Anatolij
DNYEPROV:
A PARADIS UTCAI TRAGÉDIA
I.
– Kár, hogy Raffer óta senki sem foglalkozott paleopatológiával – hallottam, amint valaki a hátam mögött franciául mondja ezeket.
Megfordultam, és egy nem túlságosan bizalomgerjesztő személyt pillantottam meg – félig tolmács, félig koldus – itt Gizehben – a piramisok tövében ebből is, abból is meglehetősen sok található. De a paleopatológia szót nemigen értettem, és ezért megkérdeztem:
– Mi az a paleopatológia, és ki ez a Raffer?
– A paleopatológia az a tudomány, amely az ókoriak betegségeit kutatja, és Raffer – e tudomány megalapítója. Sokkal korábban kezdett e témával foglalkozni, még azelőtt, mielőtt Allen Schmidt felajánlotta neki a kairói egyetem anatómiai professzorságát.
Nevettem:
– Hogy mit ki nem ötlenek az emberek?
– Igen. A paleopatológiának sok mindent ki kellene derítenie.
– De mégis mit? – kérdeztem.
– Például azt, hogy mi az oka annak, hogy még a napjainkban sem tudnak megküzdeni a rákkal az orvosok.
Ez a beszélgetés igazán olyan volt, amit a legkevésbé vártam. „Érdekes fogás – gondoltam, alaposabban megnézve az ismeretlent – és akárhogyan is, banálisnak nem mondható.”
Magas termetű, vékony arcú, finom vonású ember állt előttem, ragyogó fekete hajjal. A keskeny, csúcsos fejen a hajkazal egy tömbbe olvadó monolitként hatott. Az éles, görbe orr arcát profilból valamely madáréhoz tette hasonlatossá.
– És mégis, az ön véleménye szerint tulajdonképpen miért is nem foglalkoztak a paleopatológiával? – kérdeztem.
– Bonyolult tudomány. Igen nehéz megállapítani a múmiákon betegségeik szimptómáit, amelyekben egykor szenvedtek. Ezt a feladatot csak igen kiváló specialista képes megoldani. Remek anatómusnak, onkológusnak, biológusnak és paleontológusnak is kell lennie egy személyben. Általában véve ilyen munkával csak rendkívüli tudományos felkészültségű ember foglalkozhat a siker reményével.
– Engedje meg, de sehogyan sem látok kapcsolatot a rákprobléma és az ön különös tudománya között.
A francia mosolygott (közben eldöntöttem magamban, hogy csak francia lehet, mivel kiválóan beszélt franciául, s az arab nyelvvel való minden próbálkozásom sikertelennek bizonyult).
– Hosszú históriája van ennek. Ha van ideje önnek, akkor elmesélhetem… tíz piaszterért.
„Minden a maga normális útján. – Piaszterre megy a dolog. De ez nem teszi kevésbé érdekessé.”
Az órámra néztem. Nyolc óra volt. Hamarosan beköszönt a gyors egyiptomi este, aztán az éjszaka, amely itt szurokfekete. Ám a Mena House-hoz legfeljebb száz méternyire voltunk, ezért beleegyeztem.
– Rendben van. Tessék a tíz piaszter. Meséljen!
– Menjünk a piramis nyugati oldalához. Ott még vagy egy óra hosszat világos lesz. Azt gondolom, hogy ez éppen elegendő idő.
Miközben a piramishoz mentünk, váratlanul azt kérdezte:
– Volt ön valamikor Párizsban?
– Nem, nem voltam – feleltem.
A francia mélyet sóhajtott:
– Most a fasiszták garázdálkodnak ott. Megölték Deslain professzort és Irène-t…
Elgondolkodtam. Ekkor még háború volt, és szinte egész Európa a német igát nyögte. Százezrek hagyták el megszokott otthonukat, és idegenbe menekültek, hogy így szabaduljanak ki a ragadozók karmából. „Lehetséges, hogy ez az ember valóban elhagyta távoli hazáját, s itt kóborol ezek között az ősi kövek között, és hogy éhen ne haljon, pénzért meséli el csodálatos históriáját. Lehet, hogy merő kitalálás a történet, de az is lehet…”
Az ismeretlen azt javasolta:
– Üljünk ide.
– Rendben van – egyeztem bele a javaslatba, és felkészültem meséje meghallgatására.
II.
Ezt a történetet… a legjobb lesz annál az emlékezetes napnál kezdenem, amikor 194..-ben az egyik párizsi újságban a következő jelentés látott napvilágot…, igen jól emlékszem rá: „Ma éjjel a Keleti Múzeumban szokatlan szentségtörés történt. Egy ismeretlen behatolt abba a terembe, ahol egyiptomi múmiákat őriznek, és Szahurénak, a II. dinasztia fáraójának szarkofágját felnyitva, elrabolta a fáraó mumifikált testének egy részét.”
Az ismeretlen egy pillanatig hallgatott, aztán egészen közel hajolt hozzám, és azt suttogta:
– Önnek megmondhatom, hogy a lehető legközvetlenebb kapcsolatom van ezzel a históriával. Az Abu-szírből való fáraó szarkofágját… én törtem fel…
– Miért? – csodálkoztam.
– Szükségem volt a fáraó csigolyájára.
Majdnem elnevettem magam. „Na, én befizettem egy szokványos detektívhistóriára” – döntöttem el magamban, hogy mi is a helyzet. De az ismeretlen sietve megszólalt, mintha csak a gondolataimban olvasna:
– Az Isten szerelmére, csak nem gondolja, hogy egy buta históriával kívánom untatni a rablásról, és arról, hogy miként hajszolták a tolvajt. Ha beleegyezik abba, hogy végighallgat, akkor majd megérti, hogy erre igazán nincsen szükségem…
– Kész vagyok arra, hogy meghallgassam, de mi köze mindennek a rákhoz és a többi dologhoz?
– Monsieur – folytatta nyugodtan a mesélőm. – Ön egyben biztos lehet, hogy nem vagyok gonosztevő. A bűnözők most Párizsban uraskodnak, ott ülnek a kávéházakban és az éttermekben. És aranyat facsarnak az emberek véréből és halálából. De én, íme itt…
Egy pillanatig hallgatott, aztán így folytatta:
– Franciákról akarok beszélni, akik a megszállás borzalmas idejében megpróbálkoztak, igaz, hogy tragikusan és meggondolatlanul, de tenni valamit a hazájukért.
Az első, akiről beszélni szeretnék, Maurice Deslain. Higgye el, hogy nem számítva a tévedését, az ő személyében igazi hazafit és nagy tudóst vesztett el Franciaország.
A háború kitöréséig a Sorbonne professzora volt. Azok közié a ritka tudósok közé tartozott, akiket a szó nemes értelmében minden érdekelt. Soha nem osztotta a tudományt különböző diszciplínákra: matematikára, fizikára, biológiára, szociológiára, orvostudományra. Előadásaiban állandóan hangsúlyozta, hogy egységes világban élünk, és a tudomány széttagolása a nagyszerű emberi értelemnek éppenséggel nincs hasznára. Egyszerűen arról van szó, hogy még nem született olyan zseni, aki képes lenne valamennyi tudományt szintetizálni.
Amikor a háború kitört, Deslain beállt önkéntesnek, és kiment a frontra. És tudja, hogy minek? Közönséges szanitécnek, noha még az előző este fakultatív előadássorozatot tartott az egyetemen a krisztallográfiáról, és nem tudni miért, de rendkívül érdeklődött az egyiptológia iránt.
Mielőtt ismét visszatérnénk Deslain professzorhoz, előbb magamat is be kell mutatnom. A nevem, biztos vagyok benne, egyáltalán nem érdekelheti önt. Az adott körülmények között ennek egyáltalán nincs jelentősége, csak azért vagyok érdekes, mert némi kapcsolatom van a tudományhoz. Hogy pontosabban fejezzem ki magam, befejezetlen szerves kémikus vagyok. Deslainnal az egyetemen ismerkedtem meg. Hatalmas tudása valósággal elbűvölt. Élvezettel hallgattam előadásait. Noha azokat speciális krisztallográfiai kérdéseknek szentelte, ám a problémák hatalmas körét ölelték fel. Ráadásul, éppen ezekben az előadásaiban olyan gondolatokat fejezett ki Deslain professzor, amelyeket a későbbiekben más tudósok is megragadtak, köztük a híres fizikus, Schrödinger is, aki aperiodikus kristályoknak nevezte az élő szervezeteket. Deslain erről már negyvenben beszélt…
Így hát, amikor megkezdődött a háború, Deslain belépett a hadseregbe önkéntesnek, és otthagyta az egyetemet. Hogy éhen ne haljak, egy kis párizsi gyógyszertárban kellett munkát vállalnom. Ott ismerkedtem meg a patika egyik dolgozójával, Irène Bézierttel, aki később a feleségem lett. Deslaint elvesztettem szem elől.
Negyven végén, akkor, amikor a németek már elfoglalták fél Franciaországot, levelet kaptam egy régi barátomtól. Ebben, többek között ezt írta: „A mi Deslainünk óriási karriert csinált – egyszerű szanitécből a tábori kórház fősebészéig emelkedett. Nem tudom, hogy melyiknek köszönheti ezt számos tehetsége közül? De egy érdekes: a németek parancsot adtak: Deslaint fel kell kutatni. Azt mondják, hogy a sebesültek meggyógyításának valami hihetetlen módszerét dolgozta ki…”
Vagy egy hónap telt el ezután. Egy alkalommal, egy sántikáló, bekötött arcú személy lépett be a patikánkba, és átadta a receptjét. Milyen nagy volt a meglepetésem, amikor a gyógyszerek szokásos latin megnevezése helyett az ismert írást pillantottam meg a papíron, és ezt olvastam: „Ez az ember holnap este hétkor várja önt a Madeleine-templom kapujában, és elvezeti hozzám. Szükségem van önre! M. D.” Az üzenetet Deslain írta.
A következő este türelmetlenül vártam a bekötözött embert a megadott helyen. Váratlanul jelent meg, és alig észrevehetően jelt adott, hogy kövessem.
Az út igen hosszú volt. Egész idő alatt északkeleti irányban haladtunk. Egy óra múlva egy sötét negyedben jártunk, amelynek még a létezéséről is alig tudtam. Amikor a keskeny, sötétbe borult, alig-alig világított utcácskán haladtunk, a kísérőm közelebb lépett, és halkan ezt mondta: – ez a Rue Paradis. – Az Édenkert utca.
Ez a név akkor még nem mondott nekem az ég egyvilágon semmit. Beléptünk egy kapualjba, jobbra fordultunk. Az udvar mélyében egy házacska állt mezzaninnal.
Deslain professzor hidegen fogadott, minden lelkesedés nélkül, úgy, ahogyan szokása szerint a diákokat fogadta, akik vizsgázni mentek hozzá. Bólintással rámutatott a székre, hogy üljek le. Nem is tudom miért, de elgyávultam, és nem mertem megkezdeni a beszélgetést.
Elsőnek ő szólalt meg:
– Tudja, ön, fiatal barátom, hogy a kristályok világában élünk?!
Vállat vontam, és csendben elmosolyodtam. Mennyire emlékeztetett mindez a régi jó világra, a Sorbonne-on.
– Így nevezni ezt a világot, csak az ismert, erőszakolt következtetés árán lehet, professzor. Igen, valóban e világban rengeteg a kristályos képződmény – feleltem.
– Sok! Mindenütt ezek vannak! – mondotta komoran.
Körülnéztem, és igyekeztem megtalálni és megismerni valamit a sötétben, aminek kristályos természete van. Asztal, székek, könyvszekrény a könyvekkel, a bőrkarosszék, az ablaküveg. Közülük egyetlenegy sem volt, amely a kristályokra emlékeztetett volna.
– Nem értem egészen pontosan, professzor, hogy mire gondol. De ha a kristályokon azt képzeljük, hogy…
– A kristályokon, fiatalember, éppen azt értem, amit érteni kell rajtuk. A kristály: a térben rendezett anyag.
Elgondolkoztam. Megzavart ez a kifejezés: „a térben rendezett anyag”, mivel ez éppenséggel nem ugyanaz, mintha azt mondjuk, hogy periodikusan ismétlődő szerkezetű anyag. De hiszen éppen így határoztuk meg a kristályokat. Amikor, mondjuk, egy kősókristályt veszünk kézbe, akkor tudjuk, hogy abban tökéletesen szigorú periodicitásban ismétlődnek a nátriumionok váltakozva a klórionokkal. Ha egy kristálycsírát ejtünk a sóoldatba, az minden irányban növekedni kezd, ugyanakkor egyáltalában nem változik meg a szerkezete.
– Az ön meghatározása túlságosan is általános ahhoz, hogy abból bármilyen következtetésre juthassunk – próbáltam makogni valamit.
– Véleménye szerint ez kristály, vagy sem? – és öklével az asztalra ütött.
– Természetesen nem – feleltem gondolkodás nélkül.
– Nem kristály!? – kérdezte viszont, és még hangosabban dobolt az asztalon. – No, nézze csak, azt képzeltem, hogy ön sokkal jobb felfogóképességű.
– Hogyha a deszkára gondol, amelyből az asztal készült, akkor az valóban nem kristály… noha… – elgondolkodtam.
– Noha, akkor mi? – kérdezte Deslain, közelebb lépve.
– Noha, valamiben azért emlékeztet a kristályra – dadogtam, mivel egyáltalán nem voltam olyan állapotban, hogy megfogalmazzam azt a gondolatot, amely eszembe jutott.
– Ahá! – kiáltott fel diadalmaskodva. – Jól van! Nagyon jól van! Így, most aztán, azt is mondja meg nekem, hogy a fa miben emlékezteti önt a kristályra? – És nem is várva a válaszomra, ő maga folytatta. – Abban, hogy az rostokból áll, amelyek a maguk módján egyáltalán nem véletlen jellegűen, hanem meghatározott módon alkotnak molekulaláncokat. Ezek nem periodikus, hanem aperiodikus kristályok! De ki mondta, hogy a kristályoknak minden esetben periodikus struktúrájúaknak kell lenniük?
– Ez magából a meghatározásból fakad… – mormogtam.
– A pokolba a meghatározásokkal! A meghatározásokat mi gondoljuk ki, de a természet az ilyesmire legfeljebb csak köp egyet. Ha a meghatározás nem magyarázza meg a dolgok lényegét, akkor el kell felejteni, és minél hamarabb, annál jobb!
– Nem tudom, professzor, hogy ennek a beszélgetésnek mi a lényege? Azt gondolom, hogy ön éppenséggel nem a kristályok mibenlétéről kívánt velem csevegni. Ön azt írta, hogy szüksége van rám. A rendelkezésére állok.
– Csodálatos. Azért van önre szükségem, hogy segítsen nekem új kristályok kitermelésében, kinövesztésében…
Deslain szavai megleptek. A „tiszta” tudománnyal való szórakozás a nemzeti szerencsétlenség idején valahogyan különösnek tűnt előttem. Éppen ezért, nem minden keserűség nélkül kiáltottam fel:
– Csak nem gondolja, hogy a lelkiismeretünk tiszta marad, ha ilyen, valóban eredeti módon próbálkozunk elfutni a valóságtól?!
– Egyáltalában nem! Sőt, ellenkezőleg!! Igen hamar rá fog jönni, hogy milyen nagy jelentőségű Franciaország számára, amit tenni szándékozom!
Ezután Deslain röviden ismertette a tervét. A lakását fizikai-kémiai laboratóriummá alakította át. Én és Jockle (így hívták azt a legényt, aki hozzá vezetett) leszünk a munkatársai. A feleségem, mint laboránsnő segít majd nekünk. És, az is az ő feladata lesz, hogy elvégezze a házimunkát. Előzetesen azonban minél több reagenst kell beszereznünk mindenfelől, ahonnan csak lehet.
III.
– Nem unta még meg az elbeszélést? – kérdezte a francia. – Akkor folytatom. Így hát néhány nap múlva a feleségemmel együtt beköltöztünk ebbe a Paradis utcai komor házba. A mi lakásunk egy emelettel lejjebb volt, mint Deslainé. Miután kevéske holminkat elrendeztük a két szobában, Jockle felhívott bennünket a professzorhoz.
A nappali világosságban vettem észre, hogy a lakása meglehetősen tágas, különösen a középső helyiség. Jobbról és balról kisebb szobák nyíltak belőle, a jobb oldaliban volt a professzor dolgozója, az, amelyben már voltunk, a bal oldali helyiség pedig még ki sem bontott vegyészeti felszerelésekkel és ismeretlen berendezésekkel volt teli.
A professzor meglehetősen barátságosan fogadott. Busa szemöldöke alól ironikus fénnyel szikrázott a szeme.
– Így há-át! – mondta. – Tehát, minden összegyűlt, és mindenki itt van. Pompás. Most gyűlést tartunk, és kidolgozzuk a cselekvési tervet. Egyébként, Irène, milyen gazdag a patikánk?
– Szulfamidokon kívül mindenünk van – felelte a feleségem.
– Arra még nincs szükségünk. Van önnek valami aminosava, vagy valami ehhez közelálló vegyülete? Van ciszteinje, globulinja? És végül, van közönséges zselatinja?
– Mindez található nálunk, különösen zselatin.
– Pompás! Akkor mindenkit a dolgozóba kérek.
Amikor leültünk, odahívta Jockle-t, és azt parancsolta:
– Tűrd fel az inged ujját a jobb karodon.
A fiú zavartan mosolygott, és az ingujját felgyűrte a könyöke fölé.
Irène-nel együtt felálltunk, és közelebb léptünk hozzá.
– Nézzék meg figyelmesen e fiatalember alsókarját! – parancsolta a professzor titokzatos mosollyal.
Kezdetben semmi különöset sem láttunk. A kar pontosan olyan volt, mint minden más kar. Deslain megparancsolta Jockle-nak, hogy lépjen közelebb az ablakhoz. És csak akkor fedeztem fel valami nagyon különöset. A könyéktől kezdve egészen a vállig sűrű fekete szőrzet borította a kart, azonban könyöktől lefelé egyáltalán nem volt rajta szőrzet, még csak pihe sem. Az felel meg az igazságnak, hogy ott is volt szőrzet, de a szőrszálak igen világosak és olyan vékonyak voltak, mint amilyenek a kisgyermekek testén szoktak lenni. Az alsókar bőre is világosabb és finomabb, vékonyabb volt, mint a felsőkar eldurvult, sárgás bőre.
– De hiszen az ön alsókarja fiatalabb… – kiáltott fel csodálkozva a feleségem.
– Tökéletesen igaz – jegyezte meg a professzor. – Valóban így van. Ez az alsókar és a kéz mindössze háromhónapos, míg a könyök, ha nem tévedek már 29 éves.
Csodálkozva bámultunk Deslainra. A legény ismét letűrte az inge ujját, és leült.
– Sajnos, néhány meglehetősen elemi igazsággal kell kezdenem, amelyről úgy gondolná az ember, hogy közismertek, de amelyek felett ez ideig még nem gondolkodtak el komolyan, bármilyen szomorú is ez.
Ön, természetesen tudja, hogy mi az explantáció, a beoltás, mi egy szövetkultúra? Vesz egy kis darab élő bőrt, és beoltja egy tápközeggel telt lombikba. Ha a tápláló anyagok megfelelőek, és elegendő oxigén van a közegben, ha biztosítani tudjuk a jó anyagcserét, akkor az élő szövet sejtjei a szervezeten kívül is szaporodni fognak.
Más tényekre is emlékeztetnem kell önöket. Némely élő szervezeteknek olyan csodálatos tulajdonságuk, van, hogy elvesztett szerveiket képesek ismét helyreállítani – ezt a jelenséget regenerációnak nevezzük. Ha például az ember májának eltávolítjuk egy részét, akkor a máj idővel vagy részben, vagy teljesen helyreáll. De nem ez a legcsodálatosabb. Ismeretes, ha egy gyűrűsféregnek egy darabkáját vesszük – ismétlem, egy darabkáját –, amely csupán háromszázad része az egész állatnak, és megfelelő tápláló közegbe helyezzük – akkor ebből a parányi részecskéből ismét kinő az egész féreg, pontosan olyan, mint az, amelyből a kísérleti anyagot vettük. Vannak más élőlények is, amelyek testük kis részéből képesek teljes egészében regenerálni önmagukat, például a hidra.
Irène hirtelen közbe vágott:
– Úgy vélem, hogy önnek, professzor úr, sikerült kidolgoznia azt a módszert, amellyel az amputált végtagok ismét kinöveszthetők, ha tápközegbe helyezzük a visszamaradt részt. Nemde?
– Ha akarja, igen – felelte a professzor mosolyogva.
– Tehát, éppen ezen a módon állította helyre monsieur Jockle karját is?
– Tökéletesen igaz.
– De hiszen ez valóságos forradalmat jelent a helyreállító sebészetben, vagy hogyan is kellene elnevezni ezt a diszciplínát?! Talán helyreállító biokémiának?! – kiáltottam fel.
– Nem, a forradalom még nem ez. Ez… félforradalom – jegyezte meg Deslain. – A forradalom később következik be.
Egymásra néztünk. „Ha az ember amputált testrészeinek regenerálása oly módon, hogy tápközegből álló fürdőbe helyezzük a maradványokat még nem jelent forradalmat, akkor mi várhat még ránk?”
– De hiszen önök egyáltalán nem csodálkoznak azon – folytatta Deslain –, hogy mindannyian csupán egyetlenegy sejtből kiindult hatalmas szervezetként jövünk a világra? De hiszen a megtermékenyüléskor csupán egyetlenegy sejt képvisel mindannyiunkat: csírasejt! Éppen ebben az egyetlen sejtben összpontosul a programja, vagy ha úgy tetszik a terve, tervrajza, előírása minden szervünknek. Ott van az a sorrend, amit minden közönséges kristályban megfigyelhetünk. Ez természetesen csak geometriai rendnek nevezhető, ugyanakkor, amikor a molekuláknak az új szervezetben kialakult rendje és egymás után következése – az a rend, amely az egész élet tartalmát meghatározza.
– És most rátérnék a legfontosabbra, arra, hogy milyen hazafias kötelességünk van Franciaország iránt – jelentette ki Deslain, és ünnepélyesen felállt.
Éppen ez az áttérés hazánk sorsára az élő szervezet felépítésének megtárgyalásáról, gyakorolta ránk a legmélyebb benyomást.
– Nem akarok arról beszélni, hogy mennyi keserűséget és megaláztatást kell most Franciaországnak eltűrnie… Ezt önök is nagyon jól tudják. Én és Jockle, lehetséges, hogy némileg többet is tudunk, mivel mi a fronton voltunk, vagy a legjobb esetben azokon a helyeken, amelyeket feltételesen – ez igaz –, de frontnak lehetett nevezni. A mi feladatunk végső soron is az, hogy segítséget nyújtsunk a harcolóknak. Képesek vagyunk arra, hogy fegyvereket dolgozzunk ki. Sok pénzre, nagyon sok pénzre van szükségük.
– Az ellenállási mozgalomra gondol? – kérdezte halkan Irène.
– Igen.
– De hiszen ennek a mozgalomnak ott van Algírban a főparancsnoksága, az segíti.
Deslain összeráncolta a homlokát.
– Hogy ez a segítség mit ér, azt ismerem. Röplapok, papírok, üdvözletek, néhány száz öreg karabély. Többre van szükség, sokkal többre… Néha úgy tűnik nekem, hogy Algírban alapjában véve tán félnek is attól, hogy komolyan segítsék a hazafiakat…
– És hol gondolja ön ezt a nagy összeget megszerezni? – kérdeztem, mivel sehogyan sem tudtam rájönni, hogy tulajdonképpen mire is gondol.
– Egyiptomban – jelentette ki váratlanul Deslain, meglepetésünkben mind felugrottunk.
– H-o-o-l?
– Egyiptomban. Abu-szírben, Kairótól délre, száz kilométerrel.
Amíg mi megrendültén ültünk, és semmit sem értve csak bámultunk egymásra, Deslain professzor felállt, kinyitotta az íróasztalát, és kihúzott onnan egy megsárgult papírlapot.
– Nem tudom, hogy önök előtt ismeretes-e az, hogy a háború kitöréséig a rákproblémával foglalkoztam, Raffer egyik tudományos közleménye keltette fel az érdeklődésemet. A közlemény 1918-1923-ra vonatkozott. Azt írta benne, hogy a betegség természetének kikutatásához szükséges annak megállapítása is, vajon régóta létezik-e ez a betegség a Földön, ősi állatok maradványait vizsgálta, és különös figyelemmel foglalkozott az egyiptomi múmiákkal, arra a megállapításra jutott, hogy azok nem ismerték ezt a betegséget. Ekkor határoztam el, hogy kiderítem, mennyire életképesek a ráksejtek, és lehetséges-e 5-6000 éve elhaltak daganatos sejtjeit ismét életre kelteni, éspedig oly fokon, hogy ezekkel élő szervezetben betegséget válthassunk ki. A kérdés eldöntéséhez, mindenekelőtt átvizsgáltam a dokumentumokat; azt kutattam: vajon az egyiptomi fáraók közül nem volt-e olyan, aki rákban pusztult el? Sokáig kutattam. De végül is siker koronázta a kutatásaimat. A Keleti Múzeumban egy kis agyag táblácska volt Szahuré fáraó múmiája előtt – a fáraó az i. e. XIII. században élt – a táblácskán az állt: „Meghalt, miután a mellére és a térdére »véres fényt« kapott.”
– És mi ez a „véres fény”? – kérdeztem.
– Rák – mondotta komoran Deslain. – Akkor győződtem meg erről, amikor alaposan megvizsgáltam a múmiáját. Sok rákos daganatot találtam a mellén és a végtagjain. Önök tudják, hogy a rákos daganat egy fajtájának vérvörös árnyalata van.
– No de ez hogyan függ össze azzal, hogy fegyvert kell kovácsolni az ellenállási mozgalom osztagainak?
Deslain nevetett:
– Előreszaladnak. A felírásban még más is állt, éspedig az, hogy Szahuré halála előtt egész aranyhalmot és drágakőhegyet adott Ré istennek áldozatul. Ezt a kincset valami titkos helyre rejtették.
– No, és ez mit jelent – jegyezte meg Irène. – Ha Szahuré kincseire gondol, az a véleményem, hogy már réges-régen reménytelenül elvesztek. Hiszen hány ezredév múlt el.
– Az a meggyőződésem, hogy a kincset nem tárták fel; erről is meggyőződhetünk végső soron.
– Meggyőződhetünk – én ezzel megszűntem egyáltalán bármit is megérteni. – Hogyan akar arról meggyőződni, hogy hol vannak ezek a kincsek, illetve, hogy hol voltak?
– Maga Szahuré beszél majd róla – mondotta Deslain az ablakhoz lépve.
Ha a szobában ebben a pillanatban gránát robbant volna, vagy egy meteor fúrta volna át a mennyezetet, akkor sem lehettünk volna kevésbé meglepettek. Egymásra néztünk Irène-nel, és tudtuk, hogy mindketten egyre gondolunk: „Valami nincs a helyén Deslain koponyájában.” Egyedül csak Jockle őrizte meg méltósággal a hallgatását, miközben rajongó szemmel csüngött megmentőjén.
Miután néhány kínzó percet engedélyezett nekünk, hogy mindent átgondoljunk, Deslain folytatta:
– Barátaim, nem paradoxonokról akarok beszélni. Azt hiszem, hogy önök okos emberek, és jól értették, amit mondtam. A szövettenyészetben kódolt formában ott van az élőlény felépítésének egész terve. Ha egy szövetoltást megfelelő tápközegbe helyezünk, akkor az kifejleszti a teljes felnőtt szervezetet. Jockle keze és lába ezen elmélet eleven bizonyítéka. Hogy milyen tápközegre van szükség – azt jól tudom. Ezenkívül igen kevésre van még szükségünk – talán a fáraónak egyetlen sejtje is elegendő lenne.
– De hiszen ez értelmetlen vállalkozás! – kiáltottam. – A fáraó már vagy harminc évszázada halott! Ebből a legtöbb időt a föld alatt töltötte! De hiszen az is közismert, hogy a szerves anyag teljes mineralizálódása, vagyis teljes szétesése már maximum húsz év alatt bekövetkezik. Egyáltalán nincs semmi lehetőségünk arra, hogy Szahuré regenerálásával megpróbálkozhassunk.
– Ez semmivel sem bizonyítható – folytatta könyörtelenül Deslain. – A legutolsó archeológiai leletek azt igazolják, hogy a fáraó sírjából kikerült búzamagvak kitűnően kisarjadtak, noha néhány ezer évet feküdtek ott. Az élet sokkal erősebb és életképesebb, semmint gondolnánk.
– Azt is figyelembe kell venni – folytatta –, hogy Szahuré hulláját bebalzsamozták, és kőkoporsóba rejtették, forró homoktalajba, amelyből hiányzik a talajvíz. Nem hiszem, hogy a fáraó testében ne lenne legalább egyetlen alvó eleven sejt. A kísérlethez a fáraó csontjára van szükségem, egyetlen csontocskájára…
IV.
– Amikor 1941 őszén – folytatta az ismeretlen – beléptem a múzeumba, ott már sötét volt, és a múzeum néptelen. Az esős estén csak ritkán szentségtelenítette meg egy-két látogató léptének zaja a termek csendjét. Kilesve a megfelelő pillanatot, az egyik egyiptomi szobor mögé rejtőztem, és kivártam, amíg mindenki elment, és az őr bezárta a helyiség ajtaját. Éjjel aztán könnyedén kinyitottam a fáraó múmiáját védő üvegszekrényt, s kés és egy kis fűrész segítségével kivágtam a gerincéből egy kis darabot. És sikerült úgy kisurrannom, amikor reggel kinyitották a múzeumot, hogy senki sem vett észre.
Ön tudja, hogy reggelente az emberben teljesen más gondolatok járnak, mint éjszaka. Azok a gondolatok, amelyek éjszaka még fenségeseknek tűntek, reggelre gyakran nevetségessé válnak. Éppen ez történt velem is, amint Párizs utcáit róttam a fáraó földi maradványaival a zsebemben. Azt a kevés embert, aki már ekkor az utcán volt, meglephette mosolygó arcom, de nem is álmodhatták, hogy e mosolynak az az oka, hogy a zsebemben egy egyiptomi fáraót hurcolok, akinek a maga vagyonával segítséget kell nyújtania az ellenállási mozgalomnak! Hát lehet ennél képtelenebb dolgot elgondolni! Amire a Paradis utca kövein lépkedtem, megteltem e vad terv szerzője elleni iróniával és szarkazmussal. Amennyire meggyőzőnek éreztem Deslain érveit, akkor, amikor hallgattam előadását, annyira eszeveszettnek tűnt nekem a terv most, amikor a saját kezemmel tapinthattam, hogy miből is akarjuk mi helyreállítani ezt a harminc évszázada halott egyiptomit.
Mindannyian Deslain dolgozószobájában vártak. Irène könnyekkel a szemében ugrott a nyakamba. Egész éjjel idegeskedett, attól rettegett, hogy mégis csak történhetett velem valami.
Odadobtam Deslainnak a zsákocskát, amelybe a múmiamaradványokat rejtettem, és leültem.
– Íme, itt van Franciaország számára az ön ajándéka, professzor. Ebből úgy vélem, akár tíz fáraót is fabrikálhat, nemcsak egyet.
Deslain a zsákocska tartalmát egy nagy üveglapra szórta ki, ügyet sem vetve arra, amit mondtam. Vékony, mozgékony ujjaival, amelyek oly virtuóz ügyesek voltak, mint egy zongoraművészé, figyelmesen átkutatta a szürkéssárga tömeget, a parányi csomócskákat különválasztotta a nagyobbaktól. Az egyik csont ökölnyi volt. Ezen valami felkeltette a figyelmét. Hosszasan vizsgálta nagyítóval, aztán így szólt:
– Gratulálok önnek. Sikerült a fáraó hetedik csigolyáját megtalálnia, igen kiváló állapotban van. Ezzel fogjuk a kísérleteinket kezdeni.
Most majd elmesélem, hogy mi történt ezután. Deslain óvatosan megmosta a csigolyát desztillált vízben, és aztán citromsav gyenge oldatába helyezte. Majd kiemelte ebből az oldatból, és lúgos oldatba tette, hogy eltávolítsa belőle a kovasav sókat tartalmazó ásványi képződményeket. A kovasavas vegyületek feloldása hosszú ideig tartott. Eleinte maga Deslain kevergette üvegpálcával az oldatot, aztán beleegyezett abba, hogy Jockle végezze ezt a munkát. Ő maga feszülten töprengve sétált a dolgozóban fel-alá. Mi némán néztük, hogyan járkál. Néhányszor megállt, és kíváncsian vizsgálgatta a csontot. Aztán elmosolyodott, és ahogy szokása volt, kezét dörgölgetve, megszólalt:
– Egészen biztos vagyok abban, hogy amikor a felső védőréteget eltávolítjuk, olyan magot találunk majd, amely képes lesz kisarjadni!
A kovasavas burkolat eltávolítása azonban változatlanul igen lassan haladt, annál is inkább, mert Deslain menet közben néhányszor cserélte az oldatot, és egyre jobban gyengítette a lúgosságát, és egyre csökkentette a fürdő hőmérsékletét is. A procedúra eltartott néhány napig.
A nagyteremben ez alatt az idő alatt berendeztük a laboratóriumot desztillátorokkal, termosztátokkal, hűtőkészülékekkel, a minőségi és mennyiségi analízishez szükséges berendezésekkel. Feleségem az egyik asztalon Deslain receptje szerint sok-sok aminosavoldatos üveget készített elő.
Az ablaknál kis négyszögletes akvárium állt vízfürdőben, oxigénpalackot helyeztünk melléje. Ebben az akváriumban kellett az abu-szíri fáraó regenerációja első stádiumának lezajlania.
Éppen tíz nap telt el azóta, hogy Deslain alaposan megvizsgálta a csontot.
Ezen az estén is szokás szerint a nagyteremben ültünk, és ki-ki végezte a maga munkáját. Irène a fiziológiai oldat anyagát mérte ki az analitikai mérlegen, én pedig egy nemrégen kidolgozott globulin tisztaságát vizsgálgattam.
Jockle pedig üldögélt, és szunyókált, miközben lassan kavargatta a csontot tartalmazó edényben az oldatot. És ekkor váratlanul Deslain hangját hallottuk, aki szinte földbe gyökerezett lábbal állt Jockle mellett.
– Nézzék! – kiáltotta. – Nézzék, gyorsabban!
Odaszaladtunk Irène-nel.
Akárhogy is erőltettük a szemünket, semmi változást nem láttunk a csonton.
– De hát nézzék a csont színét! Valóban nem látják, hogy rózsaszínes lett?!
Ez a bejelentés meglepett minket, noha igaz voltában aligha kételkedhettünk. A villanylámpa fényében változatlanul sárgásnak és élettelennek láttuk a csontot.
– Figyeljék meg jobban ezt a részletét, jobbra, a bordanyúlványnál.
Csak miután Deslain pontosan megmutatta, hogy hova is kell néznünk, fedeztünk fel egy kicsiny, úgy tízfrankos nagyságú rózsaszínes foltot. Jockle energikusabban kezdte az oldatot kavargatni, mire a rózsaszínes folt a szemünk láttára kezdett növekedni. Meglepetésünkben mindketten szinte megnémultunk.
Deslain tért elsőnek magához. Gyorsan parancsot adott:
– Irène azonnal töltse meg az akváriumot fiziológiás oldattal és tápközeggel. Az oldatot azonnal tökéletesen dúsítsuk oxigénben.
A laboratóriumban pezsegni kezdett az élet. Irène sűrű sápadtrózsaszínű oldattal töltötte meg az akváriumot. Én pedig néhány hajszálcsövet rögzítettem az oxigénpalackhoz, és a fenékre helyeztem őket. Amikor a ballon szabályozó csapját megnyitottam, gyorsan meggyőződtem arról, hogy a folyadékot egészen megtöltik az oxigénbuborékok.
A csontot pontosan éjfélkor helyeztük át a tápoldatba. Várakozásunk ellenére nem süllyedt a fenékre, a középpontban lebegett. Az oxigénbuborékok árama tartotta fenn. Erős fényű asztali lámpát helyeztünk a készülék mellé, és várni kezdtünk.
Ott álltunk reggelig, meg sem moccantunk, de semmi sem történt. A lábunk egészen meggémberedett, és elfáradtunk. Deslain is kimerült. Reggel megparancsolta az oldat cseréjét, és azt is, hogy menjünk pihenni. Jockle maradt az akvárium mellett őrként.
Ettől a pillanattól kínzó napok kezdődtek, amelynek során minden erőnkkel azon voltunk, hogy észrevegyük a csont bármilyen változását is. De nem voltak olyan jelek, amelyek a megelevenedésére utaltak volna. Deslain olyan komorrá vált, mint egy viharfelhő. Szinte ki sem lépett a dolgozójából, éjjel-nappal csak a folyóiratokat, jegyzeteit, a naplókat forgatta, feljegyzéseket és számításokat készített. Nagy ritkán kiszaladt a nagy terembe, dühös pillantást vetett az akváriumra, aztán megint visszahúzódott a dolgozószobájába. Érződött, hogy mindjárt kipattan a vihar, és fantasztikus agyszüleményünk szétrobban. Ez meg is történt volna, ha nem következik be egy eset.
Egyike volt azon ritka véletleneknek, amelyeknek nem egy nagy tudományos felfedezés köszönhető.
Az egyik éjszaka én őrködtem az akvárium mellett. A feladatom nekem is az volt, hogy figyelemmel kísérjem az oxigénnyomást, a hidrogénionok koncentrációját a tápközegben és az oldat hőmérsékletét. Nem szabadott magasabbra emelkednie, mint az emberi test hőmérsékletének. Egy kis vízfürdő segítségével szabályoztuk a hőfokot. Az akvárium ebben a vízfürdőben állt. A fürdő hőmérsékletét reosztát szabályozta, és villamos fűtőtestek melegítették.
Vagy három óra felé elszunnyadtam. Nem tudom, hogy meddig aludhattam, s olyan érzéssel ébredtem, hogy az orrom előtt egy tányér forró húsleves van. Gyorsan felugrottam a székről, megrémültem. Az akváriumból gőz gomolygott. A hőmérőre néztem. Nagy ijedelmemre 70 fokot mutatott!
Kiderült, hogy álmomban véletlenül elmozdítottam a reosztát kapcsolóját!
A reosztátot egy pillanat alatt kikapcsoltam, a vízvezetékhez rohantam, s egy törülközőt mártottam vízbe, és beletakartam a csontot tartalmazó – üvegdobozt. A hőmérséklet lassan csökkent, de az akváriumból egy egész óráig ömlött a gőz. Kimerülten, és összetörten ültem le a berendezés mellé, és arra gondoltam: mi lesz Deslainnal és velünk, amikor megtudja a történteket.
A lámpafényben vizsgálgatni kezdtem a „megfőzött” csontomat, és azt vettem észre, hogy a színe hirtelen megváltozik. „A történteket el sem tagadhatom, hiszen annyira megváltozott” – gondoltam.
A fehéres rózsaszín csont megvörösödött. Ráadásul rengeteg vékony nyúlványka kezdett előtörni belőle, amelyek lustán ringatództak az oxigénáramban, reggel felé úgy elborították a csontot ezek a nyúlványok, mintha bársony lett volna, és egyre nőttek. A csont egyre inkább egy vízinövényekkel sűrűn benőtt kőhöz vált hasonlóvá. Ez a katasztrofálisan gyors változása valósággal pánikba kergetett. Nem bírtam tovább elviselni a helyzetet, és elhatároztam; felkeltem a professzort, és megmondom neki, hogy mi is történt. Habozva, de mégis bementem a dolgozószobájába, és megérintettem a vállát. Ruhástul aludt, egy karosszékben üldögélve.
– Mi történt?! – ugrott fel. – Mi baj?!
– Monsieur professzor, szerencsétlenség történt… Nézze meg, hogy mit tettem…
Deslain úgy robbant át a termen, mintha eleven meteor lett volna, és megállt a fáraó akváriuma mellett.
Néhány pillanatig csak állt, lehajolva, mereven nézve a csontot egyetlen szó nélkül, aztán rekedt hangon megkérdezte:
– Hogyan sikerült ez önnek?
– A hőmérséklet feljebb emelkedett a normálisnál… Lényegesen feljebb… Majdnem a forráspontig…
– Magam is gondoltam erre – suttogta Deslain. – Ösztönösen éreztem, hogy ez elengedhetetlen… Elengedhetetlen ahhoz, hogy meggyorsítsuk a reakciót… De nem tudtam rábírni magam, hogy végre is hajtsam… Hiszen az élő szervezetben a sejtek szaporodása normális testhőmérsékleten zajlik le. Tudtam ezt, de bizonyítani mégsem voltam képes… Milyen szerencse…
Hirtelen felém fordult az arcán végtelenül boldog mosollyal. Magához szorított, és megcsókolt.
Úgy álltam ott, mint Lót felesége, és nem értettem semmit.
Amire néhány perc múlva közösen kezdtük vizsgálni az akváriumot, addigra a csont már elvesztette eredeti formáját. Fehéres rózsaszín mohacsomóvá változott át. Egy hatalmas szakállas szivacsra kezdett hasonlítani. Néhány most már vastag szállá fonódott rost kezdte elérni a folyadék felszínét. Deslain felordított.
– Gyorsan készítsék elő a nagy fürdőt! Azonnal töltsék meg az univerzális tápoldattal! Ébresszen fel mindenkit, de rögtön.
Berohantam, és magammal hurcoltam a még félig alvó Irène-t. A spanyolfal mögül futtában öltözködve előbújt Jockle is.
– Mi történt? Az istenért, mondják meg, mi történt? – mormolta Irène.
– Történt? Ahá, az történt, amit már valóban jogunk van úgy nevezni, hogy teljes forradalom. Szahurénk feléledt. Elhatározta, hogy feltámad a halottaiból. Növekszik, és ráadásul, milyen rohamosan.
Nem is tudom leírni, hogy ezen esemény hallatára mi is fogott el mindannyiunkat. Lázas munka kezdődött a laboratóriumban. Oldatos üvegeket hurcoltunk. Egy hatalmas, két méter hosszú akváriumot állítottunk fel, kínlódtunk az elektromos kályhákkal, a hőmérőkkel, a gázpalackokkal.
És köztünk ott viharzott a professzor, hol a terem egyik sarkába futva, hol pedig a másikban tevékenykedve, futtában adva utasításokat, hogy az adott pillanatban mi az, amit tennünk kell.
Aztán, váratlanul megállt a szoba közepén, és felkiáltott:
– Ez aztán az idea! – Ez igen! – Ez zseniális gondolat!
Odarohant hozzám, és a vállamat rázta:
– Emlékszik, hogy amikor elhozta Szahuré hamvait, akkor viccből azt mondta, hogy ez elegendő matéria akár tíz fáraó gyártására? Emlékszik?
Értetlenül bámultam rá.
– Így is van, drága barátom! Elegendő anyagunk van nem is tíz, de akár száz fáraóra is! Akár gyárat is állíthatnánk fel, amely minden mennyiségben előállíthatná ezt az abu-szíri fáraót!
Megint arra gondoltunk, hogy a professzor mégis csak megőrült. Ő azonban lelkesülten folytatta.
– Mi azonban lényegesen szerényebb feladattal is megelégszünk: két fáraót csinálunk. Jockle, állítsa fel e mellé a kád mellé a tartalékkádat is. Ez aztán igazán ragyogó bizonyítása lesz a hipotézisemnek!
– De hogyan professzor úr? – kérdezte Irène. – Csak egyetlen csontunk van, csupán egyetlen kristálycsíránk!
– No, és miért nem oszthatnánk két részre? Négyre? Amennyire csak kívánjuk. Hiszen most már minden részéből kifejlődik az, amit szeretnénk.
Úgy hatottak ránk a gondolatai, mint a derült égből lecsapó villám… Valóban, most már módunkban van… istenem, most már valóban azt tehetjük, amit akarunk!
Amikor mind a két kádat felállítottuk, és megtöltöttük az oldatokkal, felmelegítettük, oxigénben feldúsítottuk azokat, Deslain ügyesen kiemelte az akváriumból a megnövekedett, és szövetekkel már erősen benőtt csontot, majd sterilizált üveglapra fektette. Egy csontfűrésszel két egyenlő részre osztotta a csontot. Saját kezűleg helyezte mindkettőt a kádakba.
– Ebből a csontdarabból kifejlődik I. Szahuré, ebből pedig II. Szahuré!
Mi pedig az elragadtatás, az öröm és rossz előérzetek vegyes érzelmeivel eltelten figyeltük, hogy mint keresztelik meg Franciaország jövendő jótevőit.
V.
A két fáraó nem is napról napra, de mint a mesékben mondják, óráról órára, sőt, percről percre nőtt. Alig tudtuk elkészíteni az új tápoldatot, és analizálni a régit. Abban az ütemben, ahogyan ápoltjaink növekedtek, az oldatok receptúrája egyre kevésbé vált pontossá. Deslain már nem jelölte meg a milligramm töredékéig pontosan az anyagokat, hanem csak utasított, „Vegyetek körülbelül ennyit, meg ennyit…” Azt mondta, hogy minden élő szervezet kiemeli a tápközegéből azt, amire szüksége van, és pontosan annyit, amennyi elengedhetetlenül kell a számára.
A két egyiptomi király körülbelül egy hónap alatt már pontosan meghatározható emberi vonásokat mutatott fel. Deslain órák hosszat nézegette őket, rajzokat készített róluk, és feljegyzéseket írt tudományos naplójába.
– Soha senkinek sem volt jobb lehetősége arra, hogy megfigyelje, hogyan fejlődnek az emberi test szövetei. Hogy irigyelnek majd az anatómusok és a fiziológusok – mondotta.
Éppen ebben az időszakban kezdett egy gondolat kínozni, előbb csak nagyon homályos, nem is megformált gondolatként. Eleinte megosztottam a gondjaimat Irène-nel.
– Biztosan emlékszel, hogy a fáraó – a hagyomány szerint – rákban pusztult el. Az a gondolat kínoz, hogy ugyan mit is gyártunk mi ezekből, egészségeseket vagy betegeket?
Irène nem tudott mit válaszolni a gondjaimra, s ezért Deslainhez fordultam. A professzor így vigasztalt:
– A betegségek szerzettek, és nem örökletesek. Nem szerepelhetnek a szervezet programjában.
– Ami a rákot illeti, erre azt mondják, hogy megvan a lehetősége az öröklődésnek – ellenkeztem.
Deslain elgondolkozott, és aztán azt felelte:
– Általánosságban szólva egyik vagy másik betegségre való hajlam az, ami valahogyan öröklődik. Minket tulajdonképpen egyáltalán nem az érdekel, hogy végül miben is pusztulnak el a fáraóink. Számunkra a legfőbb az, hogy megtudjuk tőlük – hol rejtették el a Ré istennek áldozott kincset.
– Milyen idősek lesznek a mi királyaink, fiatalok vagy öregek?
– Körülbelül 50 osztódáson mennek át az összes sejtjei, kezdve a csíraállapottól, amire egy személy felnőtté válik. Mi a fáraók fejlődését a negyvenedik osztódás után szüntetjük meg. A számításaim szerint ez pontosan megfelel annak a kornak, amilyen idős korában Szahuré elkészítette a végrendeletét. Ha korábban szakítanánk félbe a fejlődésüket, akkor a fáraók maguk sem tudhatnák, hogy később hová rejtették el a kincsüket.
Deslain magyarázata kielégítőnek tűnt, noha lelkem mélyén továbbra is kínzott a kétely.
Egy szép napon aztán magához hívatott Jockle-lal együtt, és fáradtan parancsolta:
– Osszák meg egymás között az ügyeletet, nekem is pihennem kell.
Ezzel, egyetlen szót sem szólva, bement a dolgozójába, és bezárkózott. A fáraók erre az időre már alaposan megnőttek. Mindketten hasonló termetűek voltak, arcuk szakállas, mindkettőjüknek hatalmas, fekete szeme volt (meglehetősen gyakran nyitották ki a szemüket, és furcsa kíváncsisággal meredtek ránk).
– Nem merítettem ki önt? – kérdezte az ismeretlen, hirtelen félbeszakítva elbeszélését.
– Nem! – feleltem. – Rendkívül érdekes! Cigarettát vett elő. Rágyújtott. Néhányat szippantva folytatta.
– Jól emlékszem, késő éjjel történt. Irène-nel az ügyelet után nem mentünk le a lakásunkba, mint rendesen tenni szoktuk, hanem az előkészítőbe húzódtunk vissza, és a karosszékben szunnyadtunk egy keveset. Deslain a dolgozószobájába zárkózott. Az akvárium mellett Jockle maradt.
Az éjszaka közepén borzalmas dübörgésre és üvegcsörömpölésre riadtunk. Aztán hangos, szinte nem is emberi kiabálás hallatszott.
Felugrottunk, és berohantunk a laboratóriumba. Pokoli kép fogadott minket. A villanylámpa éles fénye iszonyú látványra vetődött. Az egyik kád összetört, a folyadék elöntötte a padlót, és a mi Jockle-unk ott vergődött az üvegcserepek között, s kezével és lábával ráfonódva I. Szahuré kapaszkodott belé. II. Szahuré pedig az akvárium szélét markolva kétségbeesetten azon erőlködött, hogy ő is kimásszon.
Mindezt megpillantva, Irène visszarohant az előkészítőbe, míg én – Jockle segítségére siettem. Mindkét kezemmel megragadtam a fáraót, és szerettem volna elválasztani Jockle-tól. Ebben a pillanatban nagy zajjal sikerült a kádból kimásznia II. Szahurénak is. Megragadta a lábamat, mire megcsúsztam, és elzuhantam. Az egész huzakodást kiáltások, nyögések kísérték, amelyeket nyilván nemcsak a szobában lehetett hallani, hanem az utcáról is.
Hallottam ugyan, hogy a terembe berohant Deslain, de nem jött azonnal a segítségünkre, hanem isten tudja miért, valamilyen üvegekkel pepecselt az asztalnál. Elkészítve az oldatot, egyre ezt hajtogatta:
– Az isten szerelmére, nehogy megöljék őket! Ne öljétek meg őket! Azonnal megnyugodnak!…
Mi pedig egész idő alatt ott hemperegtünk a csúszós tócsákban, arra törekedve, hogy kiszabaduljunk ennek a két jókora, meztelen kamasznak erős markából. A két fáraó eközben úgy üvöltött, hogy még az üvegek is csörömpöltek bele.
Hirtelen minden elcsöndesedett. Előbb I. Szahuré hallgatott el, majd utána a II. is. Éreztem, hogy a keze elerőtlenedik, és elenged. Tántorogva, csuromvizesen felálltam. Jockle is felkelt. A szoba egyik sarkába húzódtunk, és a padlót néztük. S az, amit megpillantottunk, elég lett volna a megtébolyodáshoz. A két meztelen király ott feküdt a padlón, és egy-egy flaskát szorongattak a kezükben, amelyben valami folyadék volt, hangosan cuppogtak, és szopták, hallani lehetett, ahogyan szoptak! Igen, szoptak, és nem ittak. Az arcukon leírhatatlan gyönyörrel szoptak. Időnként mind az I-nek, mind a II-nak arcán bárgyú mosoly jelent meg.
Amíg ezt a jelenetet néztük, Deslain lázasan újabb palackokat töltött meg az oldattal. Elsőnek I. Szahuré szopta ki az üveg tartalmát. Megérezve, hogy az üvegcsében immár semmi sincs, dühösen elhajította, és vadul ordítani kezdett. Az orcáján könnypatakok folytak. Deslain erre a második palackot dugta a fáraó szájába, és erre I. Szahuré elhallgatott. Ugyanez ismétlődött meg a II-kal is. A laboratóriumban egy pillanatra vésztjósló csönd volt. Bejött Irène is.
– Takarjátok be őket valamivel – mondotta –, hiszen ezek már felnőtt férfiak.
Deslain szomorúan nézett rá, és az arca grimaszra torzult:
– Az a baj, hogy ezek csupán gyerekek.
– Igen, professzor – mondtam –, felnőtt, nyomorék gyerekek.
– És mennyire hasonlítanak az igazi fáraóra – jelentette ki Deslain ábrándozva.
– Ennek most semmi jelentősége sincs – mondotta Irène. – Az igazság az, hogy fáraók nem születnek egy csapásra. Az élet tette őket olyanná, a nevelés, az oktatás, a tapasztalat, a társadalom, a kor.
Deslain semmit sem válaszolt erre. – Irène ismét megszólal:
– Az lehetséges, hogy az ember sejtjeiben ott találhatjuk felépítésének egész tervét és programját, de ebben a programban nincs meg az a legfontosabb, amely az egyes embert megkülönbözteti a többitől. Az ön fáraóinak nincs eszük, és nincs emlékezetük. Semmit sem tudnak a származásukról, és sohasem tudhatnak meg semmit. Számukra Egyiptom éppen olyan idegen föld, mint a többi, és mi soha, semmit sem tudhatunk meg tőlük arról a kincsről, amelyet annak idején Szahuré Ré istennek ajándékozott.
Deslain hallgatott, majd megszólalt:
– Már régen rájöttem erre, akkor, amikor azt figyeltem, hogyan fejlődik az agyuk. Mind a kettőnek tökéletesen gyermeki az agyveleje.
Hosszan álldogáltunk, és hallgatva néztük a két szerencsétlent, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint két csepp víz. És mindannyiunk lelkét kínos, nehéz érzés fogta el.
Váratlanul, hangosan dörömböltek Deslain ajtaján. Az erős zajtól I. Szahuré megijedt, és elejtette a cukros vizes üveget. Egy pillanat múlva egészséges torka teljes erejével bőgni kezdett.
– Ne nyissátok ki! – kiáltotta Deslain – az isten szerelmére, ne nyissátok ki!
Meg kell mondani, hogy ez a figyelmeztetés teljesen felesleges volt. Gyors, erőteljes ütések hallatszottak, és az ajtó felpattant. Egyszerre öt fegyveres német katona özönlött be a szobába egy tiszttel az élükön.
A szobában elébük táruló látvány egy pillanatig megdermesztette őket is. Aztán a tiszt – igyekezvén túlüvölteni a két bömbölő egyiptomi királyt – megkérdezte:
– Mi történik itt?! Kik maguk?! Elő az iratokat!
Deslain váratlanul elvesztette önuralmát, rárohant a németekre, megpróbálta kituszkolni őket a szobából. Amikor ez nem sikerült, berohant a dolgozószobájába, két katona rohant utána. Nekem és Irène-nek megparancsolták, hogy kezünket feltartva álljunk a fal mellé. A dolgozóból először egy, majd még egy lövés hallatszott, és azt még láttam, amint a füstölgő pisztollyal a kezében Deslain kitántorgott. Megingott, és a padlóra zuhant. A dolgozóból – Deslain testét átugorva – kirohant az egyik német. Jockle rárontott, lerántotta a padlóra, és fojtogatni kezdte. Még egy lövés hallatszott, aztán még egy… A két Szahuré dühödt üvöltése közepette engem és Irène-t kivonszoltak, kezünket hátracsavarva.
Az, ami később történt már nem érdekes. Egy hét múlva sikerült megszöknöm: a hazafiak segítettek benne. Irène-ről nem tudtam semmit.
Vagy egy év múlva véletlenül bevetődtem a patikába, hol annak idején mindketten dolgoztunk, az öreg gyógyszerész mondta el a következőket:
– Azt hallottam, hogy Irène belehalt a kínzásokba. Valamit ki akartak csikarni belőle a németek, ami arra a két ikeridiótára vonatkozott, akik egymás után rákban pusztultak el a börtönben… Azonkívül azt is meg akarták tudni tőle, hogy Deslain professzornak milyen kapcsolata volt az ellenállási mozgalommal.
Ismeretlen mesélőm ezzel elhallgatott.
Nem keltünk fel azonnal, hanem egy ideig még ott üldögéltünk a hatalmas Khufu-piramis árnyékában, a feneketlen mélységű egyiptomi éjszakában.
– És ön, hogy került ide? – kérdeztem a franciától hosszas hallgatás után.
– Valahogyan csak elvergődtem. Mindenemet erre költöttem…
– Miért?…
– Hát nem gondolja?
Úgy láttam, hogy szomorúan mosolyog.
– Nem.
– Azért keresek pénzt, hogy délebbre jussak, Abu-szírba…
– Hogy meglelje Szahuré kincsét – kérdeztem féltréfásan.
Inkább éreztem csak, mint láttam, hogy bólint.
– Az ön története tíz piaszternél többet ér – mondtam, és a sötétben pénzt tettem a láthatatlan kézbe.
– Köszönöm önnek uram, nagyon köszönöm. Mondja meg a címét. Ha Abu-szírban, váratlanul megtalálnám…
– Ugyan már, ugyan, erre nincs szükségem…
Gyorsan felugrott, és egy alig hallható „au revoir”-ral eltűnt a sötétben.
Amikor odaértem a Mena House-hoz, már meg voltam győződve arról, hogy ennek a históriának jó fele végső soron a fantázia szüleménye csupán.
(Anatolij Dnyeprov novellája
nyomán:
„Znanyije-Szila”)
[1] A számok a következők: a Holdon a szökési sebesség 2,4 km/sec. A gázmolekulák közepes sebessége 0°C-on ennél lényegesen alacsonyabb a CO2 számára – 0,4 km sec., a H2O számára – 0,6 km sec. Ezen a sebességen csak a molekulák elenyésző része, a „leggyorsabb” molekulák képesek elillanni a Holdról. A Hold a CO2-őt és az O2-őt millió évig képes megőrizni, a vízmolekulákat pedig több tízezer évig.
[2] Mai kifejezéssel élve – a megavilág. (Krabovszkij professzor megjegyzése.)
[3] Bohrnak ez alkalommal nem sikerült elhagynia Dániát. Vissza kellett térnie, de Mandelblattot már nem találta. Bohr és fia, Oge rövid idő múlva az ellenállók segítségével Svédországba menekült. És onnan egy bombázó repülőgép bombázórekeszében Angliába repült. (Krabovszkij professzor megjegyzése.)
[4] Így nevezték tréfásan a nagy angol fizikust, Joseph John Thomsont – Rutherford tanítóját. (A szerző megjegyzése.)