott nekik valamit. A szép nevű Nureddin Hodzsa – nur ed-din arabul azt jelenti, hogy a vallás fénye –, a szécsényi asztrológus nyilatkozott. A tudós férfiú nemcsak hogy fejből tudta az egész Koránt, hanem mind a hétféle olvasási mód szerint ismerte. Az öreg, bölcs képű csillagjós megjövendölte, hogy a rajtaütés sikerülni fog, mert a planéták állása kedvező, de az igazhitűek eme vállalkozás során viselkedjenek bátran, küzdjenek szívósan és kitartóan.

Sah Szuvár bég földerült, ezüstökkel tömött erszényt dobott oda a hodzsának ezen szavak kíséretében:

– Bennünk, Sah Szuvárokban mindig volt bátorság és kitartás!

Aztán csapatszemlét tartott. Ott állt hatvan jó kilidzsije Abdülkadir cseribasi parancsnoksága alatt, száz szécsényi szpáhi Ali vajdával az élen, valamint a fiatal Kara Pancsa Omer basi alá rendelt negyven szécsényi ulufedzsi-zsoldos. Mind a kétszáz katona sötét öltözetet viselt, sehol fehér, sárga vagy piros kendő, a lovakon sem volt szembeötlő dísz.

Nekiiramlott a csapat. Az élén Kara Pancsa Omer lovagolt ulufedzsijeivel, utána Sah Szuvár bég sárga tatár csődörén meg Rüsztem alajbég a hatalmas fekete kohlani paripán, amely kísértetiesnek hatott a sötét éjszakában. A két hatvani úr mögött a kilidzsik léptettek, a menet végén pedig Ali vajda száz szpáhijával. Maga a vajda egy erős német zabos lovon ült – annyira súlyos volt a kövér Ali, hogy a karcsú lábú török paripák összeroskadtak volna alatta.

A határon, hála Kara Pancsa Omer földerítői tehetségének, a török menet észrevétlenül behatolt a Magyar Királyság területére, és csöndesen észak felé lovagolt. Meglehetősen erős szél fújt, különben szép éjszaka volt. Elléptettek egy nádassal szegett mocsár mentén, amely fölött apró lidércfények táncoltak, aztán sziklaomladékok és sűrű fenyőerdők között, tajtékzó hegyi patakok mentén, meredek szurdokokon át haladtak. Később ismét szelídebb tájakon jártak, réteken és ligeteken, végül egy nagy síkságra jutottak. Mivel akkora csapattal itt már nem volt könnyű észrevétlenül behatolni mélyen az idegen területre, a törökök leszálltak a nyeregből, rongyba burkolták lovuk patkóját, és az állatokat kantárszáron vezetve, gyalogosan lopakodtak előre.

20. FEJEZET

SZERENÁD

A vén kővár csak úgy rengett a vaspatkós csizmasarkak dobbantásaitól. A kertben fölriadt álmából néhány madár, és meleg fészkéből nyakát nyújtogatva a palota kivilágított ablakait figyelte: vajon mi történik most odabent.

Miközben Balassi János, Romhányi Péter és Dévay Miklós a táncolókat nézték, megtárgyalták a nagyvilág dolgait: a francia hugenotta háborút, a két királynő, Tudor Erzsébet és Stuart Mária viszálykodását, Fülöp spanyol király őrjöngéseit, Velence kétszínű politikáját, a horvátországi Tahi Ferenc báró úr viselt dolgait – ez a nagyúr kegyetlenül kiszipolyozta és kínozta jobbágyait –, a közeli Selmec városában dühöngő pestisjárványt és más, akkoriban érdekes eseményeket. De újra és újra visszakanyarodott a beszéd a szép kisasszonyra.

– Ugye, valóságos virágszál az én kis Ilonkám? – kérdezte Romhányi Péter úr.

– Bájos, akár a ciklámen – bólintott mosolyogva az öreg báró. – De nézzétek csak az én fiamat! Az én Bálintom úgy cifrálkodik ma este, mint egy tengelice! Sosem öltözött ilyen tarkabarka ruhába, mint ezen az ünnepélyen! Hajjaj! Fejünkre nőnek a gyerekek!…

Ragyogott a két harcos barázdált ábrázata – néhány órára megfeledkeztek minden gondjukról-bajukról.

Egyszer aztán a báró odament az ablakhoz, kitekintett rajta, és a csillagos eget kémlelte. Éjfélre járhatott az idő.

Odalent a réten már csend volt.

A báró fölkapta ezüstkupáját, megköszönte vendégeinek a megtiszteltetést, hogy megjelentek az ünnepélyes lakomán, egyben figyelmeztette őket, hogy ideje volna már nyugovóra térni, mivel reggel az egybegyűltek közül sokan útra indulnak.

Ilonka megköszönte a bárónak a szép estét, gyengéd pillantással elbúcsúzott Mártontól, megcsókolta nagybátyját, bólintott Bálint úrfinak, aztán Fruzsina kíséretében fölment a lakótoronyban levő szobájába. A vitéz urak is indulhattak volna – de lám, mit tettek az orcátlan végvári katonák! Vendégjogukkal visszaélve megkérték a házigazdát, annyit még engedjen meg nekik, hogy „jó éjszakát” kívánjanak egymásnak. Jól tudta az öreg báró, milyen sokáig tart az ilyen „jó éjszakát”, mégis engedélyezte, ő maga azonban elbúcsúzott, és Romhányi Péter meg néhány idősebb úr társaságában nyugovóra tért.

Miközben a palotában tovább folyt a mulatozás, Pongrácz Márton nagy titokban kiosont a teremből, és lesietett a várudvarra. Derült volt a fekete égbolt, csillagtenger ragyogott rajta, mégis eléggé sötét éjszaka volt. A hadnagy fölpillantott Ilonka nyitott ablakára. A szobácskában égett még a gyertya. Hallotta Fruzsina kuncogását és Ilonka ezüstösen csengő kacagását. Álldogált az udvaron, aztán ráült a legnagyobb ágyúra, és nézte, nézte Ilonka ablakát.

A palotában Bálint úrfinak remek ötlete támadt – fölkapta a lantot, és odakiáltotta:

– Barátaim! Adjunk szerenádot Ilonka kisasszony tiszteletére!

– Ez az! Remek! Szép lánynak szép búcsú dukál! – ujjongott fel a társaság, néhányan még meg is tapsolták az ötletet. A vendégsereg ledübörgött a várudvarba. Márton az ágyú mögé bújt, de a palotából kitántorgó becsiccsentett vendégek mégis észrevették.

– Miféle szerelmes kandúr settenkedik itt?! – bömbölte Pintér Benedek úr harsányan. – És miért éppen a Csütörtök ágyú mögé bújt?

A társaság hahotázott, Márton hadnagy azonban szóra sem méltatta őket, csak kissé elpirult.

Fent megjelent az ablakban Fruzsina asszony. Kinyújtotta a gyertyatartót az ablakon, és kíváncsian bámult lefelé, aztán az ő mosolygós képe mellett megjelent Ilonka gyertyafénnyel megvilágított bájos arca is.

– Megenged egy szerenádot, Ilonka kisasszony? – kérdezte Bálint úrfi vidám hangon, és megpendítette a húrokat.

– Akár kettőt is! – mennydörögte Fruzsina kissé borízű hangja. – Miért ne? Mi nők imádjuk a reszenádot!

Öblösen fölkacagott, visszahúzódott az ablakból, és elfújta a gyertyát.

Bálint úrfi néhány percnyi töprengés után lantján megpendített egy meleg, lágy futamot, aztán egy horvát virágének dallamára fölcsendült a hangja:

Minap én úton jártomban,

láték két hattyút egy tóban,

hogy volna csendes úszásban,

együtt lassú ballagásban;

Gyakran egymásra tekintnek,

kiről kitetszik szerelmek,

egymáshoz való jó kedvek;

hasonló mindketten szépek.

Hogy így egyött szerelmesen

ők úsznának szép csendesen…

A folytatást elnyelte a hahota.

A délutáni csónakázás…

– A végeken minden kiderül! – nevetett Pintér úr, a pityókás tiszttartó.

A leány arca olyan lett, mint a pipacs a búzában, de most a hadnagy is irult-pirult. Szerencse, hogy a sötétben ez nem látszott…

– No de uraim! – kiáltotta Bálint úrfi csodálkozó arccal. – Mi ez?

A vendégsereg búcsút intett a két nőnek.

– Köszönjük a zenebonát! – kiáltott le Fruzsina. – Nagyon szép volt, mondhatom, csodálatos! Jó éjszakát, édes álmokat!

– Köszönöm… – szólt le halkan Ilonka. – Jő éjszakát…

És eltűnt a sötétben.

Fruzsina becsukta az ablakot, és összevonta a függönyt.

A vendégsereg nevetgélve elbotorkált.

Bálint úrfi is elment.

A palotában sorra kihunytak a lámpák, elültek a neszek.

Pongrácz Márton megint sóváran bámulta Ilonka ablakát.

A várfalakon időnként kiáltott az őrség. Valahol a hegyekben magányos farkas üvöltött.

Lehullt egy csillag.

„Hátha az én csillagom volt?!” – tűnődött Márton. Sóhajtott, felállt, és lassan kiballagott a várudvarról.

21. FEJEZET

SZORONGÁS

Sah Szuvár bég csapata elhaladt a fölégetett Szelce nevű falucska mellett, s háborítatlanul eljutott a szintén porig égett Sztrharéig, ahol egy lélek sem lakott. Attól északra, ahol megint igen zord vidék kezdődött, jelölte ki Kara Pancsa Omer a lesállást. Mivel arrafelé minden egyes ösvényt, erdőt és sziklát ismert, olyan leshelyet szemelt ki, hogy jobbat képzelni sem lehetett.

A kétszáz főnyi török csapat kettévált. A száz szécsényi szpáhi Sah Szuvár bég és Ali vajda parancsnoksága alatt a Divényt és Kékkőt összekötő hegyi út keleti oldalán maradt, fent, az erdőborította hegyoldalban, a hatvan kilidzsi Rüsztem alajbéggel az élén a nyugati hegyoldalban rejtőzött el. Velük tartott Kara Pancsa Omer is a maga negyven ulufedzsijével mint tanácsadó.

A két csapat elrejtőzött a fenyveserdő sűrűjében, nehogy a pásztorok, favágók vagy Balassi Jánosék földerítői rájuk akadjanak. A divényi menet csak reggel érkezik ide, addig azonban még a mókus se vegye észre, hogy török lappang a hegyoldalban.

Az erdő sötétje egyre mélyült, ez biztosan jelezte, hogy nemsokára megvirrad. Még teljes pompájában ragyogott a hajnalcsillag az égen – de valahol messze már kukorékolt az első kakas. A keleti hegyek mögül előbukkant a rőtarany napkorong, és szelíd sugaraival az éjszaka áthűlt ormokat cirógatta.

Valahol az erdőben szarvas bőgött.

A sötét lombsátor alatt egyre világosabb lett, úgyhogy a csapat páfránylevelekkel és lombos gallyakkal álcázta magát. Rüsztem ezredes szemlét tartott, végigmustrált minden katonát és minden lovat.

– Ugye, olyanok vagyunk, mint az erdei manók? – nevetett Kara Pancsa Omer. – Kár, hogy nincsenek itt tündérek!

– Szusz! Hallgass! – mordult rá Rüsztem alajbég. – Komoly dolgokról van most szó, te pedig fecsegsz, mint egy vénasszony…

– Aman, alajbegim! Bocsánat, alajbég uram! – mondta a fiatal földerítő, s elkomolyodott a képe. „Ideges az ezredes úr – gondolta magában –, úgy látszik, máris teli a bugyogója. Mi lesz itt, ha kezdődik a haddelhadd?!”

– Ne aggódj, uram… – kezdte, de rögtön elhallgatott.

Az ezredes elpirult, s hogy zavarát leplezze, fölényesen visszavágott:

– Ki fél? Én? Észnél vagy, ostoba?! Az én bátorságom közismert!

– Tudom, tudom, ó, hősök hős fia, győzhetetlen dalia! – mondta gyorsan Kara Pancsa Omer. – Ezért sikerül majd a rajtaütés! Elfogjuk Balassi Bálintot meg a leányt is! Kitűnő a lesállásunk, mind a kétszáz katonánk derék harcos, ráadásul jóval többen leszünk, mint a magyarok, hiszen ők ritkán vonulnak ki ötvennél nagyobb csapattal. Csak Allah segítsen bennünket, mert az ő segedelme nélkül a legbölcsebb emberi szándék sem válhat valóra.

– És ha el kell pusztulnunk, hát itt veszünk! – morogta a marcona tekintetű, széles pofacsontú Abdülkadir cseribasi. – Előbb-utóbb mindenki kiüríti a halál kelyhét. Aki meghal, meghal; aki megmarad, megmarad!

– Úgy van – bólintott az ezredes. – A halál fekete tevéje minden ajtó előtt letérdepel. A halál csak annyi nekem, mint kiinni egy friss tojást, vagy megenni egy darabka sajtot! Hiszen aki a csatatéren elesik, lovastul-szerszámostul fölszáll Allahhoz az Édenbe, ahol, amint az a Koránban meg van írva, zöld vánkoson ülve ízes étkeket eszik, s válogatott italokat iszik! Különben is azt mondja a közmondás, hogy jobb a halál napja, mint a születésé!

Ezekkel a szavakkal bátorságot akart az ezredes szívébe önteni.

– Azért élni sem rossz dolog, hiszen élő kutya jobb, mint halott oroszlán! – mondta a nyílt szívű, de kissé ügyetlen Abdülkadir cseribasi.

– Élni, élni! – horkant fel Rüsztem alajbég, és idegesen méregette a századost. – Török katona nem beszélhet így! Hát nem leghőbb vágya a hit harcosának, hogy életét áldozza Allahért meg az egyedül üdvözítő igaz hitért? Annyira fontos a mai rajtaütés, hogy ezer szpáhi élete is eltörpül a nagy célhoz képest, amit a fényességes pasa és a nagyvezír őméltósága elénk tűzött! Mert tudd meg, te cseribasi: az Érchegységről van szó! Az arany- és ezüstbányákról! Azokról a kincsekről, amelyekkel egész Európát meghódíthatjuk. Hiszen a hadakozáshoz pénz kell, sok pénz!

Abdülkadir cseribasi fülig piros lett.

– Igazad van, ó, ezredes uram! – Meghajolt Rüsztem Sah Szuvároglu előtt. – Nincs bátrabb harcos a világon a töröknél! Ma alaposan megcsapoljuk a magyarok vérét! Úgy szétrebbentjük a gyaur kutyákat, mint a varjakat!

Fejük fölött a fán gúnyosan fölkacagott egy szarka.

Rüsztem összerezzent, s benézett az ágak közé – a hosszú farkú, fekete-fehér tollazatú madár csillogó szemével olyan gonoszul nézett le rá, hogy végigfutott hátán a hideg. A pisztolyához kapott, de még idejében meggondolta magát.

– Íjat, nyilat!

Abdülkadir cseribasi mély meghajlással átnyújtott neki egy íjat meg egy hosszú, tollas nyílvesszőt.

Az ezredes fölpillantott.

A szarka eltűnt!

Oly hirtelen nyoma veszett, mintha nem szarka, hanem gonosz dzsinnszellem volna!

Jövőbe látó démon?…

Hátha baljós előjel ez is?

S mintha ismét az a szörnyű cápás szablya jelenne meg a szeme előtt…

Újra végigkémlelte a fát.

Ott van!

Káprázik a szeme?

Ugyanazon a helyen, ahonnan az imént a szarka csúfolta, most egy tarka vörösbegy ugrándozik; olyan pöttöm, mint egy gyermek ökle. Ugrándozik ágról ágra, és hajnali dalát csicsergi.

Némán bámulta a madárkát, s hirtelen újabb gondolat ötlött az agyába: ha nyilával eltalálná ezt a vörösbegyet…

Nyilvánítsa ki Allah, mi a szándéka! Ha ő most eltalálja a kis madarat, akkor sikerül a rajtaütés, ha nem…

Katonái figyelték a gondtalanul csicsergő madárkát, amint fürgén ágról ágra ugrándozik.

– A legapróbb madarak dalolnak a legédesebben – mosolygott a fiatal Kara Pancsa Omer.

Az alajbég a húrra illesztette a nyílvesszőt, megfeszítette az íjat, célzott.

Emberei megdöbbenve nézték az alajbéget.

Mi ütött ebbe, hogy meg akarja ölni a kedves énekesmadarat?

A megfeszített húrról suhogva elröppent a nyíl, Rüsztem lába elé hullt a verdeső szárnyú vörösbegy.

„Sikerült!” – ujjongott magában az alajbég.

Néhány szpáhi önkéntelenül hátrált néhány lépést – el a kegyetlen ember mellől!

Abdülkadir arca is elkomorult. Hát kőből van ennek a szíve?!

Rüsztem ezredes pedig letérdelt, s Mekka felé fordulva imát mondott.

– Ó, mindenható Allah! Élesítsd meg a látásomat, erősítsd meg a kezemet, sokszorozd meg a bátorságomat, adj szárnyakat Huszein paripámnak, hogy harcomban legyőzzem a hitetlen gyaurokat!

Kara Pancsa Omer komoran nézte az imádkozó ezredest – valóban, ez az ember fél, retteg… Meg kellene nyugtatni… De hogyan?

A végén még meghiúsul a rajtaütés e miatt a gyáva fickó miatt!

22. FEJEZET

KÉKKŐ FELÉ

Talpon volt egész Divény.

Szolgák és szolgálók futkostak meleg- és hidegvizes korsókkal a lépcsőkön és folyosókon, a konyhában fortyogtak a fazekak és serpenyők, csörömpöltek a tálak, koccantak a kések, sulykoltak a húsverők, döngtek a mozsarak – aznap különösen bőséges reggeli készült. Még a lovászok is több zabot öntöttek a lovak jászlába, mint máskor.

Odalent a faluban a szolgák Romhányi Péter várkapitány úr utazókocsiját tisztogatták – huszita harckocsinak is bevált volna a hatalmas, nehéz, nemesi jármű. Letörölték róla az előző napi utazás porát, aranyszínűvé dörzsölték a réz alkatrészeit, jól megkenték az óriási kerekek tengelyét, hogy ne nyikorogjon, aztán befogtak a kocsi elé négy izmos igáslovat; úgy föl voltak pántlikázva, virágozva azok a lovak, mint a lakodalmas paripák. A kocsi elé fölsorakozó kíséret lándzsáján vidáman suhogtak az apró, tarka zászlók. Emelkedett hangulatban voltak a vitézek, minduntalan lecsatolták a nyeregkápáról a kulacsukat, mert annak tartalma nemcsak a testet hevíti fel, hanem a lélekre is üdítően hat.

Kemény léptekkel előmasírozott Fruzsina is, mert az öreg báró megbízta, hogy kísérje el Ilonka kisasszonyt. A kulcsárnő jól megmustrálta a kocsit, rendben van-e minden, eldirigálta a szolgákat, aztán föllépkedett a lépcsőn, s az ajtón át bepréselte magát a kocsiba.

Az ott bámészkodó katonák a maguk nyers módján ingerkedtek vele.

– Hej, a nemjóját! Hallottátok, hogyan nyögnek a szegény kocsikerekek?

– Mackóné súlyát aligha bírják el Kékkőig!

– Úgyis elrabolja Fruzsinkát útközben a török, hiszen imádja az ilyen törékeny virágszálakat!

– No, de hogy adják majd el a budai piacon? Fruzsinka öklének láttára maga a basa is megfutamodik!

– Hahaha! – röhögtek a tréfamesterek; hahotázás közben térdüket csapkodták.

A kulcsárné ügyet sem vetett rájuk, hanem megvizsgálta, töltve van-e és lövésre kész-e a kocsi falán függő négy hatalmas pisztoly, hiszen a végeken bármikor adódhat rablótámadás. A lőporszarut és a tölténytáskát is megnézte alaposan. Mivel a fegyvereket rendben találta, Fruzsina letelepedett a párnás ülésre, karját mellén összekulcsolta, kinyújtotta a lábát, s olyan méltóságos képet vágott, mint egy született bárónő.

A tiszta égbolt pompás időt jelzett. Az éjszakai erős szél elült, kellemes, hűvös szellővé enyhült.

Ugrándozva lefutott a várból a két agár, nyomukban az urak csapata haladt: legtöbbjük teljes fegyverzetben, néhányan ünneplő ruhában – ezek az urak hivatalos elfoglaltságuk miatt kénytelenek voltak Divényben maradni, csak búcsúzni jöttek. Ilonka kisasszony olyan volt köztük, mint egy szárnyat bontogató gerlice. Világosszürke ruhát, piros csizmácskát viselt, fekete haján bíborszínű bársonysapka virított. A karján függő kosárkából Mili kutya buksi feje kandikált elő kíváncsian.

Pongrácz Márton hadnagy ott lépkedett Ilonka mellett némán, szomorúan. Noha megegyeztek, hogy Kékkőn meg fogja látogatni, mégis csüggedt hangulat fogta el, s a leány is bús pillantásokat vetett feléje.

Megkezdődött a búcsúzkodás. A két agár nyüszítve, farkcsóválva körülugrándozta Ilonkát, Balassi János úr homlokon csókolta, és fölsegítette a magas hintóba, megrázta Romhányi Péter medvemancsát, végül megölelte a fiát.

Elővezették a lovakat. Az öreg várkapitány a menet élére rúgtatott, ahol közben már kettős rendben fölsorakoztak a kékkői vitézek, a negyven divényi katona pedig – Bálint úrfi kísérete – a kocsi mögé zárkózott. Az úrfi kengyelbe lépés nélkül, kecses szökkenéssel nyeregbe pattant – bizony, ezt a mesteri lóra szállást még a végvári huszárok közül is sokan irigyelték tőle.

Pongrácz Márton is nyeregbe szállt, s a hintó mellé zárkózott. Az öreg báró elmosolyodott, de nem szólt semmit. Megnézte, ott van-e a menet végén az a félszáz lovas katona, Pozsegai Horváth Barbaryth Gáspár zászlótartóval az élén, akiket Kékkőre küld, a várőrség megerősítésére – ugyanis Sah Szuvár fenyegetőzése gondolkodóba ejtette, hátha a budai pasa néhány hét múlva valóban erős sereget küld a határon át, Kékkő és Divény ellen…

– Minden rendben! – kiáltotta az alacsony termetű, kandúrképű, vastag bajszú zászlótartó.

A báró bólintott, aztán intett: indulás!

Pattant az ostor, a négy ló meghúzott, a nehéz jármű méltóságosan tovagördült dél felé.

Balassi János úr még sokáig nézett a kocsi után. A kanyarba érve a hintóból előbukkant egy búcsút integető fehér kendő, aztán az erdő eltakarta a menetet. A báró tisztjei kíséretében lassan megindult a kaszárnya felé, ahol már várta a napi munka. Szikár arca megint komor volt, majdnem zord.

Agarai leheveredtek a kapu előtt, ott sütkéreztek a kellemes nyárutói napfényben, de közben azért fél szemmel ügyeltek mindenre – még álmukban is őrizték a gazdájukat a derék állatok.

A Kékkő felé tartó csapat útja árnyas erdők és virágzó rétek között kanyargott. Arrafelé szelíd volt a táj, apró falvakkal és magányos pásztorszállásokkal, szép gyümölcsösökkel, szőlőskertekkel, halastavakkal. Patakok csobogtak mindenfelől, a lágy lejtőkön havasi legelők zöldelltek. Imitt-amott pengett a kasza, hiszen az utolsó szénakaszálás ideje volt. A parasztok, akik a török határ mentén mindig csoportosan és fölfegyverzetten dolgoztak, kaszanyélre támaszkodva nézték a sisakos, páncélos lovasmenetet. A tájat övező kékes hegykoszorú aljában csörgedező patak mentén juhok legelésztek. A tűznél egy pásztor halat sütött, társai virtuskodva a szekercevetést gyakorolták.

A tiszta kék égen pacsirta trillázott.

A távolban vadkacsák húztak.

– De szép vidék ez! – jegyezte meg Ilonka a hintó ablakán kitekintve.

– Bizony az! – bólogatott Márton, aki ott léptetett a hintó mellett; ügyet sem vetett arra, mi van körülötte, csak a leány arcát figyelte.

– Ó, ha eszembe jut, milyen szürke, szomorú volt minden Zsolnán!

– – Bizonyosan azért, mert ott árva volt, Ilonka kisasszony – mondta mosolyogva Márton. – De most már nem árva…

A leány szép barna szemét nem tudta levenni a csinos legény arcáról.

– Szép vidék ez, nem mondom, sőt gyönyörű és még annál is szebb, de engem elálmosít – dohogott Mackóné, és jó nagyot ásított.

– Aludjék hát, Fruzsina néni! Aludjék csak… – biztatta Márton. – Majd én vigyázok Ilonka kisasszonyra, hogy el ne vigye a török!

A kövér kulcsárné erre lehunyta a szemét, és nyomban elaludt.

A menet éléről Mártonhoz ugratott Bálint úrfi, hogy huncut históriákkal szórakoztassa Ilonkát. A nyurga kamasz amúgy is kissé mulatságosnak hatott sisakkal, páncélban, hát még a történetei! Igazán nagy mókamester a kölyök, Ilonka önfeledten kacagott, kacagott; úgy rázta a nevetés, hogy csaknem kicsúszott kezéből a kiskutya. Márton is nevetett, a két egymás mellett lépkedő paripa is vígan nyihorászott. A hosszú, kimért léptekkel haladó hatalmas Sólyom pej paripa mellett fürgén szedte lábát a báró úrfi kecses fehér lova – fekete szemétől finom kis patájáig minden porcikája kecsesen mozgott. Nagy, mosolygó szemével nézegette lópajtását, s útközben fejével oldalba bökdöste olykor-olykor. Mindennek örült a szép fehér állat – a csörgedező patak, egy hosszú lábú, kelepelő gólya vagy egy távoli gémeskút láttán újra és újra boldogan nyihogott.

Miután jól megnevettette a kisasszonyt, a nyugtalan természetű fiú megint a menet élére rúgtatott, Romhányi Péter várkapitányhoz, hogy az öregurat is szórakoztassa egy kissé.

Ahogyan délebbre jutottak, a táj mindjobban változott. Meredek sziklás, szurdokvölgyes zord vidék következett. Az út egy vadul zuhogó hegyi patak mellett vezetett; éles, szeszélyes alakú sziklák álltak ki a vízből, körülöttük tajtékzott a fehér hab. A patak völgye itt-ott kissé széjjelnyílt, aztán hirtelen összeszűkült ismét, de olyan szorosan, hogy a patak mentén az útnak is alig jutott hely. Az út és a patak fölött mindkét oldalon hegyormok magasodtak, a meredek lejtők sűrű fenyveserdőktől feketélltek. A sziklaomladékok mellett és a végtelen erdők szélén elhagyott erdészlakok, vadászkunyhók és szénégető pajták roskadoztak, s minél közelebb volt a török határ, annál kihaltabb lett a zord vadon, csak fönt a hegyek fölött körözött magányos sas, prédára lesve. Az egyik magasra meredő sziklán leégett ősi favar omladozott, szétrombolt fészekre emlékeztettek az üszkös romok.

Lent a szűk, kanyargós úton a lovasmenet mind vidámabb lett. A nap kellemesen sütött, lágy szellő fújt, és közeledett már Kékkő vára, ahol a katonákra bizonyára jó ebéd vár – hiszen ma ünnepnap van, most érkezik az öreg várkapitány úr szép unokahúga! A kettős rendben léptető vitézek hangosan beszélgettek, élcelődtek, hahotáztak. Az élen haladó kékkőiek, majd nemsokára a divényiek is dalolni kezdtek, s teli torokból harsogták azt a vidám kis dalocskát, amelyet valamikor réges-régen maga Balassi János báró szerzett egy víg órájában:

Az én sólymocskám Palojtán vagyon,

szívében szerelmem nő igen nagyon.

Ha eszembe jut, csaknem meghalok,

szerelméért Palojtára gyalog ballagok.

Ó, én sólymocskám, ha közelben laknál!

Kékkői kapun hozzám bejárhatnál!

23. FEJEZET

SZENT ESKÜVÉS

A hatalmas törzsű fenyőfák között beszűrődő napsugarak aranyfényt hintettek a barna tűlevelekkel borított talajra és a tekergő vastag fagyökerekre.

Sah Szuvár bég Ali vajdával és három íjásszal felmászott a hegytetőre, ahonnan tisztán látszott a Divényből Kékkő felé kanyargó hegyi út és a napsütésben csillogó patak. Odafönt ültek, és némán figyelték az utat. Szellő susogott a fenyők csúcsai közt. Egy madárka félénken felcsipogott: „pip-pip, pip-pip”, aztán az erdő megint titokzatos csendbe burkolózott. A bódító gyantaszag meg a hegyi patak távoli, egyhangú zuhogása úgy elbágyasztotta a kövér Ali vajdát, hogy elbóbiskolt; három íjásza is lehunyta a szemét, s amúgy katona módra szundítottak egyet; csöppet sem féltek a közeli csetepatétól, hiszen ők kétszázan vannak, a gyaurok pedig csak egy hintókíséretre valók lehetnek.

Sah Szuvár bég csak ült a fenyőfa alatt, és ébren álmodott.

Ha most megsegíti a mindenható Allah, és minden simán megy… és ott térdel előtte a porban a foglyul ejtett átkozott bejzade… az öreg báró megtörik… átáll a törökhöz, átadja a két erős kővárat… a fényes porta megkaparintja az Érchegységet minden aranyával és ezüstjével! Őt, Sah Szuvárt dicsőíti majd egész Türkisztán! A felséges padisah maga érdeklődik utána, magához rendeli, elbeszélget vele, kegyeibe fogadja! Beglerbéggé teszi Budán! Budán, a legfontosabb török pasalik székhelyén! Mert Magyarország az egész mérhetetlen ottomán birodalom első és legfontosabb tartománya. Az összes török pasa közül csak a budai pasa tarthat dívánt, és viselheti a vezíri címet, bíborruhával egyetemben! Igen, ő majdan a budai várban uralkodik, s minden bég kezet csókol neki, Sah Szuvár pasának! Innen indulnak majd a török hadak Európa meghódítására, hiszen a magyar pasalik székhelye Európa szívében fekszik. A világ szultánja hamarosan feleségül adja hozzá valamelyik unokáját, ahogyan az a császári szerájban szokás… minden vezír kap egy-egy császári unokát feleségül, hiszen a szultáni háremben hemzsegnek a gyermekek, köztük a kislányok… ó, micsoda gyöngyéletet él majd odalent a Duna menti fényes vezíri szerájban, ott, szemben a Nyulak szigetével… maga Dzsihán-Szitán, a világhódító szultán borítja a vállára a vezíri bíborköntöst… az a dölyfös bosnyák, az a Musztafa Szokolovics úgyis kegyvesztett már, ügy elfújja az első fuvalom, mint az üres pelyvát, s nagybátyját, Mohammed Szokolli nagyvezírt szintúgy! Igen, ha Allah úgy akarja, ő lesz majd a császári fő helytartó Budán, Magyarország gondviselője, ahogyan a budai vezíreket nevezi az isztambuli császári kancellária. Ő lesz a féltve őrzött szent oszmán birodalom legfőbb őrzője, ő, Sah Szuvár pasa! Ötvenezer katonája lesz majd, nyolcszáz ágyúja és tengernyi kincse! Olyan kincseskamrája lesz, amilyet valaha csak kalifa birtokolhatott! Hatalmas ménesek, gulyák, töméntelen juhnyáj! Falvak és malmok tucatjai! Meg rabszolgái! Száz meg száz rabszolga!

És amikor ő, Sah Szuvár elköltözik ebből a világból, mindez a hatalom és gazdagság fiára száll, Rüsztemre! S ki tudja, talán még nagyvezír lesz a fiából. S egy szép napon talán éppen ő, Rüsztem Sah Szuvároglu hódítja meg Bécset, Krakkót, Rómát!

Mi ez? Nótaszó! Az úton!

Ali vajda meg a három íjász is felpattant.

Nézték a hegytetőről a magyar csapatot szótlanul.

A kövér szécsényi bég az úton lassan közelgő lovasmenet láttára elsápadt.

– Legalább százharmincan vannak a gyaurok! Pedig mi csak ötven, legfeljebb hetven vagy nyolcvan főre számítottunk! – sziszegte foga közt Sah Szuvár bég felé.

Sah Szuvár szíve vadul kalapált, arca azonban nem árulta el nyugtalanságát

– Rajtaütésünk sikere nem a magyarok számán, hanem a mi bátorságunkon múlik! – jegyezte meg hűvösen.

– Bizonnyal mi győzünk! – mondta gyorsan Ali vajda, a hatalmas hájtömeg. – Nyugodtan megkockáztathatjuk a rajtaütést!

De titokban körülpillantott, hogy szükség esetén-merre meneküljön. Rettenthetetlenek a magyarok… és százharmincan vannak… hiába virtuskodik Sah Szuvár… ez a dölyfös ember nem ismeri a Balassi-vitézeket… ó, Allah, oltalmazz!

Az odalent poroszkáló lovascsapat mind közelebb került hozzájuk; egyre tisztábban hallották a közelgő magyarok dalát. A félpáncélok és sisakok villogtak a napfényben, villámot szórtak a szablyák és a lándzsahegyek. Mikor a kocsit kísérő lovascsapat ezerlépésnyire volt tőlük, a törökök aprólékosan fölmérhették a helyzetet.

– Az ifjú Balassi Bálint ott lovagol a menet élén, fehér lovon, Romhányi Péter hitetlen, piszkos gyaur várkapitány társaságában – mondta Ali vajda, aki mint szécsényi bég, ismerte a Balassiakat.

Sah Szuvár elégedetten bólintott.

– Balassi Bálint bejzadét én támadom meg ötven szpáhival, s a szemközti oldalról Kara Pancsa Omer segítségemre lesz negyven ulufedzsijével. A hintót és a hintó utáni kíséretet Rüsztem fiam fogja megtámadni, ahogyan azt megbeszéltük. Te, tisztelt Ali vajda uram, ötven szpáhiddal lecsapsz a hátvédre.

Ali vajda elsápadt – hiszen a hátvédben ott lovagol vagy ötven magyar! De nem mert ellenkezni, bólintott.

– Most pedig térjünk vissza a csapathoz! – intett Sah Szuvár.

Lementek a katonák közé. Mindannyian letérdepeltek, és halkan elmondták a Szath-ül Kaff nevű harci imát, amely megoltalmazza az igazhitű hitharcost a félelem és a veszedelem ellen.

Sah Szuvár pedig erős esküt tett, a legerősebbet:

– Esküszöm a mennyekre, a napra, a holdra, a csillagokra, a kardomra, életemre, lelkemre, hogy a hitetlen bejzadét élve elfogom! Vagy győzök, vagy az égiek vendége leszek! Ha pedig eskümnek nem tennék eleget, akkor, ó, magasságos Allah, legszörnyűbb haragod áraszd fejemre, rontson meg engem! Amihez testemmel érnék, mindazt változtasd kővé, és a föld ne szenvedje, hogy rajta járjak, hanem váljék ketté, nyelje el testemet, vesse ki lelkemet!

Aztán nyeregbe szálltak.

Sah Szuvár halkan, de érthetően ismertette a katonákkal a rajtaütés tervét.

– Vigyázzatok! Nehogy az ifjú Balassi bejzadét megöljétek! – mondta a végén. – Ő túsznak kell! Ez a legfontosabb! Elevenen fogjátok el!

A katonák bólintottak: „Igenis, megértettük – elevenen!”

Ali vajda halkan mondta:

– Az iszlám katonái vagyunk! A magyarokat pillanatok alatt fölfaljuk!

De titokban megint körülpillantott.

– Jól van, sólymaim! – bólintotta Sah Szuvár bég, s már indult is paripájával lefelé a lejtőn. Emberei hosszú sorban óvatosan léptettek mögötte. Nesztelenül haladtak, kavics nem gördült, száraz gally nem roppant meg. A telivér arabs paripák finom keskeny patájukkal oly nesztelenül osontak a sűrűben, mint a szarvas. S lám, még Ali vajda nehéz német zabos lova is most oly csendesen haladt, mintha igazi tőrök ló volna.

Az úttól alig egy kőhajításnyira végződő erdőszélen bokrok és fák fedezéke mögé rejtőztek a törökök, ott lapultak mozdulatlanul.

Sah Szuvár bég egy sűrű bodzabokor résén át figyelte az utat

A kanyar mögül egyre közelebbről hallatszott a vidám nótaszó.

S már előbukkantak az első kékkői vitézek; élűkön az öreg Romhányi Péter várkapitány haladt, oldalán az ifjú Balassi Bálint fehér lovon, éppen hahotáztak.

24. FEJEZET

CSATA

Lovasok zörögtek elő a bozótból, páfránnyal, zöld gallyal körülaggatva; olyanok voltak, mint a mohlepte erdei manók. A magyar vitézek dermedten megtorpantak.

– Allah! Allah akhbar!

A túlsó oldalról, a patakon túlról is török csatakiáltás hangzott:

– Allah! Bismillah! Isten nevében!

A zöld szörnyetegek láttára megbokrosodtak a magyar lovak.

Nyílsuhogás! Pisztolylövések!

A közelgő törökök parancsszóra sortűz alá vették az utat. Kopogtak a nyílvesszők és a golyók a páncélokon és sisakokon, mint ff vasszemcsés jégeső. Lebukott a nyergéből néhány magyar vitéz, lovas nélkül száguldozott néhány megbokrosodott paripa.

– Kard, ki, kard! – ordította Romhányi Péter úr, az öreg végvidéki harcos.

– Beste kurafi pogányok! – acsargott Bálint úrfi is, karcsú kardját hüvelyéből kirántva,

– Divényiek, ide a hintóhoz! – adta ki a parancsot emelt szablyával Pongrácz Márton hadnagy.

– Allah! Allah!

– Hozzá! Rajta! – üvöltötték a magyar vitézek.

– Bismillah!

– Üsd! Vágd! Ne kíméld!

A törökök, akik közben már ledobták magukról az álcázásra szolgáló zöld lombokat, tompa robajjal beleütköztek a divényi és a kékkői harcosokba.

Iszonyatos küzdelem támadt, tombolt a harc.

Elkeseredett dulakodás folyt a menet élén. Az egyik oldalról Sah Szuvár szpáhijaival, a másik oldalról Kara Pancsa Omer ulufedzsijeivel megrohamozta Balassi Bálintot és kékkői vitézeit. Vadul küzdöttek a törökök, de a magyarok megfeszített erővel védekeztek. Bálint úrfi hevesen vagdalkozott karcsú kardjával, barna szeme harciasan szikrázott. De nem sokáig állhatta volna a török támadást, ha nincs ott a balján az öles termetű Romhányi Péter, az öreg végvári oroszlán, jobbján pedig Deli Radosza, a vakmerő rác harcos; a két vitéz katona dühödten kaszabolta a közelébe férkőző törököt.

Szablyák csattogtak, lándzsák szúrtak, kopják döftek, ércesen döngtek a mellvértek, sisakok puffantak a rájuk mért csapások alatt, pisztolylövések dörrentek újra meg újra, puskaporbűz és fehér porfelhő csapott az arcokba, szörnyű sebet ejtett á buzogány, fokos és szekerce; csatakiáltások, káromkodás, szitok, átok, jajszó hangzott mindenfelől. Lovasok és lovascsoportok viaskodtak; kaszabolták egymást az ellenfelek; aratott a halál.

Tusakodtak a hintó körül is. A kulcsárnét és Ilonka kisasszonyt szállító járművet Pongrácz Márton divényi vitézei védték. Maga a hadnagy gyűlölettől eltorzult arccal viaskodott Rüsztem alajbéggel. Villogtak, csörrentek, szikráztak a dömöckölt pengék. Sólyom és a fekete Huszein kohlani, a két ellenséges paripa ismét összecsapott – prüszkölt, bőszen hátracsapta fülét, vadul nyihogott, lombos farkával hevesen csapkodott, fogát vicsorítva újra meg újra fölágaskodott, úgy próbálgatták éles patkójukkal egymás pofáját szétzúzni. Mind dühödtebben vagdalkozott, döfködött a görbe magyar szablya meg a hosszú kilidzs-kard; villámgyorsan keresztezve egymást suhogtak, cikáztak őrjöngve.

Rüsztem alajbég perceken belül meghátrált Pongrácz Márton rettenetes kardcsapásai elől, a divényi hátvéd közé, ahol iszonyatos küzdelem folyt a magyarok és Ali vajda ötven szpáhija között, és ahol az alacsony termetű, de erős öklű Pozsegai Horváth Barbaryth Gáspár zászlótartó parancsolt a végváriaknak. Itt már minden összekeveredett: lovas lovas ellen harcolt, minden töröknek akadt magyar ellenfele, úgyhogy az alajbégnek senki sem tudott segítségére sietni. Egyre hátrált a török ezredes a divényi hadnagy iszonyú csapásai elől, mint sápadtabb lett az arca. „Jobb bajvívó a gyaur!… Engem is meg fog ölni, mint Burunszizt!”

A szörnyű kavarodásban Abdülkadir cseribasi néhány kilidzsi kíséretében eljutott a hintóig. Pisztoly dörrent a hintóban, s a nagyhangú, merész cseribasi lehanyatlott nyergéből, golyó fúródott marcona arcába.

Újabb török kéz nyúlt a hinta ajtaja felé, hogy fölrántsa azt – újabb lövés, újabb török halálsikoly!

Harmadik lövés!

– Nesze neked, sátánfajzat! – kiáltotta Fruzsina, miközben a hintó faláról lekapott harmadik pisztollyal lepuffantotta a piperkőc külsejű hatvani alemdárt, aki szintén ezredese számára akarta megszerezte a szép leányt.

Ilonka ott ült a hintóban holtsápadtan, levegő után kapkodva.

Fruzsina elsütötte a negyedik pisztolyt is.

Újabb sikoly: Allah!

Aztán a hintó elnémult Nem volt a falon ötödik pisztoly, de Fruzsina már végzett az egyik kilőtt fegyver újratöltésével.

– Lőjön maga is, Ilonka! – kiáltotta, a leány kezébe nyomva a pisztolyt. – Sose sajnálja őket! Egyért se kár!…

Közben már töltötte is a következő pisztolyt.

Ilonka fölemelte a fegyvert, és görcsösen becsukva szemét, elsütötte. Ki tudja, hová ért az a golyó?

Pongrácz Márton visszaszorította a menet végéig az ezredest, és egy különleges fogással hirtelen keményen feléje sújtott. Rüsztem a vágást kivédte ugyan, de a váratlan mesteri kardcsapás annyira megdöbbentette, hogy egy rándítással megfordította kohlani lovát, s eszeveszetten menekült az üres úton észak felé.

– Gáspár! Védd a hintót! – kiáltotta Pongrácz, és a menekülő alajbég nyomába iramodott.

– Megállj, te! Vívj meg velem katona módon! – kiáltotta a török után.

Rüsztem hátrapillantott.

– Huhu! Dehdeh, Huszein, dehdeh! Huhu!

Belevágta sarkantyúját a paripa véknyába; piros vér csorrant a ló fekete szőrére. A csődör kínjában fölnyerített, s nyakát előrenyújtva még gyorsabban száguldott tovább.

Be az erdőbe! – ötlött Rüsztem agyába a gondolat.

Körülpillantott.

Nem! Ne az erdőbe! A kohlani sebessége a nyílt terepen jobban érvényesül. Ott nyomába sem ér az átkozott gyaur!

– Dehdeh, Huszein! Dehdeh, huhu!

Repült a kohlani, mint a fecskemadár – Sólyom meg nyílsebesen vágtatott a nyomában; éles patkója szinte nem is érintette a talajt.

A kohlani visszapillantott, szikár pofája rángatózott, parázslott a szeme, kitágult orrlyuka olyan lett, mint a sárkányé, s ha gazdája nem hajszolja annyira könyörtelenül, visszafordul, hogy rávesse magát a gyűlölt pej lóra! Még az oroszlán is megriadt volna a fölbőszült fekete csődörtől – de nem úgy Sólyom! Ő utol akarta érni ellenfelét, hogy megmarja éjszínű nyakát, szétrúgja koponyáját.

– Dehdeh! Huszein, huhu! – biztatta lovát rekedten az alajbég.

Suhant-zuhant a kohlani, mint a fekete villám – de Sólyom még gyorsabb volt!

Rüsztem hallotta az egyre közeledő lófújtatást, homlokát ellepte a hideg veríték. Alig háromlándzsányira van már a gyaur!

– Huhu! Huhu! – ordította kétségbeesetten. Kegyetlenül sarkantyúzta a lovat, de hasztalanul, mert botladozott már a kimerült kohlani.

„Nyakamon a gyaur… emeli már szablyáját… most feláll a kengyelben… itt van már… Burunsziz… engem is… nincs menekvés!…”

Fölsikoltott.

– Jetisin! Segítségl

– Gyáva kutya! – kiáltotta a hadnagy, és még följebb lendítette görbe szablyáját.

– Meded! Jaj! – vinnyogott Rüsztem.

Pongrácz lesújtott.

Az alajbég az útra zuhant.

Iszonyú halálhörgés, s Rüsztem ferde fekete szeme üvegesen a kék égre meredt, de már nem látott semmit.

Pongrácz Márton elkapta a kohlani kantárszárát, aztán megfordította Sólyom lovát, s már vágtatott is vissza a csatatérre, egyenest a hintóhoz, amelyet a vérző arcú Pozsegai védelmezett, elszántan, halált megvető bátorsággal.

Vágtak, szúrtak, döftek, zúztak, törtek, ütöttek a magyarok – de a törökök még mindig túlerőben voltak…

Ekkor az egyik szpáhi észrevette a visszatérő Pongrácz Mártont, kantárszáron a fekete kohlanit, s átható hangon felüvöltött;

– Rüsztem ölü! Rüsztem meghalt!

A törökök, szemükkel Sah Szuvárt, a parancsnokot keresve megtorpantak.

– Rüsztem meghalt! Vége! Oda Rüsztem! – kiabálták összevissza, megzavarodva.

S ekkor…

– Jaj, a fiam! – üvöltött fel az öreg bég, s mintha lekaszabolták volna, lova nyakára borult.

A fölbomlott török csapat megfutamodott. Menekült Ali vajda szécsényi szpáhijaival s nyomában Kara Pancsa Omer a megmaradt ulufedzsikkel.

És ha Sah Szuvárt egy hűséges kilidzsije tatár lova kantárszárát megragadva be nem vonszolja az erdőbe a többiek után, ott veszett volna a híres hatvani bég is a vértócsás úton.

Gyászba borult Kékkő, fekete zászló lengett a főtornyon, gyertya égett az ablakokban.

Nem hallatszott ott hangos szó, csak szívet tépő, keserves siratóének. Zokogtak, jajgattak az anyák, özvegyek, elárvult gyermekek.

Bálint úrfi és Pongrácz Márton, hadnagy elbúcsúztak Romhányi Péter várkapitánytól – aki szintén súlyosan megsebesült a csatában – és Ilonka kisasszonytól. A leány sápadt volt és néma – túl közelről látta aratni a halált…

Végül is nyeregbe kellett szállnia a két divényi vitéznek. Utolsó búcsút intettek a leánynak és Fruzsinának, aztán kíséretükkel szélsebesen hazalovagoltak, hogy jelentsék Balassi János úrnak a történteket.

UTÓSZÓ

Teltek a hónapok.

Elmúlt az ősz, aztán a hideg tél, s mire beköszöntött a szép madárdalos tavasz, Divény kővárában esküvőt tartottak.

Pongrácz Márton hadnagy feleségül vette Romhányi Ilonkát.

Micsoda pazar menyegzői vigasság! Mindenütt, a kertekben, a várudvarban, a palotában és a hosszú folyosókon evett-ivott, táncolt, dalolt a lakodalmas nép. Odalentről a faluból is kurjantás és muzsikaszó hallatszott: ott a katonák és a falu népe ünnepelték az ifjú párt. A rét közepén erős faállványon sült ökör pompázott, föl volt pántlikázva és virágozva, a szarva és a patája sárgára volt festve, körülötte friss sütetű fehér cipók koszorúja, azok közt meg korsókban piros egri bikavér, az ökör combjába markolatig bedöfött kések – csak meg kellett fogni! Folyt a bor, dudaszóra táncot ropott, aki bírta, zsivajgó gyerekek ugrabugráltak, szájukat elégedetten nyaldosó kutyák vakkantottak – még nekik is jutott egy-egy mócsingos húsdarab vagy libacomb.

Mert ilyen volt az élet a végeken – ma nagy bánat, holnap nagy öröm, s a mennydörgés után mindig szép napok következnek.

Nemsokára ezután történt, hogy Balassi János báró a vár kancelláriájába hívatta Bálintot. Amikor a fiú belépett, apja remegő hangon ezt mondta neki:

– Lovas futár érkezett Bécsből… Fontos levelet hozott…

Bálint szíve megdobbant.

A báró intett Dévay Miklósnak, az íródeáknak. Ez rejtélyes képpel elővett a vasveretes ládából egy összetekercselt pergament, és átadta Bálint úrfinak.

A fiú elsápadt – érezte, hogy a levél fordulatot hoz sorsukban.

Lassan kibontotta a pergament.

Az állt abban a levélben, hogy kiderült az igazság. Bebizonyosodott Balassi János és Dobó István urak ártatlansága. Kiviláglott, hogy Balassi János állítólagos levelei, amelyeket egy bizonyos Kenderesi István nevezetű pap juttatott Habsburg Miksa császár és király kezébe annak bizonyságául, hogy Balassiék összeesküvést szőnek ellene, hamisítványok. Mégpedig nem akárki hamisította azokat, hanem maga Kenderesi István, aki Tavil Mohammed Szokolli nagyvezír és Musztafa Szokolovics pasa, budai vezír szolgálatában kémkedett és ármánykodott. Kenderesinek kezébe került egy Balassi János pecsétjével ellátott irat. Ő fából kifaragta a pecsét mását, és Balassi János úr kézírását is leutánozta.

Balassi János és Dobó István urak ártatlanságának tisztázódása után – ez állt a levélben – Habsburg Miksa Sacrasanctissimus Imperator, a Legszentebb Császár, most már kénytelen lesz a két magyar bárónak elégtételt szolgáltatni.

– Hát mégis győztünk! – kiáltotta Bálint úrfi.

Átkarolta Dévay Miklóst, és friss tót táncot járva körülugrabugrálták a nagy jávorfa asztalt.

Az öregúr nézte őket, aztán mélyen felsóhajtott:

– Igen, kiderült az igazság. De azért harcom a bécsi császár ellen folyik tovább…

A Balassi János báró és Habsburg Miksa császár közti harc valóban sokáig tartott még – csak 1572 nyarán adott a császár őfelsége nyilvános elégtételt Balassi és Dobó uraknak. Fogcsikorgatva bár, de végül is kénytelen-kelletlen engedett a gőgös Habsburg, s visszahelyezte őket korábbi jogaikba.

Sah Szuvár vajon milyen véget ért?

Sok-sok évvel később, az 1584. esztendőben esett meg, hogy Kanizsánál Zrínyi György, Nádasdy Ferenc és Batthyány Boldizsár tönkreverték a félelmetes hatvani béget, a volt magyar parasztot. A hitehagyott eb nyakig érő mocsaras vízben lapult sokáig, aztán valahonnan vedlett póri condrát kerített, hogy föl ne ismerjék, és mezítláb menekült Konstantinápolyba.

A szultán ajtaját azonban zárva találta.

A selyemzsinórtól való félelmében méreggel vetett véget életének, de azok a hódoltsági törökök, akik akkortájt megfordultak Konstantinápolyban, azt rebesgették, hogy Sah Szuvár nem lett öngyilkos, hanem a szultán parancsára étették meg Valamiféle, szörnyű nadragulyával, akárcsak annak idején Werbőczyt. Egész teste fölpuffadt, a feje is, a nyaka is. Mind keze-lába, mind pedig valamennyi ujja kikelt formájából. Háromhetes vízihullára hasonlított – vagy még inkább telt tömlőre, amelyhez a szemet, szájat, körmöt csak amúgy hozzábiggyesztették.

Jó ideig halódott, csak harmadnap múlt ki keservesen – pontosan úgy, mint Werbőczy.

Akár így történt, akár úgy, alig akadt olyan jótét lélek, akinek a szíve megesett volna iszonyú pusztulásán. Legkevésbé alighanem a pohos Murad szultán szánta: a hájas uralkodót ugyancsak felbőszítette a kanizsai vereség.

Kemény csapás volt is az! Kétezer török veszett oda a csatatéren, ezerháromszáz kontyos pedig – s köztük a pécsi bég is! – tizenkilenc lófarkas zászlóval egyetemben a magyarok kezébe került…

Mohamed Szokolli, az isztambuli nagyvezír azonban nem nyugodott bele az emlékezetes divényi kudarcba, hanem bosszút forralt. Amikor Balassi Bálint úrfi valamivel később Erdélyben tartózkodott, Báthori István udvarában, a nagyvezír azzal a követeléssel fordult az erdélyi fejedelemhez, a szultán vazallusához, hogy Balassi János fiát vasra verve azonnal a szörnyű isztambuli Jedikula börtönbe küldje. Sőt maga az új szultán, III. Murad levelet irt Báthori István fejedelemnek, hogy Balassi Bálintot…

De erről, valamint divényi történetünk többi szereplőinek sorsáról már egy másik könyv számol be.