12. FEJEZET

SÓLYOM

Ebben a pillanatban odafent a várban delét harangoztak. A divényi gyalogos katonák leheveredtek a gyepre, a lovasok leszálltak a nyeregből, lovukat kivezették az erdőszélre hűsölni.

– Éhes vagyok! – mondta a báró úrfi.

Ilonka még mindig sápadtan pihegett, Fruzsina azonban, a végvári asszonyság már visszanyerte lelki egyensúlyát. Elvette a fatörzs mögül kukucskáló fiúktól a kiskutyát, odaadta a kisasszonynak, aztán harsány óbesterhangján kiadta a parancsot:

– Siessünk, szaladjunk fel a várba, különben éhen hal szegény Bálint úrfi! A tanulószobában tálalom fel az ebédet!

– A finom falat sosem volt a jókedv elrontója! – nevetett Bálint úrfi, a hasát simogatva.

Ilonka kisasszony csak bólintott – még mindig nem tért magához a megrázkódtatástól; hiszen jól látta, hogy élethalálharc folyik a szeme előtt.

Az úrfi Fruzsinával már igyekezett fölfelé az úton, Pongrácz Márton pedig leugrott a nyeregből, vezetékre vette a pejkót, és Ilonkához csatlakozott. A leány kissé megnyugodott, de nem a hadnagyot nézte, hanem a pejkót.

Márton erre a lovát kezdte dicsérgetni.

– Sólyom a mi legjobb paripánk! – magyarázta olyan büszkén, ahogyan a tanítók híressé vált tanítványaikkal kevélykednek. – Százszor vitt már át a hódoltságba! Hosszú utakat tettünk meg együtt, zerge módjára másztuk meg a keskeny hegyi ösvényeket, folyókon át úsztattunk, hőséget, fagyot, záporesőt és hóvihart vészeltünk át elválaszthatatlanul. Nem volt könnyű dolgunk, a szegény Sólyom néha szinte leroskadt alattam, de sohasem szidtam, sohasem ütöttem meg. Azért vagyunk mi ilyen jó barátok!

Nagyot szusszant. Tán még soha ennyit egyvégtiben nem beszélt! Mi ütött belé?

Milyen szépen mondja el mindezt – gondolta magában Ilonka, most már a hadnagyra pillantva. Márton szavai hallatára szertefoszlott a réten érzett rémülete. Milyen daliás legény, egyszerű, könnyű vadászruhájában még csinosabb, mint páncélosan… és milyen szép fekete a szeme…

– És ha tudná, Ilonka kisasszony, milyen bátor állat az én Sólymom! Már három farkas fejét rúgta szét a patkójával! És olyan gyors, mint a vadászgepárd! Versenyben nem hagyná magát megelőzni, inkább belepusztulna! Ha pedig más lovat kell utolérnie, úgy repül, hogy patája szinte nem is éri a talajt! És hogy milyen füle van az én Sólymocskámnak! Jobban ismeri a kürttel, dobbal, hadisíppal adott jelzéseket, mint az öreg főlegények! Marstempóban menetel, és úgy táncol tárogatószóra, mint a fiatal dámák! Ugye, Sólyom, így igaz?

S lám, a pejkó olyan kérdő pillantást vetett gazdájára, hogy Ilonka fölkacagott. Márton szeme csillogott.

– Csakhogy nevetni látom már a kisasszonyt!

Összeakadt a pillantásuk.

A leány irulva-pirulva elfordult – azt sem tudta, hová nézzen. Hogy zavarát leplezze, kislányosan csacsogni kezdett:

– Nekem is volt valamikor lovacskám, még édesapám életében! Cingár kiscsikó volt még, busa fejű, kurta testű jószág. Féltettem, hogy még eltörik az a pálcikalába. Gyapjas fehér szőre volt, meg égnek álló, mókás, kefeszerű sörénye. Édesapámmal nyereghez szoktattuk azt a kiscsikót: sós vízbe áztatott gyapjút sodortam a zabolára, azt szopogatta mindig. Jámbor, kezes lovacska volt, a család kedvence! De szép idők voltak azok!…

Elszomorodott. Márton is elhallgatott.

Elöl Fruzsina néni Bálint úrfit korholta forrófejűsége miatt, de a fiú csak nevetett.

– Hát nem Fruzsina néném kérte, hogy kergessem el onnan azt a szemtelen kontyost?

– Ugyan már, dehogy! – zsörtölődött a kulcsárné. – Majd meglátja még az úrfi, mennyi baja lesz életében, ha ilyen hirtelen haragú és verekedő természetű marad!

A várkapunál elváltak: Fruzsina Ilonkával és Bálint úr-fival a lakótorony felé kanyarodott, Márton pedig az istállóba vitte a lovát.

A divényi vár főistállója, egy hosszú, világos, lóhere- és szénaillatú helyiség, a nagy kovácsműhely és a bognárház közé épült. Amikor Márton belépett a boltíves ajtón, csaknem üresen tátongott az egész nagy hodály, hiszen a lovak meg a szolgák lementek a rétre. A sarokban egy vén almásderes szunyókált; Balassi János úr kiszolgált csatalova lévén, most már a jól megérdemelt nyugalmat élvezte. Fölriadt álmából; hosszú, bölcs fejével bólintott a hadnagy felé, aztán tovább szunyókált.

Márton a helyére vezette a pejkót, leszerszámozta, megitatta a várkútból hozott friss tiszta vízzel. Jó sok abrakot töltött a jászolába, s miközben lova nagyokat fújtatva a zabot ropogtatta, Márton egyre simogatta, és gyengéd hangon biztatta:

– Egyél csak, egyél, drága lovacskám, megérdemled az abrakot! Legigazibb barátom vagy, kis barna bogaram, lelkem Sólymocskám!

A paripa hirtelen fölkapta fejét, körülpillantott, idegesen nyihogott, s úgy kapált mellső patájával a padlón, mintha hívna valakit.

Márton is körülnézett, és csalogatóan ciccegett:

– Cicic! Cicuskám!

– Miau… miau… – felelt neki egy vékony hangocska, s az istálló legtávolibb zugából, a csöbrök és seprűk közül mókás bakugrásokkal kifutott egy kiscica, hozzátörleszkedett Márton csizmájához, azután a Sólyom első lábához simult. A pejkó nagy, jóságos szemével a cicára pillantott, boldogan prüszkölt, aztán tovább ropogtatta az abrakot.

Mint sok lónak, Sólyomnak is volt barátja és pártfogoltja. Azelőtt egy vén kandúr volt a pejkó barátja, együtt aludtak, és igen jól megértették egymást. Két hete azonban az egyik agár elkapta és szétmarcangolta a várudvaron a kandúrt. Zsivány külseje volt annak a kandúrnak, de Sólyom nagyon szerette, és eltűnése óta úgy elszomorodott, hogy álmatlan lett, sőt enni sem tudott. Csak akkor vigasztalódott meg kissé, amikor gazdája odahozta neki ezt a kiscicát.

A legény óvatosan körülnézett, aztán karjába vette a kismacskát, lágyan simogatta, s az boldogan dorombolni kezdett.

– De most mennem kell – mondta Márton, letette a kis állatot a földre, megvakargatta Sólyom csillagos homlokát, a ló pedig fejét gazdája felé fordította, és hosszú pillantással köszönte meg gyöngédségét. Márton még egyszer megpaskolta a pejkó izmos nyakát, lehajolt, és megvakargatta a kismacska fölpúposodó hátát, odalépett az öreg almásdereshez, az ő hátát is megpaskolta, aztán kilépett az istállóból, és bement a lakótoronyba.

13. FEJEZET

TÁRGYALÁS

– Ó, nagyúr! – mondta Sah Szuvár bég, minden rábeszélőképességét latba vetve –, fogadd el a legyőzhetetlen szultán és padisah nagylelkű ajánlatát! Csak annyit kell tenned, hogy ezt a két régi kővárat, amelyek már nem báróhoz méltó lakhelyek, inkább vadon sasfészkek, átadod a fényes portának! A Dzsihán-szitán, a világhódító padisah ennek ellenében olyan kastélyokat és birtokokat ajánl neked, hogy azok hétszeresét érik mostani vagyonodnak!

Fölsorolta, mennyire meggazdagodtak azok a hajdani keresztény urak, akik átpártoltak a szultánhoz.

– Boszniában az egész nemesség mohamedán hitre tért – folytatta emelt hangon –, s azóta tejben-vajban fürdik, az ostoba bosnyák parasztság azonban inkább szenved és nyomorog jogfosztott rájaként, de kitart ősi hite mellett. No és mi haszna ebből? Semmi! Úgy éheznek Boszniában a keresztény jobbágyok, hogy sokan kénytelenek gyermeküket rabszolgapiacra vinni! Egy gyermek ára pedig nem több mint egy pár csizmáé! A boszniai urak pedig… Nézd csak meg a két híres, hatalmas és bölcs Szokollit, milyen gazdagok és boldogok!

– Beszéljünk nyíltan! – mordult rá az öreg báró úr. – A szultánnak fontos, hogy megkapja Divényt és Kékkőt. Ez a két erős kőváram az a lakat, amely az Érchegység arany- és ezüstbányáinak kapuját lezárja. Ha a szultán aranyhoz és ezüsthöz akar jutni, ahhoz előbb meg kell szereznie Divényt és Kékkőt.

Sah Szuvár tiltakozva fölkapta a kezét.

– Nem, nem, tévedsz, nagyúr! Nem az aranybányák miatt, nem az ezüstbányák miatt! Dehogy! A tengerkegyességű padisah kedvel téged, ó, nagyúr, szeretett fiának óhajt nevezni…

Balassi János legyintett.

– Az isztambuli kincstár kiürült. Minden pénzt fölemésztett a sok háború. Az ötvenéves szüntelen hadakozás hatalmas területeket szerzett Törökországnak, de a pénz elfogyott. Anélkül pedig senki sem háborúzhat, még a szultán sem. Ha Törökország meg akarja hódítani Európát, előbb új arany- és ezüstforrásokat kell szereznie. Azok pedig itt vannak az Érchegységben! De amíg az én kezemen van Divény és Kékkő, ez a két erős kővár, a török nem kapja meg a bányákat! Ahogy Magyarország Európa pajzsa, azonképpen Divény és Kékkő az Érchegység pajzsa. Eddig mint a bányavidék főkapitánya védelmeztem a határt, és most is, amikor a bécsi császár és király üldöz, még mindig a végvidéket óvom. Nem, Divényt és Kékkőt nem adom át a szultánnak!

A bég szemöldöke közt ráncot vetett a bőr, halántékán haragosan megduzzadt az ér.

– Gondold meg, főkapitány, mit teszel! – suttogta. – Halálos ellenséged, a bécsi császár ellen, aki a Nyugat leghatalmasabb uralkodója, csak egy még nála is hatalmasabb császárnál találhatsz védelmet! Ilyen pedig csak egy van az egész világon: az iszlám padisahja, áldott legyen a lába nyoma! A fölséges Szelim szultán, kán és padisah pedig nemcsak hogy megoltalmaz, hanem ezen túlmenően gazdaggá és boldoggá tesz téged!

Balassi János nyugodt, határozott hangon folytatta:

– Bárhogy gyűlöl engem Miksa császár és király őfölsége, én nem követek el jóvátehetetlen hibát, szörnyű hazaárulást. Talán bizony a tűzbe meneküljek a füstből? Nem, én nem pártolok át a szultánhoz! Jóllehet Magyarország királya üldöz, és mind becsületemtől, mind életemtől meg akar fosztani engem és sógoromat, Dobó Istvánt, én hű maradok édes hazámhoz! Én magyarnak születtem, s magyar emberként akarok meghalni!

Sah Szuvár fölpattant, ferde vágású szürke szeme tébolyultan izzott. Rekedten káromkodott.

– Valld be nyíltan, ha kevesled a szultán ajánlotta díjat. Mit kívánsz a két váradért? Négy kastélyt, hatot vagy annál is többet? Mondd meg nyíltan! Felhatalmazásom van, hogy ráígérjek! Mégpedig nemcsak a budai vezírtől, hanem egyenesen Tavil Mohammed Szokolli nagy vezírtől, a Világ Rendjétől! Mondd meg hát, mit kívánsz tulajdonképpen!

A báró összeszorította fogait, de megőrizte önuralmát.

– Engem nem lehet megvásárolni! Amit mondtam, megmondtam! Hű maradok a hazámhoz, és nem fogom a szultánt szolgálni!

A deák lúdtolla szorgosan sercegett a pergamenen, hogy egyetlen szó se maradjon ki a mondottakból. Sah Szuvár bég oszmán módra öklével széles mellkasát verte.

– A szerencsés világhódító őfelsége, a Világ Félelme, a hatalmas Szelim szultán, padisah és kán két-három éven belül egymillió válogatott katonából álló sereggel az átkozott, hitetlen, piszkos, gyaur Bécs ellen vonul! S akkor a hangya sokaságú török hadak ezt a vidéket is elözönlik, amit ti Magyar Királyságnak neveztek! S ekkora hadak ellen nem tudja magát megvédeni a német császárváros, az a kutyaól, ahogy negyven évvel ezelőtt tette, hanem mint a rohadt körte, lehull a fáról! A félhold uralma alá kerül egész Európa, Afrika, Ázsia, sőt az Újvilág is, odaát, messze nyugaton, a nagy óceánon túl! Nincs a világon a mi flottánkhoz fogható! Mohammed Szokolli nagyvezír építtette, amikor még első admirális volt! A félhold alattvalója lesz minden világrész, minden sziget, minden tenger! Ezért, ó, nagyúr, légy idejekorán a világ szultánjának barátja és szövetségese! Mert jaj annak gyermekestül, családostul, aki szembeszáll vele!

A báró szeme vészjóslóan megvillant, ősz szemöldöke összerándult, de hallgatott, noha igencsak nehezére esett már, hogy uralkodjék magán.

– Mérd föl a helyzetet, főkapitány! Szokolli nagyvezír őfensége a második hatalom az oszmán birodalomban, amely pedig az egész világ leghatalmasabb birodalma. Szokolli kormányoz a beteg padisah helyett, ezért ő az első hatalom az egész világon! Iszonyatos ember! Büszke, bátor, okos, de könyörtelen! Ne felejtsd, ő fejeztette le Temesvárott Losonczy István főkapitányt, a híres generálist! És ugyanazt tette Szigetváron Zrínyi Miklóssal is vagy négy esztendeje…

A sarokban fölkaffant a két agár, s ijesztő fogsorukat vicsorgatták.

– Csönd! – szólt rájuk Balassi János.

A morgás megszűnt, de a kutyák továbbra is gyűlölködve méregették a díszes öltözetű törököt, aki mintha megijedt volna a vicsorgó fogaktól, visszaült a székére, és elhallgatott.

Balassi János mélyet lélegzett

– Meghiszem azt, a szultán szeretné leigázni és eltörökösíteni az egész világot – mormolta lassan. – Szeretne a magyar hódoltságból is Türkisztánt csinálni, Budából pedig Isztambult. Hallom, hogy elmocskosodott az a szegény, gyönyörű város!…

Rámutatott Dévay Miklósra, aki szorgalmasan jegyezte a szavakat.

– Íme, az íródeákom, ő látta Budát. Mikor ott raboskodott a Csonkatoronyban, arra várván, hogy kiváltsam onnan, gyakran elvitték a városba dolgozni, hol ide, hol oda. Ő látta, hogy olyan koszos már a hajdani kincses Buda; mint egy disznóól. A csodálatos paloták omladoznak, mert a basa nem tartja karban őket. Törökverő Mátyás nagy királyunk híres szép trónterme lóistálló, húgy és trágya folyik a vörösmárvány padlón! A több ezer kötetes Corvina könyvtárat alomnak vetik az állatok alá. Az erkélyek és faldíszek lemállottak. Az ablakréseket sárral, agyaggal, szalmával és téglával tömitek be! A kapukat bedeszkázzátok! A palotákat ékítő kőszobrok fejét leverték vagy megcsonkították. A legnyomorultabb magyar paraszt viskójában sincs olyan piszok… magadról tudhatod…

– Mocsok, szemét, ganaj, korom és pókháló mindenütt! – dünnyögte Dévay Miklós, s még csak föl sem nézett a papirosról.

Sah Szuvár elképedt, nem akart hinni a fülének. Hogyan? Itt Divényben már holmi tyátó, íródeák is szemtelenkedik vele? Vele, Sah Szuvárral, a budai vezír és az isztambuli nagyvezír követével! Balassi János felsóhajtott:

– Csakugyan, Buda e tekintetben immáron török város. Pest, Székesfehérvár, Pécs, Esztergom szintén csaknem az. A te Hatvanodban is olyan gyakori a török szó és török ruházat, mintha már nem is élnének ott magyarok! Most pedig még Divényt és Kékkőt is törökké gyaláznátok? Nem, bég, ebből nem esztek! Te csak jelentsd a te két Szokollidnak meg a szultánodnak: Balassi János nem hajlandó nekik segíteni abban, hogy Magyarországot török szemétdombbá tegyék, még kevésbé abban, hogy az egész hazámat leigázzák! Azt teszem, amit Jurisics, Szondi, Zrínyi, Dobó tettek: hű maradok népemhez, hazámhoz és hitemhez!

Sah Szuvár bég követi méltóságáról megfeledkezve fölugrott, és földhöz vágta a sárga turbánját: tar koponyája födetlenül maradt.

– Hűség, hűség! Mire jó a hűség?! Semmire! Én magam is magyarnak születtem! És mondd meg nekem, báró, mi bajom származott abból, hogy most török vagyok?

S hirtelen magyar nyelven kezdett üvölteni:

– Gazdagabb vagyok, mint te, te Balassi báró! Gyaur kutya! Kincstáram dugig teli arannyal-ezüsttel, drágakövekkel, igazgyöngyökkel, prémekkel, kelmékkel, kristályokkal, ékszerekkel! Gazdag vagyok és hatalmas! Hétszer annyi katonám van, mint neked, holott te vagy a leghíresebb magyar főúr! Mit? A te katonáid? Büdös paraszt valamennyi!

A két magyar szótlan megvetéssel hallgatta a hencegést.

– Azt képzeled, báró, hogy parasztjaiddal állod a sarat a budai pasa ellenében, ha majd ötvenezer katonájával és nehéz faltörő ágyúival idevonul, hogy bevegye váraidat?

Balassi János halkan, de annál fenyegetőbb hangon közbevágott:

– Szerencséd, te hitehagyott, hogy követ vagy!

Dévay Miklós deák pedig az utolsó szavak lejegyzése közben ezt dörmögte:

– Azt hiszed, magyarok árulója, hogy odahaza vagy Hatvanban?

A bég megmerevedett, mintha nyársat nyelt volna.

De lám, az íródeák, aki már nem tudta türtőztetni magát, még ezt is hozzáfűzte előbbi szavaihoz:

– Tudod-e, te anyaszomorító, mit mond a nagyravágyásról a Thuróczy-krónika? Hallgasd csak, ezt mondja: „A nagyravágyás bűnbe visz, a bűnt pedig mindig megtorolja a végzet!”

Sah Szuvár kidülledt szemmel odafordult a báróhoz.

– Hát lehetséges ez?…

Balassi János fölállt.

– Feleletem a padisah ajánlatára tehát rövid, de velős: nem helyezem magam az ő oltalmába, még kevésbé leszek a szövetségese és alattvalója. Divény és Kékkő várát nem adom át a fényes portának, hanem mint a Magyar Királyság részét, bármely ellenség ellen minden erőmmel megvédem.

Kemény léptekkel kiment a kancelláriából.

Dévay Miklós íródeák pedig leírta a báró utolsó szavait, aztán felállt, és fitymáló ajkbiggyesztéssel kinyitotta a hüledező Sah Szuvár bég előtt az ajtót.

14. FEJEZET

RUBINKŐ

Rüsztem Sah Szuvároglu eközben a medvebőrrel leterített kemencepadkán hevert, a boltozatos, kormos mennyezetet bámulta; emésztette a szégyen, a düh és a bosszúszomj.

Ó, ha körme közé kaparintaná azt az átkozott vadászlegényt!

Hirtelen az az érzése támadt, hogy mereven nézi valaki. Fölpattant és körülpillantott. A falakon trófeák ékeskedtek «. zergefejek, kitömött ragadozó madarak, egy hosszú agyarú vadkanfő –, mintha valamennyi vadászzsákmány őrá vigyorogna.

A nyitott ablakon át a távolból nevetést hallott. Úgy rémlett neki, az & nevét emlegetik, összerezzent – hát rajta mulatnak a divényi gyaurok?!

Fülelt.

A távoli kacagás elnémult.

Néhány pillanattal később halk beszélgetés hallatszott az ablak alatt. Rüsztem odasurrant az ablakhoz, s a függöny mögött megbújva hallgatózott.

– Valóban szép ez a fekete kohlani… – mondta Galkó, a zöld szemű szalontai lovas hajdú, a követség kijelölt tolmácsa; hangjában irigység bujkált.

– Szép bizony! – mondta Abdülkadir cseribasi. – A derék Huszein! Az ő ősei nedzsi lovak voltak, s a próféta istállójában álltak! A jó Huszein kohlani erős és bátor, és mérhetetlenül gyors lábú paripa! Rá valóban illenek a dal szavai: röpülsz szárnyak nélkül, győzöl szablya nélkül! De ez a szerencsétlen párbaj…

– Ne bosszankodjatok, uraim! – mondta megint Galkó. – Nem akármilyen vitéz győzte le az alajbéget, hanem a mi híres hadnagyunk, Pongrácz Márton úr! És nem is csoda, hogy a hadnagy olyan mesterien forgatja a szablyát: az öreg báró urunk maga tanította őt. Balassi János nagyságos úr pedig fiatalkorában a legjobb bajvívója volt Magyarországnak. Még idegen nagyurakkal is összecsapott néha. Egy spanyol nagyúrral vívott párbajáról annak idején az egész világ beszélt. És különben is: híres generális ám Balassi János úr, még Németországban és Itáliában is hadakozott sokáig!

– No meg Türkisztán ellen is! – mondta a cseribasi. – Legalább száz csatában!

– A magyar és török urak közti párviadalokon is gyakran részt vett az öreg báró úr: mint igazlátó bíráskodott, hála a bajvívásban való jártasságának. Ezekről maga a híres-nevezetes Tinódi Sebestyén lantos úr is megemlékezik a históriáiban. Bizony, én mondom, örülhettek, hogy Pongrácz Márton úr nem nyakazta le az alajbéget, mint ma hajnalban Burunszizt, a füleki harambasát!

Rüsztem az ablak mögött kővé dermedt: Burunszizt megölte ez a hadnagy! Hát Pongrácz Márton a neve a gazembernek… és nem vadászlegény, hanem katona!… a magyar lantosok elzengik majd a várakban, hogyan ütötte ki a magyar hadnagy a török Rüsztem Sah Szuvároglu alajbég kezéből a szablyát, és ezzel a tettével egy huri előtt megalázta őt… Végül Törökországba is eljuthat a híre… Budára…

Odakint is megdermedtek a törökök. Persze, a hatvani kilidzsik a Fülek előtti reggeli csetepaté idején már útban voltak Szécsényből Kékkő felé, így hozzájuk nem jutott el még a gyászos hír.

– Hogyan – hüledeztek a kilidzsik –, Burunsziz meghalt?

– Elszellent az a fekete lelke, mégpedig a gyehenna mélyére! – bólintott Galkó. – Nem sanyargatja többé véreimet.

– Hazudsz, hajdud, rabló! – horkant föl rekedten a cseribasi.

– Gyere csak, hős cseribasi! – mondta Galkó nyájasan. – Gyere, nézd meg az orrtalan fejet, odafönt ékeskedik a fő-tornyon! Tulajdon birkaszemeddel győződj meg róla, igazat mond-e Galkó! Ha kívánod, a Szaturdzsiját is megmutatom neked, a híres kardot! Sőt még a csodaszép berber paripáját is!

A hajdú levezette a törököket a rétre, ahonnan a divényi lovasok, muskétások és gyalogosok időközben már elvonultak, hogy a füvellőt övező erdő szélén az árnyékba húzódva megegyék a maguk kenyerét és pecsenyéjét. A mezőről láthatták a kilidzsik a főtornyot s azon a hosszú karóra tűzött fejet. Már érkezéskor észrevették, de a távolból közönséges martalócfejnek vélték; a végeken lépten-nyomon ott bűzlöttek a karóra tűzött török fejek, sokszor hónapokon át; madárijesztőnek használta a nép a hollóvájta szemű, esőmosta koponyákat. Most azonban, hogy jobban megnézték az orrtalan arcot, fölismerték, hogy, ez bizony Burunszizé.

– Igen, ez ő! Allah elhagyta! – ismerte el kénytelen-kelletlen Abdülkadir cseribasi, és jajgatni kezdett. – Vay, vay! Jaj, jaj! A derék Burunsziz! Mennyire sajnálom szegényt! Milyen bátor ember volt! Együtt harcoltunk Szigetvárnál négy évvel ezelőtt! Kenyeres pajtások voltunk! Vay, vay, gyaur kezébe került a Szaturdzsija, s gyauré lett a gyönyörű berber lova is! Ey, ey, meded Allah, meded Allah! Vay, vay!

Így jajongott a százados, miközben a kilidzsikkel együtt visszatért a fogadóhoz. A törökök elnyúltak a gyepen, és megkérték Galkót, mondja el pontosan, hogyan győzte le Pongrácz Márton hadnagy a jó zaimot és harambasát. A hajdú elmondta nekik a hajnalban történteket, a katonákra jellemző túlzásokkal megtoldva. Aprólékosan, töviről hegyire elbeszélt mindent; csak arról hallgatott, hogy ő maga vágta le és tűzte lándzsára Burunsziz fejét.

Rüsztem olyan dühösen csikorgatta a fogát az ablak mögött, hogy maga is megijedt tőle – szégyenbe esik, ha észrevennék a kilidzsik, hogy hallgatózott! Farkasként lopakodva elosont az ablaktól, és tanácstalanul körülpillantott a szobában.

A falról egy kedves kis zergefő mosolygott rá. Rüsztem foga közt sziszegve kirántotta a szablyáját, és kettéhasította vele a kis zergekoponyát, aztán leroskadt a medvebőrös kemencepadkára.

Odakint folytatódott a terefere. Abdülkadir cseribasi tudni akarta, mennyi zsoldot kapnak a divényi katonák, és milyen a menázsijuk.

A lovas hajdú csak hümmögött, nem válaszolt.

– Tudom én: a magyar végvárakban bizony szegényes a menázsi – mondta a cseribasi. – Hétfőn kása, kedden káposzta, szerdán híg kása kétszer sült kenyérrel; olyan kőkemény, hogy vízben kell áztatni; szerdán bab, csütörtökön zsírtalan tarhonyaleves; pénteken köles, szombaton megint káposzta, és csak vasárnap valami húsos étek! Hehehe! Nálatok a katonáknak eb az élete, hehe!

– Mi Divényben mindennap húsos étket kapunk! – fortyant föl Galkó.

– Persze, most… mert a báró a bécsi császárral marakodik! De különben! Szegény legények vagytok ti, magyar katonák! – mondta Abdülkadir megvetően. – Madzsarisztánban egy végvári katona havi zsoldja két-három forint! Éhbér! Minálunk Türkisztánban egy ulufedzsi lovas katona annyi zsoldot kap, hogy hópénzén negyven bárányt vehet magának!

– Jó nektek… – szólt Galkó irigykedve.

Rüsztem alajbégnek odabent hirtelen agyába villant valami. Az ablakhoz lépve kiszólt:

– Tolmács! Gyere be!

Galkó belépett, s hajlongva megkérdezte:

– Mit óhajtasz, tisztelt alajbég uram?

A fiatal ezredes ott ült a padkán, s közömbös képet vágva könnyed hangon megkérdezte:

– Mondd csak, kedves barátom: ki az a szép sápadt arcú leány, aki ott ült a padon a mellett a szemtelen kövér szolgáló mellett?

Galkó az alajbégre sandított; zöld szeme ravaszul mosolygott.

– Az titok.

– Hogyhogy?

Rüsztem szeme elkerekedett, mint a héjaszem.

– Hadititok! – fűzte hozzá szemrebbenés nélkül a hajdú.

Rüsztem ezredes legszívesebben fölpofozta volna az arcátlan gyaurt, de uralkodott magán. Némi töprengés után bal mutatójáról lehúzott egy vastag aranygyűrűt, és játékosan labdázni kezdett vele.

Galkó mosolya jéggé fagyott. Megbabonázva bámulta a föl-fölröppenő, le-lehulló aranygyűrűt, s az abba foglalt óriás rubinkövet. Úgy vöröslött az a drágakő, mint egy hatalmas vércsepp, ragyogóan és hibátlanul, értéke fölérhetett egy jobbágyfalu árával.

– Nos? Ki az a leány?

Galkó az ajka széleit nyalogatta, de hallgatott

– Kedves barátom, hogyan mondhattad azt, hogy a fiatal leány neve hadititok? Ki hiszi ezt el neked? Én ugyan nem! Tetszik nekem az a csodaszép szűz; olyan gyönyörű, mint a hajnalpír, és szeretném tudni a nevét. Te pedig gúnyolódsz velem! Hát szép dolog ez? Udvariasabb lehetnél a vendéghez!

Galkó pillantása újra megakadt az egyre föl s alá szálló vérvörös rubinon. Némi töprengés után döntött; odalépett a padkához, s az alajbég füléhez hajolva fojtott, érdes hangon így szólt:

– Ugyan, dehogy hadititok! Csak tréfáltam. Belátom, ostoba móka volt. Bocsáss meg, ó, nemes alajbég! Azt a leányt pedig… azt a kisasszonyt… Romhányi Ilonkának hívják. Tegnap este érkezett ide, és holnap reggel továbbutazik…

– Hová?!

– Kékkőre… Ott lakik a nagybátyja, Romhányi Péter várkapitány űr.

– A szép leányka bizonyára annak a Pongrácz Márton hadnagynak a kedvese… – kérdezte óvatosan Rüsztem alajbég.

– Hááát…

– Nos?

– Igen… igen… – bólintott Galkó, egyre a rubint bámulva. – Egy bizonyos… Pongrácz úr elkíséri a kisasszonyt Kékkőre… Balassi Bálint úrfi szintén…

Rüsztem ezredes fekete szeme úgy villogott, mint az izzó parázs.

A hajdú elsápadt.

Az alajbég odadobta neki a rubinköves gyűrűt. Galkó úgy kapta el röptében, mint gébics a bogarat, szinte megbabonázva bámulta, aztán az erszényébe dugta.

– A hozzád hasonló okos ember nem egyszerű hajdú, hanem magas zsoldú, gyöngyéletet élő onbasi, tizedes lehet a mi sorainkban – mondta Rüsztem ezredes.

– Uram… Uram… – suttogta Galkó, aztán török módra, háttal az ajtónak, egyre hajlongva kifelé igyekezett. Még hátranyúló kezével a kilincset fogva is ezt hajtogatta: – Uram… Uram…

Ezzel eltűnt

Rüsztem önuralma ebben a szempillantásban elpárolgott. Ujja hegye bizsergett, mintha hangyák csiklandoznák, az izgalomtól úgy nyilallt a mellcsontja, hogy a lélegzete is elakadt.

Holnap reggel…

Az ajtó kicsapódott, belépett rajta Sah Szuvár, sápadtan, borzas szakállal, félrecsúszott turbánban,

– Nyergeltetni! – ordította rekedten, aztán vadul káromkodni kezdett. Átkozta Balassi Jánost, összes felmenőivel, hetvenheted-ízigleni utódaival, egész pereputtyával egyetemben, a magyarokat egytől egyig meg az egész gonosz, aljas, álnok, hitetlen gyaur világot, amely nem akar behódolni a félholdnak!

Újra kitárult az ajtó, belépett a divényi vár íródeákja, mögötte három katona: behozták a budai pasa ajándékait, az aranyszablyát, az aranypénzekkel telt ébenfa ládikót és a díszkaftánt. Letették az asztalra az ajándékokat, aztán kimentek.

– Gyarmathy Balassi János nagyságos báró úr nem fogadja el a budai pasa ajándékait – mondta Dévay Miklós. – Továbbá fölkéri a tisztelt követ urat, hogy mennél előbb hagyja el a Magyar Királyság területét.

– Ez vért kíván! – sziszegte a bég.

Dévay Miklós gúnyosan fölhúzott szemöldökkel nézte a kettéhasított zergefejet, aztán kilépett a szobából, és intett Galkónak és az odakint várakozó magyar szolgáknak, hogy elvonulhatnak.

Az ablak előtt fölnyerített egy ló.

Sah Szuvár az ablakhoz rohant.

Ott állt a fogadó előtt az aranyszerszámos, drága nyeregtakarós csodaszép kanca.

– Vért iszom! Sok vért!

Ez a török szólásmód végtelen haragot és bosszúvágyat fejez ki.

Nem sokkal ezután már vágtatott a török követség déli irányban, mögötte Deli Radosza nyolcvan lovasával annak biztosítására, hogy a fölbőszült török bosszút ne állhasson az útjukba eső falvakon.