75. fejezet

A társadalmi megbékélés csodája. – Szükséges-e a háború? – Hogyan lehet eggyé válni a néppel? – Az intézeti hölgyek vitái. – Pétervár és Petrograd. – A professzornő. – Mi az emancipáció ára? – Olda Oresztovna. – A középkor tanulmányozásának fontosságáról. – A személyes felelősség.

– Az eltelt évek után ugyan ki számíthatott ilyen össznépi egyetértésre? Hogy diákok térdepeljenek, és énekeljék az „Isten, óvd meg a cárt”-t? Emberek ezrei vonulnak nemzeti zászlók alatt, és éltetik lelkesen a cárt? A társadalom kibékült az állammal! Megszűntek a pártok, a rendek, a népcsoportok közötti ellentétek, egy maradt: a nagy Oroszország! Számíthattunk-e erre akár csak nemrég is? Ekkora lelkesedésre nyolcszáztizenkettő óta nem volt példa! Ennyire nem ismerjük saját magunkat, Oroszországot meg még annyira sem.

Egy termetes, határozott kiállású, nagykockás ruhát viselő főiskolás lány – az arca egyszerű vágású, nagy, mint a falusiaké, de érződik rajta a biztos fejlődés lendülete, a külsejében semmi olyan kifinomultság, amely a nagyorosz típusra jellemző – jelentette ki mindezt egy kis csoport diáknak szélesen gesztikulálva, nagy hangon, úgy, hogy mind a mellette állók, mind az arra járók hallhatták. És azt, ami egy hónappal azelőtt még kimondhatatlan, hamis volt, azt nemcsak ki nem nevették, hanem akadtak, akik támogatták:

– A társadalom kibékülése az állammal – valóságos csoda!

– Hát még a Lengyelországhoz intézett felhívás! Kezet nyújtunk a lengyeleknek!

– Lám, nem vagyunk mi „Európa csendőre”, de megvédjük Szerbiát attól, hogy sárba tiporják!

– Mintha az első ágyúkkal új világ születne!

– Igen – vetette fel a fejét az a termetes, kockás ruhás, tömör, nagy hullámokban omló hajú lány –, a háborúra szükségünk volt! Elsősorban nem is a szerbek, hanem a magunk megmentése érdekében! Mert megkopott a jellemünk, elvesztettük a hitünket, roskataggá váltunk, olyan mélyre zuhantunk, hogy mélyebbre már nem is lehet, egészen a Szinyij Zsurnal és a tangó színvonalára. Hőstettre van szükségünk ahhoz, hogy megújulhassunk! Győzelemre van szükségünk ahhoz, hogy felfrissíthessük azt a légkört, amelyben már fuldokoltunk!

Nem pisszegtek rá, nem kiabálták, hogy „Szégyen, gyalázat!”. Mert mindannyian azokról az új, csodálatos, az ápolónők fehér fejkendőitől és vöröskeresztjeitől, az első sebesültek kötéseitől tarkálló utcákról jöttek, amelyeket átjárt az emberek egymás iránti, hirtelen támadt szeretetének melege, amire Pétervárott még soha nem volt példa. És azokból a házakból, amelyekben az asszonyok már készítették a kötszert, kötni kezdték a kesztyűket, zoknikat, hosszú lélekmelegítőket a katonáknak.

Veronika eltöprengett. Az első sebesültek látványa más gondolatokat is ébresztett benne: hányan, jaj, hányan lesznek?...

De felcsattant egy büszke hang is:

– Hogyan sodródhatnánk bele kis forgácsként a tömeg hazafias folyamába? Miért próbáltunk akkor oly sok éven át öntudatra, tisztánlátásra szert tenni?

És még egy harcias, sovány arcú lány ellenkezett vékony, éles hangon:

– Fuldoklunk? Igen! De a belső rendezetlenségünk miatt! Nekünk nem háborúra, hanem hosszú békére van szükségünk! És ha be se avatkoztunk volna ebbe a háborúba?

Erre majdnem kiabálni kezdett vele egy már túlkoros, mindegyiküknél idősebb hallgatónő:

– A nemzeti lét kategóriáiban kell gondolkodni! Itt most a szlávság és a germánság párharcáról van szó. És ha magára hagynánk Franciaországot, Németország már ezekben a napokban szétzúzná, aztán ellenünk fordulna, és akkor egyedül kellene szembenéznünk vele! De mi szövetségben vagyunk, és a kiutunk csakis a szövetségesek győzelme!

Közbeszólt még egy kis fekete, varkocsba font hajú lány:

– Azt mondjátok: nemzeti egyetértés. Csakhogy az veszedelmes dolog. Azt jelenti, hogy valamelyik fél, vagy a társadalom, vagy az állam hibázott. De melyikük? Ennek kell a végére járni!

A termetes diáklány egész testével feléje fordult, és ünnepélyesen így szólt:

– A nemzeti egyetértés nem veszedelmes, az a nép természetes állapota! És nagy kár, hogy nem értük el korábban, csak most és ilyen áron. Az egész orosz társadalom évtizedeken keresztül antiszociális volt! Most talán végre ebben az összefogásban rájövünk az igazságra...

Elhangzottak még ellenvetések, de azok se igazán azok voltak:

– Nem a hazafiság a lényeg! Hanem annak lehetősége, hogy eggyé válhassunk a néppel, hogy egyenlő felei lehessünk, hogy a magáénak fogadjon el minket, tehát elérjük azt az állapotot, amelyről hosszú évtizedeken át ábrándoztunk...

Eggyé válni a néppel – sokan érezték, kívánták ezt. Csak nem látták tisztán, hogyan. Közvetlen tennivaló most rögtön még sehol sem mutatkozott, a Besztuzsev-tanfolyamok, vagyis főiskola adminisztrációja pedig semmiféle felhívással, hirdetménnyel nem mozgósította a hallgatónőket semmilyen feladatra. De most, tíz nappal a tanév megkezdése előtt maguktól gyülekeztek nagy számban, izgatottan a főiskola előcsarnokában, azt remélve, hogy a beszélgetésekből, vagy véletlenül, megtudnak valamit. Szóba jött a holnapi zászlók napja, az adománygyűjtés, amelyet az egész fővárosban falragaszokon hirdettek, és sok diáklány már fel is iratkozott, hogy részt vegyen az akcióban; mások viszont azt mondták, hogy ez kevés és nevetséges, hiszen csak egynapos perselyezés – de bezzeg hányan jelentkeznek ápolónőnek... Talán nekik is azt kellene tenni? Talán képtelenség, hogy főiskolás létükre... de hát a háború is oly otrombán, képtelenül és hirtelen tört be az életükbe. A háború első napjai úgy érték őket, akár a villámcsapás, szörnyűségekkel fenyegettek, és az önzés azt sugallta volna: jobb kimaradni; de aztán rögtön, erősebben és emelkedettebben tört fel az igény: részt venni, erre fordítva minden fizikai és szellemi erőnket! Mi több, úgy érezték, sietniük is kell, hogy le ne késsék a közreműködést nemzedékük első háborújában. Lehet, hogy nem tart tovább három-négy hónapnál. Oroszország a világ igazságáért harcol, hogyan maradhatnánk ki ebből? Oroszország a létéért harcol, hogyan is ne segítenénk ebben?

Volt olyan is, aki így beszélt:

– De szolgálhatjuk a háborút úgy is, hogy bíráljuk a kormányt, óvjuk a hibáktól! Például a zsidók korlátozásától.

Úgy hírlett, hogy a főiskola épületéből, az újból, a Szrednyij sugárúton lévőből hadikórház lesz. Az iroda viszont a régi épületben marad a 10. soron.

Ilyen korán, augusztus vége előtt általában még üres volt a főiskola előcsarnoka. Most ellenben valami ide vonzotta a diákokat, szerették volna megtudni, mi a helyzet, elhatározásra jutni. Így sokan álldogáltak csoportokban, vagy járkáltak itt, s mivel még meleg volt, mind nyári ruhában.

Pétervár tegnapi Petrográdra kereszteléséről vitatkoztak. Ekkor sem emlegetett senki áporodott sovinizmust, azt sem mondták, hogy az egész nevetséges. Csakhogy a szentet elvesztettük, az apostolt a cárra cseréltük, azt meg, hogy lehetett volna Szent-Petrográd is, nem vettük észre. Mások arra emlékeztettek, hogy hollandul nevezték el a várost eredetileg Piterburgh-nak, a „Peterburg”-ot a németek erőszakolták ránk, ami nem más, mint alávetettségünk szimbóluma, s így jó, hogy elvetettük.

Elsőévesek nem voltak a diákok között. A friss másodévesek meg még mindig a legfiatalabbaknak érezték magukat, s nem annyira hangosan beszélgettek. Valaki azt mondta, hogy már kifüggesztették az órarendet. Ilyen korán? Igen, úgy látszik, a tanulmányi osztályt is hatalmába kerítette a sürgető idő. A másodévesek elindultak, hogy megnézzék az órarendet. Ott volt Veronya és Likonya, a Pjatyigorszkból való Varja a magasra tornyozott dús, nyírt hajával és kemény kis állával; a másik, világosszőke Varja Velikije Lukiból, és a karcsú – akár egy fiatal jegenye –, szomorú szemű Liza Tambovból, és még többen. Az órarendről tárgyaltak.

Nagy eseménynek számított, hogy a középkor történetét egy női professzor, Andozerszkaja fogja tartani nekik. A doktorátusát nem itthon szerezte, hanem persze Franciaországban, de nálunk is mozdult már valami: nemrég megkapta a magiszteri fokozatot. Az órarendben még mint „adj.” szerepelt, de egyetemi körökben már elfogadottan „prof.” volt, a hallgatók is így ismerték. A másodéves középkor-történeti előadásokon kívül a felsőbb évfolyamokon segédtudományi szemináriumokat is fog tartani.

Mindez felettébb érdekes volt. A leányok még ma látni szerették volna a professzorasszonyukat, megállapítani, milyen. Sikerült is. Az irodában megtudták, hogy Andozerszkaja éppen a dékánnál van. Vártak.

Kis csapatuk az ablakhoz húzódott, elmesélték egymásnak, ki mit hallott Andozerszkajáról. Vitathatatlan eredmény volt az emancipáció, ami egyben minden elnyomott sikere is. Andozerszkaja segített pénzeszközöket szerezni menzára, diákszállóra, ösztöndíjakra. De a tavaly megkezdett szemináriumain azt kívánta diákjaitól, hogy XI. századi, latin nyelvű pápai bullák fölött görnyedjenek. Hasonló jellegűek voltak nyomtatásban megjelent dolgozatai is, amelyek a középkori egyházi társadalomról, szentföldi zarándoklatokról szóltak... Mind a két Varja azt tartotta, hogy ez elképesztő, majdnem nevetséges: hogyan lehet ennyire eltávolodni az eleven élettől? Hogyan lehet így kioltani a hallgatónőkben a társadalmi szellemet?

Na jó, ha egyszer egy nő Oroszországban nem, csak külföldön kaphat professzori címet, kénytelen lesz az ő középkorukkal foglalkozni. De miért kívánja, hogy a hallgatói is ezen kérőddzenek?

– Emancipálódnia kellett, jó, de nem túl nagy árat fizet-e érte? Hogy bele kelljen merülnie a haszontalan, sötét középkorba...

– Miért haszontalan? Hát Karejev? Hát Grevsz?

Jóllehet mind a két Varja progresszív volt, itt, a Besztuzsev-főiskolán az 1913-14-es esztendőkben már reakciósoknak látszottak, micsoda dialektika! A tüdejükben azzal a levegővel, amellyel a társadalomban szívták tele magukat, sehogyan sem tudták felfogni itt, a főiskolán zajló filozófiai vitákat, polémiákat, s a hangjuk is túl élesen csattant. Az előadótermek boltívei alatt valamilyen láthatatlan fordulat következett be, valamilyen megmásíthatatlan változás, és a tambovi Liza (egyébként egy pópa leánya), aki kimagaslott a csapatukból, felvetette-megrázta a fejét, és nem is annyira szemrehányóan, mint inkább sajnálattal, így szólt, elnyújtva a szavakat:

– Lányok, hogy nem unjátok még ezt az agyoncsépelt laposságot? Hiszen olyan tér nyílt előttünk, olyan közegben élünk, amelyben a szellem szabadsága uralkodik a pártosság helyett! Meghallattatják velünk az igazság hangját. Megadatott nekünk, hogy okosabbak legyünk, mint ezek a politikai szereplők, akkor hát minek...?

És hosszúkás, tiszta arcában meg-megremegett orra hegye.

Bele sem melegedhettek még a vitába, amikor kijött a dékántól Andozerszkaja. Alig középtermetű volt, ha magasabbnak látszott Likonyánál, azt csak felfésült haja tette. Nem volt hanyagul öltözve, de a ruháját kellemes, szivárványlóan szürke színén kívül semmiféle díszítés nem tette feltűnővé, a szabása nem is emelte ki alakját.

Szerényen ment volna el mellettük, kezében egy kisméretű, imakönyvszerű, régesrégi borítójú kötettel, amelyben mindazonáltal egy vidám, rózsaszín könyvjelző volt. Nemcsak professzorasszonynak, általában professzornak is fiatal volt, alig valamivel harminc fölött lehetett.

Annál egyszerűbb volt körülállni és megszólítani: „Elnézést...”, „Ön tartja majd nekünk a...?”, „És hogyan szólítsuk?” – Olda Oresztovna vagyok. – Olga?... – Nem, Olda. – Ez valami skandináv név? – Lehet, apám fantáziáját dicséri.

Nagyon közvetlenül viselkedett, készséggel állt meg a lányoknak.

Különben még a leghíresebb professzorok is szívesen álltak meg az egyetemistáknak vagy a főiskolás lányoknak. Mindenki ismerte az orosz felsőoktatás fő íratlan szabályát: egy-egy professzor helyzetét, hírét nem a főnökség jóindulata vagy ellenszenve határozza meg, hanem a hallgatók róla alkotott véleménye. Egy-egy a főnökségnek kellemetlen professzor még hosszú ideig taníthatott, a diákok a tenyerükön hordták, de még ha elbocsájtották is, dicsfény övezte. Jaj volt viszont annak a professzornak, akit a diákok reakciósnak tartottak: lenézés, óráinak és könyveinek bojkottálása, az egyetemről való elkerülhetetlen és dicstelen távozás lett a sorsa.

A pjatyigorszki Varja csak nem állta meg, s megint a magáét fújta:

– De tessék mondani, ennyire részletesen az elhalt középkorról nem túlzás...?

Olda Oresztovna az iménti könnyed, gyors mozgása után, amellyel el akart siklani a lányok mellett, hirtelen keményen megvetette a parkettán magassarkú cipőbe bújtatott lábát, az álimakönyv nem akadályozta, hogy bal keze kövesse jobbjának mozdulatait, arckifejezéséből pedig látszott, kész arra, hogy itt mindjárt akár szemináriumot tartson, akár vitába bocsájtkozzék.

– Nem túlzás. Ha kidobjuk a középkor történetét széthullik a Nyugat története, és a máról szóló legújabb töredékéből sem fognak érteni semmit.

Rápillantott Veronika sötét szemeitől uralt, nyugodt arcára, majd oldalvást, alulról felfelé Liza nagy, elmerengő szemébe nézett.

A pjatyigorszki Varja: – De hát a Nyugat története és mindaz, amit belőle meríthetünk, gyakorlatilag a nagy francia forradalommal kezdődött...

A Velikije Lukiból való Varja: – A felvilágosodás évszázadával.

– Jó, a felvilágosodáséval. De mi köze ahhoz a jeruzsálemi zarándoklatnak? Mi köze a paleográfiának?

Olda Oresztovna úgy hallgatta mindezt, mint amit már jól ismer, kicsit elhúzta a száját.

– Az elhamarkodott gondolkodás hibája az, hogy ha valaki felfedez egy ágat, s azt a fával azonosítja. A felvilágosodás a nyugati kultúrának csak egy ága, nem is a legtermékenyebb. Ez az ág a fa törzséből, nem a gyökereiből sarjadt.

– Mi akkor a fontosabb?

– A fontosabb, ha akarják, a középkor szellemi élete. Olyan intenzív, az anyagi lét fölé emelkedett szellemi életet, mint a középkori, az emberiség sem azelőtt, sem azóta nem ismert.

Ezt az obskurantizmusról, az inkvizícióról mondja?

Mind a két Varja: – De bocsánat! Hogyan áldozhatnánk ma erőinket a nyugati középkornak? Mennyiben segíti az a nép felszabadítását? És az általános progressziót? Ha ma a pápai bullákat tanulmányozzuk? Méghozzá latin nyelven!

Olda Oresztovna könnyedén végigpörgette az álimakönyv lapjait. Valami latin könyvritkaság volt. Zavartalanul elmosolyodott:

– Kedveseim, a történelem nem politika, amelyben az egyik fecsegő megismétli vagy vitatja azt, amit a másik fecsegő mondott. A történelem anyagát nem a nézetek, hanem a forrásművek alkotják. A következtetések meg olyanok, amilyenek adódnak belőlük, még ha ellenünk szólnak is. A független tudás felül kell hogy emelkedjék a...

Hát ez már mindenen túlment! Ez már sok volt!

– És ha a következtetések ellentétesek a társadalom mai igényeivel?

– És ha a mai cselekvéseinkhez elég a mai társadalmi közeget és a mai anyagi feltételeket elemeznünk, mit tesz ahhoz hozzá a középkor?

Andozerszkaja, aki a termete miatt ki sem látszott beszélgetőtársai közül, kissé félrebillentette a fejét, és nagyon magabiztosan, sokatmondóan így válaszolt:

– Igazuk lenne, ha a személyiség életét valóban anyagi feltételei határoznák meg. Egyszerűbb is lenne akkor: mindig a környezet a hibás, változtasd hát mindig a környezetet. Hiszen amikor maguk a mai cselekvéseket emlegetik, nyilván a forradalomra gondolnak. Márpedig a forradalom éppen hogy nem felszabadulás, épp ellenkezőleg, a szellemi princípium elleni harc. A társadalmi környezeten kívül létezik még a szellemi hagyomány is, sokszáz hagyomány! És létezik az egyes ember szellemi élete, és így, akár a környezet ellenére is, mindenki maga, saját személyében felelős azért, amit cselekszik, és amit cselekszenek mások az ő jelenlétében.

Veronika úgy szakadt ki töprengéséből, mintha falak közül szabadult volna.

– Mások is?

Olda Oresztovna mégegyszer végigfuttatta rajta pillantását.

– Igen, mások is. Hiszen az ember segíthetett volna, megakadályozhatta volna, de moshatta a kezeit is.

Liza, a sudár kis jegenye, aki mintha ide-oda ingott volna a magasban hosszú, vékony lábain, megkérdezte:

– Olda Oresztovna, tetszik majd nekünk valamilyen szakköri foglalkozást is tartani?

Andozerszkaja készségesen válaszolt:

– Ha találunk megfelelő témát.

– Például mit? – Liza nem vette le róla fürkésző szemét.

Andozerszkaja egyszerre végignézett mindannyiukon: hányan lehetnek vajon, s most mindjárt mondja meg nekik? Kicsit elgondolkodott, összecsücsörítette apró ajkait.

– Hát, mondjuk... A szépség értelmezésének vallási átalakulása a középkorban és a felvilágosodás korában? – És ismét végignézett rajtuk, értetlenséget is felfedezve bennük. – Vagy a középkori misztikus költészet? – Megint elmosolyodott: – No, majd gondolkodunk még rajta.

Enyhén meghajolt, mintegy méltósággal elbocsájtotta őket vagy magát, és továbbment; karcsú, arányos, alacsony termetével hátulról olyan volt, mint egy diáklány, csak több volt benne a választékosság, mint amennyi még illik egy értelmiségihez.

Liza elgondolkodva nézett utána.

A többiek zsongani kezdtek, a két Varja felháborodottan: hogyhogy, hát a középkor szellemi életét talán nem a társadalmi-gazdasági feltételek határozzák meg? No merjen csak ilyet mondani az előadásain!...

– Ugyan – vetette fel a fejét Liza – kibírhatatlan már, hogy mindent a gazdaságból származtassunk, hagyjátok abba!

A pjatyigorszki Varja, aki a nyarat követően felettébb magabiztos volt:

– Jaj, micsoda átalakulásokra van példa! Volt egy barátom, meséltem nektek róla... Egy hete a Minyeralnije Vodi-i állomáson futottam össze vele...

Veronika higgadtan, mint aki magában beszél fennhangon, védelmébe vette a professzorasszonyt:

– Mi bajotok van? Hiszen a mindenki személyes felelőssége, az jó dolog, nem? Ha mindig csak a környezet meg a környezet, akkor mi magunk mik vagyunk? Nullák?

– Mi a környezet molekulái vagyunk – torkolta le a Velikije Lukiból való Varja. – És ez elég is.

Likonya az ablak felé sandított, odébb is ment. De az ő véleményére is kíváncsiak voltak. Felhúzta a szemöldökét, mozdított egyet a nyakán, megvonta a vállát, nem mind a kettőt egyszerre:

– Nekem nagyon tetszett. Különösen a hangja. Mintha egy áriát énekelne. Olyan bonyolultat, hogy alig lehet kihallani a dallamát.

A barátnői nevetni kezdtek:

– No és az értelmét?

– És hogyan tetszett a szakkör témája?

Likonya összeráncolta kis homlokát, de ugyanakkor mosolyra is húzta párnás száját:

– Az értelmét?... Arra nem figyeltem...

MIÉRT KERESEL HIBÁT A FALUBAN,

KERESNÉD INKÁBB MAGADBAN