27. fejezet

Martosz tábornok, az akkurátus ember. – Harckészültség és hadtestének tönkretétele. – Az Orlau alatti csata. – Hogyan mérte fel Martosz a poroszországi helyzetet? – Sáncolás. – Sikertelen kísérlet arra, hogy Kljujevtől segítséget kapjon. – A Mühlenért folyó csata. – Parancsot kap, hogy vonuljon Allensteinba. – Azzal fenyegetőzik, hogy nyugdíjba megy.

Nyikolaj Nyikolajevics Martosz gyalogsági tábornok akkurátus ember volt, ahogy mondani szokták: „Ki ne ömöljön egy csepp se!” Nem tudta elviselni az orosz lomhaságot, „várjunk”, „a reggel okosabb az esténél”, aludjunk rá egyet, azután meg legyen, ahogy Isten akarja. A nyugtalanság minden jele, a legkisebb homályos folt azonnal élénk kutatásra, döntésre, válaszra ösztönözte. Megvolt benne a hadvezér veleszületett adománya: gyorsan, pontosan és józanul eligazodott bármilyen helyzetben és a legellentétesebb adatok között, és minél rosszabb volt a helyzet, annál élesebben átlátott a dolgokon és annál jobban buzgott benne az energia. Ha a legkisebb dolog is kiderítetlen maradt, nem tudott elaludni, égette az ügy, így aztán keveset alhatott, leginkább cigarettázott, egyre cigarettázott. Keveset alhatott, de a hadtest törzse is, mert azt a bizonyos kiömlött cseppet senkinek sem bocsátotta meg, nem értette, hogyan lehet egyáltalán kiönteni, az egészet követelte, ha a földről kaparják is fel. Minden alkalommal belebetegedett, ha nem teljesítették a parancsot, ha nem tisztáztak egy kérdést, ha az válasz nélkül maradt. Nem fáradt bele, hogy minden beosztottján a legapróbb dolgot is számon kérje, hogy mindent olyan formában adjanak át neki, mint a kifényesített ezüstpénz – de az orosz tisztek nem voltak hozzászokva az ilyen rezsimhez, és átkozták Martoszt; ezt találta elviselhetetlennek Krimov is, szidta is a parancsnokot, hogy az „agyonhajszolja a törzset”. Krimov szerint egyetlen tábornok sem lehetett volna dühítőbb, mint Martosz.

Bár egész életét a hadseregben töltötte (tizenkilenc éves korától, a török háborútól kezdve), Martosz annyira nem hasonlított a tekintélyes, lassú orosz tábornokokra, hogy ügyesen beöltözött civilnek hatott – sovány, mozgékony, mintha nem is ötvenhat éves lenne, szellemes, folyton egy nádpálcával járt, és kigombolt köpenyben.

Már negyedik éve volt a 15. hadtest parancsnoka, mindenkit ismert, a hadtest pedig büszke volt a parancsnokára, és sok téli és nyári hadgyakorlaton, gyakorlótereken megtapasztalta, mennyivel jobb a többi hadtestnél. A Martosz által kinevelt hadtest méltó lett a parancsnokához. És itteni volt a hadtest, a Varsói Katonai Körzethez tartozott, Martosz éppen erre a hadszíntérre készítette fel, és jogosan került éppen az ő hadteste Poroszországban a legmelegebb helyre; augusztus 23-ától kezdve harcolt, amikor a többi hadtest még menetelt a semmiben, s nem véletlen, hogy éppen az ő hadtestének kellett az oldalával kitapogatnia, Martosznak pedig megfejtenie a helyzetet, amelyet még nem értettek egyetlen magasabb parancsnokságon sem, neki kellett megfejtenie és meghatároznia a csapás helyes irányát.

Valami más azonban igazságtalan volt: a mozgósítás első napján elvették Martosztól a 6. és a 15. lovashadosztályt, amelyekben minden századparancsnokot ismert, de még a kért Gluhovi Dragonyos Ezredet sem hagyták meg neki, viszont ráerőltették a kiképzetlen Orenburgi Kozák Ezredet, amely csak a varsói rendőri szolgálat során szerzett tapasztalatokkal rendelkezett, a tábori szolgálatot nem ismerte, és nem is akarta vállalni. Szamszonov hadseregében egyetlen hadtest volt, amelyik készen állt a csaták nehézségeinek elviselésére – és ezt fosztották meg a lovassági támogatástól, sőt az ismeretlen pusztaságba küldték lovas felderítés nélkül. Az is igazságtalan, hogy a vezetés már a harcok előtt fölösleges meneteltetéssel gyötörte el a 15. hadtestet: kelet felé masíroztatta az általános összevonás kedvéért, azután pedig néhány napi menetben visszaküldte. (Martosz már a harmadik háborúban harcolt, de még soha nem látott ilyen zűrzavart és hajszát.) A hadtesthez adott repülős egységben pedig összesen hat, elavult aeroplán volt, minden motor kiszolgálta az idejét, csak a pilóták égtek a hősiességtől, és repültek, így aztán a hadtest mégsem maradt légi felderítés nélkül.

A félénk városi kozákok úgy végezték a felderítést, hogy a helybéli lakosoktól összegyűjtötték a híreket. És így várták a Neidenburg bevételéért megvívandó csatát, ami elmaradt. Martosz augusztus 23-án adott először pihenőt a hadtestnek, de Orlaunál váratlanul németekbe ütköztek, és napközben harcba szálltak. A hadtesttüzérségnek volt lőszere, és kitűnően lőtt. A Szimbirszki és a Poltavai Ezred parancsot se várva rohamra indult (ez pedig nem mindig jó), és veszteségeket szenvedett. Kidőlt a sorból két dandárparancsnok, három ezredparancsnok, néhány zászlóaljparancsnok, sok tiszt és több mint háromezer altiszt és katona. Az ellenségnek pedig több mint hat ezrednyi gyalogsága volt, előre kiválasztott és megerősített harcállásban tizenhat üteggel. A kétnapos harcban, amelyet fülledt, csepergős éjszaka választott el egymástól, az oroszok elfoglalták Orlaut és Frankenaut, feladták, majd hajnali rohammal ismét bevették, és az ellenség szétverve menekült az állásokból, felszerelést, sebesülteket és holttesteket hagyva maga után – még álló holttesteket is, amelyek beszorultak a sűrű, erős, fiatal fenyvesbe.

Kiderült, hogy Scholtz német hadteste volt itt, amely békeidőben is ezen a helyen állomásozott. Tehát az ellenség egyáltalán nem menekült el Kelet-Poroszországból, amint ezt a front törzse állította. És ahogy ment előre, és bal oldalával napról napra az ellenségbe ütközött, Martosz jött rá elsőként, hogy Scholtz hadteste valójában ferdén helyezkedik el, és parancsot sem várva, ő fordult először bal felé. A pilóták segítettek neki kideríteni, hogy a Mühleni-tó mögött nyugatra a németeknek megerősített állása van.

És mindezt egy olyan hadtesttel kellett végrehajtani, amelyik két hete nem látott pihenőt, a rossz szállítás miatt éhezett, és éjszaka nem alhatott – éjjel kellett átrendezni és megfordítani az egységeket. Ahhoz, hogy Scholtzot megverje, szüksége volt a szomszédok segítségére. Jobbra, valahol messze, Kljujev cammogott. Martosz már 23-án, az orlaui csata hevében a szomszédjához fordult, ahogy ez a parancsnokok között szokásban volt, levélben segítséget kért Kljujevtől: küldjön Orlauba két ezredet. Kljujev azonban, bár gyorsan megkapta a levelet, és hallotta az ágyúdörgést, csak a következő napon küldött segítséget, megkésve. Martosz már egyedül is megnyerte a csatát. Martosztól balra még fenyegetőbb űr tátongott, Kondratovics hadteste nem ért oda, csak Mingin hadosztálya, az is, amikor 26-án hirtelenjében megtámadta Mühlent, nem értette meg az ellenség szándékait, nem tudta rohammal bevenni a megerődített állásokat, és gyorsan elmenekült déli irányba. Martosz pedig azt a parancsot kapta 26-ára, hogy ne vegye be Mühlent, ne Scholtzcal álljon szembe, hanem az üres északi résszel, vegye be Hohensteint, sőt haladjon északkelet, Allenstein irányába. Háborgó lélekkel Martosz elküldte a jobbszárnyon lévő két ezredet, hogy vegyék be Hohensteint, a többiekkel pedig egyre inkább északnyugat felé fordult Scholtz ellen, 27-ére virradóra pedig merész éjjeli helyváltoztatással teljesen északnyugati irányba fordította a frontot, a mühleni vonallal szemben (a fogatoszlopok még sokáig bolyongtak az utakon).

Miután rájött, hogy az ő megtépázott hadosztályai ezt a védelmet nem tudják legyőzni, 26-án este Martosz ismét tábori levelet küldött Kljujevnek, aki minden harc nélkül észak felé menetelt, hogy adjon át, ha nem is egy hadosztályt, de legalább a két legközelebbi ezredét. De nem volt meggyőződve róla, hogy Kljujev átadja. Holott csak úgy lehetett volna megmenteni az ütközetet, ha bevonják Kljujev egész hadtestét, és Martosznak rendelik alá. A hadseregtörzs Neidenburgban tűnt fel – és Martosz már éjszaka kérte: most, de csak most, augusztus 27-én lehetne szétverni az egész német középet – és akkor semmiféle konfiguráció nem menti meg a porosz hadsereget –, de ahhoz Kljujev hadtestének a 27-ére virradó éjszaka Martoszhoz kellene mennie! És az egyik hadosztály odaért volna éjfél előtt, a másik pedig utána.

A hadsereg-parancsnokság, mivel nem értette meg, hogy csak azért lehet Neidenburgban, mert Martosz támadja a németeket, nem teljesítette a kérést.

Hát igen, Martosz nemrég mutatkozott be Szamszonovnak egy varsói szállodában (tulajdonképpen már fiatal tisztként ismerte, Szamszonov egy évvel fiatalabb, mint ő). Nem, nem vette észre, hogy mozgékony, gyors felfogású és határozott lenne. A puhány Posztovszkij pedig kész katasztrófa, kevésbé megfelelőt nem is tehettek volna mellé.

Martosz volt az első olyan hadtestparancsnok, aki nem a hadtesttörzsnél töltötte az idejét, hanem a parancsnoki ponton, ahonnan látni az ellenséget, és ahol a lövedékek robbannak. Ezt ő nagyon fontosnak tartotta, minden távol töltött időt veszteségnek érzett, és 27-én reggel, amikor az ő szakaszukon már minden oldalról dübörgött, és a számítások szerint a törzsnél már kialhatták magukat – Martosz elküldött egy ezredest a faluba a telefonhoz, hogy ismételten határozottan kérje a hadseregtörzstől, hogy Kljujev egész hadtestét azonnal irányítsák ide!

A Mühlenért folytatott harc nehéz volt, hat orosz ezred állt kilenc német ezreddel szemben, betörtek a faluba, foglyokat ejtettek, és visszavonultak. Mire visszajött a telefontó(az ezredes, több száz srapnel és repeszgránát robbant, több tucat hordágyat elvittek, egyik-másik helyen a tartalékok váltották fel a zászlóaljakat, itt-ott áthelyezték a tüzelőállást, elvontatták a kilőtt ágyúkat, szapora tüzeléssel majdnem lelőtték a saját repülőjüket. Szerencsétlenségére Posztovszkijjal beszélt – de hogyan is követelhette volna, hogy feltétlenül hívják a telefonhoz a parancsnokot? És Posztovszkij nemet mondott azzal az indoklással, hogy „a parancsnok nem akarja zavarni Kljujev tábornok kezdeményezését.”

Martoszt semmivel sem lehetett volna jobban felbőszíteni, mint ezzel a válasszal. Ledobta a távcsövet, leszaladt a padlásról, és a fenyők között rohangált, és a dombon keringett, káromkodott magában, átkozódott, és nem tudott megállni. Nem követte el azt a hibát, hogy elhiggye, a kérését valóban jelentették a parancsnoknak, aki az okos fejével átgondolta, és sajnálta volna keresztezni a határozatlan Kljujev kezdeményezését. Nem, egyből fel lehetett ismerni Posztovszkij tintanyaló lelkét, a félelmét, nehogy eltérjen a front tegnapelőtt kiadott direktívájától, meg a kicsinyesen jelentőségteljes képét, ahogy jelentéstétel nélkül a parancsnok nevében beszél. De hogyan is képzelhető el ilyen alárendeltségi viszony, amikor Martosz hadtestparancsnok ugyan, de Kljujev bátyuska nemrég még egy körzet törzsparancsnoka volt, Posztovszkij pedig szállásmester mellette.

Mit tehetett Martosz? – hagyta volna abba a harcot, amikor már átkeltek a megerősített folyón, amikor Mühlent már bekerítették, a német zászlóalj pánikszerűen menekült – és személyesen vágtatott volna hátra, hogy maga telefonáljon, tudakolja meg, felébredt-e a parancsnok? Az ilyen bőszítő percekben, amelyek a katonai szolgálatban elkerülhetetlenek, amikor a fölülre állított fajankók mindent a legrosszabbul és legártalmasabb módon csinálnak, az ember legszívesebben ledobálna magáról minden katonai holmit, meztelenre vetkőzne, úgy ölné vízbe magát, hogy ne legyen köze semmiféle mundérhoz!

De hívták, várták, jelentést tettek neki és kérdezték, és ekkor megjött a tábori postán a válasz Kljujevtől is: a Narvai és a Koporjei Ezredet Hohenstein felé irányították. És a fáradhatatlan Martosz visszanyerte egyensúlyát, ismét a csatával foglalkozott.

Így aztán a parancsnoki megfigyelő ponton, jó összeköttetésben az ezredekkel is meg a tüzérséggel is, harminc cigarettát elrágva és ebéd nélkül, Martosz tűrhetően töltötte volna a napot. A harc alábbhagyott, felzárkóztak, helyet változtattak. A németekhez is megérkeztek a tartalékok meg az ágyúk. Megjött a hír, hogy Kljujev két ezrede elérte Hohensteint, Martosz pedig parancsba adta, hogy menjenek azonnal tovább. Délután négy órakor, nem hagyva időt a németeknek, hogy kifújják magukat, a sajátjainak pedig, hogy lélegzethez jussanak, Martosz újabb rohamot indított valamennyi ezred részvételével, és nagyon jól haladtak, körülfogták Mühlent, de a felsőbbség nem hagyta, hogy Martosz kivárja az óhajtott pillanatot: bevágtatott egy lovas, telefonhoz hívta, a hadseregtörzstől keresték sürgősen.

Martoszra nagy szükség volt most a parancsnoki ponton! Annyira nem akart elszakadni onnan, elmenni beszélgetni, még Kljujevet sem akarta megkapni! – ám az angyalbőr nem tűrt önkényeskedést. Mindent a törzsparancsnokra hagyva Martosz a telefonhoz vágtatott, hogy minél hamarabb visszajöhessen.

Az állandó német hálózat nagy, súlyos készülékében Martosz világosan meghallotta Posztovszkij csikorgó stílusát – de mit most a stílus, kisebb gondja is nagyobb, nem akart hinni a fülének, egyik lábáról a másikra állt, mintha parázson táncolna.

– Martosz tábornok, a parancs a következő – nyújtotta monoton hangon Posztovszkij. – Holnap reggel induljon Allenstein irányába, hagy egyesüljön a 13. és a 6. hadtestekkel. Ott egy nagy, három hadtestből álló ököl van előkészületben.

Martosz csodálkozott, nem, nem értette: nem Kljujev jön ide, hanem ő megy Kljujevhez?

Igen, pontosan így van.

Martosz szűk mellkasa úgy robbant, mintha közvetlen találat érte volna. Nem kapott levegőt, megszűnt élni! Ez az irodakukac semmit nem értett, és nem volt képes megérteni! Nem értette, hogy a 15. hadtest most vívott egymagában sikeres, heves csatát az ellenség Poroszországban található összes elképzelhető élőerejével, az egésszel, ami ez ideig itt megjelent! Nem értette, hogy ennek a csatának minden órája aranyat ér az egész hadsereg számára, és hogy ide, ide kell hozni az erőket, nem pedig elvinni innen. Nem értette, hogy a mai nap Martosz egész életének, egész katonai karrierjének legdicsőbb napja! Igen, csakhogy a 15. hadtest még nem teljesítette a parancsot, hogy vonuljon messze északra.

– Hívja a telefonhoz a parancsnokot! – ordította Martosz magas és vad vezénylő hangon. – Ebben a pillanatban hívja ide!

Posztovszkij megtagadta a kérés teljesítését. Hát igen, ahhoz át kellett volna mennie egyik szobából a másikba, és még lépcsőkön fel.

Miért a parancsnokot? A parancsot a nevében...

– Ne-e-m!! – ordította Martosz, amíg még hang jött ki a torkán, amíg el nem vágták a nyakát. – Nem!! Mondja meg a parancsnok, melyik tábornoknak adjam át a hadtestet, engem pedig el is tá-vo-lít-hat-nak a hadtest éléről! Nem szolgálok tovább!! Nyug-díj-ba megyek!!

Posztovszkij nem kezdett el szintén ordítani (egyébként nem is tudott). Posztovszkij nagyon lehalkította a hangját. Posztovszkij megrökönyödve mondta:

– Jó. Jó, jelentem. Egy óra múlva a telefonhoz hívom.

Hogy a farkasok tépjenek szét egy óra múlva! Egy óra múlva engem nem fogtok felhívni!

Kisfiús alakjával könnyedén, mint egy labda nyeregbe pattant, és vágtában a parancsnoki pont felé indult, a segédtiszt alig tudott a nyomában maradni.

Sötétben jött a hír, hogy Kljujev egész hadtestét Martosznak rendelték alá. Martosz rohant, hogy telefonáljon a jobb oldalon lévő hadosztálya parancsnokának, hogy az gyorsan küldjön egy újabb tábori levelet Kljujevnek: azonnal jöjjön ide segíteni.

A mi hírközlésünk annyiból áll, hogy magányos lovasok vágtatnak az idegen földön, talán éppen ellenséges egységek között. Telefonvonalak vannak mindenütt, de nincsenek műszaki csapatok a működtetésükre.

28. fejezet

Szamszonov gyötrődik Neidenburgban. – Mi van Mingin hadosztályával? – Zavaros jelentés Blagovescsenszkijtől, a jobbszárny összeomlott. – Artamonov tartja magát, „mint a szikla.” – A másnapra szóló hadseregparancs elkészítése. – Séta a városban. – A menekülő estlandiak. – „Kétszersült nélkül!” – Krimov jelentése: összeomlott a balszárny is. – Artamonovot leváltják.

Szamszonov gondolatai számára Neidenburg sem hozott megnyugvást, nem kapott lehetőséget, hogy közvetlenül részt vehessen a dolgokban. A reggeli ébredéskor idegen mennyezet fogadta, az ablakon át a régi lovagrendi város tetőire és tornyaira látott, megmagyarázhatatlanul közelről hallatszott az ágyúzás, az el nem oltott tüzekből füst szivárgott be, és a városban összekeveredett a két élet – a német polgári és az orosz katonai élet. Mindkettő a maga törvényei szerint folyt, a másik számára értelmetlen módon, de feltétlenül meg kellett férniük ugyanazon kőfalak között, és már reggel, a törzsbelieket megelőzve együtt kihallgatást kért tőle a város orosz komendánsa és a német polgármester. A város készleteiből lisztet kellett elvenni, hogy kenyeret süssenek a katonáknak – számolgatás, ellenkezés, magyarázkodás. A komendáns által felállított rendőri szolgálat nem okoz-e kárt a lakosságnak? Az oroszok ellenőrzésük alá vonták a jól berendezett német kórházat, de abban német orvosok és német sebesültek vannak. Épületet és szállító eszközöket rekvirálnak az orosz kórházak számára – milyen feltételekkel, milyen alapon?

Szamszonov becsületesen igyekezett megérteni, és igazságosan megoldani az ellentéteket, amelyeket egyébként mindkét részről jóindulattal kezeltek. De szórakozott volt. Az foglalkoztatta, ami láthatatlanul és elérhetetlenül a homokon, az erdőkben, százversztányi területen szétszórva történt, és amiről nem siettek jelentést tenni neki a törzsbeliek.

Noha a katonai hierarchia szerint a felsőbb parancsnoknak van hatalma, az ő akarata érvényesül a törzs tagjaival szemben, nem pedig azoké vele szemben, az események különös alakulása folytán gyakran fordítva történik: a törzs tagjaitól függ, miről értesül és miről nem a felsőbb parancsnok, miről rendelkezhet és miről nem.

Az elmúlt nap is, mint a többi, azzal ért véget, hogy a hadtestekhez elküldték a lehető legokosabb parancsot, hogy azok mit csináljanak ma, és azzal a meggyőződéssel, hogy minden a legnagyobb rendben van, a hadseregtörzs nyugodtan aludni tért. Reggelre a törzs egyik-másik tagjánál az előző napinak ellentmondó anyagok gyűltek fel, ám azok tartalma ellentmondásba kerülhetett azzal, ami mellett az illető tegnap erősen érvelt – így aztán nem kellett minden jelentéssel azonnal a parancsnokhoz sietni. Egyes tegnapi parancsokat talán meg is kellett volna változtatni – de reggel már azok alapján kezdődtek el a harcok, meg különben is késő már. És a parancsnok kényelmesen tölthette el a reggelt, gondolván, hogy Isten segítségével minden aszerint fejlődik, ahogyan ő akarta és elrendelte, vagyis jó irányban.

Azt azonban nem lehetett eltitkolni előtte, hogy a közeli ágyúzás milyen eseményekhez kapcsolódott Mingin hadosztályánál, amelyet valamilyen oknál fogva nem vasúton szállítottak Novogeorgijevszkből Mlawába, hanem száz versztát gyalogoltatták a vasút mellett, majd később még ötvenet. Tegnap gyors menetből valamennyi ezredével támadásba kezdett, és a jobb oldalon lévők majdnem elfoglalták Mühlent, a bal oldalon álló Revali és Estlandi^[34] Ezred szintén sikeresen haladt előre, de erős tűzbe került és elvonult. Mingin pedig, amikor megtudta, hogy a bal oldali ezredek elvonultak, elvonult a jobb oldaliakkal is, elszakadt Martosztól, mintegy megnyitva annak jobbszárnyát. Más egyebekben a hírek nem voltak pontosak: milyen nagyok a veszteségek? melyik terepszakaszig vonultak vissza? Mivel a hírek pontatlanok voltak, ez lehetővé tette, hogy egyelőre ne értelmezzék öltet túlságosan nyugtalanítónak, annál is inkább, mivel az ágyúzás ma reggelre távolabbra került, jobbra, Martoszra irányult.

Szamszonov figyelmesen megnézte az eléje tett térképet. Rendelkezett, hogy küldjenek parancsot: melyik, Neidenburgtól tízversztányira lévő falunál ne hátráljanak semmiképpen tovább Mingin ezredei. Reménykedett, hogy hamarosan Minginhez csatlakozik Sirelius gárdahadosztálya. Az utóbbit, vagy Kondratovics hadtestparancsnokot nagyon várta ma reggel Szamszonov, de nem jöttek.

Talán nem is egy tisztet kellene elküldeni a dolgok tisztázása céljából, hanem magának a parancsnoknak kellene odamennie és megnéznie? De ha az ember elmegy Mingin hadosztályához, akkor valamelyik másik részről bukkan fel valami fontos dolog.

Így, megbízható hírek nélkül, konkrét tennivaló nélkül kínlódott Szamszonov a nap egész első felében: hol ismét Knoxszal volt elfoglalva (ellovagolt vele a magaslatra, és onnan néztek a távolba), hol a hadbiztosokkal, hol a kórház parancsnokával, hol Posztovszkijjal, hol az Északnyugati Front távirataival. És már ebéd felé közeledett az idő, amikor egy kozák járőr meghozta Blagovescsenszkij jelentését, amelyet az a múlt éjszaka két órakor írt.

A jelentés annyira különös volt, hogy Szamszonov csak pislogott, a homlokát ráncolta, fújtatott, és a törzs tagjaival egyetemben semmit sem értett belőle. Arról, hogy menjen és segítsen Kljujevnek, Blagovescsenszkij mintha nem tudott volna: erről nem számolt be, nem mentegetőzött, miért nem teljesítette. De ennél is kevesebbet tudott a németekről, volt egy különös mondata: „A felderítés nem szolgált hírekkel az ellenségről.” És ugyanott, hogy a Gross-Bössau alatt vívott reggeli csatában (milyen csatában? mikor tett róla jelentést?!) Komarov hadosztálya több mint négyezer embert veszített! Vagyis a hadosztály negyedét?! És ezenközben nincs hír az ellenségről?! És itt már egy olyan pont neve következik – húsz versztával délebbre Gross-Bössaunál –, ahova a hadtest visszavonul, nyilván, miután Bischofsburgot elhagyta, de egy szó magyarázat nincs hozzá! És miféle német csapatok kerültek oda? Ha pedig azok menekültek volna, de menekülés közben Blagovescsenszkij oldalába ütköztek, hogyan lehetséges a négyezer fős veszteség?... De nem menekülhettek, hiszen Rennenkampf nem közeledik, tehát feltartják, vagy nem? Ezek szerint Blagovescsenszkijjel szemben nem állhat semmiféle komoly erő. Akkor meg honnan vannak?

Ha pedig mégis Rennenkampf felől jönnek, akkor miért nem jön Rennenkampf? Ó, az az okos ember!

Szamszonov valahogy elbújt Knox elől, és ezzel a kitérő, nem, hazug jelentéssel úgy járkált a Landrat^[35] sötét termében, mint egy felzavart medve, és a sötét tölgyfa asztalra borulva a fejét fogta.

Milyen szerencsétlen módon megváltozott a háború képe, rongybábut csinált a parancsnokból! Hol van az az áttekinthető csatamező, amelyiken oda lehet lovagolni a bátorságát vesztett tiszthez, vagy maga elé lehet hívatni az illetőt? Már a japán háborúban elhomályosult, eltávolodott, és hol van most? Hetven versztán át, az ellenség országában, golyótól és fogságtól fenyegetve hozták a kozákok a hazug, aljas, áruló írást! És nem tudja elérni, hogy megértsék, kijavítsák a dolgot, hogy bátorítsa a gyávát, megváltoztassa a parancsot – amíg a kozákok meg nem etetik, nem pihentetik a lovaikat, és nem lovagolnak tizenkét órát visszafelé. A vezeték nélküli távíróállomások nem találják meg egymást, a repülő szerkezetek nem szállnak fel, vagy nem térnek vissza. És a saját, egyetlen autóját sem lenne jó elküldeni Blagovescsenszkijhez, no meg ahhoz is lovas kíséret kellene. És hetven verszta megtételére, ami Kutuzov idejében öt verszta volt, maradnak ugyanazok a paták, az ugyanolyan hosszút lépő lovak. És csak holnap lehet megtudni erről az időszakról, rendbe jön-e a 6. hadtest, odaér-e az övéihez, vagy teljesen leszakad, elvész, és Szamszonov hadserege úgy marad ott, hogy már levágták a jobb karját?

Szamszonov azzal az érzéssel ült le ebédelni, hogy levágták a jobb karját, egyáltalán nem tudott enni, s már teljesen nyíltan komor volt, összevissza válaszolt Knoxnak.

De az ebéd közepén váratlan öröm érte: helyreállt az 1. hadtesttel a reggel megszakadt összeköttetés, és átadták Artamonov jelentését: „Reggel óta nagy erőkkel támadom az ellenséget Usdau alatt. Minden rohamot visszavertem. Állok, mint a szikla. Teljesítem a feladatot.”

És a parancsnok magas, domború homloka megfiatalodott, felragyogott – és minden világosabb lett az asztal körül. Élénken kérte a magyarázatot a jóindulatú Knox is.

A jobb kar elveszett, de a bal, a most nagyon fontos kar, erővel telt meg. És milyen igazságtalan volt a parancsnok ezekben a napokban Artamonovval, karrieristának, meg hebehurgya embernek vélte! Most pedig ő tartja a fő irányt, az egész hadsereget, és nem kell azt gondolni, hogy túlozna, akkor nem fogalmazhatott volna ilyen erősen, ilyen kifejezően: mint a szikla.

Az ebéd kellemes percekkel ért véget. Szamszonov szeretett volna részleteket is tudni, a készülékhez akarta hívni Krimovot vagy Vorotincevet, amelyik közelebb van, ám a vezeték ismét elszakadt.

Annál is inkább foglalkozni kellett a központi hadtestekkel. S bár még csak délután három óra, nyilván ideje elkészíteni a holnapra szóló hadseregparancsot: jobb hamarabb, mint később. Természetesen okosabb lenne nem egész napra rendelkezni, hanem csak órákra, a helyzetnek megfelelően, de mindenki így szokta, nem mi vezettük be: egy huszonnégy órában egy parancs.

Az ovális asztalon a parancsnok elé terítették a térképet, és Szamszonov Filimonovval meg két ezredessel a sarkokat lenyomva fölé hajoltak, helyet változtattak, az ujjukat vezették, a műveleti osztály ezredese pedig tájékoztatásul felolvasott a régebbi jelentésekből és rendelkezésekből.

Ezt a több kézzel végzett munkát Szamszonov mindig magasztos szertartásnak érezte. Véletlen okok – a megvilágítás, egy szemrebbenés, az, hogy valaki állt, avagy ült az asztalnál, egy ujj vastagsága, egy tompa ceruza – zászlóaljak, sőt ezredek sorsát dönthették el. Szamszonov egyeztette a vonalakat és nyilakat, a felsőbb parancsokat és a saját elképzeléseit: amennyire csak képes volt, lelkiismeretesen igyekezett ésszerű határozatot hozni. Még verejtékcseppek is potyogtak a térképre, Szamszonov zsebkendővel megtörölte a homlokát. Talán fülledt a levegő a forró napon a Landrat termében, amelynek kicsi, keskeny ablakai vannak?

A parancs szokás szerint az elért eredmények rögzítésével kezdődik. Nem is mutat rosszul: az 1. hadtest visszaverte a németek támadásait Usdau alatt, Mingin hadosztálya, bármibe kerül is, tartja magát, ahol megparancsolták, a 15. hadtest elfoglalta Hohensteint, és hamarosan beveszi Mühlent, a 13. Allensteinban van, a 6. pedig... a 6. is rendbe jöhet még.

Mi legyen holnap? Világos, hogy a központi hadtestekkel egyre inkább balra fordulunk, Artamonov kevésbé mozgékony hadteste szolgáljon majd a hadsereg fordulásának tengelyéül. Nem javasolunk támadást, diplomatikusan azt írjuk neki: „tartsa magát Soldau előtt”, és ezzel semmiképpen sem keresztezzük a legfelsőbb főparancsnok akaratát. Kljujevnek elrendeljük, hogy gyorsított menetben induljon Martoszhoz. Martosznak pedig... itt Filimonov a következő mélyenszántó megfogalmazást javasolta: „saját vonala mellett vonuljon balra, vesse át az ellenséget a szárnyra”.

Csak egyet nem tudtak meghatározni a hadtestek számára: milyen erős az ellenség, hogyan helyezkedik el, és milyen hadtestekből áll.

És íme, máris szinte készen volt az asztalon a másnapra szóló hadseregparancs. A munka olyan volt, mintha sötétben bokrokon vergődnének át, a parancs azonban javítás nélkül került papírra, szép, dőlt kézírással.

Szamszonov azért csak nem volt meggyőződve, hogy valóban minden készen van. És betegnek érezte magát, nem kapott levegőt:

– Kérem, uraim, járok egyet a friss levegőn, azután aláírjuk, van időnk.

Filimonov és Vjalov ezredes engedélyt kértek, hogy vele mehessenek. A kopasz, csillogó tökfejű felderítő parancsnok pedig átvitte a parancsot Posztovszkijnak a másik szobába, és az azonnal észrevette, mennyire ellentétben áll ez a parancs az Északnyugati Frontnak azzal az utasításával, hogy szigorúan észak felé kell támadni.

– Hova tették a szemüket? Nem Kljujevnek kell Martoszhoz mennie, hanem Martosznak Kljujevhez. Így egy nagy ököl képződne!

Már délután öt óra volt, a hőség csökkent, de a kövek forrók voltak, és a parancsnok az utcán sem kapott levegőt. Levette a sapkáját, ismét letörölte a verejtéket.

– Menjünk, uraim, a város szélére, ott van egy kis liget vagy egy temető.

Noha már tegnap is látta, de most a napos részen volt – a parancsnok megállt Bismarck szobra előtt. Virágokkal körülültetve, élére állítva egy nyers, barna sziklakő, meredek peremével felfelé. És ebből domborodott ki egyharmadnyira, keményen és sarkosan Bismarck fekete alakja, mintha éppen sötét gondolatokba merülne.

A kiválasztott utca az északnyugati útra, Mingin hadosztálya felé vezetett, s talán nem is véletlenül vágyott arrafelé a parancsnok. Hátratett kézzel ment, ahogy szeretett. Elölről nézve tekintélyesnek hatott, hátulról azonban akár egy fogoly, s hozzá még a fejét is lehajtja. Nem bocsátkozott beszélgetésbe, a tisztek kissé lemaradtak.

Szamszonov érzékelte, hogy nem jól csinálja. Helyesebben: valami fontosat nem tesz meg, de nem tudta meghatározni, hogy mit, nem tudott áthatolni a ködfátylon. Szeretett volna elvágtatni valahova, előrántani a kardját, ám ez értelmetlen lett volna, és nem illett volna a helyzetéhez.

Elégedetlen volt önmagával. Filimonov is állandóan nyíltan elégedetlen vele. Aligha elégedettek a hadtestparancsnokok is. És a frontparancsnokság gyávának nevezte. És rosszallással gondolt rá a vezérkar is.

De hogy mit csináljon, azt senki sem tudta neki megmondani.

Az utca utolsó házainál kezdődött a kis liget. Mindnyájan be akartak fordulni a ligetbe, amikor az út felől felzörgött és begördült egy homokfutó, azután a második, majd egy kétlovas szekér. A kocsisok ostorral hajszolták a lovakat, mintha közelről üldöznék őket, fegyelmezetlenül hajtottak, ami nem illik a hadseregtörzs szálláshelyén. Szamszonov kísérői ugrottak, hogy megállítsák őket, Filimonov, megigazítva vállrojtját, dühös arccal az út közepére állt. Szamszonov azonban még nem tulajdonított jelentőséget a dolognak, bement a ligetbe és leült egy padra.

Az utcán csak nem csitult a zaj. A fogatok megálltak, de érkezett még néhány. Hangok morajlottak, és az érkezés sorrendjében elhallgattak. Filimonov fenyegető hangja hallatszott, ahogy a katonákat kikérdezte, (a nem engedte tovább őket. Szamszonov megkérte Vjalovot, menjen oda és tudja meg, mi történik. Az udvarias Vjalov megkésve jött vissza, zavarban volt, hogyan is jelentsen. Filimonov hangja pedig erősen emelkedett, keményen szidalmazott.

Vjalov megmagyarázta a dolgot: ezek az Estlandi Ezred szétzilált maradványai meg még néhány a revaliak közül (akiknek bármibe kerül is, innen tízversztányira kellett volna kitartaniuk), rendezetlenül visszavonultak, és íme, Neidenburgig gurultak, természetesen nem tudván, hogy itt van a hadseregtörzs. De ennél is tovább akartak menni.

Szamszonov nyugtalanul felállt, kapkodta a levegőt, és mivel elfelejtette feltenni a sapkáját, zavartan a kezében vitte, és kiment a tűző napra, az utcára.

Szinte egy egész alakulat gyűlt össze: néhány fogat, négy tiszt külön, aztán vagy másfél száz katona, de jöttek újabbak is. Parancsot kaptak, hogy álljanak négyes sorba, de miféle sorok voltak ezek! Bizonytalan görbe vonalak, lángoló arcok, sokukon sapka sem volt, mintha imádkoznának, nem pedig sorakoznának, az egyiknek nincs köpenykoszorúja, a másiknak a lábánál hever, vajon puskája van-e még mindnek? A jobb szélen álló fekete bácsikának csajka lóg az oldalán, alját átütötte egy szilánk, de azért ő nem dobta el. Vagy két tucatnyi sebesült is volt közöttük, egyiket a felcser kötözte be, a másik saját magát, volt, akin beszáradt, kötés nélküli foltok éktelenkedtek. Már megálltak, de mintha meg se álltak volna, hajlottak, zúdultak volna arrafelé, amerre az imént még haladtak. Vadul néztek, és az volt a furcsa, hogy egyáltalán tartottak még valamilyen fegyelmet.

A parancsnok közeledtére Filimonov „vigyázz”-t ordított (Szamszonov „pihenj”-t mondott) és elkezdett hangosan jelenteni – de nem is jelentett, hanem megszégyenítette ezt a csürhét, az emberi ábrázatukat vesztett katonákat... A parancsnok eddig csak szobában hallotta beszélni a szállásmesterét. Nem várta tőle ezt a zengő, erős, dühös hangot. Filimonov úgy kiabált a sor előtt, mint egy olyan törzstiszt, aki nem herdálta el a becsületét, no meg ahogyan az alacsony növésű, hiú tábornokok szoktak.

Szamszonov hallgatta Filimonov kiabálását, amint az egész Estlandi Ezredet árulással, gyávasággal, szökéssel vádolta, s közben a felhevült, kihívó katonaarcokat nézte. Azt a rendkívüli, kihívó kifejezést látta rajtuk, amelyik az élet végén jelenik meg, amikor már semmiféle tábornoki szemrehányás nem jut el a lelkükig, és már az is csoda, hogy engedték magukat megállítani, pedig a kőkerítés se állíthatta volna meg őket.

Ezt a kihívó, ezt a rendkívüli kifejezést Szamszonov azonnal megkülönböztette attól a kifejezéstől, amelyet 1905-ben látott a lázadók arcán a szibériai vasúton, ahol javában folytak a katonagyűlések, bizottságok rendelkeztek, ahol zengett a „le vele!”, a „gyerünk haza!”, szétverték az állomásokat, a büféket, erőszakkal elvették a mozdonyokat a maguk szerelvényei számára: „Mi vagyunk az elsők! gyerünk haza! le vele!” Ott semmit sem számítottak a tisztek, és a lázadók száz torokból ordították: „le vele” – le veletek, akármilyen jók voltatok hozzánk, hogy az anyátok... nem kell a jó a kezetekből, azt adjátok végre, amit kiérdemeltünk!

De itt, ezeken az eltorzult arcokon, amelyek nem remélt módon visszatértek a halálból az életbe, részvét tükröződött a tisztek iránt: mi a vérünket adjuk nektek, hogy az anyátok... és ti?? és ti??

Szamszonov érezte, hogy elpirul, talán senki sem veszi észre a napfényben, feltartotta a tenyerét, leállította az ordítozó szállásmestert, és halkan elkezdte kérdezgetni – először a véletlenül ide került tiszteket, csak egyikük tartozott a századhoz, azután a katonákat is.

Azok pedig nem szoktak hozzá, hogy elmondjanak valamit, egymás szavába vágva, összefüggéstelenül beszéltek, mit is értettek ebből az egész süvöltő halálból? Több száz ágyúból rájuk zúduló lövedékáradatban, egyetlen kicsi árok nélkül, a répaföld sekély barázdáiban. A saját tüzérségünk pedig sehol, vagy nem válaszolt, amikor pedig jött néhány ágyú, azokat azonnal kilőtték. Ennek ellenére puskával meg gépfegyverekkel, távoli lövésekkel válaszoltak az ágyúknak. Sőt rohamra indultak, sőt a német lövészárkokig is eljutottak. És minden patronjukat ellőtték. És akkor a gyalogság kezdte átkarolni őket. És akkor hátulról a lovasság is megjelent (lehet, hogy nem is jelent meg). Akkora dübörgés az utolsó ítélet alkalmával se lesz, az öreg katonák se hallottak olyat soha. Az ő ezredükből vagy háromezret szanaszét szórt. Á-á, ezt nem lehet elmondani...

Ő, ő a hibás. Hisz ő hallotta tegnap ezt a lövöldözést, és ma reggel el akart menni hozzájuk – miért nem ment el? Már csak azért is hibás, mert itt várta be őket, és nem kereste meg ott, a bajban. De nem is ez a lényeg, világosan beléhasított, amit sehogy sem értettek a Landrat sötét termében: még tegnap írta nekik a mai napra vonatkozóan, ennek a nyughatatlan tábornoknak a tanácsára, melyik utat vágják el a németek előtt, mintha repülni tudnának, az az út húsz verszta távolságra volt tőlük. És odaküldte őket az eleven parázsra, az egyetlen olyan helyre, ahol a németeket megfigyelték, ahol azok álltak és harcoltak. És ezeknek a tönkretett ezredeknek ma még azt parancsolta, hogy „bármibe kerüljön is”...

Miközben beszéltek, még jöttek hátulról, odaért a zászló is, György-kereszttel a tetején lévő tartóban és jubileumi szalagokkal. Odaért a zászló és szó nélkül beállt a bal szélre, és vele egy csoport katona is – hiányos, sebesült, lerongyolódott csapat.

És megfontolt, halk hangját – amelyet azonban mindenki hallhatott – felerősítve, Szamszonov odaszólt:

– Hányan vagytok itt revaliak?

És az őrmester kurtán rávágta:

– A zászló. És egy szakasz.

Az estlandiak hátsó sorából pedig felszólítást se várva egy türelmetlen, rekedt hang azt kiáltotta:

– Kegyelmes uram! Harmadik napja nem kaptunk kétszersültet!

– Hogyan? – borult el még jobban a parancsnok, és arrafelé fordult. – Harmadik napja?

Az egész tegnapi napon eleven parázson jártak, tüzérség verette őket, és még szuronyrohamra is mentek, és kilenctizedük meghalt – és még csak nem is ettek?

– Nem kaptunk kétszersültet!! – erősítették meg összevissza kórusban.

A parancsnok magas, súlyos teste előrelódult, látták. A segédtiszt odaugrott, hogy megtartsa, de nem kellett, a tábornok lábon maradt.

(Pedig sokkal jobb lett volna neki, ha összeesik és odakiáltja: „Bevallom, testvérek, én tettelek tönkre benneteket!” Megkönnyebbül a szíve, ha mindent magára vállal, és már nem parancsnokként áll fel.)

De csak halk hangon rendelkezett:

– Azonnal adjanak enni mindenkinek. És helyezzék el őket, hogy pihenjenek.

És rajta maradt a teljes súly.

És makacsul lépegetve visszaindult a városba.

A Bismarck kőtömbjénél a sarok mögül szembe jött a parancsnokkal néhány lovas, akiket a törzs egyik tisztje kísért. Az megmutatta nekik a tábornokot. Leugrottak, és lépteiket szaporázva görbe lovas lábukkal Szamszonovhoz mentek.

Egy lovassági tábornok, egy dragonyos ezredes és egy kozák ezredes volt a csoportban.

Stempel vezérőrnagy (hogy mennyi tábornok van a hadseregében, Szamszonov a homlokát ráncolta: persze, Ropp egyik dandárparancsnoka) jelentette, hogy egy dragonyos ezredből, a 6. Doni Lovasezred három és fél századából, valamint egy lovastüzérütegből összevont alakulat parancsnokaként érkezett ide. A csapatot a hadseregparancsnok megbízásából Krimov ezredes szervezte, és azt a feladatot kapta, hogy állítsa helyre az élő összeköttetést az 1. és a 23. gyalogos hadtest között.

Szamszonov még látta az estlandiakat és a revaliakat, a fejében még ott kavargott, milyen nagy baj érte őket, ő maga milyen hibákat követett el, arra pedig jól emlékezett, hogy mindenféle ideiglenes csapatátirányítás mindig a bajban történik, de az idő haladt, és végig kellett gondolnia a dolgot, meg kellett értenie.

– Igen? Jó, ez jó... Ezek között a hadtestek között valóban...

A parancsnok kezet fogott mind a hármukkal, a kozák ezredest pedig már ismerte! Azonnal emlékezett szerény, kissé durva arcára, ősz kefehajára, ősz kefeszakállára a Novocserkasszki Ezredből:

– Iszajev? Ha jól emlékszem, Alekszej Nyikolajevics?

Már hetven felé jár, de kifogástalanul szolgál.

– Pontosan, kegyelmes uram!

– De miért három és fél század? – mosolyodott el enyhén Szamszonov.

És Iszajev örült a lehetőségnek, hogy panaszkodhat, talán ismét összeszedheti az ezredét – magyaráz. De furcsán néz Szamszonovra.

Stempel is különös módon néz rá. Ketten összenéznek.

– Rossz hírnek rossz a hírmondója is – húzta össze magát az egyszerű Iszajev.

Szamszonovba beléhasított: mi jöhet még?

A szikár Stempel kihúzta magát, és úgy nyújtott át egy küldeményt, mintha halálbüntetést várna érte.

– Utolért bennünket Krimov küldönce. Azt mondta, ezt adjuk át.

– Mi ez? – kérdezte Szamszonov, mintha hallani könnyebb lett volna. Az ujjai közben már bontották a Krimov bonyolult kézírásával írt papírt:

„Kegyelmes uram, Alekszandr Vasziljevics!

Artamonov tábornok buta, gyáva és hazug. Oktalan parancsa miatt a hadtest dél óta rendezetlenül visszavonul. Ezt ön előtt titkolják. Elvesztegettük a Neuschlotti és a Péter-ezred és a lövészek nagyszerű győzelmét. Usdau feladva, s kétséges, hogy Soldau tartható-e még estig...”

Ha ezt szavakban mondanák el, akár eskü alatt is, nem lehetne elhinni. De Krimov ok nélkül nem írna le ilyesmit.

Szamszonov kiegyenesedett, elvörösödött, rázkódni kezdett, mellkasa úgy járt, mint egy fújtató. Elgyengülve, magát bűnösnek érezve vánszorgott ide, de íme, van egy nála is bűnösebb gonosztevő! És igaza erejével elkezdett ordítani az útkereszteződésnél:

– Le-vál-tom a gazembert!

És felemelt kezével Bismarck érdes emlékművére támaszkodott.

– Továbbítandó parancs! Azonnal helyre kell állítani az összeköttetést Soldauval. Artamonov tábornokot leváltom hadtestparancsnoki tisztéről. Duskevics tábornokot nevezem ki. Közöljék az 1. hadtesttel és a frontparancsnoksággal.

Mintha a kőre támaszkodott volna, mintha a bal kezével – de nem volt már bal keze.

Azt is levágták.

29. fejezet

A hátborzongatóan üres város. – Kezdődik a fosztogatás. – Jaroszlav felszereli magát térképekkel. – Kozeko az önellátást védelmezi. – Haritonov szakasza is. – A katonák lakomája kakaóval.

Tegnap még majd leestek a lábukról, annyira hajszolták a Narvai és a Koporjei Ezredet észak felé, nem engedték, hogy a kutaknál megpihenjenek, még az esti szürkületben is egyre észak felé meneteltek, sötétben ütöttek tábort. Az a hír járta, hogy másnap Allenstein városában kenyeret sütnek és osztanak. 27-én reggel a szokásos huzavona, késlekedés után, amikor a parancsok sehogy se készültek el, és nem küldték őket szét, a zászlóaljak meg tétlenül toporogtak, s közben tudták, hogy a lábukkal fognak megfizetni mindenért, a Narvai és a Koporjei Ezred megkapta a parancsot, hogy forduljon balra, Allensteinnal ellenkező irányba, és ezzel adja vissza a láthatatlan németeknek azokat a versztákat, amelyeket tegnap gyalogolt el előlük, siessen a szomszéd segítségére, ahogy három nappal ezelőtt is éppen ezek az ezredek rohantak – feleslegesen.

Talán a dandárparancsnok kapott ezenközben valami felvilágosítást. Talán még az ezredparancsnokoknak is jutott valami a magyarázatból. De a zászlóaljakban a tiszteknek semmit sem magyaráztak meg, s még jóindulattal sem lehetett mást mondani a tegnapi menetelésrőf meg a mairól, mint azt, hogy hülyeség vagy gonosz tréfa. És mit gondolhattak a katonák? Jaroszlav Haritonov nagyon szégyellte magát a katonák előtt ezért az ide-oda rángatásért, amelyet az ő testük szenvedett meg, mintha ő maga lenne az a gonosz törzsbeli áruló, akire mindezért gyanakodtak.

Ám ezredeikre váratlan jutalom is várt a két teljes heti éhes ide-oda járkálásért: délben, ragyogó napsütésben, egyenletesen lengedező szellőben, vidám felhőgomolyok közepette a jó rálátást biztosító griesslinneni magaslatokról feltárult előttük az első város, és egy óra múlva akadály nélkül bevonultak a városkába, Hohensteinba, amely úgy négyszázszor négyszáz szazsennyi területet foglal el, és ez nemcsak azért meglepő, mert meredek háztetői szorosan, de mégis tágasan állanak, hanem azért is, mert teljesen néptelen, ezért az első pillanatban félelmetes is. Teljesen üres volt! se egy orosz katona, se egy békés lakos, se egy öreg, se egy nő, se egy gyerek, sőt még egy kutya sem volt sehol, csak óvatos macskák tűntek fel olykor. Egyik helyen levert spaletták, itt-ott kiszakított rámák, összetört üveg. Az élen haladó ezred először el se hitte, harcolni készült a városért, tartalékot különítettek el, felderítőket küldtek mindenfelé. Nem messze, ugyanabban az irányban dörögtek az ágyúk, kelepeltek a géppuskák, de maga a csúcsos tetejű város a háború szeszélye folytán teljesen üres volt – és ép! Látszott, hogy jövetelük előtt sem vívott senki harcot a városért, ha elfoglalta is, ugyanilyen üresen, harc nélkül, s úgy is hagyta el.

Az allensteini műútról még harcias lendülettel tértek le az ezredek, még készek voltak átvonulni az egész városon és továbbmenni, amerre parancsolták, de, ahogyan az a mesében történni szokott, a varázslat alatt álló területen megtett néhány lépés után a hősből elszáll az erő, elejti a kardját, kopjáját és pajzsát, és már mindenestől a varázslat hatalmába került; úgy itt is a zászlóaljakat megcsapta valami az első háztömbökből, egyenetlenné váltak a lépteik, a fejek különböző irányokba fordultak, enyhült, megszűnt a szándék, hogy a csatazaj felé közeledjenek, valami oknál fogva már nem hatott rájuk a dandár, az ezred akarata, senki sem kényszerítette őket, nem vágtattak be lovas küldöncök újabb parancsokkal. És a zászlóaljak kezdtek jobbra, balra fordulni, külön helyet kerestek maguknak a városban, de még a zászlóalj egységes akarata is megbénult, és külön-külön feléledtek a századok, majd azok is szakaszokra bomlottak – és az a csodálatos, hogy ezen senki sem csodálkozott, elvarázsolt, bénító volt a levegő.

Jaroszlav ennek ellenére igyekezett megőrizni a tudatot, hogy ennek nem kellene így lennie, hogy ott, távolabb várják a segítségüket! Hatalma azonban nem terjedt túl a szakaszon. De íme, hangtalanul, észrevétlenül szétfolytak, felszívódtak a szakaszok is, akár a víz, amikor maga keres szabad folyást és szabad területet magának. És Haritonov legjobb, legrendesebb katonákból összetevődő szakasza sem állhatott egymagában fegyveresen a tűző napon, jogot szerzett a pihenésre.

És az ételre? Ennyi kimerítő nap után, fogyatkozó fejadag mellett – olyan erkölcstelen volt, hogy a szünet nélküli éhségtől hajtva egyenként, kettenként, hármanként kezdtek az ő katonái is elszivárogni. Volt, aki elkéredzkedett, mint a rendes Kramcsatkin, odajött, kivágta a lépést és a szemét forgatta – az egész hasa a parancsnok hatalmában van! „Engedélyt kérek önhöz fordulni, nagyságos uram. Eltávozásra kérek engedélyt élelmiszer-utánpótlás céljából!”

Volt, aki elosont, és már hozta is a cukrot, és színes csomagokban a kekszet, kiejtette a kezéből, és elbújt a szakaszparancsnok elől. Erkölcstelen? Megbüntesse? De hiszen éhesek, ez olyan szükséglet, amelytől a csata kimenetele is függ. Miért kell annyira vigyázni az elhagyott, meghódított tulajdonra? Jó lenne megbeszélni a többi tiszttel, de azokat nem lehetett látni, és akkor kivel beszélje meg? Felnőtt ember, tiszt, maga dönt.

Itt meg makarónit hoznak, amit a parasztok sohasem láttak! És még különösebb dolgot: konzervdobozokban háziasan sütött borjúhúst. Naberkin, egy alacsony, mozgékony katona ragyogó szemmel hozza a hadnagyának, örül, hogy kedveskedhet neki:

– Nagyságos uram! Ne restellje megkóstolni! Milyen ravaszul megcsinálták!

Ez nem bűn, a katonák lelke tiszta, ők ezt megszolgálták. De valamit meg is kell főzni vagy melegíteni – a házban vagy az udvaron, tüzet rakva a téglaházak között. De az még ennél is érdekesebb, még a tisztek is csodálkoznak, hogyan őrzik a németek a tojást: fehéres, nyilván meszes vízbe rakják, és onnan frissen veszik ki, hány hónap múlva?

A raktárakra a németek nem tesznek súlyos lakatokat, mivel a németnek buta fogalmai vannak: ha zár van rajta, akkor tilos és senki sem veszi el. Az a hír járja, hogy a városban nagy raktárak vannak, más zászlóaljak már eljutottak hozzájuk, megelőztek bennünket.

Nem, itt valami nem jól van... Nem, így nem jó! Meg kell tiltani! Azonnal sorakoztatni kell mindenkit, és meg kell magyarázni...

Ekkor azonban a fürge, szolgálatkész altiszt, Jaroszlav támasza a szakaszban, jelentette neki, hogy a város szélén kaszárnya van, és az irodában sok térkép! És Jaroszlav nagyon szerette volna ezeket a térképeket látni, még mielőtt tovább mennének! Végezetül is az ő szakaszának katonái rendesek. És szigorú paranccsal ott hagyta az altisztet, magához vett egy kedvetlen katonát, és a kaszárnyába sietett vele.

A kaszárnyában mászkált néhány harácsoló, de egyiküket sem érdekelte a német egyenruha és az altiszti felszerelés. A sarkit; nyitott irodában valóban ott voltak összerakva Kelet-Poroszország kilométer-centiméter felbontású, német nyelvű és nagyon szépen nyomtatott térképei, sokkal olvashatóbbak azoknál, amilyenekből a Narvai Ezredben egy zászlóaljra egy példányt adtak. Jaroszlav megmutatta a katonának, hogyan tegye eléje a térképeket és vegye el, amelyiket már megnézte, majd kikereste azoknak a helyeknek a térképét, ahol már jártak, és ahova még elmehetnek. Egészen más a háború, ha az embernek teljes térképkészlete van! És mohón nézte a Visztula környékének térképeit – varázslatosak az olyan helyek térképei, ahol az ember nem járt, de hamarosan járni fog! Haritonov összerakott egy sorozatot, amely tartalmazta a Visztulán való átkelést is, és három csomagot a közeli helyekről (feltétlenül ad egyet Groholecnek).

A mohó, gyors, szakszerű válogatás közben hamarosan űr keletkezett Jarik lelkében: nem tudott teljes szívből, igazán örülni a térképeknek, valami homályos bánatérzés töltötte el, sőt talán félelem – attól félt, hogy elkésik, nem ér vissza az ezredhez, hogy az ezred elmegy? Nem, ez más félelem volt – talán a baj előérzete? Máris szaladt vissza az ezredhez, nem volt nyugalma! Nincs ideje megnézni a legénység számára készült német kaszárnyát, pedig az jobb, mint odahaza a hadapród iskolásoké. Bensőjét riasztó feszültség töltötte el, és már nem akart válogatni, elvinni, megnézni valamit, csak minél előbb vissza a katonáihoz.

A katona vitte az átkötött térképcsomót, Jaroszlav sietett a szakaszhoz, és látta, milyen nagyon megváltozott a város ez alatt az egy óra alatt: az elvarázsolt idegen városból már hozzánk hasonlatos, megszokott város lett. Tenyeres-talpas katonák járkáltak ide-oda, mint otthon a faluban, jól ismerve a helyet, és a tisztjeik nem kiáltottak rájuk; nem Haritonov dolga volt, hogy közbeavatkozzék. Egy hordó sört gurítottak. Baromfit is találtak a városban, és már kitépett véres tollakat görgetett a szél az úttesten, és színes burkolópapírt, üres dobozokat sodort. A csizmák alatt recsegett, amit kiszórtak vagy kitörtek. Egy bezúzott ablakon át felforgatott lakás látszik, még nem tették teljesen tönkre a nemrég még oly kedves rendet, de a komódokat feldúlták, a padlón pedig abroszok, kalapok, fehérnemű hevert.

És Haritonov riadalma fokozódott: mi van az ő szakaszával? Csak nem az ő szakasza is?...

Mintha két kisebb sarzsi őrt állt volna egy üzlet ajtajában, a katonákat nem engedték be, de a tisztek elől félrehúzódtak – és bement egy ismerős tiszt, és valami oknál fogva Haritonov is utána. Ruházati üzlet volt, az elülső elárusító részlegben a kirakatnál katonák járkáltak, Jaroszlav felismerte Kozeko legényét, a hátsó helyiségben tisztek öltöztek át, próbáltak – esőköpenyeket, kötött kabátokat, meleg alsóneműt, kamáslit, kesztyűt, mindezt lárma nélkül, tárgyszerűen, egymás mellett szorosan, székek és legényeik segítségével, időnként kis szőnyegeket, női kabátokat forgattak, nézegettek.

Kozeko is itt volt, sárgásbarna meleg alsónadrág volt rajta. Megörült:

– Haritonov, Haritonov! Használja ki a lehetőséget, válogasson meleg holmikat! Hiszen hamarosan lehűl az idő, máris milyenek az éjszakák! Az ember nem gondolhat állandóan a halálra, gondoskodnia kell...

Jaroszlav nem látta, ki van még itt, lehet, hogy ismerősök is. Az egyetlen ablaktól messze, félig vakon állt, és nem is Kozekót látta, nem annyira az arcát és szikár alakját, mint inkább a sárga, bolyhos meleg alsónadrágot. És azt mondta neki, lehet, túl hangosan, talán a többiek is hallhatták:

– Ez szégyen.

Kozeko felélénkült, szokásos módján azonnal a ki nem mondott érvekbe kapaszkodott, és még Jaroszlav mellszíját is megragadta, hogy az ne mehessen el, és végighallgassa:

– Miért lenne ez szégyen, Haritonov? Gondoljuk csak végig. Önnek és nekem nincs meleg holmink, és ugyan mikor fognak adni? Maga is ismeri az orosz hadbiztosságot. És fázunk, és köpenyben alszunk a puszta földön. Nehéz így felfázni? Az éjszakák pedig egyre hidegebbek lesznek. Erre nekünk nem is személyesen van szükségünk, ez a hadsereg számára szükséges, jobban fogunk harcolni. Vegyen egy kötött kabátot is!

Haritonov nem az ingerültségbe fáradt bele, nem a nagy igyekezetbe, hogy helyrehozza a dolgokat, hanem elfáradt a lába, a szeme és a lelke, ahogy a múzeumban szokott: nem akart tovább menni, látni, süllyedjen el ez a gazdag város, jobb lenne a homokot dagasztani az itt töltött napok helyett. Undorító lett minden holmi. Milyen könnyű holmik nélkül élni!...

– De nem ilyen módon... – Haritonov bágyadtan, fáradtan elhárította Kozekót. Igyekezett kiszabadítani a szíját, de nem volt könnyű kivenni a markából.

– Hanem ugyan milyen módon? Na, milyen módon? Vásároljuk meg? Azért jöttünk be, hogy vásároljunk, de kinek fizessünk? A gazda elmenekült. Kérem, hagyhat itt pénzt, de az kié lesz? Egyébként pedig, mi annyi zsoldot kapunk, hogy abból nem sokat vásárolhatunk.

– Hát, nem tudom... – Jaroszlav nem tudott mit mondani, de undor töltötte el. Kiszabadította magát, a kijárat felé fordult, Kozeko utána lépett, és a vállánál fogva visszatartotta. Az arca ráncos volt, mintha sírna, halkan magyarázott, szinte fülbe:

– Jó, egyetértek, hogy ez nem helyes. Ha arra gondolok, hogy a front akár Vilnát is elérheti, és az ellenség betör az én kicsi fészkembe, ahol a napsugaram van, és szétdúlja, mint ezeket az elbűvölő kis lakásokat... De hiszen én semmit sem akarok, semmiféle kitüntetésre sem vágyom, és ezt ön is tudja! – Szinte könnybe lábadt a szeme. – De nem engednek haza, amíg legalább a kezem le nem szakad. Avagy a lábam. Ezért azt javaslom: öltözzön fel minél melegebben, mert téli hadjárat lesz, Haritonov! Vegyen fehérneműt! És kötött kabátot!...

Minél gyorsabban vissza a saját szakaszához! Jaroszlav még mindig hitte, hogy az ő szakasza... Nemcsak holmikra nem vágyott, még az evéstől és ivástól is elment a kedve.

Növekedett benne a baj előérzete.

Valahol a városban égett valami – erősen, magas lánggal, makacsul. Bármikor tűzvész törhet ki: itt is, ott is katonatüzek égtek, tábortüzek, közöttük katonák vándoroltak, mint a cigányok, valamit cipeltek. Mennyire megváltozott két óra alatt a Narvai Ezred!

Egy szekérre, különféle holmik és egy doboz parfüm tetejére biciklit kötöztek.

Ilyenek a mi ezredünk tisztjei! De a katonák a népélet erkölcsi ereje, ők egyből megértenék, de senki nem magyarázta meg nekik, Jaroszlav maga a hibás – megkóstolta a konzervet, és dicsérte, ezzel kezdődött. Erőtlennek érezte magát, úgy érezte, nincs joga, hogy ő, akinek még a bajusza sem nőtt ki, oktassa az apakorban lévő parasztokat az élet alapigazságaira, de kötelessége lett volna, különben miért kapta a váll-lapot?

Eltévedt, tett egy kerülőt, és még a saját helyét sem ismerte fel, amikor meglátta a hosszú, keskeny hátú Vjuskovot, ahogy az egy lepedőből kötött batyut cipel a vállán.

De Vjuskov-e? Talán mégsem ő?... Utolérte, rákiáltott:

– Vjuskov!!

Erőlködve mondta ki, de csattant, és Vjuskov elejtette a batyut, tett egy lépést, el akart szaladni, de mégsem szaladt el, hanem megmakacsolva magát hátrafordult. De nem nézett a hadnagyra, elfordította az arcát.

És ez az a katonája volt, aki a vagonban olyan gyönyörűen mesélt, mosolygós, szimpatikus, a szmolenszki vidék lelke?! Milyen rejtőzködő, nem őszinte, zárkózott az arca! Mint kiderül, nem rendes ember...

– Mit csinálsz?? – kérdezte Jaroszlav erős, meggyőző hangsúllyal. – Hova viszed? Kinek? Hiszen nemsokára golyózáporba megyünk, lehet, holnap már nem is élünk, megvesztél, megőrültél? – Reménykedve, szenvedőn hozzátette: – Mi történt veled, Vjuskov?

A katona ugyanolyan zárkózottan, rá se nézve hadnagyára, tompán azt válaszolta:

– Bocsásson meg, nagyságos uram. Megzavart az ördög.

– Na, gyere velem, gyere!

Ám Vjuskov lába mintha a földbe gyökerezett volna, nem mozdul a batyu mellől.

Szembe velük pedig Kramcsatkin jön, a szakasz legjobb katonája – nem, ez nem Kramcsatkin! – miért olyan vörös, imbolyog járás közben, dalol vagy valamit mormol? – de mégis Kramcsatkin, meglátta a tisztjét – és összeszedi magát, és felveszi a lépést, sőt még ki is vágja a sima kőlapokon – de miért bicsaklik meg egyik lába a másik után, miért mereszti olyan vadul a szemét – a kezét azonban pontosan a szabályzat szerint lendíti:

– Nagys...ág...os uram, engedélyt kérek jelentéstételre! Kramcsatkin Ivan Feofanovics közlegény eltávozásról...

De a gonosz erő ívbe hajlította a becsületével együtt – és kegyetlenül elterült a járdán, a tányérsapkája elgurult.

Lelkecském! Büszkeségem, Ivan Feofanovics!

Szörnyülködve, de talán már dühösen is, Jaroszlav továbbsietett. Mert megmondták: a fosztogatókat kegyetlenül el kell verni, testi fenyítést kell kiszabni rájuk! De ő úgy gondolta, hogy a fosztogatók holmi távoli, idegen gonosztevők, nem pedig a saját Narvai Ezredének katonái, nem az ő szakaszának katonái!

Azonnal sorakoztatni kell őket fegyverrel és teljes felszereléssel, és kiállítani a forró napra! És lehordani őket, a lelkükre beszélni! És mindegyikkel tisztázni, mit vett el! És mindegyikkel eldobatni!

Ez az a ház! A kapu tárva-nyitva, és látszik, hogy a kis udvaron hogyan nyaldossa a forró láng a rúdra akasztott kormos kondért. Körülötte, téglákon, ládákon, ami éppen akadt, vagy tizenöt ember ült Haritonov szakaszából. A földön és a lábuk mellett konzerves dobozok, különféle ennivaló hevert, már nem is nagyon éltek vele, inkább ittak, csajkával és bögrével mertek a kondérból. Haritonov agyán átfutott: ezek berúgtak! A kondérból szeszesitalt mernek!?... De minek akkor a tűz?...

Nem, az arcok nem részeg révületet tükröztek, hanem barátságot, áhítatos húsvéti jóindulatot. Asztal melletti békességgel, ráérősen mosolyogtak egymásra, beszélgettek, meséltek. Távolabb gúlában voltak a fölösleges puskák.

Meglátták a hadnagyukat – nem ijedtek meg, felélénkültek, megörültek, helyet csináltak neki.

– Nagyságos uram!... Nagyságos uram, ide, hozzánk, legyen szíves! – Ketten a bögrékkel igyekeztek, az egyik kiöblítette, a másik nem, versenyezve telemerítették, a hadnagyhoz vitték, forrón és csurig, és az egyik húsvéti mosollyal azt mondta:

– Nagyságos uram, micsoda kakavó!!

Ám az alacsony, gömbölyű, de gyors lábú Naberkin megelőzte:

– Igyon kakavót, nagyságos uram! Hogy mivel nem erősíti magát az aljas németje!

És... nem szabad kiabálni. Nem szabad szidni őket. Nem szabad büntetésből felsorakoztatni. Visszautasítani sem szabad, amit csodálkozva, szívből kínálnak.

Haritonov nyelt egyet üresen. Azután pedig egy korty kakaót.

Az udvar hátsó fala alacsony volt, mögötte beépítetlen terület, távolabb pedig egy manzárdos, emeletes ház égett. A tetőcserepek apró lövésekként roppantak szét. Először sűrű, fekete füst csapott elő a manzárdból, azután pedig egyszerre több lángnyelv egyesült erős, egyenletes lánggá.

Látták, ám senki sem szaladt oltani.

A füst és a láng recsegve dobta, vitte a magasba a fölösleges, idegen anyagot, a fölösleges, idegen munkát – és azok tűznyelven susogták, sóhajtották, hogy most vége mindennek, se megbékélés, se élet nem lesz többé.

30. fejezet

Blagovescsenszkij tábornok el van keseredve. – A 6. hadtest pánikszerű éjszakai menekülése.

Miután éjszaka visszavonult huszonöt versztányira Bischofsburgtól, a németek ellen biztosította magát az újjászervezett utóvéddel, amelyet változatlanul Nyecsvolodov vezetett – a megrendült Blagovescsenszkij augusztus 27-én reggel megállapodott a Mensguthnak nevezett kis helységben, és sem ő, sem a törzse egész nap nem adott ki semmi rendelkezést a hadtestnek. Az utóvéd addig maradt állásban, ameddig szükségesnek látta. A gyalogoshadosztályok és a lovashadosztály egységei, ha éppen úgy találták jónak, elvonultak kérdezés és a hadtestparancsnokság értesítése nélkül. Blagovescsenszkij gyalogsági tábornok még csak századparancsnok sem volt háború idején, most pedig mindjárt egy hadtestet kapott. Volt vasúti szállítási parancsnok, a katonai híradás parancsnoka, a japán háború idején ügyeletes tábornok volt annál a törzsnél, ahol a vasúti utazási engedélyeket kiadták, és tudományos alapon utasítást állítottak össze arról, hogyan, milyen esetben és ki kaphat ilyen igazolványt. Tegnap azonban óriási csapást mértek az életére – és a tábornok lelkének most nyugalomra volt szüksége, hogy összeszedje és összeragassza, ami széthullott.

Csendes is volt az egész nap: éjszaka olyan messzire elmentek, hogy a németek nem szorongatták őket. Ám a háborúban nem sokáig tart a nyugalom, még huszonnégy órát sem hagyták pihenni! Délután öt óra után harci zaj hallatszott északról, az utóvéd felől. A távoli német ágyúkból elkezdtek röpködni a repeszgránátok Mensguth irányába is. Blagovescsenszkij tábornok keblében ismét úrrá lett a riadalom, és a törzs is elkomorult.

És akkor – már csak ez hiányzott! – egészen másfelől, az oldalbiztosításra kiküldött kozák századtól benyargalt Mensguthba egy kozák a jelentéssel. A jelentésben pedig minden jól leírva: hogy százada innen tizenöt verszta távolságra összeütközésbe került az ellenséggel – de nem állta meg, hogy el ne mondja: ő maga is ott volt! És hogy nemrég verekedett a németekkel! És Mensguth közelében látta ezrede másik századát.

FILMKOCKÁK

lelassította lovát a kis hetyke kozák,

és a jelentést rázva, és a válla mögé mutogatva – hogy, úgymond, verekedtünk! – örömmel odakiáltotta földijeinek:

A németek!.. , a németek!...

És elvágtatott, nem késlekedhet, át kell adnia a törzsnek a jelentést.

= A földiek pedig a tágas udvaron, a kerítésen túl azonnal felugrottak: a németek?!... itt vannak – a németek?! Te jó ég, a lovak meg nyergeletlenek!

Elrohantak, felnyergeltek,

futva vezetik ki a lovakat az istállóból,

és befűzik a kápaszíjat, nyeregbe ugranak -

és máris kifelé, kifelé az udvarról!

Lódobogás.

= Ej! majdnem az egész század – vágtában az utcán! Dobogás végig az utcán!

= A keresztutcán pedig, távolról egy alkapitány (az ő ezredükbe való, ugyanolyan a váll-lapja) épp csak meglátta:

= vágtat, vágtat a lovasság!

= futás vissza futás!

Itt van a közelben a törzs.

És a dragonyos ezredeshez. Az éppen az első kozák által hozott jelentést olvassa.

Az alkapitány:

...des úr, kérek engedélyt jelentéstételre! A szomszéd utcában – német lovasság, egy hadosztálynyi erővel!

És az alkapitány egyáltalán nincs megijedve:

– Engedélyt kérek, hogy a törzs őrségét sorakoztassam a lovasság visszaverésére!

A dragonyos ezredes azonnal, teljes hangerővel kiadja a parancsot:

– Törzsügyeletes! az őrséget azonnal fegyverbe-e!!

= Az ügyeletes kapitány pedig már menet közben:

– Fegyverbe-e-e!!... fegyverbe-e-e!!!...

= Mekkora készültség! – a gyalogság már rohan is kifelé a helyiségeiből, a puska a kézben!

És mennyien vannak! két század van itt!

Derék parancsnokaik késedelem nélkül vezényelnek:

– Szakasz, oszlopba sora-kozó!...I-ga-zodj!...

Kisebb gondjuk is nagyobb. Már szaladnak is kifelé a kitárt kapun, és azonnal arra fordulnak, amerre az alkapitány mutat: arra! arra!

= A szobában pedig a dragonyos ezredes jelentést tesz az ősz, elgyötört, ernyedt tábornoknak, aki minden szótól egyre erőtlenebb lesz:

– Kegyelmes uram! az ellenség lovassága betört Mensguth helységbe! intézkedtem...

Jaj, milyen nehéz ez a beteg öregembernek! Pontosan ezt a szörnyűséget várta! De hiszen ő beteg! beteg lett a mártír tábornok! Orvoshoz kell vinni!... kórházi nyugalmat kell biztosítani!... még a szája is lefittyed, nem képes megtartani a formáját:

– Ortelsburgba!... gyerünk, Ortelsburgba!...

= A dragonyos ezredes erélyesen intézkedik. Felmálházunk! elmegyünk!

= A törzs tisztjei éppen a falra akarták akasztani a térképet – nagyon jó, hogy nem volt rá idejük, összecsavarjuk!

A törzsnek nem sok időbe telik elkészülni! Futva viszik a holmikat,mindenki tudja, mit kell vinnie.

= Az autó pedig készen van, már előállt!

A tábornok is siet, amennyire tud, karon fogva vezetik.

És már – megtelt az autó! És elindulnak! természetesen lovas kozák kísérettel, ott pedig kocsik, homokfutók, ki, amin tud – ki a kapun! menjünk! menjünk! minél gyorsabban!

= Műút.

Nem műút, hanem menekülők áradata, de nem is futnak (túlságosan szűk a hely), hanem özönlenek.

Mindenki, mindenki élni akar, nem szeretne fogságba esni – gyalogság-édesanyánk sem: és lőszeres ládákon, magukon az ágyúkon – mindenki visszavonul,

mi talán rosszabbak vagyunk?

és a tábori konyha szakácsa hajtsa félre a gulyáságyú könyökcsövét, és a fogatosok! a fogatosok! nekik kell elsőkként visszavonulniuk, de elállják az útjukat!

Mozgások keltette vegyes zsivaj.

És hogyan ússzon át ezen az emberfolyamon a hadtestparancsnok autója, hogy minél gyorsabban megelőzzön mindenkit? – mert neki különösen gyorsan kell haladnia, mert az ő élete a legértékesebb!

Dudálni kell?

Nem segít.

A módszer a következő: az elöl haladó kozákok megtisztítják az utat, legalábbis az út szélét, mit akarsz, te barom?! – és az üres helyre beúszik az autó, mögötte pedig azonnal bezárul a sor.

A tábornok már a fejét is alig tudja megtartani, neki már minden mindegy, vigyetek, vigyetek.

= Lemegy a nap.

És a távoli kép már rosszul látszik. Szürke massza folyik.

Egyébként ott elöl tűz van.

Nagyobb kép.

Nagy tűz.

Még nagyobb, közelebbi.

Ez Ortelsburg. Ég.

Teljesen lángban áll.

Gyakran, szünet nélkül ropognak a robbanó tetőcserepek.

Amint az a menetoszlop elejéről látható:

= egyszerűen nem lehet odamenni, a városon keresztül.

= Az oszlop leáll, leáll.

Csak a hadtestparancsnok autója, a kozákok közreműködésével, kardlapozással

– Mit akartok, birkák? Fél-re! – győzi le az útakadály utolsó szazsenyeit, oldalt fordul, hogy kerülőt tegyen.

Ugrál egy kicsit a hepehupán, és elindul, mutatja az utat a város mellett. Meglódulnak, és utána (az égő város fényében).

Visszafelé már sötét van. De ott, messze, hátul valami mozgás. Nyugtalanító, gyors mozgás

errefelé tart!

Átható kiáltások!

– Lo-vas-ság!...

– Bekerítenek!

= Kavarodás! Hová menjenek az útról? Dugó!

Az arcokon félelem és szörnyülködés (a tűz fényében).

Eh, legyen, ami lesz! A homokfutó oldalt fordult – át a csatornán, a kátyúkon! – felborult!

= Nem tesz semmit! Aki tud, térjen ki!

Puskalövések.

Ezek a mieink, a menetoszlopból. Arrafelé, hátra lőnek a lovasságra!

A lovasságot nem látni. Valamiféle árnyak látszanak, eltűntek.

= Most pedig egy ló nyargalt el,

valakit ledöntött, az a paták alá került:

– Á-á-á!...

Távolabbról „hurrá-á-á” hallatszik. Sűrűbb lövöldözés.

Nem lehet tudni, ki lő. Tessék, a levegőbe küldik.

– Szá-zad! csatár-láncba! feküdj!

Kicsi alakok fekszenek le az út mindkét oldalán.

A földön felvillan lövéseik fénye.

= Lovakat sebesített meg! A lőszeres ládát – kézben viszik! viszik! az embereket! csak tapossák!

– rá-á-á!... á-á-á!..,

Egy megvadult fogat! az emberek félreugrálnak, menekülnek az útról. Amit vittek, amit fogtak – mind eldobálják.

= Jaj, elszabadult egy ágyú! Elütött egy szekeret! egy másikat!

Recsegnek, törnek a szekérrudak.

= Itt meg az istrángokat vágják! Szekér az árokba, maguk a lovakra!

Mindez hol a városi tűz visszfényében látható, hol a tűzzel a háttérben.

= Megindult egy lőszeres láda – az emberek félreugrálnak.

Az út megtisztult az emberektől, csak a lovak taposnak az eldobált holmikon, ugrálnak, a kerekek dülöngélnek...

És egy egészségügyi kocsi nyargal, ahogy csak bír!

és hirtelen elszáll egy kereke! menet közben száll el – és magától! A kocsit megelőzve! gurul előre! a kerék!! valami oknál fogva egyre nagyobb lesz, egyre nagyobb!!

Betölti az egész vásznat!!!

A KERÉK! – gurul, a tűztől megvilágítva, magától! feltartóztathatatlanul! mindent letarolva!

Esztelen, szaggatott lövöldözés! géppuskatűz! puskalövések!!

Gurul a kerék, a tűz által megvilágítva!

Az örömteli tűz által!

Bíborvörös kerék!!

= És kicsi, ijedt emberarcok: miért gurul magától? miért ilyen nagy?

= De nem, már nem. Kisebbedik.

Íme kisebbedik.

Egy egészségügyi kocsi közönséges kereke, és mindjárt vége lesz. Szétesett.

= Az egészségügyi kocsi pedig rohan az egyik kereke nélkül, a földön húzza a tengelyét... mögötte a gulyáságyú, a csöve letörve, le akar válni.

Lövöldözés.

= A csatárlánc fekszik és lő – oda, hátrafelé.

= Onnan pedig a homályból, az út mellett lovasok! igen, lovasság vágtat ide ránk! na, elvesztünk, nincs menekvés! és ordítanak, kiabálnak feléjük a dragonyosok:

– A tieitek nagyunk! Hiszen a tieitek vagyunk, hogy az anyátok! Kire lövöldöztök?!

31. fejezet

„Die höchste Zeit.” – Szamszonov kétségei. – Egy merész csapás megment! – Imádkozás. – Artamonov feladja Soldaut. – A Második Hadsereg helyzetjelentése. – Szamszonov látnoki álma. – Nagyboldogasszony napja. – Előre kell menni! – Véleménykülönbségek a törzsben. – Elutazás és az utolsó távirat.

A leplen és a gúzsba kötöttségen, amelyek ezekben a napokban állandóan zavarták Szamszonovot a gondolkodásban, váratlanul áttört és felszínre bukkant valami, ami nem illett oda, a gimnáziumi évekből, egy mondat a német olvasókönyvből: „Es war die höchste Zeit sich zu retten.”^[36]

A részlet Napóleonról szólt az égő Moszkvában, semmit nem jegyzett meg belőle, de ez a mondat mindig a fejében volt a különös „die höchste Zeit” – a legmagasabb idő – szókapcsolat miatt. Mintha az idő csúcs lehetne, és a csúcson adódhatna egy pillanat arra, hogy megmeneküljön.

Hogy Napóleonnak annyira veszélyes lett volna Moszkvában, és lett volna egy végső pillanata a menekvésre, azt nem tudni, de a parancsnok szívét most komor aggodalom töltötte el, hogy ezek az órák az ő számára pontosan „die höchste Zeit”.

Csak azt nem tudta, hol mered ez a csúcs, és melyik oldalra kell elrugaszkodnia. Nem volt képes világosan átlátni a hadsereg helyzetét, és határozott parancsot kiadni.

Artamonov árulása miatt védtelenné vált a hadsereg egész bal oldala – vajon meg kellene változtatni a hadtesteknek szóló parancsot, amelyet napközben előkészítettek? És mit kell megváltoztatni benne? Hogy a központi hadtestek balra fordulva mérjenek csapást – erre lenne szükség? Mit változtasson meg? Általában fogja vissza a központi hadtestek támadását? Hisz főképpen ezt róják fel bűnéül. A Zsilinszkij által ráragasztott gyávaság bélyege már negyedik napja kínozta Szamszonovot. Támadásra utasítsa a szárnyon lévő hadtesteket? Nagyon jó lenne, de ez most teljesíthetetlen.

És a törzs tagjai közül senki sem jött határozott változtatásokat kérni.

És eszébe jutott, hogy a japán háború idején milyen szívósan tartotta magát a jantaji bányáknál egy kozák hadosztállyal, az usszuriakkal és szibériaiakkal, szilárdan fedezve Kuropatkin hadseregének balszárnyát (Rennenkampf ott is a jobb oldalon volt) – még azt is javasolta, hogy Kuropatkin karolja át a japánok szárnyát.

Kuropatkin azonban nem merte, és szükségtelenül visszavonulást rendelt el, és így elveszítette a liaojangi csatát. Holott ok nélkül nem kell bátortalannak lenni. Egy merész csapás megmentheti a kilátástalan helyzetet is, ezt bizonyítja a hadtörténet.

Tehát nem szabad most megismételni Kuropatkin ingadozását, hanem bátran, határozottan támadni kell a középső hadtestekkel!

A távíró ismét működött. Majdnem egyidőben azzal, hogy elküldte Artamonovnak a leváltó táviratot, Szamszonov megkapta annak megkésett jelentését: „Súlyos harcok után az ellenség kemény nyomására visszavonultam Soldau irányába.” A tábornok hazug természete alapján elképzelhető volt, hogy már kiürítették Soldaut is. De nem, a távíró egész este Soldaun keresztül adott.

Onnan jelentették, hogy Duskevics tábornok az első vonalbeli állásokban van, a hadtestparancsnokságot ideiglenesen Maszalszkij herceg tábornok, a tüzérség felügyelője vette át.

Nem küldték el azonnal a táviratot Artamonov leváltásáról a frontparancsnokságra. A hadtestet feltételesen bocsátották csak a hadsereg rendelkezésére, lehet, hogy a leváltást nem hagynák jóvá. Zsilinszkij és Oranovszkij azonban hallgatott. Általában véve hallgattak, mintha ma nem lettek volna fontos és jelentős harcok, és holnapra sem vártak volna ilyeneket.

A parancsnok sötét, komor, gondterhelt arccal elhagyta a törzs szobáit, elment pihenni a sajátjába. Az arckifejezése alapján senki sem jött volna rá, egyedül ő érezte: lelkének egy rétege mintha elvált volna a másik rétegtől, és szép csendben, lassan-lassan elkezdett lefelé csúszni.

És Szamszonov állandóan figyelte ezt a hallhatatlan mozgást.

A szobája nappal hűvös volt, most azonban fülledt, noha a vékony háló alatt a fél ablak nyitva állt.

Szamszonov csak a csizmáját húzta le, és lefeküdt.

Még nem sötétedett, a párnájáról egy nagy metszetre látott a falon, mintha csak gúnyolódnának vele: Nagy Frigyes a tábornokai körében, mind derék férfiak, pödrött bajszúak és legyőzhetetlenek.

Különös. Csupán néhány óra telt el, de már nem táplált haragot sem Blagovescsenszkijjel, sem Artamonovval szemben a hazugság meg a visszavonulás miatt. Mert csakis a szorongatottság, a rossz helyzet, a zűrzavar miatt tehettek így. Az irántuk érzett haragnak levezető, elterelő jellege volt, igazságtalan. Miért haragudna rájuk, amikor maga is eléggé hibás már? Rájuk vetítve a saját hibáját, még igazolta is őket Szamszonov: a hadtestparancsnok is alig van befolyással az események menetére ebben a térben széthúzott háborúban.

Ám ha igazolja a beosztottak hibáit, mi marad akkor a hadvezérből?

Egész katonai szolgálata folyamán nem gondolta volna Szamszonov, hogy egyszer ilyen nehéz helyzetbe kerülhet, mint most.

Ahogy egy napraforgóolajjal teli, felrázott üvegnek is szüksége van rá, hogy leülepedjen, áttetsző napsárga legyen, az üledék az aljára kerüljön, a légbuborékok felfelé menjenek – így vágyott megtisztulni a parancsnok lelke is. Ehhez pedig, ezt pontosan tudta, imádkozásra van szüksége.

A mindennapi, reggeli és esti, megszokásból és sebtében, az ügyekre elkalandozó gondolatok közepette elmondott ima olyan, mint a felöltözöttnek a mosakodás egy maroknyi vízzel: egy kicsi tisztaság, szinte észre sem lehet venni. De a koncentrált, elmélyült imádkozás, az imára áhítozás, amikor azt semmi sem helyettesítheti, Szamszonov emlékezete szerint az ilyen ima mindig megváltoztatja és megerősíti az embert.

Nem hívta Kupcsikot, a legényét, felkelt, kitapogatta a gyufát, kis lángra meggyújtotta a csiszolt asztali lámpa kanócát, az ajtót bereteszelte. Az ablakot azonban nem függönyözte el, szemben nem volt emelet.

Szétnyitotta a fehér fémből készült, nyakban hordható kozák tábori ikontartóját, és a három szárnyával megállította az asztalon. Nehéz térdeivel a padlóra ereszkedett, nem nézte, tiszta-e a hely. És így, a nehéz súllyal a térdén, elégedetten érzékelte, hogy az fáj; szemét a keresztre irányította és az összecsukható oltár két ikonjára – Sárkányölő Szent Györgyre és Szent Miklósra –, s imádkozni kezdett.

Először végigmondott két-három ismert imát – „Támadjon fel az Úr...”, „Élő Isten, segíts meg bennünket...”, azután pedig hang nélküli imádkozás következett, öntudatlanul megfogalmazott, néma valami, ami csak ritkán támaszkodott a kötött szövegű, az emlékezet által megőrzött cölöpökre: „...fényességes orcád, ó Életet adó!”, „istenszerető és legkegyesebb Istenanya...” – és ismét szavak nélkül, füstfelhőben, homályban, egyik rétegről a másikra ugrálva, amelyek úgy mozdultak, mint zajlás idején a jégtáblák.

Azt, ami leginkább nyomasztotta, nem kész imákkal, még csak nem is a saját szavaival tudta teljesebben és igazabb módon kifejezni, hanem azzal, hogy a szaggatóan fájó, de már el is felejtett térdére nehezedik; állhatatosan, odaadóan és némán néz. Így tudta teljesebben Isten elé tárni egész életét és egész mostani fájdalmát. Hiszen Isten maga is tudta, hogy Szamszonov nem személyes becsvágyból, nem hatalomvágyból szolgált, és nem ezért díszíti mellét a sok kitüntetés. Ma sem neve megmentése érdekében kért győzelmet csapatai számára, hanem Oroszország nagyságáért, mert ez a mai csata sok mindent eldönthetett a sorsában.

Imádkozott, hogy ne legyenek hiábavaló áldozatok. Ne pusztuljanak el hiábavaló módon azok, akiknek a hirtelen testükbe fúródó ólom és vas miatt még keresztet vetni sem marad idejük a halál előtt. Imádkozott, hogy Isten világosítsa meg elgyötört agyát, hogy „a legmagasabb idő” csúcsán helyes döntést hozzon, és ezzel tegye lehetővé, hogy az áldozatok ne legyenek hiábavalóak.

Térden állt, egész súlyával a padlóra nehezedett, nézte a szemével egy magasságban lévő kis oltárt, suttogott, hallgatott, keresztet vetett – s mintha a keze minden keresztvetéssel kevésbé lett volna nehéz, a teste se olyan súlyos, és a lelke se oly sötét: minden nehézség és sötét dolog hangtalanul és láthatatlanul lehullott, levált róla, távozott tőle. Isten magára vette a terhét, hiszen neki minden teher magára vételéhez van ereje.

És mintha a rangja is eltávolodott volna a parancsnoktól, Neidenburg városa meg a két lépésre lévő törzs is – az imádkozó magasra szállt, hogy megérintse a legfelsőbb erőt, és alárendelje magát akaratának. Hiszen az egész stratégia és taktika, az ellátás, híradás, felderítés – vajon nem mind hangyák nyüzsgése Isten akaratához képest? És ha az Úr kegyes lenne és beavatkozna a csata menetébe, ahogyan az a hagyomány szerint a régi időkben többször megtörtént, akkor a csoda folytán minden baklövés ellenére nyerhetnénk.

Az apró szemű hálón kívül már régóta ott verdesett egy fényes fekete éjjeli lepke, olyan nagy volt, és olyan zajt csinált, mintha nem is lepke, hanem madár lenne.

Lehet, hogy szokatlan mérete és fenyegető színezete rossz előjel?

Szamszonov letörölte a fülledtség okozta verejtéket, és felállt az imádkozásból.

Senki se jött hozzá, sem kérdéssel, sem örömhírrel, sem rossz jelentéssel.

Több tízezernyi ember szétszórtan csatázott, a harc folyt magától, nem érintette a parancsnokot. Lehet, hogy nem akarják megzavarni a pihenését? Jobb, ha megy, és megtudakolja maga.

Először elhaladt az őrök mellett, kiment a szabadba. Ott kellemesen hűvös volt és sötét (mivel megsérült a villanytelep, az utcák világítás nélkül maradtak).

A csatazaj tompán, távolról hallatszott, mintha a mi csapataink egyre távolabbra vetették volna vissza az ellenséget. (Lehet, hogy a csoda már el is kezdődött?)

A törzshöz sok petróleumlámpát és gyertyát hoztak, ezért még fülledtebb és forróbb lett a levegő a szobákban. Mindenki a helyén volt, mindenki végezte a dolgát. Készítették a jelentést az elmúlt napról a frontparancsnokság számára.

Megkapták, de óvatosságból nem akarták odaadni a parancsnoknak, ám végül csak átadták neki Artamonov friss, sötétedés előtt érkezett táviratát.

...Súlyos harc árán a hadtest megtartotta Soldaut...

Hogy tudnak írni! Micsoda leleményes tollak! Azt is írhatta volna, hogy megtartotta Varsót, és fel lehetne terjeszteni a Szent András-rendre.

...Minden kapcsolat megszakadt. A veszteségek óriásiak, különösen tisztekben. A csapatok hangulata jó (...??). A csapatok engedelmesek...

De könnyen az ellenkezőjére válthatnak.

...A várost különböző ezredek maradványaiból álló elővéddel tartom...

És az utóvéd neki elővéd. Tud fogalmazni.

...Ahhoz, hogy támadásba menjünk át, új erőit érkezésére van szükség, az eddig érkezettek már mind nagy veszteségeket szenvedtek. Éjjel a hadtest valamennyi egységét rendezem, és támadásba megyek át...

Immáron „új erőit érkezése” nélkül? Elképesztően pimasz alak. És egyáltalán miért írta alá ezt a táviratot? Hogyan merészeli figyelmen kívül hagyni a leváltását? A felsőbb összeköttetéseiben bízik...

Szamszonovnak a megnyugodott szíve nem engedte, hogy feldühödjön. A törzsnél pedig nagyszerűen ment a munka. Már kétszer letisztázták, és a törzsparancsnok lágy poroszkáló járásával a parancsnokhoz vitte a frontparancsnoksághoz szóló napi távirati jelentést.

...Ma második napja, hogy a hadsereg az egész fronton harcot folytat. A foglyok kikérdezése alapján kiderült... (Lehet, hogy úgy van, de lehet, hogy nem...) A balszárnyon az 1. hadtest megtartotta állásait, azután kellő alap nélkül elvezényelték onnan (az ember még ki sem káromkodhatja magát kedvére), amiért is én eltávolítottam Artamonovot a hadtest éléről. Középen Mingin hadosztálya nagy veszteségeket szenvedett, de a vitéz Libavai Ezred megtartotta állásait. A Revali Ezred szinte teljesen megsemmisült.

– Írják hozzá – parancsolta Szamszonov –, hogy a zászló meg egy szakasz megmaradt belőle.

...Az Estlandi Ezred rendezetlenül visszavonult Neidenburg felé... a 15. hadtest... a roham sikerrel járt... a 13. elfoglalta Allensteint... Az utolsó hírek a 6.-ról... helytállva a Bischofsburg alatti szívós küzdelemben...

Ez egyáltalán nem csüggedt jelentés. Sőt, győzelmi jelentés. De hiszen... bárcsak igaz lenne. Blagovescsenszkij? – talán nem is vonult vissza olyan jelentős mértékben, tartja Mensguthot, és nemsokára átvonul Allensteinba. Így talán igazából nem is állnak olyan rosszul a dolgok?

Hadd tudja meg holnap reggel Zsilinszkij, hogy a németek egyáltalán nem menekülnek a Visztulán túlra, hanem minden erejükkel a Második Hadseregre zúdultak.

Éjjel fél tizenkettő volt. Már csak alá kellett írni a jelentést és elmenni aludni.

Csak még egy... Csak még egy fontos kiigazítást kellene tenni a holnapra szóló parancsban. Csak egy fontos rendelkezés hiányzik – és akkor tisztázódik az egész zűrzavar, és megnyugszik a lelke.

De a fejét mintha bepólyálták volna.

És a parancsnok lehajtotta fejét, és a szobájába vonult aludni.

Mielőtt Kupcsik, a kozák fogatolt üteg trombitása eloltotta a lámpát, a falon még egyszer felvillantak Frigyes derék, büszke katonái.

Szamszonov azt gondolta, mindjárt elalszik: sötét van, csend van, a dolgát – amit lehetett – elvégezte, és annyira, de annyira elfáradt. Amíg mozognia, tevékenykednie kellett, szeretett volna lefeküdni, mozdulatlanná válni. Most, amikor levetkőzve lefeküdt a nyugalmas ágyban, kővé vált a párna a feje alatt, és cselekvési vágy borzolta, késztette mozgásra kezét, lábát.

Elviselhetetlen, ha ennyi napon át az eltompulásig terheli a fejét. És idegeskedik a távírókészülék mellett, hogy mikor kúszik elő belőle kígyóként a néma szalag, és nem tudja, hogyan mar belé, milyen sértéssel alázza meg.

Most talán a távírókészüléket gyűlölte legjobban Szamszonov. A Zsilinszkijjel való közvetlen kapcsolat kötél volt a nyakán.

Mint álmatlanság idején mindig, nagyon gyorsan, kegyetlenül elszaladt az idő. Pedig az ő szeme előtt úgy maradt, szinte el sem mozdult a mutató arról a pontról, ahol utoljára látta. Miután körmével felpattintotta az óra dupla fedelét, Szamszonov szomorúan bámulta a világító számlapot: negyed kettő... két perc múlva kettő... fél három...

Négykor pedig már virradni fog.

Hogy biztosabban elaludjon, ismét imádkozott, többször elmondta a „Miatyánkot” és az „Üdvözlégyet”.

Semmit sem lehetett látni. De a füle mellett világosan, jóslatszerűen felhangion valami:

– Elszenderedsz... Elszenderedsz...

Egymás után, többször.

Szamszonov megdermedt a félelemtől: mindentudó, prófétikus hang volt, talán hatalma van a jövő fölött, de a szó jelentését nem sikerült megértenie.

– Elalszom? – kérdezte reménykedve.

– Nem, elszenderedsz – helyesbített a kérlelhetetlen hang.

– Aludni fogok? – találgatta a fekvő lélek.

– Nem, elszenderedsz! – válaszolta a kérlelhetetlen angyal.

Teljességgel érthetetlen. Feszülten gondolkozott, igyekezett megérteni a szó jelentését, és a megfeszített gondolkodástól felébredt.

A szobában már világos volt, mivel a függöny nem volt összehúzva.

És a fény hatására egyből világos lett a szó értelme: az elszenderedsz azt jelenti, hogy meghalsz.

Hideg verejték öntötte el. És még húrként zengett a prófétahang. Mikor is van nálunk Mária elszenderedésének napja?

Feszülten gondolkozott: Poroszországban vagyunk, ma – augusztus, augusztus 28-a^[37] van.

És hideg, jeges érzés fogta el, és hangyák futkostak a hátán: Ma van Nagyboldogasszony napja, az Istenanya, Oroszország pártfogója halálának napja. Íme most, most kezdődik Nagyboldogasszony napja. Az elszenderedés napja.

És nekem azt mondták, hogy meghalok. Ma.

Szamszonov rémületében felkelt. Fehérneműben ült, mezítláb, összekulcsolt kézzel.

Távolról, de már állandóan és jól hallatszott az ágyúdörgés.

Az ágyúdörgéstől visszatért a frissessége. És világossá váltak a gondolatai!

A katonák már halnak, a parancsnok pedig fél!

Amilyen az éjszaka, olyan az álom is!

Szamszonov erőteljes, friss hangon átkiáltott Kupcsiknak az első szobába – ébresztő!

Az pedig abban a percben magához tért, és felöltözve már hozta a kancsót és a tálat a mosakodáshoz.

Az arcát érő hideg víztől, az ablakon beözönlő, vakító világos fénytől és a makacs ágyúzás hallatán a parancsnok számára villámcsapásszerűen világossá vált: menni kell! el kell menni innen! még közelebb kell vinni a törzset a csapatokhoz!

Neki magának, oda a pokolba! Katona módra, lóháton! A doni kozákok atamánja, a szemirecsjei kozákok atamánja miért nem ül lovon?! Most legszívesebben maga vágtatna rohamra! Rajtaütéssel elfoglalná az ellenség ütegét! – ilyen vér folyik az ereikben, ilyen háborút kíván! Ej, a török háború, az volt az igazi!...

Mint a barlangjából előtörő medve, ing nélkül, nagy szőrös testével az ablakhoz ment, és sarkig kitárta. Örvendetesen hűvös levegő áramlott be. A városka ünnepélyes homályba; szinte menyasszonyi fátyolba burkolózott, és külön-külön, semmihez sem kapcsolódva fogadta a napot, nyújtózkodott, úsztak a tetők, tornyok, csúcsok, a meredek tetőket díszítő lovak.

Mennyire jóra fordulhat még minden! Mekkora felszabadulás! – nem kell fogolyként a törzs szobáiban és a távírókészülék mellett ülni, előremehet, cselekedhet! Már tegnap meg kellett volna tenni! Milyen egyszerű gondolat! Egyúttal Knoxtól is megszabadul.

A parancsnok rendelkezett, hogy keltsék fel a törzs tagjait. Bialystokban sokáig alszanak. Amíg az Élő holttest felébred, egy-kettő – már nincs is összeköttetés, nincs Szamszonov, nincs kit kioktatni.

Megszabadult!!!

De a törzs tisztjei úgy készülődtek, ahogy a nők szoktak – két óra hosszáig. Lassabban keltek fel, mint a parancsnok és nehezebben tértek magukhoz.

A törzset kétfelé osztották. Az egész irodai, törzskari és adminisztrációs részleg huszonöt versztával hátrébb vonul, át az orosz határon, a biztonságos Janowba. A műveleti osztály – hét tiszt, a parancsnokkal – előreindul.

Akiknek vissza kellett vonulni, azok elfogadták a döntést, nem tiltakoztak.

Akiknek előre kellett menniük, azok komorak, elégedetlenek voltak. Szamszonov szinte éhgyomorra, az örömteli reggeltől felfrissülve járkált és mindenkit siettetett. Még ennél is több örömöt okozott, megkönnyebbülést hozott, és megbékítette rosszakaróival az a távirat, amelyet most adtak át neki, és Bialystokból éjjel egy órakor küldtek el.

„Szamszonov tábornoknak. Az önre bízott hadsereg vitéz egységei becsülettel teljesítették nehéz feladatukat az augusztus 25-i, 26-i és 27-i harcokban.

Parancsot adtam Rennenkampf tábornoknak, hogy lovassága révén lépjen kapcsolatba önnel. Remélem, hogy ma a központi hadtestek összehangolt tevékenységével visszavetik az ellenséget. Zsilinszkij.”

Ebben már megmutatkozott az ima hatása. Mindannyian oroszok vagyunk, ki is tudunk békülni. Meg tudjuk bocsátani a sértéseket. Hiszen helyes – a központi hadtestekhez! És Rennenkampf is odalovagol ma. Együttesen, közösen – talán nem győzzük le a poroszt?

Annál sértőbb, hogy a hét tiszt, akiket magával akart vinni, egységesen elégedetlenkedett. Álló megbeszélésre hívta őket össze.

– Van valami elképzelésük, uraim? Kérem, mondják el.

Posztovszkij nem merte. Természetesen, logikusabb lett volna, ha ő Janowba megy és ott irányít. Ám nem volt mersze vitába szállnia parancsnokkal. De minden tisztnek gyenge volt a pozíciója, mert a törzs ürügyén azt javasolták, hogy hátra küldjék őket, ne pedig előre. És ingadoztak. Filimonov látszott a legkomorabbnak, ő mindig elégedetlen volt minden határozattal – a sajátját kivéve.

– Engedje meg, hogy beszéljek, Alekszandr Vasziljics. Neidenburg jelenleg nem kevésbé első vonal, mint Nadrau, ahova ön menni akar. Az ellenség Neidenburg közvetlen közelében van. De akkor az egész törzsnek át kell mennie Janowba. Martosz kitűnően megbirkózik a dolgával, mi értelme oda menni?

És az egyik ezredes:

– Kegyelmes uram! Ön a hadsereg minden hadtestéért felel, nem csak azokért, amelyek most nehezebb helyzetben vannak. Ha előre megy, figyelmen kívül hagyja az egész hadsereg parancsnokának kötelezettségeit. Ha megszakítja a kapcsolatot a hadseregtörzzsel, megszakítja a hadtestekkel is.

Hogy össze tudnak zavarni bármilyen világos, egyszerű dolgot, meg tudnak indokolni minden kibúvót. A hét folyamán Szamszonovnak most először jól működött az agya, tiszta volt a lelke, erős, bátor és határozott volt – és azonnal gúzsba akarják kötni, és erőtlenné akarják tenni. De késő!

– Köszönöm, tiszt uraim. Tíz perc múlva lóháton indulunk Nadrauba. Az autó Janowba viszi Knox ezredest.

Knox ezredes azonban éppen hogy előre szeretett volna menni a parancsnokkal! Knox ezredes tornázott, megreggelizett, és tábori öltözékben, sportos léptekkel jött, hogy előreinduljon. Hozzájárult, hogy kis útitáskáját vigyék a mögöttes területre. Szamszonov azonban az autóba tessékelte. „Valami rossz dolog történt?” – csodálkozott Knox. Szamszonov kissé odébb vezette, és tolmács nélkül, erőlködve fogalmazta az angol mondatokat:

– A hadsereg helyzete kritikus. Nem tudhatom előre, mit hoznak a következő órák. Az én helyem a csapatoknál van, önnek pedig vissza kell mennie, amíg nem késő.

Nyolc kozák átadta a lovát a nyolc tisztnek. Másfél századnyi katona kíséretül szegődött melléjük, hiszen elöl nyugtalanságra számíthattak.

Hét óra öt perckor lassú ügetésben, a neidenburgi utcák sima kövén csattogva, a lovascsapat az északi kijárat felé indult. A szép napsütésben megcsodálták a lovagrend régi várát.

A parancsnok kívánságának megfelelően csak elutazása után, 7:15-kor, közvetlenül a készülék leszerelése előtt küldték el az utolsó táviratot a frontparancsnoksághoz:

„...A támadó hadtestek vezetése céljából átmegyek a 15. hadtest törzséhez,

Nadrauba. A szikratávírót leszerelem, ideiglenesen nem lesz kapcsolatom önökkel. Szamszonov.”

NEM A VÉGZET KERESI A FEJET

– A FEJ MEGY A VÉGZET ELÉBE

32. fejezet

(augusztus 27.)

Az augusztus 27-i hadi események áttekintése. – A németek nem hisznek a sikerben, elaprózzák elképzeléseiket. – Éjszakai hadműveletek Waplitz falunál.

A németek napról napra teljes hadsereget vittek ütközetbe, és azt, hogy a távoli Mackensen-hadtesttel ha csak pár órára is, megszakadt a kapcsolat, különleges hibaként érzékelték: azonnal repülősöket küldtek ki, azonnal mellék kapcsolódási pontokat kerestek, hogy helyreállítsák a telefonláncot. Az oroszok hadseregműveletei napról napra hadtestműveletekre estek szét: minden hadtestparancsnok, miután nem látta át az egész hadsereget, a maga külön háborúját vívta (vagy nem vívta). Soldaunál tovább folytatódott a szétesés: a várost már nem hadtest védte, hanem csak azok az egységek, amelyek maguk nem akartak továbbmenni.

És a németek mégis adtak huszonnégy órát az oroszoknak, hogy magukhoz térjenek. Bár François tábornok már délre elfoglalta a váratlanul elhagyott Usdaut, és nyitva állt előtte az út Neidenburg felé, műveleteiben nem érezte szabadnak magát, és nem védekezett Soldau felől könnyű fedező csapattal, hanem már este beásta magát; ellencsapást várt. Erre utasította a másnapra szóló hadseregparancs is: ne mozduljon Neidenburg felé, vesse vissza az oroszokat Soldaun túlra.

Hindenburg különösen a déli szárnyáért aggódott, mert 27-én este, amikor visszatért a hadseregtörzshöz a Scholtz hadtesténél tapasztalt szomorú események után, azt a hírt kapta, hogy François hadtestét teljesen szétverték, maradványai pedig az Usdautól huszonöt kilométerre lévő vasútállomásra érkeznek. Hindenburg azonnal a telefonhoz hívatta a vasútállomás komendánsát, aki megerősítette a hírt. (Csak éjjel derült ki, hogy egy gránátos zászlóalj menekült, amely megrémült a Péter-ezred rohamától – útközben pánikba ejtette a szekéroszlopot is, és a szekerek egészen a hadseregtörzsig nyargaltak.)

Scholtz megerősített hadteste pedig, amely csak egy fél hadosztállyal volt kevesebb, mint Szamszonov valamennyi központi hadteste együttesen, s az ütegekkel még erősebb is azoknál – egész nap a mühleni vonalon védekezett Martosz erős nyomása ellen. Scholtz úgy látta, hogy Martosz esetleg Hohensteinen keresztül megkerüli, vagy attól tartott, hogy idejön hozzá – Mühlent már elfoglalta –, ezért elvont egy hadosztályt az ellentámadásból, gyorsan átirányította; még azt is parancsba adta, hogy a könnyebbség kedvéért a katonák dobják el a zsákjukat – de erre nem volt szükség.

Napközben kitudódott, hogy az oroszok elfoglalták Allensteint, ezért a németeknek hirtelen erre kellett fordítani von Below hadtestét, amely már a harapófogó másik ágánál állt, és Mackensent, aki már a Blagovescsenszkij által szabadon hagyott, a szükségesnél kétszer szélesebb folyosón menetelhetett.

A porosz hadsereget az óvatosság okozta vakság lepte meg: Scholtztól délre már rés tátongott, a front ott szétesett, alig tartotta magát a 23. hadtest rendezetlen egynegyede, és ügetett leplezésként Stempel lovasdandárja – Hindenburg mégis két orosz hadtest jelenlétét tételezte fel, és nem vette észre a bekerítés lehetőségét. A nap sikertelennek látszott, és nemcsak a klasszikus cannae-i győzelemre, hanem még az orosz hadsereg mély átkarolására sem adhattak parancsot. A porosz hadvezetés elgondolása az volt, hogy minél közelebbre gyűjtse össze tizenhárom szétszórt hadosztályát. A 28-ára virradó éjszakára kiadott parancsban szűkítették az átkarolás tervét: egyedül Martosz hadtestét kell bekeríteni, amely a leginkább zavaró és a legsikeresebb volt.

A pompázatos Oroszország tábornokairól a németek csak nem merték feltételezni, hogy ennyire megcsontosodtak, ennyire nincs elképzelésük a sokszázezres tömegek vezetéséről! Nyilván volt valami tervszerű Szamszonov hadtesteinek különös mozgásában, amely a kéz szétterpesztett öt ujjához hasonlított. Nyilván volt valami tervszerűség Rennenkampf titokzatos mozdulatlanságában is, akinek egységei felemelt kalapácsként az odaszállított porosz hadsereg tarkóját fenyegették. Rennenkampf még ma is beavatkozhatott volna nagy erejű lovasságával a gyalogság összeütközésébe – és meghiúsíthatta volna a németek elgondolását. De ő nem használta ki a németek által elvesztegetett huszonnégy órát.

Hogy Martoszt bekerítsék, három oldalról akartak csapást mérni Hohensteinre, Sontag hadosztályával pedig, amelyik még a legteljesebb volt Scholtz hadosztályai között, délről szándékoztak átkarolni Martoszt; hajnalban meg akarták kerülni a Mühleni-tavat, és el akarták foglalni Waplitz falut, meg a magaslatait.

Ez a parancs éjjel tizenkettőkor érkezett a hadosztályhoz, amely először beásta magát, mivel védekezésre készült, és késve kapta meg a napi kenyéradagját, a katonák pedig épp csak hogy aludni tértek. Sontag tábornok, a hadosztályparancsnok úgy döntött, hogy a hajnalt se várja ki, a sötétben támad, kihasználja a meglepetést. Azonnal, éjfél előtt felköltötték a hadosztályt, és kezdték felkészíteni a menetre. A dombos vidék és a töretlen homokos utak megnehezítették a tájékozódást. Tapogatózva keresték a gyülekezési pontokat, eltévedtek. Az elővéd jobbra sodródott a kijelölt vonaltól, a fő erők eleje balra, a törzs az oszlophoz képest középre. A dragonyosok pedig a hadosztály tudta nélkül, és anélkül, hogy az oroszok megzavarták volna őket, még éjjel bevonultak Waplitzba, és a Poltavai Gyalogezred táborhelyén helyezkedtek el. Azután az orosz járőr felismerte őket, és a spontán lövöldözésben a német lovasság elvágtatott. Az orosz tábori őrség már a sötétben észrevette Waplitz előtt a németek élen haladó csapatának közeledtét, és lövöldözve visszavonult. Hajnal előtt, de átláthatatlan tejszerű ködben egy szétbontakozott német ezred intézett rohamot Waplitz ellen, ezt azonban az oroszok elszánt puska- és géppuskatűzzel fogadták. Hajnali ébresztéskor a katona mindig dühös és vérszomjas.

Ekkor rázendített mindkét fél tüzérsége is.