Clifford D. SIMAK:
A CÉL­HOZ ÉRT NEM­ZE­DÉK

Az em­be­rek fel­ri­ad­tak, és hall­va a Dü­bör­gést, ágyuk­ba rej­tőz­tek. Tud­ták, hogy va­la­mi­kor el kell kö­vet­kez­nie a Dü­bör­gés ide­jé­nek is. És azt is jól meg­ta­nul­ták, hogy Dü­bör­gés jel­zi a Vég kez­de­tét.

John és Mary Hoff is fel­éb­redt. Még nem kap­tak en­ge­délyt arra, hogy gyer­me­kük le­gyen. Eh­hez az kel­lett vol­na, hogy a szü­le­ten­dő gyer­mek szá­má­ra hely sza­ba­dul­jon fel. Az öreg Jos­hu­á­nak kel­lett vol­na meg­hal­nia, és John és Mary vá­gyód­va vár­ták az öreg ha­lá­lá­nak pil­la­na­tát. Per­sze érez­ték, hogy az idős em­ber sze­mé­ben bű­nö­sek, azért csak ti­tok­ban ma­guk­ban vár­ták a ha­lá­lát, vagy­is azt, hogy vé­gül jo­guk le­gyen gyer­mek­re.

A Dü­bör­gés az egész Ha­jót be­töl­töt­te. Majd az ágyuk, amely­ben fe­küd­tek fel­emel­ke­dett a pad­ló­ról, és a fal­hoz szo­rí­tot­ta őket. Az­tán va­la­mennyi töb­bi bú­tor is el­sza­kadt a pad­ló­tól – az asz­tal, a szé­kek, a szek­rény –, és ugyan­ah­hoz a fal­hoz re­pül­tek, mint az ágy, mint­ha ez a fal vált vol­na pad­ló­vá, és a pad­ló­ból fal lett vol­na. A mennye­ze­ten, ami egy pil­la­nat­tal előbb még fal volt, egy kép füg­gött; egy ki­csit még him­bá­ló­dzott a le­ve­gő­ben – az­tán le­zu­hant.

A Dü­bör­gés eb­ben a pil­la­nat­ban meg­szűnt, csönd lett.

John Hoff ki­má­szott az ágy alól, fel­emel­te a bú­tort, és se­gí­tett fe­le­sé­gé­nek, hogy az is ki­sza­ba­dul­has­son ágy­bör­tö­né­ből. A pad­ló­vá vált fa­lon áll­tak, és néz­ték bú­tor­ja­ik ron­csa­it. E bú­to­rok nem csu­pán őket szol­gál­ták, ha­nem sok-sok nem­ze­dék hasz­nál­ta már őket előt­tük is.

Hi­szen itt sem­mit sem ad­tak el, sem­mit sem dob­tak ki. Ez volt a tör­vény. Min­dent, ami­jük csak volt, az utol­só le­he­tő­sé­gig hasz­nál­tak. Itt csak a leg­szük­sé­ge­seb­bet et­ték, nem töb­bet és nem ke­ve­seb­bet, mint a ki­sza­bott. És az italt is ki­szab­ták, sem töb­bet, sem ke­ve­seb­bet nem sza­badott inni, csak az en­ge­dé­lye­zet­tet; ugyan­azt a le­ve­gőt szív­ták be újra és újra. A kon­vek­tor­ba ke­rült min­den hul­la­dék, s ott va­la­mi hasz­nos­sá ala­kult át. Még az el­huny­tak is… azo­kat is fel­hasz­nál­ták. Egy idő múl­va, le­het, hogy ha­ma­ro­san, az öreg Jos­hua is meg­hal; át­ad­ja a tes­tét a kon­vek­tor­nak baj­tár­sai hasz­ná­ra; vég­le­ge­sen vissza­ad min­dent a tár­sa­da­lom­nak, amit csak él­ve­zett a tár­sa­da­lom­tól, ő is tel­je­sí­ti utol­só kö­te­les­sé­gét – és jo­got ad John­nak és Ma­ry­nek arra, hogy gyer­me­kük le­hes­sen.

„Mu­száj, hogy gyer­me­künk le­gyen – gon­dol­ta John, a ro­mok kö­zött áll­va –, kell, hogy gyer­me­kem le­gyen, akit meg­ta­nít­ha­tok majd ol­vas­ni, és aki­nek majd át­adom a Le­ve­let.”

A tör­vény az ol­va­sás­ról is ren­del­ke­zett. Ti­lal­mas volt, mert az ol­va­sás a bűn for­rá­sa. Már Kez­det­ben is bűn­nek szá­mí­tott. Az em­be­rek már ré­ges-ré­gen úgy dön­töt­tek, hogy az ol­vas­ni tu­dás­nak nem sza­bad lé­tez­nie.

„Így hát át kell ad­nia a rosszat a sa­ját gyer­me­ké­nek. De hi­szen ré­ges-ré­gen el­hunyt apja ta­ní­tot­ta meg őt is, és John meg­es­kü­dött az ap­já­nak, hogy e tu­dást to­vább­ad­ja, s az es­kü­jét nem szeg­he­ti meg. És még va­la­mit örö­költ az ap­já­tól – azt a nyug­ta­la­ní­tó ér­zést, hogy a tör­vény hely­te­len, nem igaz.

Pe­dig e tör­vényt so­ha­sem tar­tot­ták hely­te­len­nek. Min­den tör­vény­nek meg­van az ér­tel­me. És ér­tel­me van az élet­for­má­juk­nak is és a Ha­jó­nak is.

Per­sze az is meg­tör­tén­het, hogy nem si­ke­rül át­ad­nia a Le­ve­let a fi­á­nak. Az is le­het, hogy neki kell fel­bon­ta­nia, mi­vel a bo­rí­té­kon az áll: »Csak vég­szük­ség es­tén bont­ha­tó fel«. De hi­szen már ta­lán el is ér­ték azt a pil­la­na­tot, ami­kor er­ről a vég­szük­ség­ről le­het szó – mond­ta ma­gá­nak John Hoff. – Ez a Dü­bör­gés, és a pad­ló­vá vált fal, és a pad­ló, amely most a fal sze­re­pét töl­ti be.”

A szom­szé­dos ka­jü­tök­ből han­gok hal­lat­szot­tak: ijedt ki­ál­tá­sok, nyö­ször­gés, ré­mült gyer­mek­sí­rás.

– John – mond­ta Mary –, ez a Dü­bör­gés volt, ha­ma­ro­san be­kö­vet­ke­zik a Vég.

– Nem tu­dom – fe­lel­te John. – Vár­junk, meg­lát­juk. Hi­szen azt sem tud­juk, hogy mit is ta­kar a Vég.

– Meg­jó­sol­ták, hogy a Dü­bör­gés nyo­má­ban ha­ma­ro­san be­kö­vet­ke­zik a vég – mond­ta Mary. – És azt is, hogy a csil­la­gok meg­szűn­nek fo­rog­ni, és ott­ma­rad­nak moz­du­lat­la­nul a fe­ke­te égen, és ez lesz az iga­zi jele a Vég kö­ze­le­dé­sé­nek.

„Mi­nek a vége – tű­nő­dött John. – Ne­künk? Vagy a Ha­jó­nak?! Vagy a csil­la­gok­nak?! De az is le­het­sé­ges, hogy min­den­nek el­jön a Vége – a Ha­jó­nak, a csil­la­gok­nak és a sö­tét­ség­nek, amely­ben a csil­la­gok fo­rog­nak.”

Ami­kor arra gon­dolt, hogy az em­be­rek vagy a Hajó szá­má­ra el­kö­vet­ke­zik a vég, meg­re­me­gett. Nem annyi­ra azért resz­ke­tett, mert saj­nál­ta vol­na őket, ha­nem azért, mert meg­ér­tet­te, hogy el­pusz­tul az a pom­pá­san ki­gon­dolt, ki­egyen­sú­lyo­zott élet­rend, amely­ben örök­idők­től él­tek. Olyan cso­dá­la­tos volt ez az élet!! Az em­be­rek min­dig min­den­hez, ami csak kel­lett az éle­tük­höz, hoz­zá­ju­tot­tak, de nem ju­tot­tak sem­mi fö­lös­leg­es­hez. Nem le­he­tett itt fö­lös­le­ges sem­mi, sem víz, sem le­ve­gő, sem em­ber, hi­szen ép­pen ezért nem szü­let­he­tett egyet­len pár­nak sem előbb gyer­me­ke, mi­előtt va­la­ki meg nem halt, és nem sza­ba­dí­tott fel a szá­má­ra he­lyet.

Tü­rel­met­len lép­tek zaja és iz­ga­tott han­gok hal­lat­szot­tak a fo­lyo­só­ról, va­la­ki meg­ver­te az aj­tót, és be­ki­ál­tott:

– John! John! A csil­la­gok egy hely­ben áll­nak!!

Az ajtó most ott volt, ahol len­nie kel­lett ah­hoz, hogy ki­lép­hes­se­nek raj­ta a fo­lyo­só­ra, ahe­lyett, hogy előbb fel­mássza­nak a lét­rán a mennye­ze­tig. A lét­ra cél­ta­la­nul ott füg­gött azon a fa­lon, amely ko­ráb­ban a pad­ló volt.

„Va­jon mi­ért nem gon­dol­tam már ko­ráb­ban erre? – kér­dez­te sa­ját ma­gá­tól a fér­fi. – Mi­ért nem lát­tam, hogy mi­lyen buta mind­ez: fel­mász­ni a mennye­ze­ten nyí­ló aj­tó­hoz, hogy az­tán ki­lép­hes­sünk a fo­lyo­só­ra?”

„Le­het­sé­ges, hogy ép­pen így kel­lett len­nie egész idő alatt, ám az is elő­for­dul­hat, hogy ép­pen az volt a hely­te­len, ami ed­dig volt? De hi­szen ak­kor meg­le­het az is, hogy a tör­vé­nyek is hely­te­le­nek…”

– Me­gyek, Joe – vá­la­szol­ta John.

Az aj­tó­hoz lé­pett. Ki­nyi­tot­ta, és lát­ta: az, ami ko­ráb­ban a fo­lyo­só fala volt, most a pad­ló­ja lett, és va­la­mennyi ka­jü­taj­tó egye­ne­sen a fo­lyo­só­ra nyí­lik. Arra gon­dolt, hogy a lét­rá­kat el le­het­ne vin­ni, mert már nem szük­sé­ge­sek. Be­rak­hat­juk a kon­vek­tor­ba, és olyan tar­ta­lék­hoz jut­ha­tunk ilyen­for­mán, ami­lyen még so­ha­sem volt a bir­to­kunk­ban.

Joe meg­fog­ta John ke­zét, és hív­ta:

– Gye­rünk!

Be­lép­tek a meg­fi­gye­lő­fül­ké­be. A csil­la­gok va­ló­ban moz­du­lat­la­nul áll­tak.

Min­den a ta­ní­tá­sok sze­rint tör­tént. A csil­la­gok meg­der­med­tek.

Mind­ez ijesz­tő volt, most már jól lát­hat­ták, hogy a csil­la­gok – nem csu­pán sima, sö­tét füg­göny hát­te­ré­ben moz­gó, ke­rin­gő fé­nyek. Most már lát­hat­ták, hogy va­la­mi űr­ben függ­nek, ez a lát­vány olyan ré­mü­le­tet éb­resz­tett ben­nük, hogy a fé­le­lem­től még a gyom­ruk is meg­fáj­dult. Ezt az ért­he­tet­len űrt néz­ve, a kor­lát­ba kel­lett ka­pasz­kod­ni­uk, hogy a szé­dí­tő mély­ség szé­lén meg­őriz­zék az egyen­sú­lyu­kat.

Ezen a na­pon nem volt já­ték, nem sé­tált sen­ki, és a szó­ra­ko­zó te­rem­ben sem volt a min­den­na­pi za­jos víg­ság. Min­de­nütt ré­mült cso­por­tok be­szél­get­tek. Az em­be­rek a leg­na­gyobb Szent­sé­ges kép előtt imád­koz­tak a temp­lom­ban. Az a fő­szent­kép a Fát és a Vi­rá­go­kat, a Fo­lyót és a tá­vo­li Há­zat, az Eget a Fel­hők­kel, va­la­mint a Sze­let, ami ugyan nem volt lát­ha­tó, de min­den­ki érez­te, hogy ott fúj­do­gál a tá­jon, áb­rá­zol­ta. Az éj­sza­ka fo­lya­mán ki­ta­ka­rí­tot­ták, és rend­be hoz­ták a ka­jü­tö­ket. A Szent­ké­pe­ket, min­den csa­lád leg­na­gyobb kin­csét is­mét fel­akasz­tot­ták a fal­ra, és el­tá­vo­lí­tot­ták a lét­rá­kat.

Mary Hoff is elő­húz­ta a Szent­ké­pü­ket a pad­lón he­ve­rő tör­me­lék­ha­lom alól, és John szék­re áll­va is­mét fel­akasz­tot­ta a fal­ra. Per­sze arra a fal­ra kel­lett ten­nie, amely ko­ráb­ban a pad­ló volt, és azon gon­dol­ko­zott, hogy mi­ként is le­het az, hogy min­den csa­lád­nak más a Szent­ké­pe, mint a töb­bi­e­ké. Ez csak most ju­tott első íz­ben az eszé­be.

Ami­kor Mary a szom­szé­dos ka­jü­tök­be lá­to­ga­tott, hogy a töb­bi meg­ré­mült asszonnyal be­szél­ges­sen, John ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra, és erő­szak­kal arra kény­sze­rí­tet­te ma­gát, hogy sé­tá­lá­sa gond­ta­lan­nak, cél­ta­lan­nak tűn­jön, hogy sen­ki se ve­gye ész­re, mennyi­re siet.

Arra tö­re­ke­dett, hogy a tár­sai azt gon­dol­ják róla, hogy tu­laj­don­kép­pen sem­mit sem csi­nál, csak az időt akar­ja va­la­ho­gyan agyon­ver­ni. Ez nem is volt olyan ne­héz, hi­szen tu­laj­don­kép­pen egész éle­té­ben csak ezt tet­te, és min­den­ki más is ugyan­így élt. Né­hány – sze­ren­csés vagy sze­ren­csét­len em­ber ki­vé­te­lé­vel, akik­nek örök­le­tes kö­te­les­sé­gük volt: az ál­la­tok gon­do­zá­sa vagy a ma­da­rak ápo­lá­sa, eset­leg nö­vé­nyek ter­mesz­té­se a hid­ro­pó­ni­ás me­leg­há­zak­ban. De a több­ség – gon­dol­ta John, mi­köz­ben las­sú lép­tek­kel ha­ladt elő­re –, egész éle­té­ben egye­bet sem tett, mint hogy va­la­mi­ként agyon­ver­te az időt.

Már sen­ki sem járt a fo­lyo­són, és egy­re sö­té­tebb is lett a fo­lyo­só­kon, mert a lám­pács­kák mind na­gyobb tá­vol­ság­ban ég­tek. A lám­pá­kat a vég­te­len idő fo­lya­mán át­hur­col­ták a ka­jü­tök­be.

A meg­fi­gye­lő­fül­ké­be lé­pett, és el­rej­tő­zött. At­tól félt, hogy va­la­ki még­is­csak kö­ve­ti, noha tud­ta, hogy tu­laj­don­kép­pen nincs mi­től ret­teg­nie, de nem mert koc­káz­tat­ni sem­mit, erre nem volt joga.

Sen­ki sem jött, erre fel­bá­to­ro­dott, s to­vább ment, fel­ment az össze­tört, moz­du­lat­lan­ná vált moz­gó­lép­csőn. Ez ve­ze­tett a Hajó cent­rá­lis rész­le­gé­be. Ko­ráb­ban, ha így eme­let­ről eme­let­re má­szott, egy­re könnyeb­be­dett a tes­te, és vé­gül in­kább úszott, mint ment a Hajó cent­ru­ma felé. Ez al­ka­lom­mal azon­ban hi­á­ba vár­ta tes­té­nek meg­könnyeb­be­dé­sét, és nem érez­te az úszás gyö­nyö­rét sem. Va­ló­ság­gal von­szol­ta ma­gát, amíg eme­let­ről eme­let­re má­szott, míg vé­gül mind a ti­zen­hat eme­le­tet maga mö­gött nem hagy­ta.

Itt már tel­jes sö­tét­ség ural­ko­dott: lám­pa egy­ál­ta­lá­ban nem volt. Vagy ki­csa­var­ták őket, vagy ki­ég­tek az em­lé­ke­zet­tel be sem jár­ha­tó idők so­rán. Ta­po­ga­tóz­va má­szott egy­re fel­jebb, a kar­fa ve­zet­te, és így las­san át­ha­tolt a fo­lyo­sók la­bi­rin­tu­sán. Vé­gül is el­ér­te a pa­ti­kát. Az egyik fal men­tén gyógy­sze­res szek­ré­nyek áll­nak. Vé­gül meg­lel­te a ke­re­sett fi­ó­kot. Ki­húz­ta, be­dug­ta a ke­zét, és ki­ta­po­gat­ta a há­rom szük­sé­ges tár­gyat, ame­lyek­ről jól tud­ta, hogy ott van­nak. Ta­po­gat­va meg­ke­res­te a kon­nek­tort a fa­lon, és be­dug­ta a lám­pács­ka vil­lá­ját. A lám­pács­ká­ból fény áradt a pa­rá­nyi szo­bá­ra, meg­vi­lá­gí­tot­ta a por­le­pett pad­lót, a mos­dót, a tárt-nyi­tott aj­tók­kal tá­ton­gó üres szek­ré­nye­ket.

A fény­hez tar­tot­ta a le­ve­let, és el­ol­vas­ta a bo­rí­té­kon levő írást: „Csak vég­szük­ség ese­tén bont­ha­tó fel!”

Egy ide­ig töp­reng­ve áll­do­gált. Vissza­em­lé­ke­zett a Dü­bör­gés­re, és arra, hogy a csil­la­gok meg­áll­tak.

Igen… ez… ez le­het – a vég­szük­ség. Íme a pil­la­nat, ame­lyért a Le­ve­let annyi nem­ze­dék adta kéz­ről kéz­re, apá­tól gyer­mek­hez szállt. Ha fel­nyit­ja a Le­ve­let, min­den­nek vége. Töb­bet nem kell át­ad­ni apá­ról fi­ú­ra sem a Le­ve­let, sem az ol­va­sást.

A Le­ve­let las­san meg­for­dí­tot­ta, és kör­mé­vel vé­gig ha­sí­tott le­ra­gasz­tott szé­lén. A ré­ges-ré­gen ki­szá­radt vi­asz halk reccse­nés­sel en­ge­dett.

Egy pa­pír­la­pot hú­zott elő a bo­rí­ték­ból, és az asz­tal­ká­ra fek­tet­ve a lám­pa alá, aj­kát moz­gat­va ol­vas­ni kezd­te:

„Tá­vo­li utó­dom­nak!

Biz­to­san azt mond­ták ne­ked, és te, ter­mé­sze­te­sen hi­szed is, hogy a Hajó – az Élet, hogy ez az egyet­len re­a­li­tás, amely­nek azon­ban hi­á­ba ku­tat­ja az elme az ér­tel­mét, vagy a cél­ját.

Nem kí­vá­nom meg­ma­gya­ráz­ni ne­ked a Hajó gon­do­la­tát és cél­ját, mert ez ha­szon­ta­lan: noha ezek a sza­vak iga­zak len­né­nek, de egy­ma­guk­ban gyen­gék­ké vál­nak a ha­zug­ság­gal szem­ben, ame­lyek arra az idő­re, ami­kor te ezt a le­ve­let el­ol­va­sod, már hit­té, val­lás­sá ma­gasz­to­sul­nak.

Pe­dig e ha­jó­nak van cél­ja, noha ez már ak­kor is el­ve­szett, ami­kor le­ve­le­met írom, és amíg a hajó a sa­ját út­ján ha­lad ad­dig nem csu­pán el­vesz­tett ma­rad, de el­te­me­tett is azok­nak a ma­gya­rá­za­tok­nak a sú­lya alatt, amik­kel a szem­mel lát­ha­tó je­len­sé­ge­ket ma­gya­ráz­zák.

A ha­jó­ra és a ben­ne élők­re te is kapsz ma­gya­rá­za­tot, ki ezt a le­ve­let ol­va­sod, de ha­zu­gok lesz­nek ezen ma­gya­rá­za­tok.

Ah­hoz, hogy a ha­jót meg­ha­tá­ro­zott cél­já­hoz el­ve­zé­rel­jék, tu­do­mány kell. Ez a tu­do­mány meg­sze­rez­he­tő. A le­vél­ben el­he­lye­zett má­sik la­pon meg­ta­lá­lod az uta­sí­tá­so­kat, ame­lye­ket vég­re kell haj­ta­nod, hogy a tu­dást meg­sze­rez­hesd.

Meg­ha­gyom ne­ked, hogy vedd el ezt a tu­do­mányt, és hasz­náld fel, hogy azon em­be­rek éle­te és ér­tel­me, akik ezt a ha­jót út­nak in­dí­tot­ták, és azo­ké is akik a fa­lai kö­zött él­tek és él­nek ab­ban a perc­ben is, ami­kor üze­ne­te­met ol­va­sod, ne vesszen el hi­á­ba; hogy az em­be­ri­ség álma ne hal­jon el, va­la­hol, a tá­vo­li csil­la­gok kö­zött.

Ami­kor ezt a le­ve­let ol­va­sod, te már sok­kal mé­lyeb­ben meg­ér­ted, mint aho­gyan én fel­fog­ni tud­tam, hogy sem­mi­nek sem sza­bad el­vesz­nie, hogy sem­mi sem po­csé­ko­lód­hat el. És ha a hajó nem töl­ti be hi­va­tá­sát, az mér­he­tet­len té­koz­lás len­ne – éle­tek ez­re­i­nek el­pa­zar­lá­sa, a tu­dás, a re­mény­ség el­kó­tya­ve­tyé­lé­se.

A ne­ve­met nem tu­dod meg, mi­vel arra az idő­re, ami­kor a le­ve­let el­ol­va­sod, már el­tűnt, az­zal a kéz­zel egye­tem­ben, amely meg­ír­ta e so­ro­kat. De a sza­vam élni fog, és ben­ne – a tu­dá­som és a pa­ran­csom.

Ősöd…”

Itt még egy szó állt, ta­lán egy név, John azon­ban kép­te­len volt ki­be­tűz­ni, hogy mit is ír­ha­tott is­me­ret­len őse. A po­ros asz­tal­ká­ra ej­tet­te a le­ve­let. A le­vél sza­vai pö­röly­ként ver­ték az agyát.

Te­hát a hajó va­la­ho­va tart. De ho­gyan? Hát va­ló­ban mo­zog?!

Hi­tet­le­nül csó­vál­ta a fe­jét. Ez le­he­tet­len. De hi­szen a hajó so­ha­sem moz­gott, ha­nem a csil­la­gok. Va­la­mi más ma­gya­rá­za­tá­nak kell len­nie. Ez­u­tán fel­emel­te a má­sik la­pocs­kát, és el­ol­vas­ta, de eb­ből nem ér­tett meg min­dent: gon­dol­ko­dás­tól el­szo­kott agya el­fá­radt a nagy erő­fe­szí­tés­től. Vissza­tet­te a Köny­vet, a Le­ve­let és a Lám­pács­kát a fi­ók­ba, be­zár­ta, és ki­lé­pett a szo­bá­ból.

*

A szü­lő­eme­le­tén tá­vol­lé­tét ész­re sem vet­ték, és ami­kor is­mét az em­be­rek közé ve­gyült, arra tö­re­ke­dett, hogy úgy vi­sel­ked­jék, mint a kö­zé­jük tar­to­zó, de kép­te­len volt erre.

Mind­ez a tu­dás kö­vet­kez­mé­nye volt – an­nak a bor­zal­mas tu­dás­nak a kö­vet­kez­mé­nye, hogy ő tud­ja, a ha­jó­nak cél­ja és ren­del­te­té­se van, s va­la­hon­nan út­nak in­dí­tot­ták, va­la­ho­vá tart, és ami­kor meg­ér­ke­zik oda, ak­kor el­jön a vég – de nem az em­be­rek vagy a hajó vége kö­vet­ke­zik be, ha­nem egy­sze­rű­en vé­get ér az uta­zás.

Ge­or­ge rá­ki­ál­tott:

– Ke­res­tünk!

– Sé­tál­gat­tam, a köz­pon­ti eme­le­ten vol­tam – fe­lel­te John. – Min­den fe­ne­kes­től fel­for­dult. Most az is fent van, és nem lent. Min­den lép­csőn fel­fe­lé kell ha­lad­ni.

– A csil­la­gok egész nap moz­du­lat­la­nok ma­rad­tak – je­gyez­te meg Ge­or­ge.

Joe rá­juk né­zett, és meg­je­gyez­te.

– A jós­lat azt mond­ja, hogy töb­bé nem is fog­nak mo­zog­ni. – Ez a Vég kez­de­te.

– De még­is, mit je­lent a Vég? – kér­dez­te John.

– Nem tu­dom – fe­lel­te Joe, és is­mét foly­tat­ta a fél­be­sza­kí­tott já­té­kot.

„A Vég – gon­dol­ta John. – És sen­ki sem tud­ja kö­zü­lük, hogy mi­lyen is a Vég, csak­úgy nem is­me­rik, mint azt sem, hogy mi tu­laj­don­kép­pen a Hajó és mik a csil­la­gok.”

– Ma gyü­le­ke­zet lesz – mon­dot­ta Ge­or­ge.

John bó­lin­tott. Így is gon­dol­ta, hogy ma mind­annyi­an össze­jön­nek, össze­gyü­le­kez­nek, hogy meg­könnyeb­bed­je­nek. Va­la­ki majd újra el­mond­ja a le­gen­dát, és mind­nyá­jan imád­koz­ni fog­nak a Kép­hez. De én?!

Sar­kon for­dult, és ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra. Arra gon­dolt, hogy sok­kal jobb lett vol­na, ha nem lett vol­na sem­mi­fé­le le­vél és könyv, mert ak­kor ő is egyik tag­ja len­ne a tár­sa­da­lom­nak, de most… ma­gá­nyos, ide­gen min­den­ki­nek, olyan lény, aki az­zal a kín­zó gon­do­lat­tal küzd, ki­nek van iga­za: a le­gen­dá­nak, avagy a le­vél­nek?

A ka­bin­juk­ba me­ne­kült…

Ebéd­re pro­te­i­nos élesz­tő volt, majd spe­nót bor­só­val, ke­nyér és egy po­hár­nyi le­ves gom­bá­val és fü­vek­kel íze­sít­ve. És egy üveg szi­go­rú­an ki­mért víz. A le­ves fölé ha­jolt.

– Olyan nyug­ta­lan vagy drá­gám – je­gyez­te meg Mary ebéd köz­ben –, egé­szen más vagy, mint a töb­bi­ek.

Fel­kap­ta a fe­jét, és az asszony­ra né­zett. Hir­te­len arra gon­dolt: És ha meg­mon­da­nám neki?! De azon­nal el is űzte ma­gá­tól ezt a gon­do­la­tot, at­tól fél­ve, hogy­ha meg­oszt­ja va­la­ki­vel ké­te­lye­it, ak­kor a vé­gén min­dent el­mond. „Össze kell szed­nem ma­gam” gon­dol­ta. Tud­ta, ha el­mond­ja, mit érez, eret­nek­nek fog­ják te­kin­te­ni, aki ta­gad­ja a Mí­toszt és a Le­gen­dát. És ha Mary meg­hal­la­ná a gon­do­la­ta­it, el­tán­to­rod­na tőle, akár­csak a töb­bi­ek, és az ő sze­mé­ben is a gyű­lö­let iz­za­na.

Jó­ma­ga? Ez más do­log. Hi­szen egész éle­tét úgy élte le, hogy az eret­nek­ség szé­lén állt… At­tól a nap­tól kezd­ve élt így, ami­kor apja elő­ször be­szélt neki a könyv­ről. Mi­vel eret­nek­ség volt már ma­gá­nak a könyv­nek az em­lí­té­se is.

– El­gon­dol­kod­tam – vá­la­szolt az asszony meg­jegy­zé­sé­re, mire Mary azt kér­dez­te:

– De mi­ről is tud­tál így el­gon­dol­koz­ni?

És va­ló­ban. Hi­szen mi­ről is le­het tu­laj­don­kép­pen gon­dol­koz­ni. Min­den tisz­tá­zott, min­den tö­ké­le­te­sen rend­ben van. A Mí­tosz be­szélt a Kez­det­ről és a Vég­ről. És va­ló­ban nem volt mire gon­dol­ni, ab­szo­lú­te nem le­he­tett sem­min sem tör­ni a fe­jét az em­ber­nek. Va­la­mi­kor Ká­osz volt, és íme, a Ká­osz­ból meg­szü­le­tett a Rend, a Hajó ké­pé­ben, de a Ha­jón kí­vül min­de­nütt meg­ma­radt a Ká­osz. Csak a Hajó bel­se­jé­ben van Rend és Tör­vény. Va­la­mi­kor el­kö­vet­ke­zik a Vég, de hogy az mi­lyen is lesz – azt sen­ki sem tud­hat­ja. Az igaz, hogy a re­mény még ma­radt, és a Szent­ké­pek eme re­mény­nek szim­bó­lu­mai.

– Kez­det­ben meg­ré­mül­tem – foly­tat­ta Mary –, de töb­bé már nem fé­lek. Min­den úgy tör­tént, ahogy meg­mon­da­tott, és mi sem­mit sem te­he­tünk. De tud­juk, hogy min­den­nek… a leg­jobb vége lesz.

John evés köz­ben a fo­lyo­só­ról be­szű­rő­dő han­go­kat fi­gyel­te. Már sen­ki sem ki­ál­to­zott ré­mül­ten. Úgy tű­nik – gon­dol­ta – mint­ha va­la­mennyi­re meg­szok­ták vol­na. A hajó igaz fe­ne­kes­től fel­for­dult… és min­den a leg­jobb úton.

De az is le­het, hogy vé­ge­ze­tül ne­kik van iga­zuk, és a le­vél nem mon­dott iga­zat?

Mi­lyen bol­do­gan hív­na be va­la­kit, és be­szél­get­ne el vele min­den­ről! De az egész ha­jón nincs egyet­len lé­lek sem, aki­vel be­szél­het­ne, még Ma­ry­vel sem.

*

A gyü­le­ke­zet már meg­kez­dő­dött, mire a temp­lom­ba ért, hal­kan be­sur­rant az aj­tón, és meg­állt Mary mel­lett. Az asszony be­lé­je ka­rolt, és mo­soly­gott.

– El­kés­tél – sut­tog­ta.

– Vét­kes va­gyok – vá­la­szolt John ugyan­csak hal­kan súg­va a szót. Így áll­tak egy­más mel­lett, kéz a kéz­ben a ha­tal­mas Szent­kép előtt.

Jól is­mer­te azo­kat, akik a Kép alatt ül­tek. – Joe, Greg, Frank. És büsz­ke volt rá, hogy a ba­rát­ja, Joe egyi­ke ama há­rom fér­fi­ú­nak, akik ott ül­het­nek a Kép alatt, mert ez csak an­nak a jus­sa le­het, aki­nek hite van és mér­ték­le­tes.

A Kez­det­ről ép­pen­csak be­szél­ni kezd­tek, ami­kor Joe fel­állt, és a Vég­ről kez­dett pré­di­kál­ni.

– A Vég felé kö­ze­le­dünk. Meg­pil­lan­tot­tuk már a je­le­ket, ame­lyek­nek a Vég el­jö­ve­te­lét kell hir­det­ni­ük a ta­ní­tá­sok sze­rint, de ma­gá­ról a Vég­ről sen­ki sem tud­hat bi­zo­nyo­sat, mert az rej­tett…

John érez­te, hogy Mary meg­szo­rít­ja a ke­zét, és ő is ugyan­úgy vá­la­szolt. A szo­rí­tás­ban azt a vi­gasz­ta­lást és bá­to­rí­tást érez­te, amit az asszony adott neki, a kö­zel­sé­ge, a bi­zal­ma, a hite…

„Mary ezt mond­ja, hogy a hit… erős vi­gasz. Igen, a hit vi­gasz volt. Azt is mond­ta, hogy min­den rend­ben, min­den a leg­jobb úton ha­lad. Még­is mi le­het a Vég, mi az, ami a leg­jobb úton van?”

„De hi­szen va­ló­ban vi­gasz­ra kel­le­ne lel­ni­ük – gon­dol­ta. – Min­den­ki­nél in­kább szük­sé­gük vol­na a vi­gasz­ta­lás­ra. Olyan ma­gá­nyo­sak, kü­lö­nö­sen most, ami­kor a csil­la­gok meg­áll­tak, és az ab­la­ko­kon át be­á­sít az űr. De hi­szen ezek az em­be­rek még ma­gá­nyo­sab­bak, mint sa­ját maga, mi­vel, nem tud­nak a cél­ról, azon­kí­vül, mint­hogy min­den a leg­jobb úton ha­lad, sem­mit sem tud­nak.”

– …El­jön a Dü­bör­gés, és a csil­la­gok moz­gá­sa meg­der­med, és majd ma­gá­nyo­san, ra­gyo­gó­an füg­ge­nek a sö­tét­ség mé­lyén, an­nak a sö­tét­ség­nek a mé­lyén, amely min­dent el­nyel; csak a Ha­jó­ban élő­ket nem.

„Íme, hát ez – gon­dol­ta John – ez vi­gasz­tal­ja őket. An­nak a tu­da­ta, hogy az örök éj­sza­ká­tól meg­vé­det­tek. De még­is­csak, hon­nan fa­kad ez a meg­győ­ző­dé­sük? Va­jon a tu­dás mi­lyen for­rá­sá­ból táp­lál­ko­zik?”

Fel­te­kin­tett a Szent­kép­re, a Fára, a Vi­rá­gok­ra és Fo­lyó­ra, és a tá­vo­li Ház­ra.

Cso­dá­la­to­san szép volt. A Ké­pen olyan tár­gya­kat és szí­ne­ket lá­tott, ami­lye­nek­kel éle­té­ben nem ta­lál­ko­zott. „Hát le­het ilyen hely? Hol le­het ilyen hely?!” – gon­dol­ta. – „De az is le­het­sé­ges, hogy ez csu­pán csak szim­bó­lum, csak a ha­jó­ba zár­tak ál­ma­i­nak áb­rá­zo­lá­sa?”

„A ha­jó­ba zár­tak?” Szin­te ma­gá­tól a gon­do­lat­tól is ful­dok­lott. „Be­zár­tak? De hi­szen nem be­bör­tön­zöt­tek, ha­nem meg­vé­det­tek, min­den­fé­le baj­tól el­rej­tet­tek, amely a vég­te­len éj­ben csak rej­tőz­het.” – Fe­jét imá­ra haj­tot­ta, össze­gör­nyedt, bűn­bá­nó­an. „Még csak el­gon­dol­ni is bűn eze­ket!”

A te­nye­ré­ben ott érez­te Mary ke­zét. A gyer­mek­re gon­dolt, akit ak­kor bir­to­kol­hat­nak csak, ha Jos­hua már meg­halt. A sakk­ra gon­dolt, ame­lyet min­dig csak Joe-val ját­szott, a hosszú sö­tét éj­sza­kák­ra gon­dolt, ame­lye­ket Ma­ry­hez si­mul­va töl­tött el.

Az ap­já­ra gon­dolt! És a már ős­idők­ben el­halt sza­vak is­mét pö­rö­lyöz­ni kezd­ték az agyát. Újra és újra a le­vél­re kel­lett gon­dol­nia, amely a tu­dás­ról, a ren­del­te­tés­ről és a cél­ról be­szélt.

„Mit te­he­tek?” – kér­dez­te ön­ma­gát. – „Mi­lyen úton men­jek? Mit is je­lent a vég?”

*

Szá­mol­ta az aj­tó­kat, vé­gül meg­lel­te azt, ame­lyi­ket ke­res­nie kel­lett, és be­lé­pett a szo­bá­ba. Vas­tag por­ré­teg lep­te a pad­ló­ját, de a lám­pa még égett ben­ne. A szem­ben­le­vő fa­lon meg­ta­lál­ta azt az aj­tót, amely­ről a le­vél be­szélt: az ajtó kö­ze­pén ott volt a szám­tár­csa.

Lép­tei va­ló­ság­gal ba­ráz­dát húz­tak a por­ban, mi­köz­ben az aj­tó­hoz lé­pett.

A szám­lap fölé ha­jolt. Ru­há­ja uj­já­val le­tö­röl­te róla a port. Ek­kor meg­pil­lan­tot­ta a szá­mo­kat, a le­ve­let a föld­re tet­te, és meg­fog­ta a fo­gan­tyút. „For­dítsd a fo­gan­tyút elő­ször a 6-osra, az­tán a 15-ösre, majd vissza a 8-asra, és az­tán a 22-esre, vé­gül a 3-asra.” Min­dent ak­ku­rá­tu­san tel­je­sí­tett, és ami­kor utol­sót for­dí­tott a fo­gan­tyún, a ki­nyí­ló zár halk cset­te­né­sét hal­lot­ta.

Ez­u­tán le­nyom­ta a ki­lin­cset, és eről­köd­ve be­ta­szí­tot­ta a ne­he­zen for­du­ló aj­tót. Amint be­lé­pett a szo­bá­ba, be­kap­cso­ló­dott a vi­lá­gí­tás. Min­den pon­to­san úgy állt itt, aho­gyan a le­vél mond­ta. Ott állt az ágy, mel­let­te a gép, és a sa­rok­ban ott lát­ta a nagy vas­lá­dát.

A le­ve­gő fül­ledt, de por nem volt a he­lyi­ség­ben, mi­vel ré­ges-rég ki­kap­csol­ták az ál­ta­lá­nos lég­kon­di­ci­o­ná­ló rend­szer­ből, amely az évek hosszú so­rán por­ral lep­te be a töb­bi he­lyi­sé­ge­ket.

Mi­köz­ben ma­gá­nyo­san állt ott, az ágyat, a gé­pet, a lá­dát meg­vi­lá­gí­tó lám­pa erős fé­nyé­ben, el­fog­ta a ré­mü­let, egész tes­té­ben re­me­gett, bár igye­ke­zett bát­ran és ha­tá­ro­zot­tan vi­sel­ked­ni.

Itt van a Tu­dás – a Tu­dás, amely­től fél­ni kell, mert a Tu­dás bűn. Így dön­töt­tek sok-sok év­vel ez­előtt azok, akik dön­töt­tek az em­be­rek­ről, tör­vényt hoz­tak az ol­va­sás el­len, és el­éget­ték a köny­ve­ket.

De ez a le­vél azt mond­ta: a tu­dás­ra szük­ség van, ok­vet­le­nül.

Oda­lé­pett az ágy­hoz, óva­to­san, mint­ha at­tól tar­ta­na, hogy csap­dát rej­te­get. Meg­ta­po­gat­ta – kö­zön­sé­ges ágy volt.

Ez­u­tán a gép­hez for­dult, fi­gyel­me­sen meg­szem­lél­te, el­len­őr­zött min­den kon­tak­tust, úgy, aho­gyan a le­vél meg­hagy­ta, a si­sa­kot is meg­ta­lál­ta, meg a kap­cso­lót is. Rá­buk­kant két hi­bás csat­la­ko­zás­ra is, és ki­cse­rél­te őket. Vé­gül, némi in­ga­do­zás után – aho­gyan az uta­sí­tás elő­ír­ta – be­kap­csol­ta az első kap­cso­lót. Egy pi­ros lám­pács­ka fe­lelt a moz­du­la­tá­ra.

Így hát, min­den ké­szen.

Le­ült az ágy­ra, fel­öl­töt­te a si­sa­kot, ép­pen il­lett a fe­jé­hez. Az­tán le­fe­küdt, ke­zét ki­nyújt­va a má­so­dik kap­cso­lót is el­moz­dí­tot­ta – és meg­hal­lot­ta az… al­ta­tó­dalt.

Az al­ta­tó­dal so­ká­ig zson­gott a fü­lé­ben, John Hoff el­aludt.

*

Fel­éb­redt, és érez­te ma­gá­ban a tu­dást.

Kö­rül­te­kin­tett, és csak ne­he­zen is­mer­te fel a szo­bát, a szent­kép nél­kü­li fa­lat, az is­me­ret­len gé­pet, a vas­tag aj­tót, és vé­gül azt is meg­érez­te, hogy a fe­jén ott van a si­sak.

Le­ve­tet­te a si­sa­kot, és né­ze­get­te, csak las­san­ként ér­tet­te meg, hogy mire is szol­gál. A tör­tén­te­ket csak ho­má­lyo­san, ne­he­zen tud­ta vissza­idéz­ni a gon­do­la­tá­ba: azt, hogy mi­ként lé­pett be abba a szo­bá­ba, ho­gyan nyi­tot­ta ki az aj­tót, hogy kap­csol­ta be a gé­pet, és mi­ként öl­töt­te fel a si­sa­kot, s fe­küdt le az ágy­ra.

Azt tud­ta, hogy hol van, és azt is, hogy mi­ért van itt. De en­nél még sok­kal töb­bet is tu­dott. Olyas­mit tu­dott meg, amit ko­ráb­ban nem is­mert. De ez a tu­dás meg­ré­mí­tet­te. Le­ej­tet­te a si­sa­kot, és le­ült, az ágy szé­lé­be ka­pasz­kod­va.

Koz­mosz! Űr! Ha­tal­mas, vég­te­len vi­lág­min­den­ség, amely­ben ra­gyo­gó na­pok ég­nek el­szór­tan, eze­ket ne­ve­zik csil­la­gok­nak. És a té­ren át, ha­tal­mas tá­vol­sá­got át­szel­ve, amely olyan gi­gá­szi, hogy mér­föld­del már nem is mér­he­tő, csak fény­évek­kel, szá­guld egy úgy­ne­ve­zett hajó, nem Hajó, nagy­be­tű­vel, ha­nem egy­sze­rű­en csak hajó, egy a sok kö­zül.

Ez az űr­ha­jó a Föld­ről – nem a Nap­ról, nem csil­lag­ról, ha­nem egy boly­gó­ról in­dult út­nak. Ez a boly­gó egyi­ke a Nap kö­rül ke­rin­gő szá­mos égi­test­nek.

„Le­he­tet­len – szó­lalt meg hal­kan. – Ez egy­sze­rű­en le­he­tet­len. Hi­szen nem a Hajó mo­zog. A koz­mosz sem le­het igaz. Nem le­het a vi­lág­űr sem az. Le­he­tet­len, hogy mi csak pa­rá­nyi por­sze­mek le­gyünk, ván­dor­ló por­sze­mecs­kék, akik el­vesz­nek a vég­te­len űr­ben, olyan pa­rá­nyok, amik a csil­la­gok mel­lett meg sem lát­ha­tók, azok mel­lett a csil­la­gok mel­lett, ame­lyek hoz­zánk be­ra­gyog­nak.

De ha mind­ez így van, aho­gyan ál­mom­ban ta­nul­tam, ak­kor mi sem­mit sem je­len­tünk. Mi – egy­sze­rű­en vé­let­len té­nye­zői va­gyunk a Vi­lág­min­den­ség­nek. Még ke­ve­seb­bek, mint a vé­let­len fé­nye­zők. A sem­mi­nél ke­ve­seb­bek. Hit­vány csep­pecs­ké­je a mi tár­sa­dal­munk a ván­dor­ló élet­nek. A szám­ta­lan csil­lag kö­zött el­tű­nő pa­rány – ez len­ne a mi vi­lá­gunk?”

Lá­bát ló­gat­va ült az ágyon, te­kin­te­te a gép­re me­redt.

„Ab­ban rej­lik a tu­dás, a le­vél­ben ezt ír­ták. A tu­dást film­te­kercs­re je­gyez­ték fel, a tu­dást, amely az alvó em­ber agyá­ba be­le­ha­sít, be­le­ül.

És még csu­pán a kez­de­tet élte át, csak az első lec­két kap­ta meg! Még csak az első csep­pecs­ké­it íz­lel­te meg a rég­óta meg­halt tu­dás­nak, ame­lyet olyan ré­ges-ré­gen gyűj­töt­tek össze, a tu­dás­nak, amely tit­kos kincs­ként őr­ző­dött, el­rejt­ve az em­be­rek elől. E tu­dás­nak ju­tott a bir­to­ká­ba. A ha­tal­má­ban van – hogy el­ve­gye és fel­hasz­nál­ja. De mi­lyen cél­ra?! De hi­szen a tu­dás szük­ség­te­len, ha nin­csen cél­ja.

És va­jon ez az igaz­ság?! Íme, ez a kér­dé­sek kér­dé­se. De ho­gyan is­mer­je fel az igaz­sá­got? Ho­gyan is­mer­je fel, hogy mi az igaz, mi a ha­mis?

Ter­mé­sze­te­sen nem tud­hat­ja. Még nem! A tu­dás­ról csak más tu­dás­sal össze­ha­son­lít­va ál­la­pít­ha­tó meg, hogy he­lyes-e vagy sem. Még igen ke­ve­set tud. De töb­bet, mint bár­ki a hajó la­kói kö­zött, ez azon­ban igen ke­vés. Mert töb­bet tud, mint a töb­bi­ek, ép­pen ezért tud­ja, hogy va­la­hol ott rej­le­nek a csil­la­gok mi­ben­lé­tét ma­gya­rá­zó ta­ní­tá­sok, meg a csil­la­gok kö­rül ke­rin­gő boly­gó­ké, és az űré is, amely ma­gá­ba öle­li a csil­la­go­kat és a csil­la­gok kö­zött szá­gul­dó ha­jót is.”

A si­sa­kot he­lyé­re tet­te, ki­ment a szo­bá­ból, be­zár­ta maga mö­gött az aj­tót, és lé­nye­ge­sen ma­ga­bí­zób­ban lép­ke­dett, de azért még min­dig gyö­tör­te a kín­zó bűn­tu­dat. Mi­vel most nem csu­pán a tör­vény be­tű­jét sér­tet­te meg, ha­nem a szel­le­mét is, és an­nak a cél­nak a ne­vé­ben tet­te ezt, amely­nek, ezt jól érez­te, szét kell zúz­nia, meg kell sem­mi­sí­te­nie ma­gát a tör­vényt is.

Le­ért a la­kó­eme­let­re. A te­rem­ben ott ta­lál­ta Joe-t, a sakk­táb­la előtt ülve, szét­szórt bá­buk kö­zött.

– Hol vol­tál? – kér­dez­te Joe. – Vár­ta­lak.

– Csak úgy sé­tál­gat­tam – fe­lel­te John.

– Te már har­mad­nap­ja „csak úgy sé­tál­gatsz” – je­gyez­te meg Joe, és für­ké­sző­en néz­te John ar­cát. – Em­lék­szel, hogy gyer­mek­ko­runk­ban mi­lyen tré­fá­ink vol­tak? Lop­tunk, és más ha­son­ló­kat tet­tünk.

– Em­lék­szem.

– Mi­előtt olyat tet­tünk, ami ti­los, ak­kor volt ilyen fur­csa a ké­ped.

– Nem sán­ti­ká­lok sem­mi rossz­ban – mond­ta John –, a lo­pás­ból ki­nőt­tem.

– Min­dig ba­rá­tok vol­tunk – foly­tat­ta Joe –, úgy ér­zem, hogy va­la­mi nyom­ja a lel­ke­det.

John rá­né­zett, és meg­pró­bál­ta, hogy azt a fi­úcs­kát lás­sa ben­ne, aki­vel va­la­mi­kor együtt hun­cut­kod­tak. De hi­á­ba ke­res­te a kis­fi­út. Az a fér­fi volt előt­te, aki a Kép alatt ült a gyü­le­ke­zet ide­jén, s jám­bo­rul és ékes­szó­ló­an a Vég­ről pré­di­kált.

Meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– Nem Joe, nincs sem­mi.

– Se­gí­te­ni akar­tam ne­ked.

„De ha meg­tud­ná – gon­dol­ta John –, ak­kor nem se­gí­te­ni akar­na. Ré­mü­let­tel me­red­ne rám. A temp­lom­ba ci­tál­na, és el­ső­nek ő ki­ál­ta­ná rám az ana­té­mát. Hi­szen, amit én hir­det­nék, az a Mí­tosz el­ve­té­se len­ne, a hit le­dön­té­se, ama hit meg­in­ga­tá­sa, hogy min­den – a leg­jobb úton ha­lad. Ez azt je­len­te­né, hogy töb­bé nem ül­het­né­nek össze­tett kéz­zel, a Ha­jó­ban bíz­va.”

– Gye­rünk, játsszunk! – ja­va­sol­ta, hogy a to­váb­bi fag­ga­tás­nak ele­jét ve­gye.

– Így akarsz ját­sza­ni, John? – kér­dez­te Joe.

– Igen, így aka­rok.

– No, a lé­pés a tiéd.

John a ve­zér­rel le­ütött egy gya­lo­gost. Joe rá­me­redt. – Min­dig bás­tyá­val in­dul­tál?!

– Meg­gon­dol­tam. Úgy vé­lem, így jobb lesz.

– Ahogy aka­rod – egye­zett bele Joe.

Ját­szot­tak, és Joe könnye­dén meg­nyer­te a par­tit.

*

Vég­re, mi­után si­sak­kal a fe­jén, az al­ta­tó­dal­tól el­rin­gat­va egész na­po­kat töl­tött az ágyon – vé­gül is min­dent meg­tu­dott.

Tu­dott a Föld­ről, és ar­ról, hogy az em­be­rek ho­gyan épí­tet­ték meg a ha­jót, és ho­gyan küld­ték el a tá­vo­li csil­la­gok felé.

Meg­tud­ta: ho­gyan vá­lo­gat­ták ki a le­gény­sé­get, hogy a negy­ve­ne­dik nem­ze­dék, amely­nek el kell ér­nie az út vég­cél­ját je­len­tő csil­la­got, bá­tor le­gyen, és min­den ne­héz­ség le­gyű­ré­sé­re al­kal­mas.

Meg­tud­ta: mi­ként ké­pez­ték ki őket, tu­dott a köny­vek­ről, ame­lyek­nek az a fel­ada­tuk, hogy meg­őriz­zék a tu­dást, az em­be­ri pszi­chi­kum­ról al­ko­tott tu­dást is, ame­lyen a terv alap­já­ban véve nyu­go­dott.

De va­la­mi szem­mel lát­ha­tó­an nem stim­melt, va­la­mi tör­tént a ha­jó­val és az em­be­rek­kel is.

A köny­vek a kon­vek­tor­ba ke­rül­tek. A Föl­det el­fe­led­ték, és meg­je­lent a Mí­tosz. A tu­dást hát­tér­be szo­rí­tot­ta és fel­vál­tot­ta a le­gen­da. A negy­ven ge­ne­rá­ció so­rán el­fe­led­ték a ter­vet, a célt el­vesz­tet­ték, és az em­be­rek ab­ban a szi­lárd meg­győ­ző­dés­ben él­tek, hogy csak ők ma­guk van­nak, és a Hajó: a Kez­det és a Vég, és hogy a Hajó és a ben­ne élő em­be­rek va­la­mely is­ten te­remt­mé­nyei, és az éle­tük va­la­mi pom­pá­san ki­dol­go­zott is­te­ni terv sze­rint fo­lyik, amely­nek alap­ján min­den a leg­jobb úton ha­lad.

Sak­koz­tak, kár­tyáz­tak, ze­nét hall­gat­tak, és so­ha­sem tet­ték fel a kér­dést: ki al­kot­ta a ké­pe­ket és a sak­kot, ki sze­rez­te a ze­nét? Így él­tek át – nem egy­sze­rű­en órá­kat csak, ha­nem egész éle­te­ket. Nem volt tör­té­nel­mük, nem ku­tat­ták a jö­ven­dőt – mi­vel mind­az, ami tör­tént, a leg­jobb úton ve­ze­tett.

Nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re folyt az éle­tük, és nem tud­tak sem­mit, s nem is­mer­tek sem­mit a Ha­jón kí­vül. A Föld már az első ge­ne­rá­ci­ók éle­te so­rán az em­lé­ke­zet kö­dé­be ve­szett, s messze-messze el­ma­radt, és nem­csak az idő­ben és a tér­ben, ha­nem a gon­do­lat­ban is messze tűnt. Nem vol­tak ha­gyo­má­nya­ik a Föld­ről, ame­lyek em­lé­kez­tet­ték vol­na őket rá, de nem vol­tak ha­gyo­má­nya­ik a Ha­jó­ról sem, mert a Ha­jó­nak, erre nem volt szük­sé­ge.

A Hajó táp­lál­ta, be­ta­kar­ta és meg­véd­te őket a ve­szé­lyek­től.

Nem ma­radt mit ten­ni­ük, nem tud­tak hova men­ni, mi­ről gon­dol­kod­ni, és hoz­zá is szok­tak eh­hez az ál­la­pot­hoz.

„Any­juk­hoz si­mu­ló gyer­me­kek” – gon­dol­ta John. – „Gyer­me­kek, akik ódon gyer­mek­da­lo­kat éne­kel­nek, és né­me­lyik da­locs­ka még igaz­mon­dóbb is, mint gon­dol­nánk.”

Meg­jó­sol­ták, hogy ami­kor el­jön a Dü­bör­gés, és a csil­la­gok moz­du­lat­lan­ná der­med­nek, kö­ze­le­dik a Vég.

És ez igaz. A csil­la­gok azért mo­zog­tak ed­dig, mert a hajó a hossz­ten­ge­lye kö­rül for­gott. De amint a hajó meg­kö­ze­lí­tet­te a ki­je­lölt célt, ak­kor a for­gá­sát a gé­pek meg­szün­tet­ték, és át kel­lett tér­nie a nor­má­lis re­pü­lés­re. És most a hajó le­fe­lé esik a felé a csil­lag felé, amely­hez an­nak ide­jén irá­nyí­tot­ták. Rázu­han, ha – John Hoff há­tán hi­deg ve­rej­ték kez­dett csu­rog­ni –, ha nem csú­szott be té­ve­dés.

De ha az em­be­rek meg­vál­toz­hat­tak is, a hajó nem vál­toz­ha­tott. Az nem al­kal­maz­ko­dott; min­den­re em­lé­ke­zett, még ak­kor is, ami­kor uta­sai már min­dent el­fe­led­tek. Hű­sé­ge­sen tel­je­sí­tet­te azo­kat a pa­ran­cso­kat, ame­lye­ket több mint ezer éve ír­tak a film­je­i­re, meg­tar­tot­ta az út­irá­nyát, meg­őriz­te a cél­ját, és most már kö­zel jár hoz­zá.

Au­to­ma­ti­ku­san, de nem tel­je­sen ön­mű­kö­dő­en.

A meg­fe­le­lő boly­gó­pá­lyát nem tud­ja ki­vá­lasz­ta­ni, az em­be­ri agy se­gít­sé­ge nél­kül, az em­ber keze mun­ká­ja nél­kül nem tud arra rá­tér­ni. Egy év­ez­re­den át meg­volt az em­ber se­gít­sé­ge nél­kül, de vé­gül is szük­sé­ge van az em­ber­re, hogy va­ló­ban el­ér­je a cél­ját.

„És én – mond­ta John Hoff ma­gá­nak – én va­gyok az az em­ber.

Egyet­len em­ber. De vég­re­hajt­hat­ja ezt a fel­ada­tot egyet­len em­ber?”

A töb­bi­ek­re gon­dolt Joe-ra, Her­bert­re, Ge­or­ge-ra, és a töb­bi­re sor­ban, és nem ta­lált köz­tük egyet­len­egyet sem, aki­re tá­masz­kod­ha­tott vol­na, aki­hez oda­me­he­tett vol­na, hogy mind­er­ről be­szél­jen vele.

Is­mer­te a ha­jót, azt is, hogy mi­lyen a fel­épí­té­se, és mi­ként kell irá­nyí­ta­ni. De le­het­sé­ges, hogy mind­ez ke­vés, le­het, hogy sok­kal kö­ze­leb­bi is­me­ret­ség kel­le­ne, és gya­kor­lat. Le­het, hogy az em­ber­nek össze kell forr­ni a gép­pel, hogy irá­nyí­ta­ni tud­ja. De erre már nincs ide­je.

*

Ott állt a gép mel­lett, amely a tu­dást adta. Most már min­den fil­met le­per­ge­tett, és a gép be­töl­töt­te a cél­ját, ugyan­úgy, mint a le­vél, csak­úgy, mint aho­gyan el kell ér­nie a cél­ját az em­be­ri­ség­nek és a ha­jó­nak is, ha John feje vi­lá­go­san gon­dol­ko­dik, és a keze… szi­lárd lesz. És ha ele­gen­dő lesz mind­eh­hez az a tu­dás, amit meg­szer­zett.

A sa­rok­ban még ott állt a láda. Fel­nyit­ja! Amit a gép meg­te­he­tett érte, azt meg­tet­te, a töb­bi már tőle, John­tól, ön­ma­gá­tól függ.

A láda fölé ha­jolt, és ki­nyi­tot­ta. Pa­pír­te­ker­cse­ket ta­lált ben­ne, sok pa­pír­te­ker­cset, és alat­tuk köny­ve­ket, köny­vek tu­cat­ja­it, és az egyik sar­ká­ban – üveg­cső­vel véd­ve egy tár­gyat, amely jól tud­ta, nem le­het más, mint a re­vol­ver. Fel­emel­te az üveg­csö­vet, alat­ta egy bo­rí­ték fe­küdt, fel­írá­sa: „Kul­csok”.

Fel­tép­te a bo­rí­té­kot. Két kulcs volt ben­ne. Az egyi­ken ez a fel­írás: „Kor­mány­fül­ke”, a má­si­kon: „Gép­te­rem”.

A kul­cso­kat zseb­re vág­ta, az üveg­csö­vet össze­tör­te. A ke­zé­ben ott he­vert a fegy­ver.

Nem volt na­gyon sú­lyos, de ah­hoz elég ne­héz, hogy a ha­ta­lom ér­ze­tét kelt­se. Erős­nek, ko­mor­nak és ke­gyet­len­nek lát­szott. John meg­szo­rí­tot­ta a mar­ko­la­tát, és egész tes­té­ben érez­te az ősi go­nosz ha­ta­lom ára­dá­sát – an­nak az em­ber­nek a ha­tal­mát érez­te meg, aki ölni tud –, és szé­gyell­ni kezd­te ma­gát. A re­vol­vert vissza­tet­te a he­lyé­re, és ki­vet­te az egyik össze­gön­gyölt te­ker­cset. Va­la­mi­lyen rajz volt, és John fö­lé­je ha­jol­va tö­re­ke­dett meg­fej­te­ni, hogy mit is áb­rá­zol, de erre nem volt ké­pes, el­en­ged­te a la­pot, és az azon­nal, mint­ha csak ele­ven len­ne, is­mét össze­gön­gyö­lő­dött.

Egy má­sik la­pot vett elő, és ki­gön­gyöl­te, a hajó egyik ré­szé­nek ter­vét pil­lan­tot­ta meg, és még egy má­si­kat, majd is­mét má­si­kat né­zett át. Mind-mind a hajó egyes rész­le­te­i­nek a terv­raj­zai vol­tak.

Vé­gül azt a la­pot is meg­ta­lál­ta, amely ke­reszt­met­szet­ben áb­rá­zol­ta az egész ha­jót.

Ki­fe­szí­tet­te, meg­néz­te, és úgy lát­ta, hogy va­la­mi nin­csen rend­ben, de az­tán rá­jött arra is, hogy­ha a raj­zot a kor­mány­fül­ké­vel elő­re he­lye­zi el, a gép­te­rem ak­kor hát­ra ke­rül, s ak­kor min­den a he­lyén van. És arra gon­dolt: nem is le­het ez más­ként, és csak most kez­dett tű­nőd­ni azon, hogy va­la­ki sok-sok év­vel ez­előtt spe­ci­á­li­san erre a nap­ra gon­dol­va el­zár­ta a kor­mány­fül­két és a gép­ter­met, hogy meg­óv­ja őket, min­den baj­tól. Az em­be­rek szá­má­ra egy­sze­rű­en nem is lé­te­zett a ha­jón sem a kor­mány­fül­ke, sem a gép­te­rem. Ezért lát­ta a raj­zot hi­bás­nak.

Le­ej­tet­te a pa­pír­la­pot. Ez is azon­nal össze­gön­gyö­lő­dött, mint a töb­bi­ek. És egy ide­ig még ott gug­golt a láda mel­lett, a sar­kán him­bá­ló­dzott elő­re-hát­ra, a raj­zo­kat néz­te, és arra gon­dolt: ha bi­zo­nyí­té­kok­ra volt szük­sé­gem, ak­kor most azo­kat is meg­kap­tam.

A hajó va­la­mennyi ré­szé­nek a terv­raj­za­it. Ter­vek, ame­lye­ket em­be­rek gon­dol­tak ki, és raj­zol­tak le. Az em­be­ri­ség – csil­la­gok­ról al­ko­tott ál­mai tes­te­sül­tek meg ezek­ben a raj­zok­ban. Sem­mi­fé­le is­te­ni be­avat­ko­zás, te­rem­tés. Egy­sze­rű em­be­ri ter­ve­zés.

A szent­ké­pek­re gon­dolt: hát ak­kor azok mik? Le­het­sé­ges, hogy azok is csak­úgy té­ve­dé­sek, mint a mí­tosz? Saj­nál­ná, ha így vol­na. Hi­szen olyan vi­gasz­ta­lók. És a hit ugyan­csak, a hit vi­gasz­ta­lás is.

Meg­bor­zadt, kar­já­val át­fog­ta a tér­dét, saj­nál­ni kezd­te ön­ma­gát.

És ho­gyan sze­ret­te vol­na, ha mind­ez nem len­ne. Ha nem lett vol­na le­vél. Ha tu­dat­lan len­ne, mint az­előtt, és biz­tos a ve­szély­te­len­ség­ben. Hogy­ha to­vább­ra is úgy sak­koz­hat­na Joe-val, mint ed­dig.

Joe hang­ja ri­asz­tot­ta fel:

– Te­hát, itt rej­tőz­tél!?

Joe lá­bát lát­ta meg elő­ször, fel­emel­te a te­kin­te­tét, és meg­pil­lan­tot­ta a ba­rát­ja ar­cá­ra kö­vült mo­solyt.

– Köny­vek! – ki­ál­tot­ta Joe.

Ez a szó il­let­len volt. És Joe is úgy ej­tet­te ki, mint az il­let­len­sé­get szo­kás. Mint­ha va­la­mi bű­nös dol­gon kap­ta vol­na raj­ta ezt az em­bert.

– Joe… – John hang­ja ké­rőn csen­gett.

– El­rej­tőz­tél, és köny­ve­ket ol­vas­tál!

– Hall­gass meg Joe! A ha­jót olyan em­be­rek al­kot­ták, mint mi. Va­la­mer­re irá­nyí­tot­ták. Most már tu­dom, hogy mit je­lent a vég!…

Joe ar­cá­ról el­tűnt a ré­mü­let­tel ve­gyült meg­le­pő­dés. Te­kin­te­te ko­mor­rá vált. A bíró arca né­zett John­ra. Nem volt ben­ne kö­nyö­rü­let, még csak saj­nál­ko­zás sem.

– Joe.

Joe sar­kon for­dult, és si­et­ve az ajtó felé lé­pett.

– Joe, állj meg, Joe!

De Joe el­ment. Nem is he­lyes ez a ki­fe­je­zés: Joe el­fu­tott! A la­kó­he­lyi­sé­gek­hez ve­ze­tő lép­cső­höz sza­ladt.

Joe el­ro­hant, hogy tö­me­get gyűjt­sön, s majd rá­uszít­ja őket, hogy ha­jó­hosszat ül­döz­zék John Hof­fot…

„Ám ha el­fog­ják, ak­kor mind­annyi­an el­pusz­tul­nak. Ek­kor va­ló­ban be­kö­vet­ke­zik az az is­me­ret­len vég, amely­ről a temp­lom­ban pré­di­kál­tak. Mi­vel, ak­kor már nem lesz sen­ki a ha­jón, sen­ki, aki tud­ná a célt, a gon­do­la­tot, a fel­ada­tot. És be­kö­vet­kez­ne az, hogy az em­be­rek ez­rei ed­dig hi­á­ba pusz­tul­tak el. És be­kö­vet­kez­ne az is, ami­nek nem sza­bad meg­tör­tén­nie, hogy a ha­jót épí­tő em­be­rek mun­ká­ja, zse­ni­a­li­tá­sa, ál­mai vissza­hoz­ha­tat­la­nul el­fe­csér­lőd­né­nek.

Ez iszo­nyú té­koz­lás len­ne – és a pa­zar­lás –, áru­lás.”

John keze au­to­ma­ti­ku­san nyúlt a lá­dá­ba, és meg­ra­gad­ta a re­vol­vert. A ha­rag egy­re job­ban fe­szí­tet­te, a két­ség­be­esés ha­rag­ja, azon em­ber gyű­lö­le­te, aki­től el akar­ják ra­gad­ni az éle­tet.

És nem csu­pán az ő éle­tét, de az összes töb­bi­e­két is, Mary, Her­bert, Loui­se és Jos­hua éle­tét is.

Már szá­gul­dott – át az aj­tón, a sar­kon át­vág­va a lép­cső­höz. Sok­szor járt már erre, és ott­ho­no­san moz­gott. Mi­lyen jó, hogy annyi­szor volt itt, hogy e té­ren előny­ben van Joe fe­lett.

Le­ro­hant a lép­csőn, be­for­dult a fo­lyo­só­ba, át­szá­gul­dott a kö­vet­ke­ző lép­cső­le­já­ra­ton, és már hal­lot­ta is maga előtt ül­dö­zött­jé­nek si­e­tős, de bi­zony­ta­lan lép­te­it.

John tud­ta, hogy a kö­vet­ke­ző fo­lyo­són csu­pán egyet­len­egy lám­pács­ka pis­log, bár­csak ide­jé­ben érne oda.

És úgy szá­gul­dott le­fe­lé a lép­csőn, hogy szin­te alig érte a lába a fo­ko­kat.

Vé­gül a fo­lyo­só­hoz ért. Ki­me­rül­ten ült le, a fal­hoz tá­masz­kod­va, és a lám­pa ho­má­lyos fé­nyé­ben meg­pil­lan­tott a tá­vol­ban egy futó ala­kot. Fel­emel­te a re­vol­vert, és meg­nyom­ta a ra­vaszt. A fegy­ver meg­rán­dult, a fo­lyo­sót láng és sűrű füst töl­töt­te be.

A fény egy pil­la­nat­ra el­va­kí­tot­ta Johnt. Der­med­ten tá­masz­ko­dott a fal­hoz, és agyá­ban csu­pán egyet­len gon­do­lat ver­gő­dött: „meg­öl­tem a ba­rá­to­mat, meg­gyil­kol­tam Joe-t”.

De hi­szen ez már nem Joe volt. Ez az em­ber már nem az a kis­fiú, aki­vel együtt nőtt fel. És nem is az a fér­fi, aki­vel oly gyak­ran sak­ko­zott. Akit meg­ölt, az nem Joe, nem a ba­rát­ja. Va­la­ki ide­gen volt ez – egy em­ber, aki ma­gá­ra öl­töt­te a bíró ké­pét, az az em­ber volt, aki azért ro­hant el, hogy a tö­me­get fel­lár­máz­za, s mind­annyi­u­kat az is­me­ret­len vég­re ítél­je.

Érez­te, hogy tet­té­ben iga­za van, de még­is egész tes­té­ben re­me­gett. Meg­ölt egy em­bert. El­pusz­tí­tot­ta a ba­rát­ját.

„Igaz – vi­gasz­tal­ta ma­gát –, nem a ba­rá­tom volt. El­len­sé­gem – mind­annyi­unk el­len­sé­ge volt.”

…Ott állt, és gon­dol­ko­dott… „Az em­be­rek majd meg­ta­lál­ják Joe-t, és ez­u­tán őt is ke­res­ni fog­ják. Nem sza­bad, hogy meg­lel­jék. Nem tud­hat­ják meg, hogy mi is tör­tént. Hi­szen már ré­ges-ré­gen el­tűnt a gyil­kos­ság­nak még a gon­do­la­ta is, és nem sza­bad még csak em­lé­kez­tet­ni sem őket rá. Mi­vel, ha ő meg­ölt egy em­bert… nem is fon­tos, hogy mi­ért, akad­hat­nak má­sok is, akik… majd gyil­kol­nak. Hogy­ha egy em­ber bűn­be is esett, ezt a bűnt el kell tit­kol­ni, mert az egyik bűn szü­li a má­si­kat, és ami­kor el­érik az új vi­lá­got (ha egy­ál­ta­lán si­ke­rül el­ér­ni­ük), ak­kor a baj­tár­si­as­ság min­den ere­jé­re szük­sé­gük lesz, amit csak ké­pe­sek ki­fej­te­ni.”

A holt­tes­tet nem rejt­he­ti el, mert olyan hely nincs, ahol vég­ső so­ron rá ne buk­kan­hat­ná­nak.

Az egyet­len: a kon­vek­tor.

Elő­re­ha­jolt, hogy vál­lá­ra ve­gye a tes­tet, de aho­gyan meg­érin­tet­te a még me­leg te­te­met, vissza­tán­to­ro­dott. Le­en­ged­te a fal tö­vé­be. Hány­in­ger kí­noz­ta. A bűn­tu­dat mi­att…

De az­tán az ap­já­ra gon­dolt – erre az öreg, kő­ke­mény arcú em­ber­re, és arra a ré­ges-ré­gen el­huny­tra, aki meg­ír­ta a le­ve­let, és mind­azok­ra, akik egyik nem­ze­dék­ről a má­sik­ra ad­ták a le­ve­let kéz­ről kéz­re. Akik vál­lal­ták az igaz­ság ér­de­ké­ben az eret­nek­sé­get a tu­dás és a sors­tár­sa­ik meg­men­té­se ér­de­ké­ben.

Túl­sá­go­san is sok me­rész­ség, győ­ze­lem és bá­tor­ság rej­tő­zött a múlt­ban, és mennyi át­gyöt­rő­dött, ma­gá­nyos éj­sza­ka, na­gyon is sok ah­hoz, sem­hogy mind­ez a rosszul­lét és a bűn­tu­dat ár­já­ban el­pusz­tul­jon.

El­lök­te ma­gát a fal­tól, és meg­ra­gad­ta a tes­tet. Vál­lá­ra dob­ta. Va­la­mi me­leg és ned­ves folyt vé­gig a há­tán.

Össze­szo­rí­tot­ta fo­gát, hogy ne va­cog­jon. És tán­to­rog­va ván­szor­gott át a ha­lott moz­gó­lép­cső­kön és a sö­tét fo­lyo­só­kon…

Vé­gül a kon­vek­tor nyí­lá­sá­hoz ért, ki­nyi­tot­ta, és óva­to­san be­csúsz­tat­ta a te­te­met a mély­be. Be­zár­ta a nyí­lást, és meg­nyom­ta a gom­bot.

Meg­tet­te… El­tán­tor­gott a kon­vek­tor­tól, és meg­tö­röl­te a hom­lo­kát. Tu­laj­don­kép­pen meg­sza­ba­dult ter­hé­től, azon­ban a te­her ott ma­radt a tu­da­tá­ban, „és ott ma­rad mind­örök­re” – gon­dol­ta.

*

Még a meg­fi­gye­lő­ka­bin­ból sem volt kel­le­mes lát­ni a ha­tal­mas üres mély­sé­get a tá­vo­li jel­tü­zek­ként szi­por­ká­zó csil­la­gok­kal. A kor­mány­fül­ke ha­tal­mas üveg­ab­la­kán át néz­ve, amely egye­ne­sen az űrbe nyí­lott, még nyo­masz­tóbb lát­vány volt. A mély­ség­nek nem volt sem le­fe­lé, sem fel­fe­lé ha­tá­ra. Hol úgy tűnt előt­te, hogy csak a ke­zét kell ki­nyúj­ta­nia, és már­is le­sza­kít­hat­ja a kí­vánt csil­la­got, hol pe­dig olyan messze szö­kött elő­le az égi fény, hogy még csak a gon­do­la­tá­ra is szé­dül­ni kez­dett a feje.

A csil­la­gok tá­vol vol­tak, mind­annyi­an, csu­pán egyet­len­egy volt kö­zel. Ez azon­ban úgy szi­por­ká­zott, mint a tűz, mint a Nap, egé­szen kö­zel. Bal­ra.

El­for­dult az ab­lak­tól, és ahogy meg­lát­ta, mint so­ra­koz­nak a mű­sze­rek, ügyet­len­nek és gyá­mol­ta­lan­nak érez­te ma­gát.

„So­ha­sem tu­dok – gon­dol­ta – össze­forr­ni a ha­jó­val. So­ha­sem is­mer­he­tem meg job­ban.” Mind­azt, amit ez­u­tán ten­nie kel­lett, csak az ér­tel­me és a gép­től ka­pott tu­dás alap­ján te­het­te, ám az agya nem volt fel­ké­szült, nem volt tre­ní­ro­zott.

Las­san fel­lép­delt a ka­ros­szé­ki­hez ve­ze­tő lép­cső­kön. A ka­ros­szék há­tán egy fel­írás állt. „Pi­ló­ta”. Be­ült a szék­be, és úgy érez­te: a mély­ség szé­lén ül, és bár­me­lyik pil­la­nat­ban le­csúsz­hat in­nen a mély­be, az űrbe.

A kar­fák­ba ka­pasz­kod­va meg­pró­bált tá­jé­ko­zód­ni. Fo­gan­tyú­kat és gom­bo­kat lá­tott. Eze­ket el­csa­var­hat­ta, vagy meg­nyom­hat­ta, és ezek­kel a moz­du­la­tok­kal küld­he­tett jel­zé­se­ket a tá­vol­ban dol­go­zó gé­pek­nek.

Gon­dol­koz­ni pró­bált, de a koz­mosz túl­sá­go­san is kö­zel volt. Ijesz­tő­en nagy és üres, és ha­szon­ta­lan­nak érez­te a töp­ren­gést is. A koz­moszt nem szed­he­ti rá. Nem tud vele meg­bir­kóz­ni. A koz­mosz­nak kö­zöm­bös, hogy mi tör­té­nik a ha­jó­val és a ben­ne élő em­be­rek­kel.

Az egyet­len té­nye­ző, aki­nek nem le­het mind­egy a hajó sor­sa: el­in­dí­tói. Az em­be­rek­nek, akik an­nak ide­jén el­küld­ték ezt a ha­jót, azok­nak, akik az út kez­de­tén irá­nyí­tot­ták, nem le­he­tett sze­mély­te­len a si­ker. De most csak neki, egye­dül neki, John Hoff­nak nem le­het mind­egy, hogy mi is tör­té­nik.

Meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan fé­lel­met ér­zett. A csil­lag túl­sá­go­san is kö­zel van, ennyi­re kö­zel ke­rül­nie nem sza­bad.

Fo­gát össze­szo­rít­va el­sza­kí­tot­ta te­kin­te­tét az ab­lak mö­gött ásí­tó űr­től, és rá­te­kin­tett az irány­zó­pult­ra. Csak a ka­rok és gom­bok ér­tel­met­len tö­me­gét lát­ta, meg a szám­la­po­kat.

To­vább vizs­gál­gat­ta a pul­tot, és pró­bált el­iga­zod­ni a mű­szer­tö­meg­ben. A gép­től ka­pott tu­dá­sa meg­ele­ve­ne­dett. Néz­te a mu­ta­tó­kat, és va­la­mit kez­dett meg­ér­te­ni. Az agyá­ban vad tán­cot járt a ma­te­ma­ti­ka, ame­lyet so­ha­sem ta­nult.

„Ha­szon­ta­lan mind­ez – kín­ló­dott ma­gá­ban. – Az el­gon­do­lás pom­pás volt, de nem mű­kö­dött kel­lő­en. A gép nem ta­nít­hat­ja meg az em­bert. A gép nem önt­het ele­gen­dő tu­dást a gon­dol­ko­dás­tól, ta­nu­lás­tól el­szo­kott agy­ba, hogy az így kép­zett em­ber a ha­jót el­kor­má­nyoz­has­sa.

Hol le­het­nek a boly­gók? Ho­gyan ta­lál­hat­ja meg őket (ha si­ke­rül is), mit kell ak­kor ten­nie?”

A hajó a nap felé zu­han.

Nem tud­ja, hol ke­res­se a boly­gó­kat. A hajó ta­lán túl­sá­go­san is gyor­san szá­guld – egy kis­sé gyor­sab­ban, mint kel­le­ne? Egész tes­tét ki­ver­te a ve­rej­ték.

Ki­nyi­tot­ta a pult fe­lett levő kis lá­dát. Pa­pír és ce­ru­za he­vert ben­ne. John fel­je­gyez­te a mű­sze­rek mu­tat­ta leg­főbb ada­to­kat. Se­bes­ség, gyor­su­lás. A csil­lag­tól való tá­vol­ság. A csil­lag felé való esés szö­ge.

Szá­mí­tást csi­nált, gra­fi­kont raj­zolt, és az­tán meg­húz­ta a kor­mányt két osz­tás­nyi­ra, ab­ban re­mény­ked­ve, hogy he­lye­sen cse­le­ke­dett.

Egy kis­sé te­hát most meg fel is kell gyor­sí­ta­ni a szá­gul­dást, hogy a nap felé való zu­ha­nás meg­szűn­jön. A nap mel­lett el kell su­han­ni, az­tán is­mét az el­len­ke­ző ol­dal­ról ér­vé­nye­sít­tet­ni a ha­tá­sát, és egy nagy hur­kot írva le a tér­ben, is­mét kö­ze­led­ni a nap felé. Ezért tet­te ezt – ezt akar­ta ten­ni. Ezt pa­ran­csol­ta az a gép, hogy meg­te­gye.

Fá­rad­tan ül­dö­gélt, és a cso­dá­la­tos gép­re gon­dolt, s arra, hogy mennyi­re tá­masz­kod­hat a film­te­ker­csek­re!

Két óra el­tel­té­vel John már tud­ta, hogy a hajó nem zu­han rá a nap­ra. El­su­han a kö­ze­lé­ben, túl­sá­go­san is kö­zel ke­rül – mind­össze né­hány mil­lió ki­lo­mé­ter­re ke­rü­li el, de a gyor­sa­sá­ga ak­ko­ra, hogy ké­pes el­sur­ran­ni mel­let­te. És, ami­kor is­mét vissza­for­dul a nap felé, ak­kor már nem ha­lad olyan ve­szé­lyes pá­lyán, ame­lyet már nem le­het meg­vál­toz­tat­ni. És, ha John most nem nö­vel­te vol­na meg a se­bes­sé­gét, ak­kor a hajó vagy azon­nal be­le­fú­ró­dott vol­na a nap­ba, vagy olyan szűk és egy­re szű­kü­lőbb spi­rá­lis pá­lyán szá­gul­dott vol­na kö­rü­löt­te, amely pá­lyá­ról a ha­tal­mas gé­pek fan­tasz­ti­kus tel­je­sít­mé­nye sem lett vol­na ké­pes ki­sza­ba­dí­ta­ni.

Egy kis ide­je még van, azt ki kell hasz­nál­ni. Még rej­tő­zik némi tu­dás az agyá­ban, azt is fel kell élesz­te­nie.

Most már az ön­bi­zal­ma is nö­ve­ke­dett. Vissza­gon­dol­va a sa­ját bá­tor­ta­lan­sá­gá­ra, cso­dál­ko­zott, hogy a ha­jót el­in­dí­tók és mind­azok, akik mind­ad­dig irá­nyí­tot­ták, amíg a tu­dat­lan­ság ura­lom­ra nem ju­tott, ho­gyan tud­ták ilyen pon­to­san irá­nyí­ta­ni.

„Au­to­ma­ti­ku­san… Au­to­ma­ti­ku­san…” – is­mé­tel­get­te, fenn­han­gon. A hajó au­to­ma­ti­ku­san dol­go­zott. Maga re­pült, maga vé­gez­te el a ja­ví­tá­so­kat, ön­ma­ga szol­gál­ta ki ma­gát, és a sa­ját gé­pei irá­nyí­tá­sá­val ha­ladt a cél felé. Az em­be­ri agy­nak és kéz­nek csak az a fel­ada­ta volt, hogy kö­zöl­je a ha­jó­val: mit te­gyen, és a hajó meg­tet­te, amit ten­nie kel­lett. Csak a fel­ada­tot kel­lett meg­ad­ni.

A dol­gok tit­ka lé­nye­gé­ben az volt, ho­gyan mu­tat­ják meg a ha­jó­nak a fel­ada­tot? Mit mu­tat­nak meg neki, és ho­gyan?

Le­má­szott a szék­ről, és kö­rül­jár­ta a fül­két. Is­mert és is­me­ret­len mű­sze­rek­re buk­kant. Kö­zöt­tük a leg­fon­to­sabb a te­le­szkóp volt, né­hány si­ker­te­len kí­sér­let után rá­jött a hasz­ná­la­tá­ra. Most már tud­ta, mi­ként ta­lál­hat­ja meg a boly­gó­kat –, ha ez a meg­fe­le­lő csil­lag, és ha van­nak boly­gói.

Alig si­ke­rült meg­ke­res­nie az első boly­gót, ami­kor dö­röm­bö­lés­re ri­adt fel. Ott­hagy­ta a te­le­szkó­pot, és ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

A fo­lyo­só em­be­rek­kel volt tele. Mind üvöl­töz­tek, gyű­löl­köd­ve ki­a­bál­tak, a hang­juk­ban düh és el­íté­lés volt. John egy lé­pést hát­rált.

Her­bert és Ge­or­ge áll­tak elöl, de mö­göt­tük ott áll­tak a töb­bi­ek: fér­fi­ak és asszo­nyok. Ma­ryt ke­res­te a sze­mé­vel, de nem ta­lál­ta.

A tö­meg elő­re­len­dült, és John érez­te, hogy el­le­pi a ré­mü­let hul­lá­ma.

A keze a re­vol­ver mar­ko­la­tát szo­rí­tot­ta. A csö­vet le­fe­lé irá­nyít­va meg­nyom­ta a ra­vaszt. Csak egyet­len­egy­szer. A lö­vés láng­ja meg­vi­lá­gí­tot­ta a fo­lyo­sót, a tö­meg vissza­hök­kent. Égett fes­ték­szag töl­töt­te be a le­ve­gőt.

John nyu­godt han­gon szó­lalt meg.

– Ez re­vol­ver. Gyil­kol­ni tu­dok vele. Ha be­avat­koz­tok a mun­kám­ba, ak­kor meg­öl­lek ben­ne­te­ket. Men­je­tek. Men­je­tek oda, ahon­nan jöt­te­tek!

Her­bert egy lé­pést tett elő­re.

– Te avat­koz­tál bele, nem mi!

Még egy lé­pést lé­pett elő­re. John fel­emel­te a fegy­vert, és rá­fog­ta.

– Már meg­öl­tem egy em­bert. És ha mu­száj, ak­kor mást is meg­ölök.

„Mi­lyen könnyű – gon­dol­ta – a gyil­kos­ság­ról, a ha­lál­ról be­szél­ni. És mi­lyen könnyű meg­ten­ni, ha az em­ber egy íz­ben már ölt.”

– Joe el­tűnt! – ki­ál­tot­ta Her­bert. – Őt ke­res­sük!

– Töb­bé ne ke­res­sé­tek.

– De hi­szen Joe a ba­rá­tod volt!

– De te is. A cél fon­to­sabb a ba­rát­ság­nál. Te – vagy ve­lem vagy, vagy el­le­nem. Kö­zép­út nin­csen.

– John, meg­őrül­tél?!

– Te vagy az őrült! – ki­ál­tot­ta John.

Elő­ször meg­ijedt, az­tán meg­ha­ra­gu­dott, de most már csak meg­ve­tés­sel for­dult el ezek­től az em­be­rek­től, akik a fo­lyo­són to­long­tak, és gye­re­ke­sen fe­nye­ge­tődz­tek.

– Men­je­tek, de küld­jé­tek en­ni­va­lót – mond­ta vé­gül.

Az em­be­rek in­ga­doz­tak. John fe­nye­ge­tő­en emel­te a fegy­vert.

– Ta­ka­rod­ja­tok!

El­sza­lad­tak.

Be­csap­ta az aj­tót, és vissza­tért a te­le­szkóp­hoz. Hat boly­gót ta­lált. Kö­zü­lük csak ket­tő­nek volt lég­kö­re. A má­so­dik­nak és az ötö­dik­nek. Az órá­ra né­zett. Hosszú idő telt el. Az aj­tón sen­ki sem ko­po­gott. Nem volt sem élel­me, sem vize. Újra fel­má­szott a pi­ló­ta­ülés­be.

A csil­la­got messze hát­ra­hagy­ta. A se­bes­ség csök­kent, de még min­dig elég te­te­mes volt. John vissza­húz­ta a kor­mány­zó­kart, és fi­gyel­te, ho­gyan zu­han le­fe­lé a se­bes­ség­mé­rő mu­ta­tó­ja. Ez most már ve­szély­te­len, vagy leg­alább­is ab­ban re­mény­ked­het, hogy ve­szély­te­len. A hajó mint­egy 54 mil­lió ki­lo­mé­ter­re tá­vo­lo­dott el a csil­lag­tól, te­hát csök­kent­he­ti a se­bes­sé­get.

Is­mét az irá­nyí­tó­pul­tot ta­nul­má­nyoz­ta, most már min­den vi­lá­go­sab­bá vált előt­te, ért­he­tőb­bé. Va­la­mi­vel töb­bet tu­dott a ha­jó­ról, a kor­mány­zás­ról is. Vé­gül is az egész nem is olyan ne­héz. A fő do­log – időt nyert. Sok időt. Még le­het, gon­dol­kod­ni, le­het szá­mít­gat­ni, hi­szen erre is jut idő.

Meg­nyom­ta a gom­bot, ame­lyen ez a fel­írás állt: „Te­le­szkóp”, meg azt is, ame­lyen ezt ol­vas­ta: „Pá­lya!”, és egy har­ma­di­kat is: „Le­szál­lás”.

„Na vég­re” – gon­dol­ta. „A sok nyug­ta­lan­ság, gond és fé­le­lem után olyan egy­sze­rű a meg­ol­dás. Mi­cso­da pom­pás em­be­rek al­kot­ták meg a ha­jót a Föl­dön. Egy­sze­rű­re. Hi­he­tet­le­nül egy­sze­rű­re. Olyan egy­sze­rű­re, hogy min­den bo­lond ké­pes len­ne arra, hogy le­szál­lít­sa egy boly­gó­ra, min­den­ki, aki csak annyi­hoz ért, hogy meg­nyom­jon egy gom­bot. Va­ló­szí­nű­leg ki­szá­mí­tot­ták, hogy mi kö­vet­ke­zik be né­hány nem­ze­dék után. Biz­to­san tud­ták, akik el­in­dí­tot­ták, hogy el­fe­lej­tik a Föl­det, és az em­be­rek hoz­zá­szok­nak a ha­jó­hoz. Sej­tet­ték vagy ter­vez­ték ezt?! Le­het, hogy ez is ré­sze volt az ál­ta­lá­nos terv­nek? De va­jon ké­pe­sek let­tek vol­na az em­be­rek ezer éven át élni a ha­jó­ban, ha tud­ják a cél­ját és a ren­del­te­té­sét?

Ter­mé­sze­te­sen: kép­te­le­nek let­tek vol­na erre. Ki­ra­bolt­nak és ki­ját­szott­nak érez­ték vol­na ma­gu­kat. Már at­tól a gon­do­lat­tól is meg­őrül­tek vol­na, hogy ők csu­pán – az élet hor­do­zói, és sok-sok nem­ze­dé­kük éle­te csu­pán arra for­dí­tó­dik, hogy a ké­sei utó­da­ik maj­dan el­ér­jék a tá­vo­li boly­gót.

És ez el­len csak egyet­len esz­köz­zel le­het har­col­ni – el­fe­led­kez­ni mind­er­ről.”

Az em­be­rek a ma­guk szűk ci­vi­li­zá­ciócs­ká­juk­ban él­tek, és az első né­hány nem­ze­dék után ez ép­pen elég nagy volt a szá­muk­ra. Ez vált az egye­dü­li re­á­lis vi­lág­gá. Az ez­red­év el­vesz­tet­te a je­len­tő­sé­gét, mert sen­ki sem tu­dott er­ről az év­ez­red­ről.

A hajó pe­dig egész idő alatt szá­gul­dott az űr­ben, a cél­ja felé tört, egye­nes úton és pon­to­san.

John Hoff a boly­gó mel­lett el­su­ha­nó pá­lyá­ra ve­zet­te a ha­jót, mely is­mét szá­mí­tó­gép­hez for­dult, és meg­nyom­ta „Te­le­szkóp” jel­zé­sű gomb­ját és a má­si­kat: „Pá­lya”.

Az­tán le­ült, és várt. Töb­bet nem te­he­tett.

A boly­gó ha­lott volt.

Az ana­li­zá­to­rok je­len­tet­ték, hogy at­mo­szfé­rá­ja alap­já­ban me­tán­ból áll, és a tö­meg­von­zás ép­pen há­rom­szo­ro­sa a ha­jó­ban ural­ko­dó­é­nak, a hő­mér­sék­le­te kö­zel áll az 1000 K°-hoz.

John Hoff a boly­gó mel­lett el­su­ha­nó pá­lyá­ra ve­zet­te a ha­jót, mely is­mét a nap felé szá­gul­dott. A má­so­dik boly­gó­ra irá­nyí­tot­ta a te­le­szkó­pot, és is­mét be­kap­csol­ta a szá­mí­tó­gé­pet. Az­tán le­ült, várt.

Az utol­só le­he­tő­ség. Hi­szen csak en­nek a két boly­gó­nak van at­mo­szfé­rá­ja, vagy a má­so­dik boly­gó, vagy sem­mi.

És ha a má­so­dik boly­gó is ha­lott lesz, ak­kor mi­té­vő le­gyen?

De ez eset­ben csak az egyik fe­le­le­tet kap­hat­ja, itt más le­he­tő­ség nincs. De va­jon nem for­dít­hat­ja más csil­lag felé a ha­jót, hogy más boly­gó­rend­szert ke­res­sen, amit újabb ge­ne­rá­ció­so­rok vál­ta­ko­zá­sa után el­ér­het­nek, és amin majd él­het­nek?

Éhes volt. A hű­tő­rend­szer­ben ke­rin­gő vi­zet már két nap­ja ki­it­ta.

Töb­bet nem je­len­tek meg az em­be­rek. Két­szer is ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és ki­ment a fo­lyo­só­ra, hogy meg­pró­bál­jon ételt és italt sze­rez­ni, de min­den al­ka­lom­mal meg­gon­dol­ta ma­gát, és vissza­for­dult. Nem sza­bad koc­káz­tat­nia sem­mit. Nem koc­káz­tat­hat­ja meg, hogy meg­lás­sák, és el­fog­ják, s meg­gá­tol­ják, hogy vissza­tér­jen a kor­mány­fül­ké­be.

De ha­ma­ro­san még­is­csak ki kell tör­nie in­nen, ezt is meg kell koc­káz­tat­nia. Egy nap múl­va már túl­sá­go­san fá­radt lesz ah­hoz, hogy meg­te­gye. És a má­so­dik boly­gó­hoz még igen sok nap­ba te­lik az út.

Még egy­szer meg­néz­te az irány­zó­pul­tot, mint­ha min­den rend­ben len­ne. A szá­mí­tó­gép jel­ző­lám­pá­ja kék fény­ben égett, a gép hal­kan du­ru­zsolt, mint­ha azt haj­to­gat­ná: „Min­den rend­ben, min­den rend­ben.”

Az­tán abba a sa­rok­ba hú­zó­dott, ahol alud­ni szo­kott, és le­fe­küdt, össze­göm­bö­lyö­dött, le­huny­ta a sze­mét, és alud­ni pró­bált.

Aho­gyan a fü­lét a fém­re szo­rít­va fe­küdt, hall­gat­ta a tá­vol­ban du­ru­zso­ló gé­pek mun­ká­ját. Hall­gat­ta az egész ha­jót be­töl­tő éne­kü­ket.

El­szunnyadt, fel­éb­redt, és is­mét el­szunnyadt… és hir­te­len ki­ál­to­zás­ra s arra ri­adt fel, hogy va­la­ki két­ség­be­eset­ten veri az aj­ta­ját.

Fel­ug­rott, az aj­tó­hoz ro­hant, s egyet­len kéz­moz­du­lat­tal ki­tár­ta. Mary, meg­bo­tol­va a kü­szöb­ben, a fül­ké­be zu­hant. Egyik ke­zé­ben egy nagy víz­tar­tály, a má­sik­ban – ha­tal­mas zsák. A tö­meg, bo­tok­kal ha­do­nász­va és üvöl­töz­ve, már az aj­tó­hoz ért.

John be­rán­tot­ta Ma­ryt a szo­bá­ba, és be­csap­ta a ne­héz aj­tót. Hal­lot­ta, amint a ro­ha­nó tes­tek be­le­üt­köz­nek a fém­be, és azt is, ho­gyan ütik bo­tok­kal az aj­tót, és mit üvöl­töz­nek.

John az asszony­ra né­zett.

– Mary – szólt, és a tor­ka össze­szo­rult. Li­he­gett: – Mary!

– El kel­lett jön­nöm – zo­kog­ta az asszony. – Kel­lett, bár­mit is csi­nál­tál.

– Amit tet­tem – fe­lel­te a fér­fi –, az a leg­jobb­hoz ve­zet. Ez is a terv ré­sze volt. Eb­ben biz­tos va­gyok, Mary. Ré­sze az ál­ta­lá­nos terv­nek. Az em­be­rek, ott a Föl­dön, min­dent elő­re el­gon­dol­tak. És én csak an­nak bi­zo­nyul­tam, aki…

– Te eret­nek vagy – vá­gott sza­vá­ba az asszony. – Meg­öl­ted a hi­tün­ket. Mind össze­ma­ra­kod­tak mi­at­tad. Te…

– Tu­dom az igaz­sá­got. Is­me­rem a hajó cél­ját.

Mary fel­emel­te kar­ját, át­ölel­te a fér­fi fe­jét, és ma­gá­hoz szo­rí­tot­ta.

– Szá­mom­ra min­den mind­egy. – Min­den mind­egy. Most.

John is meg­ölel­te Ma­ryt, egy­más sze­mé­be néz­tek.

– Hoz­tam en­ni­va­lót, John, mi­ért nem eszel?!

John fel­állt, és fel­emel­te az asszo­nyát.

– Mind­járt – mond­ta –, mind­járt enni fo­gok. Azon­ban elő­ször is meg aka­rok ne­ked mu­tat­ni va­la­mit. Az igaz­sá­got.

És ez­zel oda­ve­zet­te az ab­lak­hoz.

– Nézd. Oda re­pü­lünk. Ez a mi utunk cél­ja. Bár­mit is hi­tet­tünk el ma­gunk­kal – ez az igaz­ság.

*

A má­so­dik boly­gó maga volt a meg­ele­ve­ne­dett Szent­kép. Itt is vol­tak fo­lyók, fák, fű és vi­rá­gok, ég és fel­hő, szél és nap­fény.

Mary és John a pi­ló­ta­ülés mel­lett áll­tak, és az ab­la­kon át elé­jük tá­ru­ló kép­ben gyö­nyör­köd­tek.

Az ana­li­zá­tor vi­szony­lag rö­vid mun­ka után kö­zöl­te az ered­ményt.

„Em­ber­re ve­szély­te­len”, ez állt a pa­pír­la­pocs­kán. Sok ada­tot is so­rolt fel a lég­kör­ről, a bak­té­ri­u­mok­ról, az ibo­lyán­tú­li su­gár­zás­ról, és egy sor más anyag­nak a mennyi­sé­gét is fel­tün­tet­te. De már az is elég­sé­ges volt: „Em­ber­re ve­szély­te­len!”

John meg­húz­ta a köz­pon­ti ve­zér­lő­kart.

– Íme, az év­ez­re­des út­nak vége…

Az összes mu­ta­tók nul­lá­ra sza­lad­tak. A gé­pek zaja el­hall­ga­tott, a ha­jón olyan csend ural­ko­dott, mint ak­kor, ami­kor a csil­la­gok még fo­rog­tak, és a fa­lak vol­tak a pad­ló he­lyé­ben.

És ek­kor meg­hal­lot­ták a sí­rást. – Soha nem hal­lott em­be­ri sí­rást, ta­lán ál­la­ti vo­ní­tás­ra em­lé­kez­te­tett leg­in­kább.

– Fél­nek – mon­dot­ta Mary. – Ha­lá­lo­san fél­nek. Nem hagy­ják el a ha­jót.

Sok-sok nem­ze­dé­ken át össze­forr­tak a ha­jó­val az em­be­rek. Ez volt szá­muk­ra a ta­ka­ró és a vé­del­me­ző. A ha­tal­mas kül­ső vi­lág, a vég­te­len ég és a ha­tár­ta­lan tér­sé­gek ijesz­tet­ték őket.

De va­la­hogy még­is­csak ki kell őket ül­döz­ni a ha­jó­ból – ép­pen ez a he­lyes ki­fe­je­zés –, ki­űz­ni, és el­zár­ni a ha­jót, hogy ne tud­ja­nak vissza­tér­ni hoz­zá.

Mary meg­kér­dez­te:

– Mit tesz­nek majd ve­lünk? Er­ről még nem is gon­dol­koz­tam. Nem rej­tőz­he­tünk el elő­lük.

– Sem­mit – fe­lel­te John. – Sem­mit sem tesz­nek el­le­nünk. Leg­alább­is ad­dig, amíg ez a jó­szág ve­lem van.

És az övé­be rej­tett re­vol­ver­re csa­pott.

– De John, ez gyil­kos­ság…

– Gyil­kos­ság nem lesz. Meg­ijed­nek, és a fé­le­lem ha­tá­sá­ra ten­ni fog­ják, amit kell. Az­tán, le­het, hogy ta­lán csak hosszabb idő múl­va, de ma­guk­hoz tér­nek, és ak­kor el­tű­nik a fé­le­lem is. De a kez­dés­hez kell… Vissza­gon­dolt arra a szük­sé­ges szó­ra, ame­lyet a cso­dá­la­tos gép su­gallt neki. – Kell a ve­ze­tés. Íme, az kell ne­kik – hogy va­la­ki ve­zes­se őket, hogy meg­mond­ja, mit kell ten­ni­ük, kell, aki egye­sí­ti őket.

„Azt hit­tem, hogy már min­den be­fe­je­ző­dött – gon­dol­ta ke­se­rű­ség­gel –, de hi­szen tu­laj­don­kép­pen még csak most kez­dő­dik az egész, és sem­mi sem ért vé­get. Úgy lát­szik, nem elég­sé­ges, hogy a ha­jót le­szál­lí­tot­tam a meg­fe­le­lő hely­re. Foly­tat­ni is kell, és bár­mit is csi­ná­lok – még­sem lesz vége.

Újra fel kell te­hát ké­szül­nie, és újra ta­nul­nia kell. A lá­dá­ban, erre jól em­lé­ke­zett, sok könyv volt – több, mint a fe­lét azok töl­töt­ték meg a lá­dá­nak. Ter­mé­sze­te­sen ezek le­het­tek a leg­alap­ve­tőb­bek. Köny­vek, ame­lyek meg­mu­tat­ják, hogy mit is kell csi­nál­nia.

És va­la­hol ott kell len­ni az uta­sí­tás­nak is, bo­rí­ték­ban a köny­vek kö­zött, hogy el­ol­vas­sa, és tel­je­sít­se azt. Va­la­hogy ilyen cím­mel:

»Uta­sí­tá­sok a le­szál­lás utá­ni cse­le­ke­de­tek­hez«

Fel­té­pi majd a bo­rí­té­kot, és meg­ta­lál­ja a la­po­kat. Csak­úgy, mint az első le­vél­ben.”

– Mind­ezt elő­re lát­ták a Föl­dön – mon­dot­ta. – Min­den lé­pést elő­re lát­tak. A tu­dat­lan­sá­got is meg­ter­vez­ték, mint az egyet­len le­he­tő­sé­get, ami az em­be­re­ket hoz­zá­se­gít­he­ti az út el­vi­se­lé­sé­hez, de az eret­nek­ség­gel is szá­mot ve­tet­tek, mert ez biz­to­sít­hat­ta csak a tu­dás át­adá­sát nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re. A hajó szer­ke­ze­te olyan egy­sze­rű, hogy bár­ki el­irá­nyít­hat­ja – bár­ki. Ezek az em­be­rek a jö­vő­be néz­tek, és ki­szá­mí­tot­ták; mi­nek kell tör­tén­nie. A ter­vük min­den pil­la­nat­ban meg­ha­tá­roz­ta a sor­sun­kat.

Az új föld szé­les ró­ná­ja tá­rult fel előt­tük az ab­la­kon át, a fát, a fü­vet, az eget néz­ték.

– És azon sem cso­dál­koz­nék, ha a ki­ül­dö­zé­sün­ket is ki­gon­dol­ták vol­na.

És ek­kor mint­egy fe­le­let­ként meg­ele­ve­ne­dett a hang­szó­ró, és az egész ha­jót be­töl­töt­te a hang­ja:

„Min­den­ki­nek! – har­sog­ta, egy ki­csit re­cseg­ve, mint egy öreg gra­mo­fon­le­mez. – Hall­já­tok mind! Ti­zen­két óra alatt el kell hagy­no­tok a ha­jót. A ha­jót ez­u­tán mér­ge­ző gáz töl­ti meg.”

John meg­ra­gad­ta Mary ke­zét.

– Iga­zam volt. Min­dent vé­gig­gon­dol­tak. Min­den­kor egy lé­pés­sel meg­előz­tek min­ket.

Kéz a kéz­ben áll­tak, és azok­ra az em­be­rek­re gon­dol­tak, akik ilyen tá­vo­li jö­vő­be lát­tak, akik min­den ne­héz­sé­get fel­mér­tek, és át­gon­dol­ták azt is, hogy mi­ként győz­he­tik le eze­ket.

– No, gye­rünk! – biz­tat­ta John az asszo­nyát.

– John…

– Igen?

– És most már le­het gye­re­künk?

– Igen! – ne­ve­tett a fér­fi. – Most már le­het gyer­me­künk. Min­den­ki­nek le­het, aki csak akar, és annyi, amennyit csak akar. A ha­jón olyan so­kan vol­tunk. De ezen a boly­gón csak ma­rok­nyi­nak szá­mí­tunk.

– Hely van – erő­sí­tet­te meg Mary a fér­fi gon­do­la­tát –, sok hely.

John ki­nyi­tot­ta a fül­ke aj­ta­ját, és is­mét gon­do­san be­zár­ta maga után.

A hang­szó­ró is­mé­tel­te: „Min­den­ki­nek! Hall­já­tok mind! El kell hagy­no­tok a ha­jót…”

Mary oda­si­mult John­hoz, és a fér­fi érez­te, hogy az asszony egész tes­té­ben re­meg.

– John drá­gám, most ki­me­gyünk? Ki­me­gyünk?!

Meg­ijedt. Ter­mé­sze­tes, hogy meg­ré­mült. És John is meg­ret­tent. A sok nem­ze­dék­be be­ivó­dott fé­lel­met nem le­het egy­szer­re el­űz­ni, még az igaz­ság fé­nyé­vel sem.

– Nem azon­nal… va­la­mit meg aka­rok ta­lál­ni…

De el­jön az idő, és el kell hagy­ni­uk a ha­jót, ki kell lép­ni­ük a boly­gó fé­lel­me­tes tér­sé­ge­i­re – mez­te­le­nül, ijed­ten, el­veszt­ve azt a biz­ton­sá­got, amely a ha­jó­ban kö­rül­ölel­te őket.

De ami­re ez az idő el­jön, már tud­ni fog­ja, hogy mit kell ten­nie.

Hi­szen, ha az em­be­rek ott a Föl­dön, ilyen pom­pá­san ki­szá­mí­tot­tak ennyi min­dent, ak­kor egy ilyen pil­la­na­tot sem hagy­hat­tak fi­gyel­men kí­vül, és va­la­ho­vá azt a le­ve­let is el­rej­tet­ték, amely azon uta­sí­tá­so­kat tar­tal­maz­za, hogy mit is kell ten­ni­ük, ami meg­mond­ja: ho­gyan él­je­nek to­vább.

(Clif­ford D. Si­mak no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Zna­nyi­je-Szi­la”)