Rogyicsev, a kadet párt egyik legharsányabb szónoka pattant fel, aki egyszerűen nem tudott higgadtan beszélni (ha megpróbálta, mondókája álmosan szétfolyt), csak lángoló szenvedéllyel, úgy, hogy követni is alig lehetett – most az úgynevezett Oroszországról szólt:

Oroszországnak eleve nem volt történelme, jobb, ha nem is beszélünk róla. Ezer esztendő alatt éppen az önkényuralom miatt nem termelt ki személyiségeket, márpedig személyiségek nélkül nem létezhet történelem sem.

Roppant divatos volt akkoriban azt hangoztatni, hogy Oroszországban nincsenek emberek, jóllehet éppen hogy tele volt velük, az pedig, hogy a földet művelők között lehetnének ilyenek, még kevésbé volt elfogadható. És Rogyicsev nyomban rákezdett az orosz radikálisok kedvenc nótájára:

Amikor az igazi orosz alapelveket emlegetik nekem, sosem tudom, miféle elvekre gondolnak? Nemzeti érzés bennünk is van, de minket arra ösztönöz, hogy mindenekelőtt a jog érvényesítését követeljük. Mert vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy nem követnek el ellenünk jogsértést, ha az állam érdeke úgy kívánja?

Örök probléma ez, amelyet máig sem oldottak meg sehol, amely hol ide, hol oda billenti a mérleget: miként élvezhet valaki jogokat úgy, hogy nem vállal ugyanakkor terhes, sőt veszélyes kötelességeket? Vagy miként lehet valakire kötelességeket róni úgy, hogy nem részesítik ugyanakkor jogokban is? Vagy miként lehet megtalálni a jogok és kötelességek érzékeny egyensúlyát?

Úgy érezte-e Rogyicsev, hogy a beszéde már-már akadémikussá válik, és nem vezeti le pártja dühét? Mind élesebben fogalmazott, előhozta a rögtönítélő hadbíróságokat, de beszéde így sem vonult volna be a történelembe, ha poénhajhászása és kielégületlen pártjának érezhető elvárása nem ragadtatja arra, hogy kezével egy a nyakára szoruló hurkot mutatva azt kiáltsa: Sztolipin-nyakkendő (ami nyilván a „Muravjov-gallér” parafrázisa volt).

Tapsot várt, hiszen azt már úgy megszokták az ellenzék vezérei, ezúttal azonban nem adatott meg neki, hogy fáradt-elégedetten mosolyoghasson vissza a teremre: az elsápadt Sztolipin távozott a miniszteri páholyból, a teremben pedig hosszan tartó, fülsiketítő zaj támadt, a Duma fele az írópultok lapját csattogtatta, kiáltozott és a szónoki emelvényhez tódult – le akarták rángatni róla Rogyicsevet. Az általános hangzavarban az elnök megszakította az ülést – nem is a szavával, hanem a távozásával, közben egy magas, idősebb kadet a testével fedezte Rogyicsevet, és kimenekítette a Jekatyerina Terembe. Ott viszont utolérték Sztolipin párbajsegédei.

Nem olyan miniszter volt Sztolipin, aki a törvény paragrafusához folyamodik, hogy elégtételt vegyen azon, aki megsértette. Megmutatkozott ebben egész valója: a XX. század szólásszabadságban fogant gátlástalan, büntethetetlen, a prostituálódottságig léha szavára lovagi kihívással, az egyetlen még megmaradt férfias megoldással válaszolt. Ekkor már biztos kézzel irányította a rablás lázából kigyógyuló Oroszországot, de ettől még nem tekintette magát olyan pótolhatatlannak, hogy figyelmen kívül hagyja a személyét érintő sértést. Legbelül, minden államférfiúi megbízatásánál mélyebben, lovag volt („nyílt sisakkal” – ez volt kedves szavajárása). Mindent beleadott állami munkájába, a szívét, az eszét, egész életét tette rá, de egy ilyen pillanatban még az sem tudta fogva tartani; mindent odadobott, hogy megvívhasson azzal, aki megsértette, vállalva ezért akár a másnap bekövetkező halált is. Csak akinek különösen értékes élete van, az tud róla ilyen nagylelkűen lemondani.

Így szólt a szevasztopoli tábornok fia:

– Nem akarok „hóhér” gúnynéven megmaradni gyermekeim emlékezetében.

Nem hangzott ez korszerűen, de annál döbbenetesebb volt a hatása! Rogyicsev elhűlt, ahogyan az összes többi kadet is: a képlékeny szónoklatok hosszú évei alatt elfelejtették, hogy egy-egy sértés akár a pisztoly ravaszát is meghúzhatja. Ragyogóan megtanultak csúfot űzni mindenből, ami idegen számukra, csak azt felejtették el, hogy az embernek felelnie kell a szavaiért, esetleg az életével is.

A negyvenöt éves miniszterelnök, hat gyermek édesapja nem tétovázott kockára tenni életét. Az ötvenhárom éves tveri képviselő nem volt felkészülve a dolgok ilyetén alakulására. És a megtépázott szónok kénytelen volt még ugyanabban a szünetben odakullogni a Duma miniszteri irodájába, hogy bocsánatot kérjen Sztolipintől. Az megvető pillantással mérte végig: „Megbocsájtok önnek” – és nem fogott vele kezet.

Ennek az Oroszországban néhány éve még teljesen ismeretlen embernek az ereje mind kétségbevonhatatlanabbul mutatkozott meg. Az ülés végéig a helyén maradt, és a Duma viharos ünneplésben részesítette. Rogyicsevnek viszont a szónoki emelvényen kellett visszavonnia szavait, és megkövetnie Sztolipint, de így is kizárták tizenöt ülésről.

(Mindazonáltal: az elhangzott szó megtette hatását, a történelemben fennmaradt a „Sztolipin-nyakkendő”. Így érvényesült a század erőfölénye. A korlátlan polgári szabadságjogok kora egyszersmind a felelőtlen vádaskodások kora is.)

Sztolipin családja azt a telet megint a Téli Palotában töltötte, kopár, holt termek környezetében, ahol abban lehetett a legkevésbé hinni, hogy a monarchia fejlődik. Egyre jöttek a névtelen fenyegető levelek. A terroristák ólommal akarták térdre kényszeríteni a térdre kényszeríthetetlen miniszterelnököt. Meghiúsítottak merényletet még a Duma épületében is: az újságírók páholyából kellett volna lőnie egy eszernek, akit olasz újságíró-igazolvánnyal láttak el.

Sztolipin nem is megsejtette, hanem – az Aptyekarszkij-szigeti események óta – biztosan tudta, hogy nem ágyban, párnák közt fog meghalni (katonák nem is szoktak úgy). Valahányszor elment otthonról, gondolatban mindig búcsút vett övéitől. És ismételten kérte, hagyta meg mint végakaratát, hogy oda temessék, ahol majd gyilkosa kioltja életét.

Alekszandr Gucskov az októbrista párt részéről támogatást ígért Sztolipinnek. Ez a támogatás azonban hullámzó, esetleges volt, hol örvendetesen egységes és jókor érkező, hol nem is lehetett támogatásnak nevezni, inkább versengésnek, sőt összecsapásnak.

A június 16-ai törvény mégis meghozta gyümölcsét: bár az új Duma is szenvedélyesebb érdeklődési tanúsított a politikai okfejtések, semmint a szakmai munka iránt, már nem a kadetoké, hanem Gucskov októbristáié volt benne a többség. Ugyanakkor nem alakult ki olyan erős jobbszárnya sem, amely a másik oldalról akadályozhatta volna Sztolipin reformjait. Ez a Duma tehát feljogosított a hatalom és a társadalom mérsékelt része közötti megbékélés reményére, ami nélkül Sztolipin nem látott esélyt Oroszország megmentésére. A megerősített Duma annak reményére is feljogosított, hogy dacolni tud majd a korlátlan befolyással bíró, mindig névtelen udvari erőkkel, a monarchikus kormányzás ezen árnyoldalával.

Igen hamar tapasztalnia kellett azonban Sztolipinnek a parlamentáris kormányzás hátrányait is: miközben az októbrista többség támogatására számított, szembesülnie kellett annak ellenállásával. (Egyedül az orosz nacionalisták álltak változatlanul Sztolipin oldalán.) Így volt ez kilencszáznyolc elején is a három páncélos hajó megépítésével kapcsolatban. Abban az időben ez nem volt elhanyagolható kérdés Oroszország számára. A csuzimai megsemmisítő vereség után az orosz hadiflotta legjava a Japán-tenger fenekén pihent. Oroszországnak immáron harmadik esztendeje nem hadiflottája, csak egyes különálló, semmilyen formációba nem rendeződött hajói voltak, és parti őrsége. Sem a tengerészeti vezető körök, sem a kormány egésze, amelyeket lesújtott a vereség, nem mertek nagylélegzetű tengerészeti programot hirdetni, terveik mindössze az ország rendelkezésére álló anyagi eszközökből megépíthető négy hajóra korlátozódtak. Nem hangzott el olyan ellenvélemény, amely szerint a flottát nem kellene rekonstruálni, illetve, hogy az igényelt pénzösszeg aránytalanul magas lenne. A társadalom ellenvéleménye, amelynek a leghatározottabban Gucskov adott hangot a Dumában, másra vonatkozott:

A tengerészeti hatóság szétzilálódott, ezt kell – még a flottát megelőzően – átalakítani. Kritikánkban nincs semmi káröröm. Hazafiúi gyász hatja most át ennek a teremnek a légkörét. Nekem is és politikai elvbarátaimnak is nagyon fáj, hogy kénytelenek vagyunk elutasítani a kormány hitelkérelmét a katasztrófa után. Az 1905. évi leirat azonban azt tartalmazta, hogy a hazával szembeni erkölcsi kötelességünk elemezni hibáinkat.

De mi történt három év alatt? A flottára azóta is az üres parádézás a jellemző, és megbüntették-e vajon Alekszejev admirálist, aki kudarcba fullasztotta az egész japán hadjáratot? Nem, az Államtanácsban ül. A Duma megtagadta a hiteleket, a képviselők azt követelték, előbb söpörjék ki a tengerészeti minisztériumból mindazt, ami romos, korhadt.

Ha jól belegondolunk, igazuk is volt, tulajdonképpen Sztolipin is egyetértett velük. De épp a tisztogatást hátráltatták az udvari körök, s jó lett volna azt valamilyen hatékony eszközzel siettetni. Ám, ha még jobban belegondolunk, a külső ellenségek nem vártak, Oroszország a padlón volt, tehetetlenül és szinte mozgásképtelenül. Áhított nyugodt évei attól függtek, erős tengeri pajzs védi-e. És Sztolipin egymás után három fórumon – a Duma bizottságában, magában a Dumában és az Államtanácsban – sorolta fáradhatatlanul, elképesztő találékonysággal változatos érveit, mind újabbakat hozva fel, mintha végtelen sokaságuk felett rendelkezne. Minden alkalommal bizakodón, erőteljesen szólalt fel a többségi vélemény ellen, és minden alkalommal megingatta azt:

ha nem is azért, hogy megváltozzék a már előre elfogadott vélemény, hanem legalább azért, hogy bebizonyosodjék, létezhet azzal ellenkező nézet is, amely ráadásul nem is értelmetlen.

Nem akármelyik több tapasztalattal bíró, parlamenti rendszerhez szokott miniszter tudott volna ennyi energiát mozgósítani, és ilyen tisztelettel viseltetni a párbeszéd iránt, mint ő. Még inkább áll ez a cári miniszterekre, akik egyikének sem volt hol és kivel szemben ilyen hajlékonyan és kitartóan érvelnie, ilyen plasztikusan, érzékletes hasonlatokba ágyazva megjelenítenie argumentumait, némelyikkel meg is nevettetve mind szövetségeseit, mind ellenfeleit:

Ha egy gimnazista megbukott a vizsgán, ugye nem büntethetjük azzal, hogy elvesszük tőle a tankönyveit!

Azt hangsúlyozta, hogy a Duma döntése csökkenti az ország erejét, hiszen az egész világ felújítja a flottáját, Oroszország viszont még a partjait sem tudná megvédeni, hiszen egész flottája kiöregedett teknők gyűjteményévé válik; ha nincs igazi hajóraj, nem lesz kellőképpen kiképezve a személyi állomány sem; nyomatékosan kérte, ne mentesítsék a kormányt annak felelőssége alól, hogy Oroszország tengeri védelméről gondoskodjék – de mindhiába.

Nem sokkal ezután a Duma megtagadta tőle az amuri vasútvonal megépítésére igényelt összeg kiutalását is – nem azért, mintha bármit is felhozhatott volna az ellen, amit Sztolipin a beszédében kifejtett, hogy tudniillik fennáll a veszélye annak, hogy az a távoli vidék összeköttetés nélkül idegen életnedvekkel telítődhet, és elveszhet Oroszország számára; hanem csak azért, mert a költségek a Duma szerint meghaladták volna a meggyengült ország erejét, vagy még inkább azért, mert a Duma maga túl fiatal volt, s nem tanult még meg állami méretekben gondolkodni.

Más esetekben Sztolipin meg tudta győzni a Dumát, ebben a kettőben viszont nem. És ekkor a végletes rábeszélésről a végletes cselekvésre tért át: az ülésszakok közötti szüneteket kihasználva, a 87. cikkelyhez folyamodott. Ebben a két esetben az ismét összeülő Duma már nem merte félbeszakíttatni a jóváhagyása nélkül megkezdett munkát – a páncélos hajók és az amuri vasútvonal építését. Ugyanennek a manőverezésre lehetőséget adó cikkelynek a révén vitte keresztül Sztolipin az óhitű közösségekről és a felekezet-változtatásról szóló törvényt is. A módszert azonban maga is veszélyesnek, meghökkentőnek tartotta: hiszen ő nem valami udvari miniszter volt, a felemelkedését nem protekciónak köszönhette, s nem is annak hála maradhatott a posztján akár csak egyetlen napig; egyensúlyt teremtő politikáját valóban sosem érvényesíthette volna a Duma nélkül, igazán szüksége volt rá, elvégre ő próbálta beláttatni Oroszországgal, hogy beköszöntött immár az alkotmányos kormányzás korszaka; ám a legégetőbben szükséges intézkedéseit nem tudta elfogadtatni a Dumával, s így a megkerülésére kényszerült.

Egyáltalán milyen kormányzási mód kell ahhoz, hogy az ország elkötelezett vezetője hazája javára határozottan és gyorsan irányíthasson? A törvényhozó intézmények működésének biztos, szilárd gyakorlata a világ egyetlen országában sem egy pillanat alatt alakult ki.

És Sztolipinnek még ezzel a megerősített és egyáltalán nem fékevesztett harmadik Dumával is egy-két-három éven át kellett küszködnie a sajtót, a „forradalom e szülőanyját” korlátozó rendszabályok bevezetéséért:

Ha akadna egy olyan tébolyodott, aki egyetlen tollvonással korlátlan politikai szabadságjogokat vezetne be Oroszországban, holnap Pétervárott már a munkásküldöttek tanácsa ülésezne, amely alig egy fél év elteltével a tüzes gyehennába taszítaná Oroszországot.

Ugyanez történt a terrorellenes rendkívüli intézkedések esetében is (ezeket Gucskov a maga közép-többségével eleinte támogatta, utóbb viszont a megszüntetésüket követelte):

Ne gondolják, uraim, hogy elég a lassan lábadozó Oroszországra rákenni a különféle szabadságjogok pirosítóját, és az attól rögtön meggyógyul. Belső feladatainkat bombák és pisztolyok fenyegetésében vagyunk kénytelenek megoldani. Majd ha erőre kap a nép elcsigázott, betegségtől meggyötört teste, a rendkívüli intézkedések maguktól feleslegessé válnak.

Szereplésről szereplésre váltak mind elvitathatatlanabbá Sztolipin képességei: villámgyorsan látta át az odavetett replikákat (mindössze egy-két bekiabált szóból álltak, de a mögöttes tartományuk bonyolult lehetett, amit azonnal össze kellett raknia); könnyed szavakészséggel válaszolta meg őket; úgy el tudott raktározni mindent emlékezetében, hogy még a homályban megbúvó mellékgondolatok sem sikkadhattak el; ha kellett, azonnal felszínre tudta hozni őket, és érzékletessé, plasztikussá tette ezzel beszédét; nem mulasztotta el, hogy figyeljen a fogalmak, a meghatározások és az eljárások között fellelhető finom különbségekre, s azt sem, hogy példákat idézzen az európai államjogból, amelyet fáradhatatlanul tanulmányozott; jól beszélt három idegen nyelven; szinte ömlöttek belőle a hirtelen születő, szellemes hasonlatok, amelyek azzal együtt, hogy mindig érthetőbbé tették a kifejtendő gondolatot, néha fel is vidították a hallgatóságát. Egy olyan országban, ahol a teljes hierarchia a cártól az utolsó közrendőrig szívesebben hallgatott, mindenféle nyomtatott utasítás-szövegek mögé bújva, semmint nyíltan szólt volna, ez a páratlan cári miniszter kifárasztotta és megtörte az ellenzéket a beszédeivel, amelyek épp olyan világosak voltak, mint a kézírása. Nem vonakodott eljárni a legkülönbözőbb ülésekre, azokon felszólalni, minden alkalmat megragadott, hogy lépésről lépésre előmozdítsa ügyét, hogy megmutassa abba vetett hitét. Igyekezete hevében akkor sem hallgatott, amikor kényelmesebb lett volna némán kitérnie a válaszadás elől.

Így történt ez 1909 februárjában is, amikor az ellenzék Azef ügyében interpellált. Az eszer vezetők, miután rájöttek, hogy Azeffal épp úgy kudarcot vallottak, mint tevékenységük sok más vonatkozásával is, azzal a fantasztikus mesével álltak elő, hogy Azef kettős ügynök, s a kormány is szerepet vállalt az önmaga elleni terrorcselekményekben: a kormány, úgymond, maga teremti az Azef-féléket, és még magas beosztású személyeket is hajlandó meggyilkoltatni, csak hogy a forradalmi mozgalmat bomlaszthassa. Briliáns vád volt ez a kormány ellen, és az orosz közvélemény azon nyomban, minden ellenőrzés nélkül, örömmel fel is kapta. Híre kelt, hogy az ellenzék február 24-én dörgedelmes interpellációt készül benyújtani a Dumában. Sztolipin a törvény értelmében egyáltalán nem lett volna köteles megjelenni az ülésen, és személyesen válaszolni az interpellációra, megtehette volna ezt írásban, akár egy hónap múlva is. De ő önként az ülésre sietett, hallgatta a baloldaliak beszédeit, amelyek nem tájékozottságról tanúskodtak, nem bizonyítékokat sorakoztattak fel, csak a kormányt és az államrendet ócsárolták. Pokrovszkij és Bulat, az ellenzék szónokai, a hangzatos, elképesztő feltételezésen kívül egyetlen ténnyel sem tudtak szolgálni a Duma feszültséggel teli, agyonzsúfolt üléstermének. Sztolipin fellobbant, szólásra emelkedett és harcba indult. Meggyőzően bizonyította, hogy a baloldali vezérek azért tálalják fel meséjüket, hogy zászlaik becsületét mentsék. Nem hallgatta el tehát véleményét, és egy olyan beszédet hagyott ránk örökül, amely nélkül máig sem juthattunk volna az igazság nyomára.

Sztolipin hevességét egyebek között az is kiválthatta, hogy a korábbi rendőrfőnök, Lopuhin, az, aki elárulta a forradalmároknak, hogy Azef rendőrügynök, és segített ezzel Burcevnek továbbszőni az Azef-legendát, gimnáziumi osztálytársa volt. Most arról a pipogyaságról tett volna tanúbizonyságot, amely oly gyakori vonása a művelt oroszoknak? Vagy különösen, ó jaj, a trónt körülvevő állami hivatalnokoknak? Lopuhin mindenesetre igyekezett megmenteni valahogy a karrierjét, hiszen a legkirívóbb gyilkosságokat – Plevéét, Szergej Alekszandrovics nagyhercegét – az ő rendőrfőnöksége alatt követték el, méghozzá akadálytalanul, ő ugyanis az említett Azef figyelmeztetését is eleresztette a füle mellett, nem tett óvintézkedéseket; most viszont megpróbált mindent arra az Azefre kenni, akit nem ő, hanem jóval korábban valamelyik elődje szervezett be (de aki egyszer megmentette Lopuhin életét). Azután, hogy nem óvta meg főnökének, Plevének az életét, most nem átallott találkozni annak gyilkosával, Szavinkovval, hogy együtt szórjanak hazugságokat Azefre és a kormányra. Mi több, még tiltakozó levelet is küldött Sztolipinnek, amiért az meg akarta akadályozni, hogy Londonba utazzék a terroristákhoz, levelének hitelesített másolatát egyébként rögtön el is küldte a külföldi eszereknek, hogy azok a nyugati sajtóban publikálhassák. Nem is annyira Lopuhin személyes alávalósága volt meghökkentő, mint az a mind fájóbb kérdés: vajon hányszor tíz – vagy száz? – ilyen elvtelen karrierista törtető lehetett az oroszországi hatalmi elit soraiban?

Sztolipin vitathatatlan időpontokat és tényeket sorolt fel a Dumában. Hogy Azef 1892-től a legutóbbi időkig a rendőrség önkéntes titkosügynöke volt. (Arról nem is szólva, hogy mennyire következetes és elsőrendű ügynöke.) Hogy maga Azef 1906-ig (Szavinkov letartóztatásáig) egyáltalán nem vett részt az eszerek terrorcselekményeiben, de mindazokat a részinformációkat, amelyekhez pártbeli ismerősei révén jutott, azonnal lelkiismeretesen továbbadta a rendőrségnek. Így közölt információkat Gersuniról, mint a terroristák egyik meghatározó személyiségéről, így akadályozta meg a Pobedonoszcev elleni, valamint a Pleve elleni merényletet, így szolgáltatott adatokat a Trepov, a Durnovo és egy további, Pleve elleni terrorcselekmény előkészületeiről, amely utóbbi végül 1904-ben sikerült. (Azef egyébként személy szerint nevezte meg Szazonovot.) Hogy az a vád, amely szerint Azef részt vett volna Pleve és Szergej Alekszandrovics meggyilkolásában, durva, a tényekkel nem számoló koholmány: ő ugyanis mindkét esemény idején külföldön volt, márpedig az eszerek gyakorlatában a cselekmény értelmi szerzője és irányítója mindig a helyszínen szokott tartózkodni, hogy buzdítsa a végrehajtót, s az a szemébe nézhessen.

Gersuni például ott volt az Izsák székesegyház előtti téren Szipjagin meggyilkolásakor, ugyanígy a Nyevszkij sugárúton a Pobedonoszcev elleni merénylet idején, valamint Ufában, amikor Bogdanoviccsal végeztek; a harkovi Tivoliban pedig a gyilkos mellett ült, és biztatta, amikor az megingott. Szavinkov úgyszintén mindenütt személyesen volt jelen – Pleve és Szergej Alekszandrovics meggyilkolásakor épp úgy, mint a Trepov elleni merénylet idején vagy Szevasztopolban a Szobornij téren. 1906-tól pedig, amikor Azef a harci szervezetbe is beférkőzhetett, annak akcióit rendre ügyesen szétzilálta, meghiúsította. Azefre tehát semmiképpen sem alkalmazható a „provokátor” megjelölés, amelyet oly nagy előszeretettel használnak a forradalmárok, ha saját kudarcaikat akarják elkendőzni: rendőrügynök így eleve nem nevezhető, csakis valamilyen bűncselekmény kezdeményezője.

Míg a kormánynak az van hasznára, ha erre az ügyre fény derül, addig a forradalmároknak az kell, hogy homály borítsa. Képzeljék csak el, uraim, hogy megütközne egy lelkes ifjú vagy leány, ha feltárulna előtte a forradalom szennye! Nem előnyösebb-e nekik, ha hajmeresztő képtelenségeket terjesztenek a kormány gaztetteiről, ha rá hárítják a felelősséget az összes bűnös cselszövényért, az erkölcstelenségért, a forradalmi mozgalom minden visszásságáért – éppenséggel a kormányra,

hogy közben azt remélhessék,

hogy a naiv kormány majd maga bontja le az akadályokat a diadalmasan előrenyomuló forradalom útjából,

hogy lemond teljes titkosszolgálatáról, habár egyedül az képes gátat vetni a gyilkosságoknak.

Egész rendőrségi rendszerünk csak eszköz, amely hozzásegít ahhoz, hogy élhessünk, dolgozhassunk, törvényt alkothassunk. Bűnös provokációkat pedig a kormány nem tűr el, és soha nem is fog eltűrni.

Már éjfél is elmúlt, amikor Sztolipin az egész terem tapsa közben lelépett a szónoki emelvényről.

Túl sok volt az egyetlen államférfinak, méghozzá ilyen rövid pár év alatt, ami neki jutott ki – bombákból, browningokból, vezetők meggyilkolásából. Az ilyen vérzivataros esztendők alatt spontán fészkelte be magát a tudatába a jövő látomása. Áttört ez a látomás az Azefről mondott beszédén is:

Mi egy építkezés állványzatát készítjük, ám ellenfeleink ormótlan épületnek nézik azt, és dühödten, fejszével esnek neki alapjainak. Az állványzat óhatatlanul leomlik, és lehet, hogy minket is a roncsai alá temet – hát csak temessen, de majd csak akkor, amikor már kirajzolódtak a megújult, szabad Oroszország épületének fő körvonalai!...

Sztolipin ezzel a beszédével leterítette az ellenzéket, bebizonyította, hogy a becsület nem a forradalmárok oldalán van. (A liberális széljárás törvényeinek megfelelően azonban nem Sztolipin igaza rögzült évszázadokra, hanem – akár a „Sztolipin-nyakkendő” vagy a „Sztolipin-vagon” – a Csernov és Burcev-féle, Azefről szóló detektívregény.)

A szabadság fogalmának tartalmáról Sztolipinnek több alkalommal is vitatkoznia kellett a kadetekkel:

Nem elég, ha csak a társadalom felső rétegeiben lengetjük meg valamiféle látszólagos szabadságjogok zászlait, arra vagyunk hivatva, hogy népünket szabadítsuk meg – a nyomortól, a tudatlanságtól, a jogfosztottságtól!

Bármilyen bel- vagy külpolitikai, adminisztratív vagy szervezeti kérdésről volt is szó, sosem lazult Sztolipinnek az alsóbb néprétegekhez, az állam alapjához való mélyen átérzett kötődése:

Fel kell emelnünk a mi elnyomorodott, a mi gyenge, a mi kimerített földünket. A föld eljövendő erőnk záloga. A föld – Oroszország!

Sajnos azonban még a kockázatos június 16-ai törvény révén jobbá tett Duma sem vált a parasztok sorsa iránt fogékony, gondoskodó nemzetgyűléssé. A legsanyarúbb sorsra a harmadik Dumában is a földreform ügye jutott.

Azóta, hogy a már emlegetett 87. cikkelynek hála a második Duma megkerülésével megszülethetett a földreformrendelet, már egy, sőt két év telt el, de a következő Duma is csak tovább rágódott minden egyes pontján, ellenkezett, háborgott, újabb indoklást követelt. A kadetok, akik ellenzéki hevületükben nem fogták fel, hogy Sztolipin valójában egy liberális, jogvédő programot igyekszik megvalósítani falun, sziklafalként álltak ki a kollektivisztikus faluközösség védelmében. A jobboldaliak pedig a hagyománnyal való teljes szakítástól féltek, és szintén a faluközösséget védelmezték. A társadalom művelt része meg annyira iszonyodott ettől a lépéstől – a paraszti munka felszabadításától, a paraszt önállósításától –, hogy a két és fél évig tartó viták folyamán minden egyes mondatba beleakaszkodott, hogy ahol csak lehet, hátráltassa a törvényt. A Dumában ülő sok ügyvéd és professzor legutóbb azt ötlötte ki, hogy a parasztcsalád feje egy személyben ne rendelkezhessék telke fölött, hanem minden vagyoni vonatkozású lépéséhez legyen köteles megszerezni családtagjainak, asszonyának, gyermekeinek a hozzájárulását. Az ötletadó tehetős, önálló, nagyszerű városi polgárok vagy vidéki földbirtokosok ugyanezt a maguk családjában gyalázatnak tartották volna (az európaiak meg mind valami rossz tréfának). Azt az elnyomott parasztot, a szent szántóvetőt, akit az orosz írók hagyományát követve mindannyian oly forrón szerettek, s itt, a népképviselet házában csakis őt szolgálták (jóllehet a nyelvét sem beszélték, és idegen volt tőlük az életfelfogása is), azt a parasztot érett korában oly jogképtelennek, oly reménytelenül részegesnek tartották, hogy feltételezték, ha saját tulajdonába adnák neki a telkét, azon nyomban elinná, a családját pedig koldusbotra juttatná; így hát, ha kikerült a földbirtokos és kikerülőben volt a faluközösség hatalma alól, akkor legalább a családja hatalmát kellett e szent szántóvető fölé kiterjeszteni. Amikor pedig Sztolipin erre azt válaszolta, hogy nem szabad az egész felnőtt lakosságot saját gyermekei gyámsága alá helyezni, hogy nem szabad az egész parasztságot krónikusan gyengének, az egész orosz népet részegesnek tekinteni, és

nem szabad általános törvényt hozni egy bizonyos torzulás alapján. Amikor az egész ország számára írunk törvényt, akkor a józanokra és erősekre, nem pedig a részegesekre és gyengékre kell tekintettel lennünk. Az ilyen erős emberek alkotják a többséget Oroszországban.

A közvélemény ekkor rögtön kifelejtette ezt a „többséget”, és – az ezerarcú arcnélküliség számára oly szokásos, lemoshatatlan vádaskodás könnyedségével azt ragadta ki és terjesztette tovább kiforgatva, hogy Sztolipin, úgymond, elszólta magát: az ő törvénye az erős parasztokra, azaz az üzér-kulákokra épít. Ugyanezt sérelmezték a jobboldaliak is, mondván, hogy „az erősek védelme mélységesen nemzetellenes elv”. (A megingathatatlan miniszternek ezzel a bélyeggel – ahogyan a többivel – kellett bevonulnia évszázada történetébe. Ellenségei még a halálát követően is egyik hazugságot a másik után aggatták rá.)

A papság egy része is a reform ellen foglalt állást, szerintük ugyanis a parasztok saját tulajdonú tanyákra történő széttelepítése meggyengítené a nép pravoszláv hitét.

Pedig az eltelt két és fél év alatt már vagy egymillió paraszt kérelmezte a tanyára települést, már működtek a földrendező bizottságok, amelyek egy tagba gyűjtötték az átadandó kihasított földdarabokat, már elutaztak vidékre a kormány küldöttei, hogy elmagyarázzák az embereknek a törvényt (csak azt nem tudta Sztolipin, hogy nyomukban ott járnak a diákok, és mindennek épp az ellenkezőjét mondják: „ne hallgassatok rájuk, ne költözzetek tanyára, megint becsapnak benneteket!”) – azt a Duma ennek ellenére alig néhány szavazatnyi többséggel volt csak képes elfogadni.

Ahhoz meg, hogy sok huzavona és ingadozás után az Államtanácson is átmenjen a törvény, még egy évre volt szükség.

De miután már minden törvényhozó megszavazta, további hónapokig kellett vámi az uralkodó végső aláírására. Ezekben a hónapokban Sztolipint éles támadások érték jobbról, azt hazudták, hogy ő afféle irodai reformer, hogy a tisztviselők erőszakkal ózik ki a parasztokat a faluközösségből, hogy az obscsina felbomlasztása Sztolipin egyik legkárosabb ötlete, mert kiszolgáltatja a parasztokat a zsidó felvásárlóknak. (Bár a törvényben világosan ki volt mondva, hogy a juttatott föld nem idegeníthető el más rendhez tartozó személy javára, nem értékesíthető készpénzért és zálogba is csak a Paraszt Bankba adható.)

Várni kellett még az uralkodó aláírására: nem törik-e meg valakik az akaratát, nem térítik-e el szándékától a kulisszák mögött?

Az uralkodónak megvolt az a kétségbeejtő tulajdonsága, hogy egy számára kellemes látogató egyetlen beszélgetés alatt rábírhatta sok év óta kialakult véleményének megváltoztatására. Körülötte pedig több különálló és igen népes, címeket és rangokat viselőkből összetevődő szféra foglalt helyet és forgott, ezek valami nem-Oroszországot képviseltek, de leginkább ezek forgásától függött az orosz sors. Az általuk elfoglalt térben nem ezek a szférák minősültek betegségnek, aberrációnak, bajnak, hanem Sztolipin, a kisnemes, aki ezeket a szférákat áthasítva egészen a hatalom csúcsáig jutott – szabálytalanul, koordinálatlanul, provinciálisan, protekció és támogatás nélkül –, és most, jóllehet idegen, megvetette itt a lábát. A birodalom második embere lett anélkül, hogy akár az udvar, akár a nagyvilág, akár az arisztokrata lét része lett volna vagy akár csak ismerné azokat, anélkül, hogy valaha is felkészítették volna őt rájuk. A szférákon kívül, a nagy Oroszországban próbálhatott ő új törvénykönyvet alkotni, a törvényei Oroszország területén hatályba is léphettek, de az udvari szférák terére semmilyen befolyást sem gyakorolhattak.

Általában véve pedig így festett a dolog: Sztolipin addig volt hasznos és szükséges mindannyiuk számára, amíg a forradalomtól, a gyújtogatásoktól és rombolástól mentette meg őket. Az 1906 nyarától 1908 őszéig terjedő időszakban a jobboldali körök és a legmagasabb szférák érezhető rosszindulattal viseltettek ugyan iránta, de harcba nem bocsátkoztak vele, hagyták, hadd küzdjön ő a forradalom ellen. Amikor viszont e küzdelme hihetetlen sikerrel végződött, és Oroszország a reménytelen „zavaros időkből” a normális állami lét csendes vizeire evezett, Sztolipin politikája egyszeriben tűrhetetlenné és lehetetlenné vált mindannyiuk számára. A legérthetetlenebbnek azt találták, miért nem vonja vissza az október 30-ai Manifesztumot, miért szórakozik alkotmánnyal, képviseleti intézményekkel, jogrenddel.

Mindannyiuk számára, ami Gucskov meghatározása szerint három fő csoportot jelentett: az udvari kamarillát, amelynek egy alkotmányos rendszerben nem maradt volna más hátra, mint eltűnni; a levitézlett bürokratákat, azaz az összes kudarcot vallott irányítót, akik szoros egységbe tömörültek az Államtanács jobbszárnyán belül (kiérdemesült, semmittevő aggastyánok ücsörögtek ott, azokon elakadt minden eleven ügy, akár a vér az elaggott szervezetben); és a nemességnek azt a betokosodott részét, amelyik úgy képzelte, hogy még évszázadokig fogja uralni Oroszországot anélkül, hogy akár csak egy arasznyi lépést tenne előre. Ugyanide volt sorolható az Orosz Nép Szövetsége is: tagjai attól kezdve, hogy a megnyugvás első jelei kezdtek mutatkozni az országban, csak szidalmazták Sztolipint, amiért szerintük nem volt elég kemény a forradalommal szemben, fölöslegesen bíbelődött a Dumákkal, hű maradt az alkotmányhoz, nem nyilvánosan bár, de kedvezményeket biztosított a zsidóknak, liberális elveket vallott – ugyan hová juttatja mindez Oroszországot?! Sztolipin azonban nem hódolt be nekik, ahogyan soha egyik pártnak sem. Ő Oroszországot szolgálta, nem a pétervári befolyásosokat. Semmilyen cselekvésében nem játszott szerepet semmilyen önző számítás.

Nem elég, hogy nem vonta vissza a Manifesztumot, de miután sikerült elfojtania a forradalmat, határozottan tovább vitte a hatalmasok számára elviselhetetlen reformokat és tisztogatásokat, amelyek veszélyeztethették a szférák kellemes létét. Ezt azok hamarabb érzékelték, mint ő maga, s egyes csoportjaik máris fenyegető szenátusi revíziók következményeitől tartattok.

Sztolipin, aki bátran vállalta a párviadalt a forradalommal, és öröm töltötte el, hogy cselekedhet, nem számított arra, hogy erről az oldalról is veszély leselkedik rá. Feltartóztathatatlanul vitte győzelemre törvényeit, abban bízva, hogy a szférákon belül is megvalósíthatja és érvényesítheti őket, maga viszont a szféráktól egyetlen törvényt sem vett át: nem akart ő a körükben sem barátokat, sem szövetségeseket szerezni, nem kérte ki a véleményüket (hiszen nem tartozott a bürokrata fajtájukhoz, s azok sem érezték rajta az ismerős betokosodottságot). És míg senkit sem gyűlölt jobban, mint az önző haszonlesőket és korrupt alakokat, s ezért már a rendőrség megreformálásán gondolkodott, sőt az erre hivatott bizottságot is kinevezte, nem látta még át, hogy milyen akadályt és veszélyt jelentett számára az, hogy a szférák épp ezekben a hónapokban, 1909-től (a cár áldásával, sőt a cárné közvetlen kívánságára) első helyetteseként Kurlovot, azt a kapzsi hörcsögöt ültették nyakára a belügyminisztériumban. (Ezzel talán már a leváltását készítették elő. És a saját rendőrminisztériuma kezdte lehallgatni miniszterének telefonjait.) Sztolipin azonban még tovább ment, s annál élesebben mondta ki az igazságot, minél magasabbra címezte. Mintha észre sem vette volna a cárné fokozódó ellenszenvét (a cárnénak a minisztertanácsban nem volt státusa, de a cár ennek ellenére nem egyszer nyilatkozott így: „ezzel az állásponttal feltétel nélkül egyetért a cárné őfelsége is”). És Sztolipin lassan hozzászokott ahhoz, hogy minden lépésénél számítania kell az uralkodó váratlan hangulatváltozásaira, s egyszersmind megtanulnia azokat kivédeni: volt, hogy a cár hozzájárult egy, az oktatásügyi minisztériumot érintő bátor intézkedéshez, amely akár diákmegmozdulásokat is kiválthatott volna, majd hirtelen, az illetékes miniszter és a miniszterelnök megkerülésével nyilvánosan aláírt egy ezzel ellenkező tartalmú rendelkezést, amivel a kormány stabilitását ásta alá. Ezért, valahányszor az uralkodó a hozzájárulását adta valamihez, tudni kellett, hogy az valójában még nem hozzájárulás.

Ahányszor Sztolipin audienciára indult (márpedig az uralkodó csak este tíz után találta alkalmasnak, hogy a miniszterelnökét fogadja, s akkor sem szombaton vagy vasárnap, hiszen az a természetes, ha ezeket a napokat ő a családnak, a szórakozásnak szenteli; a miniszterelnök így több hónapon át nem is bérkocsin volt kénytelen Peterhofba utazni, hanem vonaton a Krímbe és vissza, egy hetet szánva az útra azért, hogy két napig együtt dolgozhasson az uralkodóval; a forradalmi veszély elmúltával pedig a cár akár négy hónapra is elutazott Németországba, hogy neje hazájában pihenjen), tehát minden ilyen magas szintű fogadásra indulva, Sztolipin, mivel állandóan számított a cár bizonytalan akaratának hirtelen változásaira, aktatáskájában magával vitte a felmentését kérő, aznapi dátummal ellátott nyilatkozatát, és előfordult, hogy be is nyújtotta.

1909 tavaszán, amikor a szférák Sztolipinre nehezedő nyomása különösen erős lett, a már régóta érlelődő felmentésére kis híján sor is került. Kiváltó oka jelentéktelennek tűnt: a haditengerészeti vezérkar státusainak jóváhagyásáról volt szó. Sztolipin azonban türelmetlen volt, ragaszkodott álláspontjához, és keresztülvitte azt a Dumában, ám Vitte sietett kifejteni az Államtanácsban, hogy ezzel precedens teremtődik az uralkodót katonai kérdésekben megillető prerogatíva megsértésére. Az eseményeket külön is megzavarta Sztolipin váratlan betegsége – tüdőgyulladást kapott. Az uralkodó felajánlotta neki, vegyen ki szabadságot, és menjen pihenni Livadiába. Ezt a szabadságolást könnyen a felmentés előkészítésének lehetett érteni, a Sztolipinnek Jaltába küldött leiratot pedig arról, hogy Fehér Sas érdemrenddel tüntetik ki, a felmentés megédesítésének. Sztolipin áprilisban tért vissza Pétervárra, s tüdejében még a langymeleg krími léggel gyorsan a nyirkos, még havas Jelaginba sietett! Már egész Pétervár arról beszélt, hogy a miniszterelnöki poszton Kokovcov pénzügyminiszter, a belügyminiszterin pedig Kurlov lesz az utódja. Az uralkodó ezekben a napokban valószínűleg már hajlott elbocsájtására. Május elején azonban egy újabb leirat érkezett, amely nyilvánosan megerősítette Sztolipint tisztségeiben. (A katonai kérdések intézését azonban teljesen a cár hatáskörébe vonták, ami által kezdte elveszíteni az októbristák és Gucskov támogatását.)

Az uralkodóhoz fűződő viszony volt Sztolipin munkájában, létrehozandó építményében a legsérülékenyebb áthidaló elem: valójában ez határozott meg mindent, jóllehet az építménynek ő nem is volt alkotórésze. Mit össze nem hordott a társadalom II. Miklós cárról! Micsoda madárijesztőt faragott belőle a művelt Oroszország, hogy kinevethesse! Szinte egybehangzóan mondták korlátoltnak is, ostobának is, rosszindulatúnak is, bosszúállónak is, érzéketlennek is. Sztolipin azonban még a távolból, még őt nem látva sem engedte meg magának soha, hogy ilyeneket gondoljon róla. Amikor pedig közeli, szoros kapcsolatba került vele, méghozzá a legfontosabb ügyekben, meggyőződhetett arról, hogy a vádak a legkevésbé sem igazak. Az uralkodó éppen hogy fájdalmasan sebezhető, sőt sérülékeny volt, de ezt mélyen magába rejtette, s csak kivételes egészségének köszönhetően tudta elviselni. Nemcsak hogy bosszúálló vagy rosszindulatú nem volt, hanem keresztényien jóságos; személyében igaz keresztény foglalta el az orosz trónt, teljes szívéből szerette népét, és jóindulatot tanúsított sokak iránt, akikkel dolga akadt. (A bántást, igaz, sokáig nem felejtette el, magában hordta akár örökké is.) Őszintén kívánta, hogy birodalmában – és a többi birodalmakban is – jól menjen a sora mindenkinek. (Csak: tőle ne várjanak ennek érdekében túl nagy és hosszas erőfeszítést.) Képes volt bármilyen okfejtés mélyére hatolni, megérteni a legkevésbé sem leegyszerűsített gondolatokat is. (Csak: ne túl sűrűn kerüljön erre sor, és ne legyen túl fárasztó.) Nyikolaj Alekszandrovics cár semmivel sem ütött el jobban az átlagtól, mint bármely másik átlagos monarcha, a szívjóságát tekintve pedig jelentősen felül is múlta a többit. Egy monarchista kötelessége így még inkább az volt, hogy megtanuljon együtt dolgozni ezzel az uralkodóval.

Az uralkodó mélységesen meg volt győződve arról, hogy mindenkor egyetlen célt, a haza javát tartja szem előtt, az egyes személyek kicsinyes érzései pedig e nagy cél előtt elhalványulnak; nem győzte hangsúlyozni, milyen nagy az ő felelőssége Isten előtt, közben meg aláírta a kinevezéseket, és hol az udvar parancsnokának, hol a cári mozgó iroda főnökének fülbesúgására hallgatott. Őszintén tudatában volt nagy felelősségének, de épp olyan őszintén és nyíltan húzta-halasztotta a döntést fontos államügyekben, mivel unalmasnak tartotta őket, vagy eleve elhárított magától olyan kellemetlen kötelezettségeket, mint az Állami Duma teljes testületének fogadása; ámbátor sok minden másként történhetett volna a harmadik Dumában, ha erre a fogadásra sor kerül. De az uralkodó, aki nagyon kedvelte a pompás katonai díszszemléket (azokon a résztvevők szótlanok) és a szűk körű, lakoma közbeni beszélgetéseket (azokon a résztvevők mind közeli emberei), semmit sem szívelt kevésbé, mint a több tucat, több száz vagy akár félezer kiművelt, másként gondolkodó (nem szótlan és nem hozzá közelálló) emberrel való találkozást. Oly zsenge, oly törékeny volt a világfelfogása, még inkább pedig az a képessége, hogy meg is tudja védeni azt, hogy nem tehette ki más vélemények viharának. Csak zárt közegben tudta melengetni magában a nagyszerű népébe és a nagyszerű államférfiaiba vetett bizalmát, akik majd elrendeznek mindent, ami a felvilágosodást, a humanitást, a szabadságot és a felvirágzást illeti. Sztolipint is sokáig mint olyan kiváló miniszterét értékelte, aki nagyszerű célokat valósít majd meg, s a népet áldott jólétbe vezeti, csak közben ne zaklassa őt különösebben és ne kényszerítse arra, hogy kellemetlenséget kelljen okoznia valamelyik szintén kiváló, az udvari szférákhoz tartozó embernek.

Sztolipinnek nem csak más választása nem volt, mint hogy hivatalából és hűségéből adódóan minden módon támogassa az uralkodót, és kívülről óvja tekintélyét, hanem belülről is megszerette ezt a jóságos és becsületes embert, még ha voltak is állami szempontból lényeges hiányosságai. („J’aime le petit” – „Szeretem a kicsikét” – mondogatta feleségének. – A kicsi cárt, aki nem olyan erős, mint elődei voltak.) És segített neki legyőzni a hiányosságait, levetkőzni gyengeségeit. Ha az volt a célja, hogy megszilárdítsa Oroszország történelmi alapjait, akkor minden erejével az aktuálisan uralkodó cárt kellett szolgálnia (elnézve neki a gyengéit, ahogyan a fiú elnézi apja sikertelenségét). És Sztolipin egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy dicsőítse a cárt, az országos ünnepségek középpontjába állította (a poltavai csata kétszázadik évfordulója alkalmából például), csak a legtiszteletteljesebb hangnemben említette a nevét, saját ötleteinek, törvényeinek dicsőségét neki engedte át („a cár az orosz parasztságra vetette tekintetét”), a cár iránti hűségre szólította fel hallgatóságát („az uralkodójához odaadóan hű Oroszország”). Még a Gucskovval, Duma-beli elvbarátjával és harcostársával folytatott bizalmas beszélgetéseiben sem, akinek éles megnyilatkozásaival jobban egyetértett, mintsem kimutathatta, és akivel együtt tervezték, hogy megosztják a Duma jobboldali szektorát, és létrehoznak belőle egy mérsékelt szárnyat, még – a cári párral egyébként nem rokonszenvező – Gucskovval négyszemközt sem engedte meg magának soha, hogy az uralkodóról elítélően nyilatkozzék. Minél gyengébbnek, és gyengeségében minél makacsabbnak bizonyult egyik vagy másik kérdésben az uralkodó (hogy ereje tudatát fenntartsa), annál több engedményre kényszerült Sztolipin, nehogy a cár saját erejébe vetett hite megroppanjon. Erősítenie kellett a cár e hitét, megköszönnie kegyes közreműködését, és elnézését kérnie, „amiért kéretlen intézkedésemmel felségedet talán kényelmetlen helyzetbe hoztam...” Amikor már végképp elkerülhetetlenné vált némi rosszalló figyelmeztetés, annak kimondása is a monarchizmus elárulását jelentette volna, ezért úgy kellett azt megfogalmazni, mintha a kijelentés nem a cárnak, hanem neki magának vagy egy kívülállónak szólna:

Államférfinak nem lehet nagyobb vétke, mint a kishitűség.

Sztolipin pontosan tudta magáról, hogyan tölti be posztját, hogyan képes kormányozni, és hogy milyen nagy szüksége van rá ennek a cárnak. Amaz viszont nem volt képes felmérni, mekkora az aránya az ő saját intellektusának és energiájának az államvezetésben, és mekkora a miniszterelnökéé, őszintén nem fogta fel, mennyi munkát és időt igényel Sztolipintől a tevékenysége. Ezért nem érzékelte, miért terhes annak Pétervárról jelentéstételre hozzá Livadiába utaznia. Vagy pontosan megjelenni a dán királyi pár tiszteletére rendezett díszebéden, amikor pedig engedélyt kapott arra, hogy a poltavai és az orlovi kormányzóságba utazzék legkedvesebb kezdeményezése, a személyi tulajdonú tanyák megtekintésére.

Az uralkodó elfelejtette, vagy igazán soha meg sem értette, kis híján milyen mély szakadékba zuhant Oroszország az 1905-1906-os években. És három évvel később, amikor a cár először utazhatott ismét akadálytalanul Poltavába, s Sztolipin büszkén jelentette: A forradalmat megfékeztük, felség, most már szabadon közlekedhet. Az uralkodó szinte ingerülten ezt válaszolta: – Nem értem, miféle forradalomról beszél. Még rendzavarásokra sem került volna sor, ha a hatalom bátrabb és energikusabb emberek kezében lenne, olyanokéban, mint a jaltai rendőrfőnök, Dumbadze.

Sztolipint keserűség fogta el: milyen könnyen és gyorsan elfeledte az uralkodó azt a veszélyt, amely őt magát is fenyegette. Mintha nem is látta volna mindazt, ami az ország érdekében történt...

Az első esztendőkben az uralkodó, igaz, nagyon rokonszenvezett Sztolipinnel, az ország és önmaga megmentőjét látta benne. Miniszterelnöke létbiztonságának érdekében felajánlotta neki palotáit, átengedte neki cári jachtját, hogy a Finn-öbölben vitorlázhasson (ahogyan ő maga is szokott).

1908 nyarán Sztolipin egy ilyen jachtkirándulás során rangrejtve eljutott Németországba, ahol része lehetett az egyszerű ember felbecsülhetetlen boldogságában: szabadon járhatott-kelhetett az utcákon, nem kellett gyilkosok elől bujkálnia. Utazásának híre azonban eljutott Vilmos császárhoz, aki találkozni akart vele. Sztolipin kitért ez elől, elszökött, Vilmos több hajóval vette üldözőbe, de nem érte utol. (Beszélgetésükre egy év múlva került sor, a két uralkodó találkozásakor. Vilmos az illendőséget sértve hanyagolta el császári fivérét és annak nejét, teljesen belemerült a Sztolipinnel folytatott beszélgetésbe, s el volt ragadtatva az orosz miniszterelnöktől – még húsz év elteltével is egyre hangoztatta, hogy az előrelátóbb és különb volt Bismarcknál is.)

Igen! De a belpolitikán kívül (amely az egyetlen szükséges politika – a magunk országának türelmes elrendezése) létezett még a külpolitika is. Sztolipinnek, aki nem csak belügyminiszter, hanem miniszterelnök is volt, netán ezzel is sokat kellett volna foglalkoznia?

Egyáltalán nem. Amennyire tehette, félrevonult a külpolitikától, mellőzte, sajnálta rá az erőt: a belpolitikához képest nagyon könnyen megoldhatónak vélte – a külpolitika területén nem uralkodtak olyan elmérgesedett viszonyok, nem volt annyi felgyülemlett évszázados képtelenség, és, ami a fő, olyan gyilkos gyűlölet és olyan dühödt eszmei ellenségek sem voltak, akik az életüket is csak az ilyen ellenségeskedésen belül tudták elképzelni. Úgy tűnt neki, mint egy hegyeket megmozgató óriásnak, hogy a külpolitikára elegendő negyedannyi erőt fordítani, mivel az annak területén található hegyek és szakadékok csak látszólagosak. Meg volt győződve arról, hogy a külső háborút még egy egészen közepes képességű államvezető is bármikor meg tudja állítani.

Talán e figyelmetlenségéért bűnhődött Sztolipin kabinetje azzal, hogy külügyminiszterévé a fiatal és becsvágyó Izvolszkijt nevezték ki. (És: mennyire volt az orosz kormány egyáltalán kabinet? Épp csak kezdett volna hozzászokni ahhoz, hogy valamiféle egységet alkosson. Az eltelt évek alatt a külügyminiszter nem volt köteles beszámoló jelentéseit a minisztertanács elnöke előtt megismételni. Sőt a miniszterelnök nélkül született döntés arról is, hogy ezt az Izvolszkijt például felmentsék-e vagy meghagyják a posztján.) A külügyminiszter, miközben valami ügyes diplomáciai megoldást keresett, hogy szabad kezet kapjon Törökországgal kapcsolatban, osztrák-magyar kollégájának csapdájába esett, belement abba, hogy Bosznia és Hercegovina 1908 végi elfoglalását még egy olyan nyilatkozattal tetézze, amely szerint az annexió Oroszország beleegyezésével történt. Szemérmetlenül kihasználták a japán háború utáni gyengeségünket, alaposan a tyúkszemünkre léptek, és elvárták, hogy még mosolyogjunk is hozzá: Németország nem is csak hallgatást, nem csak semlegességet követelt Oroszországtól, hanem a megszálláshoz való megalázó, nyilvános hozzájárulást is, azt, hogy térdet hajtson és lemondjon egész balkáni szláv politikájáról. Az orosz társadalom felzúdult, a botránytól volt hangos a sajtó és a Duma, de háborún kívül nem volt mivel válaszolnunk, elszalasztottuk a lehetőséget. Háborúval válaszolni viszont végképp nem lehetett, Sztolipin megvizsgálta a hadügyminisztériumot (az, ahogyan a többi is, elkülönülve működött), és újra megbizonyosodott arról, amiben már általánosabb okokból is bizonyos volt: hadat viselnünk nem szabad, erre még sokáig nem leszünk felkészülve, a háború nekünk most vereséget jelentene, de még azt megelőzően – forradalmat. A végkövetkeztetés önmagában keserű volt, de enyhébbnek érezte az, aki semmi körülmények között sem akart háborúzni, akit pánszláv hevület sohasem fűtött. Az önbecsülésen esett csorba semmi volt a belső építkezés hatalmas programjához képest. Sztolipin nem tárhatta fel nyilvánosan az érveit, csak az uralkodót bírta jobb belátásra, aki már mozgósítani akart Ausztria ellen; ez Németországot is belevonná a háborúba, és a dinasztia vesztét okozná. (Hozzátartozóinak aznap ezt mondta: „Ma megmentettem Oroszországot!”) És még személyes tárgyalásaival is igyekezett lecsillapítani a Duma harcias többségének feldühödött vezéreit. A kadetok erőnek erejével háborúzni akartak (csak persze nem úgy, hogy a saját bőrüket vigyék vásárra), és még sokáig hangosan háborogtak a császárok 1910. évi potsdami találkozója után is: miért mondott le Oroszország támadó pozíciójáról? A franciák azon nyugtalankodtak, miért szűnik meg négy orosz erőd Lengyelországban. Sztolipin szerint viszont mindezek a szövetségesek nem voltak igazi barátok, és rögtön elfordulnának Oroszországtól, ha baj érné. Anglia Oroszország nemzetközi befolyásától tart, és inkább a széthullását kívánná, Franciaország sem érez sem szeretetet, sem tiszteletet Oroszország iránt, csak Németországtól fél. Európában, sőt a világon senki sem tartja a maga számára hasznosnak egy erős, nemzeti Oroszország létét.

Az eredmény arról győzte meg Sztolipint, hogy a külpolitika nem érdemel túl szívós és hosszan tartó erőfeszítést: lám, valamennyi reális fenyegetést aránylag könnyen sikerült semlegesíteni. Ha egy erős nagyhatalom nem akar háborít, senki sem kényszerítheti arra, hogy háborúzzon. Amikor Izvolszkij helyett Szazonov kapott külügyminiszteri kinevezést, Sztolipin arra kérte: a nemzetközi bonyodalmakat kerülje el, ebből álljon egész politikája. Oroszországnak semmi szüksége háborúra, szüksége van viszont tíz-húsz év külső és belső nyugalomra, a reformok után pedig rá sem lehet majd ismerni Oroszországra, és akkor semmilyen külső ellenségtől sem kell majd félnünk.

Ha erősek, egészségesek lesznek az orosz állam gyökerei, az orosz kormány szavai is egészen másként fognak csengeni Európa és az egész világ fülében.

Sztolipin nem feltételezte, hogy bekövetkezhet egy olyan helyzet, amely erősebben kényszerítené Oroszországot háborúra, mint a két szláv tartomány legutóbbi annexiója, de lám, nem léptek hadba, és megúszták, s annak sem látszik jele, hogy össze akarna dőlni ettől a világ. És nem érzett lelkiismeret-furdalást sem az orosz állam becsülete, sem a hűtlen angol szövetséges miatt, amikor 1910-ben Potsdamban a Vilmos császárral való találkozásukkor az uralkodó és ő arra kötelezték magukat, hogy nem vesznek részt Angliának semmilyen, Németország elleni intrikájában, amiért Németország pedig arra kötelezte magát, hogy nem támogatja a balkáni osztrák-magyar agressziót. Elképzelni sem lehetett, hogy ha Oroszország józan külpolitikát folytat, kivel és miért kellene háborúba bocsátkoznia.

Sztolipin miniszterelnökségének három-négy éve alatt, nem hirtelen, nem egy csapásra, hanem fokozatos, állandó előrehaladás eredményeként úgy átalakult az ország, hogy azt barátnak és ellenségnek, rokonnak és idegennek egyaránt el kellett ismernie: nem ágaskodtak már a vérvörös káosz hullámai, a forradalom immáron múlttá változott. Mind jobban kibontakozott az emberek mindennapi, eleven tevékenysége, az, amit életnek nevezünk; az ország higgadt, ésszerű rendszerre váltott. Sztolipin a kilencszázhárom-négy-ötös éven át végig abba az irányba vezette az országot, amelyet a leghelyesebbnek tartott. Bebizonyította, hogy országot irányítani annyi, mint előre látni. A legmeggyőzőbb bizonyítékkal bizonyította ezt be. Önmagával. Mivel szerette Oroszországot, de közömbös volt a pártok iránt, egyikhez sem csatlakozott, szabad volt a befolyásuktól, fölöttük állt, vele szemben mind elvesztették létfordító hatásukat. Környezetéből kigyomlálta a kisszerű politikai helyezkedést. Idegen volt tőle minden, ami kicsinyes, így a kicsinyes hiúság is. Az önérdek teljes hiánya vonzotta hozzá az embereket. Frissesség áradt belőle, nem volt rest személyesen meggyőzni bárkit; könnyű, kellemes volt vele dolgozni, másokra is átragadt rettenthetetlensége a fenyegetésekkel szemben, s mindenkit lenyűgözött kezdeményezéseinek szinte művészi kidolgozottsága. Élete virágában és ereje teljében volt, és ifjúi erejét átömlesztette az államigazgatásba. Álátható volt egész Oroszország számára, mindig szem előtt, a legcsekélyebb zavarost sem hagyta meg, amelyben pletykák tenyészhettek volna.

A nevéhez híven – sztolp: oszlop – valóban az állam oszlopa volt. Az orosz élet középpontjává vált, inkább, mint akármelyik cár. (A kvalitásai valóban cárhoz illőek voltak.) Személyében egy újabb I. Péter került Oroszország élére, ugyanolyan energikus, ugyanolyan fáradhatatlan, ugyanolyan gondozója a népi munka termelékenységének, ugyanolyan átfogó reformer, csak a gondolatvilága volt más, s ebben különbözött Pétertől:

át kell alakítani mindennapi létünket, de úgy, hogy ne okozzunk kárt államunk létalapjának, a nép lelkének,

(se alkatának, se hitének:)

Az orosz állam sok évszázados kapcsolatban áll a pravoszláv egyházzal. Önök mind, hívők és nem hívők, jártak már eldugott falvainkban, jártak falusi templomainkban. Látták, milyen buzgón imádkozik orosz népünk. Nem lehet, hogy ne érintette volna meg Önöket az eggyé olvadó áhítat érzése, hogy ne fogták volna fel, hogy a templomban felhangzó szavak az ott fohászkodó embereknek Isten szavát jelentik.

(És szinte ugyanezekben a napokban, a másik oldalt illetően:

Felséged tudja, hogy mélyen átérzem a szinóduson és az egyházon belüli viszálykodást, és azt, hogy a szinódus vezetőjének szilárd lelkű és erős akaratú embernek kell lennie.)

Sztolipin irányvonala kikristályosodott, ez vonzotta magához a – jaj, vajon már vagy talán még? – csekély számú olyan művelt embert egész Oroszországból, akikben még megőrződtek az orosz nemzeti öntudat és a pravoszláv hit nem szégyellt maradványai, vagy kezdtek kibomlani gyenge új hajtásai.

Ez a szellemi folyamat is csak hosszabb idő alatt, alighanem abban az áhított húsz zavartalan évben teljesedhetett volna ki.

Sztolipin oly szilárdan vetette meg lábát, oly biztosan tartotta megszerzett pozícióját, hogy könnyedén állta az ellenzék elnyűvődött nyilait, és lendületesen, felújítva, friss tollakkal ellátva hajigálta vissza azokat:

Igen! Oroszország az elszenvedett megpróbáltatások után nem lehet elégedett. De nem csak a kormánnyal elégedetlen, hanem elégedetlen az Állami Dumával is. És az Államtanáccsal. És a jobboldali pártokkal. És a baloldali pártokkal. Elégedetlen önmagával. Elégedetlensége majd elmúlik, amikor megszilárdul az orosz állami öntudat. Amikor Oroszország ismét Oroszországnak fogja érezni magát.

A földközösségből való kiválást engedélyező törvénye, miután átvergődött a törvényhozás házain, megkapta a végső jóváhagyást, miközben már kétmillió parasztgazda kérelmezte a személyi tulajdonú tanyára való települést. És Sztolipin, aki gabonabőségre számított, az állami bankkal gabonaraktárakat létesíttetett Oroszország-szerte, és a tárolás költségeire pénzbeli támogatást juttatott a parasztoknak.

Volt még egy, szívéhez igen közel álló terület, amelynek érdekében nem kellett sok vitát folytatnia, sem elkeseredett ellenállásba ütköznie, mivel itt az eredmények szemmel láthatóak, gyorsak és rendkívül örvendetesek voltak. A parasztok Uralon túlra – Szibériába, a kirgiz vidékre, Szemirecsjébe – költözéséről van szó.

Annál természetesebben kínálkozó lehetőséget aligha lehetett volna az orosz parasztnak ajánlani, mint az Uralon túlra települést, hiszen az ottani szabad földterületek nem heverhettek még hosszú évszázadokig parlagon! Ez a gondolat, sok másikat megelőzve, már régóta ott élt az orosz parasztságban, bölcsen felvillantva okainak és feltételeinek azt a hálóját, amely félszáz év múlva tudományos indoklást is kapott. A gondolat vágyakat, legendákat szült – a „cárasszony földjeiről”, a „szibériai kertekről”, a „Mamur folyóról” –, és a parasztok felkerekedtek, sokszor egyedül, hiába vette üldözőbe őket a felsőbbség, néha nesztelen éji szekéren szöktek szülőfalujukból úgy, hogy sok ezer versztányi út várt rájuk idegen vidéken, ahol szintén nem volt szabad mutatkozniuk; nem mindig találtak éjszakai szállást, kéregettek – de mentek ismeretlen, vad majdani hajlékuk felé. Az orosz kormány már az 1861. évi nagy reformok óta nem engedte, hogy a parasztok áttelepüljenek a termékeny szabad földekre, hallgatott a földesurak önző követelésére, akik attól féltek, hogy holnap magasabb lesz a munkás kezek ára birtokaikon, arra viszont nem gondoltak, mi lesz egész Oroszországgal holnapután. Egészen az 1891. évi nagy éhínségig nem is hagyták, hogy a parasztok Oroszország európai részéből, ahol egy négyzetversztára harmincegy lakos jutott, átköltözzenek Szibériába, ahol ugyanekkora területre kevesebb, mint egy ember jutott. Utóbb, igaz, könnyítésekre került sor, hozzákezdtek a szibériai vasútvonal építéséhez is, de csak megvárták vele 1905 elejét és az udvarházak lerombolását...

Az áttelepülés a korszerűbb földművelés ígéretén kívül a paraszti nyomorra is megoldást kínált, ezért is került Sztolipin figyelmének és erőfeszítéseinek középpontjába. Az áttelepülők tömege számos kedvezményt kapott: a kincstár költségén utazhattak birtoknézőbe, állami tájékoztatást kaptak, előzetes parcellázásra került sor, a családjukkal, ingóságaikkal és élő állataikkal való átköltözéshez támogatásban részesültek (erre a célra még külön, egyszerűbb kialakítású személyvagonokat is építettek – ezeket utóbb, rendeltetésüket eltorzítva, rabszállításra használták, amiért is rájuk ragadt a „Sztolipin-vagon” csúfnév); házépítésre, gépek vásárlására hitelt igényelhettek – és a parasztok legvállalkozókedvűbb, de a régi helyén rossz körülmények között élő része a keleti területekre indult. Az áttelepüléshez az altáji „kabinet-földeket” (közvetlenül a cár tulajdonát képezőket) is rendelkezésre bocsájtották, ezek mintegy öt Belgiumnyi nagyságúak voltak. Az áttelepülés iránti érdeklődés fokozásához a japán háborúból Szibérián át hazafelé tartó katonák is hozzájárultak. Már 1906-ban százharmincezer ember költözött át, majd évente félmillió vagy annál is több. (Az 1914-es háborúig több mint négymillió, azaz ugyanannyi, mint a Jermak óta eltelt háromszáz év alatt.) A földet az áttelepülők ingyen kapták, méghozzá saját tulajdonukba, nem pusztán használatba, családonként ötven gyeszjatyinát, így több millió gyeszjatyina került szétosztásra, és Pjotr Arkagyjevics vágyálma szerint – elvben – mindegyikről hatvan pud gabonát takaríthattak be. Öntözni kezdték az Éhség-sztyeppet, közösségi csatornákat ástak. Mindössze négy év telt csak el, jelentéktelen kis idő, pusztán a Romanovok uralkodásából hetvenöt ilyenre futotta volna, de Sztolipin, lám, kedvelt miniszterével, Krivoseinnel, akivel együtt vitték véghez az egész falusi átalakítást, már most, 1910 augusztusában-szeptemberében bejártak – jórészt szekéren – sok új települést Szibériában, és legalább annyira ámuldoztak és örvendeztek, mint az áttelepültek. Szabad, egészséges, sikeres életükön, gondozott új földjeiken, falvaikon, sőt egész városaikon ott, ahol három éve még egy lélek sem volt; vidám, szapora munkájukon, annak első gyümölcseivel, hozadékával, a nem ritka erdővel, a bő termést hozó földműveléssel, ingyen vadászattal-halászattal – három év elteltével az emberek már el sem tudták hinni, hogy eddig ínségben éltek, s nem értették, miért nem jöttek ide már előbb.

És ha mindez az első négy évben történt, ha az évi gabonahozam négymilliárd pudra nőtt, mi mindent érhetnek majd el a következő húsz évben?

E megszemlélt jólét látványa, a szibériai sztyeppek mozdulása, levegője Sztolipin életének legfőbb boldogságát jelentette, összehasonlíthatatlanul többet, mint bármely kitüntetés, amelyben a trón valaha is részesíthette, vagy amellyel az orosz nép megtisztelhette volna. Ezekben a boldog hónapokban megláthatta (méghozzá minden őrizet nélkül), miként öltenek testet íróasztal mellett fogant tervei nagy népe sorsának átalakulásában a gazdag szibériai földeken. Ezek a visszafoghatatlanul mozgékony, erős emberek, akik merészen nekivágtak a lakatlan messzeségnek, az orosz nép e legéletrevalóbb hajtásai, el tudták tartani magukat a saját munkájukból, szabadok voltak, s ó, milyen távol álltak mindenfajta forradalmi zavarostól, és mennyire nem alattvalói módon adtak hírt a cár és a pravoszláv hit iránti hűségükről – templomokat és iskolákat kértek. Az új helyre költözött Oroszország itt ráadásul megtisztult formában alakult újjá: a Volgán túli vidéken Sztolipin egy valahai parasztforradalmárral, az első Duma tagjával találkozott, aki most már elkötelezett tanyagazda, s a rend híve volt.

Sztolipin és Krivosein egész útjuk alatt örömmel tervezgették, milyen újabb állami intézkedéseket kell tenniük ahhoz, hogy ez az áttelepülési hullám akadálytalanul hömpölyöghessen tovább.

Egy hónap múlva Sztolipin Potsdamban ült Vilmos császár mellett, s miközben maga mögött érezte a szibériai telepesség megbízható erejét, újra és újra elcsodálkozott azon, milyen könnyen rendezhetők a nemzetközi ügyek, az egész híres-nevezetes külpolitika problémái. Könnyen alakíthattak ki Németországgal olyan jó viszonyt, amilyent csak kívántak.

Oroszország élete gyógyulóban volt – visszavonhatatlanul. A már elért változás érzete a forradalmárok fejébe és szívébe is behatolt. Ezeket a fejeket és szíveket teljes harminc éven át a közeli orosz forradalom reménye töltötte el, egyedül az éltette. Most viszont a hitvesztés, a kifáradás, az eltántorodás sodorta kilátástalan helyzetbe őket: szavukra már senki sem hallgatott, a forradalom nem csak nem valósult meg, rosszabb történt vele: elveszett, nem festette már rózsaszínűre a jövő horizontját, vérvörösen hunyt ki a múlt szemhatárán. (A történelem ezt az időszakot a „sztolipini reakció éveiként” tartja nyilván. Valóban reakció volt ez, a még tönkre nem tett lelkek reakciója saját visszataszító körülményeikre. És a nép egészséges részének reakciója az egészségtelenekére: félre az útból, hagyjatok dolgozni és élni!) 1910 óta Sztolipintől is elmaradtak a terroristák, nem vadásztak már rá, nem próbálták meggyilkolni. A múltban sok hasonló kísérletük kudarca sem késztette őket arra, hogy felhagyjanak szándékukkal, most azonban olyan évek virradtak rájuk, amikor még azokban az értelmiségi házakban sem fogadta őket lelkesedés és hála, amelyekben ehhez hozzászoktak. A lakosság körében nem annyira üldözötteknek, mint inkább fölöslegeseknek és kitaszítottaknak érezték magukat. És ez megbénította őket.

Most adódott módja Sztolipinnek arra, hogy a Névába folyó vizek megtisztítására, az éjjeli menedékhelyeken tartózkodó koldusoknak juttatott ingyen teára is gondja legyen. Kicsattanó egészségéből mindezen munkákra futotta, őt magát mindig frissnek látták.

1909-1910 telét már a Fontankán lévő házában töltötte, nem bujkált, a Taurisz-palotába a hét előre tudható napjain ment, nyáron pedig elutazhatott szeretett koveni birtokára.

Egy alkalommal, amikor repülő szerkezeteket tekintett meg, bemutattak neki egy Macievics nevű pilótát, előre figyelmeztetve őt arra, hogy az illető neves eszer. (Az eszerekhez való tartozás nem jelentette sem a hivatásos katonai szolgálat, sem bármilyen más munka akadályát.) Hirtelen épp ez a pilóta ajánlotta fel Sztolipinnek, kihívóan rávillantva mosolyát, hogy tegyenek egy közös sétarepülést. Bár nem pusztán a saját, hanem egész Oroszország sorsát tartotta a kezében, Sztolipin nem térhetett ki egy ilyen kihívás elől: a párharc becsületét a józanságnál és kötelezettségeinél is többre tartotta, amint ezt már nem egyszer bizonyította az ellene elkövetett merényletek során is. Azonnal elfogadta az ajánlatot.

Felszálltak. Két kört tettek meg nagy magasságban. A pilóta bármelyik percben agyonzúzhatta volna mindkettőjüket (az öngyilkosság a terroristák szokásos eljárása), vagy akár megpróbálhatta volna, hogy csak utasával végezzen. De ezt nem tette meg, s a két ellenfél csak semmitmondó beszélgetést folytatott és egymást méregette. (Röviddel ezután Macievics egyedül repült, lezuhant és életét vesztette. „Sajnálom a bátor pilótát” – mondta Sztolipin.)

Akkoriban nem volt szokás harsányan dicsőíteni az államférfiakat, sem teleaggatni arcképeikkel az utcákat. Oroszország százmilliós mélyének lakói, akik távol álltak a politikától, a legkevésbé sem tartották számon, ki éppen a minisztertanács elnöke; egyedül a cárt ismerték (akinek árnyékában készséggel húzódott meg Sztolipin), azt viszont a saját szemükkel látták, hogy az élet lecsendesedett, hogy rablótámadások nincsenek, hogy ismét lehet békésen élni Oroszországban.

És a kadetok nem merték ócsárolni Sztolipint, belefáradtak támadásába. Új pozíciót alakítottak ki maguknak, csak ünnepelni nem voltak hajlandók a győztest. Ő viszont megfejthetetlenül idegen maradt, s így vésődött a közéletbe: túl nacionalista volt az októbristáknak és túl októbrista a nacionalistáknak; reakciós minden baloldalinak és majdnem kadet az igazi jobboldaliaknak. Intézkedései túl reakciósak a romboló erőknek és túl rombolók a reakciósaknak. A társadalom pedig hozzászokott, hogy ilyen furcsa emberként fogadja el.

Volt azonban egy réteg, amelynek tagjai nagyon is számon tartották, ki éppen a minisztertanács elnöke, s csodálkoztak is, hogy az illető ezúttal ilyen sokáig van a posztján; felháborodva és irigyen lesték e példátlanul karrierista és szerencsés fickó minden sikeres lépését, úgy vélve, hogy annak szinte magától hull minden a kezébe, hogy önhitten magabiztos – ez az idegen nem pétervári, akivel nem lehet „kéz kezet mos” alapon egyezkedni, s aki mindehhez még megszállottan optimista is, nem győzi a fényes jövőt emlegetni, miközben az ő privilégiumaik és jogaik mind fenyegetőbb veszélynek vannak kitéve. A szolgálattevők és udvari tisztviselők legfelső rétegéről van szó, ami Oroszország tömbjéhez képest elhanyagolható lett volna ugyan, de elég vastag és kiterjedt ahhoz, hogy a miniszterelnök minden hivatali mozdulatát megkösse. Tagjai sajátos módon rögzítették az eredményt, úgy, mint a biliárdban vagy a kártyajátékban: krétával jegyezték fel a golyók vagy a kártyák értékét, ami látszólag könnyen letörölhetőnek, mulandónak tűnt, de ez itt a játékszoba falain kívül az egész ország, sőt a világmindenség fölött is fehéren izzott. Ennek az eredménynek az alapján Sztolipin nem állt nyerésre, hanem a legteljesebb vesztésre: túl gyorsan, korát meghazudtolva szárnyalt fel, kihívóan úgy képzelte, hogy senkinek sem adósa; minden emberi kérdésben (kit kell feljebb segíteni, előléptetni, áthelyezni, kitüntetni vagy büntetéstől megvédeni) nem embermód döntött, nem úgy, ahogyan hasonszőrűek a hasonszőrűek között, a hasonszőrűek javára illenék, hanem valami szívtelen, kiagyalt, állítólagos államérdek diktálta szükségszerűség mögé bújva; nem csatlakozott semmilyen konspirációhoz, semmilyen baráti társasághoz, megjátszotta a teljesen függetlent, ami nincs és nem is lehet – és a kiegyenlítetlen játszmák számjegyei egyre dagadtak a porló krétavonásokban. Ez az intrikus becsapta, behálózta az uralkodót, és túl sokáig maradt a posztján – minden számítás szerint ideje lenne eltakarodnia! És – a kréta vagy a viasz nyelvére lefordítva – minden sikeres reformját bűnként vagy veszteségként könyvelték el; bűnös volt, amiért kiszabadította a parasztokat juttatott telkükre; bűnös volt, amiért a zemsztvókkal bíbelődött, amelyeknek már kezdte átadni a megingathatatlan állami közigazgatás egy részét (a körzeti közigazgatás reformját a nemesség akadályozta meg, jóllehet a nemesi elöljárók több mint fele nem is a saját körzetében lakott); bűnös volt, amiért megemelte – a földbirtokosok kárára – a parasztgazdaságok felszerelésére szánt zemsztvo-adók összegét; bűnös volt, amiért a gyárosok költségére és állami adókból előkészítette a munkásbiztosítást; bűnös volt, amiért bevezette a kereskedősegédek ünnepi munkaszünetét; bűnös volt, amiért védte az óhitűeket és a szektásokat; bűnös volt, mert nem tanúsított figyelmet az udvari hatalmasságok iránt. Végül vagy talán elsősorban: nem érdemelte ki az udvarmesteri vagy államtitkári címet.

Elviselhetetlenül felkapaszkodott volt az Államtanács nyomasztóan őszfejű előkelőségeinek szemében, megközelíthetetlen az egész udvari környezet számára, és mind kellemetlenebb a cárné őfenségének. (És aki csak eljutott a legmagasabb audienciáig, a legmagasztosabb fülbe súgta, hogy Sztolipin az uralkodó rovására igyekszik növelni népszerűségét.)

Ez a közeg nem acélosan rugalmas, hanem képlékenyen nyúlós. Sokáig engedelmesen besüpped a rálépő láb alatt, még gyúródik is, de összetömörödésének egy fokán túl legyőzhetetlen. Nem csak az uralkodó tudata és füle telt meg a gyanúsítgatásokkal, elmarasztalásokkal, felháborodással, hanem a levegő, az egész közeg is remegett tőlük: mennyire nem ildomos, hogy valaki ilyen hosszú ideig, ilyen hatalom birtokában kapaszkodjék meg egy ennyire magas poszton. És a cár előtt lassan megvilágosodott, hogy – ezek szerint – az ő első minisztere, aki már ötödik éve tölti be ezt a helyet, nem is a trón elkötelezett megmentője, hanem olyasvalaki, aki minden siker esetén magának arat babérokat és háttérbe szorítja uralkodóját.

Az ilyen képlékeny közegben követhetetlen nyálkás szálak nyúlnak az egyik széltől a másikig, ezek biztosítják az ingovány legyőzhetetlen mocsár-ruganyosságát, egészen váratlan helyeken ütve vissza. A cári hivatalnokok nem mertek nyíltan szembeszegülni a törvényes kormányzati hatalommal, így a Sztolipinnel szembeni ellenállás az egyházon keresztül tört magának utat, nevezetesen a Szaratovi egyházmegyében, amelyben a miniszterelnök nemrég kormányzó volt: Jermogen püspök és vele együtt Iliodor szerzetespap, ez a fanatikus, őrült tekintetű barát, a hatóságok ellen prédikáltak, eretnekeknek és az uralkodó ellenségeinek bélyegezve őket. És ki más volt e hatóságok vezetője, mint Sztolipin? – és sikerült elüldözniük az akkori kormányzót. Aztán váratlanul kiderült, hogy mindketten jó barátságban és szövetségben vannak Raszputyinnal, aki kezdett nagy befolyást szerezni az udvarban (később, igaz, összevesztek vele és egymással is). Az uralkodó beszüntettette Iliodor már megkezdett hatósági felelősségre vonását, s papi hivatásának újra engedélyezett gyakorlására Caricinbe helyeztette, elbocsájtva inkább a Szinódus főügyészét, aki a Sztolipin-kormány tagja volt. Ezekben a hónapokban ezt lehetett hallani Sztolipintől:

Tévedés azt hinni, hogy az orosz kormány hatalom. Csak a hatalom visszfénye. Ismerni kell annak a nyomásnak, azoknak a ráhatásoknak az összességét, amelyek szorításában működni kénytelen.

Egyesek, mint például Gucskov, arra bíztatták Sztolipint, törjön ki megkötöttségéből, induljon nyit harcba a sötét erőkkel. De ő ezt nem tehette meg, ha nem akart maga is olyanná válni, mint Iliodor.

Ellenségei szaporodtak, bár Sztolipin nem szaporította őket. Visszafogta személyes ingerültségét és indulatait, hiszen az ő csatája nem ezen a terepen zajlott. Sokáig kerülte ezért a nyílt összeütközést Raszputyinnal is. (És nem makacskodott különösebben, amikor legfelsőbb parancsra be kellett szüntetni Raszputyinnak és tivornyáinak, szélhámos kapcsolatainak rendőrségi megfigyelését, majd 1908-ban falusi kényszerlakhelyre küldeni sem sikerült. Az uralkodó a következőképpen magyarázta eljárását: „Jobb egy Raszputyin, mint a cárné tíz hisztérikus rohama”.) Sztolipin sokáig csak félrehúzódott, hogy ne keresztezzék egymást az állam és Raszputyin útjai. Ez azonban hosszabb távon lehetetlennek bizonyult: mindenüvé elértek a nyálkás szálak, ezek határozták meg a metropoliták, a szenátorok, az Államtanács tagjainak kinevezését – és végül már Sztolipint is befonták, aki után a belügyminisztériumban saját helyettese, Kurlov kémkedett; egy alkalmatlan, idegen, kellemetlen, nem Sztolipin, hanem őfelsége által kiválasztott ember, aki egyszeriben a rendőrségnek is, a csendőrhadtestnek is vezetője lett, s ezzel mintegy ő felügyelte Oroszország biztonságát. Az ország azonban az érzéketlenségig közömbös volt számára, legalábbis a saját zavaros egyéni üzelmeihez képest. Sztolipin első helyettese volt a minisztériumban, s ugyanakkor egyszeriben kiderült – nála mindig minden egyszeriben történt –, hogy jó ismerőse annak a bizonyos Iliodornak és Raszputyinnak is, éppen akkortájt, amikor az sikeresen megszilárdította helyzetét Carszkoje Szelóban, s már elviselhetetlen lett az államtesten belül, hiszen nem lehetett megengedni, hogy az államirányítás kérdései ennek a muzsiknak a színvonalára süllyedjenek. Ezért Sztolipin 1911 elején Raszputyint a szülőfalujába száműzette, de sajnos nem hosszú időre, és csak még meredekebb felemelkedését segítette elő. (Krivosein figyelmeztette a miniszterelnököt: „Ön sok mindent megtehet, de ne harcoljon Raszputyin és a cimborái ellen, mert ebbe beleroppan.” Sztolipin úgy roppant bele, hogy ezzel elvesztette a cárné jóindulatának maradékát is.)

A levakarhatatlan pétervári felső mocsár-rétegnek óhatatlanul vissza kellett ütnie. A konfliktusok feszültsége többnyire hirtelen és leginkább valami harmadrendű okból szokott kisülni, az ember nem sejtheti, hol botlik majd el. Jó ürügynek bizonyult erre a bonyodalmas és vitatott nyugati zemsztvo, erre koncentrálódott hirtelen az egész cuppogó közeg feszültsége.

II. Sándor cár a maga idejében kilenc nyugati kormányzóságra – a kovenitől a kijeviig – nem merte kiterjeszteni az Oroszország belső területein szokásos választott zemsztvók gyakorlatát, így ott mindeddig kinevezett zemsztvók működtek. Az ilyen zemsztvók előnye abban állt, hogy nem voltak forradalmi beállítottságúak: a kinevezett tisztviselők lelkiismeretesen dolgoztak, és mindig lojálisak voltak a kormányhoz. Másfelől viszont a kinevezett zemsztvo-tisztségviselők nem támaszkodhattak olyan bátran a helyi erőkre, mint a választottak, nem érezték magukat feljogosítva arra, hogy bővítsék zemsztvóik tevékenységi körét, hogy a zemsztvo-adók növelésével megszilárdítsák azokat anyagilag, hogy átvegyék az államigazgatási funkciók egy részét. Márpedig ezt kívánta volna Sztolipin az egész orosz zemsztvo-rendszertől. A zemsztvók jogainak bővítése egybeesett állami reformjának fő irányával.

De a szabályok egyszerű földrajzi kiterjesztésére sem merte rászánni magát: ezekben a kormányzóságokban a lakosságnak csak négy százalékát alkották lengyelek, az Államtanácsban viszont a nyugati vidék mind a kilenc képviselője lengyel volt. Az adott területen a parasztok lettek, oroszok, beloruszok, ukránok voltak, míg a földesurak túlnyomórészt lengyelek, ők tartották kezükben az összes javakat, ők hathattak a gazdaságra, alkalmazhattak munkaerőt, befolyásolhatták a mindennapi életet, a művelődést, a vallást, övék volt az uralom és a politikai tapasztalat, amely összefonott nemzetiségi csoporttá kovácsolta őket. Ezért látszott valószínűnek, hogy a választott zemsztvo nyomasztó lengyel befolyás alá kerülne, és mind a kilenc kormányzóság Oroszországtól idegen, lengyel úton haladna. Azt kellett tehát elérni, hogy a kibővítendő zemsztvo ne váljék a lengyel politika eszközévé, s mindenütt bebiztosítsuk magunkat az igazságtalan túlsúly ellen.

A II. Sándor által bevezetett általános zemsztvo-törvény értelmében viszont a földesurak határozott fölénybe kerültek a parasztokkal szemben. Az uralkodó rétegeknek ez az önző törvénye most a kilenc nyugati kormányzóságban nemzeti szempontból visszaütött. Ahhoz, hogy meg lehessen tartani a nyugati kormányzóságok orosz jellegét, ki kellett fordítani a korábbi zemsztvo-törvényt, megakadályozni, hogy a lengyel földesurak fölénybe kerüljenek a parasztjaikkal szemben, semlegesíteni a választások rendi jellegét. Ennek érdekében a választásokat egyes nemzeti kúriánként külön-külön kellett lebonyolítani, bevonni a választásokba a papságot (összességében nem lengyel volt), és (hallatlan dolog!) leszállítani a vagyoni cenzust, hogy a kevéssé tehetős nem lengyelek több képviselőt választhassanak, mint a gazdag lengyelek (egyébként így is tizenhat százalék jutott nekik, ami a népességi arányuk négyszerese volt). A zemsztvo-hivatalokban többséghez kellett juttatni a falusi obscsinák – nem pedig a gazdag lengyelek – választottjait. Különösen kívánatos volt, hogy a zemsztvo-hivatal elnöke és a tanügyi tanács elnöke orosz legyen (vagy ukrán, vagy belorusz, közöttük azokban az években senki sem tett komolyabb különbséget).

Nyíltan és képmutatás nélkül rögzítendő, hogy a nyugati vidék orosz és orosznak is kell maradnia. Meg kell védeni az orosz lakosságot a lengyel kisebbségtől.

(Milyen jó lett volna, ha valami ehhez hasonlóra már korábban Oroszországot magát illetően is rájönnek. Vajon miért nem vetődött fel Oroszországban már fél évszázaddal ezelőtt a kérdés: hogyan védjük meg a parasztokat a földesuraktól?)

Itt talán némi politikai ravaszságot is feltételezhetünk Sztolipinről: bár célja a lehető legtisztább és legegyenesebb volt, tevékenysége három legkedveltebb irányának – a paraszti, a zemsztvo- és a nemzeti iránynak – találkozópontjára koncentrálódott, de azt sem tévesztette szem elől, hogy a zemsztvo demokratizálása, a vagyoni cenzus leszállítása, aminek révén a zemsztvókba a konzervatív lengyel nemesség helyett a forradalom felé hajló orosz félértelmiség áramlik be, el fogja nyerni az Állami Duma tetszését. Így is lett, a Duma fintorgott ugyan a törvényjavaslat nemzeti szelleme miatt (a baloldaliak ellene is szavaztak), de a cenzus leszállítását – méghozzá a felére, ahogyan Sztolipin javasolta – elfogadta. Helyesen tette, az előrelátó jobboldaliak meg nyugtalankodhattak: csak át ne csapjon aztán a cenzus-leszállítás, akár valami ragály, magára Oroszországra is. A törvény tehát az egyik házon keresztülment, a másodikban viszont óhatatlanul ellenállásba ütközött – nem Sztolipin nemzeti, hanem zemsztvo-irányvonala miatt. A második ház, az Államtanács, mondhatni, arra is volt hivatva, hogy visszafogja, bölcs ellenőrzése alá vesse a Duma elhamarkodottan elfogadott törvényeit. A hozzávetőleg százötven tagot számláló testület fele választott volt, a másik felét személyesen az uralkodó nevezte ki. (Ennek a kinevezéses rendszernek mindig is visszatartó, a monarcha személyes befolyását érvényesítő funkciója volt, II. Miklós cárnak pedig jó lehetőséget teremtett arra, hogy – amint ezt különösen szerette – fontos posztokra személyesen hozzá lojális embereket nevezhessen ki, akik majd ellensúlyt alkotnak a túl elszánt cselekvőkkel szemben, s így nem ő lesz kénytelen megfékezni az utóbbiakat.)

„Fáradt lelkek jégpáncélja” – mondogatta Sztolipin az Államtanácsról. Olyan aggastyánok is tartoztak tagjai közé, akik már teljesen rozzantak, sőt annyira süketek voltak, hogy az üléseken nem tudták követni, miről is folyik a vita, s előbb afféle próbákon kellett megismerkedniük a napirendre kerülő kérdésekkel. Az Államtanács egyfajta temetője is volt az egykori államférfiaknak, akiket leváltottak, félreállítottak, akik nyugállományba vonultak, azaz sok nagyképű, bukott figurának. Az Államtanács viperája akkoriban Vitte, Sztolipin személyes esküdt ellensége volt: tikkasztó, sajgó, terméketlen irigység gyötörte: hogyan sikerülhetett Sztolipinnek lecsillapítania és kihúznia a bajból Oroszországot, amikor az ő miniszterelnöksége alatt zaklatott, hisztériás lett, megfeneklett. (Nevetséges: az ellenségesség oka nem is annyira az volt, hogy Sztolipin átvette Vitte posztját és helyrehozta, amit előde elhibázott, mint az, hogy amikor az ogyesszai zemsztvo-hivatal más nevet adott a Vitte utcának, és Vitte könnyesen, szinte térden állva könyörgött Sztolipinnek, hogy akadályozza ezt meg, ő nem avatkozott bele.) Ezek után Vitte nem is az ellenoldal legfőbb nyit szónoka lett, hanem az ellenállás legfőbb, kulisszák mögötti bujtogatója.

Egészen az említett szerencsétlen törvényjavaslatig Sztolipin mégis elboldogult valahogy az Államtanáccsal. A nyugati zemsztvókkal kapcsolatos törvénytervezet benyújtásakor azonban szívós ellenállásba ütközött – az önző rendi kapzsiság mindennél erősebbnek bizonyult. Az ember azt gondolhatta volna: nem olyan fontos törvényjavaslatról volt szó, hogy miatta érdemes lett volna heves támadásba lendülni, és veszélyeztetni Sztolipin már öt éve követett, s talán ezután még sokáig érvényesülő kormányzati irányvonalát.

Hiszen a törvényjavaslat legtöbb pontját az államtanácsi bizottság is elfogadta. Az általános vita előtt azonban Sztolipin, nyilván, mert mind erősebb ellenségességet tapasztalt, kemény megoldáshoz folyamodott: aláíratott az uralkodóval egy az Államtanács elnökének címzett levelet, amely a tervezet elfogadását szorgalmazta. Akkor az egyik legelszántabb ellenző, Trepov, audienciát kért a cártól, és megkérdezte tőle: parancsként kell-e értelmezni a levelet, vagy szavazhat mindenki a lelkiismerete szerint? Az uralkodó, aki szeretett egyensúlyt teremteni a szembenálló felek között, természetesen a lelkiismeret szerinti szavazásra szólított fel, s mivel titkolózni is szeretett, elhallgatta ezt az epizódot Sztolipin elől. Ekkorra már különben is kezdett miniszterelnöke ellen hangolódni, egész környezete és mindazok, akik a fogadásokra érkeztek, ebbe az irányba igyekeztek befolyásolni. Ugyanezen 1911-es év első hónapjaira estek a legélesebb összeütközések Iliodorral és Raszputyinnal, amelyekben Sztolipin nem a cár szíve szerint cselekedett, és vereséget is szenvedett.

Az Államtanács március 17-i plenáris ülésén a törvényjavaslatot megbuktatták. Március 18-án pedig Sztolipin beadta lemondását.

Nem példátlan az ember és a társadalom életében, hogy a kenyértörésre valamilyen mellékes, elhanyagolható dolog kapcsán kerül sor, akkor, amikor a fő kérdésekben már minden komoly akadályt sikerült elhárítani. Ha az ember sorozatosan csak győzelmeket arat, eltompul a veszélyérzete, és őt magát lángoló türelmetlenség keríti hatalmába.

Az érvényben lévő alkotmányos jogszabályok értelmében a kormánynak nem kellett lemondania, ha a törvényhozás egyik házában elvesztette a bizalmi szavazást. Ilyen esetben hivatalában maradhatott, és csak az uralkodónak tartozott felelősséggel. Csakhogy épp arról volt szó, hogy az Államtanácsban lezajlott szavazás, s még inkább az a jeges légkör, amely Sztolipint körülvette, nyilvánvalóvá tette számára, hogy az uralkodó, ha nem is nyíltan, de a kulisszák mögött már lemondott miniszterelnökéről.

Négy napig nem érkezett válasz a lemondásra. (Pétervár már Kokovcovot emlegette mint a miniszterelnök utódát, a fényképei is megjelentek a fővárosi kirakatokban és plakátüzletekben.) Aztán Sztolipint magához hívatta az özvegy anyacárné, aki változatlan hűséggel támogatta. Marija Fjodorovna szívélyes hangon igyekezett őt maradásra bírni: „Megüzentem a fiamnak, hogy mély meggyőződésem szerint egyedül önnek van elég ereje ahhoz, hogy megmentse Oroszországot.” Éjszaka két órakor futár jött Sztolipinhez az uralkodó levelével, amelyben barátilag és enyhén mentegetőzve arra kérte, vonja vissza lemondását.

Sztolipin ezúttal rá nem jellemzően kemény volt (a bosszúság munkált benne vagy reformjainak útját akarta egyengetni?): ragaszkodott ahhoz, hogy az ellenzék vezéreit, V. Trepovot és P. Durnovót bocsássák el az Államtanácsból, és küldjék őket meghatározatlan ideig tartó szabadságra. A Tanácsot magát a Dumával együtt (csak erre adott lehetőséget az alkotmány) oszlassák fel, mindössze három napra, de e három nap alatt – a 87. cikkely alapján – jelenjék meg a nyugati zemsztvókról szóló törvény.

Erre március 24-én sor is került. A sok csillaggal és rendjelszalagokkal teleaggatott ősz előkelőségek kénytelenek voltak állva végighallgatni a feloszlatásukat elrendelő legfelsőbb ukázt, és többszörös „hurrá!”-t kiáltani az uralkodó tiszteletére.

Ez az eljárás alkotmányossági szempontból nem volt indokolt: a 87. cikkely csak a törvényhozók távolléte vagy rendkívüli állapot esetén tette lehetővé, hogy a cár adjon ki törvényt, nem pedig akkor, amikor szándékosan, e célból oszlatják fel a törvényhozó testületeket.

Figyelembe kell vennünk azonban, hogy Sztolipin, ez a tevékeny, cselekvő ember azért heveskedett és makacskodott a kelleténél talán jobban, azért volt türelmetlen és kissé éles, mert nem hagyták cselekedni, s mert már eddig is meggyűlt a baja a szférákkal. Az aggastyánok akadékoskodása az állami szükségszerűség szempontjából tűnt számára különösen bosszantónak.

De valószínűleg az is csábította, hogy megleckéztesse az Államtanácsot, és ebben a Duma biztos támogatására számított. Az egész eset egyébként sem a lemondás bejelentésére, sem az Államtanács megrendítésére, sem a 87. cikkely alkalmazására nem volt érdemes. (Az esemény után, több évtized higgasztó távolából V. Maklakov felhívta a figyelmet arra, hogy Sztolipin több törvényadta lehetőséget sem használt ki: nem kellett volna mást tennie, mint kivárnia az ülések közti nyári szünetet, és akkor a 87. cikkely alapján, immár nem sértő módon vihette volna keresztül akaratát. A Dumának így nem lett volna módja hatályon kívül helyezni azt a törvényt, amelyet maga hagyott jóvá, s az semmiképpen sem kerülhetett volna másodszor is az Államtanács elé.) De visszatekintve azt is látni kell, hogy csakis a 87. cikkely révén sikerült Sztolipinnek útjukra indítania legfontosabb törvényeit, legalább útjukra indítania, hiszen később amúgy is elakadtak a Dumában, vagy az Államtanácsban, vagy végleg elsüllyesztették őket.

Mondhatnánk, hogy azok a türelmetlen nekigyürkőzések, amelyekkel parlament nélkül próbáltak törvényeket alkotni, egyedül a Vitte-féle oroszországi alkotmány koraszülöttségének, az alaptörvény és alkalmazói éretlenségének a következményei – de nyilvánvaló ugyanakkor, hogy előrevetült már bennük azoknak a szörnyű megpróbáltatásoknak az árnyéka is, amelyekkel a XX. század sújtja majd a világ minden parlamenti rendszerét; azon tartóssági és rugalmassági próbáké is, amelyeket az izzó vasnak a pörölycsapások alatt kell kiállnia. Csak éppen Oroszország ezeknek a próbáknak minden más országnál korábban és felkészületlenebb állapotában volt kitéve. A parlamenti procedúra és a felelős irányító egyéni akarata közötti helyes arány megállapítását pedig ajánlatosabb a XXI. század elejére halasztanunk.

A törvényhozás két házának a merész feloszlatásával Sztolipin maga ellen hangolta az egész pétervári társadalmat: a baloldaliakat és a centrumot azért, mert megkerülte az alkotmányt, a jobboldaliakat pedig, mert megalázta vezéreiket és elbánt velük.

Túl hevesen reagált Gucskov, Sztolipin kiegyensúlyozatlan szövetségese is: bár a törvény éppen az ő októbrista többsége irányvonalának felelt meg, dühében (vagy népszerűséghajhászásból) visszaadta duma-elnöki megbízatását, és elutazott, méghozzá nem valami közeli helyre, hanem Mongóliába. Azzal, hogy becsapta maga mögött az ajtót, még nagyobb jelentőséget kölcsönzött a történteknek, és a harmadik Dumát a második Duma hitszegésének megismétlésére ösztönözte. (Sztolipint nagyon meglepte Gucskov lemondása, és remélte, hogy hamarosan visszatér. Hiszen nem árulhatja el őt Gucskov!)

A pétervári szférákban Sztolipin makacsságát eleinte nem egyöntetűen ítélték meg: hol egy fékevesztett despota pimaszságát, „Biron óta példátlan zsarnokoskodásának” csimborasszóját látták benne, hol meg váratlan szerencsét, amely a vereséget is előnnyé alakítja.

Fél hónap múlva Sztolipinnek igazolnia kellett eljárását az Államtanácsban, amely testület ugyancsak tisztában volt erejével, hiszen további másfél hónap múlva automatikusan érvénytelenítette a törvényt azzal, hogy nem fogadta el. Sztolipinnek végig kellett hallgatnia, hogy dühödt bosszúvággyal, dermesztően hideglelős, felelőtlen önkényeskedéssel, miniszterelnöki egyeduralomra töréssel, egyéni pozíciói megőrzését szolgáló ügyeskedéssel, a Duma forradalmi hangulatának megnyergelésével, a felvilágosult, független konzervativizmus háttérbe szorításával, a hivatalnoki szervilizmus meghonosításával vádolják; hogy hosszan sorolják neki a különböző jogi ellenérveket, fellengzősen sérelmezzék, hogy mindennek eredményeképpen darabjaira hull az október 30-ai Manifesztum, és valójában egy kifordított viborgi felhívás lép érvénybe. Ám a vádaskodások nem rendítették meg Sztolipint, bátran és igen hozzáértően válaszolt, átfogóbban és körültekintőbben, mint amennyire a hozzá intézett kérdések alapján formálisan köteles lett volna, sem egészében, sem részben nem tért ki az összecsapás elől. A jogi érvekre nem mulasztott el jogi érvekkel felelni, bőségesen idézett nyugati államjogászokat, hasonló feloszlatások példáira utalt. Egyebek között arra, amikor Gladstone a brit parlamentet oszlatta fel. Hangsúlyozta, hogy a monarcha akarata kritikán felül áll (a trónnal igyekezett fedezni magát, amely pedig már elárulta), ez az akarat szabja meg, hogy egy tömény rendkívüli lesz-e vagy nem, ha pedig valaki kétségbe vonja a monarcha jogát a törvényhozás házainak feloszlatására, ezzel veszélybe sodorja az ország létét az elkövetkező rendkívüli időkben. Kiemelte, hogy nincs még megfelelő politikai kultúránk, és mivel a népképviseleti rendszerünk egyelőre fiatal, a torzsalkodások maguk alá temethetik az egész munkát, a törvényhozás intézményeiben olyan bonyodalom támadhat, amelyet csak a monarcha képes feloldani, bár ez már a parlamentarizmussal ellentétes véglet (itt már-már annak a Manifesztumnak az alapjait kezdte ki, amelyet próbált volna megőrizni).

Sztolipin mindazonáltal talpon maradt az Államtanács előtt, s úgy látszott, hogy sikerült megtartania erős államvezetői pozícióját. Április vége felé azonban, a valójában már halálra ítélt törvényjavaslat határidejének utolsó heteiben éppen a Dumában, amelyre a leginkább számított és a megegyezés reményében annak megfogalmazásában terjesztette be törvényjavaslatát, épp a Dumában indult ellene a legélesebb támadás.

Sztolipin előbb az interpellációra válaszolt. Mind újabb és újabb érveket sorakoztatott fel, úgyhogy az argumentáció kimerítőbb lett, mint az egész igazolandó törvényalkotási aktus. A válaszadó a legaprólékosabban a tervezet jogi vonatkozásait védte, mert azt várta, hogy főként ezeket támadják majd, de igyekezett hallgatósága érzelmeire is hatni, felidézve, hogyan akadtak el – a torzsalkodások, a tapasztalatlanság miatt – a törvényhozás házaiban törvénytervezetek, ami orosz emberek millióinak szenvedését okozta, vagy megcáfolta imáikat. A nyugati zemsztvókat érintő törvénnyel kapcsolatban feltette a kérdést:

Győzedelmeskedik-e vajon a nép összeforrottságának érzése, amely oly erős nyugati és keleti szomszédainknál?

Arra célzott, hogy a feloszlatással ő tulajdonképpen a Duma határozatát és igazát védte. Végül pedig, ahogyan szokott, nyíltan és elsőként indult harcba:

Van-e joga a kormánynak is karakteres politikát folytatnia, harcba szállnia politikai eszményeiért? Méltó-e minderre, ha továbbra is csak előírásosan és gépiesen forgatja a kormánykereket? Az adott esetben, mint rendesen, két lehetőség kínálkozott: vagy kitér az összeütközés elől, vagy vállal minden felelősséget, minden csapást, hogy megmentse azt, ami hitük tartalma.

Szívének dédelgetett gondolata, amelyet valamikor már bizalmasan-szemrehányón feltárt a cár előtt, most a szónoki emelvényen is elhangzott:

A hatalmon lévőknek annál nagyobb bűne nem lehet, mint ha kishitűen kibújnak a felelősség alól. A felelősségtudat életem legfőbb boldogsága.

Ezek voltak, mint utóbb kiderült, Sztolipin utolsó nyilvánosan kimondott szavai.

Beült a miniszteri páholyba, hogy végighallgassa a vitát. Sikerült-e neki – már hányadszor – jobb belátásra bírnia vagy legalább zavarba hoznia vele szembenálló hallgatóit? Az első beszéd, amely a Gucskov távozásával lefejezett októbrista frakció nevében hangzott el, nem sok jót ígért. A szónok a válságot személyesen elnökinek nevezte, játéknak a törvényességgel:

Még a kívánatos intézkedések is, ha végrehajtásuk törvényessége kétes, visszatérést jelentenek a múlthoz. Történelmi bűnünk, hogy nem tiszteljük a törvény eszméjét, a törvény megingathatatlanságát. Az ilyesfajta eljárások, ha nem ütköznek ellenállásba, könnyen megismétlődhetnek.

Annak van-e vajon a legnehezebb dolga, aki beszél? Nem nehezebb-e azé, aki úgy kénytelen végighallgatni saját elmarasztalását, hogy már nem válaszolhat a vádakra? Milyen egyszerű a dolga azoknak a törvényhozóknak, akik úgy hozhatnak törvényt, hogy nem kényszerülnek azt végre is hajtani! Vagy azoknak, akik úgy gáncsolhatnak el egy törvényt, hogy nem kényszerülnek kiutat keresni az ország sanyarú állapotából. Milyen könnyű a dolga azoknak, akik a XX. század fényesre lakkozott szónoki emelvényének magasából ítélik fontosabbnak a higgadt, megrágott és megszavazott törvényességet, mint a kiáltó, sürgető szükséget! Milyen könnyű öltönyben, nyakkendőben, mandzsettagombosan ítélkezni ezeréves történelmi bűnünk felett úgy, hogy közben nem gondolnak sem az útvesztőkre, sem a fagyokra, sem a kazárokra, sem a tatárokra, sem a livóniaiakra, sem a lengyelekre, akik pedig, bennünket szorongatva, mind tisztelték a jogot!

A következő – ám pártja jelentőségét és saját szónoki képességeit tekintve a legelső – szónokként a briliáns Vaszilij Maklakov emelkedett szólásra. Ő aztán, a jogászok gyöngye, majd tényleg porrá zúzza a miniszterelnök egész jogi védekezését! De nem, olyan meglepő fordulattal, amelyre csak a legkiválóbb szónokok képesek, Maklakov nagylelkűen (vagy mert más kiutat nem talált) feladta azt a frontszakaszt, amelyen pedig a legfényesebb győzelme volt várható:

Tulajdonképpen azt hiszem, hogy a 87. cikkely formális megsértésére nem került sor.

Nocsak! A főjogász tehát elismeri, hogy magának a törvénynek a megsértésére nem került sor. Mi hát akkor a baj?

Nem elég azonban, hogy közvetlenül ne sértsünk törvényt, azt lelkiismeretesen és lojálisan alkalmazni is kell.

És kibontakozott Maklakov támadása: Sztolipin, ha formailag helyesen alkalmazta is a törvény betűjét, meghamisította annak szellemét. A szónok szenvedélyesen beszélt, és már beszéde elején könnyedén kimondta, hogy ez a hamisítás politikai bűn, hogy a miniszterelnök nagyzási hóbortban szenved, hogy nem európai, keresztény erkölcsi elveket követ (mint a teremben ülő kadetok), hanem vademberieket. Ezek a sértések úgy csattantak a tömött, feszülten figyelő teremben, mint egy-egy, a miniszteri páholyban ülőnek szánt pofon, s a szónok boldog volt, hogy elérte immár az elérhetetlent, kifejezhette a kadetok öt év alatt felgyülemlett bosszúvágyát. (Rodzjanko, az újsütetű elnök meg, aki megmámorosodott elnöki pozíciójától, nem merte félbeszakítani.) Maklakov azt sem mulasztotta el, hogy a hallgatóság szívét is megérintse ügyvédies szónoki tirádájával:

Milyen áldásos példamutatás lett volna, ha a minisztertanács elnöke, akinek energiáját és elszántságát mindannyian ismerjük, ezúttal alázatosan fejet hajtott volna

– és egy újabb, jól irányzott pofont ken le, amikor Oroszországot Sztolipin hűbérbirtokának nevezte.

Ütést ütés után mért ellenfelére, de mennyire megváltozott a miniszterelnök helyzete: valamiért nem válaszolhatott, de meg sem sértődhetett, nem hagyhatta el páholyát. Nem pusztán azért, mert csak ismételhette volna önmagát, hanem, mert új helyzetében nevetségessé válhatott volna, és csak ellenfele igazát bizonyította volna.

Régi pszichológiája ez uralkodó osztályunknak. A mi kormányzóink egytől egyig Sztolipinek kicsiben. Ő maga oly nagyra nőtt e pszichológián belül, hogy el sem tudta képzelni, hogy a Duma másként foglal majd állást. Márpedig az Állami Duma számára az, hogy legyen-e zemsztvo a nyugati tartományokban vagy sem, elhanyagolható apróság ahhoz képest, hogy jogállam legyen-e Oroszország vagy sem.

Bizony, Sztolipin nagyon melléfogott, alábecsülte a Dumát, nem látta át, hogy annak apróság mind a nyugati zemsztvo, mind egyáltalán a zemsztvo, mind a járási, mind az egész parasztság, mind a nemzeti érdek, mindössze egy a fontos: az, hogy kiegyenlítse számláját a miniszterelnökkel azért a vereségsorozatért, amelyet tőle elszenvedett. Hiába számított Sztolipin arra, hogy a Duma akarja majd a zemsztvo-törvényt, különösen, hogy a saját (Duma) megfogalmazásában kerül beterjesztésre, hogy vonzani fogja a cenzusok leszállítása, a demokratizálás kilátásai, különösen pedig az, hogy így megerősítheti pozícióit az Államtanáccsal szemben. De nem! A Duma mindezeket a lehetőségeket elvetette. És bár a kadetok ügyvédje épp az imént ismerte el, hogy törvénysértés nem történt, most kioktatta Sztolipint:

minden államférfinak meg kell tanulnia engedni, alávetni magát a törvénynek.

És oly aránytalanul magas árat kellett Sztolipinnek fizetnie a zemsztvo-törvényért, hogy kénytelen volt lehajtott fejjel végighallgatni a kioktatást.

Régen volt-e, hogy a minisztertanács elnökét tudhattuk Oroszország legnépszerűbb emberének?

(Csakhogy ezt a Duma sosem ismerte el.)

Régen volt-e, hogy még ellenfelei is, ha elítélték ugyan, de tisztelték politikáját?

(Csakhogy akkor mást mondtak.)

És lám, alig néhány év elteltével...

Néhány év elteltével találta magát Sztolipin először gyenge helyzetben. Először roppant össze, változott meg valami, méghozzá egy első ránézésre mennyire nem süppedékes helyen. Ugyanezeknek a gúnykiáltásai közepette rángatta ki az egész Ruszt az ördögi káoszból, s győzte erővel. Egy nem túl jelentős, féltucat kormányzóságot érintő reform pedig elkaszálja.

Nagy önhittségre és nagy merészségre vall, ha valaki a saját ideáljait a törvények fölébe: helyezi. A történelem ezt a merészséget néha elnézi olyan óriásoknak, akik a törvényeket felrúgva magukkal tudtok ragadni az országot, annak viszont, aki ilyen érdemekkel nem rendelkezik, szerényebbnek kell lennie.

Ő tehát nem ragadta magával az országot? Ő tehát semmit sem tett? Ó, ki tudja kívülről felmérni az elvégzett munkát, ha nem veszi észre, ha elfelejti annak a szakadéknak a szélét, amelyen korábban álltunk, ha soha nem osztozott erőfeszítéseinkben!

Immáron négy éve figyelmeztetünk fáradhatatlanul arra, milyen szégyenletes kormányzás folyik az ő vezetése alatt..: Annak áldozata, hogy túlontúl biztos a maga felfogásának igazában... A becsvágyó vezető mintaképe... Ahelyett, hogy igazi megnyugvást hozott volna, szította az indulatokat, hogy pótolhatatlanná tegye magát...

Mintha nem is bombákon át vitt volna az útja – most karrierista, aki ügyeskedve kaparintotta meg állását. Nem válaszolhatja nekik: csakhogy a ti gyerekeitekhez egy ujjal sem nyúltak, de az enyémeket megnyomorították. Furcsa érzés: öt éven át csak épített, épített sikeresen, s most egyszerre mintha minden romokban heverne, mintha mindent kétségbe vonnának... Ha öt éve otthagyta volna őket az üres szócséplésükkel, mind elvesztek volna. De miután biztos kézzel kivezette őket a pusztulásból, pofonok jutnak osztályrészéül, és először inog meg: igen, hibát követett el, igen, siettében elbotlott a sima úton, igen, móresre akarta tanítani a dölyfös Államtanácsot.

És ekkor teljesen váratlan fordulattal, amely a nagy ügyvédeket a kicsiktől megkülönbözteti, a kadet Maklakov úgy jajdult fel, mint aki az őt legfájdalmasabban érintő kérdéshez ért:

És mit tettek a monarchia eszméjével! Én legalább annyira monarchista vagyok, mint a minisztertanács elnöke!

– képesztette el a Dumát,

Esztelenségnek tartom a monarchia tagadását ott, ahol szilárdak történelmi gyökerei. De a monarchiának ez a védelmezője, amikor belekeverte az uralkodó nevét a saját viszályába az Államtanáccsal... Méltatlan forma... Kétes aktus... Hasznot húzott abból, hogy beadta lemondását...

Ez a fordulat, az ügyvédi hangnak e megremegése már nyilván nem a Dumának szólt, Rodzjanko szamovártömzsi testénél magasabbra szállt, sokkal magasabbra, és nem lehet, hogy ne érjen el addig a fülig, ne hasítson bele azt sugallva: elkerülhetetlen a miniszterelnök végérvényes leváltása. Jóllehet Maklakov mintha a Duma védelmében készült volna beszélni, sikerült úgy fordítania a szót, hogy elválassza a méltatlan minisztert a nagy cártól. Csakis így távolíthatta el a Duma Sztolipint, így, hogy szövetségre lépett a gyűlölt monarchával és a gyűlölt szférákkal. Maklakov pedig, miután elérte azt a fő célt, amelyet a Duma akkor sem érhetett volna el, ha egyhangúlag szavaz, megengedhette magának, hogy kiossza a végső pofont is:

Az ilyen típusú államférfiakat az orosz nyelv a vremenscsik (időleges hatalombitorló) kifejezéssel illeti. A miniszterelnöknek volt ideje, de immár elfogyott. Még hatalmon maradhat ugyan, de ez már, uraim, agónia...

Tudta, hol kell elvágnia a fonalat. Tudta, hogy miután arcul csapkodta, leköpdöste Sztolipint, nem kell azzal számolnia, hogy kihívja párbajra, hiszen az csak végérvényes csődjének bizonyítéka lenne. De mit érhet el egy látszólag fegyvertelen ember egyetlen beszédével: nem tette hozzá a magáét az érvekhez, nem vetett újabb súlyt a mérleg serpenyőjébe, egyedül fürge nyelve rezegtetésével, a hallgatóság gyengéire játszó, már ismert elemek egybeillesztésével söpörte el azt az óriást, aki elbírt egész Oroszországgal, fojtotta moslékba a le nem váltott kormányt.

És az emelvényen máris ott volt egy újabb monarchista, ezúttal a hisztérikus, ide-oda csapódó Puriskevics, aki álnok módon baloldali ősellenségeinél igyekezett tapsot aratni, Sztolipinnel pedig úgy leszámolni, hogy onnan sújt le rá, ahonnan a legkevésbé várja. Zuhogtak a pofonok itt is: gyávamód a cár szent nevével takarózott, aláásta az orosz egyeduralkodó tekintélyét; a szaratovi kormányzóságban nem lépett fel keményen a zavarkeltés ellen, kacérkodott a forradalommal (már ezzel is vádolják!...); önkényeskedik, nem érti Oroszország állami ideáljait (ezzel is!); csökkent értelmű és akaratú (ezzel is?), de remélhetőleg csak lelép egyszer!

Puriskevics szerint Sztolipinnek nincs joga ahhoz, hogy orosz nacionalistának nevezze magát, az ő nacionalizmusa a legkártékonyabb irányzat, amely valaha is létezett Oroszországban, olyan reményeket ébreszt a kis népcsoportok szívében, hogy önrendelkezéshez juthatnak, elkülönülhetnek; önkormányzatot ad a határvidékeknek, ami pedig őrültség, hiszen a birodalom idegenjei nem élvezhetnek olyan önkormányzatot, mint a tősgyökeres orosz lakosság. A nyugati tartomány nem is kívánt választott zemsztvót, azt csak a Duma találta ki, a miniszterelnök meg, hogy a kedvében járjon, annak megfogalmazásában terjesztette be törvényjavaslatát, amely végveszélybe sodorná az orosz népességet, a lengyelek és a baloldaliak nagyobb dicsőségét szolgálná; a nyugati zemsztvókba tömegesen csődülnének a szociáldemokraták, az eszerek és a szeparatisták.

Bizony nem mindenkinek jut osztályrészéül, hogy életében akár csak egyszer is ilyen védtelenül legyen kénytelen elviselni nyilvános meggyalázásának, lassú kivégzésének efféle napját. De ami a legelképesztőbb, a legbódítóbb, a legfelfoghatatlanabb és a leginkább zavarba ejtő az az, hogy Sztolipint egyformán dühödten támadták két ellentétes oldalról. A soron következő szónokok vádjai fedték és kiegészítették az előzőekéit. Feltartóztathatatlan sértések zuhataga mindenfelől, és végül meginog az ember biztonsága, amely eddig még soha meg nem ingott. Amint egyik csapás éri a másik után, lassan felpuhul addigi szilárdsága. Az általad jól ismert, csorbítatlanul teljes tárgy hirtelen megroggyan, elfordul, meghasad, és megremegve kételkedni kezdesz: egységes egész volt-e ez a tárgy egyáltalán? Nem is az bánt, hogy a fejedet nem volt érdemes tuskóra hajtanod ezért a törvényért, havim, hogy hátha eddig sem jól láttál mindent?

A sóvár szónokok egymást váltják, nem tízen, nem is tizenöten, a harmadik Duma rávetette magát áldozatára, igyekezett revansot venni mind a három Duma elszenvedett vereségeiért.

Egy szocialistától azt hallotta Sztolipin, hogy ő belefojtotta az orosz népet annak tulajdon vérébe, hogy még a legádázabb ellenség sem árthatott annyit az orosz monarchiának, mint ő, a nyugati zemsztvót érintő törvénye pedig a „leszámolások piramisának” csúcsa.

Egy kadettól, méghozzá meglehetősen jónevűtől pedig:

Hol láthatjuk a minisztertanács elnökének azokat az óriási érdemeit, amelyek alapján azt mondhatná, hogy ő a nemzeti eszme hordozója? Nincs tudomásunk olyan győzelméről, amelyet akár a Szadovaján, akár Sedannál vívott volna ki.

(Már azt is bűnéül róják fel, hogy nem kezdett háborút.)

Az, hogy a maga eszméit mint az orosz nép számára egyedül üdvözítőket kívánta elfogadtatni, nem más, mint az orosz nemzeti érzés megcsúfolása.

Majd ismét a jobboldalról:

Miniszterelnök úr, tartson bűnbánatot, járuljon a trón elé bocsánatot kérni, mert becsapta a legfelsőbb hatalmat.

Olyan volt az egész, akár a gátját áttörő gyűlöletfolyam. Mintha mindahányan csak megfelelő alkalomra vártak volna, hogy revansot vehessenek azért, hogy oly sok éven át fölébük kerekedett.

Akadtak azért olyanok is, akik mellette szóltak, de ezek jóval kevesebben voltak, és érveiket az aggályosan lelkiismeretes szív amúgy sem érzi soha megnyugtatónak. Egészében úgy érezte, hogy porrá zúzták, méghozzá nem csak ennek az egy törvénynek a kapcsán, hanem egész ötesztendős kormányzati munkája, élete minden elgondolásának vonatkozásában is. Élte életét, és az volt az érzése, hogy igen sokat tett. Most meg kiderült, hogy semmit, hogy minden, amit elkezdett, hamvába holt.

Váltották egymást a szónokok, az ülés estébe nyúlt, s úgy éjfél felé és éjfél után szólalhatott fel – akkor is a szavazás okán – két paraszt a nyugati tartományból, akiknek Rodzjanko egész nap nem adott szót, jóllehet épp velük kellett volna kezdeni a vitát:

Maguk belénk fojtották a szót. Mi nagyon örülünk, hogy létrejön a mi zemsztvónk is. Legyen az akár a 87. cikkely, akár egy másik alapján, de ha magukra, a maguk reformjaira kell vámunk, azt kivárni soha nem fogjuk tudni.

De ekkor már túl későre járt, a képviselők füle nem volt érzékeny e szavakra, s különben is gyorsan szavazni kellett: kétszáz elítélő ellenszavazat született, nyolcvan mellette.

Egyedül az orosz nacionalisták maradtak változatlanul hűek Sztolipinhez. (A nyugati zemsztvókról szóló törvény elsüllyedt, de Sztolipin halála után könnyen elfogadták. A nyugati zemsztvo pedig nagy segítséget jelentett a világháború közelgő éveiben.)

Az érzékeny udvari orrok már áprilisban kiszagolták, hogy az uralkodó végleg elhidegült Sztolipintől, sőt ellenséges lett vele szemben. És az udvari szférákban a bukottság légköre érződött Sztolipin körül. Érezhetően csak az ildomos formát keresték, hogy valami tényleges hatáskörrel nem járó posztra helyeztessék át. Ilyennek látszott például a nemrég kiötlött kelet-szibériai helytartóság: ennek révén elűzhetnék kedvenc távoli vidékére.

Sztolipin megtehette volna, hogy fejet hajt, engedelmesen távozik, és akkor (ma már tudjuk) megmenti életét, kivár addig, amíg ismét szólítják, mert hasznára lehet Oroszországnak. (Méghozzá milyen nagy hasznára! 1914 júliusában, hogy elhárítsa a háborút. 1917-ben Petrográdban és Mogiljovban, hogy ne hagyja a helyzetet az összeomlásig fajulni.)

Ám ahogyan az Aptyekarszkij-szigeti robbantást követően elvetette a gyengék ama egérútját, amelyre a forradalmárok terelték volna, úgy most is elvetette a kínálkozó egérutat, amelyre a parlament tagjai terelték volna. Maradéktalanul teljesítenie kellett kötelességét.

Akkor, a robbantást követően azt mondta:

Nagy hanyagság volt részemről, hogy nem készítettem emlékeztetőt az uralkodónak, nehogy halálom esetén bármiféle zavar támadjon. Most feltétlenül el kell készítenem – egy lehetséges második merénylet esetére.

Volt-e ilyen emlékeztető a második, negyedik, hatodik merénylet esetére, nem tudjuk, de jutott-e egyáltalán idő az elkészítésére azóta, hogy rögtön az Aptyekarszkij-szigeti robbantás után elindultak a Néva-hidak alatt a Téli Palotába, jutottak-e erre szabad huszonnégy órák? Mindig a napi feladatok a leghalaszthatatlanabbak, a mindennapi tevékenység magába szívja az embert, a jövőt érintő teendők meg türelmesen várnak.

Az Államtanácsban és a Dumában elszenvedett vereségek után azonban Sztolipin megérett arra, hogy összeállítson és lediktáljon egy átfogó programot – a fejében egyébként készen volt az már régen –, annak az 1906. évi programjának második lépcsőjét, amelyet a második Duma süket füleinek fejtett ki, s amelyet kevesen értettek és ítéltek meg érdeme szerint. Sztolipin működésének hatvan hónapja alatt egyébként ez a program működött folyamatosan, és formálódott tovább mind a gyakorlatban, mind szerzője fejében; fejlődött észrevehetetlenül, csendben, láncszemről láncszemre, évgyűrűről évgyűrűre, mint a fa, és csak átfogó pillantással lehetett kiemelni belőle és megnevezni: ez a része itt a lábak, a talapzat, a parasztság gyógyítását jelenti, ami hibátlanul meg is valósult, most pedig elérkezett a bürokrácia gyógyításának ideje.

Sztolipinnek ez az 1911 májusában lediktált második nagy állami programja (a diktálás szüneteiben azt mondogatta: „és ezt mind-mind meg lehet csinálni, ha az Úristen is úgy akarja”) ennek megfelelően államigazgatási áganként épült fel.

Kormányzása utolsó évében már működött a „Helyi gazdasági ügyek tanácsa”, ebben a törvényjavaslatokat közösen készítették elő a minisztériumi illetékesek, a kormányzók, a nemesi elöljárók, a polgármesterek és a zemsztvo tisztségviselői. A közbeszédben ezt a tanácsot „elődumának” hívták, a célja pedig az volt, hogy a törvények ne pusztán a csinovnyikok alkotásai legyenek, hanem ellenőrizzék őket a gyakorlati élet emberei is. Az új program értelmében a helyi önkormányzati ügyek egy külön minisztériumhoz kerültek, ez az összes helyi kincstári intézmény felügyeletét átvette a belügyminisztériumtól (amelynek hatáskörében csak a biztonsági szervek maradtak, a rendőrség megszabadult a tőle idegen feladatoktól). A zemsztvók jogai – az USA államai közigazgatási tapasztalatát felhasználva – bővültek. Teljesen a zemsztvók hatáskörébe került az élelmezés (az éhínségek fenyegetése ellen új élelmezési szabályzatot dolgoztak ki, amelynek alapján az éhező lakosok a következőképpen jutottak ellátáshoz: a tehetősek hitelek révén, a fizikailag erősek közmunka révén, az elesettek pedig jótékonysági szolgáltatások révén. A zemsztvók és a városok hitelezésére, a helyi közmű- és útépítés költségeinek biztosítására külön kormányzati bank létesült. A felsőoktatási intézmények a kormányzósági, a középfokúak a körzeti, az alapfokúak a járási zemsztvók hatáskörébe kerültek (az utóbbiak megalakításához egyébként a Duma még nem járult hozzá). A zemsztvo-választás cenzusa a tizedére csökkent, hogy a csekély ingatlanvagyonnal rendelkező tanyagazdák és munkások is választhatókká váljanak.

Új munkaügyi minisztérium alakult, ez volt illetékes az összes vállalat ellenőrzésére, feladatai közé tartozott a nyugati munkásosztály helyzetének tanulmányozása, valamint az orosz munkásosztály helyzetének javítását célzó törvények előkészítése, hogy a gyökértelen proletariátus az állam- és zemsztvoépítés részesévé váljék. További minisztériumok létesültek. Népjóléti minisztérium. A nemzetiségek minisztériuma (egyenjogúságuk elve alapján). Vallásügyi minisztérium – minden vallásé; a pravoszlávot illetően a tervek: a Szinódus a minisztérium mellett működő tanáccsá alakul, elő volt irányozva a patriarkátus újjászervezése. Sztolipin abból indult ki, hogy az orosz nép a pravoszláv vallási igényeit tekintve el van hanyagolva, ezért jelentősen bővíteni kell a papneveldék hálózatát, a papi szemináriumokat pedig köztes intézménnyé tenni; a papok legyenek kötelesek hittudományi akadémiát végezni. Egészségügyi minisztérium – finanszírozni kell a zemsztvókat és a városokat, hogy ingyenes egészségügyi ellátást biztosítsanak a vidéki lakosságnak és a munkásoknak, harcot kezdjenek a járványok ellen, és emeljék az ország orvosi ellátásának színvonalát. És végül még egy új és önálló minisztérium az ásványkincsek feltárására és kiaknázására.

Mindezen minisztériumok működtetése erős költségvetési fedezetet tételezett volna fel. A fantasztikusan gazdag Oroszország költségvetése azonban egyelőre rosszul van felépítve: a nálunk szegényebb nyugati országok nyújtanak nekünk hiteleket! Amikor oly gazdagok vagyunk nyersanyagokban, mégis oly elmaradott a kohászati és gépgyártási iparunk! Oroszországban a vagyont reális értékén alul adóztatják, és a külföldi vállalkozók könnyen kivihetik a tőkét az országból. Ennek a rendezésével, a vodkára és a borra kiszabott jövedéki adó növelésével és a progresszív jövedelemadó bevezetésével (a vagyontalanok szinte mentesültek alóla, a közvetett adók alacsonyak maradtak) a költségvetési bevétel több mint a háromszorosára nőne, így megteremtődnének a finanszírozás forrásai. Külföldi kölcsönöket a tervek szerint csak az első időkben kellett volna felvenni, azokat is csak az ásványkincsek felkutatására, valamint műút- és vasútépítésre, hogy ezek hálózata Oroszország európai részén tizenöt-húsz év múlva (1927-1932-re) ne maradjon el a központi nagyhatalmakétól. Egy ilyen terv kidolgozását – beleértve a vízi utakét és csatornákét is – a közlekedési minisztériumnak 1912-re kellett volna befejeznie. A megvalósításba Sztolipin külföldi koncessziós partnereket, zsidó bankokat és részvénytársaságokat is be kívánt vonni (a zsidókat sújtó korlátozások megszüntetése a sztolipini programok elengedhetetlen része volt). A magánbankok tevékenységét egyébként fokozatosan az Állami Bankkal szándékozott semlegesíttetni. Előirányozta (a megélhetési költségek figyelembevételével) az összes tisztviselő, a rendőrök, a pedagógusok, a papok, a vasutasok és postások fizetésének emelését. (Ez lehetővé tette volna, hogy mindenütt bevonják a munkába a művelt embereket.) Az ingyenes alapfokú oktatást már 1908-ra széles körben bevezették, most ennek általánossá tétele volt soron (a tervek szerint 1922-ig). A középfokú oktatási intézmények számát ötezerre, a felsőfokúakét ezerötszázra kívánta emelni. A minimális tandíj a vagyontalanok előtt nyithatott utat, az egyetemeken a húszszorosára növelte volna az ösztöndíjasok számát. Mindezen intézkedések betetőzéseként a magasabb állami tisztviselői feladatok ellátására felkészítő Akadémia szerveződött volna. E két-három éves Akadémián belül a népgazdaság egyes ágainak megfelelő fakultásokat tervezett, annak pontos meghatározásával, melyikre milyen felsőfokú oktatási intézmény (legkiválóbb és legalább két idegen nyelvet tudó) végzettjei nyerhetnek felvételt (az ásványkincsek fakultására például bányászati főiskolát, a katonaira katonai akadémiát, a vallásügyire hittudományi akadémiát végzettek). Oroszország államapparátusát ily módon területük ragyogó ismerői, avatott szakemberei alkották volna. Magas állami beosztásba így nem kerülhetett volna felkészületlen, tehetségtelen ember pusztán a protekció véletlenszerűsége folytán.

Minisztereket sem az uralkodó lenne kénytelen a továbbiakban összehúzott szemmel keresgélni, emlékezetében kutatva és az udvar tanácsait kérve, hanem választhatna a minisztertanács beterjesztett ajánlólistájáról. A nemzetiségi minisztérium élére pedig egy olyan közéleti személyiséget képzelt, aki tekintélynek örvend a nem orosz körökben is.

Előkészületben volt a szociáldemokraták legalizálása, betiltva csak a terroristák maradtak volna.

Sztolipin programja a külpolitikát is átfogta. Abból indult ki, hogy Oroszországnak nincs szüksége terjeszkedésre, viszont meg kell becsülnie azt, amije van: rendbe kell hoznia államigazgatását, jobbá tennie lakossága helyzetét. Oroszország ezért a hosszan tartó nemzetközi békében érdekelt. Sztolipin, továbbfejlesztve az orosz cár kezdeményezését a Hágai Nemzetközi Bíróság létrehozását illetően, 1911-ben azt tervezte, hogy meg kellene alakítani – minden ország részvételével – egy Nemzetközi Parlamentet, amelynek székhelye valamelyik kisebb európai államban lenne. Ennek bizottságai egész évben működnének. Lenne egy nemzetközi statisztikai hivatala, amely összegyűjtené és évente közzé tenné az egyes államokra vonatkozó adatokat a lakosság számáról és mozgásáról, az ipar és a kereskedelem fejlődéséről, a természeti kincsekről, a lakatlan területekről, az árucsere lehetőségeiről, a lakosság helyzetéről, az átlagbérekről, az egyes lakossági csoportok jövedelméről, az adókról, a belső adósságról, a megtakarításokról. A Parlament ezeknek az adatoknak az alapján a súlyos helyzetben lévő országok segítségére siethetne, figyelemmel kísérhetné a túltermelés, a hiány, a túlnépesedés problémáit, s Oroszország felajánlaná, hogy részt vállal az ilyen segítségnyújtásból. A Nemzetközi Bank pedig az egyes országok befizetéseiből súlyos esetekben hiteleket nyújthatna. Ugyancsak a Nemzetközi Parlament állapíthatná meg minden egyes állam fegyveres erőinek felső határát, és tilthatna akár be tömegpusztító, a civil lakosságot fenyegető fegyvereket. A tömegpusztító fegyvereket alkalmazó háborúk még azzal a veszéllyel is járnak, hogy könnyen az államformák rosszabbodásához vezethetnek. A legerősebb nagyhatalmak persze elutasíthatnák ezt a rendszert, de azzal csak saját tekintélyüket csorbítanák, a Nemzetközi Parlament pedig nélkülük is képes lenne valamit tenni.

Kiemelt figyelmet szentelt Sztolipin az Egyesült Államoknak, elsősorban attól remélte ugyanis a Nemzetközi Parlament támogatását. Az Egyesült Államoknak nincs oka irigyelni Oroszországot vagy félni tőle, hiszen sehol sem konfrontálódik vele, és egyedül az erős zsidó propaganda alakított ki az Egyesült Államokban ellenérzést az orosz állammal (no és a néppel) szemben, olyan benyomást keltve, hogy Oroszországban mindenki el van nyomva és senki sem élvez szabadságot. Sztolipin azt tervezte, hogy szenátorok, kongresszusi képviselők és tudósítók nagy csoportját hívja meg Oroszországba. Programja megvalósítását leváltása zavarhatta volna meg, de bízott Marija Fjodorovna támogatásában, ám ha leváltanák is, utóbb bizonyára hamarosan visszahívnák.

Oroszország átalakításának ez az átfogó programja, amely talán még II. Sándor reformjait is meghaladta, 1927-1932-re egy még sosem látott, sosem volt Oroszországot eredményezett volna, első ízben mutatva meg annak minden adottságát.

(Ez a program, az őszre várva, 1911 nyarán Sztolipin koveni birtokán az íróasztala fiókjában volt. Halála után kormányküldöttség érkezett oda, és tanúk jelenlétében, más iratokkal együtt a programot is kiemelte örökre. Azóta a tervezet eltűnt, sehol sem vették elő, tárgyalták meg, mutatták be, lelték fel – egyedül összeállítója segítőjének tanúsága maradt fenn. Lehet, hogy a kommunisták találták meg, s használták fel némelyik gondolatát eltorzított, karikírozott formában: Első ötéves tervük a sors iróniájából pontosan ráillett a Sztolipin által előirányzott utolsó ötéves időszakra).

Azon a nyáron Pjotr Arkagyjevics olyan kimerült, levert volt – és gyermekei iránt olyan gyengéd –, mint addig még soha. Súlyos perceiben saját halálának és Oroszország tragédiájának balsejtelmű előérzete gyötörte. Az elsőtől sohasem félt. Amitől félt, az a második volt. Kimerülten panaszolta Tyimasev miniszternek, mennyire kiszolgáltatott a felelőtlen udvari befolyás elleni harcában. Azt mondta: „Elélnek ők még pár évig az én tartalékaimból, mint a teve a púpjába gyűjtött zsírból, aztán összeomlik minden...” Krizsanovszkijnak, belügyminisztériumi helyettesének meg: „Visszajövök Kijevből, és nekiállunk a rendőrség újjászervezésének” (programja szellemében). Augusztusban utazott utoljára Pétervárra, a minisztertanács ülésén elnökölt a Jelagin-palotában, utoljára találkozott Gucskovval, arról tárgyalt vele, hogyan lehetne mielőbb elfogadtatni a Dumával az alacsonyabb beosztású megrokkant tisztviselők nyugdíjáról rendelkenő törvényt. Pétervárott figyelmeztették Sztolipint, hogy a finnországi forradalmárok állítólag kimondták rá a halálos ítéletet...

Hány ilyen volt már...

A cár azért utazott Kijevbe, hogy a több napos, pompás ünnepségekben gyönyörködjék, és eszébe sem jutott, hogy istálló- és udvarmesterei tömegétől amúgy is körülvéve, legalább egy valakit – a miniszterelnökét – nem kellene magával vinnie, mint még egy fényes gombot, hanem hagyhatná, hogy komoly munkáját végezze. A leleplezendő emlékmű pedig éppen II. Sándoré volt, első reformja ötvenedik évfordulójának tiszteletére állították.

Sztolipin nagyon szomorúan vett búcsút övéitől, koveni birtokszomszédaitól, barátaitól. Mondta is, hogy még soha nem utazott el ennyire kedvetlenül. (Egy haszna azért volt az utazásnak: Kijev a nyugati terület legfőbb városa, itt kellett megszilárdítani a nyugati kormányzóságok zemsztvóit. És akkortájt éppen Kijevben kezdett kigyúlni az orosz nemzeti öntudat lángja.)

A vonat, alighogy elindult az állomásról, valamiért megállt, és fél óra hosszat nem tudott tovább menni.

Azért, mert nem Pétervárról utazott? De Sztolipin nem vitt magával kísérő csendőrtisztet az őrszázadból, csak Jeszaulovot, az összekötő törzstisztet, azt sem a maga védelmére, hanem segítségül a személyi titkárának a fogadásokkal kapcsolatos intézkedések, a levelezés, a formális látogatások lebonyolításához.

A kijevi ünnepségek – amelyeket már előre úgy élvezett az uralkodó, s ezért sok szó esett róluk az udvarban – egész biztosítását a szokásostól eltérő módon szervezték meg: nem a helyi hatóság volt az irányítója, ami természetes lett volna, hanem a külön ezt a tevékenységet magának megkaparintó, arra valósággal rátapadó Kurlov tábornok, ami felettébb imponált a cárnak. Kurlov 1911 kora tavaszától kezdve végigjárta az uralkodó útjának majdani állomásait, e területek főhatósági tisztségviselői mind az ő alárendeltségébe kerültek. Ez felháborította a kijevi főkormányzót, Fjodor Trepovot, aki tiltakozott az intézkedés ellen Sztolipinnél, és a felmentését kérte. Ez a fenyegetés, ha az uralkodó tudtára adják, talán az intézkedés helyesbítését vonhatta volna maga után (és akkor minden másképp történik), de nyilván beárnyékolta volna a cár gyermeki ünnepvárását. És Sztolipin, aki megsajnálta a gyermeklelkű uralkodót, rávette Trepovot, hogy vonja vissza kérelmét. A biztosítás így egy helyi felelős kezéből, aki a helyszínen mindent és mindenkit ismert, egy idegen kezébe került. Kurlov pedig csak Gyegyulin udvari komendánsnak volt alárendelve, aki a monarcha személyi biztosításával kapcsolatos ügyekben összekötőnek Szpiridovics ezredest vezényelte Kurlovhoz.

Kurlov látszólag alárendelt volt, helyettes, de valójában máris uralta – Sztolipintől teljesen függetlenül – a birodalom teljes rendőrségét és csendőrségét, ám Sztolipinnek ez még előnyös is volt: az ő fejét nem rendőrségi gondok foglalkoztatták. Kurlov maga is kellemetlen volt Sztolipinnek, egész cselekvésmódja, életfelfogása éles ellentétben állt az övével; valahányszor döntést hozott, csak úgy sütött belőle: vajh milyen hasznot húzhat ebből ő személyesen. Volt benne valami, ami egy hegyes pofájú, dühös vadmalacra emlékeztetett – ahogyan megvetette kis patáit és csörtetett előre, mindent eltaposva az útjából. De alaposan meg is kapaszkodott, jó kapcsolatai voltak mindenütt mindenkivel, Sztolipin összes ellenségével is. Nem afféle néma, viaszfigura-típusú bürokrata volt, mohón vágyott arra, hogy élete egy nagylábon élő nemesemberéhez hasonlítson, ezért kívánta az éttermi mulatozásokat, amelyeket a siker mércéjének tekintett, ezért foglalkozott szolgálaton kívül kereskedelmi ügyletekkel, gyanús spekulációkkal, ezért borították el a váltók. Okos se volt, éppenséggel őt csalta lépre Voszkreszenszkij: Kurlov kiszabadíttatta utóbbit a börtönből, hogy a rendőrspiclije legyen, aztán kis híján vele együtt robbant fel az Asztrahany utcában, majd pedig más rendőrtábornokokra próbálta kenni vétkét.

Túl sok plusz erőfeszítést követelt volna azonban Sztolipintől, hogy idejében megszabaduljon ettől a kullancstól. Akinek magasabb rendű feladatai vannak, az nem szokta erejét ilyesmire fecsérelni. Idővel magától is meg kellett volna oldódnia a dolognak.

Gyegyulin, az udvari komendáns, az ünnepségek mágusa és rendezője viszont a szférák közötti ingoványos kapcsolat egyik fontos eleme, Sztolipin gyűlölködő ellensége volt. Most pedig, mivel másoknál is jobban tudta, mennyire elhidegült az uralkodó Sztolipintől, sietett meg is jeleníteni, mindenki számára szemmel láthatóvá tenni ezt az elhidegülést, no és persze kiélvezni a helyzetet.

A kitanult udvari csőcselék a legkisebb jelre is fogékony, lesi és számon tartja az árnyalatokat, ezúttal is durván kimutatták, hogy Sztolipin immár se megbecsülésre, se figyelemre nem méltó. Szeptember 9-ei Kijevbe érkezésének pillanatától kezdve – megalázó módon, demonstratíve – távol tartották az udvari programoktól, és hát persze nem kapott személyi védelmet, nem csak őt megilletőt, de még átlagosat sem.

A főkormányzó házának könnyen hozzáférhető alsó szintjén szállásolták el, szobáinak ablakai a gyengén őrzött kertre nyíltak egy arsinnyira a talajtól, de Kurlov megtagadta Jeszaulov kérését, hogy állítsanak csendőrposztot a kertbe, mert az, úgymond fölösleges intézkedés lenne. Sztolipinhez – tiszteletüket aláírásukkal tanúsítandó – sok hivatalos és magánszemély, számos egyszerű paraszt érkezett, a mindenki előtt nyitott előszoba néhány lépésnyire volt a miniszterelnök lakóhelyiségeitől, de sehol nem posztolt egyetlen ügyeletes rendőr, nem hogy tiszt. Nem kísérték biztonságiak, sem amikor a Szofija székesegyházba ment (a fenséges személyek üdvéért tartott istentiszteletre), sem a metropolitánál tett látogatásakor, sem a nemesség, a zemsztvo és a városi önkormányzat küldöttségeinek fogadásakor.

A ceremóniáktól szabad időt Sztolipin végig munkával töltötte, Kijevből irányítva az országot.

Szeptember 8-a óta zajlott Bogrov játéka, miszerint merénylet készül Sztolipin ellen, de a miniszterelnöknek erről senki sem szólt, és a Kurlov-Verigin-Szpiridovics-Kuljabko kompánia egyetlen tagja sem ellenőrizte, hogy őrzik-e egyáltalán Sztolipint. Hamarosan széles körben híre ment, hogy nem őrzik, és a hazafiak önkéntes védelmet ajánlottak fel számára. Erre a jelentkezők névsorát kívánták telük, azok be is nyújtottak egy kétezer főből állót. A listát jóváhagyásra visszatartották, majd számos kihúzással visszaadták, de addigra már késő volt. Jeszaulov nagy nehezen elérte, hogy legalább az előszobába csendőrposzt kerüljön.

11-én Sztolipin, mit sem sejtve, a pályaudvarra indult, hogy részt vegyen a fenségek fogadásán. Még udvari fogatot sem bocsájtottak rendelkezésére, gépkocsira a rendőrségnek nem volt pénze (volt viszont Kurlov tivornyáira), így kénytelen volt nyitott bérkocsit rendelni, azon utazott minden biztosítás nélkül Jeszaulovval. Útközben a kocsit többször feltartóztatták a rendőrök, akik nem ismerték fel a miniszterelnököt, és nem akarták az őrzött cári menet közelébe engedni. Ugyanígy történt visszafelé is; annyira nem gondoskodtak arról, hogy a miniszterelnök útja zavartalan legyen, hogy Jeszaulovnak csak nagy nehézségek árán sikerült besoroltatnia a miniszterelnök bérkocsiját a szárnysegéd trojkája mögé.

Miután a polgármester, Gyjakov értesült Sztolipin helyzetéről, a hátralévő időre elküldte neki saját kettős fogatát.

Ezekben a napokban történhetett, hogy Rejn professzor könyörgött Sztolipinnek, vegyen fel az egyenruhája alá golyóálló mellényt, úgynevezett „Csemerzin-páncélt”. Sztolipin nemet mondott – bomba ellen úgysem véd. Halálának okozóját valamiért sohasem revolver, hanem bomba képében látta.

Sem 12-én és 13-án, sem a Kereskedő ligetben nem volt tudomása sem Bogrov jelentkezéséről, sem annak információiról. Túl agyafúrtan készülődött Bogrov! Nem is sejtette, milyen védtelen vele szemben az egész birodalmi Oroszország! E napok alatt a színházon kívül is akár negyvenszer lőhetett volna Sztolipinre.

Csak szeptember 14-én reggel jött egy figyelmeztető levél Trepovtól, s nyomában megérkezett Kurlov is. Tulajdonképpen a hivatalos ügyeit szándékozott elintézni, köztük a számos kitüntetendő listáját aláíratni. És csak úgy mellékesen esett szó Bogrov titkosügynök figyelmeztetéséről, amiért jobb lenne, ha a miniszterelnök megvárná a titkosrendőrség gépkocsiját. Sztolipin nem tulajdonított a dolognak komoly jelentőséget. Találtak bombát? Nem. Még sok mindent kérdezett, és megtudta – ezt elképzelni sem lehetett volna! –, hogy az adott ügynököt a rendőrség védelmi célokra veszi igénybe. Az ilyesmi, Kurlov jól tudta, szigorúan tilos volt, nem is volt hasonlóra soha példa.

De Sztolipint már sürgették, hogy induljon az aznapi ünnepségekre – katonai bemutatókra, lóversenyekre. Mivel nem tartozott az udvari menethez, sürgették, induljon másfél órával korábban, mert lezárják az utat. Sztolipin nem volt hajlandó másfél órát ténferegni.

Fáradhatatlan életének utolsó napját az udvari etikett kedvéért ceremóniákkal töltötte...

A Sztolipint kísérő személyek a színházjegyüket az utolsó percig nem kapták kézhez (lehet, hogy nem előbb vették át őket, mint Bogrov a magáét). Jeszaulov jegye nem Sztolipin mellé szólt, nem a baloldali lejárónál az első sorba, hanem egy középre beszorított helyre a harmadik sorba. De amikor odaért, kiderült, hogy az is foglalt, egy, a bolgár kísérethez tartozó ezredesé. Jeszaulovnak sok idejébe került tisztázni a félreértést, végül a jobboldali lejáró mellett kapott helyet.

Így Sztolipin közelében senki sem volt az emberei közül, nemhogy biztosító. Átülhetett volna Trepov páholyába, de a fölösleges biztonsági rendszabályokat kishitűségnek tartotta.

Jeszaulov, már amikor a színházba belépett, megkérdezte Kuljabkót, hogy letartóztatták-e a merényletre készülőket, mire azt a választ kapta, hogy: „Holnap tartják majd a megbeszélésüket.” Sztolipin is megkérdezte Kurlovtól, mi újság a merénylőkkel, amire ő azt felelte, hogy nem tudja, majd a szünetben kideríti. És már ment is fel a függöny.

Az első szünetben Kurlov semmit sem derített ki, vagy nem is próbálta. Sztolipin már nem is gondolt az egészre. Végigsétált egyedül a földszinten. Épp elég töprengenivalója akadt ebben a munka szempontjából ostobán elvesztegetett időszakban – ezekben a munkás szeptemberi napokban eldől a reform sorsa.

A második szünetben Kokovcov ment oda hozzá, hogy elbúcsúzzék tőle – Pétervárra indult, boldogan, a minisztériumba.

– Vigyen magával engem is – tréfálkozott szomorkásan Sztolipin. – Nem jó itt nekem. Fölöslegesek vagyunk mi itt mind a ketten, jól elboldogulnának nélkülünk is.

Kokovcov mindig is szeszélyes, akaratos miniszter volt, akit folyton győzködni kellett, mert a pénzügyminiszter feladatát nem abban látta, hogy Oroszország óriási terveinek megvalósítása érdekében felpörgesse a költségvetést, hanem abban, hogy visszafogja a költekezést, megőrizze a pénzt. De most mégis üdítő volt egy ügybuzgó embert látni.

Sztolipin ebben a szünetben sem ment ki a fülledt teremből, nem is volt hová mennie. Megállt a zenekari árok korlátjánál, két hátratett könyökével nekitámaszkodott, arccal az átjáró felé állt. Könnyű fehér zakó volt rajta (hogy szorítaná a páncél, milyen melege lenne benne!).

Kevesen maradtak bent a teremben, az átjáró egészen végig üres volt. Most elindult rajta, szinte kígyómód tekeregve, egy vékony, hosszú, frakkos ember, feketén, elkülönülve ettől a nyárias gyülekezettől, erősen elütve az egész itteni közönségtől.

Sztolipin még mindig az előző helyén állva egy érdektelen kamarással beszélgetett, aki nem tartotta még lealacsonyítónak, ha a miniszterelnökkel társalog, a jelentékenyebbek közül ugyanis senki sem jött oda hozzá.

Mindketten egyszerre vették észre a gonosztevőt, amikor utolsó lépéseit tette meg! Egy megnyúlt arcú, nagyon feszült, elmésnek látszó – az ilyenek elmések szoktak lenni – fiatal zsidó volt az.

Észrevették – és a kamarás félreugrott, hogy a bőrét mentse. Sztolipin pedig elhúzta könyökét a korláttól, két kezét kinyújtotta, hogy előrevetődjék és maga kapja el a terroristát, ahogyan már régebben is tette!

De az már előhúzta, rászegezte fekete browningját, valami végigfutott ferdén megránduló arcán – nem diadal volt, nem is meglepődés, inkább olyasmi, mint egy ki nem mondott elmésség.

Valami megperzselte Sztolipint és hátralökte, neki a korlátnak.

És másodszor is megperzselte és hátralökte.

A lövések mintha a korláthoz szögezték volna, most egyenesen állt.

A terrorista kígyózó fekete hátával futásnak eredt.

És senki sem vette üldözőbe.

Valaki felkiáltott: „Fogják meg!” – alighanem Frederiksz repedtfazék hangja volt, itt a közelben.

Sztolipin állt. Elmozdulni nem tudott, de könnyen állt.

Mennyit vadásztak rá – végül mégis elejtették.

Még nem érzett semmit, állt, mintha sértetlen volna, de már tudta: ez a halál.

Külön megsebezte a rafinált gyilkos arckifejezése.

Sztolipin még mindig egyedül állt ott.

Rejn professzor futott oda hozzá.

Igen, szétterjedt és alvadni kezdett most már a vér a fehér zakón, jobbfelől, széles foltban.

A folt alatt, azon a helyen meleget érzett.

Sztolipin felfelé emelte tekintetét, jobbra nézett, érezte, vagy emlékezett rá, hogy ott fölötte volt, és most arrafelé kereste.

De lám, ott is volt: a páholya mellvédjénél állt és csodálkozva nézett ebbe az irányba...

Mi lesz ővele?

Sztolipin keresztet akart vetni rá, de a jobb keze nem engedelmeskedett, nem mozdult felfelé. Az a szerencsétlen, már régóta sérült jobb keze, amelyet most meg golyó ütött át.

Mi lesz hát Oroszországgal?

Akkor Sztolipin felemelte a bal kezét, s azzal vetett keresztet az uralkodóra, kimérten, odaadón, sietség nélkül.

Már állni sem igen tudott.

 

*

 

Egy lövés a legkevésbé sem újdonság az orosz történelemben.

De egy ilyen, az egész XX. századra oly sokat előrevetítő...

A cár sem abban a pillanatban, sem utóbb nem ereszkedett alá, nem ment oda a sebesülthöz.

Nem ment oda. Nem lépett hozzá.

Pedig hát ezek a golyók a dinasztia életét oltották ki.

Az elsők voltak a cárgyilkos jekatyerinburgi golyók közül.