Kirill SZTANJUKOVICS:
AZ EM­BER, AKI LÁT­TA…

A pa­m­í­ri ha­va­si em­ber­ről sok el­be­szé­lést le­het hal­la­ni. Van-e egy­ál­ta­lán ha­va­si em­ber? Erre a kér­dés­re csak a tu­do­má­nyos ku­ta­tás ad­hat vá­laszt, vagy pe­dig… egy vé­let­len ta­lál­ko­zás a Pa­m­ír te­te­jén.

– Mi­cso­dát?

– A sze­ges­bo­to­mat.

– Nem, kö­szö­nöm, meg­szok­tam a ma­ga­mét.

– És a há­ló­zsá­kom? Fi­nom pe­hely­ből van. Vi­gye ma­gá­val, könnyebb, mint az öné.

– Kö­szö­nöm, de sem­mi­re sincs szük­sé­gem.

– Hi­he­tet­le­nül könnyel­mű em­ber!

– Jó, jó, ne be­szél­jünk er­ről!

– De mi­ért ne? Ép­pen el­len­ke­ző­leg! Fel­tét­le­nül be­szél­nünk kell róla! Ön mű­ve­li a bo­lond­sá­got, és én fe­le­lek érte.

– De hi­szen nem fe­le­lős ér­tem.

– De igen­is, fe­le­lős va­gyok! Vé­ge­ze­tül is nem sza­bad el­en­ged­nem ma­gát!

– Os­to­ba­ság! Ezt már meg­tár­gyal­tuk. Ne kezd­jük elöl­ről! Ön nem fe­le­lős ér­tem, kü­lön­ben is sza­bad­sá­gon va­gyok!

– Mind­egy! Nem sza­bad el­men­nie: ve­szé­lyes és cél­ta­lan. Sem­mit sem fog ta­lál­ni.

– Én más­kép­pen né­zem a dol­got. Le­het, hogy nem ta­lá­lok sem­mit, de ku­tat­ni fo­gok utá­na.

– Kár a szó­ért. Igaz­ság sze­rint el kel­le­ne ven­nem a sze­ges­bot­ját és a há­ló­zsák­ját.

– Azt nem te­he­ti. Sa­ját­ja­im, nem kincs­tá­ri­ak.

– Ön is tud­ja, hogy ha­va­si em­ber csak a fan­tá­zi­á­ban él. Egy­sze­rű­en nincs!

– És a nyo­mok? Lát­tam azo­kat a fur­csa nyo­mo­kat. Sőt nem­csak én lát­tam…

– Kö­zön­sé­ges med­ve volt…

– Tud­ja mit, drá­ga fő­nö­köm? Most már na­gyon ele­gem van ma­gá­ból!

– Ez azt je­len­ti, hogy még­is el­megy?

– El, hát!

A pa­rancs­nok ki­ment, és be­vág­ta maga után az aj­tót.

A má­sik, aki a ha­va­si em­bert ké­szült fel­ku­tat­ni, ak­ku­rá­tu­san pa­kol­ni kez­dett egy óri­á­si há­ti­zsák­ba: kon­zer­ve­ket, cuk­rot, ci­ga­ret­tát, pat­ront. Vé­gül több­ször meg­emel­te a meg­tö­mött há­ti­zsá­kot, mint­egy sú­lyát mé­re­get­ve. Majd rá­gyúj­tott, és bá­na­to­san maga elé me­redt. Szem­mel­lát­ha­tó­an azon tű­nő­dött, hogy ek­ko­ra súllyal nem jut­hat messzi­re. Majd le­küzd­ve pil­la­nat­nyi meg­tor­pa­ná­sát le­gyin­tett, fel­állt, a zsák te­te­jé­re szí­jaz­ta a há­ló­zsá­kot, vál­lá­ra vet­te a pus­ká­ját, fe­jé­be vág­ta a sap­ká­ját, és el­in­dult. A be­já­rat­nál ott állt a pa­rancs­nok.

– Könnyel­mű­ség – mond­ta szin­te kö­nyö­rög­ve. – Maga egy­sze­rű­en olyan csö­kö­nyös, mint egy ösz­vér.

– Mint egy ösz­vér! – mor­mog­ta. Vál­lat vont. Meg­iga­zí­tot­ta há­ti­zsák­ját és pus­ká­ját. Ke­zé­be vet­te a sze­ges­bo­tot, és el­in­dult a hegy­ol­da­lon. 20 lé­pést ment, s vissza­for­dult. Vö­rös! – ki­ál­tot­ta, és füttyen­tett egyet. Az ál­lo­más épü­le­te mö­gül re­mek ju­hász­ku­tya ug­rott elő. Mo­soly­gott és meg­si­mo­gat­ta. A pa­rancs­nok még min­dig ha­tá­ro­zat­la­nul bá­mult maga elé. A há­ti­zsá­kos em­ber az ös­vény haj­la­tá­nál meg­for­dult, és bú­csút in­tett. A pa­rancs­nok vál­lat vont, és be­for­dult a ház­ba.

A „csö­kö­nyös em­ber” pe­dig ki­tar­tó­an ha­ladt a maga elé tű­zött úton. Csak ak­kor állt meg, ami­kor a völgy haj­lá­sa vég­leg el­ta­kar­ta elő­le a kis ál­lo­mást. Le­ült egy kőre, és rá­gyúj­tott. Majd to­vább ha­ladt az alig lát­ha­tó ös­vé­nyen. Egy­re fel­jebb ka­pasz­ko­dott a hegy ol­da­lán. Csak ak­kor állt meg, ami­kor szin­te már lé­le­gez­ni sem tu­dott, ment egy da­ra­bot, s újra pi­hent a sze­ges­bot­já­ra tá­masz­kod­va.

Itt a ha­va­sok­ban már ér­ző­dött a tél. Nap­pal még nem volt hi­deg, de a hó már nem ol­vadt el. Az éj­sza­kai fe­ke­te ég­bol­tot óri­á­si fé­nyes csil­la­gok lep­ték el, és úgy tűnt, mint­ha ezek a csil­la­gok zá­por­ként hul­la­ná­nak a föld­re, s min­dent csi­kor­gó jég­pán­cél­ba ko­vá­csol­ná­nak. Egy­szó­val nem volt ép­pen a leg­jobb ki­rán­du­ló idő.

Volt azon­ban va­la­mi, amit nyá­ron hi­á­ba ke­res­ne – pe­dig so­kat se­gít­het. Ha él­nek ezek a ti­tok­za­tos ha­va­si em­be­rek –, ha lé­te­zik a ga­lub-ja­ván, ha csak egy is jár­kál a ha­vas lej­tő­kön, nyo­mok ma­rad­nak utá­na. A tél ele­jén, ami­kor min­dent friss hó­ré­teg bo­rít, s a ga­lub-ja­ván­nak óri­á­si te­rü­le­te­ket kell be­kó­bo­rol­nia, hogy táp­lá­lé­kot ta­lál­jon, nem le­het ne­héz a nyo­mok meg­ke­re­sé­se. Ép­pen ilyen­kor a leg­ne­he­zebb el­rej­tőz­nie, te­hát most van a leg­több re­mény a ta­lál­ko­zás­ra.

HASZTALAN KERESÉS

Az első éj­sza­kát ván­do­runk 4700 m ma­gas­ban, egy hágó kö­ze­lé­ben töl­töt­te. Le­te­rí­tet­te há­ló­zsák­ját a kö­vek közé, és teát fő­zött ma­gá­nak. Va­cso­ra után há­ló­zsák­já­ba bújt, és azon­nal mély álom­ba me­rült. Éj­sza­ka né­hány­szor arra éb­redt, hogy fá­zik. Hi­de­gen ra­gyo­gott fö­löt­te a csil­la­gos ég, a ku­tya nyu­god­tan he­vert az ol­da­lán.

Reg­gel nem evett. Na­gyon hi­deg volt. Kín­lód­va gyö­mö­szöl­te be há­ti­zsák­já­ba a fel­sze­re­lést, össze­csa­var­ta a há­ló­zsá­kot, és el­in­dult a hágó felé.

A hi­deg szin­te vá­gott. Ami­re el­ér­te a há­gót, a nap már egy kis­sé fel­emel­ke­dett. Süt­ké­re­zett, és jó ét­vággyal meg­reg­ge­li­zett.

Ezen a na­pon a há­ti­zsá­kos em­ber sem­mi ér­de­ke­set nem ta­pasz­talt. Hi­á­ba vizs­gál­gat­ta a va­kí­tó hó­ta­ka­rót. Ta­lált ugyan nyo­mo­kat, a pa­m­í­ri ju­hét, kő­szá­li kecs­ké­ét, és köz­vet­le­nül a há­gón hó­pár­du­cét. Ő azon­ban nem ezt ke­res­te. A há­ti­zsák majd le­húz­ta a vál­lát. Ki­bon­tot­ta, és szét­vá­lo­gat­ta a hol­mi­ját: mi az, ami nél­kü­löz­he­tő, mi az, ami ok­vet­le­nül fon­tos. Fél­re­tol­ta a töl­té­nyek és a kon­zer­vek fe­lét… gon­dol­ko­zott raj­ta – az­tán még­is csak fél­re­tolt tíz cso­mag ci­ga­ret­tát is. Ne­he­zen vált meg tőle.

– Nem baj, nem baj – vi­gasz­tal­ta ma­gát elő­ször csak dünnyög­ve, majd fel is ki­ál­tott: – Nem baj!

Majd rá­gyúj­tott, és na­gyo­kat gon­dol­ko­zott. Köz­ben azt a hegy­ol­dalt bá­mul­ta, ame­lyet meg akart mász­ni. Az­tán újra fel­vet­te a há­ti­zsá­kot, és meg­in­dult.

Ala­po­san át­ku­tat­ta az összes lej­tő­ket, de sem­mi ér­de­ke­set nem ész­lelt. A ke­re­sett nyo­mo­kat se­hol sem ta­lál­ta. Erre le­eresz­ke­dett a völgy­be.

Egé­szen es­tig egy pa­tak völ­gyé­ben ka­pasz­ko­dott fel­fe­lé. A pa­tak völ­gye egy­re szű­kült. Azon az ol­da­lon, ahol ha­ladt, a hegy­ol­dal kö­ves, szik­lás volt, a bok­rok egy­re rit­kul­tak. Ami­kor meg­állt éj­je­li pi­he­nő­re, csak nagy fá­rad­ság­gal si­ke­rült elég rő­zsét gyűj­te­nie, hogy tü­zet gyújt­son. Vi­zet for­ralt, majd ká­sát ké­szí­tett, és újra vi­zet for­ralt te­á­hoz. Mi­kor a há­ló­zsák­ba bújt, el­fog­ta a vágy: ci­ga­ret­tát sze­re­tett vol­na. Se­hogy sem tu­dott el­alud­ni. Az ol­da­la mel­lett he­ve­rő Vö­rös, meg­le­pet­ten he­gyez­te a fü­lét, ami­kor a zsák­ból ki­má­szó em­ber így ki­ál­tott: Nem baj! Nem baj! Meg­le­szünk do­hány nél­kül is!

Más­nap a pa­tak men­tén egy má­sik há­gó­hoz is el­ju­tott. Majd a hegy ge­rin­cé­ről újra a völgy­be szállt, vé­gül ötöd­nap­ra el­ér­te azt a csú­csot, amely­nek tö­vé­ben a csak ál­ta­la is­mert völgy te­rült el. Az elő­ző év­ben itt lát­ta a ti­tok­za­tos nyo­mo­kat.

A le­eresz­ke­dés na­gyon ne­he­zen ment. Már este volt, mire a völgy al­já­ra ér­ke­zett. Azon­nal fel­ke­res­te a rej­tek­he­lyét. Ta­vasszal egy kis élel­mi­szer­kész­le­tet he­lye­zett itt el. Idő­köz­ben meg­könnyeb­be­dett há­ti­zsák­ját újra meg­töl­töt­te. Ez­u­tán újra el­in­dult, és sza­ka­dat­la­nul ku­tat­ta a ha­vas lej­tő­ket.

A ke­re­sett nyo­mo­kat azon­ban se­hol sem ta­lál­ta.

Egy­re to­vább ha­ladt… szik­lá­kon, kő­gör­ge­te­ge­ken át, olyan he­lye­ken járt, ame­lye­ket még nem ta­po­sott em­be­ri láb…

Ami­kor he­ted­szer bújt már há­ló­zsák­já­ba, a ku­tya újra hal­lot­ta, amint ön­ma­gát biz­tat­ja: „Nem baj! Nem baj!”

…A má­so­dik hét ele­jén tör­tént. A há­ti­zsá­kos em­bert a sok na­pos gya­log­lás, a vég nél­kü­li egy­han­gú ka­pasz­ko­dá­sok és völgy­be eresz­ke­dé­sek ki­me­rí­tet­ték. Le­ült a föld­re, ne­ki­tá­masz­ko­dott egy kő­nek és néz­te-néz­te a tisz­ta, ké­kes szí­nű vi­zet. Tisz­tán lát­szot­tak a fo­lyó med­ré­nek a fe­ne­kén a sö­tét, ke­rek ka­vi­csok. A csör­ge­de­ző vi­zet a part men­tén már jég sze­gé­lyez­te. A víz ál­tal so­dort apró jég­da­ra­bok neki-ne­ki­ve­rőd­tek a part­nak, és meg­csen­dül­tek. A fo­lyó part­ján ala­csony fák és sűrű bok­rok nőt­tek.

NYOMON

Vö­rös szo­ká­sa sze­rint a bok­rok közt csa­tan­golt, és szag­lá­szott. Hir­te­len meg­állt, fü­lét he­gyez­te, majd szo­kat­la­nul iz­ga­tot­tan ugat­ni kez­dett. Gaz­dá­ja ma­gá­hoz hív­ta, meg­fog­ta nyak­ör­vét, pró­bál­ta meg­nyug­tat­ni. A ku­tya azon­ban ki­tép­te ma­gát gaz­dá­ja ke­zé­ből, és uga­tott, mint­ha va­la­mi kü­lö­nös, soha nem ta­pasz­talt ve­szélyt ér­zett vol­na.

És ek­kor az em­ber meg­lá­tott egy pa­rá­nyi ala­kot – alig pont­nyi­nak tűnt –, amint gyor­san ka­pasz­ko­dott föl­fe­lé a szem­ben levő hegy­ol­dal­ra. Hogy mi ez a pont tu­laj­don­kép­pen, ilyen tá­vol­ság­ból nem volt meg­ál­la­pít­ha­tó. Még­is fel­ug­rott, rá­né­zett a nap­ra, s a ba­kan­csát se dob­ta le, úgy gá­zolt a pa­tak­ba. A pa­tak se­kély volt ugyan, vize azon­ban po­ko­li­an hi­deg. Itt, az em­be­rek­től tá­vol, eb­ben a ma­gas­ság­ban tü­dő­gyul­la­dást kap­ni egyen­lő le­het a ha­lál­lal.

És most vad haj­sza kez­dő­dött.

A ku­tya egész idő alatt a nyo­mo­kat kö­vet­te. Gaz­dá­ja már ré­gen nyo­mot vesz­tett vol­na, mi­vel a völgy tele volt vad csa­pá­sok­kal, a völgy al­já­ról a hó pe­dig szin­te tel­je­sen el­tűnt. A há­ti­zsá­kos em­ber es­té­re tel­je­sen ki­me­rült, s már-már ott tar­tott, hogy azon­nal vissza­for­dul. Ki­me­rí­tet­te a gyors iram, amel­lett nem is volt meg­győ­ződ­ve ar­ról, hogy tu­laj­don­kép­pen mi­lyen nyo­mot is kö­vet. Ha ez med­ve vagy borz, egy­sze­rűbb len­ne csak a ku­tyát utá­na kül­de­ni. Vö­rös ha­mar utol­ér­te és meg­ál­lí­tot­ta vol­na az ál­la­tot. De ha a me­ne­kü­lő va­ló­ban a ga­lub-ja­ván? Vö­rös szo­kat­la­nul erős, iga­zi far­ka­sű­ző, a ha­va­si em­bert egy­sze­rű­en da­ra­bok­ra tép­te vol­na.

Al­ko­nyat­kor, ami­kor a nap ép­pen le­buk­ni ké­szült: a há­ti­zsá­kos em­ber meg­lát­ta a hó­ban a ke­re­sett nyo­mo­kat, örült is, de meg is ijedt. Ezek azok a nyo­mok vol­tak.

Le­ült, le­húz­ta a ba­kan­csát, ha­ris­nyá­ját és a lá­bát vizs­gál­gat­ta. Fe­hér hó­lya­go­kat lá­tott, egyik-má­sik már fel is fa­kadt. Majd a lá­bát be­kö­töt­te, óva­to­san fel­húz­ta a ba­kan­csot, s fel­állt a sze­ges­bot­ra tá­masz­kod­va. Már ké­szen is volt bár­med­dig kö­vet­ni a nyo­mot.

So­ká­ig, egé­szen a be­sö­té­te­dé­sig ment.

Éj­jel nagy hó esett. Ér­tel­met­len lett vol­na el­in­dul­ni.

ÜLDÖZÉS

A kö­vet­ke­ző na­po­kon azon­ban újra ki­tar­tó­an kö­vet­te a nyo­mot. Ahol el­tűnt, a ku­tya ve­zet­te. Az ül­dö­zött és az ül­dö­ző köz­ti tá­vol­ság fogy­ni kez­dett. A ga­lub-ja­ván más kö­rül­mé­nyek kö­zött ter­mé­sze­te­sen egér­utat nyer­he­tett vol­na. Azon­ban éhes volt, és ere­je fogy­tán. Meg kel­lett vol­na áll­nia, hogy gyö­ke­re­ket ás­son ki, nyu­lat ejt­sen, vagy a jég alól ha­lat fog­jon ma­gá­nak.

Azon­ban alig fo­gott hoz­zá, már­is meg­lep­te az em­ber, és így kény­te­len volt el­me­ne­kül­ni.

A ga­lub-ja­ván fel­ka­pasz­kod­ha­tott vol­na a hegy­ge­rinc­re, ott azon­ban laza és mély a hó, ám ő félt a laza hó­tól –, ab­ban olyan ne­héz men­ni. És ezért to­vább­ra is a völgy­ben ma­radt, az em­ber pe­dig egy­re in­kább be­ér­te. A há­ti­zsák és a há­ló­zsák, ame­lyek ed­dig meg­ne­he­zí­tet­ték az em­ber moz­gá­sát, most hasz­not hoz­tak: élel­met és al­vást je­len­tet­tek szá­má­ra.

Az ül­dö­zés har­ma­dik nap­ján az em­ber meg­lát­ta kö­zel­ről is a ga­lub-ja­vánt. A ga­lub-ja­ván szem­mel­lát­ha­tó­an el akart rej­tőz­ni, és egy ol­dalt fek­vő szik­la­nyí­lás­ba hú­zó­dott. A szik­lák azon­ban itt olyan me­re­de­kek vol­tak, hogy még ez a ma­jom­em­ber sem tu­dott rá­juk fel­mász­ni.

Szem­től szem­be ke­rül­tek. Az em­ber ha­tá­ro­zat­la­nul meg­állt. A ku­tya uga­tott, és ki akar­ta tép­ni ma­gát az em­ber ke­zé­ből. A ga­lub-ja­ván egy kis­sé elő­re­ha­jolt, meg­ráz­kó­dott, és ök­lé­vel a mel­lét ver­te. Majd re­ked­ten el­bő­dült. Az em­ber pe­dig fél­re állt, és utat en­ge­dett a ga­lub-ja­ván­nak a völgy felé. Az ki­ro­hant a sza­ka­dék­ból. Meg­ha­jol­va, ke­zé­vel erő­sen ha­do­nász­va sza­ladt.

Tu­laj­don­kép­pen most néz­te meg az em­ber leg­elő­ször ezt a cso­dá­la­tos te­remt­ményt.

Ter­me­te ala­csony, in­kább egy fi­úcs­káé, mint fel­nőtt fér­fié, gör­nyedt tar­tá­sú, rö­vid, gör­be lábú, hosszú kezű volt, szür­kés-vö­rö­ses még leg­in­kább egy vi­lá­gos szí­nű teve sző­ré­hez ha­son­ló szőr­zet bo­rí­tot­ta. Csak a te­nye­re csu­pasz, sö­tét, pisz­kos. Arca is szőr­te­len, de nem egé­szen, ala­csony hom­lo­ká­ból hosszú haj­für­tök lóg­tak, ar­cán és ál­lán gal­lér­sze­rű, sűrű, dur­va, sör­te­sze­rű szőr. Arca sö­tét­bar­na, rán­cos. Lát­szik, hogy nem fi­a­tal. Ál­lán és mel­lén sok az ősz szál.

Et­től az idő­től a va­dász már nem a nyo­mot kö­vet­te. Úgy­szól­ván ál­lan­dó­an szem­mel tart­hat­ta azt, akit kö­ve­tett.

Éj­jel há­ló­zsák­já­ba bújt, és gon­do­la­ta­i­ba me­rült. Kö­rös-kö­rül hó, sö­tét­ség, mel­let­te a csör­ge­de­ző pa­tak. A csu­pasz bok­ro­kat zör­get­te a szél. Az em­ber nyi­tott szem­mel fe­küdt, és azon tör­te a fe­jét, ho­gyan kel­le­ne meg­fog­ni a ti­tok­za­tos élő­lényt.

300 mé­ter­nyi­re az em­ber­től, kö­vek mö­gött, a ho­mo­kon ott fe­küdt a ga­lub-ja­ván. össze­húz­ta ma­gát, és resz­ke­tett. Éj­sza­ka több­ször is fel­kelt, be­le­me­redt a sö­tét­ség­be, előre­lo­pa­ko­dott, kö­ze­led­té­re azon­ban a ku­tya fel­vo­ní­tott.

A ga­lub-ja­ván fe­jé­ben las­sú gon­do­la­tok mo­tosz­kál­tak. Bor­za­lom­mal töl­töt­te el az em­ber kö­zel­sé­ge, ugyan­ak­kor von­zot­ta is. Ret­te­ne­te­sen ma­gá­nyos volt ez a fé­lig em­ber, fé­lig ma­jom.

Haj­nal felé fűz­fa­kér­get rág­csált. Gyö­ke­re­ket ke­res­ni és ki­ás­ni a fa­gyott föld­ből a sö­tét­ben le­he­tet­len volt. Az­u­tán fel­ka­pasz­ko­dott a hegy­ol­da­lon, de ész­re­vet­te, amint a ku­tya nyo­mon kö­vet­te. Dü­hös mor­gás­sal egyik kö­vet a má­sik után gör­dí­tet­te le a lej­tőn, míg az egyik össze nem zúz­ta a ku­tya mell­ka­sát.

Ezen az éj­sza­kán majd­nem el­pusz­tult az em­ber is. Nyug­ta­lan, li­dér­ces álom­ból arra ri­adt fel, hogy egy sö­tét alak haj­lik fö­lé­je. Gyor­san fel­kap­ta fegy­ve­rét, és a le­ve­gő­be lőtt, mire az árny­alak el­tűnt.

KUDARCBA FÚLT BARÁTKOZÁS

Az em­ber, mi­után fé­lel­me el­tűnt, és he­ves szív­do­bo­gá­sa csil­la­pult, még so­ká­ig he­vert, és gon­dol­ko­dott. Arra gon­dolt, mi­lyen ret­te­ne­tes, mi­lyen tra­gi­kus en­nek a fé­lig em­ber­nek, fé­lig ál­lat­nak a hely­ze­te. Arra gon­dolt, a ga­lub-ja­ván éle­te alap­já­ban véve bor­zal­mas. Nem is­me­ri sem a me­le­get, sem a jól­la­kott­sá­got, éhe­ző csa­var­gó­ként hi­deg­től és fé­le­lem­től resz­ket szün­te­le­nül. Fél a pár­duc­tól, fél a far­kas­tól, ré­mü­let­tel töl­ti el az em­ber kö­zel­lé­te. Egy­re rója a jár­ha­tat­lan, si­vár, ha­vas he­gye­ket, völ­gye­ket, egyik év a má­sik után mú­lik, és ő egy­re jár, hogy va­la­mi sa­nya­rú táp­lá­lék­ra lel­jen.

A ku­ta­tó nem tud­ta, él-e a Pa­m­í­ron még más ilyen te­remt­mény is. Le­het, hogy ez a bo­lyon­gó lény kü­lö­nös vad faj­tá­já­nak utol­só kép­vi­se­lő­je? Ezt azon­ban a ga­lub-ja­ván maga sem tud­ta biz­to­san. Csak régi, bi­zony­ta­lan em­lé­ke­ket őr­zött a hoz­zá ha­son­lók­ról. Ré­gen, sok tél­lel ez­előtt lá­tott olyan lényt, mint ő maga. Ak­kor még fi­a­tal és erős volt, és együtt va­dá­szott egy má­sik, öreg és gyen­ge ga­lub-ja­ván­nal. Egy­szer mor­mo­tát fo­gott. Fi­a­tal volt, na­gyon éhes, és gyen­ge ro­ko­ná­nak még a zsák­mány fe­lét sem akar­ta oda­ad­ni. Össze­ve­re­ked­tek. A fi­a­tal győ­zött, el­ker­get­te az öre­get, és maga fal­ta fel az egész mor­mo­tát. Az­tán el­ment, és töb­bé so­ha­sem ta­lál­ko­zott az öreg ro­kon­nal. És az­u­tán… az­u­tán min­dig csak egye­dül jár­kált. Néha fel­éb­redt ben­ne a vágy, hogy ta­lál­koz­zék va­la­ki­vel, aki olyan, mint ő, olyan­kor át­ku­tat­ta a há­gó­kat, a he­gyek ge­rin­cét, ku­tat­va bá­mul­ta a messze­sé­get, be­le­szi­ma­tolt a szél­be. De hi­á­ba.

…És más­nap újra út­nak eredt a ga­lub-ja­ván is, az em­ber is. A hi­deg egy­re fo­ko­zó­dott. A fo­lyó üvöl­té­sé­be új han­gok ve­gyül­tek, ál­lan­dó dör­zsö­lő­dés, csen­gés: a jég­zaj­lás hang­ja.

Egy­más mö­gött men­tek. Az em­ber szin­te ál­lan­dó­an lát­ta a ga­lub-ja­vánt.

Este so­ká­ig ül­tek egy­más kö­ze­lé­ben. Az em­ber egy­re azon gon­dol­ko­dott, mit te­gyen, hogy a ga­lub-ja­ván meg­szok­ja, és ne fél­jen tőle. Az pe­dig nyug­ta­la­nul né­zett hol jobb­ra, hol bal­ra, a hegy­ol­da­la­kat kém­lel­te, az em­bert azon­ban egy perc­re sem té­vesz­tet­te sze­me elől, de gyor­san el­for­dí­tot­ta te­kin­te­tét, mi­helyt az em­ber oda­né­zett. Időn­ként hal­kan dör­mö­gött… a cu­kor­ká­hoz, a két­szer­sült­höz és hús­hoz, amit az em­ber elé­je tett: nem nyúlt, bár erő­sen iz­gat­ta az élel­mi­szer il­la­ta, és alig tud­ta a te­kin­te­tét el­for­dí­ta­ni róla. Ál­lan­dó­an ku­tyá­hoz ha­son­ló­an szag­lá­szott.

Ez a vég nél­kü­li haj­sza a ma­gas he­gyek­ben, ahol még a lé­leg­zet­vé­tel is ne­héz, és nagy erő­fe­szí­tés kell min­den moz­du­lat­hoz, ret­te­ne­te­sen ki­me­rí­tet­te az em­bert. Ha gyor­sab­ban ment, le­ve­gő után kel­lett kap­kod­nia, és lába re­me­gett, alig bír­ta majd­nem üres há­ti­zsák­ját. Saj­nál­ta már, hogy egye­dül kez­dett koc­ká­za­tos vál­lal­ko­zá­sá­hoz.

Rá­éb­redt, hogy egy per­cet sem vesz­te­get­het to­vább. Meg kell fog­nia a cso­dá­la­tos te­remt­ményt. Meg kell fog­nia, enni kell adni neki, nem sza­bad meg­en­ged­nie, hogy éhen pusz­tul­jon.

Ezen a na­pon majd­nem le­he­tő­vé vált, hogy az em­ber el­ha­tá­ro­zá­sát be­vált­sa. Si­ke­rült a ga­lub-ja­vánt meg­kö­ze­lí­te­nie, amint egy kes­keny szik­la­nyelv­re fel­ka­pasz­ko­dott. A szik­lát ro­ha­nó, je­ges, zúgó fo­lyó vet­te kö­rül. A ga­lub-ja­ván a szik­la leg­szé­lén állt hát­tal a fo­lyó­nak.

A tu­dós azt re­mél­te, hogy a fo­lyó ret­te­ne­tes ár­já­tól való fé­le­lem le­győ­zi a ga­lub-ja­ván fé­lel­mét.

Mi­nél kö­ze­lebb ért az em­ber, an­nál in­kább lát­ta, mennyi­re szá­nal­mas az el­len­fe­le.

Sok­kal ala­cso­nyabb volt nála, apró jég­da­ra­bok­kal bo­rí­tott sző­rös lába re­me­gett. Fur­csa és saj­ná­lat­ra mél­tó volt, aho­gyan lá­bát, amely in­kább kéz­hez ha­son­lí­tott, fel­vált­va emel­get­te, és a má­sik­hoz dör­zsöl­get­ve me­len­get­te.

Egé­szen a föld­nyelv szé­lén állt, köz­ben el-el­bő­dült, de eb­ben a hang­ban már va­la­mi­fé­le szó­nak ho­má­lyos nyo­ma­it le­he­tett fel­fe­dez­ni.

Az em­ber kö­ze­le­dett. Ment, és szin­te hí­ze­leg­ve be­szélt a ga­lub-ja­ván­hoz ked­ves, sze­re­tet­re mél­tó han­gon, min­den igye­ke­ze­tét össze­szed­ve, hogy sza­va­i­val, hang­lej­té­sé­vel, kö­ze­le­dé­sé­vel és a ki­nyúj­tott ke­zé­ben tar­tott két­szer­sült­tel ba­rá­ti szán­dé­kát tud­tá­ra adja a ma­jom­em­ber­nek.

Az ősi őszön azon­ban – úgy lát­szik – erő­sebb volt, mint a fé­lig em­ber, fé­lig ma­jom gon­do­la­tai. A ga­lub-ja­ván két­ség­be­eset­ten fel­emel­te a fe­jét, mi­kor az em­ber már csak há­rom lé­pés­nyi­re volt tőle. Elő­ször me­rész­ke­dett az em­ber sze­mé­be pil­lan­ta­ni, hogy ki­ku­tas­sa tu­laj­don­kép­pen mi is fe­nye­ge­ti őt. És ezek­ben a ki­me­rült­ség­től gyul­ladt sze­mek­ben szá­má­ra ért­he­tet­len erőt és el­szánt­sá­got lá­tott. A ga­lub-ja­ván ek­kor a szik­la szé­lé­re lé­pett, és a víz­be ve­tet­te ma­gát.

A víz a par­ton majd­nem a de­re­ká­ig ért. Óri­á­si erő­fe­szí­tés­sel moz­gott az ár­ral szem­ben, szét­ter­jesz­tett kar­já­val tart­va az egyen­súlyt. A tes­te kö­rül taj­ték­zó fe­hér hab já­té­kán lát­szott, mi­lyen se­bes a víz fo­lyá­sa. Egy al­ka­lom­mal hát­ra­pil­lan­tott. Ab­ban a pil­la­nat­ban vagy a lába csú­szott fél­re, vagy el­vesz­tet­te az egyen­sú­lyát: fel­bu­kott, és a víz már­is to­va­so­dor­ta.

Lát­szott, ahogy kar­já­val a fo­lyó kö­ze­pén me­re­de­ző je­ges kö­vek után kap­kod, uj­jai azon­ban le­csúsz­tak ró­luk, és az ár egy­re so­dor­ta to­vább.

A feje már majd­nem el­tűnt a fo­lyó ka­nya­ru­la­tá­nál, ami­kor az em­ber le­ro­hant a part­ra. Kő­ről kőre ugor­va sza­ladt, hogy utol­ér­je, szí­ve a tor­ká­ban do­bo­gott, majd meg­sza­kadt. Né­hány perc alatt utol­ér­te a ga­lub-ja­vánt, aki­nek a feje hol el­me­rült, hol fel­tűnt a ha­bok kö­zött. Még né­hány tü­dőt-szí­vet meg­eről­te­tő perc és ro­ha­nás. Az em­ber ek­kor meg­gon­do­lat­lan két­ség­be­esé­sé­ben és el­szánt­sá­gá­ban a fo­lyó­ba ug­rott. Szin­te nem is érez­te a víz ha­sí­tó je­ges­sé­gét. Ha­tal­mas ug­rás­sal a ka­pá­ló­zó ga­lub-ja­ván mel­lé ke­rült. Az ár el­kap­ta, és et­től kezd­ve min­den ug­rá­sa egy­re na­gyobb erő­fe­szí­té­sé­be ke­rült. Szin­te ész­re sem vet­te, hogy a me­re­dek par­tok közé szo­rí­tott ka­nyar­ba sod­ró­dott. Kis­sé lej­jebb a fo­lyó víz­esést ké­pez­ve zu­hant a mély­be.

Az em­ber egy má­sod­perc­cel előbb ért oda, mint a ful­la­do­zó ga­lub-ja­ván. Ke­zük egy pil­la­nat­ra ta­lál­ko­zott. Az em­ber óri­á­si erő­fe­szí­tés­sel meg­őriz­te egyen­sú­lyát. Né­hány má­sod­per­cig min­den ere­jét meg­fe­szít­ve har­colt a zu­ha­tag szé­lén, kí­no­san ügyel­ve arra, hogy a fél kéz­zel meg­ra­ga­dott sze­ren­csét­len ga­lub-ja­vánt az ár el ne so­dor­ja.

Az át­ko­zott ma­gas­ság azon­ban meg­tet­te a ma­gá­ét. Az em­ber tü­de­jé­ből sí­pol­va tört ki a le­ve­gő, perc­ről perc­re gyen­gült, egy­re job­ban re­me­gett a tér­de.

De a gör­csös szo­rí­tás­ból még min­dig nem en­ge­dett. Nem akar­ta sor­sát el­sza­kí­ta­ni a ga­lub-ja­vá­né­tól, pe­dig a me­ne­kü­lés csak egy mó­don lát­szott ki­vi­he­tő­nek: ha ha­la­dék nél­kül sem­mi­vel sem tö­rőd­ve – ma­gát men­ti – job­ban mond­va meg­pró­bál­ja ma­gát men­te­ni.

De nem ezt tet­te.

Né­hány má­sod­per­cig még küz­dött az ár­ral, de az el­so­dor­ta.

A fo­lyó né­hány per­cig kör­be for­gat­ta őket, és az em­ber érez­te a keze mint ta­pint­ja a ga­lub-ja­ván sí­kos szőr­ze­tét.

Egy ha­tal­mas hul­lám azon­ban ki­tép­te a ke­zé­ből. Csak azt érez­te, hogy a kö­vek kö­zött ver­gő­dik, szá­ja meg­te­lik víz­zel, most mind­járt vége…

Az­u­tán – a to­váb­bi­ak­ra már csak ho­má­lyo­san em­lék­szik. Úgy rém­lik neki, mint­ha egy kőbe ka­pasz­ko­dott vol­na, és ak­kor ész­re­vet­te, hogy a part nincs messze tőle. Vég­ső erő­fe­szí­tés­sel ar­ra­fe­lé in­dult, cso­dá­val ha­tá­ros mó­don a part­ra ért, és tel­je­sen ki­me­rül­ve a kö­vek közé ros­kadt. Azon­ban nem ma­radt így so­ká­ig, mert vi­zes ru­há­ja egy-ket­tő­re rá­fa­gyott. Ret­te­ne­te­sen fáz­ni kez­dett.

Ak­kor nagy ne­he­zen fel­tá­pász­ko­dott, resz­ket­ve és szi­pog­va von­szol­ta ma­gát a par­ton, míg meg nem ta­lál­ta a há­ti­zsák­ját.

Ki­vett be­lő­le egy üveg pá­lin­kát, és majd­nem a fe­lét le­haj­tot­ta. Majd le­vet­ke­zett, ru­há­it resz­ke­tő kéz­zel ki­fa­csar­ta, a kö­vek­re te­rí­tet­te, és a há­ló­zsák­já­ba bújt. Ami­kor kis­sé di­de­reg­ve fel­éb­redt, nem esz­mélt rá rög­tön, mi tör­tént vele, és fo­gal­ma sem volt róla, mennyi időt töl­tött há­ló­zsák­já­ban az élet és ha­lál ha­tá­rán: né­hány per­cet, órát, vagy eset­leg na­pot is? Az órá­ja meg­állt. Vagy a víz tet­te tönk­re, vagy hoz­zá­ütő­dött va­la­mi­hez. Vi­lá­gos volt, de ko­mor hó­fel­hők ta­kar­ták a na­pot.

Mi­kor vég­re las­san min­den eszé­be ju­tott, le­győz­te az egész tes­tét ura­ló tom­pa fáj­dal­mat, és meg­pró­bált rő­zsét gyűj­te­ni, hogy tü­zet rak­has­son. Ak­kor vet­te ész­re, hogy mind­két do­boz gyu­fá­ja el­ázott. Így te­hát hi­deg kon­zer­vet evett, majd las­san le­fe­lé in­dult a par­ton. Há­rom na­pon át ku­tat­ta a fo­lyó part­ját, hát­ha nyo­mok­ra akad, ami­ből meg­tud­hat­ja a sor­sát a ti­tok­za­tos élő­lény­nek, amely­nek fel­ku­ta­tá­sá­ra annyi fi­zi­kai és lel­ki ener­gi­át pa­za­rolt.

De sem­mit sem ta­lált.

*

Egy nap­fé­nyes, zúz­ma­rás na­pon a Me­te­o­ro­ló­gi­ai Ál­lo­más felé ve­ze­tő ös­vé­nyen fur­csa alak tűnt fel. Ne­héz­kes, szin­te gé­pi­es lép­tek­kel ha­ladt, tel­jes sú­lyá­val egy szö­ges­bot­ra tá­masz­kod­va. Pisz­kos, ron­gyok­ban lógó ru­há­ja csont­váz­zá so­vá­nyo­dott tes­tet ta­kart. Tel­je­sen szét­sza­ka­do­zott ba­kan­csa­it ron­gyok erő­sí­tet­ték a lá­bá­hoz…

Az ál­lo­más ve­ze­tő­je most is az aj­tó­fél­fát tá­masz­tot­ta, pon­to­san úgy, mint egy hó­nap­pal az­előtt…

Ami­kor az em­ber oda­ért, szót­la­nul ki­nyi­tot­ta előt­te az aj­tót.

Ez be­lé­pett, ki­en­ged­te a ke­zé­ből a bo­tot, és az ágy­ra zu­hant.

Tár­sa oda­ug­rott hoz­zá, és vet­kőz­tet­ni kezd­te.

Né­hány perc­nyi kín­zó hall­ga­tás után a pa­rancs­nok meg­tör­te a nyo­masz­tó csen­det:

– Nos, meg­ta­lál­ta?…

– Kép­zel­je, meg…

– Vagy­is lé­te­zik ilyen élő­lény?

– Le­het, hogy lé­te­zik…

(Ki­rill Sztan­ju­ko­vics el­be­szé­lé­se nyo­mán:
„Vok­rug Szveta”)