Vitézek, mi lehet

ez széles föld felett

szebb dolog az végeknél?

BALASSI BÁLINT

1. FEJEZET

RIASZTÓLÖVÉS

1570 szeptemberében, a felvidéki Zólyom városában, egy verőfényes délután belépett az Aranybányához címzett fogadóba egy javakorabeli nemesúr. Jól ismerték a városkában a hirtelenszőke, köpcös férfiút – Pintér Benedek ő, gyarmathy Balassi János végvári báró zólyomi birtokainak tiszttartója. Egy fiatal hölgyet keresett, hogy Romhányi Péter várkapitányhoz vigye Kékkőre. A hajbókoló fogadós felvezette vendégét egy kis padlásszobába, ahol egy bizonyos Romhányi Ilonka nevezetű kisasszony már napok óta várta, hogy érte jöjjenek.

Pintér úr rácsodálkozott a szobában várakozó hajadon leányra. Finom, kifejező, hamvas arc, hosszú pillákkal árnyékolt, meleg barna szem, nyílt tekintet fogadta.

A tiszttartó lekísérte a tizenhat éves kisasszonykát a fogadó elé, felsegítette az ott várakozó nyitott hintóba, fonott utazókosarát a bakra rakatta, a kocsis mellé, aztán ő maga is felmászott, és odatelepedett a leány mellé. Ilonka elbúcsúzott az öreg szolgálótól, aki Zólyomba hozta őt, a kocsis pattintott egyet az ostorával, s útnak eredt a fegyveres lovasoktól kísért négyfogatú jármű.

A vidám tekintetű, kerek szemű tiszttartó egy ideig hajmeresztő vadászhistóriákkal szórakoztatta a leányt, aztán kérdezgetni kezdte Ilonkát, honnan jött és tulajdonképpen mit keres a végeken, ezen a veszedelmes vidéken.

A leány elmondta, hogy a Zsolna melletti Lehota faluból származik. Édesanyját már kiskorában elvesztette, aztán vagy másfél évvel ezelőtt édesapja is meghalt. Egy gazdag zsolnai család befogadta ugyan, de hozzá akarta kényszeríteni egy öreg katonatiszthez. Ő szorult helyzetében megboldogult apja unokatestvéréhez, Péter bácsihoz fordult, aki jelenleg Kékkőn szolgál, s megkérte, hogy vegye magához. Péter bácsi nyomban válaszolt. Szívélyes hangú levelében közölte, hogy noha a vén kővár nem a legalkalmasabb tartózkodási hely kisasszonyok számára, azért szívesen látja magánál Ilonkát. A mostani zűrzavaros időkben ő maga hosszabb utazásra nem vállalkozhatik, útiköltséget azonban küld neki. Menjen át Ilonka Zsolnáról Zólyomba, ahol a tulajdonképpeni végvidék kezdődik, s ott nyugodtan várja be, amíg valaki érte megy.

– Az én öreg Péter barátom boldogan várja már magácskát – szólt Pintér Benedek úr. – Egyedül van szegény, nincsen hozzátartozója! És most egyszeribe ilyen szép gyermekkel áldja meg az ég!

Ilonka kedvesen, kissé szégyenlősen elmosolyodott. A tiszttartó elragadtatott pillantást vetett rá – a lemenő nap fénye titkokat sejtetőn csillant a szemérmes szempárban. Takaros kis fehércseléd – gondolta magában. Ki is mondta:

– Világéletemben nem találkoztam ilyen szépséges hajadonnal, mint a tisztelt kisasszony – bizonykodott Pintér úr. – Olyan kecses, mint az őzike!

A szertelen bók hallatára Ilonka elpirult, Pintér úr pedig legényesen pödörgette őszesszőke bajuszát, megfeledkezvén róla, hogy eljárt felette az idő. A leány elfogódottságát látva azonban elhallgatott, csak vidám kerek szeme mosolygott huncutul.

A hűvös esti szellő gyantaillatot és nyirkos földszagot sodort feléjük. A tiszttartó meleg gyapjúkendőt borított a leány vállára. Ilonka beburkolózott. Nyugaton lassan leereszkedett a nap a magas hegyek mögé, egyre hosszabbra nyúltak az árnyak, a szűk, mély völgyben kanyargó út mindjobban elsötétedett.

Az erdőborította hegyoldal felől hirtelen rekedt vonítás hallatszott.

– Rókavonítás… Baljós jel! – rebegte Ilonka.

– A nyulak számára mindenképpen az – bólintott Pintér Benedek úr.

A lány felnevetett, szorongása eloszlott. A hintókerekek egyhangú zörgése és az ütemes lódobogás már-már álomba ringatta.

Valami a távolban nagyot dörrent.

– Mi volt ez? – riadt fel Ilonka.

– Mozsárágyú!

Pintér Benedek úr a hintóban felállt, és a sötétséget kémlelte, fülelt.

Az ágyúlövés visszhangja végigdübörgött a hegyvidéken.

– Riasztólövés…

Ilonka ijedten a tiszttartóra pillantott.

– Miféle riasztólövés?

– Török jár a határon belül!

– Jaj, istenem!

– D’alej, rychle! Tovább, gyorsan! – kiáltotta Pintér úr a kocsisra.

A szlovák legény ostorával a lovak széles hátára suhintott, a hintó nagy rándulással nekiiramodott.

– Átkozottak! – szitkozódott Pintér Benedek, s az ülés alól egy rövid karabélyt húzott elő. – Hogy éppen ma hozta őket az ördög át a határon! Persze, legszívesebben újholdkor rabolnak a besték! Minél sötétebb van, annál jobb. Mármint nekik!

Vágtatott a lovas csapat meg a hintó a sötétben, mintha farkasfalka üldözné.

Valahol a távolban izgatottan szólt a félrevert harang:

„Törökök! Törökök!”

Újra megdörrent az ágyú, ismét végigjárta a lövés visszhangja a környező hegyeket, és jó időbe telt, míg a tompa moraj mind halkabbra válva elhalt a messzeségben.

Ilonka a sötétségbe fúrta tekintetét Sehol egy falu, még tábortűz fénye sem látszott. Olykor az út mentén sötét, üszkös épületmaradványok bukkantak elő, körös-körül mindenütt néma, elhagyatott vadon, amelyben csak a lódobogás és a hintókerekek dübörgése hallatszott.

Az egyik hegyormon mintha szikra lobbant volna.

Ilonka riadtan bámulta, hogy a halvány szikra lánggá növekszik, majd hirtelen lobogó tűzzé dagad.

Aztán tűz lobbant a szomszéd hegyen, majd nyomban egy-két kisebb dombtetőn is.

Jelzőtüzek!

– Én még sohasem láttam törököt… – hebegte Ilonka,

– No, itt mifelénk hamar láthat egynéhányat! – kiáltotta Pintér úr a leány füléhez hajolva, hogy a hintókerekek dübörgését túlharsogja. – Isten ments, hogy a karmukba kaparintsák! Mert leginkább hajadonokat és gyermekeket rabol a kontyos! Eladja őket a rabszolgavásáron, és eltűnnek szegények valahol Ázsiában vagy a Fekete-Afrikában örökre, mint vízcsepp a tengerben!

Vágtatott a menet a kanyargós úton, szélsebesen suhant a hintó a sötét fenyők végeláthatatlan sorfala közt.

Ilonka még jobban beburkolózott a kendőbe.

– Csak nem fél?! – kiáltotta a tiszttartó.

– Eszem ágában sincs!

Pintér úr bólintott.

– Látom, bátor a kisasszonyka! Mintha már igazi végvidéki leány lenne!

2. FEJEZET

DIVÉNY

Ilonka szíve azonban egyre riadtabban zakatolt. Ha elfognák a törökök… Még a foga is vacogni kezdett.

– Oda nézzen, kisasszony! Az már Divény!

A lány a sötétséget kémlelte, de a lovak hátának bizonytalan körvonalánál egyebet nem látott. Reménykedve feljebb pillantott, és lám, odafent, magasan, mintegy ég és föld között lebegve – fényes ablakocskák! Lejjebb meg valami hegy meg fekete falak.

Hegyi patak csobogását hallotta, a hintó gerendahídon lötyögött végig, aztán nesztelenül, simán görgött tovább.

Enyhe falusi füstszag!

Kunyhók!

Kutyaugatás! Ó, milyen barátságosan hangzott ez az esti hang!

A hintó végiggördült egy tágas réten, aztán megtorpant két őrtorony lábánál.

Pintér Benedek úr nyögdécselve lekászálódott a hintóról, és lesegítette Ilonkát is. A kocsis pokrócot vetett a lovak izzadt hátára. Mezítlábas lurkók hada vette körül a hintót. A vidám, köpcös tiszttartó tréfálkozott velük, a gyermekek csilingelő hangon felkacagtak.

Ilonka körülpillantott.

Szalmafödeles parasztkunyhók koszorúja övezte a hegy lábát, volt azonban köztük néhány nagyobb kőház is. A falu közepén hosszú épület magaslott, mindenik sarkában tömzsi, kerek torony hegyes, kúpos tetővel, keskeny lőrésekkel.

A kaszárnya előtt állig fölfegyverzett lovasokat látott a félhomályban; mereven figyelték lóháton ülő ifjú hadnagyukat, akinek az alakját sárgásvörös tűztánc világította meg: fáklyát tartó katonák álltak körülötte. Ugyanolyan fegyverzetet viselt, mint a katonái, de az ő félpáncélján és sisakján ezüstös dísz villódzott, sisakforgóján fehér darutollbokréta lengett, pajzsán bikafejes címer, görbe szablyáját cápabőrös hüvely borította.

Éppen csak odapillantott a hintó felé, aztán tovább magyarázott lovascsapatának.

„Vajon észrevett engem?” – tűnődött Ilonka. A hintó mögé húzódott, de aztán erőt vett rajta a női kíváncsiság, és kilesett a jármű mögül a lovasok felé.

Milyen fiatal még ez a hadnagy! Termete sudár, válla széles. Szeme nagy és fekete. Arca értelmes, szépen metszett. Higgadt hangon beszél, szavai tömörek és egyszerűek.

A lobogó fáklyafényben fenyegetően csillámlottak a sisakok, félpáncélok, pajzsok, buzogányok, csákányfokosok. Szilajon toporzékoltak a lovak, a hadnagy hatalmas pejkója horkantva ficánkolt.

Az ezüstös lovas kezét emelte, s fölhangzott az éjszakában mély, zengő hangja:

– Utánam!

Csapata élén átvágtatott a falu előtti réten, és eltűnt az erdőben.

Pintér Benedek úr kézen fogta a leányt, és fölvezette a hegyre. Az egyik szolga ott vitte mögöttük a fonott kosarat. Miközben fölkapaszkodtak az északi várkapuhoz vezető sötét ösvényen, Ilonka gyakran körülpillantott – a környező hegyeken egyre jobban lobogtak a jelzőtüzek.

A köpcös Pintér úr megállt, hogy kifújja magát.

– Micsoda hajsza volt ez! Csak úgy szikrázott a lovunk patkója! De nemsokára a török lovaké szikrázik majd, hahaha! Úgy menekül a pogány kontyos Pongrácz Márton elől, mint a nyúl!

– Pongrácz Márton úr?…

– A mi derék hadnagyunk. Alig huszonnégy éves, de már igazi törökverő! Már tíz éve részt vesz a végvári harcokban, eleinte persze csak buzogányhordozóként, majd pajzshordozóként, de már évek óta igazi huszár. Veszedelmes mesterség ez, de hát aki generális akar lenni, az már gyerekkorában szablyával a kezében üljön nyeregbe! Ha tudná, Ilonka kisasszony, hogyan forgatja a szablyát ez a Pongrácz vitéz! Ami igaz, az igaz: a mi Marcink bizony megvív bármilyen ördöngös törökkel. No, de igyekezzünk, különben itt éjszakázunk!

Az északi torony kapujához érve Pintér úr mindkét kezével megmarkolta a nehéz bronzkopogtatót, és megdöngette vele a vasveretes kaput. A tüskés vaslemezben megnyílt egy kisebb ajtó, az őr a lámpa gyenge világában jól megnézte az ismeretlen leányt. Kissé tovább rácsodálkozott a jövevény szép arcára, mint illett volna. Pintér űr rá is szólt:

– Hé! Mit állsz itt, mint a bálvány? Málészájú, hívd ide a kulcsárnőt!

Az őr kelletlenül bár, de engedelmeskedett. Két markát trombitaként a szája elé emelve nagyot kurjantott:

– Fruzsina! Hé!

Az egyik kivilágított várablakban főkötős asszonyi fej jelent meg.

– Mi bajod? Nyúzzák tán a bőrödet, vagy nyársba húznak? – kiáltott le egy nem kevésbé harsány női hang.

– Gyere ízibe! Vendég érkezett.

Ledübörgött egy tenyeres-talpas fehérszemély, a divényi kulcsárné, aki ezt a fontos tisztségét megboldogult férjétől, Mackó Boldizsártól örökölte, mégpedig nem érdemtelenül, mert igen határozott, kardos asszonyszemély volt. Lehetett vagy harmincéves; kezében gyertyatartó, benne két vastag, sárgás gyertya. Szemrevaló asszony volt: kerek arcú, lenhajú, vidám kék szemű, pirospozsgás, gödrös képű, mosolygós ajka fölött hamiskás pisze orr.

Fruzsina jól megmustrálta Ilonkát, majd átvette a szolgától a kosarat, és intett a kisasszonynak, hogy kövesse. Pintér Benedek úr atyai csókot nyomott Ilonka homlokára, aztán a kulcsárné átvezette a leányt a kövezett várudvaron – amelynek sarkaiban ágyúk álltak –, be a lakótoronyba, s ott egy meredek körlépcsőn fel a második emeletre. A kis folyosón kinyitott egy ajtót, és betessékelte Ilonkát.

Egyszerűen berendezett szobácskába léptek: az ablak mellett piros tulipántos láda állt, a sarokban barna rokka, a fal mellett ágy; előtte asztalka és két szék. A kulcsárné meleg vizet hozott, aztán kemény katonás léptekkel kiment. Mire Ilonka megmosdott és átöltözött, újra megjelent Fruzsina néne, s fatálcán olyan bőséges vacsorát hozott neki, hogy három éhes favágó is jóllakhatott volna belőle: meleg, jó szagú fehér cipót, sonkát, sajtot, mézet, vajat, egy korsó tejet meg egy korsó bort, túrós rétest és édes szőlőt Ilonka derekasan evett, Fruzsina pedig közben csak beszélt, be nem állt a szája.

– Legyen óvatos, kedves kisasszonykám – oktatta a leányt erős, határozott hangján –, odaát Kékkőn ki ne menjen a várból! Lapuljon meg szép csendben, mint az egérke, és ne mutogassa magát a pákosztoskodók előtt! A mostani zaklatott időkben nagyon elszemtelenedett a török. Ha a kisasszonyka szépségének hírét veszik a határon túl, a bég nyomban csapatokat küld át, hogy a kisasszonyt elraboltassa!

Ilonka kissé elsápadt, de azért jólestek neki a hízelgő szavak.

– Péter bácsi mellett biztonságban leszek…

Fruzsina azonban izmos, dundi mutatóujját felemelve, óva intette:

– Nono, csak semmi könnyelműség! Nem látta a jelző-tüzeket? Nem hallotta a riasztólövéseket? Most, éppen ebben a pillanatban török rablók vágtatnak az erdőben a határ felé! Behatolnak Polána faluba, a férfiakat lemészárolják, a kunyhókat fölgyújtják, a gyermekeket nyergükbe emelik, a nőket pedig hosszú kötélen terelik Budára, rabszolgavásárra. Ott pőrére vetkőztetve közszemlére teszik őket, mint a barmokat. A gyermekekért nyolc-tíz ezüstpénzt, hajadonért jó esetben húszat is megkapnak. De én remélem, hogy a mi jó Mártonunknak is lesz ehhez egykét szava! Bár az is igaz, hogy könnyebb éjfélkor bolhát fogni egy szénégető ablaktalan kunyhójában, mint újhold idején a mi sűrű erdeinkben a török rablók nyomára bukkanni.

– Ki ez a Márton úr? – kérdezte Ilonka, és elpirult.

– A legjobb hadnagyunk! – vágta rá Fruzsina elragadtatott hangon. – Édesapjától örökölte bátorságát. Pongrácz Tamástól, az urasági vadásztól! Olyan bátor vitéz volt a jó Tamás bátyó, hogy Balassi János nagyságos báró urunk még hadakozáskor is maga mellé rendelte. A szécsényi csatában is vele volt, ott esett el Tamás, a báró urat azonban megvédte a török ellenében. Mert a mi bárónk a szécsényi csatában súlyosan megsebesült, és ott is maradt volna a csatatéren holtan, ha Pongrácz Tamás meg néhány más jobbágy ki nem menti őt a kavarodásból. De hát szegény Tamás halálos sebet kapott, meg akkor az én hites párom, is, a derék Boldizsár…

Könnyes lett a különben oly vidám kék szempár.

– Ó, szegény nénémasszony! – szomorodott el Ilonka.

– Hálából az öreg báró úr Pongrácz Tamás fiából olyan hadnagyot faragott, hogy jobbat elképzelni is nehéz! Annál is inkább tette ezt Balassi János urunk, mivel a fiatal Marci is részt vett már a szécsényi csatában mint kopjahordozó.

Fruzsina letörölte könnyeit, és már újra mosolygott. Amikor jó éjszakát kívánva indulni készült, Ilonka megijedt.

– Magamra hagy, Fruzsina néném?

A kulcsárné felkacagott.

– Nos, hozok mindjárt olyan testőrt a kisasszonynak, hogy nyugodtan alhat!

Katonás léptekkel kivonult, de néhány perc múlva újra megjelent egy kerek kosárkával, abban pedig egy barna juhászkutyakölyök szunyókált.

– Milyen aranyos! – ujjongott Ilonka; cirógatta a kiskutyát, s közben buksi fejét csókolgatta.

– Milinek hívják – mondta Fruzsina. – És most már a kisasszonykáé.

A kiskutya hegyes pofáját nyújtogatva felnyitotta a szemét. Ilonka megvakargatta a hátát, az meg ugatott volna, de csak halk, mókás nyüszítés lett belőle. A leány újra meg akarta csókolni, de az állatka fejét felkapva megnyalta Ilonka orrát, nagyot ásított, és nyomban elszenderedett.

Finom tejről álmodhatott, mert szaporán cuppogott álmában.

Ilonka a kerek kosarat a szoba sarkába helyezte, Fruzsina pedig, hogy a kutya másnap idejében megkapja a reggelijét, tejet hozott, aztán jó éjszakát kívánva visszavonult.

Miközben Ilonka az acéltükör előtt fekete haját fésülgette, az ezüstpáncélos fiatal lovas járt az eszében. Boldogan szunnyadt el, de lidérces álom gyötörte: jelzőtüzek, törökök, lódobogás, szablyacsörgés, hajsza a sötét éjszakában…

3. FEJEZET

LESBEN

A fekete égbolton riadtan pislogtak az apró csillagok. A szlovák legényke, aki aznap éjjel Hóra közelében egy magas bükkfa tetején őrszolgálatot tartott, jelentette a fa alatt elügető Pongrácz Márton hadnagy úrnak, hogy félórája patkódobogást hallott az erdőből: a lovasok Fülek vára irányába haladtak, amely ott fekszik a török határon túl.

A hadnagy ötven lovasával délkelet felé kanyarodott, hogy üldözőbe vegye őket. Keresztül-kasul pásztázta a Verhoviha és a Szedem Hotárov sűrű erdejét, köves ösvényekre terelte barna Sólyom lovát; tisztásokon és irtásokon vágott át, jéghideg hegyi patakokba gázolt, átkutatta a mély szakadékokat – mindhiába. Ha zizzent valami az erdőben, megrántotta a kantárt, visszafogta a lovát, s fülelt.

Őz iramodott előle, vagy vaddisznó röffent rá ingerülten – csak ennyi történt.

Haditanácsot tartott zászlótartói rangban levő barátjával, az alacsony termetű, de hosszú nevű Pozsegai Horváth Barbaryth Gáspárral, akinek kerek kandúrábrázatát hatalmas, hegyesre pödört fekete bajusz ékesítette.

– Lehet, hogy szorosan mellettük haladtunk el, csak nem vettük észre őket – jegyezte meg Márton, s szépen metszett arca haragosan megrándult.

– Régi, tapasztalt rablók lehetnek ezek – bólintott a zengzetes nevű horvát vitéz. – A szegény asszonyok meg gyermekek pedig pisszenni sem mernek, mivel torkukon a handzsár!

– Hagyjuk abba hát a keresést; a saját területén várjuk be a törököt! A füleki síkságon van egy leégett nagy falu; ott megbújunk, és lesből rajtaütünk a rablókon, hiszen arra kell elhaladniuk.

– Veszélyes vállalkozás… – dörmögte bajsza alatt a zászlótartó. Középkorú férfiú volt már, tapasztalt végvári harcos, ő úgy vélekedett, hogy a katona ne csak merészen, hanem okosan is hadakozzék az olyan veszélyes ellenség ellen, mint az oszmán.

– Igen, tudom – bólintott Pongrácz Márton –, de nincs más választás…

A csapat átvágott a határon, és megszállta a leégett falut, amely alig néhány perces vágtával elérhető volt Fülektől, a hatalmas török erődtől. Egy lélek sem lakott az üszkös falak között, nem hallatszott ott sem kutyaugatás, sem macskanyávogás, csak denevérrajok meg baglyok rejtőzködtek, a romok közt. A divényiek leszálltak a nyeregből, és elhelyezkedtek az utat szegélyező falmaradványok és elvadult sövények mögött.

Márton fölállította az őrséget, és pihenőt rendelt. Ő maga letelepedett egy kőre, bekebelezett egy jókora szelet hideg őzpecsenyét, közben nagyokat kortyolgatott a kulacsából; azok közé tartozott, akik a legveszélyesebb helyzetekben is megőrzik jó étvágyukat. Étkezés után leheveredett a fűre, beburkolózott a köpenyébe, s abban a szempillantásban álomba merült.

Hirtelen arra riadt, hogy valaki rázza.

Talpra szökkent.

– Jönnek már! – suttogta a fülébe az egyik őrszem, egy Pribég Sztyepán nevezetű harcos, aki néhány évvel ezelőtt Boszniából szökött át a Magyar Királyságba, és Balassi János báró szolgálatába szegődött.

Márton fülelt.

Keleten már derengett az ég. A síkság és a falu fölött még finom, tejszerű köd lebegett; legföljebb ha kőhajításnyira látott a szem.

Jó messziről, de tisztán kivehetően ostorpattogás hallatszott a ködben.

Erre már talpra ugrott az egész csapat; hegyezte a fülét mindenki.

Idegesen prüszköltek a harci mének, nagy, kitágult szemük fehéren villogott.

Újabb ostorpattogás!

Márton halkan füttyentett: lóra!

Nyeregbe szökkentek a vitézek, megbújtak a romok meg az elvadult magas sövények mögött, és nesztelenül kivonták a szablyájukat. Izgatottan kalapált a szívük, arcuk azonban maga az eltökélt nyugalom.

A jól idomított lovak szobormereven álltak.

Halk patkódobogás!

Pongrácz Márton az üszkös fal résén át izgatottan leste, mi bukkan elő a ködből. Alig egy órát alhatott, de vadászatban és harcban edzett fiatal szervezetét a futó szundítás is felüdítette.

Olyan lassan közelgett a lódobogás, hogy örökkévalóságnak rémlett, mire odaérkezett a menet.

Márton hiúzként kémlelte az utat.

Az éppen fölszálló, foszladozó ködpárából előbukkant egy csapat zordon külsejű, szakállas török beslia – lovas önkéntes –, nagy, horgas orrú, olajbarna képű emberek, szép, de fáradt lovakon; fegyverzetük dárda, pajzs és szablya, néhányuknak íj és tegez volt a vállára vetve, de java részük nem viselt sisakot, páncélt, sőt még páncélinget sem, csak turbán vagy fez födte a fejüket; hiszen nem csatába indultak, hanem rablóhadjáratra, hogy egy védtelen falut fölgyújtsanak, s az ott talált nőket és gyermekeket rabsorba hajtsák.

Kelet felől aranyrőt fény öntötte el a zöldellő vidéket. Az elvadult falusi kertekben fölcsicseregtek a madarak. Valahol varjúraj károgott.

A besliacsapat utolsó lovasa nyergéhez erősített kötélen hosszú sorban vánszorgó, megkötözött fiatal nőket vezetett. Halkan nyöszörögve botladoztak szegények, kuszán kibomlott hajjal, tépett ruhában; meztelen lábuk vérzett, kisebesedett, vörösre sírt szemük bedagadt. Egyik-másik kábán alvó gyermeket szorongatott a karjában; a török martalócok ópiumos szörbettel itatják az elrabolt csecsemőket, hogy ne bömböljenek útközben.

A nők mögött nagyobbacska fiúk meg leányok vonultak a poros úton. Ők nem voltak megkötözve, mégis összeverődve bandukoltak, mint a rémült birkanyáj. Róluk is lerítt, hogy hosszú utat tettek meg; a határon túl nyilván ledobták őket a nyeregből a rablók, s onnan már gyalogszerrel kellett jönniük. Négy beslia terelte őket az út szélén fel s alá nyargalászva; vasgömbös, hosszú tatár korbácsukat időnként megcsördítették a borzas fejecskék fölött, de nem sújtottak le rájuk – hiszen csak ép, sértetlen árut vihettek a piacra.

Suhogtatták a korbácsot, hogy állandó rémületben tartsák foglyaikat, no meg jókedvükben is, hiszen örültek, hogy ép bőrrel térnek vissza rablóvállalkozásukból, és immáron biztonságos terepen léptetnek hazafelé.

Aztán újabb besliák következtek, majd mögöttük gyönyörű almásderes berber paripán a harambasa léptetett, egy öles termetű férfiú, fekete félpáncélban, hegyes kizilbas-sisakban, vastag bivalybőr kesztyűben.

Egy szempillantás alatt fölismerték a divényi vitézek;

Ez maga Burunsziz! Magyarul: az Orrtalan!

A híres füleki zaim! Bátor harcos, de a képe iszonyatos: szörnyű sebhelyek a homlokán meg az arcán, apró szeme szúrós tekintetű, szája akkora, mint egy szurdok, hosszú, hegyes foga valóságos ragadozó fogsor! De a legvisszataszítóbb az rajta, hogy hiányzik az orra, mivel azt vagy húsz évvel ezelőtt lenyisszantották valahol Perzsiában.

Undor környékezte Pongrácz Mártont a szörnyű pofa láttán, mégis boldogan megdobbant a szíve – most aztán meglátja a világ, hogyan forgatja a szablyát a Pongrácz fiú! Szemével fölmérte Burunsziz hosszú, széles kilidzsét, amelyet a hódoltsági törökök Szaturdzsinak, vagyis böllérkésnek neveztek, sőt dalban is dicsőítették, ez volt a dal refrénje:

Ej, átkozott gyaurok,

féljétek a Szaturdzsit,

az iszonyú Burunsziz

rettenetes szablyáját!

Márton pej lovának minden porcikája remegett a harci láztól. Apró fülét nyugtalanul hegyezte, nagy orrcimpája kitágult, de néma volt, nem horkantott, hosszú, vastag farkát sem csapkodta, annyira uralkodott magán.

A hadnagy még nem adott jelt a támadásra, mert az Orrtalan mögött hátvédként még egy eléggé erős besliacsapat léptetett. Márton most már véges-végig áttekinthette az úton vonuló hosszú menetoszlopot. Sebtében megszámolta a törököket – éppen kétszer annyian voltak, mint az ő divényi vitézei, de java részük nem viselt sem sisakot, sem páncélt.

Közben a kelő nap sugarai fölszívták a ködöt, eltűntek a tejszerű foszlányok, úgyhogy aranyoszölden villogott széltében-hosszában a füleki síkság.

A harambasa mögött lovagoló törökök között akadtak olyan óvatlanok, akik szunyókáltak nyergükben. Fényes nappal a gyaur úgysem merészkedik Fülekig! Hiszen olyan közel van a hatalmas vár, hogy idelátszik a főtornyon lengő lófarkas tugzászló meg a többi tornyon csillogó ezüst holdsarló!

Sőt az egyik beslia énekelni kezdte a régi janicsárdalt, amelyet Mohács óta daloltak a hódoltsági törökök:

Gyászos napok jöttek Madzsarisztan fejére,

füstből öltött magára gyászruhát.

A janicsárok oroszlánként harcoltak,

Mohács mezejét piros vér öntötte él.

Az ellenség könnyeiből és sebeinek véréből

Dunához hasonló piros folyam lőn,

a koponyák megtöltek vérrel,

mint borosserlegek vörös borral;

e vér-bor csak növelte a janicsárok

harci kedvét, s mindenfelé

patakokban ömlött a vér.

Annyi fej gördült a lovak lába alá,

hogy a patkók nem a földre,

hanem szemekre s homlokokra tiportak.

Sem várost, sem falut, sem járást

nem kímélt, csak pusztított a janicsár,

s Buda városa az iszlám hazája lett.

A janicsárok térdig jártak a kincsekben,

zsákmánnyal, vagyonnal dugig a zsebek,

fehér sapkájuk is tele arannyal.

Nyájakban hajtják el a juhokat,

s mint juhokat terelik rabjaikat…

De a török lovak, mihelyt megcsapta orrukat az idegen szag, fülüket hegyezték, és hosszú pofájukat gyanakodva az utat szegő romok felé nyújtogatták.

A besliák nyomban fölfigyelnek erre a nyugtalankodásra! – villant Pongrácz Márton agyába a gondolat, s harsány csatakiáltással a fal mögül az útra ugratott:

– Hozzá! Hozzá!