Valentyina ZSURAVLJOVA:
ÁT AZ IDŐN

Ré­mü­le­tet ér­zett, a leg­kö­zön­sé­ge­sebb ré­mü­le­tet – foj­tót, ta­pa­dóst. Zo­rin se­ho­gyan sem tu­dott meg­sza­ba­dul­ni at­tól az ér­zés­től, hogy a lep­ra va­la­hol itt, a szo­bá­ban rej­tő­zik. El­fá­radt, de félt még csak a kö­ze­lé­be lép­ni is a ka­ros­szék­nek. Szom­jas volt, de még csak meg­érin­te­ni sem mer­te a vi­zes­üve­get. Min­den­től meg­fer­tő­ződ­het, még a vi­rá­gok­kal teli váza is ve­sze­del­mes.

Gyors lép­tek­kel fel-alá jár­kált a szo­bá­ban, hogy fé­lel­mét csi­tít­sa. Az ár­nyé­kok nem kí­sér­ték pon­to­san, ha­nem ide-oda ver­gőd­tek a par­kett­koc­ká­kon.

– Lep­ra­ba­ci­lu­sok – mor­mog­ta Zo­rin. – Han­sen-ba­ci­lu­sok… Han­sen? Igen, igen, ter­mé­sze­te­sen.

Más­ra nem volt ké­pes gon­dol­ni, és ez csak fo­koz­ta ré­mü­le­tét. Va­jon a le­ve­gő is? Le­het, hogy a gyöngy­vi­rág-il­lat­tól ter­hes, me­leg, pá­rás le­ve­gő is fer­tőz, ame­lyet be­le­hel?

Majd­nem fu­tott az ab­lak­hoz, hogy a vi­dék képe el­von­ja gon­do­la­ta­it. Fel­tép­te a zá­rat.

A hi­deg vissza­szo­rí­tot­ta a fé­lel­met. Hó­pely­hek re­pül­tek az ab­lak­ba. A szél fel­kap­ta őket, ke­ring­tek, fi­no­man, tisz­tán. Va­la­mi meg­szo­kott, ezer­szer lá­tott volt a hó­pely­hek tán­cá­ban. Ez meg­nyug­tat­ta.

A fél­ho­mály las­san el­ta­kar­ta a tár­gyak kör­vo­na­la­it, és Zo­rin se­ho­gyan sem tud­ta meg­ha­tá­roz­ni – hogy va­jon nyár­fa vagy szil­fa nő-e az ab­lak előtt. Nem is tud­ta mi­ért, de rend­kí­vül fon­tos­nak érez­te, hogy fel­is­mer­je a fát. Rö­vid­lá­tó sze­mét össze­hu­nyo­rít­va a sű­rű­sö­dő sö­tét­be me­redt.

Gé­pi­e­sen meg­érin­tet­te az ab­lak­rá­mát, és azon­nal, mint­egy áram­ütés­re vissza­tért a ré­mü­le­te. A rá­má­hoz nem sza­bad érni! E szo­bá­ban sem­mit sem sza­bad meg­érin­te­ni. Ki­húz­ta a zseb­ken­dő­jét, és tö­röl­get­ni kezd­te az uj­ja­it.

A háta mö­gött hal­kan meg­csi­kor­dult az ajtó. Zo­rin meg­re­me­gett – ide­gei úgy re­a­gál­tak a hang­ra, mint a meg­fe­szí­tett hú­rok –, mi­köz­ben meg­for­dult, si­et­ve zseb­re gyűr­te a ken­dőt.

Egy bar­na ru­hás em­ber állt az aj­tó­ban. Az ar­cát és a ke­zét kö­tés fed­te. A sze­mét sö­tét szem­üveg rej­tet­te.

„A lát­ha­tat­lan em­ber” – aka­rat­la­nul is ez a re­gény­fi­gu­ra ju­tott eszé­be.

– Sza­dovsz­kij elv­társ? – hang­ja el­árul­ta Zo­rin fel­in­dult­sá­gát. – Dok­tor Sza­dovsz­kij?

– Igen, Alek­szandr Jur­je­vics Sza­dovsz­kij – hang­sú­lyo­zott ud­va­ri­as­ság ér­ző­dött a vá­lasz­ban.

Zo­rin elő­re­lé­pett, ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, de fél­moz­du­la­tot téve, vissza is kap­ta.

– Na­gyon örü­lök, hogy meg­is­mer­het­tem. – mor­mol­ta alig ért­he­tő­en, s érez­te, hogy el­vö­rö­sö­dik, mert meg­ér­tet­te, hogy bu­ta­sá­got mon­dott.

– Fog­lal­jon he­lyet, pro­fesszor – mu­ta­tott Sza­dovsz­kij a ka­ros­szék­re.

Né­hány pil­la­na­tig szem­ben áll­tak egy­más­sal, a ma­gas és kis­sé gör­nyedt Sza­dovsz­kij, az ala­csony, igen tes­tes Zo­rin. Az­tán Zo­rin egy hir­te­len moz­du­lat­tal meg­ra­gad­ta a ka­ros­szé­ket. És kü­lö­nös do­log – de el­ér­ve a szé­ket, amely egy pil­la­nat­tal ko­ráb­ban még úgy ré­mí­tet­te, meg­könnyeb­bü­lést ér­zett.

Sza­dovsz­kij kis­sé sán­tít­va oda­ment a má­sik ka­ros­szék­hez.

*

A lep­ra olyan, mint a tig­ris. Van va­la­mi bor­zal­mas, el­ke­rül­he­tet­len a tü­rel­mé­ben, amellyel ál­do­za­tát kö­ve­ti. Egy, két, tíz, har­minc évet is ké­pes vár­ni. Az­tán ug­rik – a kar­mai be­le­mé­lyed­nek a sze­ren­csét­len test­be, té­pik, gyöt­rik…

Alek­szandr Sza­dovsz­kij le­győz­het­te vol­na a lep­rát, ám egy­sze­rű­en nem si­ke­rült eh­hez elég időt kap­nia. A sors ke­se­rű iró­ni­á­ja foly­tán: a lep­ra­or­vos maga is lep­rás lett.

Ta­vasszal tör­tént. Ép­pen AD-pre­pa­rá­tu­má­val kí­sér­le­te­zett. Az új pre­pa­rá­tum szin­te cso­dá­kat mű­velt, sok­kal ha­tá­so­sabb volt a szul­fet­ron­nál, a pro­pi­zol­nál és a töb­bi lep­ra­gyógy­szer­nél. De néha – ez csak igen rit­kán tör­tént – az AD-pre­pa­rá­tum maga is ki­rob­ban­tot­ta a lap­pan­gó be­teg­sé­get. Nem si­ke­rült rá­jön­nie a tör­vény­sze­rű­sé­gek­re, te­hát kí­sér­le­tek­re, kí­sér­le­tek tu­cat­ja­i­ra és szá­za­i­ra lett vol­na szük­sé­ge, és idő­re. A lep­ra a csa­pá­sok­ra csa­pás­sal vá­la­szolt. Sza­dovsz­kij áp­ri­lis 14-én mos­dás köz­ben a jobb keze csuk­ló­ján egy pi­ro­sas szí­nű, ová­lis fol­tocs­kát vett ész­re. A folt egy hét múl­va már ki­fe­ké­lye­se­dett. A lep­ra leg­rit­kább for­má­já­ban szen­ve­dett, rossz­in­du­la­tú, he­veny meg­be­te­ge­dés­ben. Mint­ha bosszút állt vol­na a lep­ra azon az em­be­ren, aki a tit­ká­ra tört. Az AD-pre­pa­rá­tum nem se­gí­tett. Min­den kí­sér­let – Sza­dovsz­kij most már sa­ját ma­gá­val kí­sér­le­te­zett –, csak rosszab­bo­dást ho­zott.

A lep­ra­kór­há­zat két egy­for­ma két­eme­le­tes épü­let­ben he­lyez­ték el. Az egyik­ben a kli­ni­ka mű­kö­dött. Itt él­tek a be­te­gek. A má­sik pe­dig az or­vo­sok és ápo­lók ott­ho­na és egy­ben vesz­teg­zá­ra volt. Sza­dovsz­kij még a ta­vasz fo­lya­mán át­hur­col­ko­dott a kli­ni­ká­ra. Et­től kezd­ve a ké­mi­ai la­bo­ra­tó­ri­um­ban élt. Az „élt” iga­zat szól­va – nem ép­pen meg­fe­le­lő szó eh­hez a lé­te­zé­si for­má­hoz. Dol­go­zott. Kora haj­nal­tól éj­sza­ká­ig. A lep­ra le­győ­zé­se és ez­zel egye­tem­ben a me­ne­kü­lés csak a gyor­sa­ság­gal biz­to­sít­ha­tó szá­má­ra. El kel­lett űz­nie a be­teg­sé­get.

A pre­pa­rá­tum két sav kü­lön­fé­le só­i­ból állt, a ha­tá­sa az össze­té­te­lé­től füg­gött. Csak a szá­za­lé­kok tö­re­dé­kei al­kot­ták azt a ha­tár­vo­na­lat, amely­től az élet vagy a ha­lál füg­gött.

Az egész nya­rat arra for­dí­tot­ta, hogy elő­ál­lít­sa a ké­mi­a­i­lag tisz­ta kom­po­nen­se­ket. Az or­vo­sok ősszel ki­pró­bál­ták pre­pa­rá­tu­má­nak ha­tá­sát a be­te­ge­ken, és ti­zen­hét eset­ből ti­zen­hat­ban majd­nem tel­jes gyó­gyu­lást biz­to­sí­tott. És csak a ti­zen­he­te­dik eset­nél ta­pasz­tal­ták a be­teg­ség gyors elő­re­ha­la­dá­sát. A ti­zen­he­te­dik eset maga Sza­dovsz­kij volt.

Újabb kí­sér­le­tek – újabb si­ker­te­len­ség. A be­teg ál­la­po­ta ro­ha­mo­san rom­lott. Alek­szandr Sza­dovsz­kij kor­tör­té­ne­te mi­ha­mar vas­tag­ra hí­zott. Sza­dovsz­kij egy sze­mély­ben volt a kí­sér­le­te­ző, be­teg és az or­vos. A be­teg­nek csak igen szó­fu­kar pa­na­szai ke­rül­tek a kor­tör­té­net­be, an­nál több la­tin or­vo­si ki­fe­je­zés és ké­mi­ai for­mu­la. A ku­ta­tó győ­zel­mét min­den kí­sér­let kö­ze­lebb hoz­ta; de min­den kí­sér­let gyor­sí­tot­ta a be­teg pusz­tu­lá­sát. Az or­vos szá­má­ra csak az ma­radt, hogy meg­ál­la­pít­sa: va­jon ki lesz a gyor­sabb?

Sza­dovsz­kij, az or­vos, de­cem­ber­ben már tud­ta: a be­teg sok­kal előbb el­pusz­tul, mint­sem hogy a ku­ta­tó meg­ta­lál­ná a me­ne­kü­lést je­len­tő szert. A ku­ta­tó­nak leg­alább há­rom-négy esz­ten­dő kel­le­ne, a be­teg­nek azon­ban csak nyolc, leg­jobb eset­ben tíz hó­nap­ja, ha ma­radt.

A kí­sér­le­tek foly­ta­tód­tak. Sza­dovsz­kij, a ku­ta­tó úgy vél­te, hogy min­den joga meg­van ah­hoz, hogy sza­ba­don ren­del­kez­zen a be­teg Sza­dovsz­kij éle­té­vel. Azon­ban a lep­ra­kór­ház fő­or­vo­sa ja­nu­ár ti­zen­egye­di­kén ka­te­go­ri­ku­san meg­til­tot­ta a to­váb­bi kí­sér­le­te­ket. Sza­dovsz­kij nem is pró­bált vi­táz­ni. Már ré­ges-ré­gen nem szá­mí­tott ti­pi­kus­nak a be­teg­sé­ge, ép­pen ezért nem is nyújt­ha­tott meg­fe­le­lő ta­pasz­ta­la­to­kat. Min­den fel­jegy­zé­sét át­ad­ta az asszisz­ten­sek­nek, és a kli­ni­ka mel­lé köl­tö­zött egy kis szo­bá­ba. Töb­bé be sem lé­pett a la­bo­ra­tó­ri­um­ba.

…A lep­ra olyan, mint a tig­ris. Mar­can­gol­ja az ál­do­za­tát, meg­öli, de előbb a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig el­rú­tít­ja.

Sza­dovsz­kijt most már a meg­szo­kott szul­fon­pre­pa­rá­tu­mok­kal gyó­gyí­tot­ták. Azon­ban a lep­ra kar­mai egy­re mé­lyebb­re és mé­lyebb­re ha­tol­tak, egy­re pusz­tí­tób­bá vált a szo­rí­tá­sa.

A lep­ra győ­zött.

*

– Foly­tas­sa, foly­tas­sa csak pro­fesszor, hall­ga­tom.

A fe­hér kö­tés maszk­ként rej­te­get­te Sza­dovsz­kij arc­ki­fe­je­zé­sét. Ez za­var­ta Zo­rint. Ma­ga­biz­tos­sá­gát el­vesz­tet­te, össze­za­va­ro­dott, és né­hány­szor is­mé­tel­get­te ugyan­azt. Az ér­vek elő­re el­gon­dolt rend­sze­re kár­tya­vár­ként össze­om­lott.

– Ért­se meg, az élet meg­hosszab­bí­tá­sa… Aka­rom mon­da­ni, az öreg­ség el­le­ni harc…

Az­tán arra gon­dolt, hogy pon­to­san e sza­vak­kal kezd­te a be­szél­ge­tést. Sza­dovsz­kij fe­ke­te szem­üve­ge ka­ján fénnyel vil­lo­gott.

– Néz­ze ké­rem…

Zo­rin el­hall­ga­tott. Me­le­ge volt. A hom­lo­ká­ról ve­rej­ték­csep­pek cso­rog­tak, a pro­fesszor igen kel­le­met­le­nül érez­te ma­gát. Mi­lyen ké­nyel­met­len, hogy el­kal­ló­dott a zseb­ken­dő­je.

– Öreg­ség? – sza­kí­tot­ta fél­be Sza­dovsz­kij. – Az öreg­ség­től iga­zán nem kell fél­nem.

Zo­rin is­mét ne­ki­vá­gott.

– Gyó­gyít­ha­tó a lep­ra?

Sza­dovsz­kij vál­lat vont.

– Mi­kor, hogy.

– Az ön be­teg­sé­gé­re gon­do­lok.

A fe­ke­te üveg mö­gött, va­la­mi fel­ra­gyo­gott.

– Még nem gyó­gyít­ha­tó.

Vé­gül is si­ke­rült elő­ha­lász­nia a ken­dőt, s meg­tö­röl­te a hom­lo­kát. Gé­pi­e­sen oda­húz­ta a ka­ros­szé­két Sza­dovsz­kij­hoz.

– Je­len­leg gyó­gyít­ha­tat­lan? Te­hát… és ké­sőbb?

Sza­dovsz­kij csak egy idő múl­va vá­la­szolt.

– Há­rom év múl­va. Nem ha­ma­rabb – ráz­ta meg a fe­jét – És meg kell mon­da­ni, hogy eh­hez az idő­höz az kell, hogy po­ko­li mun­ka­tem­pó­ban dol­goz­za­nak. Más­kü­lön­ben – vagy nyolc év is be­le­te­lik.

– Nyolc év?! De Ön… aka­rom mon­da­ni… Ön… – Zo­rin kín­já­ban a gyöngy­vi­rág­ra me­redt – az Ön szá­má­ra – ké­rem…

Sza­dovsz­kij bic­cen­tett egyet, an­nak je­lé­ül, hogy meg­ér­tet­te.

– Hét hó­na­pom van. Le­het, hogy nyolc. De tíz­nél több sem­mi eset­re.

– Nyolc év kel­le­ne, és csak nyolc hó­nap­ja van! – Zo­rin hang­ja majd­nem vi­dá­man csen­gett. – Ez ép­pen az – egé­szen szo­ro­san oda­húz­ta ka­ros­szé­két Sza­dovsz­kij mel­lé. – Hall­gas­son meg, Alek­szandr Jur­je­vics, kép­zel­je el ma­gá­nak, hogy Ön… no, … át­alussza ezt a nyolc évet. Ért­se meg – nyolc évet? De ha úgy tet­szik, akár hú­szat is. És csak ak­kor éb­red fel, ha az em­be­rek már meg­ta­nul­ták, ho­gyan kell el­bán­ni az Ön be­teg­sé­gé­vel.

A kö­tés­be bur­kolt kéz fel­emel­ke­dett, és le­vet­te a szem­üve­get. Zo­rin bar­na sze­met pil­lan­tott meg a vá­szon kes­keny ré­sén át, a te­kin­te­té­ben azon­ban volt va­la­mi szo­kat­lan. Túl­sá­go­san is fi­gyel­me­sen né­zett ez a szem­pár. Zo­rin ész­re­vet­te, hogy szin­te nem is védi szem­pil­la és szem­öl­dök a sze­me­ket.

– Álom? – a szem össze­szű­kült. – Azt gon­dol­ja, hogy az alvó em­ber szá­má­ra nem ve­sze­del­mes a lep­ra? A szer­ve­zet azon­ban él, te­hát a lep­ra­ba­ci­lu­sok is él­nek.

– Nem, nem. Más­faj­ta álom­ra gon­do­lok, olyan­ra, amely­ben a szer­ve­zet szin­te nem is él.

– Ha­lál?!

– Álom – is­mé­tel­te Zo­rin nyo­ma­ték­kal. – Már csak azért is, mert a ha­lál­ból nincs éb­re­dés.

Sza­dovsz­kij te­kin­te­te el­len­sé­ges­sé vált.

– Be­szél­jünk őszin­tén, Bor­isz Ar­kagy­e­vics – a be­kö­tött kéz tü­rel­met­len gesz­tus­sal kü­lön is alá­hú­zott min­den szót. – Nyil­ván nem hi­á­ba­va­ló­sá­go­kért re­pült ide. Mit akar? Mit ja­va­sol? Be­szél­jen! Vagy me­gyek!!

– Rend­ben van. Őszin­te le­szek. Olyan őszin­te, ami­lyen­nek egy or­vos­nak a má­sik or­vos iránt len­nie kell. Biz­to­san hal­lott a hi­po­ter­mi­á­ról?

– Igen. Olyan ope­rá­ci­ók ese­té­ben, ame­lyek­nél mes­ter­sé­ge­sen csök­ken­tik a test hő­mér­sék­le­tét. De mi­lyen kap­cso­lat­ban van a se­bé­szet­tel, hi­szen maga ge­ron­to­ló­gus.

– No, ép­pen er­ről van szó. Az élet meg­hosszab­bí­tá­sá­ról – Zo­rin he­lyes­lő­en bó­lin­tott. – Ám, az éb­ren levő em­ber éle­tét még nem tu­dom meg­hosszab­bí­ta­ni, de az al­vó­ét igen. Meg­ér­tett?

– Nem!

– A kö­zön­sé­ges álom­ban az em­ber… él. De ha mély hi­po­ter­mi­á­ban al­szik… nem él! És kö­vet­ke­zés­kép­pen nem is öreg­szik.

Sza­dovsz­kij vál­lat vont.

– Nyolc fok­kal, mond­juk tíz fok­kal csök­kent­he­tő az em­ber hő­mér­sék­le­te. Mit vál­toz­tat ez? A szer­ve­zet anyag­cse­ré­je vál­to­zat­la­nul fo­lyik. Te­hát vál­to­zat­la­nul éli az éle­tet – le­het, hogy né­mi­leg las­sab­ban.

Zo­rin til­ta­ko­zás­kép­pen hüm­mö­gött. Maga elé mor­gott:

– A kon­zer­va­ti­viz­mus meg­őr­ző­dé­sé­nek tör­vé­nye.

– Mit, mit mond?

Zo­rin el­fe­led­ke­zett ar­ról, hogy be­teg em­ber, gyó­gyít­ha­tat­lan be­teg ül előt­te. A ha­rag rossz ta­nács­adó – min­den más ér­zést el­sö­pör. Az el­len­ve­té­sek min­den­kor fel­in­ge­rel­ték. Tud­ta ezt… és még­is mé­reg­be gu­rult.

– Azt mond­tam: a kon­zer­va­ti­viz­must meg­őr­ző tör­vény. A meg­fi­gye­lé­se­im sze­rint még az olyan tu­dó­sok is, akik a sa­ját te­rü­le­tü­kön for­ra­dal­má­rok, más te­rü­le­te­ken majd­nem min­dig kon­zer­va­tí­vok. Ha nem is­mer­ném az ön mun­kál­ko­dá­sát a lep­ra­ku­ta­tás te­rü­le­tén, kol­lé­gám!… No, de hon­nan ve­szi ezt a szá­mot – tíz fo­kot? – És arra sem ha­gyott időt Sza­dovsz­kij­nak, hogy fe­lel­jen. – És ha har­minc fok­ról van szó? Vagy har­minc­öt­ről?

– Fagy­pont­ra hű­te­ni, és az­tán is­mét élet­re kel­te­ni? Nem hi­szek ben­ne.

A ken­dő is­mét el­tűnt va­la­ho­va. Zo­rin a zse­be­i­ben ko­to­rá­szott.

– Amennyi­re én tu­dom – foly­tat­ta Sza­dovsz­kij –. az em­be­ri szív leg­fel­jebb a hu­szon­hat fok­ra való le­hű­tést vi­se­li el. A kam­rák fib­ril­lá­ci­ó­ja…

Zo­rin úgy kap­ta fel a te­jet, mint a har­ci pa­ri­pa, ha fel­har­san a csa­ta­kürt.

– Aha! Te­hát ezt is tud­ja? Igen, igen, a szív va­ló­ban nem ké­pes el­vi­sel­ni töb­bet. Azon­ban meg­van a mód­ja a szív ki­kap­cso­lá­sá­nak, és ak­kor nem lép­het fel a fib­ril­lá­ció. Van mű­szí­vem, ez ma­gá­ra vál­lal­ja a szív­mű­kö­dést. A vér­ke­rin­gés így el­ke­rü­li a szí­vet. A fib­ril­lá­ció nem kö­vet­kez­het be. Majd­nem nul­la fok­ra hű­töm le az em­be­ri tes­tet. És ez­u­tán új­ból fel­élesz­tem a szív­mű­kö­dé­sét. Nem, nem kol­lé­gám, en­ged­je meg, hogy be­mu­tas­sam. A leg­fon­to­sabb – mély­hű­tött ál­la­pot­ban az em­ber él, de… – Zo­rin fel­emel­te az uj­ját –, de va­la­mennyi élet­te­vé­keny­sé­ge szin­te egy szá­za­dé­ra las­sul… No, mit akart mon­da­ni?

Sza­dovsz­kij hall­ga­tott.

– A be­teg­sé­ge ma gyó­gyít­ha­tat­lan – Zo­rin da­dog­ni kez­dett, kö­nyö­rög­ve né­zett Sza­dovsz­kij­ra, meg­is­mé­tel­te – igen, gyó­gyít­ha­tat­lan! Ezt job­ban tud­ja, mint én. De ha be­le­egye­zik, be­csap­juk a lep­rát. Ez ön­nek is szük­sé­ges – ki­egye­ne­se­dett –, a tu­do­mány­nak – mint mond­ta – nyolc évre van szük­sé­ge? Pom­pás! Az ön szá­má­ra a nyolc év egyet­len hó­nap­pá rö­vi­dül.

Sza­dovsz­kij néma ma­radt.

– Kí­sér­le­tek tu­cat­ja­it haj­tot­tam már vég­re – haj­to­gat­ta Zo­rin. – Igaz, a le­hű­tés idő­tar­ta­ma ed­dig nem ha­lad­ta meg a há­rom he­tet. De most élet­be­vá­gó kér­dés­ről van szó. Az egyet­len le­he­tő­ség… És az­tán, azt is tud­ja, hogy a kí­sér­let szük­ség ese­tén meg­sza­kít­ha­tó. Bo­csás­son meg, nem kí­sér­le­tet akar­tam mon­da­ni… gyó­gyí­tást…

Megint a zseb­ken­dő­je után kez­dett ko­to­rász­ni. Sza­dovsz­kij is­mét fel­vet­te a szem­üve­gét. A vi­rág­vá­zá­hoz nyúlt, meg­si­mo­gat­ta a vi­rá­go­kat.

A zseb­ken­dő vé­gül is meg­ke­rült. Zo­rin fi­gyel­me­sen – mint­ha igen fon­tos mű­ve­le­tet vé­gez­ne, meg­tö­rül­te a hom­lo­kát.

Sza­dovsz­kij fel­állt. Ha­tá­ro­zott han­gon vá­la­szolt:

– Nem aka­rom!

*

Csen­des, de hi­deg szél fújt a Vol­gá­ról. Éj­sza­ka is­mét ha­va­zott. És Sza­dovsz­kij me­net köz­ben ös­vényt ta­po­sott ben­ne. A hóba tört kes­keny, alig lát­ha­tó ös­vény a fák kö­zött kí­gyó­zott. Egy régi – ki tud­ja, hány év­ti­ze­des ha­gyo­mány sze­rint – min­den be­teg, aki csak be­ke­rült a lep­ra­kór­ház­ba, fát ül­te­tett. A be­te­gek ab­ban hit­tek: ha a fács­ka meg­nő… meg­gyó­gyul­nak. Az or­vo­sok azt mond­ták: a mun­ka el­von­ja a fi­gyel­met… ez hasz­nos. A ha­gyo­mányt szi­go­rú­an őriz­ték! Az utol­só évek­ben so­kan meg­gyó­gyul­tak, de sen­ki sem ment el úgy, hogy ne ül­te­tett vol­na töl­gyet, nyír­fát vagy fe­ke­te nyár­fát.

Sza­dovsz­kij ko­ráb­ban fel sem fi­gyelt erre, csak a tu­do­mány­ban hitt. De most már tud­ta, hogy a tu­do­má­nyon kí­vül még sok min­den van, amely ez­zel az egyet­len ke­vés­sé meg­ha­tá­ro­zott szó­val fog­lal­ha­tó egy­be: „élet”.

Meg­ked­velt egy he­lyet, és el­ha­tá­roz­ta, hogy ta­vasszal oda töl­gyet ül­tet. Egé­szen ko­mo­lyan mond­ta a fő­or­vos­nak: „A mun­ka – azt mond­ják – el­von­ja a fi­gyel­met”. Az or­vos ugyan­csak ko­mo­lyan vá­la­szolt: „Erre azt fe­le­lik, hogy hasz­nos.”

A ta­laj a kór­ház kör­nyé­kén – ho­mo­kos, szo­lon­csá­kos. Csak az ak­dzsu­szan, a fe­hér üröm nő ma­gá­tól. Ah­hoz, hogy a fák ki­sar­jad­ja­nak, ala­po­san meg kel­lett dol­goz­ni. Ez, ter­mé­sze­te­sen, lé­nye­gi­leg igen hasz­nos volt.

Ve­gyes­ko­rú fák nőt­tek itt – fi­a­ta­lok és öre­gek. A domb­te­tőn a töb­bi­ek­nél sok­kal ma­ga­sab­ban, há­rom szil­fa nőtt. Egy kor­má­nyos ül­tet­te őket. Ha­wai­i­ban kap­ta meg a fer­tő­zést. A fák­nak ten­ge­rész ne­vet adott. A kö­zép­sőt, amely a leg­ma­ga­sabb volt, fő­ár­boc­nak, a má­sik ket­tőt elő­törzs­vi­tor­lá­nak, és far­vi­tor­lá­nak ne­vez­te. Nyá­ron va­ló­ban ár­bo­cok­hoz ha­son­lí­tot­tak, ame­lye­ken csak úgy da­ga­doz­tak a lomb­vi­tor­lák a szél­ben. A kor­má­nyos meg­gyó­gyult, és két év­vel ez­előtt el­hagy­ta a lep­ra­kór­há­zat. Az ár­bo­cok azon­ban ott ma­rad­tak. Sza­dovsz­kij a szom­széd­sá­guk­ban kí­ván­ta el­ül­tet­ni a maga töl­gye­it. Most azon­ban csak hó­fú­vást ta­lált maga előtt Sza­dovsz­kij las­san a hó­buc­ká­hoz ban­du­kolt. A jobb lába der­me­de­zett, úgy érez­te, mint­ha csak a hi­deg­től len­ne me­rev a lába. Azon­ban jól tud­ta, hogy ez a „hi­deg” más­faj­ta. Na­gyon is vi­lá­go­san maga elé kép­zel­te, hogy mi kö­vet­kez­het ez­u­tán. Újabb fe­ké­lyek je­len­nek meg. A szem­pil­lá­ja és a szem­öl­dö­ke vég­leg ki­hull, a fül­cim­pá­ja meg­vas­ta­go­dik. Az orr­sö­vé­nye el­pusz­tul. Meg­rom­lik a lá­tá­sa, de le­het­sé­ges, hogy tel­je­sen meg­va­kul. Egy­re több­ször kí­noz­za majd a lég­szomj. Az­tán… ami ezt kö­ve­ti, azt az or­vo­sok fi­no­man úgy fe­je­zik ki: „ha­lá­los ki­me­ne­tel”.

Sza­dovsz­kij nem tud­ta vol­na ma­gya­rá­za­tát adni, hogy tu­laj­don­kép­pen mi­ért uta­sí­tot­ta el Zo­rin aján­la­tát. El kel­lett vol­na fo­gad­nia. Így akart ten­ni. Egy em­ber, aki­nek nincs vesz­te­ni­va­ló­ja, va­ló­já­ban nem is koc­káz­tat­hat sem­mit. Ez arany igaz­ság. Kár a fá­rad­sá­gért! Ez is köz­hely­sze­rű igaz­ság. De mind­ezek az igaz­sá­gok, és ve­lük együtt sok más ha­son­ló, ör­dö­göt sem ér, ha Zo­rin sza­vai fö­lött töp­ren­ge­ni kezd. Mit is veszt­het? Ele­get! Egy fél­évi élet. Ez iszo­nyú­an sok. Ha­tal­mas idő! Mos­ta­ná­ban iga­zán úgy él, mint aho­gyan az ínyen­cek isszák a bort – las­san. Íz­lel­get­ve min­den kor­tyot, min­den csep­pet.

Ko­ráb­ban so­ha­sem tör­te fe­jét az élet ér­tel­mén. Most tud­ta: az élet vég­ső ér­tel­me – élni. Néha még az éle­tet is fel kell ál­doz­ni az éle­tért. De az em­ber arra szü­le­tett, hogy él­jen. Ez az igaz­ság su­gár­zik min­den­ből: min­den lé­leg­zet­vé­tel­ben, min­den moz­du­lat­ban, min­den gon­do­lat­ban ez rej­tő­zik. Min­den pom­pás len­ne, min­den­nek ér­tel­me van, és ra­gyo­gó szép­sé­ge – a hő­ség­nek és a hi­deg­nek, a szél­csend­nek és a szél­vi­har­nak, a ze­né­nek és a csend­nek. Mos­dott – és nem ér­tet­te, ho­gyan te­het­te ezt ko­ráb­ban annyi­ra au­to­ma­ti­ku­san. Az asz­tal mel­lé ült, és kép­te­len volt fel­fog­ni, hogy ko­ráb­ban mi­ként ol­vas­ha­tott evés köz­ben.

Nem ért­he­tő, hogy mi­ért gon­dol­ják: a ha­lál­ra ítélt szá­má­ra az idő va­ló­ság­gal szá­guld. El­len­ke­ző­leg. Majd­nem meg­der­med! Azon­ban az ilyen em­ber va­la­mi­lyen ha­to­dik ér­zék­kel ál­lan­dó­an ér­zé­ke­li az idő moz­gá­sát, amely las­san, de kö­nyör­te­le­nül elő­re­ha­lad. E moz­gás­nak van va­la­mi­lyen hip­no­ti­zá­ló ha­tá­sa. Sem­mi sem ké­pes el­sza­kí­ta­ni, el­von­ni tőle. Sem­mi­lyen szil­lo­giz­mus nem se­gít. A lo­gi­ka pe­dig ál­ta­lá­ban te­he­tet­len­né vá­lik ott, ahol az ide­gek fe­szült­sé­ge min­den mér­té­ket meg­ha­lad. Ezen a ha­tá­ron még is­me­ret­len em­be­ri „tör­vé­nyek” kez­de­nek hat­ni.

Lo­gi­ku­san el­gon­dol­va, min­den olyan egy­sze­rű­nek lát­szik. Sza­dovsz­kij ma­gá­nyos em­ber. Gyó­gyít­ha­tat­lan be­teg. Kö­vet­ke­zés­kép­pen iga­zán nem veszt­het sem­mit. Ép­pen ezért kap­nia kel­lett vol­na Zo­rin ja­vas­la­tán.

De a lo­gi­ká­nak el­lent­mon­dó, is­me­ret­len tör­vény­sze­rű­sé­gek ép­pen az el­len­ke­ző­jét dik­tál­ták Sza­dovsz­kij­nak. Ép­pen azért, mi­vel ma­gá­nyos és gyó­gyít­ha­tat­la­nul be­teg volt, most min­den be­szél­ge­tés, még a sem­mi­sé­gek is, min­den, még köz­ér­ze­té­nek leg­pa­rá­nyibb ja­vu­lá­sa is va­la­mi kü­lö­nös ki­fe­jez­he­tet­len ér­ték­re tett szert a sze­mé­ben.

A lo­gi­ka azt mond­ta: a har­minc­négy éved­ből majd­nem az egy­har­ma­dot itt töl­töt­ted a lep­ra­kór­ház­ban, na­pon­ta ti­zen­két órát dol­goz­tál, és még­sem si­ke­rült le­győz­nöd a lep­rát. Eb­ből kö­vet­ke­zik, hogy a hát­ra­le­vő félé­ved­ben, ami­kor a la­bo­ra­tó­ri­um­ban sem dol­goz­hatsz, iga­zán nem le­szel ké­pes bár­mi­lyen me­ne­kü­lés ki­gon­do­lá­sá­ra.

Az is­me­ret­len tör­vé­nyek pe­dig fúj­ták a ma­gu­két: most lá­tod és ér­zed éle­ted­ben elő­ször a vi­lá­got, a hát­ra­le­vő hó­na­pok sok­kal töb­bet ad­hat­nak, mint egész el­múlt éle­ted.

…Lába alatt hal­kan csi­kor­gott a hó. Erre is éle­té­ben elő­ször fi­gyelt fel tu­da­to­san. Ez a fel­fe­de­zés, az el­múlt hó­na­pok­ban igen sok ha­son­ló fel­fe­de­zés­re tett szert – fon­tos volt.

Az ös­vény, a dom­bot el­ke­rül­ve, a pusz­tá­ba vitt. A szél fe­hér hő­hul­lá­mo­kat űzött a sík­sá­gon. A hó zi­zeg­ve hul­lott, és el­tö­röl­te az ös­vé­nye­ket. A pusz­ta nyá­ron is fe­hér – a fe­hér üröm bo­zót­já­tól fe­hér­lik ak­kor. Sza­dovsz­kij pró­bált vissza­em­lé­kez­ni a fe­hér üröm il­la­tá­ra, azon­ban va­la­mi mi­att nem az ak­dzsu­szan il­la­tát érez­te, ha­nem a gyöngy­vi­rá­gét. És ek­kor maga előtt lát­ta Zo­rin ar­cát – apró össze­hu­nyo­rí­tott sze­mét, arc­ki­fe­je­zé­sé­nek gyors já­té­kát.

Igen, a ta­lál­ko­zás előtt azon tű­nő­dött Sza­dovsz­kij, va­jon mi­ről is akar vele be­szél­ni Zo­rin. De ami­kor a pro­fesszor fe­lé­je nyúj­tot­ta és ré­mül­ten vissza­rán­tot­ta a ke­zét, ak­kor Sza­dovsz­kijt el­fog­ta a vágy, hogy még ak­kor is „ne­met” mond­jon, ha leg­szí­ve­seb­ben „igen­nel” vá­la­szol­na.

Tu­laj­don­kép­pen min­den ez­zel kez­dő­dött. A kon­zer­va­ti­viz­mus tör­vé­nye?! Sza­már­ság! A lep­ra­ló­gi­át tud­ja, és egész tes­té­ben érzi. Olyan a szá­má­ra, mint az él­te­tő le­ve­gő. De Zo­rin kí­sér­le­tei?! Kí­na­i­ul hang­zott a fü­lé­ben mind­az, amit a pro­fesszor ma­gya­rá­zott. És va­ló­já­ban is, hon­nan tud róla Zo­rin? Sem­mi kü­lö­nös nem tör­tént. Egy or­vos meg­be­te­ge­dett. Mi eb­ben a cso­dá­la­tos? A Ha­waii-szi­ge­te­ken a tör­vény arra kö­te­le­zi a lep­ra­or­vost, hogy írja alá: egész éle­té­ben ott ma­rad a lep­ra­te­le­pen.

Sza­dovsz­kij újra lát­ta Zo­rin ri­adt, ret­te­gő moz­du­la­tát, amint vissza­rán­tot­ta a ke­zét. Az em­be­rek po­ko­li­an fél­nek a lep­rá­tól. Pe­dig a va­ló­ság­ban nem is ve­szé­lye­sebb, mint a tu­ber­ku­ló­zis. De az em­be­re­ket még a neve is meg­ré­mí­ti. És Zo­rin is félt. Úgy ült le a ka­ros­szék­be, mint­ha vil­la­mos­szék­be ül­tet­ték vol­na. Igaz, az­tán, ami­kor a kí­sér­le­te­i­ről kez­dett be­szél­ni… Igen, a kí­sér­le­tek! Zo­rin még­is­csak te­het­sé­ges. Ra­gyo­gó gon­do­lat – ki­kap­csol­ni a szí­vet és a tü­dőt, gép­pel he­lyet­te­sí­te­ni azt. Igen, pom­pás el­gon­do­lás. Már csu­pán emi­att is bele kel­lett vol­na egyez­nie a kí­sér­let­be. Át­lép­ni az időn… Be­le­néz­ni a jö­vő­be… Mi­lyen is lesz? Ha szük­sé­ges len­ne!… Csak húsz évre. Igen, úgy rém­lett, hogy va­la­mi ilyes­mit mon­dott Zo­rin. Húsz év – de hi­szen ak­kor már más em­be­rek, más idők, más kor lesz. Mit is ad­hat­na ne­kik? Mi len­ne ő ezek­nek az új em­be­rek­nek? Ide­gen? He­ted­hét or­szá­got is meg­jár­hatsz, de min­dig csak a ha­zád­ba akarsz vissza­tér­ni. A vi­lág­kó­bor­lás­ból vissza le­het tér­ni, de az idő­ben nem le­het hát­ra­fe­lé men­ni, on­nan iga­zán nem le­het se­ho­vá sem vissza­tér­ni. Az egyet­len ilyen kí­sér­le­tet Wells tet­te, és va­jon mit adott az? A sa­ját ko­rá­ból ki­lép­ni az em­ber­nek, ugyan­olyan ne­héz, sőt le­he­tet­len, mint ki­búj­ni a sa­ját bő­ré­ből… Még ha csak egy-két év­ről vol­na szó… De mi­lyen em­ber ez a Zo­rin? Ki­hív­ja pár­baj­ra az időt! Mi­lyen gyor­san nő­nek az em­be­rek! Ép­pen ezért olyan ijesz­tő még a gon­do­lat is: a jö­vő­be ug­ra­ni…

Sza­dovsz­kij el­mo­so­lyo­dott. Még va­la­mi öröm­te­li is volt ab­ban, hogy íme, vá­laszt­hat. Be­le­avat­koz­hat, meg­gon­dol­hat­ja, ér­té­kel­he­ti. És a leg­főbb – nem kell si­et­nie. In­kább csak a lel­ke mé­lyén érez­te, mint meg­ér­tet­te, hogy mit is aján­lott Zo­rin, és azt is, hogy mit is kel­le­ne erre mon­da­nia. De vá­lasz­ta­ni, az még­is kel­le­mes. A vég­zet­sze­rű ott kez­dő­dik, ahol már nincs vá­lasz­tá­si le­he­tő­ség. Zo­rin tü­rel­mes: még csak nem is gon­dol rá, hogy el­utaz­zon a lep­ra­kór­ház­ból.

De még… Még van olyan könyv, amit nem ol­va­sott vé­gig, és van zene, vi­rág az asz­tal­kán. És még – hát­ra van­nak me­leg hó­na­pok. Csak most érez­te, mi­lyen hi­deg az éj­sza­ka.

Ha­zárd gon­do­la­ta tá­madt: ha pá­ros szá­mú lé­pés­sel éri el a kli­ni­ka ka­pu­ját…. ak­kor bele kell egyez­nie, ha pá­rat­lan­ra jön ki – ak­kor csak utaz­zon el Zo­rin.

A hó most va­ló­ban csi­kor­gott a lép­tei alatt – azért csi­kor­gott éle­seb­ben, mert Sza­dovsz­kij si­e­tett. Ér­de­kes len­ne – mit kap­hat­na? Majd­nem sza­ladt… a tü­rel­met­len­ség­től, meg azért is, mert egy kis­sé fá­zott. El­mo­so­lyo­dott: „Tisz­telt Alek­szandr Jur­je­vics, ön a misz­ti­ciz­mus mo­csa­rá­ba té­ve­dett. Mi­lyen jó, hogy er­ről sen­ki sem tud.”

Ami­kor már csak két­száz mé­ter­nyi­re volt a kli­ni­ka ka­pu­já­tól, is­mét las­sí­tott. Le­het, hogy a fá­radt­ság mi­att. Az­tán még las­sab­ban lé­pe­ge­tett, „Ön, tisz­telt Alek­szandr Jur­je­vics, sá­mán, sar­la­tán, hi­szi, hogy így bár­mi­lyen kér­dés is el­dönt­he­tő?” A hó is­mét csi­kor­gott. – Meg­szá­mol­ni a lé­pé­se­ket. Ezer­két­száz­ti­zen­hét… ti­zen­nyolc… ti­zen­ki­lenc…

Meg­állt. Alap­já­ban bu­ta­ság, hogy így fel­iz­gat­ja ma­gát. Vé­gül is ez csak tré­fa. Hu­szon­hét… Hu­szon­nyolc… Az utol­só mé­te­re­ken egy­sze­rű­en fut­ni kell!

De még­is igen las­san lé­pe­ge­tett, gé­pi­e­sen rö­vi­dí­tet­te a lé­pé­se­it, úgy, hogy pá­rat­lan szá­mot kap­jon, ami­kor a ka­pu­ba ér.

Az utol­só lé­pé­se az ezer­két­száz­har­minc­ki­len­ce­dik volt.

*

– Ga­lam­bocs­kám, csak ne ide­ges­ked­jen, fe­küd­jön nyu­god­tan, és ne iz­gul­jon.

Zo­rin majd­nem kö­nyör­gött.

– Nem tesz sem­mit, Bor­isz Ar­kagy­e­vics – mo­so­lyo­dott el kény­sze­re­det­ten Sza­dovsz­kij –, en­nek már nincs sem­mi je­len­tő­sé­ge.

Zo­rin fel­só­haj­tott. A ma­ga­biz­tos­sá­ga vá­rat­la­nul – a leg­utol­só pil­la­nat­ban el­tűnt, és ez kí­noz­ta. Óva­to­san, mint­ha at­tól fél­ne, hogy va­la­mit tönk­re­tesz, a mű­tő­asz­tal szé­lé­hez nyúlt. Keze be­le­me­rült a puha – majd­nem le­ve­gő­sen puha – mű­anyag­ba. Sza­dovsz­kij csak sze­mé­vel kö­vet­te Zo­rin moz­du­la­ta­it.

– Nyu­god­tab­ban, Bor­isz Ar­kagy­e­vics – mon­dot­ta olyan hal­kan, hogy a műtő mé­lyén álló or­vo­sok és nő­vé­rek meg se hall­ják. Han­go­san pe­dig ezt mond­ta: – Az ilyen pi­hé­ken akár tíz­ezer évig is pom­pás al­vás es­het. Nyu­god­tan.

Zo­rin telt ajka meg­rán­dult. A sze­me össze­szű­kült, szin­te el­tűnt. Egy ide­ig nem is fe­lelt.

– No, most mi iga­zán szé­pen meg­nyug­tat­juk egy­mást – szán­dé­kos dur­va­ság­gal be­szélt, ami rosszul il­lett jó­sá­gos és szo­mo­rú arc­ki­fe­je­zé­sé­hez. – Kezd­het­jük, kol­lé­ga?

– Kezd­het­jük, mé­lyen tisz­telt kol­lé­ga – Sza­dovsz­kij hang­já­ban volt va­la­mi met­sző, pe­dig mást akart mon­da­ni, és más­ként, va­la­mi igen fon­to­sat, és me­le­get. – No, vi­szont­lá­tás­ra…

A bú­csú­szó kér­dés­ként hang­zott. Zo­rin bó­lin­tott.

– A mi­nél gyor­sabb vi­szont­lá­tás­ra. Én, tud­ja ga­lam­bocs­kám, biz­tos va­gyok, hogy…

– Nem kell – Sza­dovsz­kij be­huny­ta a sze­mét. – Nem kell.

Hall­gat­tak. Az­tán Zo­rin fel­állt.

– No, ál­ta­lá­ban… – za­va­rá­ban da­dog­ni kez­dett.

Sza­dovsz­kij bó­lin­tott.

– Igen.

Zo­rin a pult­hoz lé­pett. Hal­kan, de ő maga úgy hal­lot­ta, hogy ki­a­bált – meg­szó­lalt:

– Kezd­jük.

A fi­a­tal, ma­gas, ha­tal­mas ter­me­tű, hosszú arcú se­bész oda­lé­pett az asz­tal­hoz. A mű­tős­nő­re pa­ran­csolt:

– Fényt!

Zo­rin el­for­dult.

A fali vil­la­mos óra perc­mu­ta­tó­ja a ti­zen­ket­tes felé kú­szott. Las­san, mint­ha ól­mos fá­radt­sá­got kel­le­ne le­küz­de­nie, úgy ug­rott egyik osz­tás­ról a má­sik­ra. Át­ug­rott, meg­re­me­gett és meg­der­medt. Az­tán – hosszabb gon­dol­ko­dás után is­mét fel­jebb ka­pasz­ko­dott. Zo­rin hal­lot­ta a se­bész szag­ga­tott pa­ran­csa­it, az asszisz­tens­nő ter­mé­szet­el­le­ne­sen nyu­godt hang­ját, amint a pul­zust szá­mol­ta. Most mind­járt el­ké­szül­nek, és az­tán…

– Az ap­pa­rá­tust! – pa­ran­csol­ta éles han­gon a se­bész.

– Kap­cso­lom – vá­la­szol­ta a nő­vér.

Né­hány pil­la­na­tig csönd volt.

– Zár­ják le – mond­ta a se­bész –, Bor­isz Ar­kagy­e­vics, ké­szen va­gyunk.

Zo­rin meg­for­dult. A két asszisz­tá­ló mű­tős­nő üveg­bu­rá­val föd­te be a mű­tő­asz­talt. A se­bész meg­is­mé­tel­te:

– Ké­szen va­gyunk.

Most, ami­kor cse­le­ked­nie kel­lett, Zo­rin is­mét biz­ton­sá­got ér­zett. A kín­zó le­bi­lin­cselt­ség el­tűnt tes­té­ből, lel­ké­ből. Úgy érez­te, mint­ha tes­te el­vesz­tet­te vol­na a sú­lyát. A moz­du­la­tai könnye­dek­ké és pon­to­sak­ká vál­tak.

– Kezd­het­jük! – hal­lot­ta a szót, és a sa­ját hang­já­ból is olyan met­sző, éles ár­nya­la­tot ér­zett ki­csen­dül­ni, mint előbb a se­bé­szé­ből.

Meg­érin­tet­te a ve­zér­lő­asz­talt. Az osz­cil­lo­grá­fok zöld sze­mecs­kéi fel­vil­lan­tak. A kép­er­nyőn vi­lá­gos, szí­nes vo­na­lak kí­gyóz­tak. A mű­szer­fal köz­pont­já­ban, az óri­á­si kép­er­nyő ki­dom­bo­ro­dó nagy négy­szö­gé­ben két kí­gyó lát­szott – zöld és kék. Va­la­mi­fé­le fan­tasz­ti­kus tánc­ban fo­nód­tak össze. Csu­pán a na­gyon ta­pasz­talt szem volt ké­pes meg­lát­ni a rit­must és a tör­vény­sze­rű­sé­get gör­csös re­me­gé­sük­ben. Az ak­ci­ós ára­mo­kat re­giszt­rá­ló be­ren­de­zés mű­kö­dött.

– Be­kap­cso­lom a hű­tést!

Zo­rin el­for­dí­tot­ta a kap­cso­lót. A fal mö­gül tom­pán be­szű­rő­dött a kom­presszor züm­mö­gé­se. Hi­deg le­ve­gő áram­lott az üveg­bú­ra alá. A ter­mo­mé­ter mu­ta­tó­ja meg­re­me­gett, és las­san süllyed­ni kez­dett. Az or­vos és a mű­tő­sök oda­lép­tek a pult­hoz, és meg­áll­tak Zo­rin mö­gött.

– Az ilyen gyors le­hű­tés… – mond­ta hal­kan a fi­a­tal asszisz­tens­nő – ez elő­idéz­het…

A se­bész rosszal­ló­an kö­hö­gött, az asszisz­tens­nő el­hall­ga­tott.

A hő­mé­rő mu­ta­tó­ja csak úgy zu­hant le­fe­lé. Har­minc­ket­tő két ti­zed. Har­minc és négy ti­zed… har­minc… Azon­ban a hu­szon­ha­tos szá­mon szin­te meg­der­medt a mu­ta­tó, mint­ha va­la­mi­lyen gát­ba üt­kö­zött vol­na. A szí­nes kí­gyócs­kák őr­jöng­ve tán­col­tak az ak­ci­ós ára­mo­kat re­giszt­rá­ló kép­er­nyőn.

– Min­dig így van – je­gyez­te meg hal­kan, hát­ra sem néz­ve Zo­rin. – A szer­ve­zet el­len­áll. Ha en­nél ala­cso­nyabb­ra zu­han a hő­mér­sék­let, ren­des kö­rül­mé­nyek kö­zött, be­áll a ha­lál.

A mu­ta­tó re­meg­ve, mint­ha csak aka­ra­ta el­le­né­re ten­né, las­san a hu­szon­ötös felé csú­szott, és az­tán is­mét meg­gyor­sult a zu­ha­ná­sa.

– Hu­szon­há­rom… hu­szon­egy… – ol­vas­ta han­go­san az asszisz­tens­nő –, ti­zen­nyolc öt… ti­zen­hat…

Az osz­cil­lo­grá­fon kez­dett las­súb­bod­ni a kí­gyócs­kák tán­ca. A fé­nyes csí­kok las­san emel­ked­tek, egy pil­la­na­tig a csú­cson áll­tak, az­tán le­sik­lot­tak.

– Nyolc… hat és fél…

Az asszisz­tens­nő ész­re sem vet­te, hogy iz­ga­lom­tól csen­gő han­gon, han­go­san szá­mol.

– Öt és fél… öt…

Zo­rin meg­nyom­ta az ak­ciós­áram-re­giszt­rá­ló fe­hér gomb­ját. Ki­gyul­ladt egy zöld lám­pács­ka.

– Az au­to­ma­tát! – pa­ran­csol­ta éle­sen Zo­rin. – Az majd fenn­tart­ja a szük­sé­ges hő­mér­sék­le­tet, fel­jegy­zi a mű­sze­rek ész­le­lé­se­it, és je­lez­ni fog, ha va­la­mi nem szá­mí­tott ese­mény kö­vet­kez­ne be – tet­te hoz­zá meg­nyug­ta­tó, lágy han­gon.

El­hall­ga­tott. Úgy érez­te, szent­ség­tö­rés len­ne, ha a tech­ni­ká­ról be­szél­ne. Dünnyö­gött:

– Így te­hát, min­den…

Az osz­cil­lo­grá­fok kép­er­nyő­je ki­hunyt. A mű­szer­fa­lon egyen­le­tes fénnyel ra­gyo­gott a zöld lám­pa.

Zo­rin meg­for­dult, és a töb­bi­ek is szin­te gé­pi­e­sen utá­noz­ták. Ám a be­pá­rá­so­dott búra el­rej­tett min­dent.

Az au­to­ma­ta halk zö­re­je szin­te ta­pint­ha­tó­vá tet­te a csen­det…

*

Az idő – fur­csa jó­szág. A fi­lo­zó­fu­sok és a fi­zi­ku­sok so­kat vi­táz­nak a tér ter­mé­sze­té­ről, az idő­éről azon­ban sen­ki sem foly­tat vi­tát. – Túl­sá­go­san is ke­ve­set tu­dunk az idő lé­nye­gé­ről. New­ton me­cha­ni­ká­ja sze­rint az idő min­den­ki szá­má­ra azo­nos. Ein­stein azon­ban azt ta­nít­ja, hogy az idő az adott rend­szer moz­gá­sá­nak se­bes­sé­gé­től függ. És ez az egész, amit er­ről a ti­tok­za­tos je­len­ség­ről az em­be­ri­ség tud.

Igen ne­héz el­kép­zel­ni az idő vég­te­len­sé­gét. De még ne­he­zebb an­nak el­gon­do­lá­sa, hogy az időt ha­tá­rok szo­rít­ják köz­re. Ki tud­ja, hogy tu­laj­don­kép­pen mi is az idő?!

Kro­nosz­ról – a min­dent el­nye­lő Idő­ről szó­ló mí­toszt év­ez­re­dek­kel ez­előtt al­kot­ták meg az em­be­rek. Az em­be­rek al­kot­ta is­te­nek kö­zül sen­kit sem ret­teg­tek job­ban, mint Kro­noszt. Az Idő szül­te meg Tha­nat­oszt, a Ha­lált, Eriszt, a Vi­szályt, Apa­toszt a Be­csa­pást, a Pusz­tu­lást és a Pusz­tí­tást. Kro­nosz fel­fal­ta sa­ját gyer­me­ke­it…

Vé­gül is fel­lá­zad­tak gyer­me­kei Kro­nosz el­len. Hosszú, ke­ser­ves harc után le­ráz­ták ma­guk­ról az Idő ke­gyet­len igá­ját. Ezt mond­ja a mí­tosz.

A mí­tosz­ból vé­gül is va­ló­ság lesz. Nem az is­te­nek, ha­nem az em­be­rek lá­zad­nak fel a min­dent el­nye­lő Idő el­len. Fel­kel­nek és győz­nek. Az em­be­rek egy­kor majd sza­ba­don mo­zog­nak az idő­ben, elő­re szá­gul­da­nak év­ez­re­dek­kel, és vissza is tér­het­nek majd a múlt­ba.

De ad­dig az idő ha­tal­mas kö­nyör­te­len fo­lya­ma meg­ál­lás nél­kül és ki­té­rés nél­kül ra­gad ma­gá­val min­dent…

*

Sza­dovsz­kij elő­ször csak alak­ta­lan szí­nes fol­to­kat lá­tott. Az­tán az egyik, a leg­ra­gyo­góbb, és leg­na­gyobb folt egy fé­lig el­füg­gö­nyö­zött ab­lak­ká vál­to­zott át, egy má­sik pe­dig las­san­ként egy em­be­ri arc vo­ná­sa­it öl­töt­te ma­gá­ra. Ele­in­te min­den szür­ke volt. A szí­nek csak fo­ko­za­to­san, ké­sőbb tér­tek vissza. Leg­elő­ször a sár­ga és a ró­zsa­szín, a kis asz­tal­kán álló cso­kor szí­ne. Az­tán fel­fi­gyelt a kék­re is, Zo­rin ru­há­ja szí­né­re.

Sza­dovsz­kij azt is lát­ta, hogy Zo­rin ajka mo­zog – a pro­fesszor be­szélt. De han­go­kat nem hal­lott. Majd hir­te­len, mint­ha egy bu­rok sza­kadt vol­na fel, a han­gok is be­tör­tek a vi­lá­gá­ba.

– …te­gyen csak így, ga­lam­bocs­kám – mon­dot­ta Zo­rin. – Össz­pon­to­sít­sa a fi­gyel­mét, ga­lam­bom. Emel­je fel a ke­zét. Hall en­gem?!

Sza­dovsz­kij hall­ga­tott. Hal­lott már min­dent, de a sza­vak ér­tel­mét még nem fog­ta fel. Em­lé­ke­ze­té­ben las­san – na­gyon las­san – ké­pek buk­kan­tak fel. A lep­ra­kór­ház… Zo­rin­nal való ta­lál­ko­zá­sa… Az ál­mat­lan éj­sza­kák… Még egy be­szél­ge­tés… A műtő…

– Mennyi? – kér­dez­te Sza­dovsz­kij, és meg­re­me­gett, a han­go­kat va­la­hon­nan ol­dal­ról hal­lot­ta.

Zo­rin fel­ug­rott a szék­ről, sze­me Sza­dovsz­kij ar­cá­ra ta­padt.

– Így, így – sut­tog­ta, és gé­pi­e­sen dör­göl­te a ke­zét. – A ref­le­xek, a lá­tás, a gon­dol­ko­dás, a be­széd… Te­hát…

– Hány év? – kér­dez­te Sza­dovsz­kij, és meg­pró­bált fel­ül­ni az ágy­ban.

– Ga­lam­bocs­kám, csak fe­küd­jön, fe­küd­jön! Ti­zen­ki­lenc év. Va­la­mi­vel még több is. Mond­ja…

– Ti­zen­ki­lenc – vá­gott sza­vá­ba Sza­dovsz­kij, és hir­te­len fel­ült. Moz­du­lat­lan te­kin­tet­tel vizs­gál­ta Zo­rint.

Las­san, a gon­dol­ko­dás te­he­tet­len­sé­gét le­győz­ve buk­kant fel a gon­do­lat, és for­má­ló­dott sza­vak­ká agyá­ban. És ek­kor a gon­do­la­ta­i­ban ezt hal­lot­ta: Ha­zug­ság! Ti­zen­ki­lenc év… ha­zug­ság! Zo­rin egy­ál­ta­lán nem vál­to­zott. Bo­rot­vált, kö­vér arca, össze­hú­zott sze­me, az alig ész­re­ve­he­tő rán­cocs­kák… Min­den olyan volt, mint ak­kor!

Sza­dovsz­kij meg­ráz­ta a fe­jét. Azt gon­dol­ta, hogy be­szél.

– Alek­szandr Jur­je­vics, nyu­god­tab­ban, nyu­god­tab­ban. – Zo­rin iz­gal­mát lep­lez­get­ve mo­soly­gott. – No, mond­ja csak…

– Ti­zen­ki­lenc év… ti­zen­ki­lenc… Sza­dovsz­kij meg­pró­bál­ta meg­for­mál­ni – ön… ugyan­olyan… nem vál­to­zott…

Zo­rin za­var­tan mo­soly­gott, ke­zé­vel le­gyin­tett.

– Majd ké­sőbb meg­ér­ti. Ké­sőbb; min­dent egy­szer­re nem le­het. Meg­ma­gya­rá­zom.

– Nem tá­vo­lí­tot­ták el… sem­mi sem tűnt el – ki­ál­tot­ta Sza­dovsz­kij, nem is hall­gat­va a pro­fesszor­ra. – A lep­ra!!!

Ar­cá­hoz emel­te a ke­zét… A ra­gyo­gó fe­hér bő­rön azon­ban nyo­mát sem lát­ta a lep­rá­nak.

– Nem ér­tem…

El­fá­rad­va vissza­ha­nyat­lott a pár­ná­ra.

– Ti­zen­ki­lenc év múlt el – is­mé­tel­te na­gyon tisz­tán, szin­te szó­ta­gol­va Zo­rin. – Meg­gyó­gyí­tot­ták. Ez ne­héz fel­adat volt. Az utol­só stá­di­um­ban volt… ti­zen­ki­lenc év…

– De ön? – sut­tog­ta Sza­dovsz­kij. – Ön?

– Le­győz­tük az öreg­sé­get – mond­ta egy­sze­rű­en Zo­rin. – Azért va­gyok ilyen… Az öreg­ség most már sok­kal las­sab­ban jön.

Sza­dovsz­kij le­huny­ta a sze­mét. Az­tán fel­kö­nyö­költ. Zo­rint néz­te. Hang­ta­la­nul kér­dez­te:

– Ho­gyan?

– Nem most, ga­lam­bocs­kám, nem most – nyug­tat­ta lágy han­gon Zo­rin. Sza­dovsz­kij sze­mé­be né­zett, mo­soly­gott – No, min­den rend­ben, csak ne iz­gul­jon, ga­lam­bocs­kám… Tud­ja… em­lék­szik-e, hogy a szer­ve­zet öre­ge­dé­sét ak­kor meg­for­dít­ha­tat­lan fo­lya­mat­nak tar­tot­ták. Azon­ban ki­de­rí­tet­tük, hogy a fo­lya­mat meg­for­dít­ha­tó. Még – ter­mé­sze­te­sen kor­lá­tok kö­zött, de meg­for­dít­ha­tó. Íme, ez az egész… Nem, nem! Töb­bet nem mon­dok sem­mit…

Sza­dovsz­kij mé­lyet lé­leg­zett, szin­te hör­gött, jól­eső fá­radt­ság­gal fe­küdt, ajka las­san moz­gott:

– Ti­zen­ki­lenc év… ti­zen­ki­lenc év…

Zo­rin meg­fog­ta a ke­zét – szá­raz volt, és hi­deg.

– De a töb­bi­ek? – kér­dez­te hal­kan Sza­dovsz­kij – Ti­zen­ki­lenc év… Az em­be­rek…

– Igen, kom­mu­niz­mus – mo­soly­gott Zo­rin, min­dent meg­ért­ve – Sok min­den meg­vál­to­zott. Majd meg­is­me­ri.

– Mit? – kér­dez­te sut­tog­va Sza­dovsz­kij.

Zo­rin a fe­jét csó­vál­va nyug­tat­ta:

– Ne si­es­sen, min­den ön előtt áll.

Sza­dovsz­kij hosszan – igen hosszan… fe­küdt… va­la­ho­vá a messze­ség­be néz­ve. Az­tán el­mo­so­lyo­dott… csak a sze­mé­vel. S Zo­rin érez­te, hogy gyen­gé­den meg­szo­rít­ja a ke­zét.

(Va­len­tyi­na Zsuravl­jo­va no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Zna­nyi­je-Szi­la”)