Valentyina ZSURAVLJOVA:
A 768-AS KÍ­SÉR­LET

Be kell lát­nia, hogy négy év sza­bad­ság nél­kül – ez na­gyon is sok! Ezt mond­tam a geo­ló­gi­ai igaz­ga­tó­ság ve­ze­tő­jé­nek, ami­kor ex­pe­dí­ci­ónk anya­gá­nak fel­dol­go­zá­sát be­fe­jez­tük. Az igaz­ga­tó fel­só­haj­tott, de sza­bad­ság­ké­rel­me­met alá­ír­ta.

A kö­vet­ke­ző reg­ge­len meg­kezd­tem a nya­ra­ló­hely ke­re­sé­sét, de csak a har­ma­dik na­pon ta­lál­tam meg, ami­re gon­dol­tam. Egy ju­har­fa­li­get kö­ze­pén kis, egy­eme­le­tes nya­ra­ló állt. Tisz­ta, fris­sen fes­tett, csi­nos kül­se­je ön­kén­te­le­nül is ma­gá­ra von­ta a fi­gyel­met.

Saj­nos a nya­ra­ló nem lát­szott üres­nek. A föld­szint egyik nyi­tott ab­la­kán át idő­sebb nőt pil­lan­tot­tam meg, amint ép­pen fő­zött. Va­la­hol a kö­zel­ben fér­fi­hang szá­molt: „Het­ven­hat… het­ven­hét… het­ven­nyolc…”

– Tet­szik?

A vá­rat­lan kér­dés­től meg­rez­zen­tem, s meg­for­dul­tam. Szo­kat­la­nul ma­gas, negy­ven év kö­rü­li fér­fi állt előt­tem. Ru­há­za­ta mind­össze bar­na sort­ból és fe­hér, uj­jat­lan tri­kó­ból állt. Si­má­ra bo­rot­vált feje csil­lo­gott a nap­fény­ben. Sze­me, a vas­tag szem­üveg mö­gül, fi­gyel­me­sen és mint­egy fon­tol­gat­va né­zett rám. Az is­me­ret­len ke­zé­ben ug­ró­kö­tél volt.

– Igen! – fe­lel­tem.

– Gyö­nyö­rű nya­ra­ló – he­lye­selt ő is. – De ne­kem, egye­dül­ál­ló­nak egy kis­sé drá­ga. Akar­ja tár­sas ala­pon? A föld­szint kö­zös, az eme­let fe­les­ben. Na? Még hoz­zá – tel­jes el­lá­tás. Szó­lok Dar­ja Mak­szi­mov­ná­nak. A költ­ség…

Ne­vet­sé­ge­sen kis össze­get mon­dott.

– Trah – mond­ta az­u­tán az is­me­ret­len.

– Bo­csá­nat – mond­tam ha­tá­ro­zat­la­nul –, de mi­lyen ér­te­lem­ben „trah”?

– Egye­ne­sen – ne­vet­te el ma­gát. – Ez a ne­vem. Nyi­ko­laj And­re­je­vics Trah. A Bach ne­vet min­den­ki is­me­ri, de a Trah va­la­hogy szo­kat­lan…

El­hall­gat­tunk. Va­la­min gon­dol­ko­zott

– Tud­ja mit – mond­ta vé­gül –, men­jen el a hol­mi­já­ért. Gye­rünk!

Es­té­re min­dent el­in­téz­tünk. Trah meg­mu­tat­ta a szo­bá­mat – min­den vá­ra­ko­zá­so­mat fe­lül­múl­ta. A fa­lak vi­lá­gos szí­nű­ek vol­tak. Az ágy fö­lött Aj­va­zovsz­kij „A Mer­kur brigg” című ké­pé­nek rep­ro­duk­ci­ó­ja füg­gött. Ez szin­tén meg­tet­szett ne­kem. Kel­le­mes volt arra gon­dol­ni, hogy ami­kor fel­éb­re­dek, a ten­gert, a tö­ré­keny ha­jót és a tá­vol­ba tűnő fel­hő­ket fo­gom lát­ni…

Este do­mi­nóz­tunk Tr­ah­hal. Ti­zen­egy óra­kor men­tem alud­ni.

– Jó éj­sza­kát – mond­ta bú­csú­zó­ul. – Je­gyez­ze meg, amit ál­mod­ni fog. Azt mond­ják, hogy az új he­lyen ál­mo­dott álom meg­va­ló­sul.

Le­vet­kőz­tem, le­fe­küd­tem, és azon­nal el­alud­tam.

És cso­dá­la­tos ál­mot lát­tam. Va­la­ho­gyan azon­nal kez­dő­dött, hir­te­len fel­me­rül­ve a nem­lét sö­tét sza­ka­dé­ká­ból. Soha még ilyen re­á­lis ál­mom nem volt. Úgy tűnt, mint­ha a való élet len­ne.

…A hold­su­gár át­sik­lott a Vol­ga fe­lett. A me­re­dek lej­tőn am­fi­te­át­rum­ként fe­küdt a vá­ros. Is­me­rős dal hang­jai száll­tak hal­kan. A fé­nyek ara­nyos su­ga­rai szét­szó­ród­va ve­rőd­tek vissza a sö­tét ví­zen. … Gor­kij… Egy ha­tal­mas uszály be­úszik a be­ton­kam­rá­ba. A víz gyor­san apad­ni kezd, és lát­ha­tó, amint az uszály tes­te erős acélab­ron­cso­kon nyug­szik… Meg­for­dul… Úgy tű­nik, az uszály azon­nal le­esik – fel aka­rok ki­ál­ta­ni… de az ab­ron­csok erő­sen tart­ják a ha­tal­mas fe­ke­te tes­tet. Az uszályt fel­for­dí­tot­ták, és sza­bad­dá tett nyí­lá­sa­i­ból a csúsz­dá­ra öm­lik a ga­bo­na­fo­lyam… Mind kö­ze­lebb, kö­ze­lebb jön… Mind­járt el­bo­rít en­gem… Fel­ki­ál­tok… és fel­éb­re­dek.

– Ohó! – mond­ta Trah, fi­gyel­me­sen rám néz­ve, ami­kor a reg­ge­li­nél meg­je­len­tem. – Fo­gad­ni mer­nék, hogy va­la­mi cso­dá­la­to­sat ál­mo­dott.

Né­hány szó­val el­mond­tam, amit lát­tam.

– Á, Konsz­tan­tyin Pet­ro­vics! – fe­nye­ge­tett meg hosszú uj­já­val Trah. – ön tré­fál. – A Vol­gát – el­hi­szem. Gor­kijt – el­hi­szem. De a fel­for­dí­tott uszály – ez már ne­kem is sok! Az „Ipa­ri-gaz­da­sá­gi Köz­löny­ben” ol­vas­ta. Is­mer­je be…

– De hi­szen már több hó­nap­ja nem is lát­tam ezt az új­sá­got!

Fe­jét hi­tet­le­nül in­gat­va ki­ment a ve­ran­dá­ra, majd egy cso­mó régi új­ság­gal tért vissza.

– Hát ez mi­cso­da? – kér­dez­te, ki­nyit­va az egyi­ket.

Oda­néz­tem és be­csü­let­sza­vam­ra nem tud­tam mi tör­tént ve­lem. A ne­gye­dik ol­da­lon a „Jövő tech­ni­ká­ja” cím alatt egy cikk volt a ha­tal­mas uszály-for­dí­tók­ról, me­lye­ket a gor­ki­ji fo­lya­mi ki­kö­tő ré­szé­re ter­vez­tek.

– Is­mer­je be, hogy tré­fált – mo­soly­gott Trah. – Do­ku­men­tum­fil­mek lé­tez­nek, de do­ku­mem­tumál­mok nem.

Va­la­mi­ért nem akar­tam vele egyet­ér­te­ni, és el­me­sél­tem, hogy egy­szer azt ál­mod­tam: az egyik fo­gam ki­esett. Egy hét múl­va va­ló­ban fáj­ni kez­dett a fo­gam, és fog­or­vos­hoz kel­lett for­dul­nom.

– Azt hi­szi, cso­da! – ne­vet­te el ma­gát Trah, s vál­lat vont. Nap­pal ezer­nyi ügy fog­lal­ja el, nincs ide­je a szer­ve­zet jel­zé­se­i­re fi­gyel­ni – kü­lö­nö­sen ha ezek a jel­zé­sek gyen­gék. Más a hely­zet éj­jel. A meg­be­te­ge­dett szerv to­vább­ra is im­pul­zu­so­kat küld az agy­ba, és ilyen­kor nem nyom­ják el őket a kül­ső ér­zék­szer­vek­től ér­ke­ző erő­sebb im­pul­zu­sok. In­nen ered az álom…

– Mi­vel fog­lal­ko­zik ma? – kér­dez­te hir­te­len be­széd­té­mát vál­toz­tat­va.

– Le­me­gyek a fo­lyó­hoz.

– Nos, én pe­dig az ug­ró­kö­tél­lel ug­rá­lok. Min­den jót!

El kell is­mer­ni, ez az em­ber fel­kel­tet­te a kí­ván­csi­sá­go­mat. Ki is tu­laj­don­kép­pen? Mi­vel fog­lal­ko­zik? Mi­nek neki az ug­ró­kö­tél?

Egész na­pon át a fo­lyó­nál vol­tam, el­fá­rad­tam, és ezért rend­kí­vül mé­lyen alud­tam. De reg­gel va­la­mi­lyen bel­ső lö­kés fel­éb­resz­tett. Csak meg­néz­tem az órám – hét óra volt, és már is­mét álom­ba me­rül­tem,

…A lá­to­más a sö­tét­ség­ből me­rült fel, és az első pil­la­nat­ban szür­ke füst bo­rí­tot­ta. Az­u­tán fel­tűnt a Nap tá­nyér­já­nak szé­le, és én meg­lát­tam a ten­gert, a fe­nyők­kel és bük­kö­sök­kel bo­rí­tott he­gye­ket. Va­la­mi­lyen hang azt súg­ta: „A nap­fel­kel­tét lá­tod az Aj-Pet­ri csú­csá­ról.” Hi­szen ak­kor ez a Krím déli part­ja! Fe­szül­ten né­ze­get­tem a sző­lő­ket, par­ko­kat, ker­te­ket, a sza­na­tó­ri­u­mok fe­hér épü­le­te­it…

A lá­to­más most meg­vál­to­zott.

Sö­tét tű­le­ve­lű fák, pely­hes mi­mó­zák, le­gye­ző­pál­mák ko­ro­ná­ja, meg­nyírt ba­bér­fák sap­kái vet­tek kö­rül. A nö­vény­zet kö­zöt­ti ré­se­ken fe­hér épü­le­tek is­me­rős kör­vo­na­lai lát­szot­tak, és én meg­ér­tet­tem: ez Jal­ta. De eb­ben a pil­la­nat­ban egy is­me­ret­len erő fel­ra­ga­dott, és a re­pü­lés fé­lel­mes ér­zé­sét kelt­ve ben­nem, emelt fel­fe­lé. Jal­ta va­la­hol messze lent ma­radt, és meg­lát­tam egyik ol­da­lán Li­va­gyi­ját, Ore­an­dut, Misz­hort, Alup­kát, Szi­me­izt, a má­sik ol­da­lon Gurzu­fot, Alus­tát, Szu­da­kot. Le­eresz­ked­tem, majd is­mét fel­emel­ked­tem. Is­me­rős vi­dé­kek úsz­tak el előt­tem. Gurzuf ut­cá­i­ról gyö­nyör­köd­tem a Med­ve­hegy­ben, Szu­dak­ban pe­dig lát­tam a kö­zép­ko­ri erőd rom­ja­it… Az álom foly­ta­tó­dott, és a ti­tok­za­tos erő ra­ga­dott a krí­mi part­vi­dék fe­lett… Az­u­tán min­den el­tűnt. Csak vi­rág­zó aká­co­kat lát­tam, fü­röd­tem a fe­hér szir­mok ten­ge­ré­ben, ma­gam­ba szív­tam fű­sze­res il­la­tu­kat…

Ami­kor fel­éb­red­tem, nem ju­tott eszem­be rög­tön meg­néz­ni az órát, és ami­kor oda­pil­lan­tot­tam, már hét óra húsz per­cet mu­ta­tott. Az álom utol­só pil­la­na­ta­i­ban fel­lé­pő fris­ses­ség és va­la­mi­lyen szo­kat­lan kel­le­mes han­gu­lat egész nap meg­ma­radt ben­nem.

Trah kér­dés­sel várt:

– Nos, mi­lyen ál­mot kell ma el­ta­lál­nom?

Rö­vi­den vá­la­szol­tam:

– Krím.

Hosszú ke­zé­vel csap­kod­va, han­go­san fel­ne­ve­tett.

– Maga is jól adja! Szép kis álom! No, me­sél­je el.

Igye­kez­tem, hogy kö­zöm­bö­sen vi­dám han­gon kezd­jem el az el­be­szé­lést, Trah min­den ce­re­mó­nia nél­kül köz­be­vá­gott:

– Min­dent ér­tek, ön járt már a Krím­ben, és er­ről ál­mo­dott.

Va­ló­ban jár­tam már Jal­tá­ban, Gurzuf­ban és Alus­tá­ban, de Szu­da­kot és a Kara-Dag he­gye­ket még nem lát­tam. Ami­kor ezt meg­mond­tam neki, vál­lat vont:

– Lát­hat­ta a mo­zi­ban, vagy vég­té­re is fény­ké­pen.

Ez jó­zan gon­do­lat volt. Bi­zony­ta­la­nul pró­bál­tam köz­be­vet­ni:

– Nem em­lék­szem ilyen eset­re.

– Bu­ta­ság! – fe­lel­te nem va­la­mi ud­va­ri­a­san. – Egy­sze­rű­en el­fe­lej­tet­te. Meg­tör­tént egy­szer a kö­vet­ke­ző…

De­la­ya­ge fran­cia tu­dós egy­szer azt ál­mod­ta, hogy a lép­cső­kön levő egyik dísz-üveg­gömb he­lyén más áll – egy réz­ből ké­szült fe­nyő­to­boz. Ami­kor fel­éb­redt, és le­ment a lép­csőn, fel is fe­dez­te a réz­to­bozt. Cso­da volt ez ta­lán? Egy­ál­ta­lán nem. A dí­szí­tést há­rom nap­pal előbb ki­cse­rél­ték, de a gon­do­la­ta­i­val el­fog­lalt De­la­ya­ge nem fi­gyelt fel rá. Csu­pán a lá­tás – amely au­to­ma­ti­ku­san mű­kö­dik – köz­ve­tí­tet­te az új ké­pet az agy­ba. Az álom köz­ben a kép az­u­tán fel­tűnt. Így volt ez ön­nél is, va­la­hol még­is­csak lát­ta a kara-dagi he­gye­ket.

Ha­szon­ta­lan lett vol­na vi­táz­ni.

– Mond­ja – kér­dez­tem –, ön nem szo­kott ál­mod­ni?

Trah arca ré­mü­le­tet fe­je­zett ki.

– Én? Hogy gon­dol­ja! Gyű­lö­löm az ál­mot! Nap­já­ban nyolc órát al­szunk – ez az élet egy­har­ma­da! Húsz év a hat­van­ból. Az egész em­be­ri­sé­get arra ítél­ték, hogy éle­te egy­har­ma­dát álom­ban, ön­tu­dat­la­nul tölt­se. Több, mint két­mil­li­árd em­ber él a Föl­dön, és mind­egyi­kük át­lag­ban nyolc órát al­szik… Ti­zen­hat mil­li­árd óra csu­pán egy nap alatt! Mennyi ki­hasz­ná­lat­lan idő. mely alatt fel­fe­dez­ni, fel­ta­lál­ni, al­kot­ni le­het­ne… Még a leg­na­gyobb jár­vá­nyok, a leg­bor­zal­ma­sabb be­teg­sé­gek is szá­zad-, ez­red­annyi idő­be ke­rül­nek az em­be­ri­ség­nek… Az em­ber egy hó­na­pig ké­pes élni étel nél­kül, tíz na­pig víz nél­kül és csak öt na­pig – al­vás nél­kül. Az, aki­nek si­ke­rül­ne csu­pán egy órá­val meg­rö­vi­dí­te­ni a szük­sé­ges al­vás ide­jét, ha­tal­mas szol­gá­la­tot ten­ne az em­be­ri­ség­nek…

Egész nap nem tud­tam el­fe­lej­te­ni ezt a be­szél­ge­tést. Ér­de­kes szom­szé­dom pe­dig, bár mint mond­ta, gyű­lö­li az al­vást, még­is majd­nem foly­ton aludt. Az al­vás és az ug­ró­kö­tél – más fog­lal­ko­zást nem is is­mert. Reg­ge­li után be­zár­kó­zott a szo­bá­já­ba, és a nyi­tott ab­la­kon át messze hang­zott han­gos, fü­tyü­lés­sze­rű hor­tyo­gá­sa. Ti­zen­ket­tő­től né­gyig az ug­ró­kö­tél­lel sza­lad­gált. Ami­kor meg­ebé­delt, is­mét le­fe­küdt alud­ni, és hét­nél előbb nem ke­rült elő. Leg­na­gyobb cso­dál­ko­zá­som­ra so­ha­sem lát­szott ki­alu­dott­nak. ha­bár leg­alább ti­zen­négy órát aludt na­pon­ta.

Este meg­kér­dez­te tő­lem:

– Mi­ről akar ma ál­mod­ni?

Azt fe­lel­tem, ami hir­te­len eszem­be ju­tott:

– A Ha­waii-szi­ge­tek­ről.

Gon­dol­ko­zott, az­u­tán azt mond­ta:

– No, rend­ben, a ren­de­lést el­fo­ga­dom.

Mind­ket­ten el­ne­vet­tük ma­gun­kat.

…Ez­út­tal az álom a szo­kott­nál ko­ráb­ban jött. Nyu­god­tan fi­gyel­tem „az örök ta­vasz szi­ge­te­it”, mint­ha eb­ben sem­mi kü­lön­le­ges sem len­ne… Mél­tó­ság­tel­je­sen emel­ked­nek a hul­lá­mok. Szi­por­káz­nak a csil­la­gok, tük­rö­ző­dé­sük vé­gig­fut az óce­án egye­net­len fel­szí­nén, és ki­al­szik a hajó tes­té­ről vissza­csa­pó­dó ha­bok­ban. Elöl – a szi­get­vi­lág leg­na­gyobb szi­ge­té­nek – Ha­wai­i­nak vul­ká­ni­kus csú­csa lát­szik. Tá­vo­labb, a fél­ho­mály kö­dös vi­lá­gá­ban, el­mo­só­dot­tan raj­zo­lód­nak ki a má­sik szi­get – Maui – kör­vo­na­lai… Fi­gyel­me­sen né­zek, és a sö­tét­ség­ből még egy szi­get úszik elő, me­lyet Jack Lon­don le­írá­sa alap­ján is­me­rek. A lep­rá­sok szi­ge­te – Mo­lo­kai.

Kö­ze­le­dik az éj­sza­ka. Jobb­ról ha­jók sö­tét árny­ké­pe­it lá­tom. Fel­is­me­rem – Ho­no­lu­lu ki­kö­tő­jé­ben va­gyunk. És azon­nal be­kö­szönt a reg­gel. A par­ton, egé­szen kö­zel, ma­gas to­rony áll. Egy hang azt mond­ja: „Ez az »Alo­he« vi­lá­gí­tó­to­rony, me­lyet a vi­lág min­den or­szá­gá­nak ten­ge­ré­szei jól is­mer­nek…”

A kacs­ka­rin­gós és csip­ke­sze­gély­hez ha­son­ló kes­keny út fel­fe­lé ve­zet. A ma­gas hegy lej­tő­jé­ről Oahu szi­ge­tét lá­tom. Kör­vo­na­lai két­sze­re­sen is éle­sen meg­hú­zot­tak: egy­szer – a hul­lám­ve­rés fe­hér vo­na­lá­val, má­sod­szor – a ma­gas kó­kusz­pál­mák zöld lán­co­la­tá­val… A lá­to­más egy pil­la­nat alatt szét­fosz­lik, az­u­tán a ten­ger va­la­mi­ért sár­gá­vá vá­lik, és úgy tű­nik, oá­zis­ban va­gyok, kö­rü­löt­tem pe­dig a vég­te­len pusz­ta­ság… Arra for­du­lok, ahol a szi­get fe­hér-zöld ha­tá­rát meg­sza­kít­ják a szál­lo­dák, ban­kok, ha­jó­zá­si tár­sa­sá­gok ha­tal­mas épü­le­tei… Ho­no­lu­lu… És ott van a szé­les sáv­ja azok­nak a nyo­mo­rú­sá­gos vis­kók­nak is, mely­ben a ka­na­kák lak­nak… És, mint­ha gon­do­la­ta­i­mat hall­gat­ná meg, egy lát­ha­tat­lan erő el­visz a mú­ze­um­ba – a ka­na­kák ki­ha­ló kul­tú­rá­já­nak utol­só me­ne­dé­ké­be. Te­kin­te­tem egyik tárgy­ról a má­sik­ra sik­lik – benn­szü­löt­tek ké­szí­tet­te csó­na­kok, fegy­ve­rek, edé­nyek, va­la­mi­lyen ék­sze­rek – és meg­áll egy le­ke­re­kí­tett szé­lű, fé­nye­sí­tett, vas­tag desz­kán. A fény ki­al­szik, és a sö­tét­sé­gen át an­gol fel­irat je­le­nik meg: „Páli, ha­waii fő­nök úszó­desz­ká­ja. Ui­li­u­i­li fá­ból ké­szült. Hossza 14 láb 6 hü­velyk, szé­les­sé­ge 20 hü­velyk, vas­tag­sá­ga 5¾ hü­velyk. Sú­lya 148 an­gol font.” Is­mét el­ta­kar min­dent a sö­tét­ség, az­u­tán újra meg­je­le­nik a fel­irat… Va­la­ki a ke­zem­nél fog­va húz… De én a szé­pen írt be­tű­ket né­zem…

– Éb­red­jen már fel, vi­gye az ör­dög!

Nagy ne­he­zen ki­nyi­tot­tam a sze­mem. Trah ült mel­let­tem, iz­ga­tot­tan, és mint­egy fel­dúl­tan.

– Lát­ta a desz­kát?! – kér­dez­te majd­nem or­dít­va.

– Desz­kát?

Gé­pi­e­sen in­tet­tem a fe­jem­mel.

– Mi volt rá­ír­va?

– …fő­nök… …fő­nök úszó­desz­ká­ja.

– Páli – mond­ta tü­rel­met­le­nül Trah.

– Igen, Páli… Az­u­tán a fá­ról… uili… ui­li­u­i­li fá­ból van.

– Ki­tű­nő! – Trah fel­ug­rott. – A mé­re­tei! Mi­lye­nek a mé­re­tei?

– Hossza 14 láb…

– Ó! – Trah ar­cá­ra nyílt öröm ült ki. – To­vább, to­vább!

Igye­kez­tem vissza­em­lé­kez­ni, de a szá­mok egy­re in­kább el­mo­sód­tak. Úgy tűnt, mind­járt eszem­be jut­nak… és nem ju­tot­tak. Trah arca hol örö­met, hol csüg­ge­dést fe­je­zett ki.

– Nem, nem tu­dom – is­mer­tem el.

Csak most ju­tott eszem­be a jo­gos kér­dés: hon­nan tud Trah az ál­mom­ról?

– Hall­gas­son ide, Nyi­ko­laj And­re­je­vics – mond­tam vég­le­ge­sen fel­éb­red­ve –, ho­gyan ta­lál­ta ki az ál­mo­mat? Az ör­dög­be is?! Vagy… hip­nó­zis? Igen? Hip­nó­zis?

Le­vet­te a szem­üve­gét, majd is­mét fel­tet­te, és fi­gyel­me­sen né­zett rám.

– Bar­bár.

Fel­in­du­lá­so­mat rejt­ve mond­tam:

– Na­gyon jó len­ne, ha ér­té­kes gon­do­la­tát va­la­mi­vel pon­to­sab­ban meg­ma­gya­ráz­ná.

– Meg­ma­gya­rá­zom.

Mé­lyet lé­leg­zett, va­la­mit mor­mo­gott. Az­u­tán va­la­ho­gyan ijesz­tő­en kö­zöm­bös han­gon kezd­te:

– A ház, amely­ben tar­tóz­ko­dik nem nya­ra­ló, ha­nem a Kí­sér­le­ti Fi­zio­ló­gi­ai In­té­zet fi­ók­la­bo­ra­tó­ri­u­ma. Én va­gyok a la­bo­ra­tó­ri­um ve­ze­tő­je. Ku­ta­tá­sa­im fő cél­ja – az álom prob­lé­má­ja. Saj­nos, mind ez ide­ig csak olyan em­be­rek­kel vé­gez­tem kí­sér­le­te­ket, akik tud­ták, mi­ről van szó. Ez a kí­sér­le­tek ered­mé­nye­i­re ne­ga­tí­van ha­tott, za­var­ta a ku­ta­tás ob­jek­ti­vi­tá­sát. Ép­pen ezért hív­tam meg, ami­kor meg­tet­szett ön­nek a nya­ra­ló. A kí­sér­le­tek tel­je­sen ve­szély­te­le­nek, és a szo­ká­sos sza­bá­lyok­tól el­té­rő­en el­ha­tá­roz­tam, hogy a be­le­egye­zé­se nél­kül haj­tom vég­re azo­kat. Saj­nos, a kí­sér­let­nek nem volt meg a kí­vánt ered­mé­nye: ön azon­nal el­fe­lej­tet­te a tá­jé­koz­ta­tó meg­adott szá­ma­it…

Az új­don­sá­gok ára­da­ta mint­egy le­vert a lá­bam­ról. Va­la­mit össze­füg­gés­te­le­nül mor­mog­tam.

Trah fi­gyel­mez­te­tő­en emel­te fel a ke­zét.

– Ne vág­jon köz­be. Elő­ször hall­gas­son meg… A mun­kát az­zal kezd­tem, hogy igye­kez­tem meg­rö­vi­dí­te­ni a szük­sé­ges al­vás át­lag­ide­jét. Négy­éves mun­kám meg­mu­tat­ta, hogy ez nem volt a he­lyes út. Fi­zio­ló­gi­ai tu­dá­sunk mai szín­vo­na­lán még gon­dol­ni sem le­het olyan ha­tá­sos esz­kö­zök­re, me­lyek az al­vást meg­rö­vi­dít­he­tik. Ak­kor más úton in­dul­tam el… Nyolc órát al­szunk, de nem na­gyon mé­lyen. Fo­ko­za­to­san al­szunk el, és fo­ko­za­to­san éb­re­dünk. Az éj­sza­ka fo­lya­mán az al­vás több­ször is meg­sza­kad. Vagy­is, az al­vás­idő ki­hasz­ná­lá­sá­nak együtt­ha­tó­ja át­lag­ban nem több, mint nyolc­van­há­rom szá­za­lék. Azon­nal fel­me­rült ben­nem egy el­gon­do­lás: arra len­ne szük­ség, hogy az em­be­rek mint­egy „tel­jes ka­pa­ci­tás­sal”, meg­sza­kí­tá­sok nél­kül alud­ja­nak.

– Al­ta­tó po­rok? – kér­dez­tem.

– Os­to­ba­ság! – vá­gott köz­be Trah. – Az al­ta­tó­sze­rek rend­sze­res hasz­ná­la­ta ká­ros. Amit az egyik ol­da­lon nyer­ne az em­ber, el­ve­szí­te­né a má­si­kon. Én más esz­közt ta­lál­tam – az elekt­ro­mos al­vást.

– Elekt­ro­mos… al­vást?

– Igen. Már a múlt szá­zad­ban si­ke­rült meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy az egyen­áram rö­vid im­pul­zu­sai az élő­lé­nyek­nél bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek kö­zött az al­vás­hoz ha­son­ló ál­la­po­tot hoz­nak lét­re. Olyan ge­ne­rá­tort szer­kesz­tet­tem, amely má­sod­per­cen­ként száz­há­rom áram­im­pul­zust fej­leszt. Ha eze­ket az em­ber szem­hé­ja­i­hoz és tar­kó­já­hoz ve­zet­jük, né­hány perc múl­va mély al­vás kez­dő­dik. De ez még nem csök­ken­ti az al­vás ide­jét. Hi­á­ba aludt pél­dá­ul az em­ber nap­pal két órán át „elekt­ro­mos al­vás­sal”, éj­jel még­is át­alussza a maga nyolc órá­ját. A ter­mé­sze­tes al­vás­nak és az „elekt­ro­mos al­vás­nak” a me­cha­niz­mu­sa tel­je­sen kü­lön­bö­ző. Van ci­ga­ret­tá­ja?

Oda­nyúj­tot­tam a do­bozt. Rá­gyúj­tott, né­hány­szor mé­lyet szip­pan­tott, kö­hög­ni kez­dett.

– A kö­vet­ke­ző há­rom év is ered­mény­te­len­nek bi­zo­nyult – foly­tat­ta.

– Be­ren­de­zé­sem leg­utób­bi mo­dell­je ve­ze­ték nél­kül, há­rom mé­ter tá­vol­ság­ra ha­tott. Azon­ban fő cé­lom­hoz egy lé­pés­sel sem ke­rül­tem kö­ze­lebb… Hét év – a si­ker leg­hal­vá­nyabb nyo­ma nél­kül. Még rosszabb, hogy nem tud­tam mit csi­nál­jak a to­váb­bi­ak­ban. El­telt még egy év, mi­előtt meg­ta­lál­tam vol­na a he­lyes utat. Az al­vás idő­tar­ta­ma nem csök­kent­he­tő – ebbe bele kell nyu­god­nom. De az al­vás ki­hasz­nál­ha­tó, ha meg­ta­nul­juk az álom irá­nyí­tá­sát.

– Azt akar­ja mon­da­ni…

– Igen, igen, ép­pen azt aka­rom mon­da­ni – vá­gott köz­be Trah. – Az álom­nak át­gon­dolt­nak, össze­füg­gő­nek és irá­nyít­ha­tó­nak kell len­nie.

– Irá­nyít­ha­tó­nak?

– Igen, igen. Kü­lö­nös­nek ta­lál­ja? Sa­ját maga győ­ződ­he­tett meg róla. Egyéb­ként mu­ta­tok ma­gá­nak va­la­mit.

Fel­emel­ke­dett, láb­ujj­hegy­re állt, és könnye­dén le­vet­te a ké­pet. Leg­na­gyobb cso­dál­ko­zá­som­ra egy, a fal­ba vá­gott négy­zet ala­kú nyí­lás tűnt fel, amely­ből, mint egy erőd lő­ré­sé­ből ki­nyú­ló gép­pus­ka­cső, va­la­mi­lyen be­ren­de­zés cső­sze­rű nyúl­vá­nya me­redt elő.

– In­nen ered­tek az ön ál­mai – mond­ta Trah, rá­mu­tat­va a gép­re.

– Olyan mint­ha… ve­tí­tő­gép len­ne.

– Úgy van! – hagy­ta rá Trah. – Az is, ve­tí­tő­gép. Csak a gyor­sa­ság­ban kü­lön­bö­zik tőle. Nem hu­szon­négy ké­pet ve­tít má­sod­per­cen­ként, ha­nem öt­szá­zat. A ké­pe­ket rend­kí­vül gyors elekt­ro­mos je­lek so­ro­za­tá­vá vál­toz­tat­ja. Ezek a je­lek a be­ren­de­zés köz­pon­ti ré­szé­be, a ne­u­ron ge­ne­rá­tor­ba ke­rül­nek be. Itt az elekt­ro­mos rez­gé­sek frek­ven­ci­á­ja és for­má­ja meg­vál­to­zik úgy, hogy az ideg­szö­ve­te­ink­ben ke­let­ke­ző im­pul­zu­sok­hoz vál­nak ha­son­ló­vá. Az át­ala­kí­tott im­pul­zu­sok egy rá­dió­adó irá­nyí­tott an­ten­ná­já­ra ke­rül­nek. Vi­lá­gos?

…Egész nap a szo­bám­ban ül­tem. Az üve­gen han­go­san ko­pog­tak az eső­csep­pek. Az erős szél meg­haj­lí­tot­ta a fák ága­it, tép­te a le­ve­le­ket.

A gon­do­la­ta­im össze­ke­ve­red­tek, a fi­gyel­mem egyik tárgy­ról a má­sik­ra ug­rált, egy­re job­ban kez­dett fáj­ni a fe­jem. Vé­gül is azt mon­dot­tam ma­gam­nak: „Ba­rá­tom, te az os­to­ba esz­méd­del nem egé­szen nor­má­lis em­ber­be bot­lot­tál. Gon­dol­kozz, és szá­mold fel lo­gi­ku­san ezt az esz­mét.”

Trah, lát­ha­tó­lag várt. Ami­kor be­men­tem a szo­bá­já­ba, nem cso­dál­ko­zott, és nyu­god­tan a ka­ros­szék­re mu­ta­tott.

– Mond­ja, Nyi­ko­laj And­re­je­vics – kér­dez­tem vé­gül –, az álom nem va­la­mi­lyen kül­ső ok­ból ki­fo­lyó­lag ke­let­ke­zik?

– Ugyan, mi­fé­le kül­ső ok­ból?! Az álom – az agy kü­lön­le­ges vi­szo­nyok kö­zöt­ti te­vé­keny­sé­gé­nek ered­mé­nye. Ter­mé­sze­te­sen csak ar­ról ál­mo­dunk, amit va­la­mi­kor már a va­ló­ság­ban is lát­tunk. Mint Sze­cse­nov mond­ja, az álom – va­ló­sá­gos be­nyo­má­sok va­ló­szí­nűt­len össze­té­te­le. Ki­kér­dez­tem a va­ko­kat. Ál­muk­ban azo­kat a tár­gya­kat és azo­kat az em­be­re­ket lát­ják, ame­lye­ket a lá­tá­suk el­vesz­té­sé­ig is­mer­tek, a va­kon szü­let­tek pe­dig egy­ál­ta­lán nem lát­ják az ál­mot – ha­nem hall­ják őket, az em­be­re­ket a hang­juk­ról is­me­rik fel…

Trah be­le­me­le­ge­dett, és ha­do­nász­va be­szélt. Itt volt az ide­je, hogy be­zár­jam a csap­dát. A leg­ter­mé­sze­te­sebb han­gon mond­tam:

– Eb­ben az eset­ben, még­is, mi hasz­na van az irá­nyí­tott álom­nak? Az em­ber csak ar­ról ál­mod­hat, amit már ko­ráb­ban lá­tott. Újat nem lát­hat. Ha pe­dig nin­csen új, nincs hasz­na sem.

Cso­dál­ko­zá­som­ra Trah el­ne­vet­te ma­gát.

– Eh, Konsz­tan­tyin Pet­ro­vics, ön azt is­mét­li, amit én már sok­szor hal­lot­tam. És – ter­mé­sze­te­sen – té­ved. Em­lék­szik, ami­kor a har­ma­dik ál­má­ban a fe­hér akác­vi­rá­go­kat lát­ta? Úgy tű­nik, eb­ben a lát­vány­ban nincs sem­mi új­don­ság? Azon­ban na­gyon fris­sen, jó han­gu­lat­ban éb­redt fel, és ez a jó ér­zé­se meg­ma­radt egész na­pon át. Amint lát­ja, új­don­ság nél­kül is van hasz­na a he­lye­sen meg­vá­lasz­tott álom­nak.

Hall­gat­tam.

– De nem is ez a fő – foly­tat­ta Trah. – ön alap­já­ban té­ved. Vagy ta­lán meg­fe­led­ke­zett a Ha­waii-szi­ge­tek­ről?

Ezt az ér­vet elő­re lát­tam.

– Nem, nem fe­lej­tet­tem el. De lát­hat­tam Ha­wai­it a mo­zi­ban, fény­ké­pen, fest­mé­nyen…

Trah vissza­uta­sí­tó­lag in­tett a fe­jé­vel.

– Páli fő­nök desz­ká­ját szin­tén lát­ta már ré­geb­ben? Az uszály-for­dí­tó­kat, ame­lyek­ről fo­gal­ma sem volt? Ál­má­ban te­hát sok új­don­sá­got is lát­hat. Em­lé­ke­ze­tünk­ben olyan mennyi­sé­gű be­nyo­mást tá­ro­lunk, hogy az tel­je­sen ele­gen­dő a leg­vá­rat­la­nabb és leg­ere­de­tibb kom­bi­ná­ci­ók­ra. Ön lát­ta a Ka­u­kázust és az Urált, lát­ta a Fe­ke­te- és a Kasz­pi-ten­gert, lát­ta a pál­má­kat és a hul­lám­ve­rést és meg­mu­tat­tam ál­má­ban a Ha­waii-szi­ge­te­ket…

– Te­gyük fel, hogy iga­za van – egyez­tem bele. – Az ál­mok le­het­nek újak és hasz­no­sak. De az új ál­mok új be­nyo­má­so­kat is je­len­te­nek.

– He­lyes!

– Ez pe­dig azt je­len­ti, hogy az agy az ilyen ál­mok köz­ben mű­kö­dik. De az al­vás azért van, hogy az agy pi­hen­jen.

Trah fel­ug­rott a szék­ről, azon­nal meg­ér­tet­tem, hogy a csa­pás cél­ba ta­lált.

– Os­to­ba­ság! – ki­ál­tot­ta fel­in­dul­tan. – Az agy­ké­reg mil­li­árd­nyi sejt­ből áll. A nap fo­lya­mán na­gyon egye­net­le­nül ter­he­lőd­nek meg. Egye­sek mű­köd­nek, má­sok sem­mit sem csi­nál­nak. Itt van pél­dá­ul: én most vi­tá­zom ön­nel. Az agy­kér­gem­nek csak azok a ré­szei van­nak fel­ger­jesz­tett ál­la­pot­ban, ame­lyek a be­széd­funk­ci­ót irá­nyít­ják, a gon­dol­ko­dást vég­zik. Az­u­tán ze­nét fo­gok hall­gat­ni – és az agy­ké­reg más ré­szei kez­de­nek mű­köd­ni. Ki­de­rül, hogy egyes sej­tek­nek a nap fo­lya­mán száz szá­za­lé­kos a meg­ter­he­lé­se, má­so­ké öt­ven szá­za­lé­kos, egy har­ma­dik cso­por­té még ke­ve­sebb, és így to­vább. A szo­ká­sos álom­nál az agy­ké­reg­nek a leg­job­ban fel­ger­jesz­tett, te­hát kö­vet­ke­zés­kép­pen a leg­job­ban el­fá­radt ré­szei mű­köd­nek. Az irá­nyí­tott álom­nál vi­szont azok a ré­szek fog­nak mű­köd­ni, ame­lyek nap­pal majd­nem sem­mit sem csi­nál­tak.

Trah lo­gi­ká­ja szétzúz­ta el­len­ve­té­se­i­met.

– De ez még nem min­den – mond­ta ma­ga­biz­to­san. – A leg­fon­to­sabb, hogy az álom se­bes­sé­ge igen ha­tal­mas. Ál­má­ban né­hány má­sod­perc alatt annyit lát­hat, amennyi­hez a mo­zi­ban órák­ra len­ne szük­ség. Em­lé­kez­zen vissza az ál­ma­i­ra. Reg­gel­táj­ban lát­ta őket, és nem za­var­ták meg az éj­sza­kai pi­he­né­sét…

Ez tel­jes ve­re­ség volt. Már csak egyet­len ér­vem ma­radt.

– Az álom el­tá­vo­lo­dás a va­ló­ság­tól. Mint­egy az ópi­um­szí­vók lá­to­má­sa­i­hoz ha­son­ló. Nem jó…

Trah el­ko­mo­ro­dott, arca ha­ra­gos­sá vált.

– Lám, lám! Már ezt is több­ször hal­lot­tam. A va­ló­ság­tól csak a szo­ká­sos zűr­za­va­ros ál­mok­nál tá­vo­lo­dunk el. Ezek­ben va­ló­ban van va­la­mi kö­zös az ópi­um­szí­vók lá­to­má­sa­i­val. A prog­ra­mo­zott álom azon­ban egy­ál­ta­lán nem sza­kad el a va­ló­ság­tól, pon­to­san olyan mér­ték­ben he­lyet­te­sí­ti, mint a te­le­ví­zió a mo­zit, a szín­há­zat…

Több el­len­ve­té­sem nem ma­radt. Va­ló­ság­gal el­sö­pört. Azon­ban még­is ma­radt ben­nem va­la­mi bel­ső el­len­ál­lás nem akar­tam meg­ad­ni ma­gam. Vé­gül Trah, fe­lém sem for­dul­va, csen­de­sen be­szél­ni kez­dett:

– Negy­ven­egy­ben Le­nin­grád­ban vol­tam. A szá­za­dunk Pul­ko­vo alatt ve­re­ke­dett. Négy hó­na­pig olyan volt a hely­zet, hogy nem tud­tam el­jut­ni a vá­ros­ba… Ami­kor vég­re si­ke­rült… Szó­val el­vesz­tet­tem a csa­lá­do­mat.

Nem gyúj­tot­tuk fel a vil­lanyt. A szo­bá­ban már ré­gen sö­tét volt, és et­től Trah hang­ja kü­lö­nö­sen szo­mo­rú­nak tűnt.

– Egy­szer hir­te­len rá­jöt­tem, mi is az al­vás. Em­lé­kez­tem a front­ra, va­go­nok­ra, pá­lya­ud­va­rok­ra, az egy­más mel­lett alvó em­be­rek ez­re­i­re… Eszem­be ju­tott a já­ró­ke­lők fá­radt arca… Elő­ször ér­tet­tem meg, mi­lyen adót fi­zet az em­be­ri­ség. Azt, ami az­u­tán volt, is­me­ri már. Csak nyolc év után ta­lál­tam meg a he­lyes utat. De ez is gö­rön­gyös, ne­héz… És a leg­fon­to­sabb – na­gyon tá­vo­li. Az a kí­sér­let, ame­lyet Ön­nel haj­tot­tam vég­re, a hét­száz­hat­van­nyol­ca­dik az utób­bi há­rom év alatt. Mint lát­ja, si­ker­te­len…

Trah el­hall­ga­tott. Sö­tét ár­nyé­ka éle­sen ki­raj­zo­ló­dott az ab­lak hát­te­rén. Fe­jét le­hajt­va állt, és ne­héz lett vol­na meg­mon­da­ni, mit fe­jez ki ez a tar­tás – el­szánt­sá­got vagy re­mény­te­len­sé­get.

Csen­de­sen el­hagy­tam a szo­bát.

…Ezen az éj­sza­kán sem­mit sem ál­mod­tam – Trah ge­ne­rá­to­ra nem mű­kö­dött. Ké­sőn éb­red­tem fel, ki­nyi­tot­tam a sze­mem… és azon­nal hu­nyo­rog­ni kezd­tem. Az ab­la­kon olyan éles nap­su­gár esett be, mint­ha a teg­na­pi eső le­mos­ta és fé­nyes­re csi­szol­ta vol­na. Fe­küd­tem, aho­gyan a sport­em­be­rek szok­tak, az iz­mo­kat el­er­nyeszt­ve. Pi­hen­tem és gon­dol­koz­tam. El­utaz­ha­tom… itt­ma­rad­ha­tok. Más­fél hó­nap áll a ren­del­ke­zé­sem­re. El kell utaz­ni! De tu­laj­don­kép­pen mi­ért is kel­le­ne? Már hogy­ne! Hi­szen ez la­bo­ra­tó­ri­um és nem nya­ra­ló. Ha eset­leg én is dol­goz­nék… Le­het­sé­ges? Nem. Nem és nem! Nem va­gyok kí­sér­le­ti nyúl. Nem aka­rom.

Ezt mond­tam ma­gam­ban, és érez­tem, hogy iz­ma­im mint hú­zód­nak össze, va­la­mi el­len­ál­lás fej­lő­dött ki ben­nem ez­zel a dön­tés­sel szem­ben. „Nyu­god­tan, ne ide­ges­kedj!” De ide­ges vol­tam. Eszem­be ju­tott Trah arca, ami­kor ma­gá­ról be­szélt, és Ha­waii azúr­kék ege. A vi­lág, amely fel­tá­rult előt­tem, új, fel­fe­de­zet­len vi­lág volt. A jövő meg­érin­tett szár­nya­i­val, én pe­dig… „Bar­bár”? Nem. Nyúl­szí­vű? Nem. A nyúl fél az ért­he­tet­len­től. Az em­ber azon­ban sze­re­ti az is­me­ret­lent.

A kí­sér­le­tek ter­vét na­gyon gyor­san össze­ál­lí­tot­tuk. A na­pi­ren­dem perc­re be volt oszt­va. Alud­tam, szök­dé­csel­tem az ug­ró­kö­té­len, se­gí­tet­tem Trah­nak be­han­gol­ni a ge­ne­rá­tort. Na­pon­ta ti­zen­öt-húsz ál­mot kel­lett lát­nom. Lát­tam Ti­bet­ben a ma­gas Er­lan­san há­gót, utaz­tam a Ho­ang­hón, meg­mász­tam az Elb­ruszt, le­men­tem a szén­bá­nyák­ba, úsz­tam a Kas­pi-ten­ger­ben… Ál­ma­im fo­ko­za­to­san bo­nyo­lul­tab­bak let­tek, meg­szok­tam, hogy meg­je­gyez­zem a fel­me­rü­lő lá­to­má­sok rész­le­te­it és egy­más­után­ját.

Este nyolc óra után tér­tünk nyu­go­vó­ra. Én a sez­lo­non fog­lal­tam he­lyet, Trah pe­dig a ve­ran­dán jár­kált, és va­la­mit be­szélt.

– Az em­be­ri­ség a nagy föld­raj­zi fel­fe­de­zé­sek kor­sza­ká­val kezd­te! – ki­ál­tot­ta han­go­san, mi­köz­ben ha­tal­mas lép­tek­kel mé­re­get­te a ve­ran­dát. – Az­u­tán jött az ipa­ri for­ra­da­lom. A ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad az elekt­ro­mos­ság, a vegy­tan és a fi­zi­ka szá­za­da. A hu­sza­dik – a rá­di­óé és az atom­ener­gi­áé.

Mit hoz a hu­szon­egye­dik szá­zad? Bi­zo­nyos va­gyok ben­ne, hogy a nagy élet­ta­ni fel­fe­de­zé­sek kor­sza­ka lesz. A ké­mia, a fi­zi­ka és az elekt­ro­ni­ka si­ke­rei elő­ké­szí­tet­ték élet­ta­ni is­me­re­te­ink ha­tal­mas for­du­la­tá­nak min­den fel­té­te­lét, és ez a for­du­lat be fog kö­vet­kez­ni. Az em­be­rek fel­fe­dik az agy – a leg­ma­ga­sabb szer­ve­zett­sé­gű anyag tit­kát. Meg fog­ják ta­nul­ni a gon­do­la­tok táv­köz­lé­sét, har­col­ni fog­nak a most még gyó­gyít­ha­tat­lan agy­be­teg­sé­gek­kel szem­ben.

A hu­szon­egye­dik szá­zad­ról nem vi­táz­tam vele. Si­ker­te­len­sé­ge­ink­ből ítél­ve a hu­sza­dik szá­zad­ban nem volt elő­re­lát­ha­tó a si­ker. A há­rom hó­nap fo­lya­mán csu­pán egyet­len fel­fe­de­zést tet­tünk: az álom fo­lya­mán bi­zo­nyos ese­tek­ben hang­kép­ze­tek is fel­lép­nek. Pél­dá­ul, ami­kor Gor­kij vá­ro­sá­ról ál­mod­tam, hal­lot­tam a „Nyi­tány há­rom orosz dal té­má­já­ra” című mű­vet – pe­dig Ba­la­ki­rev Nyizs­nyij-Nov­go­rod­ban szü­le­tett és élt, s én em­lé­kez­tem is erre. Ugyan­csak nem si­ke­rült ál­lan­dó, szí­nes kép­ha­tást el­ér­nünk: a szí­nek gyak­ran össze­ke­ve­red­tek, mel­lék­szí­nek­kel cse­ré­lőd­tek fel, vagy vá­rat­la­nul egé­szen el­tűn­tek…

Trah időn­ként meg­sza­kí­tot­ta a kí­sér­le­te­ket, szét­szed­te a ge­ne­rá­tort. A vá­ros­ból meg­ér­kez­tek mun­ka­tár­sai. Hor­gász­bot­tal sze­rel­tem fel ma­gam, és ki­men­tem a fo­lyó­ra. Az­u­tán a ge­ne­rá­tort is­mét össze­sze­rel­ték, és min­den kez­dő­dött elöl­ről.

Így múlt el a nyár. A sza­bad­sá­gom már a vé­gé­hez kö­ze­le­dett. Az utol­só es­tén a sze­szé­lyes ter­mé­szet zi­va­tar­ral le­pett meg. Hall­ga­ta­gon áll­tunk a ki­vi­lá­gí­tott ve­ran­dán, hall­gat­tuk a menny­dör­gést és az eső zú­gá­sát.

– Itt az ide­je – mond­ta vé­gül Trah.

Vissza­tér­tünk a szo­bá­ba.

Dar­ja Mak­szi­mov­na ki­tett ma­gá­ért – bú­csú­va­cso­ra várt min­ket. A nyár fo­lya­mán elő­ször, egy üveg bor is elő­ke­rült.

Hall­gat­va va­cso­ráz­tunk. Mind­egyi­kün­ket a sa­ját gon­do­la­tai fog­lal­ták el. Trah­nak bo­rús ked­ve volt. De én tud­tam, hogy reg­gel újra ne­ki­fog kí­sér­le­te­i­nek, is­mét szét­sze­di, és össze­sze­re­li a ge­ne­rá­tort… Si­ker­rel fog-e jár­ni? Ha igen, mi­kor? Ki tud­na vá­la­szol­ni ezek­re a kér­dé­sek­re? Csak egy­ben vol­tam bi­zo­nyos: Trah nem ijed meg a ne­héz­sé­gek­től, nem adja meg ma­gát. Olyan em­ber ült előt­tem, aki soha sem vo­nul vissza.

(Va­len­tyi­na Zsuravl­jo­va no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Tyeh­nyi­ka Mo­lo­gyo­zsi”)