Viktor SZAPARIN:
AZ ÉGI KULU

Loo a ré­mü­let­től négy­kéz­láb­ra eresz­ke­dett.

Jól tud­ta, hogy az ilyes­mi­ért a hor­da ki­kö­zö­sí­tés­sel bün­tet. De ami­kor a fel­hős ég­ből ki­bír­ha­tat­la­nul éles fény­su­gár tört elő és a fel­hők kö­zül ki­buk­kan­va egy ala­csony domb­ba üt­kö­zött, Loo min­den ti­lal­mat el­fe­lej­tett, lába meg­in­gott és kéz­re esett.

Dü­bör­gés töl­töt­te be a tá­jat, sok­kal erő­seb­ben, mint bár­mely menny­dör­gés, ame­lyet Loo éle­té­ben hal­lott. Ami­kor Loo, bor­zal­mas fé­lel­mé­vel küsz­köd­ve, vé­gül is fel­emel­te a fe­jét, lát­ta, hogy a fel­hők kö­zül egye­ne­sen a szá­raz domb­te­tő­re eresz­ke­dett egy nagy, csil­lo­gó és lán­got vető va­la­mi.

Töb­bet nem lá­tott. Ad­dig kú­szott hát­ra­fe­lé, míg a ré­mü­le­tes lát­ványt el nem ta­kar­ta a bo­zót. Négy­kéz­láb má­szott, tel­je­sen meg­fe­led­kez­ve ar­ról, hogy két­lá­bon könnyeb­ben és gyor­sab­ban mo­zog­hat­na.

Csak ak­kor tért ma­gá­hoz, ami­kor az eső­től csú­szós lej­tő­ről a víz­be zu­hant.

Fúj­tat­va úszott a tá­vo­li föld­sáv felé. Loo és ro­ko­nai nem úsz­tak rosszab­bul, mint ahogy a szá­ra­zon jár­tak. Más­kü­lön­ben ne­héz lett vol­na a ha­zai tá­ja­kon mo­zog­ni­uk, ahol a fe­lül­ről sza­ka­dat­la­nul ömlő és a lá­bak alatt cso­bo­gó víz és süp­pe­dős sár mint­egy a fő ter­mé­sze­ti ele­met je­len­tet­te. A vég­te­len­ség­be hú­zó­dó sűrű, szin­te át­ha­tol­ha­tat­lan bo­zót olyan ne­he­zen le­küzd­he­tő aka­dály volt előt­tük, hogy ami­kor gyor­san és messze kel­lett men­nie, Loo, mint mind­nyá­jan, in­kább a vízi utat vá­lasz­tot­ta. A ta­vat át­úsz­va ki­má­szott a part­ra és meg­ráz­ta ma­gát, sűrű szőr­ze­té­ről sza­na­szét re­pül­tek a víz­csep­pek.

A Nagy Bar­lan­go­kig ke­rü­lő úton kel­lett men­nie, és mi­köz­ben át­tört a bo­zó­ton, egy kis­sé meg­nyu­go­dott. Ne­héz lett vol­na meg­mon­da­nia, mi volt az, ami a nem­ré­gen lá­tot­tak­ból a leg­job­ban meg­döb­ben­tet­te. El­ső­sor­ban a lát­vány ért­he­tet­len­sé­ge volt az ijesz­tő. Ter­mé­sze­te­sen a menny­dör­gés is ijesz­tő, a vil­lám­lás is, de mind­ezt már ré­gen meg­ma­gya­ráz­ták, az égi kouk ha­ra­go­sak, és ve­re­ked­nek egy­más­sal a zsák­mány el­osz­tá­sán. Csák az a fon­tos, hogy ne ke­rül­jön a fel­dü­hö­dött kou ke­ze­ügyé­be az em­ber.

Az égi kouk lát­ha­tat­la­nok, mond­ja az öreg Hak. Ma­ga­san a fel­hők fö­lött lak­nak és so­ha­sem eresz­ked­nek a szá­raz­föld­re. Csak néha dob­ják le az étel­ma­ra­dé­ko­kat la­ko­má­juk­ból. Eze­ket az étel­ma­ra­dé­ko­kat Loo népe össze­gyűj­töt­te és gon­do­san őriz­te a Szent Bar­lang­ban – ne­héz, ke­mény da­ra­bok vol­tak, amit az égi kouk fo­gad nem mor­zsol­tak szét, erő­sebb a kő­nél. Csak egy kö­vet – a ta­la­hut – le­het ke­mény­ség­ben az égi kouk étel­ma­ra­dé­ká­val össze­ha­son­lí­ta­ni. A leg­jobb va­dá­szok a „re­pü­lő fu­lán­kok” he­gye­it ké­szí­tik a ta­la­hu­ból.

De az égi kouk még so­ha­sem hagy­ták el fel­hők fö­löt­ti lak­he­lyü­ket és nem eresz­ked­tek le a két­lá­bú­ak­hoz.

Az öreg Hak azt mond­ta, hogy ilyen még so­ha­sem volt.

Ha azon­ban még­is erre ha­tá­roz­nák el ma­gu­kat, ak­kor an­nak kö­rül­be­lül úgy kell tör­tén­nie, mint ahogy Loo lát­ta.

Loo még ug­rott is egyet, annyi­ra meg­lep­te a sa­ját gon­do­la­ta. Óh, Loot nem­hi­á­ba tart­ják a leg­oko­sab­bak egyi­ké­nek a hor­dá­ban.

Fut­ni kez­dett, hogy mi­nél előbb kö­zöl­hes­se ro­ko­na­i­val a fel­fe­de­zé­sét.

– Égi kou, égi kou! – ki­ál­tot­ta a Nagy Bar­lan­gok felé sza­lad­va. – Az égi kouk a Nagy Víz mel­lett le­száll­tak!

Oda­ér­ve lát­ta, hogy mind­annyi­an hall­gat­nak és ré­mül­tem néz­nek az öreg Ha­kra. A hor­da gyű­lést tar­tott. Csak ket­ten-hár­man for­dí­tot­ták fe­jü­ket a ki­a­bá­ló Loo felé, de az­u­tán is­mét vissza­for­dul­tak s a ve­zért fi­gyel­ték. Az az ök­lét ráz­va ki­ál­tot­ta:

– Két­lá­bú­ak vol­tak! Ke­rek a fe­jük és sima a bő­rük, mint a ku­lué. Ki­csiny gyen­ge nép, csak az egyik volt ren­des nö­vé­sű, de az is ki­sebb, mint a hor­da tag­ja­i­nak leg­több­je.

Hak meg­mu­tat­ta, mi­lyen ma­ga­sak a ke­rek­fe­jű­ek. Fel­emel­te a föld­ről a tagu zöld gyü­möl­csét, és azt ma­gya­ráz­ta, hogy ilyen a fe­jük az ér­de­kes lé­nyek­nek. Nem va­ló­szí­nű, hogy jól tud­nak úsz­ni, hi­szen egé­szen ki­csiny láb­fe­jük van, egye­ne­sek és vas­ta­gok, mint a fa­törzs.

Hak tud­tá­ra adta az össze­gyűl­tek­nek, hogy az ál­ta­la lá­tott lé­nyek, a fej­lő­dés igen ala­csony fo­kán áll­nak, sak­kal ala­cso­nyab­ban, mint a Ho hor­dá­ja­be­li két­lá­bú­ak, akik nem tud­nak „re­pü­lő fu­lán­kot” ké­szí­te­ni és nem tud­nak ku­lu­ra va­dász­ni, ezért ab­ból él­nek, amit az er­dő­ben ta­lál­nak.

– Rosszul tud­nák jár­ni – mond­ta Hak.

Lát­ta, ho­gyan es­tek el a sík te­re­pen. Sőt (Hak hang­já­ban mély meg­ve­tés ér­ző­dött) négy­kéz­láb­ra áll­nak és úgy mász­nak, mint­ha nem is két­lá­bú­ak vol­ná­nak. Ő maga lát­ta. De min­den­eset­re a jö­ve­vé­nyek két­lá­bú­ak, csak na­gyon va­dak. El­vit­ték a „re­pü­lő fu­lán­kot”, amit a kulu tes­té­ből húz­lak ki. Úgy for­gat­ták a fe­jü­ket (Hak utá­noz­ta az ér­de­kes lé­nyek moz­gá­sát), hogy – Hak ha­bár nem tud­hat­ta mit be­szél­nek – meg­ér­tet­te: na­gyon cso­dál­koz­nak. Ez azt je­len­ti: nem tud­nak „re­pü­lő fu­lán­kot” ké­szí­te­ni.

– Hah! – hal­lat­szott a meg­ve­tő fel­ki­ál­tás a hor­da sű­rű­jé­ből.

– Tud­já­tok, hogy a mi né­pünk a leg­erő­sebb – foly­tat­ta a bá­tor Hak –, a leg­fér­fi­a­sabb, leg­ra­va­szabb.

In­du­la­to­san gesz­ti­ku­lált, ver­te a mel­lét, pó­zo­kat vett fel, mu­tat­va az erőt, fér­fi­as­sá­got, ra­vasz­sá­got.

Sen­ki sem tud­ja azon­ban, hogy hon­nan ke­rül­tek elő ezek a ke­rek­fe­jű­ek.

Itt va­la­mi­lyen erő meg­lök­te Loot és elő­re sza­ladt. Ami­kor az öreg Hak az ér­de­kes jö­ve­vé­nyek­ről be­szélt, Loo egyik lá­bá­ról a má­sik­ra állt. Egy­szer­re ennyi ese­mény! Ami­kor a ve­zér meg­ve­tő­en mond­ta, hogy a ke­rek­fe­jű­ek négy­kéz­láb mász­nak, Loo el­bújt az össze­gyűl­tek háta mögé. Eszé­be ju­tott, hogy ő is meg­szeg­te a ti­lal­mat. De ha­ma­ro­san meg­fe­led­ke­zett róla. Ami­kor a ve­zér azt mond­ta, nem tud­ja hon­nan ke­rül­tek elő a jö­ve­vé­nyek, Loo elő­re sza­ladt.

– Égi kouk – ki­a­bál­ta –, égi kouk.

Ő, Loo lát­ta, amint le­eresz­ked­tek a fel­hők kö­zül.

Loo rosszul be­szélt – nem úgy, mint az öreg Hak, aki sok szót tu­dott és meg is tud­ta mu­tat­ni azt, amit sza­vak­kal ne­héz volt ki­fe­jez­nie.

Loo fe­jé­ben össze­ke­ve­red­tek a gon­do­la­tok. Soha még ilyen so­kat nem töp­ren­gett. Azt akar­ta mon­da­ni… Mit is akart mon­da­ni? Maga sem tud­ta, amit mon­da­ni akart.

Ke­zé­vel ha­do­ná­szott és azt mo­tyog­ta:

– Égi kouk.

Egy hely­ben to­po­gott, égő és kö­nyör­gő sze­mét vé­gig­hor­doz­va a hor­dán.

Ele­in­te mind­annyi­an hall­gat­va vár­ták, mit fog mon­da­ni. Az­u­tán a ve­zér fel­emel­te ke­zét és a mel­lét kezd­te ver­ni.

– Hak tud­ja mit kell csi­nál­ni! – ki­a­bál­ta. – Hak tud­ja! Hall­gas­sa­tok Ha­kra!

A MEGVADULT ÓRIÁS

Ngar­ro­ba vi­lá­gos­kék űr­ru­há­já­ban lá­bát szé­le­sen szét­ter­peszt­ve fu­tott, hogy el ne es­sen a híg sár­ban, de a tá­vol­ság köz­te és a ta­u­to­lon kö­zött még­is egy­re csök­kent.

A hát­só lá­ba­in ka­csasze­rű­en moz­gó eset­len ál­lat ne­vet­sé­ges lett vol­na, ha más hely­zet­ben tör­té­nik az eset.

Mé­re­te­it és kör­vo­na­la­it te­kint­ve a két-há­rom­eme­le­tes há­zak sze­re­lé­sé­nél hasz­nált da­ru­ra ha­son­lí­tott kis­sé, mint­ha an­nak ju­tott vol­na hir­te­len eszé­be szök­dé­csel­ni. Sú­lyos tes­te ha­tal­mas lá­ba­i­ra és jó fa­törzs vas­tag­sá­gú far­ká­ra tá­masz­ko­dott. Fel­fe­lé a törzs fo­ko­za­to­san vé­ko­nyo­dott és majd­nem váll nél­kül ment át a hosszú, egy­re kes­ke­nye­dő nyak­ba. A nyak ne­vet­sé­ge­sen ki­csiny – kí­gyó­é­hoz ha­son­la­tos – fej­ben vég­ző­dött. A törzs fel­ső ré­szén gyen­ge mell­ső lá­bai lóg­ták, me­lyek az ug­rá­sok üte­mé­re te­he­tet­le­nül him­bá­lódz­tak.

Kar­bis­ev he­ves moz­du­lat­tal nyi­tot­ta ki zse­bé­nek pne­u­ma­ti­kus sze­le­pét. Ter­mé­sze­te­sen meg­bo­csát­ha­tat­lan könnyel­mű­ség volt né­gyük szá­má­ra csak egy pisz­tolyt hoz­ni. De hi­szen az elő­ző ex­pe­dí­ci­ó­nak, amely a Vé­nu­szon járt, mint is­me­re­tes, egy­ál­ta­lán nem kel­lett fegy­ver. Most pe­dig, Kar­bis­ev kín­zó nyug­ta­lan­ság­gal azon töp­ren­gett: va­jon ide­jé­ben elő tud­ja-e húz­ni a pisz­tolyt, még mi­előtt a ta­u­to­lon utol­ér­né az Af­ri­kai Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia al­el­nö­két – és mi tör­té­nik ak­kor, ha el­ké­sik?

Ngar­ro­ba ab­ban a pil­la­nat­ban esett el, ami­kor Kar­bis­ev meg­nyom­ta az el­sü­tő bil­len­tyűt. Kék vil­lám vá­gott a gu­mi­sze­rű­en sima bőrű, rőt­szí­nű test­be. A ta­u­to­lon össze­ro­gyott, hát­só ré­sze a ha­tal­mas tá­masz­tó­lá­bak­kal és a fa­rok­kal mint­egy bé­nul­tan hely­ben ma­radt, a nyak és a fej pe­dig a föld­re zu­hant.

Most avat­ko­zott bele az ese­mé­nyek­be Gar­g­hi és Szun Lin is. Gar­g­hi, aki sár­ga űr­ru­há­já­ban is vé­kony és ele­gáns volt, gyor­san Ngar­ro­bá­hoz fu­tott. Szun Lin se­gí­tett neki az af­ri­kai fe­jét fel­emel­ni. Az át­lát­szó si­sa­kon ke­resz­tül Ngar­ro­ba el­szür­kült arca lát­szott. Aj­ka­it moz­gat­ta, de nem le­he­tett ki­ven­ni, mit mond. Egyi­kük­nek vég­re eszé­be ju­tott, hogy ki­egye­ne­sít­se az el­gör­bült an­ten­nát Ngar­ro­ba si­sak­ján.

A he­ves af­ri­kai vissza­nyer­te a hang­ját.

– Mi tör­tént ez­zel az ökör­rel? – ki­ál­tot­ta ol­dalt te­kint­ve. – Meg­ve­szett, vagy mi a fene?

– De tu­laj­don­kép­pen mi tör­tént? – kér­dez­te Szun Lin. – Olyan hir­te­len buk­kan­tál elő a bo­zót­ból! Ez a cso­da is rög­tön ki­ug­rott és utá­nad ro­hant. Fel­in­ge­rel­ted ta­lán va­la­mi­vel?

– Mi­nek in­ge­rel­jek egy ilyen bo­lond jó­szá­got – dör­mög­te Ngar­ro­ba. – Hi­szen tu­dod, hogy en­nek az or­mót­lan­ság­nak alig van va­la­mi agya. Más­rész­ről vi­szont az egész vi­lág tud­ja – és ezt a Vé­nu­szon járt összes elő­ző ex­pe­dí­ci­ók je­len­té­sei is meg­ír­ják –, hogy a ta­u­to­lo­nok so­ha­sem tá­mad­nak rá az em­ber­re.

– Le­het­sé­ges, hogy ez a jó­szág nem ol­vas­ta a föl­di ex­pe­dí­ci­ók tu­do­má­nyos mun­ká­it – je­gyez­te meg iro­ni­ku­san Gar­g­hi. – Va­ló­szí­nű­leg egy­sze­rű­en nem ju­tott hoz­zá­juk.

– De­hát még­is mi tör­tént? – kér­dez­te hal­kan, de ki­tar­tó­an Szun Lin.

Ngar­ro­ba fel­állt és gé­pi­es moz­du­la­tot tett, mint­ha vé­gig akar­ná húz­ni ke­zét a hom­lo­kán. Fu­tó­lag rá­pil­lan­tott a rőt cso­da­szörny moz­du­lat­lan tes­té­re.

– Egy tó­hoz ér­tem – kezd­te. – Egé­szen kö­zön­sé­ges tó volt. Olyan ké­pet lát­tam, amely erre a pla­né­tá­ra jel­lem­ző, leg­alább­is arra a ré­szé­re, ame­lyet már fel­fe­dez­tek. A víz­ben el­szór­va a Vé­nusz is­mert óri­á­si ví­zi­li­li­o­má­nak bim­bói rin­ga­tóz­tak, kö­zü­lük pe­dig két vagy há­rom ilyen te­remt­mény­nek a feje lát­szott. Hi­szen tu­dod, hogy ezek a lé­pe­ge­tő eksz­ka­vá­to­rok könnye­dén mo­zog­nak a mo­csár­ban és ked­velt fog­lal­ko­zá­suk le­ül­ni a tó fe­ne­ké­re, mi­köz­ben buta ko­bak­ju­kat fel­nyújt­ják a víz szí­ne fölé. Ezek az óri­á­sok min­den­fé­le ap­ró­sá­gok­kal – rá­kocs­kák­kal, bo­ga­rak­kal és más egyéb vac­kok­kal táp­lál­koz­nak.

– Mondj há­lát azért, hogy nem esz­nek uta­zó­kat – je­gyez­te meg Kar­bis­ev. – Ál­ta­lá­ban nem le­het a Vé­nusz hi­bá­ja­ként fel­ró­ni, hogy itt nem él­nek sem ha­tal­mas kro­ko­di­lok, sem kard­fo­gú tig­ri­sek, sem más nagy ra­ga­do­zók.

– Igen, ter­mé­sze­te­sen. De ki­de­rül, hogy az ilyen rá­kocs­ka­fa­lók is ve­szé­lye­sek le­het­nek. Ugyan­úgy, mint pél­dá­ul a meg­bo­lon­dult trak­tor.

– To­vább – je­gyez­te meg tü­rel­me­sen Szun Lin.

– Nyu­god­tan né­zem az elém tá­ru­ló ké­pet. Hir­te­len lá­tom, hogy köz­vet­le­nül fe­let­tem meg­je­le­nik en­nek a ked­ves csöpp­ség­nek a feje, a bok­rok kez­de­nek haj­la­doz­ni tes­té­nek nyo­má­sa alatt. Én ol­vas­tam mind a hét Vé­nu­szon járt ex­pe­dí­ció mun­ká­it, és jól tu­dom, hogy a ta­u­to­lo­nok a vi­lág leg­ár­tal­mat­la­nabb lé­nyei. Ép­pen ezért fé­le­lem nél­kül, mint­egy húsz lé­pés­re ki­tér­tem az út­já­ból – ott egy tisz­tást ta­lál­tam – és foly­tat­tam a meg­fi­gye­lést. De ek­kor ez a szép­ség mél­tóz­ta­tott le­te­kin­te­ni há­rom eme­let­nyi ma­gas­sá­gá­ból és úgy rám­ron­tott, mint­ha gi­lisz­ta, vagy csi­ga len­nék.

– Ez a to­rok – ráz­ta meg a fe­jét Kar­bis­ev – nem ké­pes ak­ko­ra fér­fit el­nyel­ni, mint te, még ak­kor sem, ha a ta­u­to­lon va­la­mi­fé­le al­kal­mas táp­lá­lék­nak né­zett vol­na.

– Ki tud­ja, mi ju­tott eszé­be? Egé­szen egy­sze­rű­en agyon­nyom­ha­tott vol­na anél­kül, hogy ész­re­ve­szi. Hal­lot­ta­tok va­la­ha is ar­ról, hogy a ta­u­to­lo­nok ilyen gyor­san fut­nak? Hi­szen én kö­ze­pes tá­vol­sá­go­kon nem szá­mí­tok rossz fu­tó­nak. Ma pe­dig re­kor­dot ál­lí­tot­tam fel – igaz, itt va­la­mi­vel ki­sebb a von­zó­erő mint a Föl­dön, úgy hogy ezért nem vet­ték vol­na fi­gye­lem­be. De ez a laj­hár még ná­lam is gyor­sab­ban fut.

– Csak egye­dül ő tud­ja, mi tör­tént vele – mond­ta el­gon­dol­koz­va Gar­g­hi. – Mi­kor tér ma­gá­hoz?

Kar­bis­ev az órá­já­ra né­zett.

– Az egész töl­te­tet belé eresz­tet­tem. Há­rom ilyen vad­ál­lat­ra is elég lett vol­na. De azt hi­szem, úgy tíz perc múl­va el­mú­lik a sokk és meg­in­ter­jú­vol­hat­já­tok.

– Azt hi­szem, jobb len­ne en­nél a jel­be­széd­re szo­rít­koz­ni és mi­nél messzebb men­ni tőle – ja­va­sol­ta Gar­g­hi. Elég egy ka­land mára. Hi­szen az ex­pe­dí­ci­ónk még csak most kez­dő­dött… Még­is­csak ne­vet­sé­ges volt ez a kép – ne­vet­te el ma­gát hir­te­len. – A ha­tal­mas vad­ál­lat fe­jét elő­re­nyújt­va, dü­lön­gél­ve ro­han, mint­ha bo­to­zás elől szök­ne. Ngar­ro­ba ba­rá­tunk pe­dig előt­te szá­guld.

– Szök­ne? – is­mé­tel­te las­san Szun Lin. – Ha­nem tud­já­tok, ez nem is rossz gon­do­lat. Le­het­sé­ges, hogy va­ló­já­ban sen­ki­re sem akart rá­tá­mad­ni.

– De­hát fe­lém ro­hant! – vá­gott köz­be in­du­la­to­san az af­ri­kai. – Bár én nem is áll­tam az út­já­ban.

– Azt mond­tad, hogy egy tisz­tás felé men­tél? Oda ro­hant a ta­u­to­lon is. Va­la­mi elől fu­tott, ami a bo­zót­ban rej­tő­zött. Aha, ma­gá­hoz tért!

Az ál­lat tes­tén re­me­gés fu­tott vé­gig. Az­u­tán a ki­csiny fej fel­emel­ke­dett és né­hány in­ga­do­zó moz­du­la­tot tett. Nya­ka két­szer-há­rom­szor gör­csö­sen meg­ráz­kó­dott és hir­te­len ki­egye­ne­se­dett, mint­ha le­ve­gő­vel pum­pál­ták vol­na fel. Az össze­esett lég­gömb­höz ha­son­ló test meg­ele­ve­ne­dett.

A négy űr­ru­hás em­ber fi­gye­lem­mel kö­vet­te az ál­lat moz­du­la­ta­it.

– Ki ijeszt­het­te meg? – mon­dot­ta el­gon­dol­koz­va Kar­bis­ev. – Hi­szen – mint a meg­je­lent mun­kák ír­ják – a Vé­nu­szon nin­cse­nek ra­ga­do­zók. Mi ejt­het­te ré­mü­let­be ezt az or­mót­lan ál­la­tot?

Gar­g­hi vál­lat vont.

– Tel­je­sen fel­de­rí­tet­len föld­ré­szen va­gyunk. De mit csi­nálsz? Ngar­ro­ba!!!

– Hova mégy? Állj meg! – ki­ál­tot­ta Kar­bis­ev is.

De az af­ri­kai már tel­jes ere­jé­ből fu­tott a ta­u­to­lon felé.

Az ál­lat ha­tal­mas és ru­gal­mas hát­só lá­ba­in, me­lyek olya­nok, mint egy száz­ton­nás va­gon ru­gói, him­bá­ló­dzott. Mind­járt ug­ra­ni fog!

– No, ez a for­ró­fe­jű­ség már fe­les­le­ges! – Gar­g­hi el­sá­padt.

Kar­bis­ev gyor­san a zse­bé­be nyúlt a tar­ta­lék töl­tényt ke­res­gél­ve. A be­szél­ge­tés köz­ben el­fe­lej­tet­te, hogy a pisz­tolyt nem töl­töt­te újra.

Azon­ban köz­be­avat­koz­ni már sen­ki sem tu­dott.

A vi­lá­gos­kék űr­ru­hás alak egye­ne­sen a meg­élén­kült or­mót­lan ál­lat far­ká­ra ug­rott, egé­szen a tö­vé­re, ahol egy hor­dó vas­tag­sá­gát is el­ér­te. Ngar­ro­ba keze fel­nyúlt, ép­pen úgy, mint­ha meg akar­ná ci­bál­ni, vagy hát­ba akar­ná ver­ni az ál­la­tot. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a ta­u­to­lon hát­ra­ug­rott, s Ngar­ro­ba vagy ti­zen­öt lé­pés­nyi­re el­re­pült és hát­tal egy mély tó­csá­ba zu­hant.

Az óri­ás egyik ol­da­lá­ról a má­sik­ra dü­lön­gél­ve a tá­vol­ban fel­csil­la­nó víz felé ira­mo­dott.

– Most már ér­tem, mi­ért ül­dö­zött ez az ál­lat – mond­ta az in­dus, ami­kor tér­dig be­le­ment a tó­csá­ba és ke­zét nyúj­tot­ta az af­ri­ka­i­nak. – Te tá­mad­tál rá a sze­gény­re! De ka­pasz­kodj csak ebbe a bot­ba – hon­nan vet­ted ezt? Így ni!

– Tö­röld le a si­sak­ját – mond­ta Kar­bis­ev.

Ami­kor le­tö­röl­ték a sár­ral össze­má­zolt át­lát­szó göm­böt, lát­ha­tó­vá vált az Af­ri­kai Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia al­el­nö­ké­nek arca is. Olyan szé­les és ün­ne­pé­lyes mo­soly ra­gyo­gott raj­ta, ami­lyent a ba­rá­tai még so­ha­sem lát­tak.

Te­tő­től tal­pig pisz­ko­san – egy vé­kony, nád­ra vagy sás­ra em­lé­kez­te­tő más­fél mé­te­res „bo­tot” fo­gott.

– Ha nem húz­tam vol­na ki ezt az utol­só pil­la­nat­ban a ba­rá­tom há­tá­ból, el­vit­te vol­na ma­gá­val. Íme, ez kész­tet­te arra, hogy ész nél­kül ki­ro­han­jon a bo­zót­ból…

– Tö­vis­re ha­son­lít – mond­ta Gar­g­hi. – Ta­lál­ta­tok már va­la­ha ilyen mé­re­tű tö­vist?

– Nem, – hagy­ta hely­ben Szun Lin. – A Vé­nusz nö­vény­vi­lá­gá­nak egyet­len le­írá­sá­ban sem ta­lál­koz­tam vele.

– Te­hát még egy fel­fe­de­zés?

– De még mek­ko­ra! – ki­ál­tott fel hir­te­len Kar­bis­ev. Rend­kí­vül iz­ga­tott volt. – Nézd meg fi­gyel­me­seb­ben!

– Nem ér­tem – vont vál­lat Gar­g­hi.

– Vedd kéz­be!

Gar­g­hi kéz­be vet­te a „bo­tot”, ame­lyet Ngar­ro­ba át­adott neki és két uj­ját vé­gig­húz­ta raj­ta. A „bot” el­kes­ke­nye­dett és na­gyon ke­mény hegy­ben vég­ző­dött.

– Ez… ez… – mor­mog­ta iz­ga­tot­tan.

– Ha­jí­tó­dár­da – mond­ta Szun Lin. Sze­mei iz­ga­tot­tan csil­log­tak az át­lát­szó si­sak alatt.

– Ez az­tán fel­fe­de­zés! – ki­ál­tott fel Ngar­ro­ba, majd­nem tánc­ra per­dül­ve. – Nem­hi­á­ba es­tem bele két­szer a sár­ba… Mi­lyen sze­ren­cse, hogy az út­já­ba ke­rül­tem en­nek az ál­lat­nak!

– Igen, ba­rá­ta­im – mond­ta ün­ne­pé­lye­sen Kar­bis­ev – a mi ex­pe­dí­ci­ónk va­ló­szí­nű­leg fel­fe­dez­te egy ér­tel­mes lény je­len­lé­tét a Vé­nu­szon…

– Amely olyan fej­lő­dé­si fo­kon van, hogy már egy­sze­rűbb fegy­ve­re­ket tud ké­szí­te­ni – fe­jez­te be Gar­g­hi.

– Re­mél­jük, hogy csak va­dá­szat cél­já­ból. – Szun Lin ki­vet­te a ha­jí­tó­dár­dát Gar­g­hi ke­zé­ből és szem­ügy­re vet­te a vé­gét.

Az uta­zók egy­más­ra néz­tek.

– Töltsd meg már vég­re a pisz­to­lyod! – mond­ta Gar­g­hi.

– Az elekt­ro­mos pisz­toly – je­gyez­te meg Kar­bis­ev – mint tud­já­tok, csu­pán ön­vé­del­mi esz­köz, és ezért csak na­gyon kis tá­vol­ság­ra hat.

De azért elő­vett egy ki­csiny hen­gert és a pisz­toly­ba he­lyez­te.

Ngar­ro­ba a ha­jí­tó­dár­dá­ért nyúlt.

– Ad­já­tok csak ide!

Úgy tar­tot­ta ke­zé­ben a fegy­vert, mint­ha el akar­ná ha­jí­ta­ni.

– Azt hi­szem, ba­rá­ta­im, en­nek a já­ték­szer­nek a se­gít­sé­gé­vel kö­zü­lünk sen­ki sem tud­na át­üt­ni olyan pán­célt, mint a ta­u­to­lon bőre.

– A ml könnyű űr­ru­hán­kat azon­ban könnye­dén át­üti – je­gyez­te meg Szun Lin. – Ez a könnyű szö­vet leg­alább olyan jól meg­véd min­ket az apró ful­lán­kos ro­va­rok­tól, mint a ta­u­to­lont a vas­tag bőre. És ezen­kí­vül nagy­sze­rű­en meg­véd a fő el­len­ség­től – a bak­té­ri­u­mok­tól. De a ha­jí­tó­dár­dá­val szem­ben…

Kar­bis­ev, va­la­mi hir­te­len ér­zés­től su­gall­va meg­for­dult. Háta mö­gött sen­ki sem volt. Csak a bo­zót­ban in­gott mint­egy öt­ven lé­pés­nyi­re tő­lük két-há­rom vé­kony fa­törzs.

FELDERÍTŐ ÚTON

Gar­g­hi oda­ment a ha­tal­mas, ka­por­hoz ha­son­lí­tó fá­hoz. A tör­zsét sűrű, rö­vid tű­le­ve­lek fed­ték.

– Se­ho­gyan sem tu­dok hoz­zá­szok­ni az it­te­ni fl­órá­hoz – mond­ta az in­dus –, bár ér­tem, hogy a nö­vény­zet mi­ért fej­lő­dik olyan gyor­san. Azt sze­ret­ném tud­ni, mi­ből csi­nál­ják a ha­jí­tó­dár­dá­i­kat? Két­lem, hogy eb­ből a fá­ból, ha­bár, ha a fel­ső ága­kat vág­nánk le…

– Hogy mi­ből ké­szí­tik a ha­jí­tó­dár­dát, majd an­nak ide­jén meg­ál­la­pít­juk – ve­tet­te el­len Szun Lin. – Fon­to­sabb len­ne azt meg­tud­ni, mi az a kő, ami­ből a he­gye van. Ezt a kő­ze­tet nem is­me­rem.

– Itt ál­ta­lá­ban nin­cse­nek he­gyek, vagy a fel­szí­nen ki­buk­ka­nó szik­lák. Néz­ze­tek kö­rül!

Ta­vak­kal tar­kí­tott sík­ság te­rült el kö­rü­löt­tük. A tá­jat egyik ol­dal­ról sűrű, bo­zó­tos erdő ke­re­tez­te, össze­füg­gő ké­kes sű­rű­je fe­lett egyes gi­gan­ti­kus fák emel­ked­tek ki, szét­ter­pesz­tett uj­jak­hoz ha­son­ló ágak­kal. Min­den „ujj” újabb ág­cso­mó­ban vég­ző­dött.

Ke­le­ten egy pár ala­csony, lágy, el­mo­só­dott vo­na­lú domb lát­szott.

Az uta­zók né­hány fény­kép­fel­vé­telt ké­szí­tet­tek, majd el­in­dul­tak a ra­ké­tá­hoz.

A be­szél­ge­tés a ha­jí­tó­dár­da és a Vé­nusz em­be­re­i­vel való le­het­sé­ges ta­lál­ko­zás kö­rül for­gott. Mi­vel fog vég­ződ­ni?

– Tu­laj­don­kép­pen – mond­ta Ngar­ro­ba – ne­künk is van fegy­ve­rünk! Meg­szo­rí­tot­ta a ke­zé­ben levő ha­jí­tó­dár­dát. – Ép­pen olyan, mint az övék…

– Elő­ször is, ez csak egyes szám­ban van – ve­tet­te el­len Gar­g­hi.

– Má­sod­szor pe­dig, nem fo­god hasz­nál­ni – je­gyez­te meg Szun Lin.

– Igen, va­ló­ban – egye­zett bele az Af­ri­kai Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia al­el­nö­ke. – Leg­fel­jebb a vég­ső eset­ben.

Kar­bis­ev elő­vet­te a töl­tött pisz­tolyt és ki­nyi­tot­ta a biz­to­sí­tót.

– Csök­ken­ti a töl­te­tet?

– Nem aka­rom meg­öl­ni őket. Mit gon­dol­tok, a hu­szad ré­sze an­nak, amit a ta­u­to­lon ka­pott, elég lesz?

– Az egy bi­ká­nak való adag.

– Nem tud­juk, le­het, hogy a Vé­nusz la­kói erő­seb­bek.

– Mi­nél gyor­sab­ban át kell ku­tat­ni a pla­né­tá­nak ezt a fe­lét! Hi­szen az ex­pe­dí­ci­ók ez ide­ig fő­ként az egyen­lí­tői és a sar­ki zó­nák­ban száll­tak ki. A kö­zép­ső szé­les­sé­ge­ket csak két eset­ben lá­to­gat­ták meg. A ha­to­dik ex­pe­dí­ció pe­dig si­ker­te­le­nül vég­ző­dött. Thomp­son meg­be­te­ge­dett – és min­den­ki­nek vissza kel­lett tér­nie.

– Pi­he­nünk egyet a bá­zi­son – és út­ra­ke­lünk.

– Egyi­künk­nek – je­len­tet­te ki Kar­bis­ev – ál­lan­dó­an a ra­ké­tá­ban kell ma­rad­nia.

– Csak ne én le­gyek – mond­ta gyor­san Ngar­ro­ba.

– Aki­nek sze­ren­csé­je lesz. Húzzunk sor­sot.

– Va­ló­já­ban ki­nek is lesz sze­ren­csé­je – ne­vet­te el ma­gát Szun Lin.

– An­nak, aki őr­já­rat­ra megy, vagy an­nak, aki eset­leg el­vi­szi a hírt a Föld­re, hogy az őr­já­rat el­ve­szett.

– A ra­ké­tát elő kell ké­szí­te­ni a start­hoz. Úgy, hogy egy em­ber is el­in­dít­has­sa – je­gyez­te meg Kar­bis­ev.

Be­szél­ge­tés­be me­rül­ve lép­ked­tek a csú­szós, süp­pe­dős ta­la­jon, ke­rül­get­ve a ta­va­kat, tó­csá­kat és az öb­lök vég­te­len sa­rát. A se­kély tó­csák­ban min­den­fé­le lény nyüzs­gött. Hol élő zsem­lyé­re, hol úszó sö­rét­re, hol zöld szí­nű hó­pely­hek­re em­lé­kez­tet­tek.

Hat óra múl­va el­ér­ték a dom­bot, ame­lyen a tör­zsé­ből ki­ál­ló lá­ba­kon víz­szin­tes hely­zet­ben pi­hent a ra­ké­ta.

– Pi­he­nő – adta ki a pa­ran­csot Kar­bis­ev.

A ra­ké­ta ka­jüt­je szá­raz és kel­le­mes volt. Az uta­zók elé­ge­det­ten vet­ték le űr­ru­há­ju­kat és le­fe­küd­tek a puha fo­tel­ágyak­ba.

„Reg­gel” – a föl­di órák sze­rint, ame­lyek a ra­ké­tá­ban az időt mér­ték – a reg­ge­li után el­jött az ide­je, hogy el­dönt­sék, ki men­jen jár­őr­be.

Kar­bis­ev elő­vett egy meg­sár­gult ele­fánt­csont koc­kát, az óko­ri Róma já­ték­koc­ká­ját, egy mú­ze­u­mi rit­ka­sá­got, ame­lyet, a le­á­nya adott neki em­lék­be. Do­bott.

– Négy – je­len­tet­te Szun Lin a koc­ká­ra te­kint­ve.

Ngar­ro­ba so­ká­ig ráz­ta a koc­kát, míg vé­gül a sima asz­tal­ra dob­ta.

– Öt! – ki­ál­tot­ta. – Öt!

A kí­nai is dob­ta a koc­kát. Hár­mast mu­ta­tott.

– Nos hát – nyúj­tot­ta a ke­zét Gar­g­hi.

– Ket­tes, – kons­ta­tál­ta nyu­god­tan Szun Lin.

– Uta­sí­tás? – kér­dez­te be­le­nyu­god­va Gar­g­hi.

– Tíz lé­pés­nél messzebb ne menj el a ra­ké­tá­tól.

– De hát nem lop­ják el!

– A ra­ké­tát – nem. De té­ged – eset­leg. A leg­ki­sebb gya­nús je­len­ség ese­tén menj be a ra­ké­tá­ba és on­nan foly­tasd a meg­fi­gye­lést. A ra­dar üzem­kép­te­len­né vált, a meg­fi­gye­lő ab­la­kot kell hasz­nál­nod. A le­szál­lá­sunk őszin­tén szól­va nem volt a leg­ra­gyo­góbb. A jár­őr mű­kö­dé­sé­nek ide­je – hu­szon­négy óra. Ha nem té­rünk vissza, ne hagyd el a ra­ké­tát. Várj még ti­zen­két órát. Ek­kor légy kü­lö­nö­sen elő­vi­gyá­za­tos. A kö­vet­ke­ző ti­zen­két óra el­múl­tá­val star­tolj a Föld felé.

Az ex­pe­dí­ció részt­ve­vői elő­ké­szí­tet­ték a ra­ké­tát a start­hoz. Ngar­ro­ba mű­kö­dés­be hoz­ta a lá­ba­kat moz­ga­tó eme­lő­ket, amíg a ra­ké­ta fer­de hely­zet­be nem ke­rült. Gar­g­hi a szá­mo­ló­be­ren­de­zés­sel fog­lal­ko­zott. Szun Lin pe­dig az irá­nyí­tó­be­ren­de­zés prog­ra­mo­zá­sát vé­gez­te el.

– A gom­bot e sze­rint az óra sze­rint nyomd meg – mond­ta. – Öt perc­re rá kap­csolj. A start au­to­ma­ti­kus lesz. Úgy biz­to­sabb… Sem­mi­hez se nyúlj, amíg a Föld­ről nem ér­kez­nek a jel­zé­sek. Ez csak a har­ma­dik na­pon kö­vet­ke­zik be. Ak­kor meg­kezd­he­ted a köz­le­mé­nyek le­adá­sát a Föld­re. Előbb úgy­sem lesz rá­dió­össze­köt­te­tés, za­var a Nap és…

– Tu­dom…

– Nos, nyu­gal­mas ügye­le­tet kí­vá­nok.

– A jár­őr fél óra múl­va in­dul! – fi­gyel­mez­te­tett Kar­bis­ev, a fa­lon levő órá­ra te­kint­ve. – Fel­ven­ni az űr­ru­há­kat.

Az ex­pe­dí­ció részt­ve­vői egyen­ként men­tek a ki­já­ra­ti zsi­lip­be, fel­vet­ték az űr­ru­hát és a nyí­lá­son át a le­eresz­tett hág­csón ki­mász­tak.

– In­du­lás!

Rö­vid kéz­fo­gás, és a há­rom űr­ru­hás alak el­to­cso­gott a sár­ban. A ne­gye­dik a fel­ál­lí­tott ra­ké­ta mel­lett ma­radt.

A TÁMADÁS

A fer­dén álló ra­ké­tá­ban ké­nyel­met­len volt a moz­gás, bár a be­ren­de­zés és a pad­ló egy ré­sze bár­mi­lyen hely­zet­ben au­to­ma­ti­ku­san víz­szin­tes hely­ze­tet vett fel.

A lá­tó­ha­tá­ron – kis­sé hul­lá­mos vo­nal a dom­bok alig ki­emel­ke­dő dom­bo­ru­la­ta­i­val – Gar­g­hi sem­mi­fé­le moz­gó ala­kot sem vett ész­re. A leg­rosszabb az volt, hogy az el­tá­vo­zott jár­őr­rel nem le­he­tett rá­di­ón ke­resz­tül kap­cso­la­tot tar­ta­ni. A ra­ké­ta fa­lai nem en­ged­ték át a rá­dió­hul­lá­mo­kat, a kí­vül levő an­ten­na pe­dig már át volt kap­csol­va a föld­ről ér­ke­ző je­lek vé­te­lé­re. Az uta­sí­tás meg­til­tot­ta, hogy hoz­zá­nyúl­jon ezek­hez a be­ren­de­zé­sek­hez és bár­mit is meg­vál­toz­tas­son a start­hoz elő­ké­szí­tett ra­ké­tán. Ho­gyan fi­gyel­mez­tes­se ba­rá­ta­it?

Mi­után vagy tíz per­cig fi­gyel­te a lá­tó­ha­tár is­mert, már rég meg­unt vo­na­lát, vissza­tért fő meg­fi­gye­lő­he­lyé­re. A ka­ros­szék­ben ülve a meg­fi­gye­lő­ab­lak­ból lát­ta a domb bar­nás lej­tő­jét, ame­lyen vagy két-há­rom tu­cat ha­jí­tó­dár­da he­vert el­szór­va. A mú­ze­um szá­má­ra szép kis kol­lek­ci­ót szed­he­tett vol­na össze, ha ki­mász­ha­tott vol­na a sza­bad­ba.

*

Az ost­rom már jó két órá­ja tar­tott.

A ra­ké­ta ál­lás­he­lyét kö­rül­fo­gó bo­zót­ban rej­tőz­kö­dő lé­nyek va­ló­szí­nű­leg va­la­mi­lyen ed­dig nem lá­tott fajú ta­u­to­lon­nak gon­dol­ták a ra­ké­tát. A Vé­nusz em­be­rei a mé­re­tek­kel nem­igen ré­mít­he­tők el – meg­szok­ták az ál­lat- és nö­vény­vi­lág óri­á­sa­it. El tud­tak bán­ni a ta­u­to­lon­nal is, ha­jí­tó­dár­dák fel­hő­i­vel áraszt­va el az óri­ást.

Per­sze a ra­ké­tát a kő­he­gyű lán­dzsa meg sem kar­col­ja. A ha­jí­tó­dár­dák le­csúsz­nak róla, va­ló­szí­nű­leg bá­mu­lat­ba ejt­ve a va­dá­szo­kat. De… Gar­g­hi az órá­ra te­kin­tett. A jár­őr­nek már egy órá­val ez­előtt meg kel­lett vol­na ér­kez­nie. Is­mét át­ment az el­len­ke­ző fa­lon levő ab­lak­hoz. Bár­mennyi­re is fon­to­sak le­gye­nek a tu­do­mány szá­má­ra azok a meg­fi­gye­lé­sek, ame­lye­ket a ka­ros­szé­ké­ből tett, nem fe­led­kez­het meg a leg­fon­to­sabb­ról – az őr­he­lyé­ről.

A domb lej­tő­je ezen az ol­da­lon ko­pár volt és ugyan­ilyen nyílt te­rep hú­zó­dott a lá­tó­ha­tá­rig. Igen, er­ről az ol­dal­ról nem kö­ze­lít­he­tő meg ész­re­vét­le­nül a ra­ké­ta.

„Le­het­sé­ges, hogy a Vé­nusz la­kói már ta­lál­koz­tak a jár­őr­rel és a ve­lük való össze­csa­pás után jöt­ték ide?” – gon­dol­ta Gar­g­hi.

Ezt han­go­san mond­ta, órák óta min­dent han­go­san mon­dott, min­den lé­pé­sét kom­men­tál­va, ki­mond­va min­den gon­do­la­tát – a hang­író­nak min­dent fel kell je­gyez­nie az űr­ha­jó nap­ló­já­ba.

Gar­g­hi meg­re­me­gett. A lá­tó­ha­tá­ron sö­tét alak tűnt fel. Gar­g­hi ál­lí­tott a meg­fi­gye­lő­ab­lak fó­ku­szá­lá­sán. Az alak kö­ze­lebb lát­szott, de így sem volt ki­ve­he­tő. Mint­egy tíz per­cig lát­szott a tá­vol­ban, az­u­tán hir­te­len el­tűnt. Va­la­mi­lyen re­pe­dés­be zu­hant? Vagy egy csú­szós lej­tőn csú­szott le? Várt, de az alak nem je­lent meg.

Ak­kor a lá­tó­ha­tá­ron új alak je­lent meg. Vi­lá­gos­kék! Ngar­ro­ba? Ak­kor az első Szun Lin volt? Neki van fe­ke­te űr­ru­há­ja. Hol van Kar­bis­ev?

A vi­lá­gos­kék alak egye­dül ha­ladt az ala­csony hal­mok­kal te­le­szórt te­re­pen, Gar­g­hi lát­ta, hogy Ngar­ro­ba ho­gyan ke­rü­li meg a ki­csiny ta­va­kat. Hir­te­len el­tűnt.

Hova tűn­nek el? Gar­g­hi sze­ret­te vol­na lát­ni, mi van a fel­fe­de­zők út­já­ban. De ek­kor is­mét meg­je­lent a lá­tó­szö­gé­ben a fe­ke­te fi­gu­ra. Azon a he­lyen állt, ahol nem­rég el­tűnt és foly­tat­ta út­ját a ra­ké­ta felé.

Az in­di­ai tu­dós nyug­ta­lan­sá­ga fo­ko­zó­dott, mert Szun Lin fe­ke­te űr­ru­há­ja hir­te­len is­mét el­tűnt és a te­rep tel­je­sen ki­halt lett.

El­múlt egy perc, ket­tő, há­rom… Is­mét meg­lá­tott egy em­be­ri ala­kot, de ez nem Szun Lin volt, ha­nem Ngar­ro­ba – azon a he­lyen je­lent meg. ahol ko­ráb­ban el­tűnt. Most csak egye­dül Ngar­ro­ba jött a ra­ké­ta felé.

Gar­g­hi már nem cso­dál­ko­zott, ami­kor fél ki­lo­mé­ter után Ngar­ro­ba is el­tűnt. Vár­ta, hogy is­mét Szun Lin tűn­jön fel a sze­mei előtt. Rö­vi­de­sen meg­lát­ta.

Az in­dus min­dent meg­ér­tett. A jár­őr tag­jai egyen­ként, lép­cső­ze­te­sen tér­nek vissza, ne­hogy út­köz­ben vá­rat­la­nul csap­dá­ba es­se­nek.

De hol van a har­ma­dik? Az ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­je?

Mit kell most ten­nie? A jár­őr Gar­g­hi sze­me lát­tá­ra ép­pen abba a ve­szély­be ro­hant, ame­lyet el akart ke­rül­ni.

Gar­g­hi köz­ben job­ban át­gon­dol­ta a hely­ze­tet és lát­ta, hogy nem kell sem­mit sem csi­nál­nia. A vé­nusz­be­li­ek a má­sik ol­da­lán van­nak a domb­nak, ame­lyen a ra­ké­ta áll, és nem lát­ják azt, amit ő a meg­fi­gye­lő­ab­lak­ból lát. Csu­pán arra van szük­ség, hogy a vissza­té­rők a domb lá­bá­nál, vagy még kö­ze­lebb, egé­szen a ra­ké­ta kö­ze­lé­ben gyü­le­kez­ze­nek, az­u­tán pe­dig egyet­len len­dü­let­tel ugor­ja­nak be a ra­ké­ta nyí­lá­sán azon rö­vid idő alatt, amíg azt ve­szély­te­le­nül ki le­het nyit­ni. Jó len­ne erre az idő­re va­la­ho­gyan el­von­ni a tá­ma­dók fi­gyel­mét.

De min­de­nek­előtt azon­nal ér­te­sí­te­ni kell a ve­szély­ről a vissza­té­rő jár­őrt. Kény­te­len lesz ki­nyit­ni a nyí­lást, nem te­het mást.

Gar­g­hi oda­ment a ki­já­ra­ti aj­tó­hoz, le­vet­te a biz­to­sí­tót és meg­nyom­ta a gom­bot. A zá­rak zaj­ta­la­nul ki­nyíl­tak, a ne­héz ajtó el­sza­kadt lég­men­te­sen záró re­te­sze­i­től és las­san ki­nyi­tot­ta tor­kát.

Az aj­tó­be­ren­de­zé­sek nem vol­tak kü­lö­nö­sebb si­et­ség­re szer­keszt­ve. Gar­g­hi alig bír­ta ki­vár­ni, hogy az ajtó annyi­ra ki­nyíl­jon, hogy át tud­jon csúsz­ni a ki­já­ra­ti zsi­lip­be. Most meg kell vár­ni, amíg az ajtó be­zá­rul. Csak ak­kor le­het ki­ven­ni az űr­ru­hát a lég­men­te­sen zá­ró­dó szek­rény­ből.

Az űr­ru­hát ma­gá­ra ölt­ve Gar­g­hi kö­rül­né­zett a ki­já­ra­ti zsi­lip­ben. Bár egy em­ber­re volt mé­re­tez­ve, szük­ség ese­tén ket­tő is el­fért ben­ne. De há­rom? Maga elé kép­zel­te Ngar­ro­ba ha­tal­mas alak­ját és meg­csó­vál­ta a fe­jét. De hár­man lesz­nek-e? Még csak ket­tő­jü­ket lát­ta.

Az űr­ru­ha raj­ta volt. Most az utol­só – a ki­já­ra­ti nyí­lás. Azon­nal ki­nyí­lik. És ak­kor a sa­ját adó­be­ren­de­zé­sé­vel be­szél­het már…

A tető még masszív sa­rok­va­sán len­gett, ami­kor Gar­g­hi már ki­dug­ta a fe­jét. A nyí­lás a ra­ké­ta alsó ré­szén volt, ame­lyet a domb mind­két lej­tő­jé­ről lát­ni le­het. Ar­ra­fe­lé te­kin­get, ahon­nan a ha­jí­tó­dár­dák re­pül­tek, ami­kor ész­re­ve­szi, hogy az elől jövő fe­ke­te űr­ru­hás alak már majd­nem a domb lá­bá­nál van.

Szun Lin a „Vi­gyá­zat” szó­ra föld­re dob­ja ma­gát és a töb­bi köz­le­ményt fek­ve hall­gat­ja. Ngar­ro­ba ter­mé­sze­te­sen szin­tén hall­ja, és va­ló­szí­nű­leg Kar­bis­ev is, ha­csak…

A nyí­lás aj­ta­ja, amely mö­gött Gar­g­hi ka­pasz­ko­dik, meg­re­meg és tö­rött végű ha­jí­tó­dár­da hull alá a bar­nás ta­laj­ra.

Ösz­tön­sze­rű­en meg­gyor­sít­ja a be­szé­det, de azért igyek­szik, hogy tisz­tán ért­he­tő le­gyen.

A má­so­dik ha­jí­tó­dár­da a vál­lát éri. A szö­vet­ben levő sza­ka­dás azon­nal ön­ma­gá­tól zá­ró­dik, de jó len­ne meg­tud­ni, hogy a kő­hegy az űr­ru­ha mind­két ré­te­gét át­sza­kí­tot­ta-e, vagy csak a fel­sőt? Gar­g­hi szin­te érzi, hogy a lyu­kon ke­resz­tül, lé­te­zé­sé­nek rö­vid pil­la­na­ta alatt a mik­ro­bák se­re­ge tört be, ame­lyek ve­szé­lye­seb­bek a Föld la­kói szá­má­ra, mint a ha­jí­tó­dár­dá­kat do­bá­ló em­be­rek. Be­húz­za fe­jét a nyí­lás­ba, csak az an­ten­nát hagy­ja kí­vül.

A har­ma­dik ha­jí­tó­dár­da az orra előtt sü­vít el. Va­jon azok, akik a dár­dá­kat ha­jí­tot­ták, ki­jöt­tek-e már a bo­zót­ból, vagy még min­dig ott la­pul­nak, lát­ha­tat­la­nul?

Kész! Gar­g­hi vissza­hú­zó­dott. Csak Szun Lin­től ka­pott vá­laszt. Nyo­más a ka­ron – az ajtó be­csa­pó­dott. Ami­kor az aj­tó­nyí­lás au­to­ma­ti­ku­san be­zá­ró­dott, Gar­g­hi be­kap­csol­ta a fer­tőt­le­ní­tő be­ren­de­zést. Most tíz egész per­cen ke­resz­tül egy­mást ke­resz­te­ző su­ga­rak és cse­ré­lő­dő le­ve­gő zu­ha­nyoz­za és fúj­ja. Az időt nem kell mér­ni, min­den ké­szü­lék ön­mű­kö­dő­en ki­kap­csol, ami­kor a pro­ce­dú­rá­nak vége van. A mű­ve­le­tet meg­gyor­sí­ta­ni saj­nos szin­tén nem le­het. Amíg az el­len­őr­ző mű­sze­rek meg nem ál­la­pít­ják, hogy min­den rend­ben van. a ki­já­ró­fül­ké­ből a ra­ké­ta bel­se­jé­be ve­ze­tő ajtó nem nyí­lik ki.

Na vég­re, min­den el­csen­de­se­dett. Gar­g­hi le­ve­szi a fer­tőt­le­ní­tett és meg­szá­rí­tott űr­ru­hát és be­te­szi a szek­rény­be. A fül­ke­aj­tó las­san ki­nyí­lik.

Mun­ká­hoz! Be kell kap­csol­ni a ra­ké­ta or­rá­ban levő pi­ros jel­ző­lám­pát. De eh­hez ki kell nyit­ni a ka­ros­szé­ket, le kell fe­küd­ni, le­szíj­jaz­ni ma­gát a fel­fúj­ha­tó vas­tag pár­nák­kal és szí­jak­kal – csak ak­kor kap­csol­ha­tó be a lám­pa gomb­ja. Ez a start jel: azt je­len­ti, hogy a sze­mély­zet ké­szen áll az in­du­lás­ra. Rész­ben jó, hogy a Vé­nusz-ex­pe­dí­ció ré­szé­re már ki­pró­bált, be­re­pült mo­dellt vá­lasz­tot­tak, de más­részt ez a ré­gi­es jel­ző és biz­ton­sá­gi rend­szer elég ne­vet­sé­ges és időt rab­ló. Gar­g­hi úgy fek­szik a ka­ros­szék­ben, mint egy ban­di­ta­tá­ma­dás után a meg­kö­tö­zött pénz­tá­ros – ha le­het hin­ni a régi fil­mek­nek, me­lye­ket a te­le­ví­zi­ó­ban néha be­mu­tat­nak. A gomb a jobb kéz mu­ta­tó­uj­ja alatt van.

Meg­nyom­ja. Egy, ket­tő, há­rom! Hadd vil­log­jon a ra­ké­ta or­rán a ru­bin szí­nű fény, amely még a Vé­nusz hosszú nap­já­nak szét­szórt fé­nyé­ben is éles és ész­re­ve­he­tő. Így ha­ma­rabb ma­gá­ra von­ja a Vé­nusz la­kók fi­gyel­mét. Hi­szen a bo­zót­ban levő bú­vó­he­lyük­ről az egész ra­ké­tát lát­hat­ják. Hadd emel­jék fel a te­kin­te­tü­ket a „föld­ről” fel­jebb, az ég felé.

Gar­g­hi ki­kap­csol­ta a be­já­ra­ti nyí­lás zá­ró­be­ren­de­zé­sét. A nyi­tás­hoz most már elég, hogy a fe­dél­nél levő gomb­hoz hoz­zá­ér­je­nek. Meg­le­he­tő­sen koc­ká­za­tos do­log, hi­szen a gom­bot a vé­nusz­la­kók is el­ér­he­tik… Fek­vő­he­lyé­ről nem lát­ja a meg­fi­gye­lő ab­la­kot. Előt­te csak a nagy óra van. Négy­szög­le­tes szám­lap­ján vi­lá­gí­ta­nak a szá­mok: a pi­ros – az órák, zöld – a per­cek, sár­ga – a má­sod­per­cek. Ha min­den úgy megy, ahogy kell, ak­kor Ngar­ro­ba és Szun Lin most sza­lad­nak a be­já­ra­ti nyí­lás­hoz.

Gar­g­hi üte­me­sen nyom­kod­ta a gom­bot. Igye­ke­zett nem gon­dol­ni rá, ho­gyan fog be­fér­ni a há­rom (még jó ha – há­rom) em­ber a ki­já­ra­ti zsi­lip­be. Az első könnye­dén be­fér. A má­so­di­kat a ke­zé­nél fog­va húz­za be, a har­ma­dik… Ki lesz a har­ma­dik? Egy pil­la­nat­ra éle­sen maga előtt lát­ja, hogy a har­ma­dik lába, ame­lyet az űr­ru­ha leg­vas­ta­gabb és leg­erő­sebb ré­sze, a „csiz­ma” bo­rít, ho­gyan lóg ki a nyí­lás­ból. A ka­pá­ló­dzó csiz­mák­hoz mez­te­len, szőr­rel bo­rí­tott lé­nyek fut­nak oda, ha­tal­mas fo­gó­sze­rű ke­ze­ik­kel meg­ra­gad­ják, húz­zák, be­mász­nak a nyí­lá­son…

A nagy szám­lap egy­ked­vű­en vi­lá­gít… Tu­laj­don­kép­pen már nem is kel­le­ne a gom­bot nyom­nia. De Gar­g­hi to­vább fek­szik és je­lez. Mit le­het tud­ni, hát­ha a hu­nyor­gó fény má­gi­kus ha­tást gya­ko­rol a Vé­nusz la­kó­i­ra.

Az Idő múlt. A zöld szá­mok kö­nyör­te­le­nül és fel­tar­tóz­tat­ha­tat­la­nul vál­to­gat­ták egy­mást. Még egy perc. Még, még és még…

Gar­g­hi érez­te, hogy hom­lo­kát ve­rej­ték lepi el.

Az ajtó hir­te­len el­moz­dult he­lyé­ről. Az in­dus meg­le­pő­en vi­lá­go­san maga elé kép­zel­te, ho­gyan je­le­nik meg a nyí­lás­ban egy sző­rös kéz.

Lá­za­san kezd­te ki­bon­ta­ni a ka­ros­szék­be szo­rí­tó szí­ja­kat.

Az aj­tón túl egy sö­tét mez­te­len kéz lát­szott,

– Uff! – fúj­ta­tott va­la­ki.

Gar­g­hi fel­pat­tant.

A meg­fi­gye­lő­ab­lak­ban egy bor­zas, ki­ál­ló szem­öl­dö­kű, lógó hajú fe­jet pil­lan­tott meg, a sze­me ki­csiny, majd­nem szem­héj nél­kü­li volt, de éle­sen fi­gyel­te a tu­dóst.

– Fel­ve­vő! – ki­ál­tot­ta majd­nem gé­pi­e­sen az in­dus.

A meg­fi­gye­lő­ab­lak­kal szem­ben fel­ál­lí­tott film­fel­ve­vő­gép azon­nal mű­köd­ni kez­dett. Tel­je­sen zaj­ta­la­nul mű­kö­dött, csak az or­són el­he­lye­zett nyíl moz­gá­sá­ról volt ész­re­ve­he­tő, hogy egy­ál­ta­lán mű­kö­dik.

Az ajtó már egy­har­ma­dá­ra ki­nyí­lott, de sen­ki sem je­lent meg. A ki­já­ró­fül­ké­ből csu­pán két­ség­be­esett szu­szo­gás hal­lat­szott.

Gar­g­hi két lé­pést tett az ajtó felé és meg­hal­lot­ta a han­got, amely úgy zen­gett fü­lé­be, mint a leg­szebb mu­zsi­ka:

– Az ör­dög­be, mi­cso­da szűk hely!

Ez per­sze, Ngar­ro­ba…!

Gar­g­hi az aj­tó­hoz ug­rott, de még ak­kor is, ami­kor az ajtó tel­je­sen szét­nyílt, le­he­tet­len volt meg­ta­lál­ni Ngar­ro­bát a ka­pá­ló­dzó ke­zek és lá­bak ren­ge­te­gé­ben. Gar­g­hi hoz­zá­fo­gott, hogy meg­szá­mol­ja a ke­ze­ket és lá­ba­kat. Ami­kor az ötö­dik­hez ért, meg­könnyeb­bül­ten fel­só­haj­tott. Mind meg­van­nak. A cso­mó­ból el­ső­nek Ngar­ro­ba ká­szá­ló­dott ki és esett be. Egye­ne­sen Gar­g­hi öle­lő kar­ja­i­ba zu­hant.

– Uff! – fuj­ta­tott Ngar­ro­ba. – Még egy perc – és meg­hal­tam vol­na. Alig bír­tuk le­ven­ni az űr­ru­hán­kat! Most már ér­tem, mit érez­het a do­boz­ba pré­selt szar­dí­nia.

– És ezt olyan em­ber mond­ja, aki a ki­já­ró­fül­ké­nek há­rom­ne­gyed ré­szét el­fog­lal­ja – mond­ta Szun Lin, aki má­so­dik­nak je­lent meg. – Tu­dod – for­dult Gar­g­hi­hoz – Kar­bis­ev még­is kény­te­len volt a pisz­to­lyát hasz­nál­ni. Fe­dez­te a be­szál­lá­sun­kat. Igaz, hogy csak a le­ve­gő­be en­ged­te a vil­lá­mot… De – mi van vele?

Most, ami­kor Ngar­ro­ba és Szun Lin el­hagy­ták a ki­já­ró­fül­két, a nyi­tott aj­tón ke­resz­tül egy el­te­rült alak vált lát­ha­tó­vá. Kar­bis­ev egyik ke­zé­nek össze­szo­rí­tott uj­jai kö­zött ki­té­pett, rőt­szí­nű szőr­pa­ma­csot tar­tott, a má­sik keze a tes­te alatt volt. Ké­kes­re sá­padt arca élet­te­len­nek lát­szott.

– Gyor­san! – ki­ál­tot­ta Szun Lin.

A hi­deg­vér most elő­ször hagy­ta el a kí­nai tu­dóst.

Ngar­ro­ba kar­ja­i­ba kap­ta Kar­bis­e­vet, és a ka­ros­szék­be fek­tet­te, mely­ről az előbb Gar­g­hi adta a jel­zé­se­ket.

Szun Lin gyor­san le­vet­kőz­tet­te Kar­bis­e­vet. Elekt­ro­mos kés­sel le­vag­dos­ta a ru­há­ját.

Az ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­jé­nek tes­tét ha­tal­mas kék fol­tok és vér­alá­fu­tá­sok bo­rí­tot­ták. Kü­lö­nö­sen sok folt volt a ke­zén és a lá­bán. Bal fel­ső kar­ján négy ha­tal­mas ujj kék nyo­ma lát­szott. Sö­tét folt volt a nya­ka kö­rül is.

– In­jek­ci­ót! – mond­ta Szun Lin.

Gar­g­hi meg­nyom­ta az in­jek­ci­ós fecs­ken­dő gomb­ját.

– Elekt­ro sti­mu­lá­tort!

Ngar­ro­ba a fa­li­szek­rény­ből ká­be­lé­vel együtt egy csil­lo­gó be­ren­de­zést hú­zott oda. A si­sa­kot Kar­bis­ev fe­jé­re téve, be­kap­csol­ta az ára­mot.

A ve­ze­té­kek­be és mű­sze­rek­be bo­nyo­ló­dott Kar­bis­ev élet­te­le­nül fe­küdt.

Csák ti­zen­hat perc múl­va moz­dult meg alig ész­re­ve­he­tő­en a szem­hé­ja.

– Él! – mond­ta meg­könnyeb­bül­ten Szun Lin. – Csak egy csepp­nyi erő le­gyen ben­ne… Most a leg­na­gyobb elő­vi­gyá­zat!

Ki­kap­csol­ta az elekt­ro­mos ké­szü­lé­ket.

Kar­bis­ev még egy ne­gyed­órá­ig fe­küdt moz­du­lat­la­nul Az­u­tán ki­nyi­tot­ta a sze­mét.

– Min­den­ki ép­ség­ben van? – kér­dez­te, mi­köz­ben vé­gig­hor­doz­ta te­kin­te­tét a baj­tár­sak ar­cán.

Arca pi­ro­sod­ni kez­dett. Fel­emel­te a fe­jét.

– Jól ki­ké­szí­tet­tek! – mond­ta Gar­g­hi.

– Az Ngar­ro­ba volt – tré­fál­ko­zott Kar­bis­ev, ne­he­zen moz­gat­va sá­padt aj­ka­it. – Úgy össze­pré­selt, hogy a tes­tem tér­fo­ga­ta most fele a nor­má­lis­nak, de azért el­fér­tem a ki­já­ró­fül­ké­ben. Kö­szö­nöm, Ngar­ro­ba!

– Nem, ez nem az én mun­kám – til­ta­ko­zott Ngar­ro­ba – mi­köz­ben a Kar­bis­ev tes­tén levő vér­alá­fu­tá­so­kat fe­hér, il­la­tos ke­nőccsel ke­ne­get­te. A kék és bar­nás fol­tok azon­nal hal­vá­nyod­ni kezd­tek.

Kar­bis­ev meg­pró­bált fel­ül­ni.

– A csont­ja­im épek – ezért is kö­szö­net! De ilyen erőt én még az élet­ben nem lát­tam…

– Hol van a pisz­to­lyunk?

– Hm…

Sem a ki­já­ró­fül­ké­ben, sem az űr­ru­há­ban nem volt.

– Nem em­lék­szem… Mint­ha ál­mod­tam vol­na! Ezek a bor­zal­mas lé­nyek egé­szen szo­ro­san kö­rül­fog­tak. Vad­ál­la­ti po­fák. A ke­zü­kön négy ujj van, kö­zöt­tük az uj­jak tö­vé­nél hár­tya fe­szül, az uj­ja­ik hosszú­ak… Min­den ol­dal­ról elő­ro­han­tak, el­kap­tak. Az­tán Ngar­ro­ba be­hú­zott a lét­rán! Úgy tű­nik, hogy le­sza­kí­tot­ták a hág­csót… Több­re nem em­lék­szem.

– No tes­sék – csó­vál­ta meg a fe­jét Gar­g­hi –, úgy lát­szik fel­fegy­ve­rez­tük az el­len­sé­get.

– Nem sze­ret­ném el­len­ség­ként ke­zel­ni őket – in­tett a fe­jé­vel Ngar­ro­ba a meg­fi­gye­lő­ab­lak felé.

Ott még min­dig lát­szott a ke­rék­sze­mű, bo­zon­tos fej.

A tá­vol­ban még né­hány vé­nusz­be­li jár­kált. A ta­u­to­lon va­dá­szok úgy lát­szik meg­ér­tet­ték, hogy a ra­ké­ta nem tud sem ug­rál­ni, sem el­moz­dul­ni a he­lyé­ről, ha­bár sok lá­bon áll. Le­het­sé­ges, hogy a há­rom jár­őr­társ el­tű­né­se a ra­ké­ta bel­se­jé­ben, ami­kor egé­szen a nyí­lá­sig ül­döz­ték őket, va­la­mi­lyen gon­do­la­to­kat éb­resz­tett ben­nük. Egy­szó­val, bát­rab­bak let­tek.

– Ne ijesszé­tek el – fi­gyel­mez­tet­te őket Szun Lin.

De va­la­mi mi­att a be­né­ző ol­dalt ug­rott. Le­het­sé­ges, hogy csak a sa­ját fé­lel­me volt az, ami erre kész­tet­te.

A film­fel­ve­vő­gép rö­vi­det du­dált.

Gar­g­hi oda­ug­rott, hogy ki­cse­rél­je a fil­mor­sót.

– Kár len­ne el­mu­lasz­ta­ni ilyen fel­vé­telt.

A vé­nusz­la­kó most mint­egy tíz lé­pés­re állt a meg­fi­gye­lő­ab­lak­tól és tel­jes nagy­sá­gá­ban lát­ni le­he­tett. A ma­gas, na­gyon ki­dom­bo­ro­dó mell­ka­sú, ha­tal­mas láb­fe­jű, hosszú­ka­rú, rőt­szí­nű szőr­rel bo­rí­tott lény erő és vad­ság be­nyo­má­sát kel­tet­te.

– Nem va­la­mi szép – je­gyez­te meg Gar­g­hi. – Leg­alább­is, per­sze, a mi el­kép­ze­lé­se­ink sze­rint. De amint lát­ha­tó, na­gyon erős.

– Fi­gyel­jé­tek meg a ko­po­nyá­ját – mond­ta Szun Lin. – Va­la­mi­lyen ke­ve­rék a ne­an­der­völ­gyi… és be­csü­let­sza­vam­ra ilyen, vagy leg­alább­is majd­nem ilyen ko­po­nyát lát­tam a Föl­dön a mú­ze­u­mok­ban. Va­ló­szí­nű­leg fej­let­tebb az agya, mint ahogy ezt a kül­ső be­nyo­más alap­ján el­kép­zel­jük. A ha­tal­mas mell­kas­ra pe­dig itt ter­mé­sze­te­sen szük­sé­ge van. Hi­szen nincs űr­ru­há­ja és a tü­de­jé­nek sok, oxi­gén­ben sze­gény le­ve­gőt kell fel­dol­goz­nia. Néz­zé­tek csak, a mell­ka­sa majd­nem a tes­te fe­lét el­fog­lal­ja.

– Min­den­eset­re ezek a lé­nyek már ré­gen el­fe­lej­tet­ték, mi­kor jár­tak négy­kéz­láb – ve­tet­te köz­be Ngar­ro­ba. – A já­rá­suk eset­ten – de ez a test szer­ke­ze­te mi­att van –, még­is ma­ga­biz­tos!

Hir­te­len el­ne­vet­te ma­gát.

– Min ne­vetsz? – kér­dez­te Gar­g­hi.

– Na­gyon mu­lat­sá­gos a hely­zet. Jó hu­szon­négy órán át ke­res­tük eze­ket a lé­nye­ket és egyet­len­egy sem ke­rült a sze­münk elé. Te pe­dig, aki itt ma­rad­tál ügye­le­tet tar­ta­ni a ra­ké­tá­nál, mind­járt az egész hor­dát fo­gad­hat­tad.

– Szó­val sen­ki­vel sem ta­lál­koz­ta­tok?

– Lát­tunk egy ta­u­to­lont, amely úgy ki volt rak­va ha­jí­tó­dár­dák­kal, mint a sün­disz­nó tüs­kék­kel. Ez­u­tán min­den olyan kí­ván­ság el­tűnt be­lő­lünk, hogy ezek­nek a ha­jí­tó­dár­dák­nak gaz­dá­i­val tol­mács nél­kül be­szél­ges­sünk.

– A va­dá­sza­tot va­ló­szí­nű­leg hir­te­len meg­sza­kí­tot­ták – tet­te hoz­zá Szun Lin.

– Meg­ér­tet­tük, hogy a ra­ké­tát fel­fe­dez­ték. Mert mi más ejt­het­te olyan erős cso­dál­ko­zás­ba, vagy ijeszt­het­te meg őket? Ek­kor el­ha­tá­roz­tuk, hogy vissza­té­rünk. De azért, hogy ne ke­rül­jünk a ke­zük közé, bi­zo­nyos elő­vi­gyá­za­tos­sá­gi rend­sza­bá­lyo­kat tet­tünk. Tu­laj­don­kép­pen emi­att kés­tünk.

– Hol van a ha­jí­tó­dár­dád? – kér­dez­te Gar­g­hi.

– El­dob­tam – je­len­tet­te ki Ngar­ro­ba. – A be­szál­lás­nál na­gyobb gon­dom is volt… A ra­ké­ta kö­rül egy egész cso­mó fe­küdt és azt hit­tem, hogy te már ele­get össze­szed­tél…

– Nem volt időm – mond­ta saj­nál­koz­va Gar­g­hi. – Vá­rat­la­nul tűn­tek fel. Gyor­san be­ug­rot­tam a hág­csón a ra­ké­tá­ba. Az­u­tán kezd­tek a ha­jí­tó­dár­dák hul­la­ni. Le­het­sé­ges, hogy en­gem ész­re sem vet­tek. A ra­ké­tát ro­ha­moz­ták.

– Ne­kem olyan be­nyo­má­som volt, hogy élve sze­ret­tek vol­na el­fog­ni min­ket – je­len­tet­te ki Ngar­ro­ba. – Hi­szen mi még ért­he­tet­le­nebb lé­nyek va­gyunk az ő ré­szük­re, mint ők a mi­en­kre. Le­het­sé­ges, hogy kö­ze­lebb­ről akar­tak min­ket ta­nul­má­nyoz­ni?

– El­tá­voz­nak – je­gyez­te meg Gar­g­hi, ki­néz­ve a meg­fi­gye­lő ab­la­kon.

– Vagy is­mét el­búj­nak a bo­zót­ban – ve­tet­te el­len Szun Lin – Úgy hi­szem, nem szün­te­tik meg az ost­ro­mot.

A Vé­nusz la­kói egy­más után el­hagy­ták a ra­ké­ta kö­rü­li te­ret. Egye­sek a ra­ké­ta kö­rül el­szór­tan he­ve­rő ha­jí­tó­dár­dá­kat szed­ték össze.

– El­vi­szik az utol­só tár­gyi bi­zo­nyí­té­ko­kat is – ki­ál­tott fel Gar­g­hi. – Nem ma­radt sem­mi a ke­zünk­ben a film­fel­vé­te­len kí­vül. Még azt sem tud­tuk meg, mi az a kő­zet­faj­ta, ami­ből a he­gye­ket ké­szí­tik.

– Pár da­rab még he­ver ott.

– De ez a ki­csi vi­gyáz rá­juk.

Va­ló­ban a ra­ké­ta bel­se­jé­be be­né­ze­ge­tő vé­nusz­la­kó szem­mel lát­ha­tó­lag nem szán­dé­ko­zott el­men­ni. A kö­zel­ben mász­kált.

– Hadd őr­köd­jön! – je­len­tet­te ki hir­te­len ha­tá­ro­zott­ság­gal Ngar­ro­ba.

– Ez nem za­var min­ket!

– Ki akarsz men­ni? Ha­jí­tó­dár­dá­kért?

– Ha­jí­tó­dár­dák? – Ngar­ro­ba fel­állt a he­lyé­ről. Ki­nyúj­tot­ta at­lé­ta kar­ja­it és meg­fe­szí­tet­te iz­ma­it. – Én… Per­sze ez a le­gény erő­sebb ná­lam. – Ngar­ro­ba fe­jé­vel a meg­fi­gye­lő­ab­lak felé in­tett. – De nem hi­szem, hogy is­mer­né a sza­bad­fo­gá­sú bir­kó­zás fo­gá­sa­it, amellyel az ő ko­rá­ban én fog­lal­koz­tam.

– Úgy gon­do­lod, hogy ez még fi­a­tal?

– Ter­mé­sze­te­sen. A tá­ma­dók kö­zött volt egy na­gyon rán­cos, va­ló­szí­nű­leg a ve­zér, aki ol­dalt állt és csak hosszú ke­zé­vel ha­do­ná­szott. Vele össze­ha­son­lít­va, ez a ki­csi elég fi­a­tal le­het.

– En­gedj meg egy kér­dést, mi ju­tott eszed­be? Sze­ret­néd…

– Te nem?

– Igen, ilyen tu­do­má­nyos zsák­mányt vin­ni… – mond­ta ál­mo­doz­va Gar­g­hi.

Kar­bis­ev fel­emel­te a ke­zét, mint aki akar va­la­mit mon­da­ni, de Szun Lin arc­ki­fe­je­zé­se meg­ál­lí­tot­ta.

– Nem bír­nánk el vele – je­gyez­te meg nyu­god­tan a kí­nai tu­dós.

– Bíz­zá­tok csak rám – Ngar­ro­ba tel­jes ma­gas­sá­gá­ban ki­egye­ne­se­dett.

– Ő leg­alább há­rom­szor olyan erős, mint te – erős­kö­dött Szun Lin.

– Nézd meg az izom­za­tát. Olyan izom­za­ta van…

A bo­zon­tos alak fe­jét le­hajt­va, a domb láb­nyo­mok­kal bo­rí­tott lej­tő­jén jár­kált, mi­köz­ben néha egy-egy éles pil­lan­tást ve­tett a ra­ké­ta felé le­ló­gó üs­tö­ke alól. Szé­les és haj­lott há­tán min­den moz­du­la­tá­ra ki­dom­bo­ro­dó vas­tag izom­cso­mók ug­rál­tak.

– Ne akar­ja­tok le­be­szél­ni – mond­ta az af­ri­kai. – El­vég­re mi né­gyen va­gyunk. Ne­künk nyolc ke­zünk van és en­nek is van va­la­mi je­len­tő­sé­ge. Ha pe­dig nem tart­juk be a sport­sza­bá­lyo­kat – itt pe­dig úgy sincs rá­juk szük­ség – és né­gyen egy­szer­re ro­ha­nunk rá, le­gyűr­jük.

Szun Lin olyan mo­sollyal né­zett Ngar­ro­bá­ra, mint a gye­rek­re.

– Az eset na­gyon is csá­bí­tó – kez­dett egyet­ér­te­ni Gar­g­hi is.

– Mit is tud csi­nál­ni?

– A ke­zé­ben van a pisz­to­lyunk!

– Nem em­lék­szel rá, ma­radt még ben­ne töl­tet?

Kar­bis­ev­nek nem volt ide­je vá­la­szol­ni.

A pisz­toly csö­vé­ből rö­vid kék vil­lám csa­pott ki. A bo­zon­tos alak a föld­re zu­hant. Ha­tal­mas, ki­dom­bo­ro­dó mell­ka­sa alig moz­gott.

– Jó al­ka­lom, hogy a vé­nusz­la­kó szer­ve­ze­té­nek el­len­ál­ló ké­pes­sé­gét el­len­őrizzük – je­len­tet­te ki nyu­god­tan Szun Lin. – Ér­de­kes lesz, va­jon hány perc múl­va tér ma­gá­hoz.

– Ki­fe­lé! – ki­ál­tot­ta Ngar­ro­ba és az aj­tó­hoz ro­hant.

– Állj meg! – ki­ál­tott éle­sen Kar­bis­ev.

– Be kel­le­ne hoz­ni, amíg nem tér ma­gá­hoz – tü­rel­met­len­ke­dett az af­ri­kai.

– És mi lesz ak­kor, ha ma­gá­hoz tér? – kér­dez­te je­len­tő­ség­tel­je­sen Kar­bis­ev.

– Min­dent össze­zúz itt – mond­ta Gar­g­hi.

– Hát… el kell al­tat­ni!

Ngar­ro­ba fel­lán­go­lá­sa azon­nal ki­hunyt, le­ült a ka­ros­szék­be és ide­ge­sen kez­dett do­bol­ni a kar­fán. Az­u­tán vé­gig­né­zett a ra­ké­ta bel­se­jén. Az uta­zó­kat a leg­ér­zé­ke­nyebb mű­sze­rek, a leg­ma­ga­sabb fokú tech­ni­ka ter­mé­kei vet­ték kö­rül. Az ide­ge­sen ug­rá­ló mu­ta­tók, szám­la­pok, égő jel­ző­lám­pák, vég­te­len sza­la­go­kat húzó au­to­ma­ti­kus jel­ző­ké­szü­lé­kek, ál­lan­dó­an mű­kö­dő le­ve­gő­ana­li­zá­ló be­ren­de­zé­sek, ve­zér­lő­be­ren­de­zé­sek… A ra­ké­ta bo­nyo­lult mes­ter­sé­ges szer­ve­zet volt, amely mint­egy ön­ál­ló éle­tet élt. Ez a szer­ve­zet az in­dí­tó­gomb nyo­má­sá­nak en­ge­del­mes­ke­dett.

Ngar­ro­ba mé­lyen fel­só­haj­tott és oda­ment a meg­fi­gye­lő­ab­lak­hoz. A Vé­nusz ifjú la­kó­ja, a vad lény, aki még a ru­hát sem is­me­ri, a boly­gó bar­na szí­nű, puha ta­la­ján fe­küdt.

– Hi­szen ez em­ber – mond­ta ki Szun Lin azt, ami­re mind­nyá­jan gon­dol­tak.

– Fér­fi­as, bá­tor em­ber – tet­te hoz­zá a kí­nai tu­dós. – Az egész vi­sel­ke­dé­se erre mu­tat.

– És ez az em­ber, amely még annyi­ra ha­son­la­tos az ál­lat­hoz, nem volt még soha éle­té­ben szol­ga­ság­ban – je­len­tet­te ki hosszú szü­net után Kar­bis­ev. – A boly­gó it­te­ni, min­dig me­leg zó­ná­já­ban, ahol szin­te egy­ál­ta­lán nincs év­szak­vál­to­zás, le­het­sé­ges, hogy már sok ezer év óta ilyen mez­te­le­nül, szőr­rel be­nőt­ten jár­kál. De, drá­ga ba­rá­ta­im, fel­ta­lál­ta a ha­jí­tó­dár­dát, te­hát van esze! Ő a gaz­dá­ja, igen, igen, a gaz­dá­ja a Vé­nusz­nak. Bár nem is érti és nem is is­me­ri a vi­lá­got, amely­ben él…

– És íme egy má­sik boly­gó­ról em­be­rek re­pül­nek ide – fe­jez­te be lágy mo­sollyal Szun Lin –, em­be­rek, akik a fej­lő­dés­nek mér­he­tet­le­nül ma­ga­sabb fo­kán áll­nak, és az első amit tesz­nek – el­fog­ják a Vé­nusz sza­bad, sa­ját­sá­go­san sza­bad em­be­rét és fo­goly­ként vi­szik a Föld­re.

– Mit ja­va­sol­tok? – kér­dez­te Ngar­ro­ba. Na­gyon ké­nyel­met­le­nül érez­te ma­gát a sport­szen­ve­dé­lye mi­att.

A film­fel­ve­vő­gép rö­vi­det du­dált.

– Or­sót! – ki­ál­tot­ta Ngar­ro­ba. – Mind­járt fel­éb­red.

Hang­já­ban még min­dig a saj­nál­ko­zás hal­vány ár­nya­la­ta ér­ző­dött.

Gar­g­hi ki­cse­rél­te a fil­mor­sót.

Mind­annyi­an a meg­fi­gye­lő­ab­lak­hoz gyü­le­kez­tek.

A Vé­nusz em­be­ré­nek mell­ka­sa emel­ked­ni kez­dett.

– De hát mit ja­va­sol­tok? – is­mé­tel­te Ngar­ro­ba.

– Mi, föl­di em­be­rék – mond­ta Kar­bis­ev – is­te­nek hely­ze­té­be ke­rül­tünk, akik­nek eszé­től és aka­ra­tá­tól függ a Vé­nusz la­kó­i­nak sor­sa. Nem tu­dom, van-e mi­to­ló­gi­á­juk? De mi – töb­bek va­gyunk, mint az ő is­te­ne­ik. Min­den­ha­tób­bak. Tő­lünk függ. hogy he­lye­sen be­fo­lyá­sol­juk a Vé­nusz em­be­re­i­nek fej­lő­dé­sét és annyi­ra meg­gyor­sít­suk, amennyi­re csak le­het­sé­ges. És egy bi­zo­nyos fo­kon, ami­kor már ál­lan­dó érint­ke­zés lesz kö­zöt­tünk, és a Vé­nusz la­kos­sá­gá­nak már va­la­mi­lyen el­kép­ze­lést tu­dunk nyúj­ta­ni a Föld­ről, ak­kor meg­hív­juk őket, hogy lá­to­gas­sák meg a mi boly­gón­kat.

– Ezt a ter­ve­ze­tet a Föld la­kos­sá­ga elé kell ter­jesz­te­nünk el­bí­rá­lás­ra – mond­ta Szun Lin.

– Még­hoz­zá sür­gő­sen – tet­te hoz­zá Kar­bis­ev.

– Tu­laj­don­kép­pen a ra­ké­ta in­du­lás­ra ké­szen áll és a meg­adott órá­ban el­re­pül­het – em­lé­kez­te­tett Gar­g­hi. – Csak egy ki­csit kell vár­ni és meg­nyom­ni a gom­bot.

– Bár­mit mond­ja­tok is, még­is kár – mond­ta Ngar­ro­ba – ilyen ha­mar el­vál­ni a boly­gó­tól. Hi­szen még csak elő­ször va­gyok a Vé­nu­szon… Néz­zé­tek, fel­áll…

A fi­a­tal le­gény rőt tes­tén re­me­gés fu­tott vé­gig. Ki­nyi­tot­ta éles, ke­rek sze­mét és né­hány pil­la­na­tig fe­szül­ten né­zett a meg­fi­gye­lő­ab­lak felé. Lát­ta va­jon az em­be­re­ket? Hir­te­len fel­ug­rott és fut­ni kez­dett. De az­u­tán meg­állt és egy­ál­ta­lán nem si­et­ve ment to­vább, dü­lön­gé­lő já­rás­sal és foly­ton kö­rül­néz­ve. Még egy pil­la­nat – és el­tűnt a sűrű bo­zót­ban…

– Szim­pa­ti­kus le­gény! – ne­vet­te el ma­gát Ngar­ro­ba, – Még­hoz­zá, úgy lá­tom, jel­le­mes…

A KULU FELSZÁLL

Loo elő­re­sza­ladt a sok-sok lá­bon álló kulu felé, maga sem tud­va, mi­ért te­szi ezt. Va­la­mi húz­ta eh­hez a ha­tal­mas, moz­du­lat­lan test­hez, amely a domb te­te­jén állt. Az a ré­mü­let, amely ak­kor el­bo­rí­tot­ta, ami­kor a su­gár át­tört a fel­hő­kön, va­la­ho­gyan el­tűnt. Loo nem tud­ta vol­na biz­to­san meg­mon­da­ni, hogy az a tárgy, amely a fel­hők kö­zül buk­kant elő és őt annyi­ra meg­ré­mí­tet­te, és ez a fer­dén álló, mond­hat­ni ug­rás­ra kész test – egy és ugyan­az. De… iz­ga­lom fog­ta el, ah­hoz ha­son­ló, mint amit ak­kor ér­zett, ami­kor a hor­da előtt a mennyei ko­uk­ról akart be­szél­ni.

Lo­o­nak nem lett vol­na sza­bad ki­jön­nie a bo­zót­ból. A ve­zér ter­ve sze­rint a hor­da két­tu­cat em­be­ré­vel együtt, les­ben kel­lett vol­na áll­nia.

De ő elő­re­fu­tott, mint­ha va­la­mi erő há­tul­ról elő­re lök­te vol­na. Meg­lát­ta a fer­dén álló kulu ha­tal­mas sze­mét, amely­ben csil­lo­gott va­la­mi. Az összes lé­nyek­nek, ame­lyek­kel Loo éle­té­ben ta­lál­ko­zott, ki­fe­je­zés­te­len, ki­me­re­dő sze­mük volt és so­ha­sem fu­tott raj­tuk sem­mi sem át, még­csak olyan sem, amely hal­vány ár­nyék­ra em­lé­kez­tet­ne is. Csak a két­lá­bú­ak­nak volt olyan sze­mük, amellyel kü­lön­bö­ző­kép­pen tud­tak néz­ni.

Loo kö­ze­lebb fu­tott és a kulu sze­mét kezd­te néz­ni, amely olyan nagy volt, mint a Tü­zek Bar­lang­já­nak be­já­ra­ta.

Az, amit lá­tott, fel­iz­gat­ta. A szem bel­se­jé­ben két­lá­bú­ak vol­tak! Igen, igen, két­lá­bú­ak! Hak min­dig mond­ta, hogy azok a lé­nyek, ame­lyek nem négy­kéz­láb jár­nak és nem ug­rál­nak, mint a ku­luk, azok – kouk, két­lá­bú­ak. Csak a kouk jár­nak egye­ne­sen. Azok a kouk, aki­ket Loo lá­tott, nem ha­son­lí­tot­tak az ő hor­dá­já­nak két­lá­bú­i­ra és Ho hor­dá­já­nak két­lá­bú­i­ra sem. De – Loo tág­ra­nyílt szem­mel bá­mul­ta őket – két lá­bon jár­tak és a ke­zük­kel majd­nem úgy mu­to­gat­tak, mint a Loo hor­dá­ja­be­li kouk, ami­kor be­szél­get­nek. Rán­cos, szőr nél­kü­li bő­rük volt, a lá­buk túl hosszú – ál­ta­lá­ban vissza­ta­szí­tó lé­nyek­nek lát­ta őket. De ér­tel­mé­vel és még va­la­mi­vel érez­te: ezek a lé­nyek – kouk.

Hak ide­ge­sen hív­ta. A ke­rek­fe­jű­ek el­le­ni si­ker­te­len tá­ma­dás után már mind­annyi­an vissza­tér­tek a bo­zót­ba. Egye­dül Loo ma­radt a nagy kulu mel­lett. Se­ho­gyan sem tu­dott el­sza­kad­ni tőle. Hova tűn­tek a ke­rek­fe­jű­ek? A kulu el­nyel­te őket a szá­já­val, amely a ha­sán van? A kulu sze­mé­ben levő kouk nem ha­son­lí­tot­tak a ke­rek­fe­jű­ek­re. Loo fe­jé­nek volt mi­től szé­dül­nie…

Egy­szer csak Loo egy fé­nyes cson­tot lá­tott a lába előtt he­ver­ni. Majd­nem rá­lé­pett. Fel­vet­te és ta­po­gat­ni kezd­te. Egy ütés, mely a fe­jét érte, le­ver­te a lá­bá­ról.

Ami­kor ki­nyi­tot­ta a sze­mét, tán­colt előt­te a nagy kulu. Erő­sen oda­né­zett – a kulu meg­nyu­go­dott. Egy­szer­re ré­mü­let fog­ta el. Olyan ré­mü­let, mint ak­kor. Fel­ug­rott és fut­ni kez­dett. De a ré­mü­le­te ha­ma­ro­san el­múlt. Most már nyu­god­tan, vissza­né­ze­get­ve ment – a kulu rá­né­zett a sze­mé­vel, amely­ben is­mét csil­lo­gott va­la­mi.

Hak min­den­ki­nek pa­ran­csot adott, hogy rej­tőz­ze­nek el a bo­zót­ban és az or­ru­kat se dug­ják ki. A ve­zér azt hit­te, a ke­rek­fe­jű­ek is­mét ki­jön­nek. Ak­kor az­u­tán a va­dá­szok el­kap­ják őket. A ke­rek­fe­jű­ek nyug­ta­la­ní­tot­ták a ve­zért. Nem tud­ta mi­fé­le hor­da ez, ilyen nem volt a kör­nyé­ken. Ter­mé­sze­tes ösz­tö­nei nyug­ta­lan­ság­ra kész­tet­ték. Ha ér­zé­sét sza­vak­kal ki tud­ta vol­na fe­jez­ni, azt mond­ta vol­na: az is­me­ret­len min­dig va­la­mi ve­szélyt is rej­te­get ma­gá­ban. Orr­cim­pá­it tág­ra nyit­va szom­ja­san szív­ta a le­ve­gőt.

Loo a fe­de­zék­ből fi­gyel­te a nagy ku­lut. Moz­du­lat­la­nul állt vagy ült – ne­héz volt pon­to­san meg­ér­te­ni, hogy mit csi­nált. Csak a sze­me élén­kült meg időn­ként és kez­dett vi­lá­gí­ta­ni, mint né­mely ál­la­té éj­sza­ka.

Hosszú idő telt el így. Sem­mi sem tör­tént.

Hir­te­len éles tűz­su­gár tört elő a kulu tes­té­ből és vé­gig­fu­tott a domb lej­tő­jén.

Loo lá­bai re­meg­ni kezd­tek.

A kulu han­go­san kez­dett üvöl­te­ni, Loo előtt vi­lá­gos­sá vált, ez a Mennyei Kulu. Csak a mennyei lé­nyek dö­rög­nek az egész vi­lá­gon hall­ha­tó­an, ami­kor egy­más­sal be­szél­get­nek. A kulu va­la­ki­nek ki­ál­tott az égbe.

Az­u­tán el­kezd­te az or­rát fel­fe­lé emel­ni és a lá­bai is el­tűn­tek – fel­húz­ta, vagy be­húz­ta őket, amint a tó­csák­ban mász­ká­ló lé­nyek te­szik.

A kulu most már egye­ne­sen, mint a fa­törzs ült a dom­bon és üvöl­tött. Egy­szer csak fel­emel­ke­dett. No, ter­mé­sze­te­sen, most fel­megy az égbe – hi­szen ez a Mennyei Kulu. És a kouk, ame­lye­ket a kulu sze­mé­ben lá­tott – mennyei kouk. A kulu las­san, egé­szen las­san kez­dett az ég felé emel­ked­ni. Olyan dü­bör­gés hal­lat­szott kö­rös-kö­rül, hogy sem­mit sem le­he­tett tőle hal­la­ni. A kulu hir­te­len gyor­san emel­ked­ni kez­dett és el­tűnt a sűrű fel­hők­ben. Csak a su­gár, mint át­lát­szó fa­rok ma­radt utá­na egy ide­ig, de mind hal­vá­nyabb lett és vé­gül az is el­tűnt.

Loo fe­jét hát­ra­hajt­va állt és az ég felé né­zett.

Nem tud­ta, hogy ott, a Vé­nusz egén, aho­vá a mennyei kouk el­re­pül­tek, a tá­vo­li boly­gón, ame­lyet nem le­het lát­ni a vas­tag fel­hő­ré­teg mi­att, el fog­ják dön­te­ni sor­sát és egész ro­kon­sá­gá­nak sor­sát. Soha nem kell Lo­o­nak és utó­da­i­nak meg­is­mer­nie a szol­ga­sá­got, a há­bo­rút, az el­nyo­ma­tás bár­mi­lyen for­má­ját. Az égi kou ke­zét nyújt­ja vad test­vé­ré­nek és az ér­te­lem és sza­bad­ság vi­lá­gá­ba ve­ze­ti, meg­ke­rül­ve a fej­lő­dés azon fo­ka­it, ame­lye­ket neki ma­gá­nak le kel­lett küz­de­nie.

Loo mind­er­ről sem­mit sem tu­dott. Né­zett az ég felé, míg az égi kulu vég­képp el­tűnt…

(A „Vok­rug Szveta” cik­ke nyo­mán.)