V. ANANYIN:
EGY­SZER ÉJ­SZA­KA

„A lány ideg­té­pő, már-már nem is em­be­ri si­kol­tá­sa volt az utol­só, ami­re a pro­fesszor még em­lé­ke­zett, mint­ha va­la­mi be­le­ha­sí­tott vol­na az esz­mé­le­té­be. Gra­hams Pool ki­ug­rott, és két ha­tal­mas ug­rás­sal el­ér­te az iszo­nya­tos küz­de­lem szín­te­rét. Fel­emel­te pisz­to­lyát. A ször­nye­teg ol­da­lá­ba va­kí­tó fény­su­gár vá­gó­dott, és…”

Pri­va­lov be­csap­ta a köny­vet. „A Ko­mor Csil­lag tit­ka.” No, ter­mé­sze­te­sen ti­tok… Ször­nye­teg… Ve­szé­lyek… Min­dig fel­in­ge­rel­ték az ilyen köny­vek, ő maga Pri­va­lov is sok min­den­re em­lé­kez­het­ne… több re­gényt is meg­tölt­het­né­nek a ta­pasz­ta­la­ta­i­val. De a leg­fon­to­sabb ép­pen­ség­gel nem az ilyes­mi! Az­tán meg egy jól szer­ve­zett ex­pe­dí­ci­ó­ban vá­rat­lan ese­mé­nyek nem is for­dul­hat­nak elő. En­nek nem sza­bad meg­tör­tén­ni. Az ilyes­mi min­dig a mun­ka fo­gya­té­kos­sá­gát bi­zo­nyít­ja.

Po­kol­ba az ilyen köny­vek­kel. A ke­ser­ves csak az, hogy ezek a vac­kok az olyan fi­ú­kat is el­ront­ják, mint Hro­mov… Ro­man­ti­kát ker­ge­tő. Lát­szik, hogy gye­rek­ko­rá­tól csak úgy fal­ta az ilyen sze­me­te­ket. És ami­kor a Hé­rá­ra re­pült, ak­kor is ti­tok­za­tos bar­lan­gok­ról, ször­nye­te­gek­ről, lé­leg­zet ál­lí­tó fel­fe­de­zé­sek­ről ál­mo­dott.

Pri­va­lov el­mo­so­lyo­dott.

Itt az ide­je, hogy a le­gény vé­gül is le­szá­mol­jon ezek­kel a csá­bí­tó ál­mok­kal. Ál­lo­mást kel­lett épí­te­ni, de nem volt ele­gen­dő anyag. Amed­dig a szem el­lát a ho­ri­zon­ton ágas­ko­dó szik­lá­kig fe­ke­te ho­mok kö­rös-kö­rül min­den. Ne­sze ne­ked ro­man­ti­ka! Hány éj­sza­kát kel­lett el­töl­te­ni az ak­nák­ban, pi­he­nés nél­kül dol­goz­ni!? Reg­gel holt­fá­rad­tan tá­mo­lyog­tak – az elekt­ro­mos al­ta­tás iga­zán ke­ve­set se­gí­tett. – Be­má­szol az űr­ru­há­ba, és el­in­dulsz, hogy to­vább törd eze­ket az át­ko­zott szik­lá­kat. A hő­ség het­ven fo­kos. Ar­ról szó sem le­het, hogy a fló­ra és fa­u­na fel­ku­ta­tá­sá­ra pa­za­rol­ják az időt. Ké­sőbb au­to­ma­tá­kat kap­tak. De az első idők­ben több gond volt ezek­kel, mint nél­kü­lük: alig­hogy meg­al­kot­ták őket a föl­di mér­nö­kök, ke­ve­set pró­bál­ták eze­ket a gé­pe­ket, sze­szé­lye­sek vol­tak, gyak­ran el­tör­tek, néha pe­dig egy­sze­rű­en kép­te­len­ség volt meg­ér­te­ni, hogy mit is csi­nál­nak. Iga­zán nem volt könnyű a hely­zet.

Ször­nye­te­gek azon­ban nem há­bor­gat­ták az ál­lo­más­épí­tő­ket – a ho­mo­ki gyí­kon kí­vül sem­mi olyat sem ta­lál­tak, ami fi­gye­lem­re mél­tó lett vol­na (az igaz, hogy a ho­mo­kot sem ku­tat­ták ed­dig kel­lő­en fel – nem volt hoz­zá idő). Igen, ször­nye­te­gek­kel nem ta­lál­koz­tak. De éhez­tek ele­get, kü­lö­nö­sen ele­in­te, ami­kor az el­lá­tás meg­szer­ve­zé­se még aka­do­zott. Ak­kor volt mi­ért meg­húz­ni a nad­rág­szí­jat. Sem­mi je­len­tős fel­fe­de­zé­sük sem volt – csak ho­mok volt, egye­dül a ho­mok­kal kín­lód­tak reg­gel­től es­tig. Ezt kel­lett ásni, hur­col­ni, le­rak­ni, tö­mö­rí­te­ni, be­to­noz­ni. Az­tán a jö­ven­dő ál­lo­más fém­al­kat­ré­sze­i­vel kel­lett küsz­köd­ni, fel­ál­lí­ta­ni, össze­köt­ni, át­hi­dal­ni, épü­le­te­ket emel­ni. Majd a ki­se­gí­tő rész­le­ge­ket kel­lett meg­al­kot­ni: a rak­tá­ra­kat, a han­gá­ro­kat, a vi­lá­gí­tást és az an­ten­na­tor­nyo­kat, a te­le­ví­zió­ál­lo­mást… A töb­bi­vel már könnyebb volt. A Nyu­ga­ti, a Déli, a Ha­va­si és az Új ál­lo­más már sok­kal ké­sőbb épült, és nem olyan po­ko­li kö­rül­mé­nyek kö­zött, mint aho­gyan ez a Bá­zis. Ám, ez az oka an­nak, hogy az itt élők a leg­öre­gebb, a leg­ta­pasz­tal­tabb „re­me­ték”, aho­gyan a tá­vo­lab­bi ál­lo­má­so­kon dol­go­zók ne­ve­zik ezen ál­lo­más mun­ká­sa­it. Mond­ha­tom, buta név.

Pri­va­lov meg­tö­röl­te hom­lo­kát, és le­dob­ta a ri­kí­tó kö­té­sű köny­vecs­két. Íme ez, e ho­mok­ten­ger gyil­kol­ta meg Hro­mov hi­tét az űr­ro­man­ti­ká­ban. Azt meg kell mon­da­ni, hogy a fiú pom­pá­san dol­go­zott. De Pri­va­lov jól lát­ta, mi­lyen ne­héz a le­gény sor­sa. Ak­ko­ri­ban, az ál­lo­más épí­té­se­kor, mint­ha jó­za­nab­bul néz­te vol­na az éle­tet, az űr­uta­zók éle­tét. De most is­mét tű­nő­dik va­la­min. Biz­to­san azon gyöt­rő­dik, hogy ki­sem­miz­ték, ha­rag­szik a sor­sá­ra: a ho­mok­ban mász­ká­lás – ez tán a hő­si­es­ség?!

De hi­szen gye­rek­ség, hogy is­me­ret­len csil­lag­ra vá­gyik in­nen! Hro­mov ta­pasz­talt mér­nök, szük­ség van rá, itt az ál­lo­má­son kell a mun­ká­ja. Hi­szen ő épí­tet­te, és is­me­ri a leg­ki­sebb var­ra­tát is.

És kit kül­de­nek he­lyé­be? Pri­va­lov már meg­szok­ta Hro­mo­vot. Tu­laj­don­kép­pen sem­min sem cso­dál­ko­zik. Ilyen köny­ve­ket hur­col ma­gá­val, ka­lan­dos re­gé­nye­ket, még csak nem is mik­ro­fil­men, ha­nem régi kö­te­te­ket, iga­zi köny­ve­ket. Biz­to­san így von­zób­bak. Majd ko­mo­lyan be­szél vele, ha vissza­tér­nek Za­har­csen­kó­val a Déli­ről.

Za­har­csen­ko! Tö­ké­le­tes el­len­té­te Hro­mov­nak. Hig­gadt, meg­fon­tolt. Egy tech­ni­kus fel­vál­tá­sá­ra küld­ték ide, mert az ke­zét tör­te egy ho­mok­vi­har ide­jén. Az ál­lo­mást meg­véd­ték ugyan, de Ste­ve Ste­in, ez a vi­dám ame­ri­kai vissza­re­pült a Föld­re, és he­lyet­te meg­ér­ke­zett Za­har­csen­ko. Pri­va­lov ele­in­te fenn­tar­tás­sal fo­gad­ta az újon­cot. Za­har­csen­ko azon­ban mes­te­re a mun­ká­já­nak – sem­mi­vel sem dol­go­zik rosszab­bul, mint a ré­gi­ek. És itt akar ma­rad­ni: na­gyon sze­re­ti a hi­va­tá­sát…

Pri­va­lov ab­ba­hagy­ta a töp­ren­gést, fel­állt, és az ab­lak­hoz lé­pett. A nap már ha­nyat­ló­ban volt. Az ab­lak előtt el­te­rü­lő ko­mor vi­dék­re se­ho­gyan sem „pá­szolt” a ter­mé­szet szó. A fe­ke­te dű­nék úgy hú­zód­tak a ho­ri­zon­tig, mint­ha egy fan­tasz­ti­kus ten­ger kővé vált hul­lá­mai let­tek vol­na. A ho­mok fe­ke­te­sé­ge még csak ko­mo­rab­bá tet­te a ké­pet, ezek­ben a ha­lott hul­lá­mok­ban volt va­la­mi ter­mé­szet­el­le­nes. A le­bu­kó nap zöl­des su­ga­ra bal­jós ár­nya­la­tot adott az egész kép­nek. Az igaz, hogy csak az újon­cok lát­ták ilyen­nek, Pri­va­lov és a töb­bi­ek már ré­gen meg­szok­ták. E vi­dé­ket az öre­gek nem lát­ták kü­lö­nö­sebb­nek, mint azo­kat a tá­ja­kat, ame­lyek­kel má­sutt ta­lál­koz­tak. A szem­káp­ráz­ta­tó zöl­des fény­fol­tok­ban észa­ki irány­ban né­mi­leg a sík­ság fölé emel­ke­dő fe­ke­te fo­ga­za­tot lát­ha­tott meg a gya­kor­lott sze­mű em­ber. A bá­nyák! Hét év­vel ez­előtt ott kezd­ték az irí­di­um ki­ter­me­lé­sét. A te­lér azon­ban sze­gény­nek bi­zo­nyult, a bá­nyá­szat nem érte meg a rá­for­dí­tott ener­gi­át, ezért fel­hagy­tak a bá­nya­mű­ve­lés­sel. Itt-ott el­szór­tan álló egyes szik­lák és kö­vek emel­ked­tek ki a ho­mok­ból, mint a ko­rall­zá­to­nyok a ten­ger hul­lá­mai kö­zül. És ezen­kí­vül… min­de­nütt – ho­mok és kö­vek, szik­lák és ho­mok.

Az egész boly­gót fe­ke­te szem­fe­dő bo­rí­tot­ta, ha­lott vi­lág volt. Mil­li­árd év­vel ez­előtt der­medt meg. A boly­gót egy­kor éke­sí­tő ha­tal­mas hegy­lán­cok­ból ez a ho­mok és a kö­vek ma­rad­tak meg csu­pán. Az idő, a zöld po­kol és a szél össze­fog­tak, és el­si­mí­tot­ták az égi­test ar­cá­nak min­den rán­cát. Az biz­tos, hogy itt so­ha­sem hul­lám­zott ten­ger. Víz is csak kris­tá­lyos ál­la­pot­ban ta­lál­ha­tó. A le­ve­gő­je szin­te csak nit­ro­gén­ből áll. An­nál gya­ko­ribb a ho­mok­vi­har. Va­la­mi ér­de­kes­re még­is­csak ta­lál­tak: ki­de­rült, lát­szat csu­pán, hogy itt hi­á­ba ke­res­nék az éle­tet – az igaz, hogy még bak­té­ri­u­mo­kat sem fe­dez­tek fel sem a ta­laj­ban, sem az at­mo­szfé­rá­ban és – még­is! Va­la­mi cso­da foly­tán kü­lö­nös, ha­tal­mas gyí­kok­ra ha­son­lí­tó lé­nyek ma­rad­tak meg, és él­nek itt. Nap­pal el­rej­tőz­nek a ho­mok­ban, éj­sza­ka azon­ban ki­mász­nak a kö­vek­re, és úgy ül­dö­gél­nek ott, mint ir­dat­lan bál­vá­nyok, s egy szem­vil­la­nás alatt el­tűn­nek, ha kö­ze­ledsz hoz­zá­juk. So­ha­sem si­ke­rült ész­re­vét­le­nül meg­lep­ni őket, az em­be­rek azt sem tud­ják, mi mó­don ve­szik ész­re az el­len­sé­get. A nyolc év alatt, ami­óta elő­ször ta­lál­koz­tak ve­lük, egyet­len „gyí­kot” sem si­ke­rült el­fog­ni.

A nö­vény­zet­ből – csak azok az utá­la­tos, fe­ke­te tüs­kék ma­rad­tak meg, el­kép­zel­he­tet­len mé­re­tű gyö­ke­re­ik­kel. Egé­szé­ben szo­mo­rú vi­lág ez a boly­gó. A ho­mok­ból gyak­ran fur­csa han­gok hal­lat­sza­nak, néha tá­vol­ban levő em­ber ki­ál­tá­sá­ra ha­son­lí­ta­nak. Alig­ha az ide­va­ló­si­ak hang­ja ez. A va­ló­szí­nű in­kább az, hogy „hang-dé­li­báb­ról” van szó, aho­gyan ezt a je­len­sé­get itt ne­ve­zik, a ho­mok és a szél együt­tes mun­ká­já­ról. Az újon­cok azon­ban nem­egy­szer se­gély­ki­ál­tás­nak hi­szik a si­va­tag hang­ját… Pri­va­lov aka­rat­la­nul is arra gon­dolt, hogy ré­ges-ré­gen, még a ko­lo­ni­zá­lás első évé­ben, ho­gyan pusz­tult el az egyik fi­a­tal mér­nök. El­té­vedt a ho­mok­ban mi­alatt a nem lé­te­ző em­ber nyo­mát ku­tat­ta.

Már csak a zöld nap szé­le lát­szott a ho­ri­zont fe­lett. Most már biz­to­san ha­ma­ro­san itt lesz­nek, Hro­mov és Za­har­csen­ko.

At­tól kezd­ve, hogy az em­be­rek rá­tet­ték lá­bu­kat a boly­gó­ra, va­la­mi azért még­is meg­vál­to­zott. Nyu­gat fe­lől pél­dá­ul ko­losszá­lis épít­mény lát­szik, az ener­gi­a­su­gár­zó to­rony. Ez a cik­lopsz­bás­tya da­col bár­mi­lyen vi­har­ral, és már egy fél­tu­cat ilyen ki­su­gár­zó van. Mi­lyen po­ko­li­an ne­héz volt meg­épí­te­ni az öt erő­mű­vet, a tor­nyo­kat és ha­tal­mas épü­le­te­ket, ame­lyek egy­más­tól száz meg száz ki­lo­mé­ter­re van­nak ugyan, de azért még­is­csak ott­ho­no­sabb ké­pet ad­tak a boly­gó ezen ré­szé­nek. Pri­va­lov el­mo­so­lyo­dott. Hi­szen már csa­lá­dok is kez­de­nek ide­te­le­ped­ni a Föld­ről. A Nyu­ga­ti ál­lo­más ve­ze­tő­jé­hez már teg­nap meg kel­lett ér­kez­nie a csa­lád­já­nak a ren­des já­rat­tal, va­jon tény­leg meg­jöt­tek? Jó len­ne biz­to­sat tud­ni. Ám a Nyu­ga­ti va­la­mi ok mi­att reg­gel óta hall­gat. Biz­to­san az össze­köt­te­tés rom­lott el… Azért, ő, Pri­va­lov, még­sem hur­col­ta vol­na ide az övé­it.

Mind­járt öt óra. Most már biz­tos, hogy jön­nek.

Szé­les bi­tu­din­sza­lag nyúj­tóz­ko­dik nyu­gat­ról dél­ke­let felé – az út. Ez köti össze egy­más­sal az ál­lo­má­so­kat. Ugyan­ab­ból a ho­mok­ból ké­szült, amely annyi­ra el­ke­se­rí­ti az em­bert mér­he­tet­len tö­me­gé­vel és kí­sér­te­ti­es szí­né­vel. A bi­tu­din gyár­tá­sá­hoz azon­ban nik­kel­re is szük­ség van. Ko­ráb­ban a ho­mok mel­lett ezt a fé­met is ada­gol­ták a bi­tu­dins­alak­ba. Pe­dig a nik­kelt iga­zán drá­gán tud­ták csak ide­szál­lí­ta­ni a Hé­rá­ra. Azon­ban a ho­mok ala­po­sabb ana­li­zá­lá­sa meg­mu­tat­ta, hogy he­lyen­ként nik­ke­l­oxid­ban gaz­dag. Így az­tán vé­gül is a ho­mok ma­radt a bi­tu­din egyet­len nyers­anya­ga. A si­va­ta­got seb­he­lyek kezd­ték meg­szag­gat­ni – mély ak­nák, göd­rök, kő­bá­nyák, me­lye­ket be sem te­met­tek, ha a nik­kel­ben gaz­dag ho­mo­kot ki­ter­mel­ték…

Pri­va­lov a kap­cso­ló­hoz nyúlt, és el­ol­tot­ta a lám­pá­kat. Így sok­kal job­ban lát­hat­ta az utat. Hall­ga­tó­zott, hogy nem hal­lat­szik-e a te­rep­já­ró zú­gá­sa. Ötre vissza kell tér­ni­ük. Ha va­la­mi vá­rat­lan do­log tör­tént vol­na, ak­kor je­len­tést ad­ná­nak, a hang­szó­ró azon­ban hall­ga­tott. Te­hát min­den a leg­na­gyobb rend­ben. Bár­me­lyik perc­ben itt le­het­nek. És tu­laj­don­kép­pen mi­ért is nyug­ta­lan­ko­dik? Mi is tör­tén­het­ne egy ilyen is­ten háta mö­göt­ti zug­ban, ami­lyen ez a boly­gó, és rá­adá­sul egy olyan úton, ame­lyet ezer­szer is vé­gig­jár­tak? Vi­har sincs. Rá­adá­sul a te­rep­já­ró­ra az sem je­lent ve­szélyt. A fe­les­le­ges iz­gu­lás ká­ros.

Hro­mov még so­ha­sem ké­sett el. Csak egyet­len­egy­szer, még az itt­lé­tük első évé­ben. De ak­kor még híre sem volt az út­nak, a te­rep­já­ró el­akadt a ho­mok­ban – tönk­re­men­tek a re­ak­to­rai. Hro­mov ak­kor azon­nal fel­hív­ta Pri­va­lo­vot. Ezek­ben az évek­ben csak né­hány al­ka­lom­mal sza­kadt meg az össze­köt­te­tés a boly­gón – két al­ka­lom­mal az ál­lo­má­sok köz­ti kap­cso­lat sza­kadt meg, egy­szer pe­dig nem tud­tak érint­ke­zés­be lép­ni a nyu­gat felé tar­tó te­rep­já­ró­val. A te­rep­já­ró azon­ban ak­kor ép­pen idő­re jött meg. Pri­va­lov­nak ek­kor eszé­be ju­tott, hogy már ré­gen nem el­len­őriz­te sze­mé­lye­sen a gé­pe­ket, ezt tel­je­sen rá­hagy­ta az asszisz­ten­sé­re.

Ma si­et­tek, ki­rán­du­lást szán­dé­koz­tak ten­ni a ho­mok­ba; a Déli­ről ugyan­is azt je­len­tet­ték, hogy va­la­mi ér­de­ke­set ta­lál­tak, az is le­het, hogy va­la­mi épü­let. De hi­szen ez fan­tasz­ti­kus. Nyolc év alatt egyet­len­egy­szer sem ta­lál­tak itt sem­mit. Hro­mo­vot kü­lö­nö­sen fel­iz­gat­ta a hír, szin­te láz­ba jött.

…Ta­lán meg kel­le­ne kér­dez­ni a Dé­lit? Mi?! A Déli hív­ta Pri­va­lo­vot. Igen! Biz­to­san ott ma­rad­tak! Le­het­sé­ges, hogy ez a fel­fe­de­zé­sük – nem té­ve­dés?

A kép­er­nyő­höz lé­pett. Hen­ry Leg­range-t, a Déli erő­mű ve­ze­tő­jét lát­ha­tó­an fel­iz­gat­ta va­la­mi.

– Üd­vöz­löm, Pri­va­lov. A te­rep­já­ró meg­ér­ke­zett?

Te­hát el­in­dul­tak. Va­la­mi­nek tör­tén­nie kel­lett. Pri­va­lov össze­rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Nem, Hen­ry, a te­rep­já­ró még nincs itt.

Leg­range ar­cán egy­re ha­tá­ro­zot­tabb ri­a­da­lom ült.

– Nem ér­kez­tek meg?! És az össze­köt­te­tés? Hív­ták?!

– Nem. Nem hív­tak.

Leg­range hall­ga­tott és Pri­va­lov is, s úgy érez­te, hogy va­la­mi bu­ta­ság, va­la­mi szük­ség­te­len, bor­zal­mas ese­mény kö­vet­ke­zik.

– A Dé­lit már há­rom­kor el­hagy­ták. A meg­ál­la­po­dás sze­rint. Az épü­le­tek – lég­vá­rak. A fiúk már annyi­ra sze­ret­tek vol­na va­la­mit fel­fe­dez­ni, hogy vé­gül is ter­mé­sze­tes szik­la­kép­ződ­mé­nye­ket néz­tek ér­tel­mes lé­nyek, le­het hogy jö­ve­vé­nyek nyo­ma­i­nak. Az igaz, hogy a ter­mé­szet meg­le­he­tő­sen el­ké­pesz­tő dol­go­kat is al­kot. Az ön Hro­mov­ja úgy el­ke­se­re­dett, hogy az em­ber szí­ve össze­fa­csa­ro­dott a lát­tán. Az in­du­lás előtt ar­ról pa­nasz­kod­tak, hogy va­la­mi nincs rend­ben a te­rep­já­ró­val. – („Nem el­len­őriz­ték a gé­pet” – gon­dol­ta Pri­va­lov.) – Az­tán út­köz­ben azt je­len­tet­ték, hogy meg­áll­tak az úton, és ja­vít­ják a gé­pet. A nyolc­van­ha­tos ki­lo­mé­ter­nél. De meg­nyug­tat­tak, hogy ha­ma­ro­san ké­szen lesz­nek, és ötre még haza is ér­nek. Az­tán a be­szél­ge­tés sza­ka­do­zot­tá vált. Azt még si­ke­rült le­ad­ni­uk, hogy ön­nel nem tud­tak össze­köt­te­tés­be lép­ni. Egy­ol­da­lú meg­hi­bá­so­dás. Csak a mi csa­tor­nánk dol­go­zott. Biz­to­san el­rom­lott va­la­mi ná­luk. Még azt is je­len­tet­ték, hogy a tö­rést ki­ja­ví­tot­ták, s kér­tek, ne nyug­ta­lan­kod­jam mi­at­tuk, ha­ma­ro­san ha­za­ér­nek, ké­sőbb né­hány szag­ga­tott szót fog­tunk fel, az­tán… az­tán va­la­mi kü­lö­nö­set kö­zöl­tek. Jól hall, Pri­va­lov? Azt je­len­tet­ték, hogy ne­kik… hogy ők sí­rást hal­la­nak a ho­mok­ból. Egy gye­rek sír. Ez igen kü­lö­nös. Arra kér­tük őket: is­mé­tel­jék meg a je­len­tést. Va­la­mit mond­tak, de az össze­köt­te­tés vég­le­ge­sen meg­sza­kadt, és csak egyet­len szót vol­tunk ké­pe­sek fel­fog­ni…”ku­tat­juk”. Az­tán a te­rep­já­ró vég­leg el­hall­ga­tott.

– Érti ezt, Pri­va­lov? Mi­cso­da bu­ta­ság?! Sí­rás! Mi­lyen sí­rás? Hon­nan ke­ve­red­ne a si­va­tag­ba egy gye­rek? És egy­ál­ta­lán, hogy is le­het­ne itt gye­rek? Pri­va­lov hall­ga­tott. Gon­dol­ko­dott.

– Sí­rás?

– No, de ter­mé­sze­te­sen kö­zön­sé­ges hal­lu­ci­ná­ció. Fur­csa je­len­tés.

– Tény­leg nin­csen az ál­lo­má­son gye­rek, Hen­ry? – kér­dez­te Pri­va­lov, noha iga­zán jól tud­ta, hogy nincs.

– Nem, ter­mé­sze­te­sen nincs! De hi­szen ön ezt leg­alább olyan jól tud­ja, mint én. Igen, és ők ugyan­csak tud­ják. Őrül­tek! Nem! Ért­se meg, a hal­lu­ci­ná­ci­ót ko­moly­nak vet­ték. Meg­szer­ve­zem a ku­ta­tást. Min­den­kit moz­gó­sí­tok. Az ör­dög tud­ja, hogy mi tör­tén­he­tik ve­lük a ho­mok­ban! – is­mé­tel­te meg ha­ra­go­san. A kis fran­cia tűz­be jött, és iz­ga­tott volt.

– Ér­tet­tem – mond­ta Pri­va­lov –, in­du­lok.

– Mi is ha­ma­ro­san útra ké­szen le­szünk. Si­et­ni kell. Sen­ki sem tud­ja, mennyi ide­ig fog tar­ta­ni a ku­ta­tás. Le­het­sé­ges, hogy az oxi­gén­jük is ki­fogy. Sok sze­ren­csét, Pri­va­lov.

*

…az oxi­gén­jük hosszú idő­re elég – gon­dol­ta Pri­va­lov, mi­köz­ben si­et­ve ma­gá­ra húz­ta az űr­ru­hát. Tar­ta­lék bal­lont – min­dig visz­nek ma­guk­kal. De mi­ért is kel­lett a ho­mok­ba mász­ni­uk? Iga­zán nem újon­cok. Kü­lö­nö­sen Za­har­csen­ko, a meg­fon­tolt Za­har­csen­ko, mi­ért tet­te ezt? Nem, itt va­la­mi nem stim­mel. De gye­rek!? Az ál­lo­más mun­ka­tár­sa­i­nak nem itt él­nek a gyer­me­kei. Mi­cso­da ba­dar­ság! Sí­rás? Ér­tel­met­len! Mi­ért ép­pen gye­rek­sí­rás és nem fel­nőtt zo­ko­gá­sa? Ért­he­tet­len. Mi csap­hat­ta be őket?! Tán a Dél­in ért ku­darc vi­sel­te meg az ide­ge­i­ket?… Nem, ez nem le­het, ha csak Hro­mov­ról len­ne szó, ak­kor még el­fo­gad­ha­tó len­ne, de Za­har­csen­ko…

Mi­után már ki­ve­zet­te a ga­rázs­ból a te­rep­já­rót, csak ak­kor ju­tott eszé­be, hogy nem vett ma­gá­hoz tar­ta­lék oxi­gént, és vissza­ment a rak­tár­ba. Mi­köz­ben ma­gá­hoz vet­te a bal­lont, vé­gig­fut­tat­ta a sze­mét az áll­vá­nyon. Mi ez?!! Meg­szá­mol­ta a bal­lo­no­kat. Mind a he­lyén. Te­hát Hro­mo­vék si­et­tük­ben el­fe­lej­tet­tek tar­ta­lé­kot ven­ni ma­guk­hoz. A hely­zet ko­mo­lyo­dik. Ha reg­ge­lig nem ta­lál­ják meg őket, vagy nem je­lent­kez­nek ma­guk… Bor­zal­mas. Igaz, az is le­het, hogy a Dél­in az­tán el­lát­ták ma­gu­kat. Ta­lán igen.

De az még in­kább elő­for­dul­ha­tott, hogy nem is gon­dol­tak rá. Ren­des kö­rül­mé­nyek kö­zött soha nem ke­rül sor a tar­ta­lék bal­lon­ra.

Igen, si­et­ni kell.

Ami­kor a te­rep­já­ró rá­for­dult az útra, fel­hív­ta Hen­ryt. A te­rep­já­ró kis kép­er­nyő­jén Hen­ry he­lyet­te­sé­nek. Kurt Fro­rig­nak asz­ké­ti­kus arca tűnt fel.

– Sza­lut, Kurt. Hol a sef?

– Ké­szü­lő­dik a ku­ta­tás­hoz. Min­den ál­lo­mást ri­asz­tot­tunk. Csak a Nyu­ga­ti hall­gat va­la­mi mi­att. Már reg­gel óta nincs ve­lük kap­cso­lat. Fu­tárt küld­tünk te­hát. Te már el­in­dul­tál?

– Igen. Vé­te­lez­tek Hro­mo­vék ná­la­tok oxi­gént?

– Nem. Hát nincs tar­ta­lék bal­lon­juk?

– El­fe­lej­tet­ték, és én nem el­len­őriz­tem.

– Ez baj. Si­et­ni kell.

– Van va­la­mi új­ság?

– Va­la­mi olyas­fé­le hír csak, hogy a fiúk va­la­mit ke­res­ni a ho­mok­ba men­tek. Sö­tét ügy. Meg­lát­juk – meg­tud­juk.

– Azt mond­tad, hogy a Nyu­ga­ti­val nincs kap­cso­lat?

– Nincs.

– No, sok sze­ren­csét.

– Sze­ren­csét.

*

A te­rep­já­ró fény­szó­ró­ja be­le­ha­sí­tott a sö­tét­ség­be. – Le­het­sé­ges, hogy most jobb ol­dalt vagy bal ol­dalt van­nak a ho­mok­ban va­la­hol, és ép­pen el­fut mel­let­tük. Nyu­ga­lom! Fe­gye­lem kell. Reg­ge­lig meg kell ta­lál­ni őket. Meg kell ta­lál­ni… ha sa­ját ma­guk nem ke­rül­nek köz­ben elő. Az össze­köt­te­tés meg­sza­ka­dá­sa még sem­mit sem je­lent. Le­het­sé­ges, hogy már az ál­lo­más felé tar­ta­nak, mert meg­győ­ződ­tek ar­ról, hogy a kép­ze­le­tük be­csap­ta őket. A fan­tá­zi­á­juk, vagy… Nem, ba­dar­ság. Csak az ide­ge­ik, az a rossz han­gu­lat, amit en­nek a „fel­fe­de­zés­nek” a si­ker­te­len­sé­ge szült. – Pri­va­lov is­mét az el­pusz­tult mér­nök­re gon­dolt, és egy­re bor­zal­ma­sabb fel­té­te­le­zé­sek ag­gasz­tot­ták. El­űz­te őket erő­szak­kal. Az em­be­ri élet haj­na­lán, mí­to­szo­kat gon­dol­tak ki olyan lé­nyek­ről, akik el­csa­lo­gat­ják az uta­so­kat, éne­kük­kel pusz­tu­lás­ba ker­ge­tik… No, rend­ben, vég­ső so­ron… Az a mér­nök azért pusz­tult el, mert nem volt elég­gé ta­pasz­talt. És ál­ta­lá­ban mi­ért is vesz­te­nék el a fe­jü­ket? Nem zöld­fü­lű­ek. És a te­le­pü­lés is más he­lyen van az­óta. Most már nem té­ved­het­nek el.

…A bi­tu­din­sza­lag szá­gul­dott fe­lé­je. – A ho­mok­ban ilyet nem ta­lálsz. – Pri­va­lov a kép­er­nyőcs­ké­re né­zett, az utat jel­ző ko­or­di­ná­tá­kon egy kis fény­folt sik­lott – te­rep­já­ró­já­nak a kont­roll­ja. Íme, a nyolc­van­ha­tos ki­lo­mé­ter. Va­la­hol itt kell…

A gép­ja­ví­tás he­lyét azon­nal meg­ta­lál­ta. Egy ha­tal­mas fe­ke­te folt árul­ko­dott ar­ról, hogy a hű­tő­fo­lya­dék va­ló­sá­gos tó­csát al­ko­tott. Ezt a fe­ke­te fol­tot ha­ma­rább ész­re­vet­te, mint a pi­ros lám­pás je­let, ame­lyet ja­ví­tás­kor tesz­nek ki. (Ez a kis lám­pa amo­lyan kelj­fel­jan­csi – a fél­gömb ala­kú talp­ban ólom­ne­he­zék­kel.) Lát­szott, hogy mi­után ki­ja­ví­tot­ták a de­fek­tet, er­ről a kis fel­sze­re­lé­si tárgy­ról va­la­mi mi­att el­fe­lejt­kez­tek.

A tó­csa mel­lett meg­ta­lál­ta a hű­tő­tar­tály sap­ká­ját és egy el­tört cső­kí­gyót. Vi­lá­gos, hogy a hű­tő­be­ren­de­zé­sük rom­lott el. Ah­hoz, hogy ezt ki­ja­vít­sák, ki kel­lett száll­ni­uk a gép­ből. Min­den bi­zonnyal ak­kor hal­lot­ták meg a han­go­kat, mi­köz­ben a hi­bát ja­ví­tot­ták. Hen­ry­nek iga­za van – ku­ta­tó­út­ra in­dul­tak, de hová? A bi­tu­di­nen szin­te nem is lát­szott a te­rep­já­ró nyo­ma. Az biz­tos, hogy le­tér­tek róla, és el­in­dul­tak a ho­mo­kon, de hol? Le­ve­zet­te a ko­csit az út­ról, és a szé­lén ha­lad­va ipar­ko­dott meg­ta­lál­ni a te­rep­já­ró nyo­ma­it a ho­mo­kon. Né­hány száz mé­tert ment nyu­gat felé, de nem ta­lált sem­mit. Ak­kor vissza­for­dult, és az el­len­ke­ző irány­ban kezd­te vizs­gál­ni az út­szé­let. És majd­nem azon­nal rá­buk­kant a mély csa­pás­ra – a te­rep­já­ró nyo­má­ra. A nyo­mok va­ló­ban a si­va­tag mé­lyé­be ve­zet­tek.

Fut­va igye­ke­zett a sa­ját ko­csi­já­hoz. Rá­tért a nyom­ra, és azt gon­dol­ta, hogy már kö­zel is van a cél­já­hoz.

A te­rep­já­ró most las­sab­ban ha­lad­ha­tott csak. Pri­va­lov fi­gyel­me­sen vizs­gál­ta az el­mo­só­dó nyo­mo­kat. Kez­det­ben egye­ne­sen ha­lad­tak, szem­mel­lát­ha­tó­an a „hang” után iga­zod­tak, az­tán, mint­egy ki­lo­mé­ter­rel tá­vo­labb, kezd­tek hur­ko­kat le­ír­ni. A han­gok biz­to­san meg­szűn­tek. (Pri­va­lov eköz­ben arra gon­dolt, hogy az ilyen éj­sza­ká­kon iga­zán messzi­re ter­jed­nek a han­gok a si­va­tag­ban.) Most megint ki­iga­zod­tak a nyo­mok, és va­la­ho­vá ol­dalt tér­tek, majd­nem pár­hu­za­mo­san ha­lad­tak az út­tal.

Vá­rat­la­nul meg­vál­to­zott a ta­laj a lánc­tal­pak alatt: a csi­kor­gó bar­há­nok he­lyé­be fe­ke­te, ke­mény, re­pe­de­zett ta­laj lé­pett, a nyo­mok szin­te tel­je­sen el­tűn­tek. – „A tü­kör!” „Át­ko­zott faj­zat!” – ká­rom­ko­dott Pri­va­lov. Tü­kör­nek azo­kat az össze­pré­selt ho­mok­te­rü­le­te­ket ne­vez­ték, ame­lye­ket va­la­mi­lyen is­me­ret­len erő ős­idők­kel ez­előtt nyo­mott össze. Ezek is a boly­gó „tit­kai” közé tar­toz­tak. A leg­in­kább ka­land­vá­gyó el­mék az itt élt ér­tel­mes lé­nyek nyo­ma­i­nak te­kin­tet­ték a tük­rö­ket.

Mi­vel a ta­la­jon csak el­mo­só­dot­tan lát­szot­tak a nyo­mok, Pri­va­lov kény­te­len volt las­sí­ta­ni. És még­sem vet­te ész­re azt a he­lyet, ahol el­for­dul­tak. Mi­vel el­vesz­tet­te a nyo­mot, vissza­for­dult. Vé­gül meg­ta­lál­ta azt a pon­tot, ahol le­tér­tek az út­ról. A nyo­mok azon­ban rend­kí­vül kü­lö­nö­sek vol­tak, mint­ha a te­rep­já­ró né­hány­szor csak az egyik lánc­tal­pá­val érin­tet­te vol­na a ta­lajt. Meg­ál­lí­tot­ta a gé­pét, ki­má­szott. Igen, így is volt. Itt meg­áll­tak. Meg­néz­tek ta­lán va­la­mit? Ez a tü­kör? Négy­kéz­láb­ra eresz­ke­dett, és fi­gyel­me­sen vizs­gál­ni kezd­te a re­pe­dé­ses ta­lajt. Vé­gül is meg­ta­lál­ta, amit ke­re­sett, alig ész­re­ve­he­tő láb­nyo­mo­kat. Igen, te­hát ki­száll­tak. De mi­ért? Bár­mi­lyen fi­gyel­me­sen ke­re­sett is, sem­mit sem lá­tott a „tü­kör” sima fe­lü­le­tén. Ké­sőbb biz­to­san is­mét be­ül­tek a te­rep­já­ró­ba, és el­in­dul­tak… mer­re?

Csak nem el­len­ke­ző irány­ban? Biz­to­san így tet­tek. Ol­dalt és előt­te hi­á­ba ke­re­sett nyo­mo­kat. No, ha így van, ak­kor rend­ben, ak­kor te­hát már ott­hon van­nak. A kü­lö­nös csu­pán az, hogy nem ta­lál­koz­tak út­köz­ben. Biz­to­san fel­jebb ér­ték el az utat, és ké­sőbb, mint ahogy ő le­tért az út­ról. Ez le­het­sé­ges. Rend­ben van. Ak­kor majd az ál­lo­má­son utol­éri őket.

*

Be­ült a te­rep­já­ró­ba, és ha­za­in­dult. Már nem is ké­tel­ke­dett ab­ban, hogy az ál­lo­más­ra men­tek. – A nyo­mok az út­hoz ve­zet­tek. Át­szel­ték az utat. Va­jon ér­te­sít­se er­ről Hen­ryt? Nem, majd ha ő is ha­za­ért. Az órá­já­ra né­zett. Ez alatt az idő alatt egyet­len­egy­szer sem pil­lan­tott rá. Ki­de­rült, hogy már há­rom óra is el­telt, mi­óta út­nak in­dult. Ér­de­kes len­ne tud­ni, hogy Hen­ry és a töb­bi­ek hol ke­re­sik őket? Leg­alább egy fél órá­val ko­ráb­ban in­dult, mint ők. At­tól a hely­től, ahol a hi­bát ja­ví­tot­ták, a Dé­li­ig 300 ki­lo­mé­te­res tá­vol­ság van – majd­nem há­rom és fél­sze­re­se a Ke­le­ti­től való tá­vol­sá­guk­nak. Nos, rend­ben, most már me­het haza. Már csak két órá­ra le­het oxi­gén­jük. Há­rom óra múl­va haj­na­lo­dik.

Va­la­mi azon­ban nyug­ta­la­ní­tot­ta, míg az előt­te csil­lo­gó nyo­mo­kat néz­te. Las­san-las­san jött rá, hogy mi: si­et­tek, a nyom alap­ján ítél­ve ret­te­ne­te­sen si­et­tek. De mi­ért kel­lett szá­gul­da­ni­uk, hi­szen az ál­lo­má­sig iga­zán elég oxi­gén­jük volt. Most már biz­to­san kö­zel jár­nak, ha­csak… De mi­ért si­et­het­tek? Me­ne­kül­tek vol­na va­la­ki elől? Ez a gon­do­lat is­mét arra em­lé­kez­tet­te, hogy tu­laj­don­kép­pen még sem­mit sem tud ar­ról, hogy mi is tör­tént. A ho­mo­kon ilyen se­bes­ség­gel… és vá­rat­la­nul szik­la állt az út­já­ba. Mi­nél ha­ma­rabb ott­hon akar­tak len­ni, ül­dö­zés­től fél­tek? De hi­szen azt jól tud­ják, ilyen se­bes­ség­gel ti­los ha­lad­ni a ho­mo­kon.

A te­rep­já­ró egy kis dom­bocs­ká­ra kú­szott. A ge­rinc­től az út lej­tőn ha­ladt. Hir­te­len egy vi­lá­gos folt tűnt a sze­mé­be, és mi­előtt meg­ér­tet­te vol­na, hogy egy ha­tal­mas gö­dör­ből árad a fény, a keze már au­to­ma­ti­ku­san fé­ke­zett is. A te­rep­já­ró vagy ti­zen­öt mé­ter­re állt meg a ve­rem szé­lé­től. Ez az egyik el­ha­gyott akna, job­ban mond­va kül­szí­ni fej­tés volt, ahon­nan az út szá­má­ra a nik­kel­tar­tal­mú ho­mo­kot bá­nyász­ták ki. Még a ve­rej­ték is ki­ver­te ijed­té­ben.

Hol van a te­rep­já­ró­juk?

Me­rőn néz­te a vi­lá­gos ös­vényt, ame­lyet a fény­szó­ró vá­gott a ho­mály­ba. És nem hit­te, nem tud­ta, nem akar­ta el­hin­ni, amit lá­tott. A nyo­mok a sza­ka­dék szé­lén vég­ződ­tek. És a sza­ka­dék szé­le, ott, ahol a nyo­mok meg­sza­kad­tak, be­om­lott, se­bes volt, tá­vo­labb pe­dig a sö­tét­ség ural­ko­dott.

Ele­in­te azt gon­dol­ta: biz­to­san el­pusz­tul­tak baj­tár­sai, és a fáj­da­lom, az el­há­rít­ha­tat­lan sze­ren­csét­len­ség okoz­ta fáj­da­lom szin­te meg­bé­ní­tot­ta.

Az első meg­ráz­kód­ta­tás el­múlt. Gon­do­lat­ban maga elé va­rá­zsol­ta a te­rep­já­ró masszív tes­tét, és újra fel­éb­redt a re­mé­nye. Le­het, hogy él­nek, még ha nyo­mo­ré­kan, össze­tör­ten is, de él­het­nek. S ő meg itt ül, ahe­lyett, hogy se­gít­sé­gük­re si­et­ne. Fel­ug­rott.

A te­rep­já­ró­tól csak ti­zen­hét lé­pést kel­lett meg­ten­nie a sza­ka­dé­kig. Első pil­lan­tás­ra meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az öreg fej­tés át­mé­rő­je nem na­gyon szé­les, de igen mély az akna. A ko­csi sú­lya alatt be­om­lott szél­től tu­laj­don­kép­pen egy csúsz­ta­tó­pá­lya in­dult, te­hát nem a füg­gő­le­ges sza­ka­dék állt előt­te, ha­nem a pá­lya, ha igen me­re­dek is, de csúsz­ta­tó­pá­lya. Ter­mé­sze­tes, hogy gép­pel nem me­het­tek rá, eh­hez túl­sá­go­san is me­re­dek, és a gép­nek is túl­sá­go­san nagy volt eh­hez a pá­lya­haj­lás­hoz a se­bes­sé­ge, biz­to­san le­zu­hant, az is biz­tos, hogy a le­ve­gő­ben buk­fen­ce­zett is, és ne­ki­ütő­dött a fa­lak­nak. El­kép­zel­te, hogy mit érez­het­tek Hro­mo­vék, ami­kor zu­han­tak az is­me­ret­len­be és is­mét ki­ver­te a ve­rí­ték.

Has­ra fe­küdt a ho­mok­ban, és de­ré­kig be­ha­jolt a gö­dör­be. Igen, a fej­tés igen mély. És messze, a fe­ne­kén va­la­mi ho­má­lyos fény­fol­tot pil­lan­tott meg: a le­zu­hant te­rep­já­ró ref­lek­to­ra va­la­mi köd­féle go­moly­gó fel­hő­i­vel küz­dött. Ké­zi­lám­pá­já­nak fény­su­ga­ra vé­gig­sik­lott a pá­lyán, és meg­vi­lá­gí­tot­ta a ho­mo­kot, az itt-ott ki­ágas­ko­dó tüs­kés bok­ro­kat és a kö­ve­ket. A fej­tés túl­só ol­da­la vagy nyolc­van mé­ter­re volt, de ref­lek­to­rá­nak fé­nye már nem érte el – a fény­su­gár el­enyé­szett a sűrű sö­tét­ben.

Még­is, a kö­dön át is meg­fi­gyel­he­tett ho­má­lyo­san va­la­mit, ami új­ból fel­éb­resz­tet­te az ag­go­dal­mát, és csök­ken­tet­te azt a re­mé­nyét, hogy a bal­eset­nek eset­leg sze­ren­csés ki­me­ne­te­le is le­het: a fe­né­ken kö­vek vol­tak. De a mély­ből su­gár­zó fény még­is­csak re­ményt kel­tő volt. El­ha­tá­roz­ta, hogy szó­lít­ja őket. Az­tán még egy­szer ki­ál­tott. De sen­ki sem fe­lelt a hí­vá­sá­ra. Az­tán még egyet ki­ál­tott, már ke­vés­bé ma­ga­biz­to­san, és fe­le­le­tet sem vár­va vissza­ment a te­rep­já­ró­hoz, hogy ma­gá­hoz ve­gye a men­tő­lá­di­kát, az oxi­gént és ter­mé­sze­te­sen szer­szá­mo­kat.

A gö­dör­nek há­tat for­dít­va, le­fe­küdt az akna szé­lé­re, és meg­kezd­te a le­eresz­ke­dést.

Eb­ben a pil­la­nat­ban hal­lot­ta meg a sí­rást.

…Mi­lyen kü­lö­nös, gon­dol­ta ké­sőbb Pri­va­lov, az em­ber so­ha­sem mond­hat­ja, hogy tö­ké­le­te­sen is­me­ri ön­ma­gát.

Min­dig azt tar­tot­ta, hogy bár­mi­lyen dol­got, még az első pil­lan­tás­ra leg­in­kább meg­ért­he­tet­lent is meg­ért­het­jük, ha tu­do­má­nyo­san kö­ze­lít­jük meg, és az ért­he­tet­len csak azért kelt ré­mü­le­tet, mert nem tud­juk, hogy mi­lyen ve­sze­del­mek­kel fe­nye­get, és hon­nan vár­hat­juk a ve­szélyt. Azt hit­te: az aka­rat és a lo­gi­ka min­den­kor ele­gen­dő az em­ber­nek a ré­mü­le­te le­küz­dé­sé­hez, sőt sok­szor arra is gon­dolt, hogy ezt min­den­kor ké­pes meg­ten­ni. A fé­lel­met egyéb­ként is ata­visz­ti­kus je­len­ség­nek tar­tot­ta, és meg­ér­de­mel­te, hogy olyan em­ber­nek tart­sák, aki a fé­lel­met nem is­me­ri. Ám, ami­kor első íz­ben meg­hal­lot­ta ezt a sí­rást…

*

Meg­der­medt, és bár rend­kí­vül ké­nyel­met­len hely­zet­ben volt, hall­ga­tó­dzott, az egyik lá­bát ép­pen ki­nyúj­tot­ta, hogy ki­ta­po­gas­son va­la­mi töb­bé-ke­vés­bé szi­lárd tá­masz­té­kot, a má­si­kat fel­húz­ta, majd­nem az ál­lát ver­te. A fél ke­zé­vel a sza­ka­dék szé­lé­be ka­pasz­ko­dott, a má­sik­ban a men­tő­lá­dát tar­tot­ta. Egy pil­la­nat­ra olyan pá­nik fog­ta el, hogy ez a vi­tat­ha­tat­la­nul bá­tor em­ber majd­nem arra is kész volt, hogy ke­zét ököl­be szo­rít­va, sze­mét be­huny­va, ha­nyatt-hom­lok le­zu­han­jon a sza­ka­dék­ba, a tar­ta­rosz­ba, csak hogy ne hall­ja eze­ket a han­go­kat. A sí­rás ha­tá­ro­zot­tan lent­ről, a sza­ka­dék­ból hang­zott, és igen gyen­ge, tom­pa, szag­ga­tott sí­rás volt. Egy gye­rek sírt, von­ta­tot­tan és el­kín­zot­tan, pa­nasz­kod­va, olyan is­me­rő­sek vol­tak e han­gok, hogy Pri­va­lov egy pil­la­nat­ra azt is el­fe­lej­tet­te, hogy a Kol­ká­ja tu­laj­don­kép­pen hol is van. De gyor­san össze­szed­te ma­gát, és ne­ki­fo­gott, hogy ki­ka­pasz­kod­jon a gö­dör­ből. Sú­lyos tes­tét nagy kín­nal húz­ta fel, kö­nyö­ké­vel tá­masz­ko­dott a ve­rem pe­re­mé­re, az­tán négy­kéz­láb­ra állt. Lent még min­dig go­moly­gott a köd, és köd­ből ki-ki­tűn­tek a kö­vek ár­nyé­kai. Fel­ug­rott.

– E-ej! – ki­ál­tott a gö­dör­be, és hall­ga­tó­dzott. Is­mét meg­hal­lot­ta a sí­rást, de most már han­go­sab­ban. Va­la­mit mor­mo­gott, és fut­va igye­ke­zett a te­rep­já­ró­hoz.

A be­já­rat­nál meg­állt.

– Mi­cso­da ba­dar­ság! – mond­ta han­go­san.

Az­tán gyor­san be­má­szott a ko­csi­ba, le­hup­pant az ülés­re, és be­kap­csol­ta a kép­er­nyőt. Egy pil­la­na­tig várt. A kép­er­nyőn egy ugyan­olyan fej je­lent meg, mint az övé, hen­ger ala­kú, át­lát­szó si­sak, a rá­dió­ké­szü­lék egye­ne­sen ko­mi­kus­sá és ka­ri­ka­tú­ra­sze­rű­vé tet­te a fe­jet.

– Mi új­ság, Pri­va­lov – ki­ál­tot­ta Hen­ry. – Meg­ta­lál­ta őket? Mi még sem­mi­re sem ju­tot­tunk. Hol van? Min­den­kit ri­asz­tot­tam. Csak a Nyu­ga­ti hall­gat még min­dig. Fu­tárt kel­lett me­nesz­te­nem. De még nem tért vissza. A de­fekt­jük he­lyén is volt? Mi most va­gyunk ép­pen ott. Én…

– Meg­ta­lál­tam őket – vá­gott a sza­vá­ba Pri­va­lov.

– Meg­ta­lál­ta – Hen­ry arca egy szem­vil­la­nás alatt meg­vál­to­zott.

Elő­ször vi­ha­ros öröm lát­szott raj­ta, az­tán va­la­mi ha­tá­ro­zat­lan, ri­adt ki­fe­je­zés fog­lal­ta el az öröm­ki­tö­rés he­lyét:

– Hol? Mi van ve­lük? Él­nek, ter­mé­sze­te­sen?!

– Meg­ta­lál­tam őket – foly­tat­va oda sem fi­gyel­ve Pri­va­lov. – Nem tu­dom, hogy mi­ért, be­fu­tot­tak a si­va­tag­ba. Az út­tól dél­re. Be­le­zu­han­tak a régi fej­tés­be.

– Be­le­zu­han­tak?! Ho­gyan tör­tén­he­tett ez? De él­nek? Azon­nal jö­vünk. Még­is mi van? Él­nek? Le­eresz­ke­dett hoz­zá­juk?

Pri­va­lov hall­ga­tott.

A fran­cia szem­mel lát­ha­tó­an za­var­ba jött. A te­kin­te­tét el­for­dí­tot­ta Pri­va­lov ar­cá­ról, és gyor­san mor­mog­va ön­ma­gá­nak kez­dett ma­gya­ráz­ni.

– Igen… Ér­tem. A bá­nya. A le­eresz­ke­dés biz­to­san na­gyon ne­héz! Le­he­tet­len, igaz?! Vár­jon meg min­ket… Ne in­dul­jon egye­dül neki! Egy óra múl­va ott va­gyunk. Mind ott le­szünk. Je­len­tem az összes te­rep­já­rók­nak.

Pri­va­lov hal­lot­ta, ahogy Hen­ry ka­bin­já­ban fel­hang­zott a szig­nál, hív­ták. Az em­be­rek nyug­ta­lan­kod­tak, vár­ták. Mit is mo­rog? Egy óra alatt nem ér­het­nek ide, leg­alább más­fél-két óra kell.

– A le­eresz­ke­dés le­het­sé­ges – vá­gott köz­be Pri­va­lov.

Leg­range el­hall­ga­tott, és rá­me­redt. A jel­zé­sek foly­ta­tód­tak.

– Hen­ry – szó­lalt meg von­ta­tot­tan Pri­va­lov –. va­la­mi nincs rend­ben. Én is hal­lot­tam a sí­rást.

A fran­cia ar­cán lát­szott, hogy nem ér­tet­te meg.

– Mit? Mit hal­lott?…

– A sí­rást – is­mé­tel­te meg Pri­va­lov. – A gö­dör­ből. Gye­rek­sí­rást. Va­la­mi nincs rend­jén.

Hen­ry meg­le­pe­té­sé­ben fel­rán­tot­ta a szem­öl­dö­két, és úgy is ma­radt ijedt kér­de­ző­en. Vé­gül meg­ér­tet­te Pri­va­lov sza­va­it.

– Hang-hal­lu­ci­ná­ció – kezd­te.

Pri­va­lov meg­ráz­ta a fe­jét. Hen­ry nem akart hin­ni neki. El­fe­lej­tet­te tán, hogy Pri­va­lov a leg­ta­pasz­tal­tabb „re­me­te”. Ő dé­li­báb­nak fel nem ül.

– Fi­gyel­jen – mond­ta gyor­san, ké­rőn. – Azon­nal jö­vünk. Nél­kü­lünk ne in­dul­jon! Sem­mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött sem!! Bu­ta­ság! Ez… ért­he­tet­len. Vár­jon! Meg­ér­tet­te?! Van fegy­ve­re?! Akár­ho­gyan is… én… vé­gül is… Hall­gat rám Pjotr Jev­ge­nyics?

Pri­va­lov el­cso­dál­ko­zott, hi­szen Hen­ry a ke­reszt­ne­vén és az atyai ne­vén szó­lí­tot­ta meg. Hall­ga­tott, va­la­min gon­dol­ko­dott.

– Hen­ry! Ez gye­rek. Egy gye­rek sír. Igen ke­ser­ve­sen. Na­gyon be­teg le­het, Hen­ry. Or­vos van ma­guk­kal?

– Meg­őrült! Hon­nan le­het­ne itt gye­rek? Ne másszon le. No, ké­rem. Mi már­is me­gyünk. Va­la­ki ál­lan­dó­an hív. Azon­nal köz­löm vele. Pjotr Jev­ge­nyics, hal­lot­ta? Nél­kü­lünk sem­mi­kép­pen se eresz­ked­jen le! Igen?!

Pri­va­lov hall­ga­tott.

– Ak­kor leg­alább fegy­vert vi­gyen – kö­nyör­gött el­ke­se­re­det­ten Leg­range. – És ha csak le­het, ne in­dul­jon. Jö­vünk! Vár­jon!!!

*

– Ba­dar­ság! – is­mé­tel­te meg még egy­szer, és fel­kelt. A men­tő­lá­da, ha kéz­ben kell ci­pel­ni, csak za­var­ja. Kell va­la­mi szíj­nak is len­ni va­la­hol… De hol? Ez mi? Eb­ben a zsák­ban tart­ják a kő­zet­pró­bá­kat. Prí­ma. Meg­fe­lel a men­tő­lá­dá­nak. Most oxi­gént. Meg­le­he­tő­sen ne­héz. Jól van, sem­mi. Mi kell még? Lám­pa. Elég lesz a mell-lám­pa is. A te­rep­já­rón biz­to­san van kéz­iref­lek­tor is. Bár le­het, hogy össze­tör­tek. Le­het, hogy nem, hi­szen fényt lá­tott. Így. Úgy hi­szem, min­den együtt van.

…Hí­vó­je­let hal­lott. Is­mét Hen­ry. Ar­ról akart meg­győ­ződ­ni, hogy nem in­dult el. Meg­pró­bál­ta új­ból le­be­szél­ni. Hi­á­ba. Még egy­szer meg­néz­te a te­rep­já­rót. Az ülé­sen az üres bal­lon mel­lett pisz­toly he­vert. Egy kis ide­ig néz­te, az­tán meg­von­ta a vál­lát, s az övé­be rej­tet­te a fegy­vert.

Újra fel­hang­zott a jel­zés.

*

Most már min­den szük­sé­gest össze­sze­dett. Be­csap­ta az aj­tót.

Pri­va­lov ki­lép­ve a te­rep­já­ró­ból, egy pil­la­nat­ra meg­állt. Úgy tűnt, hogy a sö­tét­ség még csak sű­rű­sö­dött. Nem, csu­pán a ka­bin fé­nye után lát­ta ilyen­nek.

A ve­rem szé­lé­hez ment. Lent­ről vál­to­zat­la­nul lát­szott a fény­folt, és a fény­ben ho­má­lyo­san még min­dig ott go­moly­gott az ibo­lya­szí­nű köd. Csend. A gö­dör­ből most egyet­len hang sem hal­lat­szott.

– Mi­cso­da ba­dar­ság! – mond­ta im­már har­mad­szor is ma­gá­nak Pri­va­lov. – Vé­gül is hon­nan ke­rül­het­ne ide egy gye­rek?

Az­tán meg­kezd­te a le­eresz­ke­dést.

Lé­nye­ge­sen ne­he­zebb­nek bi­zo­nyult, mint ele­in­te gon­dol­ta. Ez az át­ko­zott ho­mok se­ho­gyan sem akart tá­ma­szá­ul szol­gál­ni. A me­re­dek csúsz­dán fé­lig fek­ve, két­ség­be­eset­ten ka­pasz­ko­dott a ke­zé­vel min­den­be, ami csak a ke­ze­ügyé­be ke­rült – tüs­kék­be, kö­vek­be, re­pe­dé­sek­be és vá­ja­tok­ba, ame­lyek azo­kon a rit­ka he­lye­ken vol­tak, ahol a ta­laj né­mi­leg szi­lár­dabb volt. A gyógy­szer­rel és oxi­gén­nel meg­ra­kott zsák, amit a há­tá­ra erő­sí­tett, ma­ka­csul igye­ke­zett le­rán­ta­ni a mély­be.

Csak egy ki­csit kel­lett fel­emel­ked­nie a föld­ről, már­is húz­ni kezd­te efe­lé, és min­den moz­du­lat után csak nagy kín­nal tud­ta az egyen­sú­lyát vissza­nyer­ni. A ter­het nem volt ké­pes meg­iga­zí­ta­ni. Az igaz­ság az, hogy a te­her itt-ott még jó szol­gá­la­tot is tett. A kő pél­dá­ul, ami­re tá­masz­kod­ni pró­bált, ki­sza­kadt a he­lyé­ről, és ő majd­nem le­esett, mi­köz­ben ka­pasz­kod­ni pró­bált; sőt már zu­hant is le­fe­lé, de ek­kor az oxi­gé­nes bal­lon be­le­akadt egy ki­szö­gel­lés­be – a zu­ha­nás meg­las­sult, és Pri­va­lov vé­gül is meg­ka­pasz­kod­ha­tott egy nyo­mo­rú­sá­gos bo­kor gyö­ke­ré­be. Pri­va­lov csak most tud­ta ér­té­kel­ni az élet­nek ezt a szo­kat­lan for­má­ját, a szi­lárd­sá­gát és mé­lyen ülő, hosszú, erős gyö­ke­rét. Ez­u­tán még óva­to­sab­ban eresz­ke­dett to­vább. Rá­adá­sul a le­gu­ru­ló kő ki­sebb kő­gör­ge­te­get rán­tott maga után, és meg­le­he­tő­sen nagy zajt csa­pott, Pri­va­lov azon­ban igye­ke­zett mi­nél zaj­ta­la­nab­bul eresz­ked­ni. A má­szás rend­kí­vül ki­me­rí­tet­te. Már-már arra gon­dolt, hogy ta­lán a sze­ren­csé­re kel­le­ne bíz­nia ma­gát, és egy­sze­rű­en el­en­ged­ni a tá­masz­té­kot és le­gu­rul­ni. De meg­em­be­rel­te ma­gát. Nem tu­dott kö­rül­néz­ni, és ép­pen ezért azt sem tud­ta, hogy so­ká­ig kell-e még mász­nia vagy sem.

Arra is gon­dolt, hogy lám a le­zu­hant te­rep­já­ró is könnyí­tet­te a dol­gát, mert itt-ott ki­váj­ta a bá­nya fa­lát. Arra is gon­dolt, hogy mi­lyen jó, hogy a ta­laj ilyen lágy, de ek­kor lel­ki sze­me előtt újra meg újra fel­rém­lett a fe­né­ken lá­tott kő­ha­lom. Biz­to­san ket­tőt is szal­tóz­tak a le­ve­gő­ben, mi­előtt el­ér­ték vol­na a fe­ne­ket. A kép­ze­le­te kín­zó élénk­ség­gel raj­zol­ta meg a je­le­ne­tet: a szá­gul­dó te­rep­já­rót, az utat…

Na­gyon si­et­tek. Mi­ért? Biz­to­san ész­re sem vet­ték, hogy az út lej­tő­sö­dik, ez még csak nö­vel­te a se­bes­sé­gü­ket…

Foly­tat­ta a las­sú le­eresz­ke­dést. A mell-lám­pá­val meg­vi­lá­gí­tott szür­ke föl­det lát­ta csak, ame­lyet fi­no­man zi­zeg­ve kis ho­mok­pa­ta­kok ön­töt­tek el. Néha a si­sak üve­ge a ta­lajt érin­tet­te, és ilyen­kor rend­kí­vül éle­sen lát­ta a leg­ap­róbb re­pe­dést, és a leg­ki­sebb ho­mok­sze­mecs­két is. Arra, amit a mély­ben maga alatt lát­hat­na, igye­ke­zett még csak nem is gon­dol­ni. Az eresz­ke­dés foly­ta­tó­dott.

Még­is mit hall­hat­tak? Se­ho­gyan sem tud­ta meg­ma­gya­ráz­ni ma­gá­nak a hal­lot­ta­kat, és ez na­gyon nyug­ta­la­ní­tot­ta. Egy­szer még arra is gon­dolt, hogy ta­lán Leg­range-nak volt iga­za, és eset­leg még­is­csak hal­lu­ci­nált csu­pán, de azon­nal két­ked­ve ráz­ta meg a fe­jét. És új­ból úgy érez­te: kö­zel van a rej­tély meg­fej­té­sé­hez.

Egy gon­do­lat kez­dett las­san-las­san érni az agyá­ban, de azon­nal össze­ku­szá­ló­dott. Az­tán is­mét össze­ra­kód­tak a ho­má­lyos rész­le­tek, egésszé, a tör­tén­tek egyet­len lo­gi­kus ma­gya­rá­za­tá­vá. Gye­rek!… de hon­nan ke­rül­he­tett ide gye­rek?

A lent­ről fel­tö­rő fény vá­rat­la­nul el­ho­má­lyo­sult. Ár­nyak tán­col­tak kö­rü­löt­te. Be­le­ke­rült az ibo­lya­szí­nű köd­be, és tud­ta, hogy mind­járt el­éri a bá­nya fe­ne­két. A vég­te­len eresz­ke­dés be­fe­je­ző­dik. A va­ló­ság­ban, ter­mé­sze­te­sen, nem tart­ha­tott fél órá­nál to­vább – gon­dol­ta Pri­va­lov –, sőt le­het, hogy még ad­dig sem.

*

Lába va­la­mi ke­mény­re tá­masz­ko­dott. Vég­re nem kel­lett gör­csö­sen ka­pasz­kod­nia, ki­egye­ne­sed­he­tett. Majd­nem el­esett, de még­is si­ke­rült meg­őriz­nie az egyen­sú­lyát. Az­tán arra for­dí­tott vagy két per­cet, hogy rend­be­hoz­za a bal­lont, a men­tő­lá­dát, és vé­gül meg­for­dult.

A bá­nya mé­lyén a kö­vek kö­zül, a re­pe­dé­sek­ből, min­den­hon­nan gő­zök tör­tek fel, és ezek­nek a gő­zök­nek csa­ló­ka fel­hő­i­ben vagy har­minc lé­pés­nyi­re meg­lát­ta a te­rep­já­ró bar­na ol­da­lát. A gép sze­ren­csé­re nem az or­mót­lan kő­ha­lom­ra zu­hant, ha­nem két kő­ha­lom közé. De az is le­het, hogy egy­sze­rű­en el­per­dült az egyik ha­lom­ról, ami­kor be­le­ütő­dött. A te­rep­já­ró nem lát­szott kü­lö­nö­seb­ben sé­rült­nek. De en­nek az okos gép­nek szo­kat­lan hely­ze­té­ben volt va­la­mi fáj­dal­ma­san te­he­tet­len. Ke­re­kei ég­nek me­red­tek. Uta­sai még ak­kor is sú­lyos hely­zet­be ke­rül­het­tek, ha a gép nem is ütő­dött a szik­lák­nak, ha­nem csak az ap­róbb kö­vek­kel bo­rí­tott fe­nék­re zu­hant.

Az or­rát és az ab­la­kot a ha­tal­mas szik­lák el­fed­ték. Szem­mel lát­ha­tó­an tönk­re­ment va­la­mennyi fény­szó­ró­ja. De va­la­hon­nan lent­ről, mint­ha a föld alól jön­ne, fény­su­gár tört elő, az a fény, amit fent­ről a fény­szó­ró fé­nyé­nek gon­dolt. A be­já­ra­ti zsi­lip­ből áradt a fény.

Pri­va­lov mind­ezt fut­tá­ban fi­gyel­te meg. Most már ha­bo­zás nél­kül a ka­taszt­ró­fa szín­he­lyé­re sza­ladt, meg­ha­jol­va a te­her sú­lya alatt. Fu­tás köz­ben ki­ál­to­zott, baj­tár­sa­it hív­ta, és noha tud­ta, hogy le­he­tet­len, még­is arra vá­gyott, hogy eb­ből a moz­du­lat­lan, meg­sé­rült óri­ás­ból va­la­ki vá­la­szol­jon.

És ami­kor a te­rep­já­ró fölé ha­jolt, újra hal­lot­ta a sí­rást! A lé­leg­ze­te is el­akadt. És eb­ben a pil­la­nat­ban vil­lám­ként ha­sí­tott agyá­ba egy gon­do­lat. Sza­már! Hát ho­gyan is ké­tel­ked­het­tem! Még egy pil­la­nat, kö­rül­fu­tot­ta a te­rep­já­rót, és a lám­pá­ja fé­nyé­ben meg­lát­ta azt, amit várt, ami azon­nal meg­ol­dot­ta a két­sé­ge­it.

A be­já­ra­ti ajtó nyit­va állt, össze­zúz­va és le­tép­ve. A gép­ből tört elő a fény. A zsi­lip mel­lett, a fe­ke­te, re­pe­de­zett föl­dön egy kis­fiú fe­küdt!

10-12 éves le­he­tett, úgy volt öl­töz­ve, mint a fel­nőt­tek, vé­dő­ru­há­ban, si­sak­ban, per­sze min­den ki­csiny volt raj­ta. A gyer­mek kín­lód­va má­szott. A kö­nyö­ké­vel tá­masz­ko­dott a ho­mok­ra, és Pri­va­lov­ra né­zett. Pri­va­lov meg­le­pő­dött, ke­zét össze­csap­ta, és oda­ro­hant. A fiú zo­ko­gott. A si­sak át­tet­sző fa­lán át is jól lát­hat­ta ki­sírt ar­cocs­ká­ját, a fáj­dal­mas gri­maszt. A fiú sze­mé­ben (– a szem­öl­dö­ke fe­hér, mint Kol­ká­nak – gon­dol­ta Pri­va­lov) ré­mü­let ült, fáj­da­lom és hi­tet­len­ke­dő öröm. Pri­va­lov ész­re­vet­te, hogy a fiú ter­mé­szet­el­le­ne­sen ki­for­dul­tan tart­ja egyik lá­bát, és az csak von­szo­ló­dik a ho­mok­ban. A ke­se­rű­ség el­szo­rí­tot­ta a tor­kát, össze­rán­col­ta a hom­lo­kát, mint­ha ő is érez­né a fiú fáj­dal­mát.

A lát­vány meg­ráz­ta és le­ült a fiú mel­lé, meg­si­mo­gat­ta, el is fe­lejt­ve, hogy mind­ket­ten űr­ru­há­ban van­nak. Aka­rat­la­nul is sut­tog­va is­mé­tel­get­te:

– Min­den rend­ben ki­csi­kém… ne félj… min­den rend­ben lesz.

Az­tán, mi­kor az át­élt él­mé­nyek mi­at­ti fáj­dal­má­ban még min­dig zo­ko­gó fi­úcs­kát va­la­ho­gyan meg­nyug­tat­ta, úgy he­lye­zett el a fiú mel­lett né­hány na­gyobb kö­vet, hogy an­nak mi­nél ke­vés­bé fáj­jon a lába. Majd min­den fe­les­le­ges ter­hét le­rak­ta, és be­má­szott a te­rep­já­ró­ba.

Csak nagy ne­he­zen tud­ta be­pré­sel­ni ma­gát a szűk hely­re, és egy ide­ig nem is is­mer­te ki ma­gát eb­ben az is­me­ret­len­né vált ka­bin­ban – min­den fel­for­dult, és el­moz­dult a he­lyé­ről, tu­laj­don­kép­pen a te­tőn jár­ha­tott csak. A fény egy ha­lom alól tört elő, amely fel­for­dult szé­kek­ből és más tár­gyak tö­re­dé­ké­ből állt. Mi­köz­ben afe­lé igye­ke­zett, va­la­mi­ben meg­bot­lott és meg­bor­zadt: egy em­be­ri láb. A ha­tal­mas ci­pő­k­ről azon­nal fel­is­mer­te Za­har­csen­kót.

Lá­za­san do­bál­ta szét a tör­me­lék­hal­mot, és meg­lát­ta a fér­fi ar­cát. Az uk­rán jó­in­du­la­tú, pi­ros­pozs­gás arca most sá­pad­tan ké­kes szí­nű volt, a sze­me le­zár­va, a szá­ja nyit­va. A mel­lén levő lám­pa vagy esés köz­ben kap­cso­ló­dott be, vagy már ko­ráb­ban be­kap­csol­hat­ta. A kö­rül­mé­nyek sze­ren­csés ala­ku­lá­sa foly­tán nem tört össze, egy puha ka­ros­szék zu­hant rá. Pri­va­lov azt gon­dol­ta, hogy Za­har­csen­ko meg­halt, és két­ség­be­eset­ten en­ged­te le a ke­zét. Az­tán el­ha­tá­roz­ta, hogy min­dent meg­pró­bál, amit csak le­het.

A ha­tal­mas ter­me­tű uk­rán ne­héz tes­tét nagy kín­nal ki­von­szol­ta a te­rep­já­ró­ból, és csak ek­kor vet­te ész­re, hogy Za­har­csen­ko űr­ru­há­ján az oxi­gén­el­lá­tás mu­ta­tó­ja majd­nem a nul­lán áll. Majd­nem a kék vo­na­lon! Az első gon­do­la­ta az volt, hogy a ké­szü­lék meg­sé­rült, és a le­ve­gő ki­szö­kött, de hi­szen az oxi­gén­nek még ez eset­ben is leg­alább egy órá­ra elég­sé­ges­nek kel­lett len­nie. Az­tán arra gon­dolt, hogy ta­lán még­is ki­folyt. A ké­szü­lé­ket is meg­néz­te, de nem lett tőle oko­sabb. Majd azon töp­ren­gett, hogy Za­har­csen­ko ta­lán kész­akar­va en­ged­te ki az oxi­gén egy ré­szét. De mi­ért? Az­alatt gon­dol­ta mind­ezt vé­gig, amíg a ké­szü­lé­ket a ma­gá­val ho­zott oxi­gén­pa­lack­kal össze­kap­csol­ta. Csak ek­kor né­zett a fiú felé. A gye­rek aludt, de ál­má­ban is fel-fel­zo­ko­gott. Va­jon már ko­ráb­ban el­tör­te a lá­bát, vagy csak esés köz­ben érte a sze­ren­csét­len­ség? Sze­gény gye­rek!

Pri­va­lov tér­del­ve les­te, hogy az uk­rán „szo­kat­lan” ar­cá­ba vissza­tér-e az élet jele. Az­tán mes­ter­sé­ges lég­zést al­kal­ma­zott. Ez po­ko­li mun­ka volt, a keze is meg­fáj­dult, hi­szen nem volt eh­hez ké­szü­lé­ke, és is­mét várt. Majd a spe­ci­á­lis nyí­lá­son át be­ve­zet­te a sti­mu­lá­tort, és új­ból a mes­ter­sé­ges lé­le­gez­te­tés­hez fo­lya­mo­dott.

Hogy mi­lyen po­ko­li­an el­fá­radt, azt csak ak­kor érez­te meg, ami­kor Za­har­csen­ko szem­pil­lá­ja elő­ször rez­dült meg, és meg­győ­ző­dött ar­ról, hogy az uk­rán él. Mi­lyen szí­ve­sen le­fe­küdt vol­na ő is, és oly jó lett vol­na sem­mi­re sem gon­dol­ni. Csak pár pil­la­na­tig ül­dö­gélt, pi­hent, az­tán fel­kelt, és el­in­dult meg­ke­res­ni Hro­mo­vot.

Hro­mov a mennye­ze­ten csün­gött – tu­laj­don­kép­pen a pad­ló al­kot­ta a mennye­ze­tet – a szék és a sze­re­lék­fal közé szo­rul­va. Pri­va­lov so­ká­ig kín­ló­dott a ne­héz bú­tor­zat­tal, igen ké­nyel­met­len póz­ban.

Né­hány­szor úgy rém­lett, hogy, so­ha­sem si­ke­rül Hro­mo­vot ki­sza­ba­dí­ta­nia, és az örök­ké ott csüng majd a pad­lón. Ez ter­mé­szet­el­le­nes volt. Hro­mo­vot min­den­kép­pen ki kell sza­ba­dí­ta­ni. Mind­er­ről han­go­san gon­dol­ko­dott. Vé­gül is si­ke­rült meg­ol­da­nia a fel­ada­tot, és szin­te gé­pi­e­sen mind­azt el­vé­gez­te Hro­mov ese­té­ben is, amit Za­har­csen­kón vég­re­haj­tott. Hro­mov­nak lé­nye­ge­sen több oxi­gén­je volt, de lát­ha­tó­an erő­sen meg­ütöt­te a fe­jét, és amennyi­re az űr­ru­hán át meg­ál­la­pít­hat­ta, a kar­ja is el­tört. Egé­szé­ben sú­lyo­sabb sé­rü­lést szen­ve­dett, mint Za­har­csen­ko. Esz­mé­le­tü­ket nem nyer­ték még vissza, de él­tek, él­tek!

Meg kell mon­da­ni, hogy tu­laj­don­kép­pen mind­ezt vé­gig sem gon­dol­ta. A kő­tömb­höz tá­masz­kod­va ül­dö­gélt, és egy­ked­vű­en bá­mult a haj­lat­ban meg­je­le­nő sok-sok fény­re. A le­fe­lé eresz­ke­dő em­be­rek va­la­mit ki­ál­tot­tak Hen­ry Leg­range oda­ro­hant hoz­zá, és meg­ráz­ta.

– Él­nek?! És a gye­rek? – Pri­va­lov nem is cso­dál­ko­zott, hogy Hen­ry tud a gye­rek­ről.

A fran­cia a se­be­sül­tek kö­rül te­vé­keny­ke­dők­höz sza­ladt, és azon­nal vissza is tért.

– No, él­nek! – je­len­tet­te élén­ken, mint­ha ez­zel va­la­mi új­don­sá­got mon­dott vol­na Pri­va­lov­nak. – Meg­men­tet­te őket. Hro­mov­nak el­tört a kar­ja, és agy­ráz­kó­dá­sa van. Hogy saj­ná­lom ezt a ra­jon­gó, ked­ves fiút mennyi­re saj­ná­lom. Za­har­csen­ko ha­ma­ro­san rend­be jön. De a gye­rek! Tud­ja, hogy kié a gye­rek? Vit­kovsz­kij fia, a Nyu­ga­ti ve­ze­tő­jéé. Csak teg­nap ér­ke­zett meg az any­já­val. Sé­tál­ni en­ged­ték, és el­té­vedt. 400 ki­lo­mé­ter­re sza­ladt el mik­ro­te­rep­já­ró­já­val, ami spe­ci­á­li­san az ő ré­szé­re ké­szült. A gye­rek vi­lá­got sze­re­tett vol­na lát­ni, de vé­gül is össze­tör­te a te­rep­já­rót, ott ta­lál­ták meg. Hi­he­tet­len könnyel­mű­ség! Egye­dül el­en­ged­ni egy gye­re­ket. És most itt a sze­ren­csét­len­ség. Gon­dol­ja meg, a kö­lyök ép­pen csak teg­nap ér­ke­zett. Vit­kovsz­kij a ha­ját tépi, az anya zo­kog. Az össze­köt­te­té­sük is el­rom­lott, és hosszú ide­ig nem tud­ták az ál­lo­má­so­kat ér­te­sí­te­ni ar­ról, hogy mi tör­tént. Ma­guk ke­res­ték. Az­tán em­bert küld­tek hoz­zánk. Rög­tön a be­szél­ge­té­sünk után hív­tak az ál­lo­más­ról. Ak­kor hal­lot­tam meg ezt az ese­tet! Hív­tam ma­gát, de már nem vá­la­szolt…

Pri­va­lov­nak nagy erő­fe­szí­té­sé­be ke­rült, hogy oda­fi­gyel­jen. Po­ko­li­an fájt a feje. Ele­in­te el akar­ta mon­da­ni, hogy maga is sej­tet­te, ki­nek a gye­re­két ta­lál­ta meg, és hogy tu­laj­don­kép­pen azt is meg­ér­tet­te: mi tör­tént, de az­tán el­kín­zot­tan csak arra gon­dolt: mi­nek?

A kis­fi­út fel­éb­resz­tet­ték, új­ból fel­sírt. Ez egy pil­la­nat­ra fel­ráz­ta Pri­va­lo­vot. Fi­gyel­mez­tet­ni akar­ta őket, hogy óva­to­sab­ban kell a gye­rek­kel bán­ni, hi­szen el­tört a lába. Az­tán megint csak azt gon­dol­ta; mi­nek? Hi­szen itt van az or­vos.

Hen­ry­re né­zett.

– Igen – mond­ta nagy erő­fe­szí­tés­sel. – Vé­let­le­nül ta­lál­ták meg. Ami­kor a tö­rést ja­ví­tot­ták, meg­hal­lot­ták a sí­rá­sát. Éj­sza­ka a han­gok messzi­re hal­lat­sza­nak. Már ré­gen el­té­vedt, és az oxi­gén­je is fogy­tán volt. Za­har­csen­ko a sa­ját oxi­gén­jét adta a gye­rek­nek, majd­nem az egé­szet. Ezért si­et­tek ennyi­re. Nem volt tar­ta­lé­kuk. És ilyen se­bes­ség ese­tén a fé­ke­zés már nem se­gít.

A kis kö­vér or­vos oda­lé­pett.

Min­den ere­jé­vel azt sze­ret­te vol­na mu­tat­ni, hogy mennyi­re két­ség­be­ej­tik a tör­tén­tek, de ez iga­zán rosszul si­ke­rült. Dör­zsöl­get­te a ke­zét az űr­ru­ha ügyet­len kesz­tyű­jé­ben, és mo­soly­gott. Ez azért még­is vissza­ta­szí­tó volt, Pri­va­lov a fér­fi ar­cá­ba né­zett – az or­vos za­var­ba jött, kö­hé­cselt és el­for­dult. Pri­va­lov arra gon­dolt, hogy az or­vos­nak, aki min­dig unat­ko­zott, és szid­ta a „buta si­va­ta­got”, ahol még meg­be­te­ged­ni sem le­het, aki min­dig ar­ról be­szélt, hogy itt vagy ott mi­lyen nagy dol­go­kat vitt vég­be, tu­laj­don­kép­pen ez a bal­eset nyújt­ja há­rom év óta az első iga­zi mun­kát. És ezért nem tud­ja vissza­foj­ta­ni az örö­mét, örül, mint a gye­rek, már elő­re íz­lel­ge­ti az „iga­zi mun­ka” ízét, és hogy ez az or­vos­ka, aki egy kis­sé min­dig fel­bosszan­tot­ta, va­ló­já­ban igen ked­ves és jó em­ber, szen­ve­dé­lye­sen sze­re­ti a sa­ját hi­va­tá­sát, és Hen­ry ugyan­csak pom­pás em­ber, meg Kurt és a töb­bi­ek is azok.

Az orn­ip­lan ka­bin­já­ban (Pri­va­lov és Hen­ry, va­la­mint a se­be­sül­tek re­pül­tek el elő­ször, a gép­nek az­tán vissza kell tér­nie, és ki kell emel­nie a meg­sé­rült te­rep­já­rót is) arra gon­dolt, hogy el­vesz­tett egy cso­dá­la­tos fiút, Hro­mo­vot, és igaz, nem tud­ni, kit kül­de­nek he­lyet­te, még­is mi­lyen kár volt, hogy nem en­ged­te el Hro­mo­vot. Hadd re­pült vol­na, ez a ro­man­ti­kus lel­kű le­gény, vi­lá­got lá­tott vol­na, hír­név­re te­he­tett vol­na szert: és most már sem­mi­fé­le csil­lag­ra sem re­pül­het… De Za­har­csen­ko pom­pás fic­kó, vele még so­kat dol­goz­ha­tok. Meg­gyó­gyul, és a tör­tén­tek csak még job­ban össze­me­le­gí­te­nek ben­nün­ket. Csak Hro­mo­vot saj­ná­lom… De a fi­úcs­ka! El kel­le­ne ítél­ni az ilyen szü­lő­ket. Vit­kovsz­kij, Vit­kovsz-kiij! Sírt a bá­nyá­ban! De hi­szen maga a hi­bás. De a gye­re­kért kár. No, majd meg­gyó­gyul.

Még hí­res űr­ha­jós lesz be­lő­le. Kol­ka ilyen­kor már ré­gen al­szik…

– Tu­dod, ho­gyan is volt, Pri­va­lov? Em­lék­szel: „…sí­rást hal­lot­tam” – ezt mond­tad. És ahogy ezt mond­tad, arra gon­dol­tam: no, már az öreg is meg­hib­bant! – ne­ve­tett Hen­ry. Bol­dog volt, hogy min­den­ki él, és a ka­land vi­szony­lag sze­ren­csé­sen vég­ző­dött. – Em­lék­szel, igen? De Za­har­csen­kót azért még­is­csak össze kell szid­ni.

Pri­va­lov rá­né­zett.

– Na­gyon fáj a fe­jem – mond­ta.

(V. An­a­nyin no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Zna­nyi­je-Szi­la”)