Valentyina ZSURAVLJOVA:
TÉ­VE­DETT-E TAG­GART?

Eb­ben az el­be­szé­lés­ben min­den igaz. Sem­mit nem tet­tem hoz­zá, csak a pusz­ta igaz­sá­got ír­tam le. Jack­kel már 12 éve tar­tot­tuk a ba­rát­sá­got. Igen, 12 éve, öt hó­nap­ja és há­rom hete… ha nem szá­mít­juk ezt a ti­zen­ki­lenc­ezer-hét­száz­negy­ven­négy évet… Na, de er­ről majd ké­sőbb.

Min­de­nek­előtt be­mu­ta­tom Jac­ket:

Nem volt fes­tő­mű­vész a szó iga­zi ér­tel­mé­ben. Ez tény. A fi­nom fél­ár­nyé­kok és pers­pek­tí­vák tör­vé­nyei örök­re tit­kok ma­rad­tak szá­má­ra. De egy igen nagy te­het­ség­gel ren­del­ke­zett: min­dig el tud­ta adni szo­kat­lan, szür­re­a­lis­ta fest­mé­nye­it. És ho­gyan adta el!?

Ha Jack­nek va­la­mi­vel több fes­tő­mű­vé­szi íz­lé­se, vagy va­la­mi­vel ke­ve­sebb ke­res­ke­dői ügyes­sé­ge lett vol­na, el­vesz­tünk vol­na mind­annyi­an: Jack, én és az idő­gép is.

Igen­is az idő­gép – alap­já­ban véve sze­ren­csét­len el­ne­ve­zés. A ma­te­ma­ti­ka szem­pont­já­ból a kö­vet­ke­zőt mond­hat­juk: a négy­di­men­zi­ós tér al­fa­funk­ci­ó­já­nak szin­gu­lá­ris de­presszi­ó­ja. Név­sze­rint az alfa-funk­ció – bár Olaf Ni­el­sen (maga mond­ta ezt ne­kem) azt ál­lít­ja, hogy csak vé­let­le­nül ré­sze Rei­cher kép­le­té­nek. Még­is min­dent vi­lá­go­san… Bo­csá­nat, el­tér­tem a tárgy­tól. Az idő­gép – az idő­gép. Vég­ered­mény­ben ez már régi do­log.

Az idő­gép esz­mé­je már ak­kor meg­szü­le­tett ben­nem, ami­kor a nem euk­lei­dé­szi geo­met­ri­át ta­nul­má­nyoz­tam. A meg­ter­ve­zé­se há­rom évig tar­tott, pe­dig éj­sza­kán­ként is dol­goz­tam! Va­la­ho­gyan min­dig ma­radt va­la­mi­lyen két­sé­gem.

Eze­ket sze­ret­tem vol­na meg­vi­tat­ni Eber­ling pro­fesszor­ral, a ring­tow­ni egye­tem ma­te­ma­ti­ku­sá­val. Eber­ling… önök nem is­me­rik?

Apró em­ber­ke, ko­pasz, kecs­ke­sza­kál­las és éles, met­sző hang­ja van. A hall­ga­tói csak „Gnóm”-nak ne­vez­ték, per­sze a háta mö­gött. Eber­ling né­mán hall­ga­tott vé­gig, majd meg­fog­ta vé­kony, tö­ré­keny ke­zé­vel a ke­ze­met, és azt csi­pog­ta:

– Bo­csás­son meg, mr. Hart, de mi nem bíz­ha­tunk áb­rán­dos fan­tasz­ták ál­ma­i­ban. Öt év­vel ez­előtt Mac Gill szin­tén ilyen ál­mok ál­do­za­tá­ul esett.

Ugyan­ek­kor Jack­ben is fel­öt­lött a Hart, Bar­low and Co. rész­vény­tár­sa­ság gon­do­la­ta.

– Sem­mi­ség, ne bú­sulj! – ví­gasz­talt Jack. – Na­gyon sok­szor ki­ne­vet­ték már ezt a sze­gény gé­pet. Re­mé­lem, nem ha­lad­ja meg egy re­pü­lő­gép-anya­ha­jó mé­re­te­it? Én szer­zek pénzt, te meg­épí­ted a gé­pet –, és a jö­ve­del­met el­oszt­juk.

Arra a meg­jegy­zé­sem­re, hogy egy uta­zás a jö­vő­be vagy a múlt­ba, alig­ha hoz­na anya­gi hasz­not, Jack rö­vi­den vá­la­szolt:

– Sza­már vagy, Bob!

Leg­ne­he­zebb az an­ti­cu­ri­um be­szer­zé­se volt. En­nek a cso­dá­la­tos elem­nek fél un­ci­á­já­ra el­ment há­rom ha­tal­mas má­zol­mány ára. De ami­kor vég­re meg­kap­tuk – még ma­radt is egy ke­vés be­lő­le –, az üze­mek is el­fo­gad­ták a meg­ren­de­lé­sün­ket, és le­szál­lí­tot­ták a mű­sze­re­ket és a lök­há­rí­tó­kat.

Vé­gül el­ké­szült a gép! Az ör­dög­be is! Ez volt az­tán a nagy nap! Bár a lon­do­ni ut­cák el­me­rül­tek a ned­ves szep­tem­be­ri köd­ben, a lel­kem­ben má­ju­si ve­rő­fény iz­zott. Még Jack is – aki­nek pe­dig sem­mi haj­la­ma sem volt a lí­rá­hoz – lel­ken­dez­ve mond­ta: – Gon­dold csak el, egy for­dí­tás ezen az emel­tyűn, és a gép már­is so­dor min­ket az idő hul­lá­ma­in!

Amint lát­szik, Jack nem volt egé­szen já­ra­tos a ma­te­ma­ti­ká­ban. Mit ke­res­nek itt a hul­lá­mok? A négy­di­men­zi­ós tér szin­gu­lá­ris de­presszi­ó­ja nem te­kint­he­tő a ter­mé­szet hul­lá­ma­i­nak!

Eb­ben egy vé­le­mé­nyen va­gyunk Olaf Ni­el­sen­nel.

A gép majd­nem el­fog­lal­ta a fél szo­bát. Könnyed kör­vo­na­la­it akár­mi­lyen mo­dern autó meg­iri­gyel­het­te vol­na. A mű­szer­fal a maga ti­zen­két ská­lá­já­val még a há­zi­gaz­dánk sze­mé­ben is tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló volt.

– Nos Jack – mond­tam –, a mun­ka kész. In­dul­ha­tunk.

– All right, Bob – fe­lel­te Jack. – Egy kis pró­ba­út, mi?

– Pon­to­san, ba­rá­tocs­kám! – ki­ál­tot­tam. – Vagy száz év­vel elő­re. És meg­nézzük: mit szól majd hoz­zá Eber­ling!

– Azt fog­ja mon­da­ni: te sza­már, és iga­za is lesz – fog­ta meg a vál­la­mat Jack. – Száz év­vel előbb­re? Tök­fil­kó! Mi­lyen volt Ang­lia száz év­vel ez­előtt?! És mi­lyen most?! És mi­lyen le­het száz év múl­va? Ná­la­tok a ma­te­ma­ti­ká­ban ezt úgy hív­ják, hogy ext­ra­po­lá­ció. De egy­sze­rű nyel­ven szól­va ha­nyat­lás. Száz év múl­va min­den­ki olyan okos lesz már, hogy a tak­nyos kis ele­mi is­ko­lás köly­kök ad­nak majd ne­künk szem­üve­get, ami­vel száz évre elő­re lát­ha­tunk. A jö­vő­be való uta­zást nem he­lyes­lem.

Én annyi­ra bá­tor­ta­lan vol­tam Jack ha­tá­ro­zott vi­sel­ke­dé­sé­vel szem­ben, hogy nem is gon­dol­tam el­len­ke­zés­re.

– A múlt­ba re­pü­lünk! – adta ki a pa­ran­csot Jack. – És le­he­tő­leg messzi­re. Mond­juk, húsz­ezer év­vel ez­előtt­re. Is­me­re­te­ink sze­rint ős­em­be­rek­kel fo­gunk ta­lál­koz­ni. Meg­ta­nít­juk őket a tűz hasz­ná­la­tá­ra és fő­ző­edé­nyek ké­szí­té­sé­re. Az ak­ko­ri fegy­ve­rek nem vol­tak jók sem a mam­mu­tok, sem az orr­szar­vú­ak el­len…

– De hi­szen én ma­te­ma­ti­kus va­gyok! Csak ma­te­ma­ti­kus! A po­li­ti­ka, és ez… ez a gaz­da­ság­tan – nem az én spe­ci­a­li­tá­som! – En­ged­tem Jack­nek, és csak arra ügyel­tem, hogy nem hi­bá­zik-e a húsz­ezer év­vel kap­cso­lat­ban? Ta­lán száz, de az is le­het, hogy öt­ezer év­vel?

– Ne be­szélj os­to­ba­sá­go­kat – le­gyin­tett Jack. – Ki­nek né­zel te en­gem? Én el­ol­vas­tam, és újra el­ol­vas­tam a „Ko­ló­nia ala­pí­tó”-t, az öreg Ge­or­ge Mac Tag­gart­tól. Cso­dá­la­tos könyv! Nagy­já­ból ez a té­má­ja: ko­runk­be­li em­be­rek ős­em­be­rek közé ke­rül­nek, és meg­szer­vez­nek ott egy ki­tű­nő te­le­pet. Mi­kor el­ol­vas­tam, fel­öt­lött ben­nem a gon­do­lat: meg­is­mé­tel­ni az egé­szet, csak itt-ott ki­csit mó­do­sít­va…

Jack kö­rül­né­zett és azt mond­ta: – Mit gon­dolsz er­ről a ko­ló­nia­ala­pí­tás­ról? Vissza­re­pü­lünk húsz­ezer évet, lét­re­hozunk egy ko­ló­ni­át, vissza­jö­vünk és be­je­lent­jük: A Hart, Bar­low and Co. cég ki­áru­sít­ja. Hi­szen va­ló­di, húsz­ezer év­vel ez­előt­ti te­lep! Nos, mi a vé­le­mé­nyed, Bob?

Mint önök már tud­ják, én nem ér­tek a ko­ló­ni­ák­hoz, de azt meg­mond­tam Jack­nek ha­tá­ro­zot­tan, hogy a múlt­ba re­pü­lés hely­te­len ki­fe­je­zés. Egé­szen más ter­mi­nust kell al­kal­maz­ni, mert a má­so­dik egyen­ér­té­kű al­fa­funk­ció, le­ve­zet­ve a mak­ro­len-sor­ból…

– Nézd át a gé­pün­ket, Bob – vá­gott köz­be Jack. – Nem sze­ret­ném, ha el­rom­la­na az úton. Me­gyek a fel­sze­re­lé­sért. Egy óra múl­va re­pü­lünk!

Se­gí­tet­tem be­cso­ma­gol­ni neki az „Éj­sza­ka az óce­án mé­lyén” című ké­pét. Negy­ven perc múl­va vissza­tért… s ho­zott ma­gá­val egy pár ti­zen­két­lö­ve­tű Wic­kers-pisz­tolyt és egy új mag­ne­to­font.

– Mit je­lent ez, Jack? – kér­dez­tem.

– Egész pon­to­san: har­cot! – fe­lel­te Jack, át­nyújt­va ne­kem az egyik pisz­tolyt. – És itt a tar­ta­lék­tár. A mag­ne­to­fon szin­tén szük­sé­ges. A pri­mi­tív lel­ki­vi­lá­gú va­dak biz­tos nem áll­nak el­lent ilyen íz­lé­ses do­log­nak. Gon­do­lom, is­ten­ként fog­ják imád­ni. És ben­nün­ket is! Nos, mi van? – kér­dez­te.

Azt fe­lel­tem: – min­den rend­ben van.

– Na­gyon jó! Ebéd­ig rá­é­rünk egy gyors oda-vissza­uta­zás­ra, ugye?

– Ter­mé­sze­te­sen, hi­szen az idő­gép se­bes­sé­ge az első meg­kö­ze­lí­tő kép­let­ben tisz­tá­zó­dott…

– No és majd az út maga is tisz­tá­zó­dik – vá­gott köz­be Jack. – En­gem az ilyen szá­mít­ga­tá­sok, kép­let­fé­lék nem ér­de­kel­nek. Ne na­gyon kés­le­ked­jünk, mert ma Hors­ley lord­hoz va­gyok hi­va­ta­los. Ne húzzuk az időt.

El­fog­lal­tuk a he­lyün­ket.

– Fi­gyelj ide, Jack – mond­tam Bar­low-nak. – Ez­zel a ké­szü­lék­kel be­ál­lí­tom azt az időt, amely­be utaz­ni aka­runk. De tud­nom kell a he­lyet is, aho­va me­gyünk. Ezt a gép­nek pon­to­san meg kell ma­gya­ráz­nunk.

– Hát ha kell, ma­gya­rázzuk meg – egye­zett bele Jack hir­te­len.

Ki­lé­pett a gép­ből és az ágy­ról el­vett egy kis ko­pott köny­vet.

– Tag­gart re­gé­nye: A „Ko­ló­nia­ala­pí­tó” – ma­gya­ráz­ta. – A száz­har­min­c­a­dik ol­da­lon pon­tos hely­raj­zot ad. Íme, pa­ran­csolj!

– Egy pil­la­nat – fe­lel­tem. – Kap­cso­lom a mik­ro­font.

– Kap­csold, ol­va­som: „A Nap föl­emel­ke­dett a fi­a­tal Föld fölé. Su­ga­rai egy tisz­tás­ra es­tek. Len­ge szél si­mo­gat­ta az erdő fá­i­nak tör­zsét. A me­zőt meg­ke­rül­ve, csen­de­sen csör­ge­de­zett egy pa­tak…”

– Elég, kö­szö­nöm. Nos, Jack…

El­for­dí­tot­tam az eme­lőt, és a szo­bát töb­bé nem lát­tuk, va­la­mi­lyen sö­tét fá­tyol ta­kar­ta el. Sem­mit sem érez­tünk. Sem lö­ké­se­ket, sem rá­zá­so­kat, sem a ro­ha­nást. Be­kap­csol­tam a ka­bin­vi­lá­gí­tást. A mű­sze­re­ket és Jac­ket vi­lá­go­san lát­tam, de a gép kö­rül tel­jes sö­tét­ség ural­ko­dott. A kör­nye­ző vi­lág­gal együtt el­tűnt min­den kül­ső hang is. A gép ab­szo­lút sö­tét­ség­ben és síri csend­ben szá­gul­dott. De a szá­gul­dá­sa úgy csök­kent, ahogy a mu­ta­tó a mí­nusz 20 000 fel­írás­hoz kö­ze­le­dett. Ami­kor el­ér­te, el­for­gat­tam a má­so­dik eme­lőt is, a gép erő­sen meg­ráz­kó­dott, és a sö­tét fá­tyol azon­nal el­tűnt. Sze­me­im las­san szok­tak hoz­zá a nap­pa­li fény­hez. A gép egy tisz­tás kö­ze­pén állt, me­lyet min­den ol­dal­ról sűrű ős­er­dő vett kö­rül.

– Fju-ju! – füttyen­tett Jack. – Tö­ké­le­tes! Pon­to­san olyan, mint az öreg Tag­gart­nál!

Ki­lép­tünk a gép­ből, és kö­rül­néz­tünk. A nap su­ga­rai meg­vi­lá­gí­tot­ták a fák csú­csa­it. Va­la­hol pa­tak csör­ge­de­zett. Egy pil­la­na­tig azt hit­tem, ta­lán csak ál­mo­dom.

– Mi, Ro­bert Hart és Jack Bar­low – mond­ta Jack, és re­me­gett a hang­ja –, az em­be­ri­ség tör­té­ne­té­ben el­sők­ként át­szel­tük a ha­tal­mas Idő­óce­ánt, és ma, szep­tem­ber ötö­di­kén, ezer­ki­lenc­száz…

– Hal­ló, ura­im!

Ha az ég­ből is­te­ni szó­zat hal­lat­szott vol­na, ak­kor sem le­pőd­het­tünk vol­na meg job­ban…

Mint­egy öt­ven lé­pés­re tő­lünk meg­rez­dül­tek a bok­rok, és a tisz­tás­ra ki­lé­pett egy em­ber. Nyu­godt lép­tek­kel jött fe­lénk. Az egész öl­tö­zé­ke mind­össze a de­re­ka köré kö­tött kis cser­zet­len prém­ből állt. A vad­em­ber jobb ke­zé­ben egy fur­kós­bot, a bal­ban pe­dig egy kop­ja volt.

Szó­val vad­em­ber volt, kör­me­he­gyé­től az ál­lá­ig. De csak az ál­lá­ig. Ugyan­is az or­rán egy csíp­te­tő ült, hosszú ha­ját pe­dig egy va­la­mi­kor jobb na­po­kat lá­tott ne­mez­ka­lap fed­te.

Össze­néz­tünk. Jack egyet lé­pett. Keze a pisz­toly­tás­kát mar­kol­ta.

– Ne­hogy lö­vés­re gon­dol­ja­nak! – szólt a vad­em­ber bosszú­san. – Hi­szen önök itt ven­dé­gek. Meg az­tán nem messze tő­lünk kó­bo­rol egy vurr. Ve­szé­lyes do­log a fi­gyel­mét fel­kel­te­ni.

– Az ör­dög­be is, egy kuk­kot sem ér­tek! – da­dog­ta Jack. – Hol va­gyunk? Ki ez a ma­dár­ijesz­tő?

– Vá­lo­gas­sa meg a sza­va­it, ked­ves ven­dég – mond­ta a vad­em­ber mél­tó­ság­tel­je­sen. – Önök előtt Ri­chard Crow­ley pro­fesszor áll, a New-Deal aka­dé­mia tisz­te­let­be­li tag­ja és ti­zen­egyek le­ve­le­ző tag­ja…

– Crow­ley pro­fesszor! – ki­ál­tot­tam, – A Ma­gya­rá­za­tok a Ri­eman-féle geo­met­ri­á­hoz című mű szer­ző­je?

– Szol­gá­lat­já­ra, sir – bó­lin­tott a pro­fesszor. – S önök ki­cso­dák?

Be­mu­tat­koz­tunk.

– Na­gyon örü­lök – mo­soly­gott ke­dé­lye­sen Crow­ley pro­fesszor. – Fel­té­te­le­zem, hogy önök csak…

– Igen, de mi még min­dig nem ért­jük…

– Csak sor­já­ban, ura­im. Önök meg­ér­kez­tek az i. e. hu­sza­dik év­ez­red­be. Pon­to­sab­ban: ez az év az i. e. ti­zen­ki­lenc­ezer-nyolc­száz­negy­ve­ne­dik esz­ten­dő. Va­ló­szí­nű­leg is­me­rik Tag­gart re­gé­nyét?

– El­ta­lál­ta, pro­fesszor! – bó­lin­tott Jack és el­kezd­te: Su­ga­rai egy tisz­tás­ra es­tek. Len­ge szel­lő…

– …lá­gyan si­mo­gat­ta a ha­tal­mas fák tör­zsét – fe­jez­te be a pro­fesszor Tag­gart: „Ko­ló­nia­ala­pí­tó” című re­gé­nye 105-ik ol­da­lát…

– …130-ik – he­lyes­bí­tet­te Jack, be­le­néz­ve a könyv­be.

– Nem, száz­ö­tö­dik – el­len­ke­zett a pro­fesszor. – Hm. Úgy lát­szik, egy ko­ráb­bi ki­adást ol­vas­tam.

– Ön azt ál­lít­ja, hogy szin­tén idő­gé­pen ér­ke­zett.

– Ter­mé­sze­te­sen – fe­lel­te Crow­ley.

– És ké­rem, ön mi­ért nem tért ed­dig vissza? – kér­dez­tük kó­rus­ban.

A pro­fesszor meg­ráz­ta a fe­jét, meg­va­kar­ta bo­zon­tos ha­ját, és gú­nyo­san kér­dez­te: – Mi­ért, önök ta­lán a vissza­té­rés­re gon­dol­nak?

– Sze­ret­ném tud­ni, ki aka­dá­lyoz­na meg min­ket eb­ben! – ki­ál­tott fel Jack, re­vol­ver­tás­ká­já­ra téve a ke­zét. – Ma lord Hors­ley-vel ebé­de­lek.

– Ezt önök nem lát­hat­ták elő­re – fe­lel­te ne­vet­ve Crow­ley. – A gé­pük alja meg­sé­rült.

Meg­for­dul­tunk, és csak most vet­tük ész­re, hogy a gé­pünk bi­zony ala­po­san meg­síny­let­te a le­szál­lást. Az áram­vo­na­las bur­ko­lat alsó ré­sze meg­re­pedt, és a sé­rült lök­há­rí­tók­ból vé­kony su­gár­ban öm­lött a dlu­ke­til. Két ug­rás­sal a gép mel­lett te­rem­tem…

– Nos, mi a baj, Bob? – kér­dez­te Jack.

– Úgy lát­szik, jól be­le­mász­tunk a csá­vá­ba, de azért nem kell ide­ges­ked­ni – pró­bál­tam meg­nyug­tat­ni. – A gé­pet meg kell ja­ví­ta­ni. De…

– Mi­cso­da? – or­dí­tott fel Jack. – De hi­szen meg­mond­tam, én ma dél­re Hors­ley lord­hoz va­gyok hi­va­ta­los!

– Le­gyen tü­re­lem­mel! – csi­tí­tot­ta Crow­ley ro­kon­szen­ve­sen. – Ki­vár­ja azt a po­tom ti­zen­ki­lenc­ezer-nyolc­száz­negy­ven­négy évet, és gép nél­kül is részt ve­het az ebé­den.

– De ne­kem két órán be­lül a lord­nál kell len­nem!

– Hát ak­kor nincs más vá­lasz­tás, majd ve­lünk fog ebé­del­ni.

– Ho­gyan, pro­fesszor? – kér­dez­tem. – Csak nem azt akar­ja mon­da­ni, hogy nem ön az egyet­len itt…

– Pon­to­san ezt aka­rom mon­da­ni! Leg­elő­ször Olaf Ni­el­sen ért ide, már nyolc év­vel ez­előtt.

– Ki­cso­da? A ne­gye­dik di­men­zió te­ó­ri­á­já­nak meg­te­rem­tő­je, aki…

– Igen, igen, ő még az első ki­adást ol­vas­ta. Ak­kor a 95. ol­da­lon állt a le­írás. Há­rom év­vel ké­sőbb meg­ér­ke­zett Mac Gill is.

– Mac Gill Ring­town­ból?

– Igen, ép­pen ő. Vele jött Black­well lord, a köz­is­mert sport­em­ber és golf­baj­nok. A kö­vet­ke­ző év­ben meg­ér­ke­zett Jac­qu­es Eti­éz és Gia­co­mo Ma­ri­li. Én két év­vel ez­előtt ér­kez­tem.

– És ed­dig, még sen­ki sem tért vissza?

Crow­ley nem fe­lelt. Moz­du­lat­lan­ná der­med­ve fi­gyelt va­la­mi­lyen tá­vo­li üvöl­tést. Jack meg­is­mé­tel­te a kér­dést.

– Ez a vurr, ura­im! Ha ked­ves az éle­tük, ak­kor si­es­se­nek!

– Mit mon­dott? Mi ez? – kér­dez­tem.

– A vurr! A bar­lan­gi med­ve! – fe­lel­te Crow­ley még min­dig a tá­vo­li üvöl­tést fi­gyel­ve. – Si­et­nünk kell! Jöj­je­nek!

Vál­lá­ra ve­tet­te bun­kó­ját, és el­in­dult a bok­rok felé.

– Jön­nöd kell, Jack! – mond­tam a ba­rá­tom­nak.

Egy órá­ja me­het­tünk. A fa­ágak ar­cun­kat ver­des­ték, ru­hán­kat szag­gat­ták, lá­bunk alatt in­go­vá­nyos mo­csár süp­pe­de­zett.

Az erdő élte a maga éle­tét, a fá­kon is­me­ret­len ma­da­rak csi­cse­reg­tek, és időn­ként fe­lénk so­dor­ta a szél a med­ve üvöl­té­sét.

– Gyor­sab­ban, gyor­sab­ban! – biz­ta­tott min­ket a pro­fesszor. – Ez nem a City és nem is a Hyde-park!

– Ide fi­gyel­jen Crow­ley! – Jack nem bír­ta már to­vább. – Mi­ért kell ne­künk sza­lad­ni? Hi­szen van­nak pisz­to­lya­ink is!

– De mire ön ki­ereszt egy tár töl­tényt, ad­dig a med­ve ré­gen fel­fal­ja. Moz­gás, moz­gás!

Sze­ren­csé­re az erdő ha­mar vé­get ért. Fá­rad­tan, át­ned­ve­sed­ve ér­tünk ki egy kö­ve­zett útra.

– Az önök gépe is an­t­i­rá­di­um­mal mű­kö­dik? – kér­dez­te a pro­fesszor.

– Nem – fe­lel­tem – an­ti­cu­ri­um­mal!

– Nos, ak­kor az önök hely­ze­te nem is olyan két­ség­be­ej­tő! Mi an­t­i­rá­di­u­mot hasz­nál­tunk. En­nek az anyag­nak bom­lá­si ide­je négy év… Nem hoz­tuk mind­járt rend­be a gé­pün­ket – és vége. Az an­t­i­rá­di­um­ból sem­mi sem ma­radt. Ci­ga­ret­ta van önök­nél? Majd aján­dé­koz­zák oda Ug-Nor­nak, a törzs­fő­nök­nek.

– Ho­gyan? Itt va­ló­ban… – ki­ál­tot­tam fel.

– Pon­to­san – rán­col­ta a hom­lo­kát bosszú­san a pro­fesszor –, mi nála élünk. Majd be­mu­ta­tom önö­ket neki, és ő el­kül­di har­co­sa­it a gé­pért, és ide­hoz­zák a bar­lang­hoz.

…A most kö­vet­ke­ző dol­gok na­gyon ha­son­lí­tot­tak egy sok­szor lá­tott film koc­ká­i­hoz. Első koc­ka: kö­ze­le­dünk a hor­dá­hoz, bronz bőrű em­be­rek fut­nak fe­lénk, ál­lat­bőr­be öl­töz­ve.

Má­so­dik koc­ka: Crow­ley be­mu­tat min­ket Ug-Nor­nak. A ma­gas ter­me­tű ve­zér szí­vé­lye­sen bó­lint. Fe­jén zöld, sár­ga és kék tol­lak­ból álló dísz.

Egy kis ka­va­ro­dás, és már­is új kép kö­vet­ke­zik:

A bar­lang­ból em­be­rek kúsz­nak elő négy­kéz­láb, fel­is­me­rem köz­tük Olaf Ni­el­sent, a hí­res ma­te­ma­ti­kust…

Mon­da­nak ne­künk va­la­mit, vá­la­szo­lunk is va­la­mit, de én se­hogy sem tu­dok sza­ba­dul­ni at­tól a gon­do­lat­tól, hogy ez az egész egy rossz álom.

– Rend­ben van – mond­ta vé­gül Ni­el­sen –, hagy­juk bé­kén őket… Fi­a­tal em­be­rek, majd meg­szok­ják.

És az öt tu­dós a XX. szá­zad tu­do­má­nyá­nak büsz­ke­sé­gei ott ül­nek a tűz kö­rül, és húst süt­nek a pa­rá­zson.

Mi csak ül­tünk a szik­lán és né­mán szem­lél­tük kör­nye­ze­tün­ket.

– Nem tet­szik ne­kem ez az egész his­tó­ria – szó­lalt meg hosszú hall­ga­tás után Jack. – Tag­gart köny­vé­ben egé­szen más­képp fest ez a ta­lál­ko­zás: „…a szí­nes sem­mi­re­kel­lők a fe­hér em­be­rek lát­tá­ra azon­nal a föld­re ve­tet­ték ma­gu­kat”.

Eköz­ben ti­zen­két har­cos meg­hoz­ta a gé­pün­ket. Ide ál­lí­tot­ták a bar­lang elé, és szó nél­kül el­men­tek.

– Lát­tad? – kér­dez­te iz­ga­tot­tan Jack. – Még a fe­jü­ket sem bic­cen­tet­ték meg.

– Mi­nek az ilyen ce­re­mó­nia? – kér­dez­tem. – Ne­ked ta­lán szük­sé­ged van rá?

– Min­dig mond­tam, hogy sza­már vagy! – dör­mög­te Jack bosszú­san. – Ta­lán el­fe­lej­tet­ted, hogy mi­ért jöt­tünk ide?

Ci­vó­dá­sunk­nak Ni­el­sen ve­tett vé­get.

– Hal­ló, fi­a­tal­em­be­rek! – ki­ál­tot­ta. – Fá­rad­ja­nak az asz­tal­hoz!

Asz­tal – szo­ro­sabb ér­tel­mé­ben véve – nem is volt. Le­ül­tünk a föld­re, és ke­zünk­kel tép­ve, sza­kít­va a sült húst, et­tünk. Asz­tal­te­rí­tőt Ni­el­sen ho­zott. Előt­tem is­me­ret­len fák le­ve­lét. Ezt te­rí­tet­tük a föld­re.

A tu­dó­sok csend­ben fa­la­toz­tak.

Bo­rot­vá­lat­lan ar­cuk tel­je­sen ha­son­ló­vá tet­te őket egy­más­hoz. Csak hosszabb meg­fi­gye­lés után ál­la­pí­tot­tam meg, hogy Crow­ley és Eti­éz nem sok­kal öre­geb­bek, mint mi, míg Ni­el­sen és Mac Gill már jó­val idő­seb­bek.

Ma­ri­li élet­ko­rát nem tud­tam meg­mon­da­ni, mert az itá­li­ai tu­dós ar­cát olyan sűrű sza­káll bo­rí­tot­ta, hogy csak a sze­me vi­lá­gí­tott ki be­lő­le. De mind az öten – öre­gek és fi­a­ta­lok – vi­dá­mak és egyet­ér­tők vol­tak.

– Nos, ba­rá­ta­im – mond­ta Ni­el­sen, meg­tö­röl­ve szá­ját egy le­vél­ben –, men­jünk alud­ni.

– Ha nem té­ve­dek tisz­telt pro­fesszor úr – szó­lalt meg fa­gyos han­gon Jack –, ön a bar­lang­ba hív min­ket.

– Per­sze, hogy oda. A Grand Ho­tel Ritz itt még is­me­ret­len.

– Hát még mit nem? – ki­ál­tott Jack. – Ez nem mél­tó egy fe­hér em­ber­hez!

– Pon­to­san ezt mond­ta an­nak ide­jén lord Black­well is – szólt csen­de­sen Ni­el­sen. – El­ké­szí­tett ma­gá­nak egy füg­gő­ágyat éj­sza­ká­ra két kö­ze­li fa kö­zött. Jáa, a negy­ven­láb­nyi óri­ás­kí­gyó el­nyel­te őt. Reg­gel­re csak a bot­ja meg egy da­rab zsi­neg ma­radt be­lő­le.

A tör­té­ne­tet be­fe­jez­ve, Ni­el­sen a bar­lang­hoz lé­pett, és be­má­szott a nyí­lá­son. A töb­bi­ek kö­vet­ték.

– Jack, gye­re, men­jünk mi is! – hív­tam. – Ne ma­radj kint éj­sza­ká­ra.

Jack né­mán be­má­szott a bar­lang­ba, mely be­lül­ről nem is volt olyan rossz. Crow­ley ha­tal­mas szik­lák­kal el­zár­ta a be­já­ra­tot, majd a bar­lang kö­ze­pén lo­bo­gó tűz mel­lé ül­tünk be­szél­get­ni.

– Mond­ja ké­rem, mr. Ni­el­sen – kér­dez­te Jack –, mi­ért jár­nak önök ál­lat­bőr­ben? Nincs önök­nél ren­des ruha?

– De van – mu­ta­tott Ni­el­sen a bar­lang egyik tá­vo­li zu­gá­ba. – Csak el­tet­tük, hogy le­gyen mi­ben vissza­tér­nünk. Azon­kí­vül ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött a tex­til­ből ké­szült ruha nem is prak­ti­kus. Két-há­rom séta az er­dő­ben, és már el is ron­gyo­ló­dott.

– De mi lesz a va­dak vé­le­mé­nye önök­ről? – ki­ál­tot­ta Jack.

– Sem­mi – volt a vá­lasz. – ők is ugyan­így öl­töz­nek.

Jack só­haj­tott, és el­hall­ga­tott. Le­fe­küd­tünk il­la­tos szé­na­ágya­ink­ra, de én olyan fá­radt és nyug­ta­lan vol­tam, hogy so­ká­ig nem tud­tam el­alud­ni. Önök pon­to­san meg­ért­het­nek en­gem: ilyen ese­mény vég­re is csak egy­szer tör­tén­het az em­ber éle­té­ben! Ter­mé­sze­te­sen ez a meg­ál­la­pí­tás nem a múlt­ba való uta­zás­ra vo­nat­ko­zik, ha­nem arra, hogy Olaf Ni­el­sen itt fek­szik mel­let­tem, két­láb­nyi­ra tő­lem.

Reg­gel az eső zu­ho­gá­sa éb­resz­tett fel.

– Ez so­ká­ig fog tar­ta­ni! – mond­ta Eti­éz.

És tény­leg, az eső na­po­kig nem állt el. Jó­for­mán ki sem men­tünk a bar­lang­ból. Csak az örök­ké fá­rad­ha­tat­lan Crow­ley tűnt el né­hány órá­ra, hogy friss hús­sal és gyü­mölccsel tér­jen vissza.

Tü­ze­lőnk volt elég. A tűz min­dig égett. Csak­hogy bor­zasz­tó­an füs­tölt. Könnyes­re mar­ta az em­ber sze­mét. De köz­tünk ült Olaf Ni­el­sen – maga Olaf Ni­el­sen! – és én él­vez­tem a vele való be­szél­ge­tést. A négy­di­men­zi­ós ma­te­ma­ti­ka ter­mé­sze­té­ről be­szél­get­tünk. Olyan sze­ren­csés vol­tam, hogy az egyen­ér­té­kek vi­szo­nyá­ról ma­gá­tól az el­mé­let fel­ta­lá­ló­já­tól hal­lot­tam elő­ször, – Olaf Ni­el­sen­től.

Jack azon­ban fél­re­vo­nult, és örök­ké a va­dak nyel­vét ta­nul­ta a Crow­ley össze­ál­lí­tot­ta szó­tár se­gít­sé­gé­vel…

Az eső csak esett, és esett. Úgy lát­szik, a víz­özön csak meg­is­mét­lő­dött. Leg­alább­is Jack így mond­ta. Ép­pen es­té­re lesz ötö­dik nap­ja, hogy a de­rült eget ne­héz fel­hők ta­kar­ták el.

Jack egész nap fel-alá jár­kált a bar­lang­ban, majd hoz­zánk lé­pett, és igen ün­ne­pé­lye­sen azt mond­ta: – Ura­im! Én rend­kí­vül fon­tos dol­got aka­rok mon­da­ni önök­nek!

– Ló­dul­jon odébb, Jack! – szólt rá Crow­ley, mi­köz­ben rő­zsét do­bott a tűz­re.

Jack gyil­kos pil­lan­tá­so­kat ve­tett a pro­fesszor­ra, majd je­len­tő­ség­tel­jes han­gon el­kezd­te:

– Ura­im, az egész ci­vi­li­zált vi­lág ne­vé­ben be­nyúj­tom önök­nek a vád­ira­to­mat!

Mind­nyá­jan Jack­ra néz­tünk. Crow­ley is ab­ba­hagy­ta a tűz­ra­kást.

– Szén­mon­oxid – mor­mo­gott Mac Gill – mond­tam már, hogy ki kel­le­ne szel­lőz­tet­ni ezt a… ezt a he­lyi­sé­get!

– Önök mind ol­vas­ták Tag­gart re­gé­nyét – foly­tat­ta Jack. – Az ő gon­do­la­ta ez: a fe­hér em­be­re­ket a szí­ne­sek­nek is­ten­ként kell te­kin­te­ni­ük, ha­tal­ma­sok­nak és fé­lel­me­te­sek­nek kell a fe­hé­rek­nek lát­sza­ni­ok. De önök el­fe­led­kez­tek ma­gas kül­de­té­sük­ről. Önök egyen­lő­nek tart­ják ma­guk­kal a va­da­kat. Önök el­fe­led­kez­tek ar­ról az alap­ve­tő té­tel­ről, ami­vel min­dent kez­de­ni­ük kel­lett vol­na: be­ve­zet­ni eze­ket a bál­vány­imá­dó va­da­kat a ke­resz­tény val­lás­ba.

– Ide hall­gas­son Bar­low! – Crow­ley nem tu­dott to­vább hall­gat­ni. – Mi­ért kel­le­ne ne­kik azt a Krisz­tust tisz­tel­ni, aki majd csak 18 000 év múl­va fog meg­szü­let­ni?

– Ne te­gye­nek fel os­to­ba kér­dé­se­ket! – fe­lel­te Jack éle­sen. – Mu­száj ne­kik! Mu­száj!

– És önök ala­pí­tot­tak egy ko­ló­ni­át, amely…

– Most már elég! – ki­ál­tot­ta ha­ra­go­san Ni­el­sen. A bar­lang­ban hir­te­len mély csend lett.

– Egyes dol­gok­ban úgy lá­tom, fel­vi­lá­go­sí­tás­ra van szük­sé­ge – foly­tat­ta Ni­el­sen. – Egy­ben ön­nek iga­za van, mr. Bar­low. Mi csak­ugyan ide­re­pül­tünk Tag­gart re­gé­nyé­nek szín­he­lyé­re. De nem azért, mint­ha ez a re­gény na­gyon meg­tet­szett vol­na ne­künk. El­len­ke­ző­leg! Mi lá­za­dók vol­tunk! Azért jöt­tünk ide, hogy anya­got gyűjt­sünk egy cá­fo­lat­hoz, mert el­szo­mo­rod­va lát­tuk, hogy azt a faj­vé­dő för­med­vényt mil­li­ók ol­vas­sák! Ért­he­tő ez?

Ni­el­sen va­ló­szí­nű­leg na­gyon iz­ga­tott volt, kü­lön­ben nem hasz­nált vol­na ilyen pon­tat­lan ki­fe­je­zést, hogy ide­re­pül­tünk. Olaf Ni­el­sen mond­ta ezt, aki még soha nem en­ge­dett meg ma­gá­nak ilyen pon­tat­lan­sá­got! Em­lék­szem, ezen annyi­ra el­cso­dál­koz­tam, hogy né­hány pil­la­na­tig nem is fi­gyel­tem. Ma­ri­li basszu­sa té­rí­tett vissza a va­ló­ság­ba.

– Mond­ja, Bar­low – szólt köz­be az olasz –, ezek a va­dak ta­lán azok­ra az em­be­rek­re ha­son­lí­ta­nak, akik­ről Tag­gart írt? És ta­lán ké­szek azon­nal arc­ra­bo­rul­ni előt­tünk?

– Meg kell őket ta­ní­ta­ni a tűz hasz­ná­la­tá­ra – foly­tat­ta Jack. – Ez majd fo­gal­mat nyújt ne­kik a mi erőnk­ről!

Az öt tu­dós va­ló­ság­gal vo­nag­lott a ka­ca­gás­tól.

– Bar­low, maga azt hi­szi, hogy mi egy gyu­fa­gyár egész évi kész­le­té­vel ren­del­ke­zünk? – mond­ta vég­re Crow­ley. – Ni­el­sen­nek volt egy do­boz gyu­fá­ja, de a má­so­dik na­pon kint hagy­ta az esőn. A va­dak ta­ní­tot­ták meg őt a tűz­gyúj­tás­ra. Itt van a ko­va­kő, és ha akar­ja meg­mu­tat­ha­tom, ho­gyan mű­kö­dik! Pe­dig mi mi­lyen messze meg­előz­tük a va­da­kat!

– Eb­ben az eset­ben önök­nek kö­te­les­sé­gük lett vol­na be­mu­tat­ni a tűz­fegy­ve­rek ere­jét – Jack csak nem akar­ta meg­ad­ni ma­gát. – Né­hány lö­vés hang­já­ra arc­ra kell, hogy bo­rul­ja­nak!

A tu­dó­sok újra hem­pe­reg­tek a ne­ve­tés­től.

Crow­ley vi­dá­man foly­tat­ta:

– Ide fi­gyel­jen, Jack! – mond­ta. – ön va­ló­ban fel­té­te­le­zi, hogy az em­be­rek, akik szem­től szem­be har­col­nak a bar­lan­gi med­vé­vel, meg­ijed­nek a füst­nél­kü­li lő­por dur­ra­ná­sá­tól? Az orosz­lán és mam­mut or­dí­tá­sa ta­lán nem han­go­sabb a pisz­toly­lö­vés­nél? És ők meg­ölik az orosz­lánt is, a med­vét is!

– Önök­nek… ta­lán… meg kel­lett vol­na ta­ní­ta­ni őket agyag­edé­nyek ké­szí­té­sé­re… – mond­ta Jack, im­már nem olyan egész ma­ga­biz­to­san.

– Va­jon ön tud­na ilyet csi­nál­ni, mr. Bar­low? – kér­dez­te na­gyon ud­va­ri­a­san Eti­éz.

– Ön, mr. Bar­low – mond­ta Ni­el­sen – az ön ne­ve­lé­sé­vel, szo­ká­sa­i­val, tu­dá­sá­val, is­me­re­te­i­vel fel­vér­tez­ve eset­leg lét­re­hoz­hat­na egy tár­sa­dal­mat. Eb­ben a tár­sa­da­lom­ban – a sa­ját tár­sa­dal­má­ban – ön va­la­mi ve­ze­tő­fé­le le­het­ne. De eb­ben a tár­sa­da­lom­ban, ami most itt vi­rág­zik, ön sen­ki. Ezek az em­be­rek al­kal­maz­kod­tak ah­hoz a kör­nye­zet­hez, amely kö­rül­ve­szi őket. És ön? Gyar­ma­to­sí­tó ter­vé­ről lát­szik, hogy csu­pán áb­rán­do­zik…

– Elég! – Na­pó­le­on­sze­rű póz­ban fon­ta össze kar­ját a mel­lén Jack. – Hol­nap be­bi­zo­nyí­tom önök­nek, hogy Tag­gart még­is iga­zat mon­dott!…

Reg­gel nagy lár­má­ra éb­red­tem. A va­dak ki­mász­tak a bar­lang­juk­ból, üd­vö­zöl­ni a na­pot.

Én a gé­pünk­höz si­et­tem. Sze­ren­csé­re az eső csak le­mos­ta, a mű­sze­rek, ka­bin­te­tő és az áram­vo­na­las bur­ko­lat a meg­ér­ke­zé­sünk­kor ta­pasz­talt sé­rü­lé­sen kí­vül ép volt.

– Jó reg­gelt, Bob! – hal­lot­tam a há­tam mö­gül Crow­ley hang­ját. – Nos, hogy áll a gépe? A lök­há­rí­tó? Ühüm… Hát ez sem­mi­ség. Mac Gill majd se­gít a szer­szá­ma­i­val. Könnyen ki­ja­vít­hat­ják a re­pe­dést.

A reg­ge­li csend­ben múlt el. Min­den­ki Jac­ket fi­gyel­te.

– Ura­im, az el­kö­vet­ke­ző órák­ban meg­mu­ta­tom önök­nek: mi az igaz­ság a va­da­kat il­le­tő­en – hir­det­te ki Jack, be­fe­jez­ve az evést.

Min­den­ki Jack után ment, én is el­in­dul­tam, de min­den­eset­re tá­vo­labb ma­rad­tam. Nem sze­re­tem a ba­rá­tok kö­zöt­ti konf­lik­tu­so­kat.

Ug-Nor ve­zért 300 lé­pés­nyi­re ta­lál­tuk bar­lan­gunk­tól. Egy szik­lán ült, em­be­rei va­dá­sza­ti elő­ké­szü­le­te­it fi­gyel­te. Jack kö­ze­le­dett Ug-Nor­hoz. Mi va­la­mi 30 lé­pés­nyi­re meg­áll­tunk.

– Ide hall­gass, Ug-Nor – kezd­te Jack ün­ne­pé­lye­sen, – és ti is hall­gas­sa­tok ide, ti, a törzs tag­jai. Én, a ha­tal­mas szel­lem, le­eresz­ked­tem hoz­zá­tok az ég­ből. Nek­tek tisz­tel­ne­tek kell en­gem.

Crow­ley for­dí­tot­ta sza­va­it, pon­to­san, szó­ról szó­ra.

De én ma­gam is ki­ta­lál­tam vol­na, hogy mi­ről be­szélt. Az egész ugyan­is na­gyon ha­son­lí­tott egy rossz szín­da­rab­ra. Jack köz­ben a ke­zé­vel ha­do­ná­szott, ug­rán­do­zott, a fe­jét for­gat­ta. Tár­sa­sá­gunk ugyan­csak fur­csa lát­ványt nyúj­tott. Ni­el­sen és Crow­ley ál­lat­bő­rö­ket vi­sel­tek. Ami a töb­bi­e­ken pom­pá­zott, az va­la­mi­kor Mac Gill bőr­ka­bát­ja le­he­tett. Csak Ug-Nor nyúj­tott mél­tó­ság­tel­jes lát­ványt. Eszé­be se ju­tott fel­áll­ni, mi­kor Jack el­kezd­te a be­szé­det. De úgy lát­szott, hogy ez Jac­ket egy­ál­ta­lán nem za­var­ta.

– Ne­ked, a hor­da ve­zé­ré­nek, el­ső­nek kell el­is­mer­ned a mi ha­tal­mun­kat – mond­ta Jack, még min­dig ha­do­nász­va. Hogy mi­ért csi­nál­ta így, máig sem tu­dom. Va­ló­szí­nű­leg azt hit­te, hogy így job­ban meg­ér­tik.

– Állj fel, Ug-Nor! – üvöl­töt­te Jack. – Állj fel! – Hi­szen tisz­tel­ned kell en­gem, mint ha­tal­mas és nagy szel­le­met!

És Ug-Nor fel­állt! Crow­ley füttyen­tett. A har­co­sok ab­ba­hagy­ták mun­ká­ju­kat és fi­gyel­ni kezd­tek. Én, min­den­eset­re, né­hány lé­pés­sel hát­rál­tam.

Ezt meg­ért­he­tik önök, hi­szen tud­ják, hogy ma­te­ma­ti­kus va­gyok, és nem sze­re­tem a po­li­ti­kát, kü­lö­nö­sen ilyen hely­zet­ben nem.

Ug-Nor egy fej­jel ma­ga­sabb volt Jack­nél, két­szer szé­le­sebb váll­ban, és ke­zé­ben kő­bal­tát tar­tott. Jack szem­reb­be­nés nél­kül or­dí­tott to­vább.

– Jól van – mon­dot­ta vé­gül Ug-Nor. – Mi tisz­tel­ni fo­gunk té­ged mint ha­tal­mas és fé­lel­me­tes szel­le­met.

Jack győ­ze­lem­it­ta­san né­zett ránk. Crow­ley kö­hin­tett.

– Nos – foly­tat­ta –, Ug-Nor, mu­tasd meg ne­kem a te ha­tal­ma­dat.

Ug-Nor fel­kap­ta íját, be­le­he­lye­zett egy kő­he­gyű vesszőt.

– Ide nézz!

Pen­dült az íj húr­ja, és Ug-Nor lába elé esett egy nyíl­vessző át­ver­te ma­dár. A har­co­sok el­is­me­rő­en mo­rog­tak.

– A ma­da­rak re­pül­nek – mond­ta Ug-Nor –, mi pe­dig vá­runk.

Jack elő­vet­te a re­vol­vert. Azon­ban a ti­zen­két lö­vés kö­zül egyik sem ho­zott le még csak egy toll­pi­hét sem. Jack nem jött za­var­ba. Ab­ba­hagy­ta az üvöl­tö­zést és a ha­do­ná­szást.

– Az én har­co­sa­im is­me­rik a mam­mut, az orr­szar­vú, az orosz­lán és a med­ve, a sa­kál és a hiúz nyo­mát – foly­tat­ta Ug-Nor. – Az én har­co­sa­im gyor­sab­bak a szar­vas­nál is. Bár­me­lyik kö­zü­lük ké­pes egész nap ci­pel­ni az el­ej­tett va­dat. Mondd csak, jö­ve­vény, a te har­co­sa­id erő­seb­bek?

Jack hall­ga­tott.

– Az én har­co­sa­im ké­pe­sek tü­zet gyúj­ta­ni, tud­ják, hogy hol ta­lál­hat­nak ehe­tő gyö­ke­re­ket. Nem fél­nek sem a hi­deg­től, sem a me­leg­től. Éles a sze­mük, mint a csí­kos tig­ri­sé! Mondd, jö­ve­vény, mit tud­tok ti?

Jack hall­ga­tott.

Ug-Nor meg­for­dult, és be­ment az er­dő­be. Mö­göt­te hosszú sor­ban vo­nul­tak a har­co­sai.

Lát­ni kel­lett vol­na Jack ar­cát eb­ben a pil­la­nat­ban.

– Nos, mi­lyen ered­ményt ért el? – ér­dek­lő­dött ud­va­ri­a­san Ma­ri­li.

Jack fel­emel­te a fe­jét.

– Ez az önök bűne! – vá­la­szol­ta hi­de­gen. – Rög­tön be­lé­jük kel­lett vol­na ol­ta­ni a fe­hé­rek irán­ti fé­lel­met és tisz­te­le­tet… Most már nem pó­tol­hat­juk. De az ör­dög­be is! Van itt még olyan törzs, amely nem hal­lott ró­lunk! El­me­gyek hoz­zá­juk, és majd meg­lát­ják, hogy iga­zam van!

Fél­óra múl­va Jack a mag­ne­to­fon­nal, va­la­mint az azt táp­lá­ló gal­ván­elem­mel és egy tár pisz­toly­töl­ténnyel oda­lé­pett hoz­zánk, el­bú­csúz­ni.

– Én cso­dá­lom az önök tör­té­ne­lem előt­ti fe­le­lőt­len­sé­gét. El­me­gyek, és lét­re­ho­zok egy ki­rály­sá­got. Tag­gart nem té­ve­dett! Re­mé­lem, meg­fi­gyel­ték, hogy Ug-Nor olyan toll­díszt vi­sel, ami­lyent Tag­gart ír le a re­gé­nyé­ben?

– Ter­mé­sze­te­sen – fe­lel­te Crow­ley. – Eze­ket én mu­tat­tam Ug-Nor-nak. Egy év kel­lett, amíg meg­szok­ta. Min­dig aka­dá­lyoz­ták a va­dá­sza­ton. Elég os­to­ba öt­let volt Tag­gart­tól.

Jack sze­me meg­vil­lant.

– Rend­ben van, ura­im. Meg­lát­juk, ki­nek lesz iga­za. A po­gá­nyok mél­tá­nyol­ni fog­ják az én szent be­szé­de­i­met, és bol­do­gan ala­kul­nak át ki­rá­lyi alatt­va­lók­ká.

Jack vég­re is a ba­rá­tom, nem tud­tam meg­áll­ni, hogy ne fi­gyel­mez­tes­sem.

– Te, Jack – mond­tam –, az igaz, hogy igen élel­me­sen sü­töt­ted el min­den­kor a má­zol­má­nya­i­dat, de hogy ki­rály­sá­got ala­píts…

Jack meg­for­dult, és el­in­dult az ös­vé­nyen, bal ke­zé­vel ma­gá­hoz szo­rít­va a nap­fény­ben meg-meg­csil­la­nó mag­ne­to­font.

Még egy­szer meg­for­dult, és ezt ki­ál­tot­ta:

– Tag­gart most írja a re­gény foly­ta­tá­sát! To­vább­ra is hir­de­ti a mi fa­junk fel­sőbb­ren­dű­sé­gét!

– Bar­low! Fi­gyel­jen! – ki­ál­tot­ta utá­na Crow­ley. – Eszé­be ne jus­son a he­gyek­be men­ni, mert ott em­ber­evők lak­nak!

Fe­le­let nem ér­ke­zett…

*

A va­dak fel­fal­ták Jac­ket, de a mag­ne­to­fon va­ló­ban a va­dak kul­ti­kus tár­gya lett. Az ol­tá­ru­kat dí­szí­ti. Ug-Nor egyik éles­sze­mű har­co­sa lát­ta.

Ki­ja­ví­tot­tam a gé­pet, és egy dél­ben vissza­re­pül­tünk a XX. szá­zad­ba. Bo­csá­nat, azt mond­tam „vissza­re­pül­tünk”, ho­lott az alfa-funk­ció má­so­dik…

Igaz, igaz, már be­szél­tem er­ről.

De meg­ért­he­tik, hogy ki­zök­ken­tett a ren­des ke­rék­vá­gás­ból Olaf Ni­el­sen vi­sel­ke­dé­se… Mi­kor vissza­tér­tünk a XX. szá­zad­ba, egy kis be­szé­det tar­tott. Azt vár­tam: majd az el­mé­le­té­ről fog be­szél­ni. De ő azt mond­ta: „Ge­or­ge Mac Tag­gart tart­sa meg a vé­le­mé­nyét ma­ga­sabb­ren­dű fa­junk­ról!”

Ezt két olyan meg­ha­tá­ro­zás­sal egé­szí­tet­te ki, me­lyek is­me­ret­le­nek a ma­te­ma­ti­ká­ban. Eze­ket fe­les­le­ges­nek tar­tot­tam is­mer­tet­ni.

(Va­len­tyi­na Zsuravl­jo­va no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Tyeh­ni­ka Mo­lo­gyo­zsi”)