68. fejezet

Elkapkodta a dolgot, nem sebezte halálra! – Bogrov közvetlenül a merénylet után... – És amikor már lehiggadt... – Teljesítette kötelességét. – Megkönnyebbült, nem kell már őriznie a titkot. – Sajnálja Kuljabkót. – Jegyzőkönyvbe veszik, miért kímélte meg az uralkodót. – Hát még mindig nem értik?... – És nem kér védőt. – A Koszoj Kaponyir börtönben. – A csendőr alezredes tanácsa. – Mondjon le a hőstettről, de meneküljön meg? – Emlékei a Riviéráról. – Monte Carlo termeiben. – Sorra veszi hányattatásainak éveit. – Ha már megmenekülni nem tud, legalább az ohranka nyakába varrja magát!

Mit írnak róla az újságok? – no és mit Sztolipinről?

Csak nincs még mindig életben? Csak nem marad meg? Égeti, mardossa a kérdés: minek volt akkor az egész?

Bogrov olyan közel ment akkor hozzá, hogy látta, amint a golyó fergeteges becsapódásától szinte megremeg a felül begombolatlan zakó szövete. Fizikailag érzékelte, hogy nem egyszerűen belelövi, hanem beleveri a golyókat ellensége törzsébe. És már bele sem eresztette mind a nyolc meglévő töltényét, nem is figyelte, hányat eresztett bele, elvétette a számolást, de egyszeriben kielégült, megbizonyosodott arról, hogy sikerült – és futásnak eredt.

Hogy elsiette a dolgot! Most derült ki, hogy mindössze két golyót röpített belé, a másodikat meg csak a csuklójába? (Észre se vette, hogy a revolver megbillent. Már akkor futott volna?)

A lövések pillanatában villant élesen az agyába, hogy hiszen még meg is menekülhetne! Úgy megrémültek a termet talán ha félig megtöltő előkelő közönség tagjai, hisztérikusan sikoltoztak, rohantak kifelé vagy a székek mögé bújtak, mintha csak nekik, nem is Bogrovnak kellett volna elmenekülniük. Üres volt előtte a folyosó, és Bogrov rohanni kezdett, továbbra is a kezében tartva a revolvert (ha eldobja, talán fel se ismerik?), és közel volt már a kijárathoz, amikor egy tiszt olyan erővel ragadta meg a fegyvert tartó keze csuklóját, hogy kiejtette a browningot, de az is lehet, hogy kitépték, nem volt már ideje mindent észrevenni és felfogni, fejbe verték, alighanem egy színházi látcsővel, aztán már azt sem tudta, mivel, azt se, hogy ki döntötte le a lábáról, hogyan és hol érték az ütések. Csak később, már a büfében, az első kihallgatásán észlelte, hogy két fogát kiverték.

Hőstettére készülve kemény kihallgatásokra, sőt élete elvesztésére is számított, de elfelejtette, nem gondolt rá, nem várta, hogy verhetik is, nem számolt azzal, hogy kivégzése előtt fizikai fájdalmakat és kínokat kell majd kiállnia. A forradalmárok közül soha senkit sem szoktak verni. Bogrov már azt is, hogy az erődbe szállításakor megbilincselték, váratlanul olyan fájdalmasnak érezte, hogy feljajdult, és kérte, lazítsák meg a bilincset. S mindez az első éjszakán történt, amikor büszke lobogásában nemigen figyelt még a fájdalmakra.

A második és a harmadik napon viszont, amikor hevületét levertség váltotta fel, mindene fájni kezdett, és a Koszoj Kaponyir börtön zárkájában ezek a fájdalmak jobban a kedvét szegték, mint azok, amelyek még vártak rá. Ebben az állapotában különösen elviselhetetlennek érezte a komfort hiányát: a vízöblítéses vécét, a vízvezetékét, a villanyét, a puha ágyét, a házi kosztét. Kínzó volt elhagyatottsága, testének ápolatlansága. Orvost kért.

A katonák tettlegességétől Bogrovot a színházban Ivanov csendőralezredes mentette meg, átdobta őt a korláton az egyik páholyba. Ugyanő vezette, igen jóindulatúan a kihallgatások egy részét, segítve a fővizsgáló munkáját. Nem tért ki Bogrov kérdései elől sem: mit írnak róla az újságok? Hogyan tudták meg a szülei és mit szóltak hozzá? És – hogy van Sztolipin?

Sztolipin még mindig nem halt meg, de erre minden remény megvolt, megsérült a mája is! És ami a fő, Bogrov ráérezhetett a közhangulatra: „az áldozat senkiben sem fog részvétet ébreszteni”.Amikor gyűlöletünk pohara már csordultig telt, nem nyomaszt tovább. Annak tudata, hogy teljesítettük kötelességünket, kiegyensúlyozottá tesz. Vége a harcnak. Mi több, andalító az elgyengülés. Most először gördült le róla minden felelősség. Igen, igaza volt, amikor vállalta a gyilkosságot, eloszlott minden kételye és meghasonlottsága. Életünk értéke csakis attól függ, hogy megfelelünk-e céljának. Van, akitől e cél azt kívánja, hogy megőrizze magát, s van, akitől azt, hogy feláldozza. És végeredményben mennyire egyszerű volt, mint kiderült, mást irányt szabni a történelem folyásának. Csak egy színházjegy kellett hozzá, meg elmenni a földszint tizenhét sora mellett és meghúzni a ravaszt.

És ő megtette, méghozzá mindent egyedül, a saját belső, eredeti ötlete alapján! Senkit sem vont bele, senkit sem ér bántódás miatta. Nem hagyja, hogy bárkit felelősségre vonjanak a pártfogói, az ügyvédek közül.

Most, hogy a tettet – most már biztos, hogy egész élete legfőbb tettét! – végrehajtotta, a jövője pedig el van döntve, mindezek a kihallgatási kérdések nemcsak hogy nem bosszantották, hanem megkönnyebbülést jelentettek, oldását annak a mind görcsösebb titkolózásnak és számítgatásnak, amelyek úgy elcsigázták az utolsó héten, hogy bántotta minden hozzá intézett szó. Most végre beszélhet bármiről! – akár ezekkel is. Milyen lebegően könnyű a vizsgálat, ha egyszer teljesítve van a feladat, és az ember büszke lehet magára, nem kell ravaszkodnia, kibúvókat keresnie. Még ott a büfében sietett kijelenteni, hogy anarchista (bár már régóta nem volt az).

Persze sokkal kellemesebb lenne, ha a maga köreihez tartozó emberekkel (és annál is ragyogóbb, ha tudósítókkal!) beszélgethetne, éppen most, amikor valami rendkívülit sikerült véghezvinnie. De a nyomozók is mind intelligens, udvarias, figyelmes beszélgetőtársai voltak, teljes tisztelettel viseltettek Bogrov személyisége és nézetei iránt, és, ami a fő, a lényeget jegyzőkönyvben rögzítették, tehát Bogrov vallomása – a bürokrácia kérlelhetetlen rendje szerint – teljes biztonságban fennmarad, egyszer majd a sajtóban is megjelenik és megindokolja, igazolja majd az ő magányos, nagy hőstettét.

Ezért aztán nem takargatott semmit, nem taktikázott, nem lavírozott, hanem fesztelenül, büszkén, hiánytalanul és őszintén elmondott mindent. Igen, ő Mordko Gersevics Bogrov ügyvédbojtár. A Sztolipin elleni merényletet már régóta, jóval a kijevi ünnepségek előtt eltervezte. Igen, éppen Sztolipin, a nép ellensége ellen. Mert őt tartja az oroszországi reakció, a sajtót és a kisebbségeket sújtó elnyomás fő okozójának. Aki semmibe vette az Állami Duma véleményét. A revolvert három évvel ezelőtt vásárolta. Csak keveset gyakorolt, akkor is csak a levegőbe lőtt.

– A merénylet részleteit nem dolgoztam ki. Biztos voltam benne, hogy a színházban találok rá módot, hogy megközelítsem. A merényletet másokkal történt egyeztetés nélkül, nem mint valamilyen szervezet tagja hajtottam végre.

(Egy ilyen értelmű nyilatkozatot egyébként elő is készített és azt az irattárcájában magánál hordta: „Kijelentem, hogy a Sztolipin miniszterelnök elleni merényletet egyénileg hajtottam végre, bárminemű társak nélkül, és nem valamilyen párt parancsára.”)

– A színházjegyet az igazi nevemre állították ki. A golyók nem voltak megmérgezve.

Igaz-e, hogy a titkosrendőrség régi munkatársa? Itt nincs kibúvó, nem lehet eltitkolni.

– Igen, együttműködtem a titkosrendőrséggel. Igen, már négy éve. Igen, közöltem információkat. Az ok? Hm, egy kis többlet-pénzhez akartam jutni. Hogy mire kellett nekem ez a többlet? Azt nem kívánom megmondani. (Nem is tudta volna!...)

Nem nevezett meg azonban egyetlen új nevet, egyeden találkozóhelyet vagy konspiratív tényt sem. Igaz, ezekről nem is kérdezték.

Majd újra és újra: Kuljabko nem tudott a célomról. (Egyszer elszólta magát, miszerint Kuljabko javasolta, hogy adjanak neki belépőjegyet mind a Kereskedő ligetbe, mind a színházba.) Nem, nem, nem tudta. (Mert hát kapott-e ő mást Kuljabkótól, mint támogatást, helyesést, pénzt? És most lám ő is micsoda bajba került! Több volt ez, mint hála vagy számítás – egyfajta természetellenes lelki közelség támadt közte és Kuljabko között. Nincs az az igazi anarchista, aki szánalomból akár a kisujját mozdította volna a titkosrendőrség főnökéért. Ő meg...)

De lám, a meghökkentő gyilkosság története nem bizonyult se titokzatosnak, se bonyolultnak. Belefért két-három világos jegyzőkönyvbe.

Szeptember 15-én készítettek még egy – kiegészítő – jegyzőkönyvet arról, hogy Bogrovban felmerült az uralkodó elleni merénylet gondolata is, de ezzel felhagyott, mert félt, hogy zsidó pogrom lehetne a következménye.

Igen, mint zsidó, nem érezte feljogosítva magát semmiféle olyan tettre, amely a zsidók jogainak bármilyen korlátozásához vezethetne.

Itt Bogrov nem kombinált, nem talált ki semmit, végig hű maradt népéhez: nyilván ez adta belső szilárdságának fő erejét. Hűségében odáig jutott, hogy ezt a válaszát nem is volt hajlandó aláírni, ha ugyanis a kormány értesülne bejelentéséről, ezzel fegyvert kaphatna a kezébe – pogromokkal fenyegetve rettenthetné el a zsidókat a terrorcselekményektől. (Márpedig azoknak akadálytalanul folytatódniuk kell.)

Ezért is voltak kénytelenek ezt a jegyzőkönyvet elkülöníteni: csak a vizsgáló és az ügyész írta alá.

Van-e még valami lényegesebb hozzáfűznivalója, vagy kíván-e változtatni a vallomásán?

Nem.

(Megsérült a mája! Haldoklik! Sikerült!)

Még egy kérdés: négy évi becsületes titkosügynöki szolgálata után mégis hogyan és miért szánta el magát egy ilyen gyilkosságra?

Bogrov lenéző megvetéssel így válaszolt: „Az okok kifejtését megtagadom.”

(Hát nem fogtátok fel még mindig, hogy én soha nem szolgáltalak titeket? Akkor mit értettetek meg egyáltalán? Nem én szolgáltalak titeket, hanem – ti engem. De majd elolvassa és megérti ezt a történelem.)

Szóval a vizsgálat a befejezéséhez közeledik?

Most bírósági szakaszba kerül az ügy.

Bíróság? Miféle bíróság? Az kínos lenne. Megvolt már a bírósági tárgyalás: a vádlott – a miniszterelnök. De nem került sor sem az ő, sem a tanúk kihallgatására. Az egész ítélethozatal egyetlen magányos elme lázas forrongása volt. Az ítélet pedig – halál! És végre is hajtották.

Közben lehűl a feje is, a hevülete is. És hogy fáj az összevert teste! (A verés megrázta.) És mennyire hiányoznak a kivert fogai!

Lassan a realitás felé fordul megint: bíróság? Miként történhetett, hogy ő, aki maga is az ügyvédi karhoz tartozik, ő, aki a legagyafúrtabban tervezte meg a merényletet, nem tervezte meg a bírósági tárgyalást? Mindenestül a merényletnek szentelte magát. (Máskülönben végre sem hajthatta volna.) No de a tárgyalás szerencsés menekvést jelenthet (hisz megmenekült annak idején Zaszulics!). Mekkora manőverezési lehetőséget kínál most neki az orosz igazságszolgáltatás! Védőt fogadhat, méghozzá Kijev legjobb védőügyvédjét!

És rajta keresztül azonnal kapcsolatba léphet a maga világával, megértethet, megüzenhet és ő is megtudhat mindent!

Nem. Bezárult a csapda. Ő „rendőrspicli”. Ez az egyetlen olyan folt, amelyet semmiképpen sem lehet eltávolítani. Amelyet nem bocsájthat meg a társadalom, és az erről szóló nyilvános bírósági vita bemocskolja őt minden tisztességes ember előtt; erről most még a jóakarójával is elviselhetetlen lenne szót váltania.

Ha holnap magához kéretné Goldenvejzert, és elzokogná neki, hogy ő az egészet csak mesterien megrendezte, hogy az egész csak az ohranka bomlasztását szolgáló húzás volt a nagyszerű gyilkosság érdekében – nem! Ezen sem Goldenvejzer, sem a társadalom nem léphetne túl. Az ügyvédek nyelve esetleg mellette lesz, de az ügyvédek szíve nélkül. Az ő érdekében már nem lehet lángoló védőbeszédeket tartani. Körül van zárva. Bemocskolva. Az összes következmény őt terheli, neki magának kell ellátnia saját védelmét...

Az ügy pedig a körzeti rögtönítélő hadbírósághoz kerül. Hohó! Ez nem a törvényszék. Ez nem a Zaszulics-ügy. Itt a legkevesebb, amit kaphat, a kivédhetetlen kényszermunka.

A kihallgatások végeztével a zárkájába kísérik. Azok itt mind régimódiak: se cirkli, se felülvilágító nincs az ajtajukon, súlyos lakattal záródnak, de belül világosak, tágasak. A kör alakú Koszoj Kaponyir toronybörtön ez, a Perseri-erőd sarkán, a Dnyeper fölötti meredélyen. Az ablakból régi földhányásokra látni, a kiégett fű között ritkán járt ösvény fehérlik, a szakadékokon túl a szomszédos Kopasz-hegy is látszik. A hadbíróság által halálra ítéltek kivégzőhelye.

Szakadékos, kopár, vad hegy. Az a Kopasz-hegy, amely a boszorkányok és a boszorkányszombatok legendás tanyája.

A zárkában meg egy fahordó a szennynek, ritkán ürítik, undorító a bűz. És se fürdőkád, se tusoló, se gyakran váltott fehérnemű – erre gondolni sem lehet.

A letartóztatás utáni első napok lázának múltával hirtelen az étvágya is visszatért, méghozzá mennyire! Rég nem tapasztalt, valóságos éhséget érzett. Egyszeriben csábítóvá vált a „fasírtok végtelen sora”, amelyen annak idején gúnyolódott. Hogyan is fogyaszthatta azokat a fasírtokat olyan kelletlenül?!

Hogyan is nem becsülte eleve a jól berendezett életét? Ha most visszatérhetne bele, és megint minden a rendelkezésére állna, milyen kényelmesen élhetne!

Testét (és azt a megfoghatatlant, ami benne lakozik) lassan elengedi a felfokozott feszültség, az önszuggesztió, a póz, amelyet felvett, az inercia, a sokk – és éles szúrásokban, lökésekben, lobbanásokban visszaszüremlik belé: hogyan kerülhetnék vissza az életbe? Vissza kell kerülnöm!

És szűk is, kietlen is ez a kőövezte tér, a küblitől a reménytelen hegyre – az ő kivégzésének helyére? – néző ablakig. És gyötrőnek érzi már a korábban óhajtott magányt, szívszorítónak, hogy vége az eleven emberekkel folytatott beszélgetéseknek, sajnálja, hogy vége a vizsgálatnak.

Annak azonban még nincs vége. Még egy pótkihallgatásra elővezetik.

És amíg a kör alakú, sötét előcsarnokon és a visszhangos folyosón kísérik újra feltámad, felpörög még el nem halt fürkésző leleményessége. Erőlködj! Találj rá!

Megint az a szimpatikus Ivanov csendőralezredes (mellesleg Kuljabko barátja) fogadja, aki a színházban kimenekítette a tisztek kezéből. Egyedül van, a fővizsgáló nélkül.

És most is épp olyan jóindulatú.

A kérdései pedig: találtunk egy revolvert az apjánál is. Nem tudja, használta-e? Milyen célból tartotta? Aztán ez meg ez járt-e a házukban? Milyen ügyben? A többi mind nem komoly. A kihallgatásnak, sajnos, vége. Aláírja a jegyzőkönyvet.

A kihallgatásnak vége, de Ivanov még nem végzett. Mély szimpátiával, megértéssel néz Bogrovra. És megszólal. Szinte szívhez szólóan.

– Hadd adjam elő önnek bizonyos megfontolásaimat. Ön páratlan lelkierővel megáldott, rendkívül bátor ember. Véghezvitte azt, amire senki más nem lett volna képes. De a jelenlegi állásfoglalása semmi jóval nem kecsegteti. Mire való ez a büszke elvhűség, ezek a szándékát – méghozzá régóta előre megfontolt szándékát – elismerő nyilatkozatok? Csak súlyosbítja a helyzetét, biztosan halálra ítélik. Minek dugná a fejét a hurokba? A forradalmárok iránti hűségből? De hiszen azok mind megtagadták, senki sem vállalt önnel közösséget. Amit valóságosan meg akart tenni, megtette, és ezen semmi sem változtathat, de mire jó tovább erősködnie? Gondoljon most magára, könnyítsen a sorsán. Ne vallja magát olyan meggyőződéses államellenes bűnözőnek, ne tartson ki a miniszterelnök-gyilkosság előre megfontolt szándéka mellett. Hiszen elkövethette azt a pillanat hatására, hirtelen felindulásból, majdnem véletlenül is. Ugyanakkor becsületesen szolgálta a titkosrendőrséget a forradalmárok ellenében, most pedig ugyan mit veszít az ő köreikben? A saját sorsán viszont enyhít. Nagyon ajánlom: változtassa meg vallomását a bíróságon.

– Tehát még nem késő megváltoztatnia a vallomását?

– A legkevésbé sem. Van rá mód, általában így csinálják. Új eljárást rendelnek el. Az ellentmondások meg semmivel sem fenyegetik, cinkosai, bűntársai, tanúi nem voltak, senki sem hozhatja zavarba.

Bogrov óvatosságból, bizalmatlanságból nem felelt azonnal. De a gondolat úgy beléhasított, akár egy széles pengéjű kés, elvágta eddigi támasztékait.

És vastag kőfalú zárkájában van megint. Nem figyeli, nem látja senki. És újra – az ajtótól az ablakig. És a dermesztő kilátás az ablakból arra az átkozott hegyre.

Tényleg, miért is gyengült el hirtelen annyira, miért süllyedt a halál eufóriájába, miért adta meg magát? Próbálja hát megmenteni az életét!

Hiszen sok terroristának kényszermunkára változtatták a halálbüntetését. Még Szazonovnak, Pleve gyilkosának is.

Ha már a verés is annyira fájt, mennyire fájhat az akasztás!?

Bizony, elvesztette a vizsgálatot, az most már világos. Nem jól intézte. Ha egyszer az az egész forradalmár-csőcselék megtagadta őt, ha a hőstettét senki sem akarta a zászlajára tűzni, akkor ő ezáltal szabad is? Különben is, mikor tartozott ő ehhez a bandához? Azt hiszik róla, hogy forradalmár? Ő független személyiség, a liberális fejlődés híve. Semmi egyéb.

Vessen be egy másik változatot? Rántsa porba a hőstettét, de meneküljön meg? Hiszen nem volt ő soha becsvágyó.

Az életét már áldozatul ajánlotta – nem volt elég. Áldozza fel most társadalmi becsületét is? Amúgy is be van az már mocskolva, nem egyhamar tisztul meg.

Mennyire össze tud zsugorodni a világ! – egyetlen kis rácsos ablak, ösvény a kopár meredélyen, még a Dnyeper sem látszik, csak a szél süvít, süvít szakadatlanul a kopár boszorkányhegy felett. Vigasztalan, elvadult, kiszolgáltatott az egész, mint minden ebben az elátkozott Oroszországban. Hol vannak már a francia Riviéra elbűvölő öblei, mint azok a villefranche-sur-mer-iek, amelyekre az ember az erkélyről pillant alá, miután már letusolt, szűk lovaglónadrágot, hófehér inget öltött, fiatal és életre kész? (Arra az életre, amely mindig oly sokat ígér, de aztán nem adja meg a legfontosabbat...) Hol vannak a nizzai pálmafák, hol az utcai zöldséges pultsorok a mögülük előkacsintgató kofákkal? És a Promenade des Anglais?... A barátságos Mentona strandjai?... Az óriásplatánok Monte-Carlo kaszinói előtt?... A játéktermek hivalkodó pompája, az aranyozott falak, az arany kupola?

Az első teremben kis tétekben játszanak. Zaklatott idegesség, a játékasztalnál egy cigarettázó lány, törékeny kis öregasszonyok, játékba feledkezett férfiak, fanatikus kalkulálók, kezükben ceruzával, és míg a golyó meg nem perdül a fekete-piros, csészeszerű mélyedésben, a mezőkre osztott asztal fölé fürgén be-benyúlnak, akár valami csontos boszorkánykezek, a krupiésegédek kis lapátkái, és azt, amit a játékosok elvesztettek egy pillanat alatt húzzák el, ritka nyereményüket pedig szinte megvetően lökik oda... A krupiék képe meg hol vaksi, csak átabotában megfaragott, hol fekete bajszos, karikatúra-orrú banditapofa, hol pedig olyan, akár egy szemüveges tudós nemes vonású arca. A fiatal, lilaruhás, feketére festett szemöldökű és szempillájú lány erősen fújja felfelé a füstöt, és meredt, eszelős szemmel követi a játékot. Amikor nyer, épp olyan keveset, mint amennyit veszíthet, üdvözült mosoly ömlik el az arcán. De nagyot tévedne bárki, aki azt hinné, hogy ez a mosoly neki szól, s megpróbálná elvinni a lányt az asztaltól.

Játszott Bogrov ebben a teremben is, figyelte, egyre izgatottabban, az eszeveszett golyó útját. De amikor jobban állt pénzzel, beljebb ment.

Belül, ahová belépni is sokba kerül, már privát játék zajlik, az igazi, amelyben nincs a téteknek felső határa, nem tolonganak sem játékosok, sem bámészkodók, alig tízen vannak egy-egy asztalnál, ahol izgulni illetlenség, és kirívó az olyan balszerencsés, ifjú játékos, aki révülten járkál egyik asztaltól a másikig. Az ugyancsak túlméretezetten magas mennyezet alatt ideges csend honol, szinte légüres a tér. Itt nem használnak zsetont pénz helyett, a baccarat-asztal mellett álló, gutaütésesen vörös arcú öregember látszólag számolatlanul veszi elő az egyik papírszalagos pénzköteget a másik után a lába mellett elhelyezett táskából, százat-százat ropogósan új ötven és száz frankosokból, a sovány, markáns arcú olasz pedig, aki behízelgőn és biztos kézzel rakja szét a kártyákat, ugyanilyen behízelgőn és biztos kézzel söpri be a pénzkötegeket a mély hátsó fiókba.

Micsoda szenvedély! Micsoda láz! – fél óra alatt egy egész életet élhet itt végig az ember.

Sokkal izgatottabbak, mint Bogrov volt a kijevi opera nézőterén. De zsong is itt az élet muzsikája!

És ő soha többé nem láthatja mindezt.

Az egyik arcról a másikra röppenő tekintetek eme összefonódásából, ezekből a kisvárosról kisvárosra való utazgatásokból, ha szerencsésen játszottál, ha szerencsétlenül, ha csak messziről nézted a lányokat vagy ha megvásároltál magadnak valami olasz nőt egy éjszakára, az a benyomásod alakul ki – nem egyszerre, csak később, távolról, a tágas Kijevből, a nyirkos, komor Pétervárról, most pedig a lakatra csukott zárkából visszanézve –, hogy azok voltak életed legszebb napjai.

Te pedig nem becsülted őket...

Jó lenne sorra venni, mi is történt, mit látott, érzett, miről álmodozott európai utazásai, üdülései során, felidézni a megélt gyönyörök zamatát...

1906? – München... Párizs... Wiesbaden...

1907? – Nizza... Menton...

1908? – Merano... Montreux...

1909? – Párizs... Nizza... Monte Carlo.

1911, még ennek az évnek a februárjában is, ezen az utolsó tavaszon is – megint a francia Riviéra.

Huszonnégy év – rövid lenne egy életnek? Vagy éppen hosszú?

Ha ért hozzá valaki...

Nem, folytatnia kell a játékot. Ennek a tétje pedig még a privát játéktermekéinél is magasabb!

Becsapná őt Ivanov? Felbérelték volna? Persze, hogy felbérelték. Ezeknek így a kedvező. De nem kedvezőtlen Bogrovnak sem.

Felgyorsulnak mozdulatai a négy kőfal között, még jó, hogy senki sem figyeli.

Nem, nem rohan ő fejjel a falnak, mint a birka. Se alagútásás, se megvesztegetés. Hanem – edzett agyának tekervényei.

Hogy a vallomása nem lesz hihető? Na és, kenjenek csak mindent az ohrankára! Ha már úgyis kapcsolatba hozta vele a nevét, miért ne szedne ki belőle még egy fizetséget? Ha sikerül, meg lesz mentve az élete. Ha nem, minden tirajtatok ragad!

Igen! Ez az egy ígéretes húzása marad: ráragad az ohrankára!

Folyamatos együttműködést kell hazudnia, amilyen soha nem is volt! Egybekevernie a terrorizmust az ohrankával, hogy száz évig se másszanak ki belőle!

Ezáltal még sokkal lenyűgözőbb lesz a cselekmény hatása! Egyszerre kettőt üt a rezsimen: befeketíti a biztonsági rendszerét magát, és ezzel további csapást mér Sztolipinre is! Eléri őket ő még a túlvilágról is!

Egy ilyen újabb, nagyszerű célért kész odadobni személyes jó hírének maradékát is!

Nem volt-e ennél is keresztülvihetetlenebb a semmiből megszőni a merénylet hálóját? Ő pedig megszőtte, méghozzá a puszta kezével!

Hát nem egyszerűbb-e a dolga most?

69. fejezet

A sebesült öntudatán van. – Megkönnyebbülés az első nap után. – Semmit sem tudhat meg, senkit sem hivathat magához. – Lebeg a szelleme. – Az uralkodó csak nem jön. – A nyomozó. – Kokovcov. – Táviratok. – Könyörgő istentiszteletek. – És a végső határvonalon sem szűnünk meg gondolkodni. – Sztolipin felidézi a legfontosabb éveket. – Szeptember 16. – Az uralkodó csak nem jön. – Leomlik az állványzat, hisz megjósolta. – Lesznek-e örökösei, akik folytatják a nagy tetteket? – Kijevben temessenek el. – Szeptember 17. – Az uralkodó csak nem jön. – De jó lenne egyszeriben a jövőben teremni! – Szeptember 18. – Nem jött el. – Nem a mi dolgunk, hogy a Te akaratodat mérlegeljük. – Eszméletvesztés. – A végső perc. – Afanaszjev doktor Sztolipinről.

A szeme mindig a mennyezet egy-egy pontjára szegeződik, ahogyan a teste engedi. A jobb oldalára nem fordulhat, nem jó a balon sem, egyre csak háton fekhet, odalapítva, ahogyan a golyók is rögtön háttal szögezték a korláthoz, s közben folyton érzi az el nem távolított golyót a lapockája alatt.

Az első éjszaka vészes volt, érezte arcán a halál leheletét, a szíve már-már felmondta a szolgálatot. Reggelre engedett a szorítás, a sebe megcsendesedett.

A tudata tiszta, világos, szabadon szárnyal, ahogyan kell is mindannak, ami szellemi eredetű bennünk. És már nem hiszi, hogy meghal.

A tükörben frissnek látszik az arcszíne, nem váltott halálsápadtra, láza nincs. Az első órák átható fájdalma is csökkent (vagy ez csak a morfiumtól van?), elmúlt a hányingere és úgy szeretne megfeledkezni a test gondjairól, s csak a szellemnek, a gondolatnak élni – de jó is lenne!

Hol is találta el az első golyó? Az orvosok azt mondják, hogy a Vlagyimir-keresztnek ütközött, lefékeződött és irányt változtatott. De jobb vagy rosszabb irányba ment ettől?

Azt mondják, hogy nem köp vért, nincs hashártyagyulladása, és ez jó.

A beteg vagy sebesült rögtön megszűnik felnőtt, önálló ember lenni. Nem csak pozíciója hatalmát veszti el, hanem azt a jogát is, hogy tudja, mi van vele. Ha diákkora óta nem értett volna latinul, az orvosok félszavaiból rá se jöhetett volna, hogy a golyó áthatolt a rekeszizmán és összeroncsolta a máját.

Mégsem a szívét, a torkát, nem halt meg azonnal. Lehetett volna ennél rosszabb is.

De mája is csak egy van az embernek. Tudták az ellenségei, mit szúrjanak ki maguknak: a máját. El is érték.

A gyenge jobb keze most már örökre megnyomorodott. Bizonyára azt emelte védekezve maga elé.

Megkérdezte, hogy van a sérült zenész. Semmi komoly baja.

Most ugyan már nincs jelentősége, de „izgalmas” lenne megtudni, mégis hogyan történt az egész? Hogyan juthatott be a gyilkos a színházba? Ez a talány egészen evilági módon foglalkoztatta.

Egyébként könnyen megölhették volna bármelyik Kijevben töltött napon, miért pont a színházban?...

Micsoda alakok azok a rendőrök! Csupa rang- és előléptetés-vadász. Bezzeg Geraszimov, aki a leglázasabb forradalmi években Pétervárott szolgált – hányszor mentette meg csendben a cár életét, Sztolipinét és másokét is! A terroristák bosszúból megrágalmazták, Kurlov meg bevette az egészet.

Kurlovot, azt a sötét, zavaros, önfejű, hitvány alakot, akit ráerőszakoltak az összes rendvédelmi szerv főnökéül, jómaga nem távolította el, meghagyta az eszement biztonsági rendjét is, nem akarta megsérteni az uralkodó érzéseit. Jó lenne most a szemébe nézni!

Kérte, hívassák ide. De nem jött a galád, elutazott az uralkodóval ünnepelni.

De volt-e még Sztolipinnek hatalma ahhoz, hogy idehívassa?

De volt-e valaha, akár kormányfőként is, teljhatalma?

Milyen egyszerűen kezelik a dolgot: meggyilkolták Oroszország kormányfőjét, és ide se jön senki, hogy magyarázatot adjon. Az első napon egyébként olyan jól volt, hogy úgy gondolta, kikerül a bajból, s maga vizsgál ki mindent, ha felgyógyult. Egészen evilágian fűződtek a gondolatai. Az orvosok sem titkolták el a sebesült elől, amit az újságokban olvastak: a lövéseket a titkosrendőrség ügynöke, Bogrov adta le.

Bogrov? Az, akiről tegnap beszéltek? A titkosügynök, aki a terroristákról szolgáltatott információkat? Észbontó.

Ezek a kérdések belehasítanának, meggyötörnék a testét, ha nem lenne már minden mindegy: mi függ attól, hogy kicsoda és miért? Elérték...

Valójában pedig szabadon és megbocsájtón lebegett a szelleme. A gondolatai különlegesen világosak voltak.

És Pjotr Arkagyjevics várt. Egész élete legfontosabb beszélgetésére. Várt. Az uralkodóra.

Az este, alighogy beszállították a kórházba és bekötözték, még mielőtt először megáldozott volna, azt kérte, mondják meg az uralkodónak, hogy ő kész az életét adni érte. Az első nehéz éjszakán, amikor ott ólálkodott körülötte a halál, minden óráját ezzel a várakozással töltötte.

Ma reggel, amikor jobban lett, annál inkább várta. Mennyi mindent kell elmondania neki! Mennyi mindenre figyelmeztetnie! Most Sztolipin olyan szuverénül és mindenre kiterjedően beszélhetne vele, mint eddig még soha.

De telt a nap, telt a nap, és az uralkodó nem jött.

Ismerte, hiszen ismerte Sztolipin az uralkodóját! Eszébe juthatott volna, hogy még a hodini katasztrófa napján sem mondta le a francia nagykövetnél rendezett bált. Emlékezhetett volna arra, hogy az uralkodó számára semmi sem örömtelibb és kedvesebb, mint a katonai parádék – szeptember 15-én pedig a program szerint éppen a legnagyobb katonai parádéra kerül sor; messze a városon kívül több tízezer főnyi csapatot tereltek össze –, és hogyan is bonthatnák meg az események előre meghatározott rendjét?

Tudta, de mégis várta. Szeptember 15-én este, amikor az uralkodónak vissza kellett térnie a városba – különösen.

De ő nem jött. És hiábavalóan múlt el ez a legtisztább tudatú, visszahozhatatlan nap.

Tényleg ne tudott volna csak egy kicsit változtatni az ünnepségek rendjén?

Tényleg ne lett volna fontos neki az, hogy értesüljön az állam ügyeiről? Arról, amit még nem sikerült elvégezni? A jövő fenyegető veszélyeiről? Magáévá tenni egy haldokló gondolatait? Pjotr Arkagyjevics a reformja egész tervét szándékozott kifejteni ma az uralkodónak, örökül hagyva rá azt. És elfogadtatni vele, és megnyerni őt a megvalósításának.

Nem érdemeinek elismeréséül – nem azért, mert Sztolipin megfékezte a forradalmat, helyreállította az ország egészségét –, az uralkodó saját jövője érdekében! Önmaga javára! Hiszen nem látja, hogy mennyire el van még akadva Oroszország. És hogy hogyan juthat tovább.

Jönni csak egy nyomozó jött, a jelentéktelenebbek közül. Kérdéseket tett fel, írogatott a jegyzőkönyvbe: hogyan is volt az ott a színházban, pontosan hol, kinek a közelében állt a miniszterelnök, hogyan közeledett feléje a gyilkos, és melyik kezében fogta a...

És eljött Kokovcov. Már ő lett közben az ideiglenesen megbízott miniszterelnök.

Amire nem került sor a két korábbi lemondás után, arra most sor került: Kokovcov elfoglalta a posztot. Nem ellenlábasa. De észbélileg és érzelmileg korlátolt. Hogyan lehetne mélyebbre hatolóvá tenni az elméjét, befogadóbbá a szívét? Bátorságot kellene gyűjtenie a szívébe, mielőtt ennek az egésznek nekigyürkőzne.

Miért nem inkább Krivosein?

Az uralkodó akarata.

Egyet-mást azért elmondott neki. (Legelőbb is: vegye rá az uralkodót Szuhomlinov lecserélésére, nagy összevisszaság kezd kialakulni a katonai főhatóságnál.)

Hozott viszont a titkára ezen az üresen maradt napon egy nagy halom táviratot: Oroszország minden részéből gyógyulást kívánnak neki.

A baj órájában halljuk ugyan barátaink hangját – de mindig későn. Mennyivel értékesebb lenne akár csak egy tizenhatodukat magunk mellett tudni, de a cselekvés órájában.

És – táviratok, újságközlemények a megtartott könyörgésekről; egymást érték a könyörgő istentiszteletek, különösen a fővárosi templomokban. A vidékiekben szentképeket osztogattak. A csernyigovi püspök olajat hozott a mártírhalált halt Szent Varvara ereklyéjéből. Mennyire szeretik Oroszországban az efféle túlzásokat. Csak ne a mindennapi tetteket helyettesítenék velük! Könnyebb imádkozni valakiért, mint támogatni. Nehezebb elvégezni a munkát.

Sztolipin mindig is ott érezte maga fölött a lebegő, szárnyaló, irányító Istent.

És legfőbb igyekezetével azon volt, hogy megtöltse a parasztok magtárait.

Csak nem kell éppen most távoznia? Nagy reformjának megvalósítása előtt?

Szeretett volna egy tiszta, erőteljes hangot hallani, amely akaratának és erejének folytatását ígéri. De nem hangzott fel ilyen hang sehol Oroszországban. Volt-e egyáltalán?

Hogy most kell elmennie, ereje teljében, negyvenkilenc évesen! Úgy, hogy magára hagyja Oroszországot, amikor pedig azt még mindig marcangolja a polgárság eszeveszett gyűlölete a cári hatalom iránt. A rágalmai. A meg nem értése.

Hogyan rendezted ezt el, Uram, milyen, számunkra felfoghatatlan terv szerint: bármennyi tennivalót róttál is mindegyikünkre, bármennyiszer teljesítettük is túl azt, amit elterveztünk, minden újabb látóhatárhoz, még ehhez a végsőhöz, a haláléhoz érve is csak több, még több a nyugtalanítóan elvégezetlen munka, amelyhez oly nagy szükség lenne rám, de karomnak a Te parancsodra le kell hanyatlania.

Hát Olja?... Hát a hat gyermek – a kicsik is és a már felnőttek is?

Az Isten büntetése-e vagy különös kegye, hogy nem könnyít rajtam önkívület, legfeljebb csak röpke álom, s így mindig tudatában vagyok annak, hogy megsebesültem. És hogy meghalhatok.

És hogy valószínűleg meg is halok.

Nem lehet megtudni semmi újat sem a táviratokból, sem a kósza hírekből. És nem vonhat le következtetést önmaga fájdalmaiból vagy teste belső moccanásaiból: vajon mi történik ott bent? Pusztul valami? Gyógyul? Rossz helyen sűrűsödik össze a vér? Vagy elszívja a fáradt szív?

Az orvosok jószerével nem is kezelik, csak morfiumot és koffeint adnak. Azt mondják, hogy három hét múlva talpra áll. Nem cserélik a kötést, nem akarják őt mozgatni. Készültek kivenni a golyót, de aztán letettek róla. Valami hírességre várnak Pétervárról.

Ő, a mindig tevékeny, most tétlenségre van kárhoztatva. Beszélnie sincs kivel. Üzenni sem tud senkinek. És tudata, amely arra ítéltetett, hogy a jövőbe már ne avatkozhassék be, most múltjának történéseit veszi sorra.

1906. Mindent elborítanak a felkelések és a lázadások.

1907. „Nem fognak megfélemlíteni!”

Hogy egybeépülnek hirtelen ezek a külön, nem erre előkészített mondatok! Milyen boldog, aki állva marad a helyén! És milyen boldogtalan, aki az érdekcsoportok széthúzásai között tévelyeg ahelyett, hogy a rugalmasan összekapcsolódó állami erőkre támaszkodhatna.

Lehet-e oka panaszra? Hiszen meghalhatott volna már az Aptyekarszkij-szigeten, amikor még semmit sem végzett el. De kapott öt évet, hogy dolgozzék.

És, bár Oroszország minden bajának kereszteződési pontját érezte önmagában, nem habozott: azzal a léhűtővel párbajoznia kell.

Ma ugyancsak párbajt vív, csak az ellenfele alattomban támad, márpedig annak a melle, aki cselekszik, mindig védtelen.

Megdöbbentette a gyilkos arca: igazának diadalmas tudata tükröződött rajta.

Intelligens arcának ferde mosolyában a kivívott győzelem ujjongása látszott és a kérdés: felfogják-e vajon, milyen szellemes volt a megoldás?

Mindüket ilyenné alakították. Egy fél évszázadon át alakítgatták.

Mit nekik Oroszország! Mit – a feladatai...

Ne-em, ez nem a titkosrendőrség ügynöke.

Szoktunk profetikus előrejelzéseket kapni életünkben, valamilyen korábbi példák, hasonlatosságok képében, amelyek külsődlegeseknek tűnnek, valójában viszont sokkal jobban érintenek minket, mintsem gondolnánk.

Többnyire nem szoktuk felismerni ezeket a figyelmeztető jelzéseket. Akkor, amikor Azefről beszélt, undorító lett volna feltételeznie, hogy valaki, aki titkosügynök, ugyanakkor a terror irányítója lenne. Pedig a Dumán belüli ellenségek épp azt jósolták, hogy a kormány pusztul majd bele a titkosügynökeibe. És lám, mintha ennek valami torz megvalósulását látnánk.

Hogyan ünneplik majd most azt, amit akkor nem nyertek meg... Milyen jól jön ez a lövés mindannyiuknak. Lezárta az áprilisi Duma-üléseket.

Időt és figyelmet kellett volna szentelnie a rendőrségnek, nem kellett volna irtóznia ettől.

1909. Oroszország egyre jobban nekilendül.

1910. A beteljesülések éve. Már tanyák sorjáznak Oroszország-szerte, új arcot ölt a természet. És a saját boldog szibériai utazása, életének valóban a csúcspontja: hisz mindaz, amit lát, az ő műve.

Nem lehet, hogy már teljesítette is a magáét? Nem olyan sok jut egy-egy ember osztályrészéül. Egyetlen ember nem szabhat új irányt az egész történelemnek.

De még ebben a legnagyszerűbb időszakában is, sőt ebben különösen, minden oldalról akadályok közé volt szorítva, meg volt kötözve...

De nem, ne így! Hanem: ó, Uram, köszönöm Neked, Te bőkezű, amiért lehetőséget adtál arra, hogy mindezt véghezvigyem.

Épp augusztus-szeptemberre érte el utazása a tetőfokát. Ezek a naptári napok, amelyek az itteni ünnepségek közepette oly fojtogatóan unalmasak, milyen szabadok, végtelenbe nyúlóak voltak a múlt esztendőben a szibériai sztyeppén, a frissen rakott kazlak és kenyérgabona-asztagok között.

Csak még egyszer elmehetne oda!

Elmúlt a szeptember 16-ára virradó éjszaka is, amely nem volt olyan vészes, mint az első. A hőmérséklete továbbra is 37°C, a pulzusa sem több kilencvennél, és annyira szeretné elhinni az orvosoknak, hogy komoly a remény! Nem lázas, nem beszél félre, csak a mozdíthatatlan teste ólomnehéz, önmaga meg nagyon gyenge. A jobb oldalát a seb körül mintha vasmarok szorítaná. Mi történik vajon titkon ott belül? A vérzés elállt, a kötést sem cserélik. És nem is kezelik semmivel. Nem lehet talán?

Megérkezett Olja a koveni birtokról.

Igen, látod, barátom... Igen... így állunk...

Az uralkodó viszont nem jött sem későn este, a díszszemle után, sem reggel.

Talán majd napközben? Mi is a programja mára? A programja megint Kijeven kívülre szólítja Korosztyenybe, Ovrucsba.

Szóval el sem jön?

Nem jött el.

De hiszen ismerte az uralkodót Pjotr Arkagyjevics. És mégis várta, hogy eljön. Nem úgy készült már beszélni vele, mint alattvalója, hanem mint egy haldokló. Csak neki mondja el, nincs más, akinek mondhatná!

... Felség! Ne hitesse el magával, hogy már minden jól van! Egy erős vihar még felboríthat bennünket! Ugyanaz a két erő szaggat szét minket – felelőtlen, esztelen mind a kettő! És az egyik közülük teljes egészében az ön hatalmában van, takarítsa el ezt a bozótot, felség!

És ő, aki jobbfelé is, balfelé is keresztre volt feszítve, aki ennek a szakításnak a nekivadult bikaerejét a két vállán érezte, ugyan kit javasolhatott az uralkodónak maga helyett?

Hiszen nem volt kit.

Bánta-e most, hogy nem rázta fel az uralkodót már korábban is egy ilyen kiáltással? Vagy inkább azt, hogy nem tudta megtartani a jóindulatát? Mindenkor úgy viselkedett, ahogyan az ügy érdekében helyesnek érezte. Nem tudott változtatni magán, és ügyet váltani sem tudott.

Ezen a tavaszon ugyan túlheveskedte a dolgot a nyugati zemsztvókkal.

De az vesse rá az első követ, aki maga is irányított államot.

Hogy minden, az utolsó kis oldaltoronyig tökéletes legyen az épületen, az nem adatik meg senkinek.

Miért van az, hogy ha az ember a fő munkáját a fő irányban sikeresen végzi, akkor minden és mindenki, aki körülötte van, az ellenségévé válik?

Ahogyan annak idején a beszédében mondta az építőállványzatról: az ellenségeink dühödten rombolják, vágják, nem hagyják, hogy építsünk, az állványzat meg óhatatlanul leomlik – pontosan így mondta: óhatatlanul –, és a roncsai minket is agyonnyomnak (a bosszút lihegő Rogyicsev meg: nem fogja felépíteni az állványzatát, leesik róla!) –, ám történjék ez meg, de akkor, amikor fő vonalaiban már felépült a megújított Oroszország!

Talán bizony felépült? Talán bizony elvégeztük már a legfontosabbat? Istenem, most látta tisztán Pjotr Arkagyjevics a legfontosabbat, most, amikor már annyi ereje sem volt, hogy feltámaszkodjék a könyökére.

A haláltól egyáltalán nem fél. Halálfélelmet már régóta nem ismer, s ezen maga is meglepődik, hiszen még ötvenéves sincs. Minden félelme mindig Oroszország féltése volt. Jaj, nem tudom már segíteni semmivel!

Attól fél, hogy nem lesznek utódai, és elmarad a befejezés. Annyira nem engedik egyikünket sem a fő munka közelébe, helyettünk németeket vagy redves torzszülötteket ültettek mindenüvé, s ha felbukkannak mégis jó irányba ható kezek, rögtön lecsapnak rájuk mindenfelől, hogy kiüssék belőlük, elvegyék az országtól a körzőt, a mérőt, a csákányt, a lapátot.

... Felség! Ha nem téríti észhez ezeket is, azokat is, még könnyen elbukhatunk! Nem engedhető meg, hogy az ország ilyen megosztottságban éljen! Nagyon rossz előérzeteim vannak, és nem pusztán azért, mert ezek a golyók vártak rám. Megismétlődhet még a kilencszázötös év, felség, jöhet, ne adj Isten, egy újabb háború. Fejleszteni, fejleszteni kell az egészséges társadalmi rétegeket! És ne bízzék a haszonleső emberekben, sok ilyen van ön körül!

Kínos lassúsággal telt a nap, a beteg gondolatai már nem voltak olyan világosak, mint tegnap. Hol elhomályosult minden, hol hányingere támadt, hol kiverte a víz, elgyengült, és mind erősebb lett a szorítás a mája körül. Megérkezett ugyan a pétervári Zeidler, de a sebészek így sem merik elszánni magukat semmire.

Az uralkodó pedig templomot avat Ovrucsban.

Szerette volna, hogy eljöjjön Gucskov, nagyon várta, olyan jól megértették egymást az utóbbi években, most folytathatnák...

Az meg már úton volt vagy éppen indult, de szintén nem sietett. Előreküldött egy óhitű-ikont.

A beteg egyre rosszabbul lett.

– Kijevben temessetek el, Olja. Jó ebben a városban nyugodni.

Már régen végrendelkezett így, tudta ezt minden hozzátartozója: ott temessék el, ahol megölik. És úgy alakult, hogy megölni Oroszország bölcsőjében ölték meg, ott, ahol az első orosz gyökér sarjadt, és éppen e tájon tartotta magát az elmúlt években a legszilárdabban az orosz nemzeti érzés, nem pedig a hivatalnok Pétervárott, nem az elkadetosodott Moszkvában, hanem itt! És ezért a Kijevért vívta ő a legutóbbi tavaszon a csatáját a nyugati zemsztvók érdekében. Azokban a hetekben terhelte túl a szívét is. Az most segíthetett volna, ha szétszívja a vérömlenyt, de bizony már nem volt a régi.

Estére kezdett ki-kihagyni a tudata, és ekkor ötlött eszébe, hogy hiszen írásban is előadhatna mindent az uralkodónak. Hogyan is nem jött rá erre már előbb! Most lázasan és még sokkal meggyőzőbben sorjáztak a gondolatai, mint amikor teljesen tudatánál volt. Most aztán maradéktalanul meggyőzi az uralkodót! És ő nem mondhat nemet, milyen szerencse!

Papírt, alátétet, tollat kért, de hirtelen eszébe jutott, hogy hát a jobb keze – amely írni mindig is csak a bal támogatásával tudott – most még sérült is, hogyan fog ő írni?... Elgyengült. Lázálmok kezdték gyötörni. Mellette ült a felesége és Afanaszjev doktor, aki az elmúlt éjszakákon el sem mozdult az ágyától.

Reggel megint öntudatra ébredt. Az orvosok aggódtak, hashártyagyulladást állapítottak meg, százhuszas pulzust. Amire jobb napokon nem szánták el magukat, most elszánták. Kötözés. És megoperálták a hátát is, kivették a gyilkos golyót.

Pjotr Arkagyjevics rápillantott.

Ma már olyan gyenge volt, hogy nem beszélhetett volna hosszan és erőteljesen az uralkodóval, ha el talált volna jönni...

Az uralkodó pedig, mint kiderült, tegnap későn este a kórházban járt, de a beteg eszméletlen volt. Ma reggel meg újra elutazott Kijevből. A program szerint.

Megszakításokkal, félálomban, injekciókkal telt el szeptember 17-e. Gondolatai töredékesek voltak. Sikerült kitárnia az orosz jövendőbe vezető kaput, csak nehogy valakik ismét bezárják.

Úristen, milyennek képzelje ezt a jövendőt: fényesen nagyszerűnek vagy újra sötéten gomolygónak? Hogyan láthatná meg az elkezdett lépések folytatását, és egyáltalán azt, hogy milyen fordulatot vesz majd az egész?

Rohanna, hogy részt vállaljon belőle. – Hiszen érte éltem! Mindenestül érte vagyok!

De kezdett már elömleni rajta a megbékélt eltávolodás is: már nem az enyém mindez. Jól van így is.

18-án reggel teljesen tiszta tudattal ébredt, és számonkérőn szólt a professzorokhoz:

– Hogyan mondhatnak nekem valótlanságokat életem utolsó napján?

A professzorok kitértek a válasz elől. A jobb keze be volt kötözve, a ballal meg nem tudta kitapintani a pulzusát, amely, igaz, mintha már nem is vert volna. Oxigént kapott. És koffeint.

Sztolipin öntudatán volt, koncentrált. Teljesen tisztában volt azzal, hogy meghal. És ma megint csak nem volt ott az uralkodó. Ő, aki maga is gyenge volt, és gyengesége miatt szerencsétlen, habozó, elidegenített – nem jött el.

Nem Isten akarata ellenére jutott nekünk ilyen esztendőkben ilyen uralkodó... Nem a mi dolgunk, hogy a Te elgondolásodat mérlegeljük.

Ó Uram, Istenem, világosítsd meg az elméjét és a szívét! Adj neki erélyt a szörnyű viszontagságok idejére!...

Szeptember 18-án a beteg egész nap már elhomályosuló tudattal nagyon szenvedett, nyögdécselt, hánykolódott. Mindenki csodálkozott, hogyan bírja még a szíve, bár időnként teljesen leállt, csak a koffein hatására indult újra.

Amikor előző este megállapították, hogy vérömleny van a rekeszizma alatt, nyilván meg kellett volna operálni, eltávolítani a vért, tamponálni a májat. Nem merték rászánni magukat.

Kívülállókat már nem engedtek a szobába.

Este, önkívületbe esve, a beteg kérte, gyújtsanak villanyt.

– Adják ide a levelet!... Adjanak tollat!... Hogyan adhatnak tollszárat toll nélkül?

És – valami Oroszország kormányzásáról. Többször, érthetően: „Finnország”, és bal kezével rajzolt valamit a lepedőre. Amikor papírt, ceruzát adtak, már nem volt ereje semmihez.

Este nyolckor kezdtek kihűlni a végtagjai. Nagyon nehéz volt a légzése.

A legutolsó: „Fordítsanak az oldalamra!” Afanaszjev doktor megfordította.

Aztán teljesen elvesztette az eszméletét.

Kezdték beengedni a látogatókat.

Az esperes imát mondott a haldoklóért.

A beteg arcszíne haláláig friss maradt.

A felesége megkövülten állt.

Este tízkor, körülbelül a gyilkosság elkövetésének órájában Sztolipin négy napi küzdelem után elhunyt.

Afanaszjev doktor, aki négy éjszakán át őrködött mellette, elmondta: már sok halálra ítélt embert látott, köztük kiemelkedő szelleműeket és tehetségűeket, de azok általában mind görcsösen kapaszkodtak az életbe, zavarodottságot, lelki gyengeséget mutattak, esedeztek, mentsék meg őket, az orvosok pillantásában kerestek reményt. Sztolipintől azonban senki sem hallott könyörgést, mindenki csak páratlanul higgadt önuralmat tapasztalt.

Egyenlő félként fogadta a halált. Méltósággal lépett át a lét egyik formájából a másikba.

KI A VILÁGOSSÁGOT ELHOZTA,

A VILÁG ÉPP AZT BÁNTOTTA

70. fejezet

Pánik tör ki a kijevi zsidók között, a kormány védelmet biztosít nekik. – A jobboldaliak viszonya a meggyilkolthoz. – Mindenki látta, hogy az uralkodó semmibe vette. – Az orosz sajtó hangneme. – Az európai sajtó hangneme. – A koporsót átviszik a kolostorba. – A temetés.

A halálhírt csak reggel akarták közzétenni, de nem lehetett, mert Kijev – és rögtön ezután Ogyessza – zsidóságán pánik lett úrrá (a hír visszatarthatatlanul kiszivárgott). Sok zsidó elhagyta a várost. Képviselőik rohantak a hatóságokhoz, és könyörögtek, hogy nyújtsanak nekik védelmet.

A védelmül megígérték és meg is adták. A hatóságok minden figyelmüket a pogrom megakadályozására összpontosították. (Bogrov számítása bevált.) A rendőrség mindenesetre szétkergette a hazafias utcai demonstrációkat. A pogrom előkészítésével gyanúsított személyeket őrizetbe vették. Harmincezer főnyi katonaságot vontak össze Kijevbe, azokat a fegyvereseket, akik még nem távoztak a díszszemlék után, s a zsidó negyedek közelében helyezték el őket. A megbízott miniszterelnök, Kokovcov, szigorú hangú körlevelet küldött szét és tett közzé, amelyben a leghatározottabb intézkedésekre szólított fel a zsidók védelmében. A főkormányzó nyilvánosságra hozta a Kijevből elutazó uralkodó parancsát: „Mind az összegyűlt tömegnek, mind a társaságoknak vagy egyes személyeknek megtiltok minden zavarkeltésre alkalmas önkényes megnyilvánulást.” A Mihály Arkangyal Szövetség^[72] felhívást intézett tagjaihoz, miszerint a legszigorúbb rendet tartoznak megőrizni az utcákon. A Városi Dumában a jobboldaliak vezére azt nyilatkozta, hogy bármely, bárki ellen irányuló megmozdulás ellentmondana a lelkiismeretnek és a sztolipini politika lényegének, hiszen ő a rend és a törvényesség harcosa volt. „Mi vagyunk a kijevi lakosság szellemi pulzusa, s így mindent meg kell tennünk azért, hogy lecsillapítsuk a kedélyeket.” A jobboldaliak úgy döntöttek, hogy nem engedélyeznek semmiféle gyűlésezést, nehogy azok társadalmi zavargások elindítóivá válhassanak. (Ugyanők csak közvetlenül Sztolipin halála előtt kaptak észbe: a Mahovszkij Kórház, amelyben a miniszterelnök feküdt, a rendőrségtől semmilyen védelmet sem kapott. Ha Sztolipin állapota jobbra fordul, és Bogrovnak elvbarátai vannak, semmibe sem került volna valamelyiküknek bejutni a kórházba, és még egy golyót ereszteni Sztolipinbe.)

A jobboldaliaknak valószínűleg annál is könnyebb volt ilyen visszafogottan viselkedniük, mert Sztolipint sohasem tekintették a magukénak, inkább ellenségnek: ahelyett, hogy eltaposta volna az október 30-ai Manifesztumot, Oroszország fejlődését annak kényszerű határai között képzelte el. Jóllehet kihúzta az országot a forradalom veszélyéből, nekik mégsem volt elég jó: az a türelmetlen jobboldali szélsőség, amely hallani sem akart semmiféle társadalmi fejlődésről, a gondolat semmiféle mozdulásáról, s még kevésbé bárminemű engedményről, csak a cár előtti áhítatos hódolatot és az ország megkövült változatlanságát kívánta volna konzerválni még egy és még egy és még egy évszázadra. Igaz, most, hogy egy zsidó gyilkolta meg, Sztolipin elfogadhatóbbá vált a jobboldaliak számára. A helyi kijevi szövetségesek (az Orosz Nép Szövetségének tagjai) demonstrációt készültek rendezni az Életünket a cárért előadásán ugyanabban a színházban, amelyben eldördültek a lövések. (Ám a hatóságok, miután erről értesültek, nem engedték megtartani az előadást, sem a délelőttit, sem az estit.) A jobboldaliak legfelsőbb, pétervári vezetőinek Sztolipin iránti kérlelhetetlen elutasítása mit sem változott: a jobboldali duma-frakcióból demonstratíve senki sem ment el a temetésére, sem a második Markov, sem Puriskevics, sem Zamiszlovszkij. A jobboldali lapok pedig nyíltan így írtak:

Oroszország nem adta nevét Sztolipinhez... Eltévelyedései szolgáljanak intő például minden utódjának: nem szabad engedni a modern liberális áramlatok hipnózisának.

Antonyij Hrapovickij érsek a zsitomiri gyászistentiszteleten elítélte, baloldalinak bélyegezte Sztolipin reformjait, és felszólította a pravoszlávokat, hogy imádkozzanak bűnei bocsánatáért. A hírhedt és merészségében korlátokat nem ismerő caricini Iliodor pedig (akinek ráadásul személyes elszámolnivalója is volt Sztolipinnel) még gyászistentiszteletet sem volt hajlandó tartani érte: „Sztolipin nem rokonunk, nem ismerősünk, semmi jót nem tett.”

A hangot viszont mindannyiuknak az uralkodó adta meg. Nem maradt észrevétlen, hogy mindössze egyszer látogatott el a kórházba, és akkor sem ment be a sebesülthöz. De a várva várt ünnepségek régen kimunkált programja bezzeg maradéktalanul teljesült, a színházban eldördült lövések egy hajszálnyi eltérést sem okoztak: megvolt a katonai parádé, a kijevi intézmények megtekintése, az ovrucsi, majd a csernyigovi utazás. Onnan az uralkodó csak szeptember 19-én tért vissza. Túl későn ahhoz, hogy elbúcsúzzék a haldoklótól, és túl korán ahhoz – egészen másnapig várnia kellett volna –, hogy jelen legyen, amikor a holttestet átviszik a Lavrába. Programjának mechanikus teljesítése közben az uralkodó óvatosan, akárha tekebábuk között járna lábujjhegyen, kikerülte a sebesült miniszterelnök első perceit a színházban, az ápolását is a kórházban, a halála napját is, a Lavrába szállítását is, a temetése napját is... Mindenki láthatta, hogy az egyeduralkodó orosz cár nem érez részvétet a sebesült iránt.

Szájról szájra járt, majd a sajtóba is beszivárgott: „Azt beszélik, hogy az uralkodó nem tartja túl nagy veszteségnek...”

Így természetes volt, hogy nem csapott fel az együttérzés nagy hulláma. Az országszerte rendezett könyörgéseket gyászistentiszteletek váltották fel, azokat megtartották – és kész.

A liberális sajtó pedig még kevésbé érezte szükségét, hogy „mély megrendülésének” adjon hangot. (Az egész sajtó ugyanakkor újra és újra visszatért arra, milyen elragadtatást váltott ki Bogrov személyisége Ivanov csendőrtábornokból.) Lehetőség kínálkozott viszont efféle szónoklatokra:

Mi futott vajon végig a sebesült miniszterelnök agyán a halála előtt? Megvilágosodott-e előtte a valós lényege annak a rendőrrendszernek, amelyben élt és tevékenykedett?

És arra is, hogy a történelem nevében efféle tőzsdeügynöki értékeléssel toldják meg a mondottakat:

Nagy államférfi volt-e az elhunyt? Volt-e határozott elveken nyugvó, szisztematikus, széleskörű és mély állampolitikai programja? Nem, nem volt, mert nem rendelkezett az egységesítő eszme hatalmas lendületével.

Egy állami bizottság ugyanezekben a napokban foglalta le Sztolipin koveni birtokán Oroszország húsz évre szóló fejlesztési programját. Az újságok azzal a lehengerlő, önhitt otrombasággal mondtak ítéletet Sztolipinről, amelyet a XX. században senki olyan megátalkodottan nem jelenített meg, mint az újságírók. A kadet sajtó így oktatott:

Senkinek sem szabad szem elől téveszteni: a jog [azaz egy, a jogi karok végzősei által kidolgozott és más jogászok által valamely törvényhozó intézményben megszavazott törvénycikk-gyűjtemény] fölötte áll a vallásnak és fölötte a nemzeti érzésnek.

Egyedül Menysikov írta a Novoje Vremjában:

Ezt a lövést az egész világra adták le. Élete virágában gyilkolták meg, kötelességteljesítés közben, akkor, amikor politikai élete épphogy elkezdődött. Mint államférfi, nem mint a rendőrség főnöke küzdött a forradalom ellen. Új típusú államférfi volt. Mi pedig mással sem tudunk felelni erre, mint azzal, hogy „Az örök világosság fényeskedjék neki”, no és kék tömjénfüsttel. Így reagálunk arra, hogy Lefejezték Oroszországot. Mindezek a gyászistentiszteletek csak árnyékai a tetteknek. Pedig a forradalommal szemben nem színpadias ellenállást kell tanúsítanunk...

Az újságírókén és a politikusokén kívül van-e egyáltalán véleménye az országnak? Az oroszokat ért nagy veszteséget nálunk szinte nem is tudatosították.

Néhány kijevi azt fontolgatta, hogy szobrot állítanak Sztolipinnek. Az állam nem ajánlotta fel, hogy részt venne ebben.

Oroszország száz, de lehet, hogy kétszáz év óta legjobb kormányfőjét gúny és megvetés közepette, a baloldaliak, a félbaloldaliak és a jobboldaliak elfordulása mellett temette el. Így jártak el mind – az emigráns terroristáktól egészen a jámbor cárig.

Csak az európai országokban lehetett arról olvasni (egy francia félhivatalos lapban például), hogy ezúttal nem egy személy, hanem az államrend alapja ellen követtek el merényletet. Hogy Sztolipin kiemelkedő államférfi volt, a rend támasza, aki elképesztően rövid idő alatt ismét jó életet teremtett Oroszországban. Hogy (írta a The Times) olyan gyorsan és olyan rendszerben igazította hozzá az orosz politikai életet a képviseleti intézményekhez, ahogyan arra még sehol, egyetlen országban sem volt példa. Hogy meggyőződésének áldozata lett, s halála nagy bánata Oroszországnak, s csak abban lehet reménykedni, hogy halálával nem ér véget a sztolipini éra. Hogy (bécsi lapok) ismét a vad indulatok áldozata lett Oroszországnak egy nagy embere; hogy a szocialista terroristák, akiknek jelentős befolyásuk van orosz burzsoá és egyetemi körökben, felszabadítóknak nevezik magukat, ezzel leplezve visszataszító barbárságukat, miközben csak akadályozzák a békés, civilizált munkát.

 

*

 

Halála után Sztolipin tölgyfa koporsóban feküdt, fehér zubbony volt rajta. Felesége egy töviskoszorút választott ki a sok többi közül, s azt helyezte férje mellére. A halott lábánál egy kis párnán ott volt a golyótól meggyűrt Szent Vlagyimir-rendjel. A kórház szűk bejáratán nehéz volt bejutni, de sorban jöttek az emberek búcsút venni.

Azt tervezték, hogy Sztolipint Aszkold sírja mellé temetik, de az uralkodó, aki felkereste a kórházat, úgy rendelkezett, hogy a Laurába temessék.

Sztolipint szeptember 20-án a kórházból a Kijev-Pecseri főkolostorba több versztán át nyitott koporsóban vitték végig a tömegektől zsúfolt utcákon, katonai sorfalak között. A halottnak most biztosították azt a védelmet, amelyből az élőnek nem jutott. Akkor nem találtak erre egyetlen csendőrt sem, most viszont több száz is került, mindazok, akiket csak össze lehetett szedni a három fővárosból, ott haladtak lovon is, gyalogosan is a menet előtt és mögött, formálisan azért, mert a megboldogult belügyminiszter is volt, de ez a csendőrkíséret hamis fényben tüntette fel Sztolipin Oroszországnak tett nagy szolgálatát. Rengeteg olyan személy, akik sehol sem voltak, amikor az élőnek lett volna szüksége támogatásra, most mind-mind itt szorongtak; jöttek intézmények küldöttségei, jöttek katonai és polgári tisztségviselők. (De Kurlov Pétervárra, Szpiridovics Jaltába távozott.)

Sok katonazenekar játszott. A menet előtt fáklyavivők haladtak. Őket követték a fehér ruhás nemesek, zemsztvo-tisztségviselők. A szerencsétlen színház énekkara. És kékinges templomi énekesek. Tíz templomi zászló. És egy magasba nyúló kereszt. Párban egy-egy zsoltárolvasó és diakónus vonult, kezükben tömjénfüstölővel. Három érsek, nyolc archimandrita, fénylettek a mitrák a napsütésben. Az emberek itt-ott térdre ereszkedtek a halottaskocsi előtt. Azt hat fehér takarós és tollbokrétás ló húzta. Amikor a menet a templomok előtt megállt, a papok az Evangéliumból olvastak fel. A halottaskocsi mögött a családtagok után tábornokok, tisztek, monarchista szervezetek képviselői mentek zászlókkal, több száz ezüst- és. virágkoszorút vittek. A processzió három órán át tartott.

Csak egy apróság hiányzott: az uralkodó az előző napon üdülésre Kijevből a Krímbe kegyeskedett utazni. (Koszorút azonban küldött a felség. És az özvegy anyacárné is.)

Szeptember 22-ére, a temetés napjára megérkeztek a pétervári küldöttségek is. Az Állami Dumából nem túl sokan, úgy ötven ember, az orosz nacionalisták csoportja – egyedül ók voltak végig hűek Sztolipinhez (de kijevi vezérük, Sulgin, úgyszintén éppen a Krímben kezeltette magát) –, és pár októbrista a bűnbánó Gucskovval. A Duma baloldali és szélsőjobboldali tagjai közül azonban senki sem jött el. Rodzjanko koszorút hozott, de csak a maga nevében. „Miért nem a Duma nevében?” – kérdezték tőle. „Nem kaptam erre felhatalmazást a képviselőktől.”

És nem jött el egy sem a nagyhercegek közül.

Az elmúlt éjszakákon a koporsó a templom csarnokában volt, nemesi elöljárók, zemsztvo-tisztségviselők, a Városi Duma városatyái és persze a belügyminisztérium főhivatalnokai álltak mellette díszőrséget. Igaz, Sztolipin hű harcostársai a földreform ügyében, Krivosein földművelésügyi miniszter és az elhunyt helyettese, Likosin is.

A metropolita elvégezte a gyászszertartást. A Holmi Rusz püspöke, Jevlogij forró hangú gyászbeszédet tartott, keresztes–lovagnak nevezte Sztolipint.

Mielőtt a koporsót kivitték volna, a sírnál már kényelmesen elhelyezkedtek a sajtó képviselői, fényképészek, filmesek. A „szövetségesek” kitartottak amellett, hogy ez sértő, és követelték, hogy távolítsák el őket. Az újságírók nem akartak elmenni, kivezették őket.

Harangzúgás közepette vitték ki a koporsót a templomból. Ismét a csendőrök tisztelegtek puskával. A kis párnákon megint a kitüntetések. És fehér ruhában ötvennégy pap, hat diakónus, négy püspök és a metropolita. A koporsót előkelőségek vitték, de nem a legmagasabb rangúak. (Azoknak irányt szabott az uralkodó elutazása.) A miniszterek közül Krivosein és Tyimasev kísérte a koporsót.

Krivosein az özvegyet vezette. És ott haladt még Rodzjanko, Gucskov, Balasov, Vlagyimir Bobrinszkij, Pihno.

Egy óhitű parasztember próbált volna néhány szót szólni a sírnál, de a csendőrök ellökték, nem hagyták beszélni.

A sír mellett tartott ájtatosság után, az „Örök világosság fényeskedjék” és a „Ha dicső...” hangjainál, a Laura falai mögött leadott három díszsortüzet követően lebocsájtották a nagy oroszt a Reflektóriumi- és a Nagy-templom közötti kriptába. És hozzáláttak a lezárásához.

Nem félemlítették meg.

Meggyilkolták.