15. FEJEZET

„FÜVES KERTECSKE”

Amikor a kulcsárné Ilonkával és Bálint úrfival a lakótoronyba érkezett, elváltak. A kulcsárnő a konyhába ment, az úrfi Ilonka kisasszonnyal pedig fölment a lépcsőn a tanulószobába. Útközben Bálint elmondta Ilonkának, hogy Divény vára réges-régen ama híres-nevezetes Simon bán tulajdonában volt, akinek a felesége hetes fiúikreket szült, s később mindegyike híres magyar család ősapja lett. Simon bán is részt vett abban az összeesküvésben, amelyben Bánk bán Gertrudis királynét megölte; Endre király emiatt Simon bán várát elkoboztatta, és Tomaj Dénes tárnokmesternek adományozta. Aztán a Losonczyaké meg a Gutiaké lett, végül a hatalmas Balassi Menyhárté, aki bátor hadvezér, de ugyanakkor veszekedett zsivány és rabló volt – bizonyára más érdekes dolgot is elmondott volna Bálint úrfi Divényről, de közben beléptek a tanulószobába, s önkéntelenül tudós témákra terelődött a szó.

A tanulóház, ahol Bálint úrfi étkezni szokott, ha apja fontos teendői miatt nem lehetett vele, tágas, verőfényes helyiség volt. A szekrényekben vaskos fóliánsok sorakoztak: voltak ott magyar krónikák és széphistóriák, latin compendiumok meg Bálint úrfi Norimbergából hozott német könyvei meg krakkói lengyel kiadványok, néhány horvát munka, olasz mesterművek: Dante, Petrarca, Tasso, sőt még cirkalmas arab betűkkel írt török daloskönyvek is.

– És kegyelmed olvasta már mindezt? – kérdezte ámuldozva Ilonka kisasszony.

– Meghiszem azt, némelyiket többször is! – büszkélkedett a pelyhedző állú fiú. – Nem díszes bútor a könyvtár!

Magas polcon műszerek sorakoztak, meg tölcsérek, fiolák, lombikok, borszeszes üvegbe zárt kígyó, szalamandra, skorpió, mérges pók. A nagy tudású Bornemisza Péter gyűjtötte mindezt Bálint számára, a jó Péter pap, aki annak idején Wittenbergában teológiát, Bécs városában filológiát és jogtudományt, Velencében és Paduában természettudományokat tanult. Bálint megmutatta a leánynak a gyűjteményeket is: volt ott bogárgyűjtemény, ásványgyűjtemény, drágakő, no meg ritka növényeket tartalmazó vaskos herbárium. A szoba falán nem akadt tenyérnyi üres hely, tenger sok kép és rajz lepte el, térkép, hangszer, fegyver. S ott állt az asztalon egy szép sakk-készlet és egy nagy norimbergai glóbus – azaz földgömb – a világrészekkel, tengerekkel és szigetekkel, meg egy ezüstfonalakból szőtt mennybolt, rajta a nap, a hold és a bolygók.

Ilonka a képeket nézegette: egy öreg, szakállas alkimista nagy tűz fölött ólomból aranyat csinál; tengeri kígyó felfordít és lehúz a mélybe egy százevezős gályát; ott volt a griffmadár és az arab rukhmadár képe is – az óriási mesebeli madár lecsap az elefántra, azzal eteti fészkében a fiait.

– Én félnék itt – rebegte Ilonka. – Különösen este…

Bálint úrfi fölkacagott, de Ilonka kisasszony nem sértődött meg – az úrfi elvégre kölyök még.

Vaskos könyv hevert az asztalon. Ilonka fölnyitotta, s nyomban elnevette magát. Commentariorum urbanorum volt a könyv címe, de valaki igencsak kicifrázta, az első o betű csörgősipkát, a második meg szamárfüleket viselt.

– Buta kis nebuló koromban egyszer annyira ráuntam a tanulásra, hogy megkorrigáltam ennek a tudós könyvnek a címét – mondta Bálint. – Szorgoskodásom közben belépett a tanulószobába Péter pap, a tanítóm. Megdöbbentem, mi lesz most, de jóságos mesterem megdicsért, hogy szépen rajzolok, aztán rám parancsolt, hogy írjak valamit a könyvbe. Lediktálta, hogy mit. Nézze csak, Ilonka kisasszony, itt van!

És elolvadta a szöveget:

– Gutta cavat lapidem non vi, sed saepe cadendo, sic homo fit doctus non vi, sed saepe studendo. Azaz magyarul: a vízcsepp nem erővel, hanem állandóan csepegve váj lyukat a kőbe, így az ember sem erővel, hanem állandó tanulással válik tudóssá! Okos tanács, ugye?

– Az bizony. És hol van most Bornemisza Péter pap? – kérdezte Ilonka.

– Nagy ember lett belőle. Szuperintendáns már talán. Galgócon.

– Szigorúan bánt kegyelmeddel?

– Hát bizony nem kímélt. Ámbár valamikor ő maga is nagy csínytevő volt. Tizennyolc éves diák korában egy este angyalnak öltözve elbújt Feledi Lestár kassai főkapitány kamorájában. Mikor a zord generális égő gyertyával a kezében belépett a sötét szobácskába, az angyal előugrott a kemence mögül, mintha a kürtőn át röppent volna be, s a főkapitány elé penderülve szózatot intézett hozzá gonosz bűnei átkáról. Nem csoda, hogy tömlöcbe került emiatt Péter diák! Bár sikerült megszöknie.

Ilonka kíváncsian nézegette Bálint úrfi gazdag bibliotékáját meg tudományos gyűjteményeit.

Egy sarokasztalkán néhány ív pergamen meg egy apró könyv hevert. Föléje hajolva elolvasta a címét:

– Würtzgärtlin. Hm, ez német… Ebből tanul kegyelmed?

– Hát, tulajdonképpen… ez titok…

– Mi a manó? – Ilonka a nyakát nyújtogatta. – Semmire nem vagyok olyan kíváncsi, mint a titokra!

– Tudod, kisasszonyom… – kezdte Bálint vontatottan, kissé feszengve, s közben elpirult –, levelet kaptunk az anyámtól Lengyelországból. Titkos küldönc hozta. Olyan bús levelet írt asszonyanyám, annyira vágyódik utánunk szegényke, hogy apámuram meg én bizony elszomorodtunk. Különösen édesapámnak nehéz ez az elválás; és ráadásul mennyi egyéb gondja is van! Hát… én elhatároztam, hogy vigaszul… meglepem őket…

Elhallgatott, és fürkészően nézte a leányt.

Ilonka éppenséggel nem nevette ki, hanem biztatóan rámosolygott.

– És mi lesz az?

– Titokban lefordítom ezt a kis könyvet. Az lesz a címe; hogy Füves kertecske. Bölcsessége tanácsot ad, hogyan viselkedjék az ember megpróbáltatások idején és halálos órájában. Kinyomtattatom Krakkóban, szintúgy titokban, aztán adok egy példányt az édesanyámnak, egyet meg apámuramnak. Bizonyára örülni fognak, ha elolvassák…

Elhallgatott.

Ilonka meghatottan nézte a nyurga kamaszfiút – forrófejű és nagyszájú, de aranyszíve van.

Odakint a lépcsőn vékonyka kutyaugatás hallatszott. Kitárult az ajtó, belépett rajta Fruzsina két szolgálóval, hozták az ebédet. Miközben a leányok megterítették az asztalt, Ilonka a kiskutyával mókázott, körülfutotta az asztalt, szökdécselt egyik sarokból ki, a másikba be, a dundi kis Mili pedig lelkes vakkantásokkal egyre a nyomában. Végül Fruzsina nyakon ragadta az ebfit, ahogy az anyakutyák cipelik a kölyküket, és benyomta az orrát a tányérba, a frissen fejt, párolgó tejbe.

Megjött Pongrácz Márton is, és a fiatalok nekiestek az ebédnek. Lengyel leves, pisztráng, vaddisznópecsenye, főzelékek, mártások és saláták, csemegéül mandulatorta és fánk meg édes szőlő – ez volt a lakoma. Bálint úgy teletömte magát, mint aki még aznap három fontot akar hízni, de Ilonka és a hadnagy is derekasan ettek.

A tejjel jóllakott Mili elaludt. Fruzsina fölállt az asztaltól, bevitte a kutyuskát Ilonka szobájába, és belefektette a kosarába, Bálint és Ilonka pedig beszélgetett erről-arról. A leány édesapjáról beszélt meg a boldog gyermekkoráról, Bálint a végvidéki harcokról, a vadászatról, no meg a lovakról.

Pongrácz Márton keveset szólt, csak nézte a leányt, nézte, mosolygott, és olyan boldognak érezte magát, mint még soha.