TIZENHÁROM

1.

Különös templom volt ez. Keresztezése egy kisebb sportpályának és egy alternatív szórakozóhelynek, megálló ég és föld között. A mennyezeten festett, vörös és fekete figurák táncoltak, mint tűz és árnyéka, a falakat és oszlopokat hosszú, nyúlánk alakok díszítették. Az áldozótálak, amelyeket ezek a kísértetfigurák a kezükben tartottak, és az állatok a lábuknál, egy árnyalattal vörösebbek voltak a vérnél, ami a karjukon lefolyt.

Középen hatalmas üres tér tátongott, fekete, szürke mozaikkockák alkották a padlót. Szemben az oltár fölött nem volt kereszt, sem egyéb jel, csak egy hatalmas ovális fekete lyuk. A padsorokat, amelyeken a hívek helyet foglaltak, két méter magas, átlátszó plexilap választotta el a kör alakú szentélytől.

Alicia hátra pillantott, mögötte tömött sorokban álltak a hívek: nem volt visszaút. Holland a háta mögé nyúlt, elő akarta venni a fegyverét, de rögtön lefogták, még csak hozzá sem érhetett a pisztolyhoz. Gyors kezek végigfutottak Alicia teste mentén, az ő fegyverét is megtalálták, és elvették. Ezután Thomas Bray, mint egy jószívű apa, kinyújtotta kezét a kezük után, és középre vezette őket.

Mindketten mentek.

– Mióta tudja, hogy itt vagyunk? – kérdezte Alicia, csak hogy kérdezzen valamit. Nem akart legyőzöttnek tűnni.

A fények elhalványultak...

– Amikor beléptek a zsákokkal a föld alá – Bray kellemes orgánuma egyből visszaidézte a nőben az utcai támadást. – Akkor szólt a kocsi sofőrje, hogy látott két idegent.

Mintha egymással veszekedtek volna...

Újabb és újabb hívek érkeztek a templomba, és folytatták a sorok feltöltését. Udvariasan felálltak, ha valaki előttük akart átmenni, és halkan beszélgettek, mintha csak egy színházban lennének. Ennek ellenére különös feszültség érződött a levegőben. Valami készült... bár nem lehetett eldönteni, az emberek tudják-e mi fog következni.

Bray megállt Aliciával és Holland-del középen és szembefordította őket a tömeggel.

– Nézzék meg őket! – mondta mosolyogva. – A beavatottak, már csaknem háromszázan. És minden nappal erősebbek leszünk. Most, hogy itt vagy Mark – Holland vállára tette a kezét –, bezárult a kör. Együtt vagyunk ismét.

Két másik alak vált ki a hívek közül, és lassú léptekkel közeledtek. Mark Holland felismerte bennük az erdei intézetben megoperált társait. Csak az első pillanatban reménykedett, de aztán megszólalt Bray.

– Kitágítottam a látókörüket. Már nem csak azt a nagy fényességet látják, hanem az élet árnyoldalait is. És mindent, ami az árnyoldal mögött van...

– Az nem csak fényesség... – mondta komoran Holland. Alicia Kahan semmit nem értett.

– Képzeljen el egy vetítőt! – mondta erre Bray Aliciának. – Ott áll a vászon mellett, és látja a fényt. De fogalma sincs arról, ami a vetítő mögött, vagy a vászon mögött zajlik. Mert elvakítja a fény. Én eljöttem a vászon mellől, és bár mindent én sem látok, tudom, ki áll a vetítőgép mögött.

– Itt van a férjem? – kérdezte Alicia.

– Mindent csak sorjában – intette Bray. – Előbb megmutatjuk Marknak a valóságot... Az a jó egy ilyen szigorúan szervezett rendben, hogy pillanatok alatt össze lehet toborozni a tagokat. Gondolta volna, doktornő, hogy csak akkor szóltam a híveknek, amikor megtudtam, hogy már bent vannak a járatokban?

Bray csak beszélt, de közben figyelt is... Egyre közelebb értek azok ketten... Ahogy közeledtek, úgy lassítottak. Mark tekintete az arcukra tapadt, Alicia Markot figyelte, hogy lát-e valami biztatót a vonásain. Majd letévedt a tekintete Mark kezeire...

A kezek idegesen remegtek.

Alicia ekkor Thomas Bray-re pillantott, és megrettent annak tekintetétől. Aztán a másik két férfira nézett, és ugyanazt látta a szembogarakban: határtalan sötétséget a mélyükön.

Mark Holland is látta ezt, és megijedt. Megijedt tőlük, és attól, mi jöhet még.

Nem volt hova menekülni, Mark Holland mégis megpróbálta. Futva indult az oltár felé, beszaladt mögé, de mint a ketrecbe zárt állat, azonnal meg is fordult. Bray félrebillentette fejét, úgy figyelte. Holland ezután a bejárat felé szaladt – Alicia az idegességtől és a tehetetlenségtől ökölbe szorította a kezét –, és ott fennakadt a hívek sorfalán.

Hiába kapálózott, visszahozták.

Két másik hívő, fekete nadrágban és fekete pólóban egyenesen az oltárhoz ment. Kinyitottak alatta egy rejtekajtót, és egy erős tölgyfaszéket húztak ki onnan. Leginkább a villamosszékhez hasonlított, csak fából volt. De a bőrszíjak ott lógtak rajta.

Alicia tudta, hogy nem tehet semmit. A három férfira nézett. Egyikük sem Holland-et figyelte, hanem őt.

– Miért csinálják ezt? – kérdezte a nő. Az ereje eddig tartott. Most kezdték megtörni. Még utoljára azt mondta magának

nem, azért sem!

és megkeményítette vonásait.

Holland-et lenyomták a kihúzott székre, és leszíjazták. A hívek még mindig özönlöttek befelé. Mintha nem is háromszázan lennének, hanem kétszer annyian.

Fekete csótányok...

Alicia rájött, hogy a templom sötét belseje, és a paranoid rémálmokat idéző festmények érik el ezt a hatást. Bray a nő vállára tette a kezét, aki kibújt alóla. A férfit nem zavarta, hagyta, hogy így legyen, és megválaszolta a kérdést.

– Biztos hallott már a démon szeméről... – Annyira lekicsinylő és kioktató volt a hangsúly, hogy Alicia legszívesebben szemen köpte volna. Soha nem érzett még ilyen késztetést, de soha nem is volt még ilyen helyzetben. – Miután az intézetben kivették az agydaganatot a koponyánk mélyéről, feltárult egy pont, amelyet az akkádok a démon szemének neveztek. Ez a szem csukva van az agy mélyén, de várja, hogy kinyílhasson. Vannak emberek, akik képesek kinyitni valamennyire, de hogy ezt mindenki megtegye, az még nagyon messze van. Itt még nem tartunk a törzsfejlődésben. Még csak majmok vagyunk, és majmoknak nem szabad látni a fehér embert, vagyis az embernek nem szabad látnia istent, mert nem dolgozná föl a látványát!...

– Ó, Isten! – morogta Alicia. Csak a másikat akarta idegesíteni. Bray azonban csak mosolygott.

...mosolygott.

– Miért démon szemének nevezik és miért nem istenlátó szemnek? Mert ez a szem nem csak az istent képes látni. Ez láthatja az egész transzcendens világot, szellemalakokat, kísérteteket, különböző lényeket, rosszakat és jókat... A világalkotó demiurgoszokat, démonokat... Mindent... A gonoszok kilenc karát és az angyalok kilenc karát is...

– Úgy, ahogy a fogásokat egy fogadáson? – kérdezte szarkasztikusan Alicia. – És abból vehetek, amelyikből akarok?

Bray bólintott.

– Hogy, hogy nem, aki mindezt látja, a gonoszok kilenc karát fogja választani – felelte széttárt karral, mint aki nem tehet semmiről. – Azért nevezik a démon szemének, pedig nincs benne semmi démoni... Ő, a majom választ! A majom választ, és azt választja, aki élelmet ad neki, és majomlányt, nem pedig azt, aki Heideggert nyom a kezébe, és azt mondja, nesze, itt a mikrochip... Vagy azt mondja, légy jó, s közben a világ nem az! Aki jó, az gyenge, aki gyenge, az halott...

– Kicsit zavaros ez, nemde? – kérdezte Alicia, csak hogy felbosszantsa Brayt. Megvolt az a rossz szokása, hogy néha nem mérlegelte a következményeket.

Bray azonban nem zavartatta magát. Minden az elképzelései szerint zajlott. Kicsit ugyan meglepődött, amikor hírét vette, hogy Alicia Kahan és Mark Holland a farmon van, de a doktornő házának felrobbantása óta számított rá, hogy előbb-utóbb összefutnak. Ha nem is arra, hogy a templomban fog találkozni a nővel, de arramindenképp, hogy feltűnik Franklinben.

Igaz, hogy nem ilyen gyorsan.

– Ugyan... Mi a zavaros ebben? De folytatom, talán akkor megérti, mi zajlik itt. És lehet, hogy mellénk áll... Szívesen veszünk minden agysebészt...

– Lesheti!

– Várjon! Mondom, hogy nem ismeri még a történet lényegét! Az orvos eltávolítja a daganatot, és kinyitja a szemet. A szem kinyílik, és rácsodálkozik a világra, de ez nem több pár másodpercnél, mert rögtön szemellenzőt kap. Csak előre nézhet... Csak az istent láthatja... Nincs választási lehetősége, ez a mi istenünk! Fél, ha körbepillantunk, otthagyjuk őszülő magányában... Nesze neked Szent Ágoston! A szerencsések kikukkanthatnak a szemellenző mellett, és egy egész világot vehetnek tekintetükkel birtokba, nem csupán egy gondosan kiválasztott szeletet.. .Én lehetőséget adok... Nem teszek mást, csak leveszem a szemellenzőt.

– Ez nem egy másik film?

– Ha tudná, mekkora a különbség! Nekem elfelejtették fölrakni a szemellenzőt. Vagy eltolták a dolgot, mertaz ember esendő, és mert a kísérleti patkányokat lehet pótolni! Én nem kényszerítek semmit, csak visszaadom a látásukat a többieknek. Maga mit tenne, ha megtehetné ugyanezt a vakokkal? Lássatok, de csak a rózsaszínt láthatjátok... Szeretnétek a vöröset? Nem lehet, túl szenvedélyes... A feketét? Túl komor. És ne ess ember a végletek bűnébe, mert a végletek a pokolba taszítanak! Csakhogy végletek nélkül az ember mit sem ér! Maga miért van itt, dr. Kahan? Hát nem azért, mert imádja a férjét?

– Ezt ne keverje össze a maga őrült gondolataival!

– Miért? Ez is egy véglet. Imádat és utálat. Látja – Bray ridegen elmosolyodott –, a szerelem a pokolba taszítja.

– Az még nem... – ellenkezett Alicia Kahan indulatosan. – Viszont maga embereket ölt meg!

– Ha egy embert megölsz, gyilkos vagy, ha többet, akkor hadvezér – intett Bray. – Valahogy így szól, nem? De csak a selejtje pusztult. Akik nem feleltek meg a válogatáskor...

– Én az orvosokra gondoltam, akiket megöletett.

– Én is, de az orvosok túl sokat érnek, hogy megöljük őket. így hát ön azokról beszél, dr. Kahan, akik meghaltak az orvosok helyett. Szétzúzott állkapoccsal és lángtengerben... Közénk akartak jönni, de nem azért, mert ide szerettek volna tartozni. Ezt senki nem díjazza. A polgári társadalom sem. Nézze meg, dr. Kahan, mekkora a kihullás a jogi pályáról...

– Ezek szerint, él a férjem?

Bray elvigyorodott.

– Hát csak kiszedte belőlem, dr Kahan. Majd találkozhat James-szel. Mit ne mondjak? szüksége lesz egy jó agysebészre, és gondolom a férjében bízik a legjobban... De előbb nézze meg a nagy mutatványt!

Thomas Bray a székbe kötözött Mark Holland felé fordult. Alicia akkor figyelt fel rá, hogy mekkora csend van a templomban.

– Milyen mutatványt? – kérdezte tompán és megszelídülve, de közben másra gondolt.

Miért lenne szükségem agysebészre? Miért?!

– Ahogy eltávolítjuk Mark szemellenzőjét...

2.

– Kísérjék a doktornőt a páholyába!

A két feketébe öltözött alak, akik lekötözték a székbe Holland-et, Bray utasítása nyomán Aliciát fogták közre. A nézők közé vezették, az első sorba, egy olyan kis bokszba, ahol négy embernek volt hely összesen.

A plexilapon egy üvegajtó nyílott, így jutottak be a különálló kis páholyba. Fekete műanyagszékekre ültek le. Állandó nézőkre rendezték be ezt a templomot: egy vörös vasrúdhoz csavarozták hozzá a támlás székeket, és megmozdíthatatlanok voltak.

Alicia letelepedett, és összeszorította a fogát. Nem próbált meg a kísérőivel beszélgetni, mindkettő faarccal tette a dolgát, s kissé unottnak látszottak.

Holland nem küzdött, s nem is ugrált. Miután lekötözték, teljesen felesleges lett volna. Lehunyta a szemét, és olyan meditatív állapotba került, mint a törvényszéki intézetben a hulla mellett. Alicia Kahan szánakozva nézte a férfi keskeny arcát, amelyen ebben a megvilágításban a bőr egyszerre pergamenvékonynak tűnt.

Akár egy múmia.

Bray felvett egy szürke ábrákkal díszített köpenyt, amelynek rajzolatait Alicia képtelen volt kivenni. Azután Bray a két másik megoperálttal együtt letérdelt, és imádkozni kezdett.

Hirtelen a csend még mélyebb lett, mindenki elhallgatott, a beszélgetések mormolása félbeszakadt, s Alicia tudatára lassan valamiféle kábaság telepedett. Lassan oldalra fordította a fejét, és látta, hogy a mellette ülők tekintete is eltompul. Fáradt lett és álmos...

A levegőben van valami... – gondolta a nő, de a gondolat vége elnyúlt, lelassult. Úgy vélte, hogy elárasztották a templomot valamiféle gázzal.

Nem tudott volna megmozdulni, ólmosan nehéznek érezte a tagjait. Előre nézett, a fekete oltárra emelte tekintetét. A hatalmas, sötét lyukból fekete füst áramlott ki. Felszállt a mennyezet magasába, és körbelengte a szürrealista képeket. A fekete vonalakat közelebb hozta, a vöröset eltávolította, ezáltal a fekete kiemelkedett a mennyezetből, megereszkedett

optikai csalódás

és lenyúlt egészen a kerámiakockákig, mintha fátyol lenne.

Füstön és fátyolon át is jól lehetett látni azonban, amint Bray feláll, és Holland elé megy. Recsegő, ropogó hangok hallatszottak, akárha csontokon tapodott volna talpával. Fent és a háttérben a vörös megelevenedett, tűztáncot járt. Az alakok megmozdulni látszottak... Alicia úgy vélte, imádkoznak ők is. A szemükből azonban vér folyt az áldozótálakba, a tálak megteltek és peremükön át kibukott a vörös folyadék. Alicia nyaka görcsöt kapott, ám nem tudta elszakítani a szemét a mennyezettől. Várta, hogy a vér lefolyjon a templom kerámiakockáira is. Úgy tűnt, mindent el fog borítani...

Az ólmos fáradtságot ekkor elsöpörte egy forró szélhullám. Alicia érezte az arcán, s mintha kitakarították volna a gondolatait is. Tudta, hogy a vérfolyam csak festett, nem igazi. Ugyanakkor megbénult, nem tudott mozdulni. A szél nyomában felidéződtek életének vágyálmai.

Gyereket szeretnék, James!

kívánságok, amelyek nem teljesedtek be.

Nagyapa, ne halj meg!

Könnyek fojtogatták. Aztán egy újabb széllökés megígérte neki mindazt, amit elvesztett, és amiről álmodott. Hitt benne, hogy a dolgok megvalósíthatók... Még a legirracionálisabbak is... Találkozni fog a nagyapjával... A halak énekelni fognak, fennhangon dalolnak, s elmondják, milyen Keszegóviában a víz alatt... A házuk felépül, és minden olyan lesz, mint előtte... Még Ed Beymer is fel fog támadni, és számot ad életéről a bíróság előtt...

A gonosz ígéretekkel jött.

Bray Mark Holland feje fölött beszélt valakihez. Nem beszélt, kiabált, a hangja betöltötte a templomot, de a szavait nem emberi fülnek szánta. A templomban egyetlen ember sem bírta megjegyezni a szavakat, hallották őket, de rögtön el is felejtették a mondatok értelmét.

Az agy fel nem foghatta ezt a beszédet. Valaki azonban mégis meghallotta és értette...

Egy helyen, Mark Holland mögött, nem volt semmi. Se füst, se képzelt leplek... Csak levegő: tiszta, meleg levegő. Ott állt valaki, akit csak Thomas Bray látott. Aztán Bray félrelépett Holland elől, és az a valami megkerülte a széket. Holland nem nyitotta ki szemeit, nem nézett rá, de erre nem is volt szükség. Nem most kellett látnia.

Ettől a pillanattól kezdve amúgy is mindig látni fogja.

A szertartás egyetlen pillanat alatt ért véget. A forró levegő visszahúzott a termen át a fekete lyukba, mintha az beszívta volna. Alicia nem csupán a lelkében érezte ezt a szívóhatást, de a testén is, és látta ruháit meglebbenni. A fekete fátylak és a füst semmivé foszlott a szélben.

Mintha egy kábítószeres álom ért volna véget. Sosem folyt vér a falakon és sosem teltek meg az áldozótálak. Egyetlen fekete-vörös alak sem térdelt le imához, sőt némelyikük még alig-emberi formáját is elvesztette.

Hallucináció lett volna? – kérdezte magától a nő.

Bray megoldotta a Holland-et fogva tartó szíjakat. Holland lassan felállt, kicsit bizonytalanul, majd Brayre nézett...

Bray megragadta a vállát, és megölelte. A nézők ovációban törtek ki.

Alicia is érezte a felszabadultságot, de leküzdötte magában a vágyat, hogy részt vegyen az örömben. Ha minden igaz, most elvesztett egy barátot. A kezébe temette arcát, nem akarta látni Thomas Bray és Mark Holland ölelkezését. Megkönnyebbülést jelentett számára, hogy két tenyerének sötétjébe menekülhet. Az előző percek megmérgezték a lelkét, szeretett volna ettől megszabadulni, úgy, ahogy kifújja a füstöt a tüdejéből az ember. De nem sikerült.

Bray egyenesen hozzá vezette Holland-et.

– Nézze meg, mennyire jót tett a változás!

Alicia Kahan lassan felemelte tekintetét. Mark Holland csakugyan megváltozott. Tekintetéből eltűnt az élet szomorkás derűje, és magabiztos csillogás látszott rajta. A magabiztosság kevéllyé rendezte át arcvonásait, álla erőszakosan és támadóan meredt előre.

– És eljött a pillanat, amelyben viszontláthatja a férjét, dr. Kahan -mondta Bray. – Nekem itt még dolgom van. A szertartást be kell fejeznem. De odakísérik...

– Mark? – szólította meg Alicia erőtlenül Holland-et.

– Menjen – mondta Holland. – Ezt akarta, nem?

Még a hangja is megváltozott. Holland levetette régi személyiségét... Önhitt lett, elfogadta a kiválasztottak dicsőségét.

– És maga? – Alicia Kahan szemét elöntötte a könny.

– Én maradok a szertartáson. Be kell mutatkoznom a gyülekezetnek... Ez a doktornőt úgy sem érdekelné.

Bray intett, és a két kísérő megragadta Aliciát a karjánál fogva. Kiléptek vele a bokszból, és a templom szentélyének szélén, a plexifal mellett a főbejáratig vezették. Mielőtt átléptek volna a bőrfüggöny másik oldalára, Alicia visszatekintett. Bray a vállánál fogva visszavezette Holland-et középre. A nő a függönyön túlról, de még a bejárati ajtón innen hallhatta a felharsanó üdvrivalgást. Aztán kiléptek a fehér folyosóra.

Nem fölfelé mentek, hanem egyből jobbra fordultak, amerre Alicia még nem járt. Húsz méter után egy lépcsőn egy szintet lejjebb ereszkedtek. Újabb kanyargó folyosó következett, majd egy saroknál a kísérők egyike egy rejtekajtót tárt fel. A folyosó falának díszkövei olyannyira ügyesen lettek felhelyezve, hogy senki nem sejthette, mi van mögöttük. Pár lépés után a titkos járatban rács zárta el az utat. Mágneskártya nyitotta a zárat. Még két hasonló ajtón átmentek, a második után Alicia fegyveres őrt is látott egy üvegfalú szobában rengeteg monitorral körülvéve. Ezután jobbról-balról sűrűn követték egymást az ajtók, mintha csak zárkák lennének.

Azok is voltak.

A húszas számú előtt a két férfi megállt, és beszóltak az ajtó melletti mikrofonba az őrnek, hogy nyissa ki nekik. Az ajtó egy kattanással kinyílt, és Alicia remegő térdekkel várta, hogy kit fog meglátni mögötte.

Ott volt James.

3.

Alicia belépett, s az ajtó becsukódott mögötte. A nő ott állt háromméternyire a férfitól és nem mozdult. Ebben a pillanatban elbizonytalanodott, és nem tudta, mit csináljon. Aztán a bénító varázs elmúlt, és sírva zuhant a férje karjaiba.

Sírásának inkább a kimerültség és az előző percek lidércnyomása volt az oka, mint a boldogság. Örült persze, hogy ráakadt James-re, de nem tudott volna ezért örömkönnyeket hullatni. Túlságosan elfáradt a keresésben és a menekülésben, és túlságosan megijedt az előző percekben. Ám nem kellett emiatt magyarázkodnia: James ölelő karjaiban a könnyek akár örömkönnyek is lehettek volna. Ott álltak a szűk kis cella közepén és Alicia zokogott.

Percek elteltével még mindig nem szóltak egymáshoz, csak ölelkeztek. Aztán James a falhoz rögzített ágyhoz húzta Aliciát, és leültette maga mellé. A nő kézfejével letörölte könnyeit, és felvillantott egy röpke mosolyt.

– Tudtam, hogy élsz.

– Én pedig reméltem, hogy nem kerülsz ide, mellém.

A cellában, a fal két szemközti oldalán két ágy volt, rajtuk két csupasz matrac. James ágyán két lepedő feküdt, semmi több, még csak kispárna se. A lepedők gyűröttek voltak, de tiszták. A helyiséget fehérre meszelték. Az ablaktalan helységben két mennyezetbe épített lámpa adott csupán fényt. Az ágyak között, a harmadik falnál volt egy kis asztalka, oldalt pedig egy kis beugró: a mellékhelyiség és a mosdó, tükör nélkül.

– Reméltem, hogy téged nem kapnak el – ismételte meg James Kahan letörten. Üröm vegyült a viszontlátás feletti örömébe neki is. – Csak később tudtam meg, hogy ez is szerepel a céljaik között, és hiába tiltakoztam.

– Miért kellek én nekik?

– Talán, hogy megzsaroljanak engem. De azért örülök, hogy itt vagy, bármennyire képtelen is a helyzet...

Alicia a férfi vállára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy James a kezét és a karját simogassa. Hiszen erre vágyott már napok óta. Sok megbeszélivalójuk volt, de nem siettek. Ebben a szűk cellában övék az éjszaka, s ki tudja, még hány nap. A nő rádöbbent, hogy máshová is zárhatták volna, valamelyik szomszédos lyukba, elszakítva a férjétől.

Mégis lenne valamennyi emberség Thomas Bray-ben?

– Jól vagy? – kérdezte a nő kis idő múlva Jamestől. – Nem bántottak? El nem tudtam képzelni, mi van veled...

– Semmi bajom... A körülményekhez képest jól bántak velem. És te?

– Egyszer majdnem elkaptak. Illetve kétszer. Felrobbantották a házunkat is, elégett minden. És kigyulladt a klinika. Se lakás, se munkahely...

– Ezek a fickók mindenre képesek – sóhajtotta a férfi. – De hogyhogy csak majdnem kaptak el?

– Mert ide magamtól jöttem – Alicia egy pillanatra felpillantott James arcára, majd visszasimult fejével a férfi vállgödrébe. – Téged akartalak kiszabadítani.

James Kahan megdöbbenve meredt feleségére. Azt említették neki, hogy Alicia nyomoz, és menekül, de hogy idetart, azt elfelejtették közölni. A nő érezte a pillantást, de most nem nézett fel, csak folytatta.

– Miután találtak egy elszenesedett tetemet a klinika melletti utcák egyikében a te belépőkártyáddal és ruházatodban, napokig kóvályogtam. – Megsimogatta a férfi vállát. – Aztán eldöntöttem magamban, hogy nem halhattál meg, és nyomozni kezdtem. Scott Ziegler a kérésemre elvégzett egy DNS-összehasonlító vizsgálatot, amiből kiderült, hogy nem téged öltek meg a sikátorban. És a nyomozásom elvezetett ide. Beszöktem a táborba, hogy kiszabadítsalak, de elkaptak.

– Mindezt egyedül? – kérdezte James halkan.

– Nem. Időközben találkoztam Thomas Bray egy... régi ismerősével. Ő mentette meg az életemet, amikor a ház felrobbant. Mark Holland-nek hívják – Aliciát újból a sírás fojtogatta. – Vagy hívták...

Dr. James Kahan ismerte ezt a nevet az erdei intézet anyagából.

– És a rendőrség nem segített?

– Előlük menekülök.

– Miért?

– Nem tudom.

– Tudják hol vagy?

Alicia elharapta a választ. Emlékezett rá, hogy az őr irodájában tévék sokaságát látta. Mi van, ha itt is elhelyeztek valahol egy kamerát, és látják, hallják őket?

– Nem – mondta aztán. – Volt egy nyomozó, amelyik hitt volna nekem, de nem sikerült találkoznom vele. És te James? Mesélj el mindent részletesen! Sok mindent tudok, de szeretném a te szádból hallani a történetet! Csak egyet kérek: ebben a helyzetben ne szépíts!

James Kahan hátrébb ült az ágyon, és hátát a falnak döntötte. Alicia eldőlt, fejét a férfi ölébe fektette, aki lassan simogatni kezdte a kedves arcot. Aztán belekezdett. Elmondta, hogyan került kapcsolatba Bruce Walsh-on keresztül az agyagtáblákkal, és mint kapta el a lehetőség őrülete, Walsh hathatós közreműködésével. Hogyan várták a megfelelő beteget, és milyen nyugalom szállta meg amikor végleg eldöntötték, hogy elvégzik rajta a műtétet. Nem maradt egy szemernyi kétsége sem afelől, hogy helyes, amit csinál. Csak a hosszú élet elérésére koncentráltak a leírásokból, a misztikus mesében, az istennel való beszélgetésben, jóslásokban nem hittek. Megcsinálták a műtétet, amelynek során kivették Arthur Heitman agydaganatát, és felnyitották a démon szemét. Alicia a leírásokból nagyjából már tudta miről van szó. James rögtön ezután annak a napnak a történetével folytatta, amelyen Bruce Walsh meghalt. Elmesélte a beszélgetést a tetőn Arthur Heitmannal.

– Azon a délelőttön beszéltünk telefonon, emlékszel rá? – kérdezte James.

– Persze.

– Nagyon kétségbe voltam esve. Nem egyszerűen féltem, annál sokkal több volt: rájöttem, hogy akire számíthatnék, azt jobban szeretem annál, semhogy belekeverjem. Nagyon szerettem volna veled akkor leülni valahova, ugyanakkor azt sem tudtam, hogy mit mondanék. Néztem a borítékot, amibe összeszedtem az agyagtáblák fordítását, az erdei intézet esetleírásait, és Heitman műtéti jegyzőkönyvét... az igazit, amelyben az is bent volt, amit mi tettünk

– Az tűnt el a klinika rendszeréből és a papírok közül?

– Ami a számítógépes nyilvántartásba került, abból hiányzott egy-két dolog, illetve a démon szemének lekötése mint bevérzés szerepelt. De ha eltűnt a kartonok közül és a fájlok is ki lettek törölve, akkor igen szép munkát végeztek Bray-ék... Szóval néztem a borítékot, és arra az elhatározásra jutottam, hogy odaadom dr. Catrina Perales-nek megőrzésre. Neked nem akartam, mert először nálad keresték volna. Dr. Perales neve azonban biztos nem ötlik fel senkiben. Fogtam tehát a borítékot, és elindultam. De félúton megszólalt a mobilom. Nem jutottam el a doktornőig.

– Ekkor hívtak le a sikátorba?

– Sosem voltam a sikátorban. A telefonon csak a parkolóba hívtak le. Egy nő volt, dr. Berkeley rokonának adta ki magát. Azzal az ürüggyel csalt le, hogy meghúzta az autómat. Mielőtt lementem, letettem a borítékot.

– Odaadtad Landakernek?

James megrezzent. Alicia, aki időközben behunyta a szemét, érezte ezt, és rögtön felnézett. Hirtelen megszédült, ekkor jött rá, mennyire fáradt. Ólomnehéznek tűnt a szemhéja.

– Landakernek? – kérdezett vissza a férfi. – Miért adtam volna oda neki?

– Tőle kaptam meg.

– Norman Landakertől?

– Igen.

James hallgatott.

– Mielőtt lementem volna a parkolóba, ahova tényleg nem akartam levinni a borítékot, bementem az orvosi mosdóba, és a lapokat a mosdótál alatti szekrény mögé csúsztattam be. Nem akartam a szobámba visszavinni őket, mert akkor már gyanítottam, hogy valakik nagyon intenzíven kutatnak utánuk. A mosdóba bemenni nem gyanús... A szekrény mögött pedig ritkán takarítanak. Reméltem, hogy pár óráig még biztos nem.

– És ott is hagytad?

– A parkolóból már nem tértem vissza a klinikára... Ott állt a Citroenem mögött egy kék Mustang. Előtte egy nő, és a kezét tördelte. Odamentem hozzá, megkérdeztem, hol húzta le a kocsimat. Azt mondta, a másik oldalon a lökhárítót nyomta meg. Kissé lehajoltam, és ekkor leütöttek. Már csak egy helikopterben tértem magamhoz. Valószínűleg a kocsi hátsó ülésére tettek be, és be is adhattak valamit. Aztán a helikopterrel ide hoztak. Rögtön tudtam, hogy kiről van szó, amint Bray bemutatkozott. Nem is sejtettem, hogy megrendezte a halálomat. Aztán elmondta, miért van szüksége rám, és hogy ne számítsak senkire.

– Miért hoztak ide? – kérdezte Alicia, miután megemésztette a történteket, Landaker ezek szerint látta James-et a mosdóba bemenni a borítékkal

vagy tudta már előtte

és átkutatta a helyiséget. Magához vette az anyagot, és kivárt az utolsó percig. Ameddig kellett...

– Thomas Bray itt szeretné berendezni a templomát és a kórházát – sóhajtotta James. – Híveket toboroz maga köré. Igazán karizmatikus vezető... Emellett viszont szeretné összeszedni azokat, akiknél fel lehet nyitni a démon szemét. Úgy tervezi, hogy tucatnyi ilyen kísérővel már elegendő nyomást tud gyakorolni bárkire és bármire. Kicsit őrült, és misztikus. Azt mondja, hogyha elegendő kísérője lenne, az istenük jelenléte mindennapossá válhatna. Minden misén ott kell lennem nekem is, és végig kell hallgatnom. Vagyunk itt páran orvosok, akiket azért szedett össze, hogy a műtéteket elvégezzük. Még nem beszélhettem velük, csak láttam őket távolról a templomban.

– Bruce-t akkor miért nem hozták ide? – kérdezte a nő nehezen forgó nyelvvel. Egész testén eluralkodott a fáradtság, tudta, hogy már nem sokáig képes figyelni a férjére. Hogy vízszintesbe került az ágyon, megkísértette az álom. – Miért kellett megölni?

– Bruce-t nem ők ölték meg. Én is megkérdeztem. Bray azt mondja, hogy a kísérlet nyomát akarják eltüntetni valakik. Ha engem nem rabol el, most feltehetően én is halott lennék.

– Mint Hugh Mervin...

Alicia egyre tompábban gondolkodott. Az oldalára fordult és felhúzta a térdeit csaknem az álláig. James kérdezett valamit, amire vissza is kellett kérdeznie.

– Mi?... – lehellte.

– Mervin is meghalt?

– Igen...

James ezután olyan sokáig nem szólt, hogy Alicia tényleg elaludt.

4.

– Mennyit aludtam? – kérdezte Alicia, mikor kinyitotta a szemét. Vékony lepedő takarta, amelyet az álláig felhúztak. A szája kiszáradt. James a szemközti ágyon ült törökülésben, és őt nézte.

– Itt bent nincs óra, de lassan ebédidőre jár – mondta a férfi.

A nő felkelt az ágyról, ahova James fektette le, miután az ölében elszundított.

– Mit fogunk csinálni?

– Várunk. Én már napok óta ezt teszem. Kértem újságokat vagy könyvet, és kaptam is néhány szerelmes füzetet, de mindet elvették, mielőtt behoztak volna téged ide.

Kattant az ajtózár, és egy alacsony, köpcös férfi behozott egy tálcát, rajta két tányérral. Letette az asztalra, majd fordult egyet, és hozott egy másikat is: ezen csak leves volt.

Az ebéddel együtt Bray is megérkezett.

– Hogy aludt, dr. Kahan? – kérdezte.

– Jól – felelte James és Alicia egyszerre.

– Ennek örülök – Bray a tálcák felé intett. – Alicia, magának diétás étrendet írtunk elő, bár tudjuk, hogy tegnap sem evett sokat. De fel kell készülnünk az esti műtétre.

– Milyen műtétre? – kérdezte Alicia. James csendben maradt. Mintha tudta volna, mit készül Bray mondani.

– Önnek agydaganata van. Illetve fejlődik ki.

– Nevetséges.

Alicia Kahan teljesen nyugodt volt. Valóban nem hitte el Bray állítását.

– Nem szédült meg néha az utóbbi időben? Nem fájt a feje?

– Magának is fájna a feje, ha felrobbantanák az otthonát...

– Természetesen a férje operálja majd – folytatta Bray. – Gondolom ez valamennyire megnyugtatja.

– Nevetséges – ismételte meg Alicia Kahan.

– Ezt már mondta nekem is, Bray – bólintott ekkor James Kahan. – Csakhogy előtte látnom kellene... Meg akarok győződni róla, hogy amit mondott, az megfelel a valóságnak. És hogy nem lesz semmiféle szemfelnyitás.

– Csak nem gondolják, hogy elhiszem? – A nő meglepetten nézett Bray-re, s aztán a férjére.

– Ha hazudik... – kezdte James is.

– Honnan tudná, hogy daganatom van? – követelőzött Alicia Kahan.

– Megéreztem, amikor a karjaimban tartottam. – felelte Bray. – Egyenek, aztán átmegyünk a computer-tomográfhoz.

– Computer-tomográfjuk is van? – kérdezte csodálkozva Alicia. – Honnan?

– A hosszú élet ígérete bőkezű támogatókat vonz – mosolygott Bray. – Akikre szükség is van, mert rengeteg első osztályú orvosi műszerre és hasonló minőségű és mennyiségű fegyverre van szükségünk... -Kinyitotta az ajtót. – De hadd mutassam be a legújabb csatlakozott tagunkat.

Belépett Grant Willen. Állta Alicia Kahan tekintetét, talán még némi diadalérzet is ült májfoltos arcán.

– Őszinte választ várok a következő kérdésemre, Alicia! – Bray közelebb nyomult a nőhöz. – Honnan küldte Mr. Grant-nek az email-t?

– A reptérről. Volt ott egy fiatalember, valamilyen Nigel... – Alicia most találta ki a keresztnevet –, akinek átadtam a lemezt és a címet, hogy hova küldje, minden szöveg nélkül.

– És kinek küldte még el?

– Én Mr. Willen felé éreztem csak kötelességemnek. – A nő lesújtó pillantást vetett a botos öregúrra. – Senki másnak. Nem is lett volna kinek.

– Hálás is vagyok – mondta Willen. – Az anyag kézhezvétele után egy órával átutaltattam önnek a megígért egymillió dollárt. Én álltam a szavam.

– Hadd kérdezzek valamit, Mr. Willen. Mióta támogatja ezt az ember?

– Csupán másfél órája – felelte Grant Willen.

– És miért?

– Mert nem akarok a megváltás után gügyögő csecsemő lenni -Willen leült az ágy szélére. Botját lába közé vette, és rátámaszkodott, így nézett fel a nőre. Láthatóan nem zavarta a helyzet. – Nekem erőre van szükségem. Öreg vagyok, s ha most megkapom a hosszú életet, vajon mit kezdenék vele? így öregen, még száz év? Templomba járnék, imádkoznék, várnám az angyalok megjelenését? Nem az én formám ez. A dolgoknak ebben a vállfajában viszont van perspektíva. Látok fantáziát, lehetőségeket... és valljuk be... az üzleti élethez is inkább ez a hozzáállás kell. Lepaktálni az ördöggel pénzért, dicsőségért, szerelemért... Nem új keletű dolog!

– És mi az, amit maga ad?

– Pénzt. És a lelkemet, ha hihetek az információknak. De a pénz megtérül, a lelkemért pedig nem kár... Aki ebben a században nem adta el a lelkét az ördögnek, az semmire se vitte. Legfeljebb nem magával az ördöggel beszélt, hanem közvetítőkkel... mint amilyen Sztálin vagy Hitler volt. Vagy Nixon...

– Dr. Beymert maga bérelte fel, Mr. Willen?

Alicia közelebb lépett a milliomoshoz. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Thomas Bray finoman közelebb húzódik.

– Ráhibázott, doktornő! – bólintott Willen. – Nem volt más választásom. Finom hírszerző módszerekkel dolgoztam, ameddig lehetett. Ám pár héttel ezelőtt az a csoport, amelyik az erdei intézetben történt eseményeket felügyelte, egyszer csak elkezdte eltűntetni a nyomokat, módszeresen megsemmisítettek minden iratot... és minden tanút. Akták tűntek el, emberek, akik addig beszéltek, egyszerre elhallgattak. Olyanok is, akik a hivataluknál fogva csak nagyon kevés embertől félnek vagy félhetnének... Pár napja én is kaptam figyelmeztetést, hogy fejezzem be a kutatást. A játék egy másik szakasza vette kezdetét. Ami magukat is érintette, az Bruce Walsh halála volt. Nyilván megölték. Elkábították, írattak vele egy röpke búcsúlevelet, aztán kilökték az ablakon. A nyakába kötelet kötöttek, nehogy véletlenül megússza. Kegyetlen és precíz tervezés.

– Kik?

– Akik az erdei intézetet fenntartották. Biztos nem a Capitolium tudtával és beleegyezésével.

– Mi is előlük rejtőztünk ide – mondta Bray. – Miután dr. Walsh meghalt, rögtön kiadtam a parancsot a chicagói híveknek, hogy gyűjtsék be dr. James Kahant. Ezért fel kellett áldoznunk valakit, de megérte. Ide szállítattuk, de csak nem akarta elfogadni a helyzetét. Kénytelenek voltunk stratégiát változtatni, és meggyőzésen túl a zsarolás eszközéhez nyúlni. Ekkor határoztuk el, hogy ide hozzuk magát is, Alicia. Az ötlet azért is tűnt még jónak, mivel a maga szakterülete is az agysebészet. Bár van néhány orvosunk, dr. Arthur Collado és dr. Arthur Reilly neve ismerős lehet, de azért belefér a csapatba...

– Ők azok, akiknek a halálát szintén megrendezték! Ők hogyan kerültek a képbe?

– Dr. Walsh ajánlotta őket.

– Bruce Walsh? – Alicia azt hitte, rosszul hall.

– Megegyeztem vele. Dr. Walsh értelmes ember volt. Dr. Collado és dr. Reilly is belement a játékba... Szabadok nálunk, mint a madár. Dolgozhatnak, nincs több adózás, nem zaklatják őket a hivatalok...

– De az FBI kideríthette, hogy a halottak nem az orvosok! Ma már hiába verik szét a fogsort, a DNS-vizsgálatot nem tudják kijátszani!

– Persze, ahogy meg is tették, de befogták a szájukat. Még az aktákat is ellopták a kórházból... Amikor a kezdet kezdetén rájöttek, hogy az orvosokat elrabolták, és összekapcsolták az emberrablásokat velem, akkor lépett a történet aktív játékosai közé a Special Humán Cases... Nem hallott még erről az irodáról, ugye, Alicia? Hivatalosan az FBI alá tartozik, de csak a legbelsőbb berkekben tudnak róla, és sok mindent megengedhetnek maguknak. Ezért aztán megkezdték a tanúk eltüntetését. Ők ölték meg dr. Walsh-ot, és megölték az archeológust is, aki az agyagtáblákat felfedezte. Őt Teheránban gyilkoltatták meg, messzire elér a kezük... Mi szerettük volna csendben elintézni a dolgot, csakhogy szükségünk volt még a férjére, aki viszont nem akarta elhagyni magát. Nem gond, megoldottuk, s utána elmentünk magáért, Alicia, hogy legyen ütökártyánk James-szel szemben. És amikor a karjaimban tartottam, ott az utcán, megérezem, hogy magában ott a lehetőség... Vagyis agydaganata van. Ezek után mindenképpen szükségünk volt magára. Hiszen nem csupán az orvosaink egyike lehet, hanem beavatott is.

– Nem, köszönöm, abból nem kérek! Láttam, mit tett a beavatás Mark Holland-del...

– Marknak nem kell többet menekülnie. Megkapta a bizonyosságot, és azon kevesek közé tartozik, akik ha akarják meghívhatják egy beszélgetésre mind az angyalokat, mind az ördögöket...

– Őrültség.

– A szertartás alatt önnek is voltak vágyai, Alicia. Azok is az őrültség kategóriába tartoznak?

Alicia Kahan megborzongott. Az volt a legrosszabb, hogy visszaidézve azt a pillanatot, még most is hitt az álmok beteljesíthetőségében. .

– Elkábított mindenkit! Megmérgezte a levegőt!

– Úgy gondolja? – kérdezte ragadozómosolyát felvillantva Bray. – A sikertelen rablási kísérlet után úgy döntöttünk, hogy a házában kapjuk el. Vigyáznunk kellett a rendőrökkel, bár élve nem kerültek volna embereink rendőrkézre. Ott már nem voltam jelen, de azt is elszúrtuk. Ezután értesítettek arról, hogy maga Mark Holland-del van. Pontosabban, hogy felvette egy ismeretlen kocsi. Hívtam a pártfogómat, és mentálisan megkerestettem magukat. Nem volt nehéz, hiszen van közös pontunk... Akkor jöttem rá, hogy Holland-dal van.

– A tanúk eltüntetése közben tovább folyt – vette át a szót Grant Willen. – Az SHC emberei meggyilkolták Hugh Mervint, és felgyújtották a klinikát. Mindezt azért, hogy az utolsó, még létező dokumentumokat is megsemmisítsék, amelyre nem akadtak rá sehol, és csak feltételezhető volt, hogy a klinika falai között vannak még mindig.

Alicia Willenről Brayre nézett.

– A házát az én utasításomra robbantották fel – mondta Thomas Bray. – A tervek szerint ismét csak egy tűzhalálnak kellett volna bekövetkeznie. Az, hogy magát nem sikerült elkapnunk, megmentette egy hívünk életét, aki önkéntesen vállalta a halált, hogy a háza maradványai között csontokat találhassanak.

– És a klinika?

A férfi megvonta a vállát.

– A klinikáért nem én vagyok a felelős.

– Dr. Beymer ott halt meg a tűzben – mondta Willen. – Reméltem, hogy nem volt nála az anyag.

– Megtámadott, és meg akart ölni – válaszolta Alicia. – Norman Landaker mentette meg az életemet.

– Sose mondtam neki, hogy támadjon magára – tette a szívére a kezét Willen. A mozdulat egyszerre volt az őszinteség és a sajnálkozás jele. – Azt említettem, hogy megijesztheti, és ha ehhez segítségre van szüksége, akkor küldöm az embereimet, de vigyáztunk volna önre, dr. Kahan.

– Díjazom az őszinteségét, Mr. Willen – mondta szárazon a nő. – De szerintem fölöslegesen adta el magát az ördögnek. Az iratokból kiderül, hogy csak azoknál lehet a belső szemet felnyitni, akiknek agydaganata van.

– Téved – mondta Bray. – Időközben rájöttünk, hogy megoldható máshogy is a dolog. De egyenek, mert hamarosan vizsgálatok sora vár magukra.

Sem Alicia, sem James Kahan nem evett az ebédből. Nem volt étvágyuk.

5.

Aliciát minden tiltakozása ellenére hordágyra tették és lekötözték. Kitolták a föld alatti bunker börtönrészlegéből, és az orvosi részlegbe vitték. Steril, fehér folyosókon tolták végig, Alicia a mennyezet keresztgerendáinak és lámpabúráinak futását figyelte. James mindvégig ott volt mellette, fogta a kezét. A folyosón egy pillanatra feltűnt Mark Holland is, odament a nőhöz, lenézett rá, és azt mondta:

– Mindenkinek jobb lesz.

Alicia nem volt biztos benne. Bray azon mondata, hogy a beavatkozást most már egészséges agyon is végre tudják hajtani, félelemmel töltötte el. Ugyanakkor viszont nem értette, hogy miért őt választották ki. Sokkal célszerűbb lenne James-en elvégezni ezt a műtétet. Hiszen rá van szükségük...

Lehet, hogy mégis igaz lenne, és agydaganata van?

Emlékezett arra a pillanatra, amikor Holland azt mondta a pályaudvar előtt, hogy érzi Bray jelenlétét. Alicia akkor sem hitt.

Igazából most sem hisz.

A tagadás is az ellenállás egy foka lehet – gondolta a nő. Ha elfogadja a helyzetet, akkor már félig megtörték. Az a beletörődés első foka. Viszont ha ellenáll és tagad, azzal mit nyer? Mert tagadhatja a hullaházban történteket, tagadhatja a templomban történteket, ez utóbbira még racionális magyarázata is van, de vajon mit ér vele?

Az orvosi részleg több apró vizsgálóhelységből, egy nagyobb laborból és egy műtőből állt. A felszerelés a lehető legmodernebb volt, iszonyú sok pénzt öltek bele. A tomográf sem volt illúzió.

Aliciát betolták alá, James pedig elhelyezkedett a monitorok előtt. Ekkor belépett egy ember, és elhívta Brayt. Ketten ott maradtak James Kahan háta mögött, hátha az orvos valami meggondolatlanságra ragadtatja magát.

Bray-nek jelentették, hogy öt embere készen áll a feladatra. Alicia állításának hitelességét kellett ellenőrizniük: valóban a reptérről küldte-e el az anyagot egy Nigel nevű fiú. Bray semmit nem bízott a véletlenre. Ha más is tudomást szerzett a farm igazi céljáról, vagy akárcsak közel jut ahhoz, hogy összekösse a farmot és a műtéteket, akkor bármilyen sokat is dolgoztak itt, azonnal menekülniük kell. Thomas Bray a legrosszabb esetben is egy hetet adott maguknak. Estére többet fognak tudni, s ha menni kell, két nap alatt leléphetnek. A gond csak ezután következik, mert attól a pillanattól kezdve még annyit sem mutathatnak meg magukból a külvilágnak, mint eddig. Sokkal jobban el kell rejtőzni.

Grant Willen pénze a lehető legjobbkor jön.

Bray eligazította az embereit, és pár másikat kiküldött a városba, hogy figyeljék a gyanús idegeneket. Ismerte az FBI módszereit, és tudta, hogy már az informádógyűjtésnél kiszúrhatók. Mire a fekete, hollóhajú férfi visszament a CT-hez, Alicia Kahan is a felvételeket nézegette. Láthatóan egyre sápadtabb lett.

– Ilyen véletlen nincs – mondta, amikor megpillantotta Brayt.

– Tudja be a sorsnak, és máris jobban hangzik. Vannak felsőbb hatalmak, akik vezetik a lépteinket. A férje mesélte, hogy három éve autóval ment valahova, és egyszerre csak úgy érezte, át kell sorolnia a külső sávba. Megtette, s két másodperccel utána egy másik kocsi balesetet okozott ott, ahonnan kijött. Így volt?

– Így. Vagy nyolcvan mérfölddel szaladt bele a lassító sorba... Elbambult – mondta Alicia. – Ha ott vagyok, harmonikává gyűri a kocsim, és mindketten meghalunk.

– Na látja! – intett Bray.

– De ez erre nem ad magyarázatot!

– Kell arra magyarázat? Hány hasonló betegnek adnak maguk orvosok magyarázatot? Most már hisz nekem?

– Nem.

– Rosszul teszi, mert ennek ellenére megejtjük a beavatkozást. Nem is magának kell beleegyeznie, hanem a férjének.

Alicia James-re pillantott, és látta arcán a választ.

– Nem teheted! – mondta hirtelen James-nek. Nem árulhatta el, hogy minden pillanatban megérkezhet a segítség. – Azt akarják majd, hogy hozzányúlj a szemhez.

– Nem fogok hozzányúlni... – ígérte James.

– Nem teheted meg! – Alicia felugrott, mire ketten is megragadták. Erre felrúgta a széket. – Ha szeretsz, nem teszed meg! – könyörgőre fogta.

– Azért teszem meg, mert szeretlek – mondta James szomorúan. – Ki mentse meg az életedet, ha nem én?

– Kényszeríteni fognak, hogy kinyisd a szemetl

– Nem tudnak.

Bray James Kahan felé lépett.

– Akkor vállalja, doktor úr?

– Vállalom.

És a férfi nem is tiltakozott, amikor Aliciát elhurcolták vérvételre. Kellettek a laboreredmények.

Alicia Kahan a délutánt lekötözve töltötte, előbb dühöngött, aztán sírt. Úgy érezte, mindenki elárulta ezen a világon.

Estére minden készen állt a műtéthez.

6.

Az FBI rettentő gyorsan reagált Devilla jelzésére. Két szálon indultak el. Az SHC ügyosztály számítógépes szakemberei azonnal felmentek a hálóra és a hivatal minden információját felhasználva betörtek a kisebb-nagyobb médiumok rendszerébe Alicia Kahan üzenete után kutatva. Ha ilyenre akadtak, azonnal megjelentek a helyszínen, hogy megakadályozzák az ügy kiszivárgását. Nem volt könnyű dolguk, de mivel csupán egy-két nap haladékot kértek, és cserébe egy nagyszabású FBI-akció páholyjegyeit kínálták kizárólagos közlési lehetőséggel, sikerült kicsikarniuk némi időt. Bármit megígértek a haladékért, s eszük ágában sem volt teljesíteni ígéreteiket.

Most csak az idő számított.

Közben arra is rájöttek, hogy Alicia válogatott a rendelkezésére álló anyagok között, és egyes újságok, tévék nem kaptak az erdei intézet anyagából részleteket. Az FBI felkészült a cáfolatra, a dolog nem tűnt bonyolultnak.

A másik nyomozati irány a farm volt. Az összes információt össze kellett szedni róla. Franklinben megjelent néhány átutazó csoport: családok vagy hegymászó-felszerelést cipelő fiatalok, és a környék nevezetességei után érdeklődtek. A hadműveleti központban, amelyet egyelőre Chicagóban rendeztek be, műholdfelvételek segítségével rekonstruálták, hogy milyen munkák folynak a birtokon.

– A farm egy Thomas Crowly nevű férfi birtokában van – mondta a Fisher helyébe lépő Jeffrey Jordan az első eligazításon, amelyen Devilla is részt vehetett. – A felvételek és az első puhatolózások alapján kijelenthetjük, hogy legalább ötszázan tartózkodnak a képeken látható barakkokban, illetve a domb belsejében, ahol bunker épül. A hadnagy értesülései szerint – Jordan Devilla felé intett –, amelyet azóta megerősítettek, több fogva tartott ember is lehet a föld alatti folyosókon.

A délelőtt folyamán az FBI elismerte, hogy tévedés történt a DNS-polimorfizmus vizsgálatnál. Összecserélték a szövetmintákat, és a klinika mellett talált elégett holttest valóban nem dr. James Kahan holtteste. Devilla nem tudhatta Jeffrey Jordanról, hogy az SHC-iroda embere-e, valószínűleg az volt, mégis beszámolt neki Fisher minden stiklijéről. Kiderült, hogy Alicia Kahant csak ő tudja azonosítani. A ház és a klinika leégésekor minden fénykép megsemmisült, Alicia Kahan édesanyjának pedig csak hét-nyolc évvel ezelőtti fotói voltak lányáról. Devilla segítségével fantomkép készült a nőről, csatolták mellé Mark Holland képét, és James Kahan fantomképét. Ez utóbbinál a Caulfield orvosai segédkeztek.

A délután a rendelkezésre álló információk birtokában egy rajtaütés megtervezésének időszaka volt. A legutolsó eligazításkor szétosztották a képeket.

Az akció sötétedéskor indult. Autóval érkező FBI-ügynökök elfoglalták a Franklin közelében található repteret, és a reptéri alkalmazottakat felügyelet alá helyezték, hogy senkinek se tudjanak szólni. Hamarosan rájöttek, hogy csak percekkel kerülték el Thomas Bray embereit, akik egy Nigel nevű fiú és a doktornő után tudakolóztak. Ha elkapják őket, fontos információkat szerezhettek volna a bunker belsejéről.

Fél óra múlva három kisgéppel leszálltak a rajtaütés résztvevői. A repülőn tanulmányozták a Holló-farmról készült utolsó műholdfelvételeket, és az utolsó pontig egyeztették a terveket. Pittsburgből jött egy teherszállító kocsi, amelynek oldalára egy elektronikai cég emblémája volt felfestve, ebben jutottak el a hatvankettesen a kommandósok a tanyához vezető leágazóhoz. Itt elrejtőztek és várták a szállítókocsi visszatértét, amelyről egy első hullámban érkező ügynök tájékoztatta őket.

Nem akarták elkövetni azt a hibát, amit az Alkohol–, Dohány– és Lőfegyverügyi Iroda, az ATF elkövetett '93-ban Wacoban az Apokalipszis Tanyán. Akkor mindenki tisztában volt vele, hogy megostromolják a tanyát... Az első tűzpárbajban négyen meg is haltak az ATF emberei közül. Ezután vette át az ostromot az FBI. Nem sokkal jobb eredménnyel...

Most az FBI és a helyiek ugyanazt az utat választották a behatolásra, mint amit korábban Mark Holland és Alicia Kahan. Még az országúton lekapcsolták a platós kocsi utolsó fuvarját, beöltöztek a sofőr és a kísérő ruhájába. Amikor az őr kinyitotta a kaput, a bokrok közül kommandósok ugrottak elő, ártalmatlanná tették, és behúzták a bokorba. Aztán egy tucatnyian felugrottak a platóra, és elfeküdtek ott.

A kocsi behajtott a tábor területére.

Két kommandós elfoglalta az őrbódét. Senki nem vett észre semmit. A kapu becsukódott, feltűnő lett volna, ha nyitva marad.

Az autó beállt a megszokott helyére, a műholdfelvételekből tudták, ez hol van. A behatolók eggyé váltak az éjszakával.

Devilla a kerítésen túl várta, hogy megjöjjön a behatolási parancs. Egyedül volt, Pastort kénytelen volt otthon hagyni. Az apró termetű férfi utoljára még szolgált egy új információval: Devilla kérésére utána nézett a Mark Holland becserkészésében részt vevő csapat tagjainak. Legalább ötükkel kapcsolatban felmerült a SHC-s kötődés.

Jóval nagyobb szerepük van ezeknek a, szarháziaknak a mai rajtaütés megszervezésében, mint kellene – gondolta Devilla savanyúan. – Persze nagy valószínűség szerint, ha ezek nem sürgetnék a dolgot, az FBI csakhetek múlva lépne.

Franklinbe sötétedés előtt értek. Ők nem a pittsburg-i kamionba szálltak be, hanem egy Land Rover Discoverybe, és a városba hajtottak Alicia Kahan és Holland nyomában, hátha mégis rájuk akadnak. Egy fiatal turistának látszó ügynök elmondta nekik, amit délután kiderített: a két menekülő Grant Willen repülőgépével érkezett ide. Elővették a pilótát, aki azonban semmi használhatóval nem szolgált. Egyetlen híre volt csak: ma még nem látta sem a nőt, sem a férfit. Ekkor aztán az a csoport, amelyikhez Devilla is tartozott, beöltözött és követték a többieket a hatvankettes leágazójához.

Most pedig Devilla a nedves földön ücsörgött és várt. Egy Browningot szorongatott a kezében.

A várakozás percei hosszabbnak tűntek, mit a tervezgetés órái. Sajnos nem tudták mekkora fegyverarzenállal rendelkeznek a farmon élők, de feltételezték, hogy berendezkedtek a védekezésre. Nem véletlenül építettek bunkert.

A bunkernek két bejáratáról tudtak az FBI-osok. A főbejárat, amelyen keresztül csak kis mértékű gyalogosforgalom zajlott, és az a bejárat, amelyen keresztül a kitermelt földet és köveket távolították el. Napközben tízpercenként indult egy-egy kocsiforduló, éjszaka negyven-negyvenöt percenként. A főbejárat előtt nem volt sem barakk, sem őrbódé, valószínűleg kamerákkal figyelhették belülről. Nem lehetett észrevétlenül bejutni. A másik bejáratot egy barakk takarta, errefelé tartott a kommandósok első csoportja. Mivel semmilyen térkép nem állt rendelkezésükre a bunker belsejéről, ott csak a szimatukra hagyatkozhattak. Ám a tervek szerint, az első zárt ajtó berobbantásakor, vagy az első lövés eldördültekor kívülről is megindul a roham.

A bódét elfoglalók jeleztek, hogy nem tudják áramtalanítani a kerítést. Az erdőben kuksolókra hárult a feladat, hogy megoldják a problémát. Előkerültek a szigetelt szárú csípőfogók.

Senki nem akarta, hogy lövöldözés legyen. A barakkokban élőket lefegyverezni egyszerű feladatnak tűnt, probléma a bunkerben élőkkel lesz. Ezért kellene először bejutni a bunkerbe.

Mielőtt eltorlaszolják a bejáratokat.

A behatolók bejutottak a második bejáratot takaró barakkba, és az ott várakozó munkásokat csöndesen ártalmatlanná tették. Megnyílt előttük az út a folyosórendszerbe. Egymást fedezve haladtak egyre beljebb. Annál az elágazónál, ahol Alicia és Mark Holland egy nappal korábban letért, a csapat kétfelé vált, hat-hat emberre. Kint felberregett a platós kocsi motorja: a megszokott rendszert követve az FBI-os sofőr a barakkig gurult vele. Most azonban nem kövek, hanem elkábított emberek feküdtek a platón.

Bent robbantani kellett a továbbjutáshoz.

A robbanás zajára megszólaltak a szirénák, és közvetlen utánuk a fegyverek.

7.

Az aneszteziológus dr. Ken Stone figyelmének egy pillanatnyi megingása elég volt ahhoz, hogy Alicia Kahan szabad kezével megragadja a műtőasztal melletti tálcát és azt belevágja az orvos szemébe. Míg a férfi üvöltve zuhant hátra, és arca elé kapott kezének ujjai közül vér folyt elő, Alicia kioldozta a másik kezét. Felült, és szabaddá tette a lábát, majd leugrott az asztalról.

Két perce tették át a hordágyról a műtőasztalra, és nem kötözték le még teljesen. Kivágódott a műtőajtó, és Alicia már ugrott is a következő tálcáért, amikor megismerte a belépőt. James volt az, beöltözve a műtéthez.

– Megtámadták a farmot – hadarta a férfi. – Gyere, meneküljünk! Megfogta Alicia kezét, és kirángatta a műtőből az előtérbe. Két asszisztensnő is rájuk akaszkodott, mindketten önként követték Thomas Brayt föld alatti birodalmába, s most kötelességüknek érezték, hogy megakadályozzák a fogoly menekülését.

James minden gondolkodás nélkül lesöpörte őket magáról.

– Tudod a kivezető utat? – kérdezte Alicia. Egy kis fehér köpeny volt rajta, amit a háta közepén kötöttek meg. Még a délután folyamán átöltöztették, ami elég lassan ment a nő ellenállása és a szíjak miatt.

– Innen nincs kiút – mondta James. Kikukkantott a folyosóra, nem látott senkit. Intett, hogy mehetnek. – Elrejtőzünk, és kivárjuk a végét.

– Én ki akarok innen jutni.

– Bizakodj abban, hogy a rendőrök felőrlik Bray híveinek erejét!

– Honnan tudod, hogy kik támadtak? A férfi szembe fordult Aliciával.

– Elég nyilvánvaló, nem?

A sziréna hangja egyik pillanatról a másikra megszűnt, és ekkor hallhatóvá váltak a lövések. Bray hívei Heckler&Koch MP5-ösökkel védekeztek. A gépfegyverek ugató hangjába csak ritkán vegyült pisztolylövés.

– Bejutottak – mondta fejét felemelve a férfi. – Különben itt bent nem hallanánk lövéseket.

– Meneküljünk arra!

– Bármikor eltalálhat bennünket egy eltévedt golyó. Túl akarjuk élni, nem? – James kissé ideges lett Alicia ellenállásától, és hogy ebben a helyzetben vitatkoznak. – Én nem rosszat akarok neked, csak azt szeretném, ha te is és én is túlélnénk.

Alicia már éppen be akarta adni a derekát, amikor a műtőajtó kis ablakán át meglátott két szempárt. A két asszisztens leselkedett, akiket James oldalra lökött.

Alicia a férjére nézett.

Villámként vágott bele a felismerés

nem lehet igaz!

amit nagyon nehéz volt elhinni. De az asszisztensek tekintete...

– Te velük vagy, ugye? – kérdezte a nő a férjétől.

– Meg vagy őrülve?

– Ne hazudj, James! – kiabálta Alicia. – Te Bray embere vagy! Megrendeztetted a halálod, hogy tudd folytatni a nyomorult kísérleteidet itt is... Ugyanúgy eladtad a lelked az ördögnek, mint Grant Willen!

– Mit képzelsz?

– Ne hazudj nekem! – Alicia ököllel esett a férfi mellkasának. – Ne merj nekem hazudni!

– Nem rendeztem meg a halálom – mondta magából kikelve a férfi, és megrázta a nőt. – Semmi közöm nem volt hozzá, hinned kell nekem.

– De Bray-nek dolgozol! Megoperáltak?

– Hozzám se nyúltak.

– Meg se kellett operálniuk...

Alicia lecsendesedett, és hátrébb lépett. Vádlón nézett a férjére, aki oldalra fordította a fejét. Pár másodpercig csak hallgattak, aztán James Kahan halkan megszólalt. A szavait a falnak intézte.

– Elraboltak. De felajánlották, hogy folytassam a kísérleteket. Mindent a rendelkezésemre bocsátottak... És elmehettem egy szertartásra, amin azt éreztem, hogy bármit elérhetek, amit akarok. Életem végéig egy feledhető kisember, középszerű orvos maradok, ha nem teszem meg. Így viszont emberek milliárdjain tudok segíteni... Áldani fogják a nevem.

– És amit Bray művel? A gonosz tervei?

– Te sem hiszed el, látom. Nem kell hinnem a keleti jóga misztikus céljaiban ahhoz, hogy megtanuljak jógázni... Nem kell hinnem a gonosz felélesztésében ahhoz, hogy meghosszabbítsam az életet... A gonosz amúgy sem létezik. Rendben, Thomas Bray bűnöző, gazember... talán még gyilkos is, de ő a gonosz, nem más. Semmi természetfölötti hatalom nincs itt!

– Nem érdekel a történeted – mondta fojtott hangon Alicia. -Bejöttem érted, de hiába. Hát kimegyek akkor nélküled! Szíved joga, hogy miben hiszel, de én már nem vagyok kíváncsi rád.

– Azt hiszed, azok ott kint nem akarnak majd megölni? Nem te mondtad, hogy menekülnöd kellett a rendőrök elől?

Alicia szóra sem méltatta. Megfordult, és elindult a fehér kórházi folyósón arra, amerre a templomot sejtette.

– Nem hallottad Bray és Willen történetét? Mindenkit megölnek! – kiabálta utána a férfi.

Aliciát azonban nem lehetett eltántorítani az elhatározásától. Amire most rájött, az az első másodpercek után, amikor azt hitte, hogy megszakad csalódásában és keserűségében a szíve, isméterőt adott neki. Öt lépés után azonban erős férfikarok zárultak a válla köré.

– Nem engedhetlek el – suttogta James Kahan a fülébe. – Nem tehetem meg... Meg kell operáljalak.

– Engedj el! Nem vagyok beteg!

Alicia megpróbálta lerázni magáról a kezeket.

– Nem is beteg vagy, hanem vak. De azért ügyesek voltak azok a hamis CT-felvételek, nem? – morogta James. Tartotta a nőt, és segítségért kiáltott. – Azt hittük, elég lesz... – Megjelent a két asszisztens és a vérző fejű aneszteziológus. Segítettek lefogni Aliciát, és megragadták a lábánál fogva. Az egyik nővér fecskendőt tartott a kezében. Azzal közelített.

Alicia tehetetlenül vergődött.

A folyosó üres volt, a lövések messziek. Senki nem segíthetett rajta.

8.

A behatolók C-4-essel robbantották be a folyosóról az öltözőbe vezető ajtót, amely ezúttal zárva volt. Pillanatokon belül benyomultak a terembe, és elhelyezkedtek a szemközti két ajtó két-két oldalán. Innen kijutottak a folyosóra, ahol rögtön rájuk lőttek.

A robbanással egy időben kint kinyílt a tábor kapuja, és csípőfogóval átvágták a kerítést több helyen is. Hat irányból indult meg a támadás. A meglepett őrök kábító lövedéktől találva ájultan csuklottak össze.

Az FBI-osok azonnal elözönlötték a domboldalt. Mire pár lövés eldörrent, már a barakkoknál jártak. Füstgránátot lőttek be az ablakokon, és hason fekve várták, hogy kijöjjenek a barakkokból az emberek. Felszólították őket, hogy adják meg magukat.

Egy-két kivételtől eltekintve mindenki előjött. Akik bent maradtak, vakon lövöldöztek, értük gázálarcosok mentek be. A bunker körüli dombon gyorsan leverték az ellenállást, jöhetett a mentők és a rabszállítók hulláma.

Más volt a helyzet azonban a bunkerben. A főbejárat felé közelítve a kommandósokat géppuskatűz fogadta. Csak az építési bejárat volt szabad, azon túl viszont a hívők elkeseredetten védték a folyosórendszert az öltözőben tartózkodó katonáktól.

Hamarosan megérkezett azonban az erősítés.

Devilla is ott volt a csoportban, várta, hogy eljöjjön az ideje. Bízott benne, hogy ő akad rá először a doktornőre, és attól a pillanattól kezdve, bárki, aki csak hozzá akar érni, vele kell szembenézzen.

Itt is előkerültek a füstgránátok, és a behatolók felvették a gázálarcokat. Már legalább harmincan várták, hogy a folyosóra léphessenek, ami hamarosan meg is történt. Az előrenyomulás megkezdődött, és már nem lehetett megállítani. Akiket lövés ért a karjukon és a lábukon, azok hátra maradtak. Egy gázálarcos ügynöknek elvitte a golyó az állát, őt futólépésben vitték ki a mentőautókhoz.

Devilla a vakvéletlenre bízta magát: jobbra fordult a folyosón. Mindent sárgás füst borított, és a chicagói zsaru a fal mentén rohant előre. Tudta, hogy óvatosabbnak kellene lennie, de nem akart lemaradni az első vonaltól. Amint elhaladt egy ajtó mellett, a nyakába ugrott egy középkorú, szálas termetű férfi. A szeme vörös volt, és összefolyt arcán a könny, a nyál, és az orrnedv.

Tapogatózva próbálta meg Devilla arcáról letépni a maszkot.

A nyomozót a támadás lendülete a földre taszította. Elég kényelmetlen volt gázálarcban verekedni, de nem kivitelezhetetlen. Devilla egyik kezével a férfi egyik csuklóját fogta, míg a másikban tartott pisztollyal megpróbálta leütni. Az első ütés mellé ment, és betörte a férfi orrát, a második a nyakára csúszott, és a támadó fuldokolni kezdett. Izmai ellazultak, Devilla oldalra hengeredett.

Miután megszabadult a fickótól, nem törődött vele többet. Majd kezelésbe veszik a mögötte haladók. Felállt, és rohant a többiek után.

Thomas Bray bunkerbeli félhomályos szobájában állt, és sötéten nézte a biztonsági kamerák képeit. A folyosókon mindössze ötöt helyeztek el, de ez az öt is elég volt, hogy a férfi teljes képet kapjon a történtekről. Sötétedéskor visszatértek az emberei a reptérről, és közölték, hogy Alicia Kahan nem ott adta fel Willennek az email-t. Bray elhatározta, hogy beküldi őket holnap a városba, a könyvtárba, iskolákba... A városban tartózkodók viszont azt telefonálták, hogy néhány átutazó turistát leszámítva senki nincs Franklin-ben.

Tévedtek.

Bray készen állt az újrakezdésre. Ha ennek a templomnak pusztulnia kell, hát akkor pusztulni fog. Pár embert leszámítva, amúgy sincs senkire szüksége. Ha lehet, ki kellene menteni Willent és a többi beavatottat. Nem pótolhatatlanok, de könnyebb lenne velük.

A bunker bizonyos pontjain plasztiktömböket helyeztek el az építéskor. Főképp a tartóoszlopok alatt, a legtöbbet a templomban. Bray vész esetén ott mindent meg akart semmisíteni, nem szabad a külvilágnak megtudnia, mire készül.

Elérkezett az idő, hogy felrobbantsa a tölteteket.

Elővette a detonátort. Belesimult a kezébe, s míg fogta, nyugalom öntötte el. Eltűnt a harag is. Még várhat pár percet, amíg a kommandósok elérik a templomot. Majd akkor rájuk robbantja a betonrengeteget. Ne csak neki legyenek veszteségei. Ez így igazságos...

Bray nagyon sokat dolgozott ezért a helyért, amit most el kell hagynia. Rengeteg energiája fekszik benne, és álmainak jó része. De tudta, hogy a következő álom még merészebb lesz, és még nagyobb szabású. Ez fészek lett volna, a következő vár lesz. Thomas Bray-ből Thomas Crowly-vá lett.

Aranyos kis megfeleltetés...

Most Crowly eltűnik, de megjelenik valaki más helyette.

Addig is, jobb lesz, ha átöltözik. Olyan ruhában kell fogadnia a vendégeket, amilyenben azok érkeztek. Az egyik gázmaszkos, kevlár-mellényes FBI ügynök, olyan, mint a másik... elvegyülhet köztük.

Aztán átmegy a szomszédba Willenért.

Alicia érezte, ahogy a tű hegye a karjához ér, de nem tudott előle elhúzódni. Látta, ahogy a bőrén kis gödröcske keletkezik, és már várta, hogy a hegy becsúszik a bőr alá. De meglepetésére ekkor megszólalt James.

– Adja ide! – mondta az ápolónőnek. – Majd én.

...és kivette a kezéből a fecskendőt. Szinte ugyanebben a pillanatban meg is fordította, és tövig belevágta az asszisztens vállába. Elengedte Aliciát, aki a földre zuhant, és a karjával igyekezett tompítani az esést. James dr. Ken Stone elé lépett, aki a nő lábát tartva meglepve nézett rá. Teljes erejéből herén rúgta. Az aneszteziológus összegörnyedt, és elájult, a másik asszisztensnő elmenekült. Csattogó cipővel futott végig a folyosó kerámiakockáin.

Alicia felkönyökölt, nagyon megütötte magát, de nem törődött vele. A férjére nézett.

– Jöjjön, dr. Kahan! – mondta James, és felé nyúlt.

A nő merőn nézte a férfit. Aztán lassan kinyújtotta felé a kezét.

– Mi volt ez? – kérdezte.

– El kell érnünk a katonákat, mert Bray fel akarja robbantani a bunkert – mondta James. – Figyelmeztetni kell őket.

Alicia idegesen megigazította magán a köpenyt. Különös módon feszélyezve érezte magát. Mintha meztelen lenne.

De miért zavarja ez James előtt?

Nem volt racionális magyarázata James színeváltozásának. Lehet, hogy ez is valamilyen csel.

A férfi hirtelen változott meg. Mintha valami kábítószeres álomból merült volna fel a józanság felszínére.

Talán most bízhat benne

talán nem

a női megérzés bizalmat szavazott...

– Tudod, merre kell mennünk?

– Hogyne!

Egymásba kapaszkodtak, és maguk mögött hagyták a vállait markolászó, nyögdécselő szőke asszisztensnőt, és az ájult aneszteziológust.

Alicia mezítláb volt, érezte a kövek hidegét a talpán. Ahogy haladtak a folyosó végét lezáró dupla szárnyú acélajtó felé, a lövöldözés hangosabb lett.

Az ajtónál véget ért a kórházi részleg, azon túl lakrészek és raktárak következtek, illetve az a folyosó, amely balra fordulva a templomhoz vitt, jobbra fordulva pedig a főbejárathoz, illetve a kis étkezőhöz, ahol orvosok és beavatottak ettek nap mint nap. Alatta, egy szinttel mélyebben konyha és hűtőház kapott helyet. Az orvosi részleg alatt pedig a sterilizáló és a tisztító még félkész állapotban.

James ismerte az ajtó kódját. A folyosón csípős szag terjengett, amitől könnybe lábadt a szemük. A légtisztító ugyan megpróbálta eltávolítani a füstöt, de a kapacitása kicsi volt hozzá. Halk duruzsolása azonban betöltötte a folyosót. Automatikusan indult be pár másodperccel korábban.

A folyosón mindenki fegyvert viselt. Többnyire géppisztolyokat, de pisztolyokat is. Volt, aki mindkettőt, a pisztolyt az övébe tűzve tartotta. Nők, férfiak egyformán felfegyverkeztek. Ha nem élhetnek itt, hát meg akartak halni. Nem volt golyóálló mellényük, de ez nem is érdekelte őket.

Alicia egy tízéves fiút is látott pisztollyal a kezében. Tudta, hogy el kellene szörnyednie, de nem történt semmi.

Tíz évesen pisztollyal. Na és?

– Hé kölyök! – szólt a fiú után James. – Van egy fölösleges pisztolyod? Adam Clarridge feléjük fordult, és feltartotta mindkét kezét.

Mindegyikben fegyvert tartott. Felnőttnek és úrnak érezte magát. A kölyök megszólítás kihozta belőle a pimaszságot. Az anyja egyedül nevelte, míg ide nem költöztek a farmra. Pontosabban csak szerette volna nevelni, mert a fiú nem fogadott szót neki.

– Add ide az egyiket! – intett James Kahan.

– Minek az magának? – kérdezte Adam.

– Őrzöm a nőt. Fontos rab.

A fiú végigmérte Aliciát, aztán odaadta az egyik fegyvert.

– Csak ne hagyja elmenekülni – mondta. – És jön egy pisztollyal a lövöldözés után. Nem fogom elfelejteni! – ígérte meg. Ment tovább a tűzvonal felé.

Egy Uzi fogja megsebesíteni, és egy rádőlő fal öli meg. Alicia homlokát kiverte a veríték. Kapaszkodott James-be és látta a fiú sorsát.

Csak elképzeled!

– Bray szobája a templom fölött van – mondta James, és eltette a fegyvert. – Biztos ott találjuk.

– Honnan tudod?

– Bejártam az egész komplexumot.

– A rab orvost beengedték mindenhova? – kérdezte Alicia cseppnyi iróniával.

James már húzta is a templom felé.

– Milyen rab orvost? Én nem James vagyok... Ekkor állította meg őket egy fegyveres őr.

9.

Devilla Browningjának tárában tizenhárom golyónak volt hely. A nyomozó kilőtte az egész tárat, s cserélnie kellett.

A folyosó süllyedni kezdett, és kanyarodni. A kanyarban minden egyes lépésért meg kellett küzdeni. A védők folyamatosan hátráltak, de csak akkor adták fel, ha meghaltak. Devilla holttesteken lépett át, egyet fedezéknek is használt. Letérdelt mögé, és kiürítette a tárat arra a sárgás füstből fel-felmerülő fekete alakra, akit a kanyarulat mögött látott fel-felvillanó fegyverrel a kezében. Az alak eldőlt, Devilla újból tárat cserélt, aztán odafutott áldozatához. Egy fiatal, rövid hajú lány volt. A nyakát találta el, a felszakított sebből lüktetve távozott a vér, a lány szeme már a mennyezet magasára meredt. Lassan hályogot vont rá a halál.

A nyomozó rettenetesen szarul érezte magát.

Egy kéz veregette meg Devilla vállát. Egy FBI-ügynök volt, mutatta, hogy jöhet tovább. El akarta terelni a figyelmét a halottról, tudta, mi zajlik ilyenkor az emberben.

Marcus Devilla felállt, és ment. Ő sem akart mást, mint elfelejteni a lány arcát. Maga elé idézte Alicia Kahant. Rá kell koncentrálnia. Egy géppisztolysorozat eltalálta az előtte haladó ügynököt, aki eldőlt, mintha csak elkaszálták volna. Devilla letérdelt mellé, és egy pillanat alatt átlátta, hogy két golyó érte a két lábát. Az egyik szétforgácsolta a térdet. Az ügynök megússza, de egész életében bicegni fog.

A nyomozó megragadta a hóna alatt a férfit, és kihúzta a tűzvonalból, ott aztán elkapta egy társát, és annak gondjaira bízta.

Felesleges szavak és mozdulatok nélkül gyorsan dolgozott. Mire visszaért arra a helyre, ahol a másikat a lövés érte, addigra a többiek leszedték a géppisztolyost. Devilla ismét a falhoz tapadt. Újabb és újabb könnygázgránátokat lőttek ki előre.

Aztán egyszerre azt vette észre, hogy egy fekete ajtó előtt áll, amelyből valamilyen madárfej emelkedik ki. A kommandósok a folyosón tovább nyomultak előre. Devilla mögé felzárkóztak ketten.

– Mi van az ajtó mögött, pajtás? – kérdezte egyikük a gázálarc alól tompa hangon.

– Nem tudom – mondta a nyomozó. Megtalálta a kilincsként szolgáló fogókart is. Ezt az ajtót nem lehet felrántani... résnyire kell nyitni. – De megnézzük.

– Thomas Bray-hez viszem a nőt – mondta James az eléjük toppanó fegyveresnek. – Túszként akarja felhasználni, hátha lehet az FBI-jal egyezkedni.

– Hol van Bray?

– A templomban.

A fegyveres férfi megrázta a fejét.

– Nem megy, doktor. A rendőrök már ott vannak.

– Van hátsó bejárat is! Foglalják le őket itt elől, hogy eszükbe se jusson oda bemenni! Mi pedig bemegyünk hátul. A tiszteletesnek is ki kell onnan jönnie!

Alicia most hallotta először tiszteletesnek nevezni Thomas Bray-t. Nem tudta, hogy ez a mindennapi megszólítása.

– Rendben, de elkísérem magukat! A fegyveres intett egy társának.

– Jüan! Egy lépést sem jöhetnek előre a zsaruk. Legalább öt percre meg kell állítanotok őket. Ne sajnáljátok a lőszert!

Jüan bólintott. Bronzbarna bőrű, harmincas férfi volt. Előtte kábítószerekkel foglalkozott, és Brayt megismerve úgy érezte, hogy itt nagyobb lehetőségek várnak rá. Nem volt idegen tőle a fegyverhasználat. Nem is kellett az építésen dolgoznia, a belső személyzethez tartozott, amely az őrséget adta. Értette, mire kérik, és hitte, hogy képes megtenni.

Öt percre feltartóztatni a rohamot.

James, Alicia és a fegyveres, akit August McGee-nek hívtak, egy raktárba lépett be a folyosóról. Kiderült, hogy ez a hely is rejt egy titkos ajtót: az egyik fémpolc mögött egy embernyi széles folyosó nyílt meg.

Felkapcsolták a világítást, ami éppen csak pislákolt. James állt előre, a katona pedig hátra. A helyzet ellenére is kedvtelve nézegette Alicia kivillanó hátát és fenekét. Egy pillanatra elképzelte, hogy mit tenne vele ebben a kis folyosóban, ha más lenne kinn a helyzet.

Aztán elakadtak.

– Nahát, James! – hallotta Alicia Kahan Thomas Bray hangját. Bray errefelé szeretett volna elmenekülni, és a keskeny járatban egymásba futottak. – Hova tartatok?

– Hozzád, Thomas – mondta James Kahan.

– Forduljatok vissza!

Alicia nem látta Brayt. James megfordult, és két kezével a nő dereka felé nyúlt. Az egyikkel megragadta, a másikkal túlnyúlt rajta. Alicia két fülsiketítő dörrenést hallott és két lökést érzett a dereka magasságából.

August McGee holtan dőlt el mögötte.

James visszafordult, és a pisztollyát egyenesen Bray-re szegezte.

– Te fordulj meg, Thomas! Add ide a fegyvered!

Bray átadta az automata Sig Sauerjét James-nek. Nem volt ideje előrántani sem, nem tehetett mást. Ám a kezében tartott detonátort mellényének zsebébe csúsztatta. Ha most robbant, ő is meghal. A zsebben viszont könnyen elérheti, ha úgy érzi szükségét.

– Most visszamegyünk a templomodba! Bray egy másodpercig nem szólt.

– Kinek a lelke van odabent? – kérdezte aztán az orvostól.

– Találd ki! Ha a templomig nem találod ki, megmondom. És most fordulj meg!

Lassan elindultak vissza a templomba.

Devilla leguggolt és résnyire tárta az ajtót. Aztán egy bukfenccel begurult a résen át a sötét lyukba. A bukfenc után fekve maradt, lábbal a helyiség belseje felé, előre tartott pisztollyal. A kommandósok egy-egy vetődéssel követték.

Senki nem támadt rájuk, de nem is láttak semmit. Rájöttek, hogy egy függönnyel takart előtérben állnak.

Devilla mozdult elsőnek, és óvatos mozgással, guggolva megközelítette a függönyt. Megérintette ujjaival: bőrből volt, számtalan kézmegfoghatta már, érződött az emberi izzadtság zsíros, csúszós fogása. A nyomozó megtalálta a rést, feltartotta kezét, hogy jelezze, megvan, és a fellibbentéssel egy időben mind a hárman beugrottak a belső terembe.

Két férfi állt kicsit távolabb, kis méretű Uzival a kezükben. Meghúzták a ravaszt, a golyók belekaptak a függönybe, és megrángatták, mintha csak egy haldokló, kivérző állat lett volna. A behatolók azonnal lőttek, és mivel a középen állók még fedezéket sem választottak maguknak, több lövedéktől eltalálva zuhantak a földre. A kommandósok a fegyvereikkel pásztázva néztek körül, les-e még valaki rájuk.

Csak ekkor figyeltek fel rá, milyen terembe is kerültek.

Még öten benyomultak utánuk a templomba, és meghökkenve torpantak meg.

Devilla levette a gázálarcot, s ezt tették a többiek is, mintha az lenne a bűnös, hogy ilyen hihetetlen látvány tárult a szemük elé. A vörös és fekete szürrealista keverékét látták, mintha vérrel fröccsentették volna tele a gótikusán könnyed és magasba ívelő falakat. Nyúzott, szenvedő arcok, sosem létezett rémálomszerű alakok néztek rájuk.

– Mi a fene ez?

– Egy szentély... – felelte Devilla. – Kutassátok át a széksorokat! Én megnézem az oltárt.

– Az az oltár? Úgy néz ki, mint egy...

Az ügynök nem mondta ki. Devilla elindult az oltár felé. Elhaladt a halottak mellett, egyiket sem látta még soha életében. A fal előtt megpillantott egy másik testet. Minden eshetőségre számítva közeledett. Egy öregember feküdt ott, az egyik kezével a szívét markolta, a másikkal egy ezüst fejű botot. Az ajkai szederjesek voltak, tekintete a semmibe meredt. Devilla mozgást észlelt, és odakapta a fegyvert.

Szembekerült Thomas Bray-vel.

10.

– Állj, fel a kezekkel! – üvöltötte Marcus Devilla. Felismerte a férfit a róla készült fantomkép alapján: Alicia Kahan támadója volt. Devillát kicsit megzavarta, hogy FBI-os ruhát hord, de nem tévesztette meg. Aztán mindjárt feltűnt mögötte James Kahan egy pisztollyal a kezében, és Alicia Kahan is. – Dobja el a fegyvert maga is, doktor! – kiabálta előre szegezett pisztollyal Devilla.

A templomba újabb FBI-ügynökök nyomultak be. James Kahan az övébe tűzte a fegyvert.

– Azt mondtam, dobja el! – kiabálta Devilla. Amint a többi ügynököt a háta mögött tudta, odalépett az orvos elé, és kivette az övéből a fegyvert.

– Jól van? – kérdezte Alicia Kahantől.

A nő bólintott. El sem merte hinni, hogy a rémálom véget ért. Devilla láttán megnyugodott, érdekes módon az anyja után a nyomozó volt a második, akinek a látványa így hatott rá.

– Tartóztassák le! – üvöltötte Devilla Brayre mutogatva. – Közülük való! Alicia megpillantotta a halott Grant Willent.

A milliomos megtalálta amit keresett, de rögtön el is vesztette azt. Az FBI támadása megölte a reményeit, és az idős ember nem bírta elviselni a veszteséget, szívrohamot kapott. A doktornő nem érzett sajnálatot. Ha nála lett volna Willen pénze, most rászórja az öregember holttestére...

Thomas Bray felemelt kézzel állt az ügynökök gyűrűjében. Megmotozták, elvették tőle a detonátort, és leszaggatták róla a kevlármellényt. A nő látta, hogy a férfi szembogara kitágul, s szinte elnyeli egész íriszét. A nyugalma egy pillanat alatt elszállt.

– Ne hagyják, hogy megtegye! – kiáltotta.

De az ügynököknek fogalmuk sem volt, miről beszél. Ám ha tudták volna is, egyféleképpen állíthatták volna meg az eseményeket: le kellett volna lőniük Thomas Brayt.

...egy lefegyverzett embert.

Devilla hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, akárcsak a többiek. A központi tér túlsó végén álló lyukból fekete füst szivárgott elő.

Bray lassan leeresztette a kezét, és senki nem szólt érte.

Alicia erőszakot vett az ólmos fáradtságon, és felnézett a feje fölé a mennyezetre. A fátylak, amiket az első szertartáson látott leereszkedni, most nem fátylak voltak, hanem hatalmas, karmos kezek.

Kábító gáz... hallucináció...

A nő tudta, hogyha ezek leérnek, megölnek mindenkit.

igazi karmok...

Minek tagadja? Minek hitetlenkedjen? Ez a tagadás vajon a sok, gyerekként elhitt mese ellentételezése?

A fekete kezek elsőként azt az ügynököt érték el, aki a nézőtéri plexi tövében állt. Fölötte nem volt olyan magas a mennyezet, mint a középen állók fölött. A lágy vonalú, szellemszerűen átlátszó karom észrevétlenül csúszott rá az FBI emberére. Azon felhasadt a ruha, s a ruhával együtt a bőre. Az arcán párhuzamos hasadékok nyíltak, az ajka széthajlott, a szeme kifolyt. Az egyik fülcimpája leesett. Mintha óriási pengék közé került volna: hosszában iszonytatóan mély sebek nyíltak mellkasán, kezén, lábán, kilátszottak csontjai, izmai, belső részei.

Egyetlen véres hústorony lett belőle.

Bray megmozdult, és a detonátor felé lépett. Kivette a tehetetlenül álló ügynök kezéből. Devilla mosolyogva nézte. Mosolya olyan elégedett volt, mint egy jóllakott óvodásé...

James lépett közbe. Bray mellett termett, és kiverte a kezéből a detonátort. A kis készülék átszelte a levegőt, és a mozaikköveken csattanva csúszott néhány métert. A bőrfüggöny előtt állapodott meg.

Bray James Kahan felé fordult, és elengedett egy balegyenest. Az orvost a szeme alatt érte az ütés, és hátratántorodott, de rögtön vissza is támadt. Elkapta Bray-t, és egymásba kapaszkodva huzakodtak, mígnem Bray megragadta dr. Kahan nyakát, és mögé került.

– Ki a fene vagy te? – kérdezte. Hollófekete haja a szemébe hullt. Az orvos két kezével szerencsétlenül csapkodott, majd felnyúlt Bray könyökéhez, és megpróbált kiszabadulni a szorításból.

Oldalt egy másik ügynököt is elértek a karmok. A mozaikkockákra vér ömlött, lassan, nehézkesen, mintha csak vörös higany lenne.

Alicia váratlanul kiszakadt a templom bűvös hatalma alól, és Devillához ért. Megrázta a nyomozót. Devilla feje jobbra-balra billegett, de a nyomozót megbénító révület nem múlt el.

A nő tehetetlenül fordult körbe. Az ügynökök továbbra is mozdulatlanul álltak.

– Ébredjenek! – sikította Alicia Kahan.

Egy nagyobb mennyiségű fekete füstpamacs tört elő a sötét lyukból, és mire szétoszlott, ott állt az oltáron Mark Holland. Körülnézett, aztán leugrott a mozaikkockákra. Nem törődve sem a huzakodó Bray-jel, sem James Kahannel, sem az ügynökökkel, a kijárat felé indult. Devilla ekkor Aliciára nézett bánatos szemeivel.

– Ébredjen! – mondta könyörögve Alicia Kahan.

Holland a bejáratnál lehajolt a detonátorért. Felvette, majd egy pillantást vetett a bent tartózkodókra és a karmokra. Tetszhetett neki a látvány, mert vigyorra húzta száját, ugyanolyan farkasvigyorra, mint Bray szokta, és átlépett a függöny túloldalára.

James Kahan feladta a küzdelmet Bray izmos karjai ellen. A zsebébe nyúlt, ahova a svájci Sig Sauert tette. Előhúzta, kibiztosította, aztán a baljában tartva oldalról gyomorba lőtte Thomas Brayt. Ezzel kiszabadult a fojtásból.

Bray összegörnyedt, és gyomrára szorított kézzel bámult James Kahan-re, aki előre tartotta a pisztolyt, egyenesen a férfi szemei közé célozva vele.

– Ezért a pillanatért jöttem ide – mondta a doktor. – Hogyan is hiheted, hogy megölheted az emberi lelket? Csak azért, mert a testét a gonosz játékszerévé teszed!

Bray tekintetébe felismerés költözött.

– Holland...

Mark Holland James Kahan testét uralva meghúzta a ravaszt.

Egy rázúduló test döntötte le James Kahant a dörrenés pillanatában a lábáról. A támadó az ajtó felől érkezett, és első pillanatban sem a doktor testében megtelepedő Mark Holland, sem Alicia nem tudta, ki fordult ellenük. Mint ahogy azt sem tudták, a második lövés talált-e...

James Kahan felpillantott a földről, és elsőként a térdelő Brayt látta meg.

Thomas Bray tekintetében iszonyatos düh ült. James Kahan a fegyver után tapogatózott, ami kihullott a kezéből, és messzire elcsúszott. Látott egy árnyat... a támadója is a fegyvert kereste. James Kahan a másik arcába nézett, és Mark Holland lelke meglátta saját testét.

Holland kijutott ugyan a folyosóra, de egyenesen az FBI karjaiba szaladt volna, ha nem szemfülesebb az ügynököknél. A könnygázfelhő elrejtette az első másodpercekben, s ez elég volt, hogy átlássa a helyzetet: az ajtó előtt zsaruk álltak. Visszatért a terembe, időben ahhoz, hogy megmentse Thomas Bray életét.

Akivel az előbb szemernyit sem foglalkozott.

– Hello Mark! – mondta Mark Holland James Kahan-nek. Ismét csak elvigyorodott, mosolya és tekintete azonban olyan volt, mint a vérengző vadaké. James Kahan ledermedt, s ez a dermedtség előnybe hozta Holland-et... aki megpillantotta a pisztolyt a terem közepén.

Sikoly hasított bele a levegőbe: egy kommandós ismét halálát lelte a félelmetes és megfoghatatlan szellemkarmok között.

Alicia Kahant ez a sikoly késztette megmozdulásra. Ő is megpillantotta a fegyvert, és Mark Hollanddal egy időben mozdult rá.

A férfi hasalva ugrott érte, a nő futott. Szinte egyszerre értek a Sig Sauerhez, Holland egy hajszálnyival előbb. Ujjai a fegyver markolatát érintették, és már majdnem megragadta, amikor Alicia megérkezett, s csak egyet tehetett: kirúgta a férfi keze alól a pisztolyt.

A Sig Sauer pörögve csúszott az oltárhoz, nekikoppant, majd kissé távolabb megállapodott.

Mark Holland a nő bokája után kapott.

Alicia Kahan ügyes volt, átugrotta a férfi tenyerét, és elérte a fegyvert. Holland talpra ugrott, hatalmas léptekkel közeledett feléje.

Alicia lehajolt a fegyverért.

Meglátta az árnyat maga mögött, s oldalra dőlt. Közben fordult, emelte a fegyvert, és egyenesen Holland homlokának szegezte, midőn ő oltárnak vetett háttal a földre csúszott.

Ott ült a mozaikkockákon, és tartotta fölfelé a pisztolyt. Holland utolsó mozdulata félbeszakadt, éppen a nő felé hajolt.

Úgy néztek ki, mint két viaszszoborrá dermedt ember.

– Lője le! – nyöszörögte James Kahan távolabb. A férfi feltápászkodott a földről.

– Ki ő? – kérdezte Alicia Kahan remegő hangon. – Ki van a testében, Mark?

Mark Holland nem válaszolt. Lassan kiegyenesedett, s közben le nem vette tekintetét Alicia Kahan-ről.

– Ha maga elfoglalta a férjem testét, akkor ki van a maga testében? – ismételte meg a kérdést a doktornő. Egyenesen Holland szemébe nézett, nem mert másfelé nézni...

– A gonosz maga – felelte James Kahan.

Holland lassan előhúzta a kezét a teste mellől, és felmutatta a detonátort.

– Ha meghúzza a ravaszt, megnyomom a gombot – mondta hideg, érzelemmentes hangon – Ha...

megteszi

– ...meg akar halni, lőjön csak!

– Lője le, dr. Kahan! Nem robbantaná fel a saját templomát! James rászánta magát, hogy átveszi Aliciától a fegyvert, azonban elfeledkezett arról, hogy Thomas Bray még mindig él. Amikor elindult a nő felé, Bray nekiesett, vagy jobban szólva: rádőlt, s lefogta mindkét kezét.

James azt hitte, könnyen lerázhatja magáról a sebesültet. De tévedett. Bray-ben iszonyú erőket szabadított fel a haslövés, s az, hogy a halál közelébe került. Bősz medveként küzdött.

Mark Holland rájuk pillantott, s ujja megfeszült a detonátor fölött.

– Hagyja abba, Mark! – kiabálta Alicia az oltár tövében. – Hagyja abba! A kiáltása a Bray-jal küzdő James Kahan-nek szólt.

Mark Holland visszafordult felé, s fél térdre ereszkedett. Üres kezét előre nyújtotta.

– Adja ide a fegyvert!

– Lőjön! – sziszegte James Kahan Bray szorításából.

– A robbanás megöl mindenkit... Rendőröket, nőket, gyerekeket... – súgta Mark Holland. Tekintetének olyan súlya volt, amely alatt a legerősebb akarat is megroppant volna.

– Azok a nők és gyerekek gyilkosok – kiabálta James Kahan a terem közepéről. – Az FBI-osok nemkülönben!

– Ugye fél a haláltól?

...és Alicia Kahan nem lőtt. Lassan előre nyújtotta a Sig Sauert, s belepottyantottá Mark Holland tenyerébe.

Körülöttük még inkább megsűrűsödött a sötétség.

– Miért? – kérdezte kétségbeesetten James Kahan.

– Mert nem akarok meghalni – felelte a nő halkan, nagyon halkan.

meghalni nem akarok...

James Kahan feladta a küzdelmet, és Thomas Bray érezte, hogy feladja. Elengedte az orvost, neki is fogyóban volt az ereje. Mindketten lihegve álltak, s Bray lassan a gyomrára szorította kezét.

Most nyilallt bele testébe az igazi fájdalom.

– Sötétség Hercege segíts! – zihálta. Holland felállt, s feléje nézett.

– Segítettelek... – mondta Bray. – Nézd, mennyi áldozatod van a mai napon!... Meríts erőt belőlük, s egy keveset adj nekem is! – Körbeintett a némán álló FBI-osokon.

Fentről lenyúlt egy minden eddiginél hatalmasabb fekete karom, és ráereszkedett a Devilla melletti rendőrre. Belekapott, de nem hasította fel mellkasát. Félelmetes körmeit csupán belenyomta áldozatának combjába, s egyszerűen megemelte a testet. A fájdalom eszméletre térítette a rendőrt, aki hirtelen felüvöltött.

Ahogy a körmök még mélyebbre hatoltak húsába, s a saját testének súlya végzetes sebeket nyitott meg, úgy vált üvöltése sikítássá, sikoltozássá. Vergődni kezdett, s ez csak rontott helyzetén. Artériák szakadtak el, erek, s a magasból meleg, emberi vércseppek hulltak alá, mint tavaszi eső. A rendőr lassan eltűnt a fenti sötét felhőben, de hangja megsokszorozódva visszhangzott. A vércseppek sűrűn pattogtak a földön, s fröcsögtek mindenfelé. Hulltak bőven a tántorgó Brayre, James Kahan felfelé tartott arcára, a zokogó Alicia Kahanre, és Mark Hollandra, akinek szembogara egyetlen vörös folt lett...

Valaki a sikoltozás hallatán belépett a külső ajtón, és átfordult a bőrfüggönyön.

Lőni sem maradt ideje.

A feketeségből kicsapott valami, s most ez nem csupán egy karom volt, hanem egy alak, amely mintha a falról lépett volna le. Kicsapott, tátotta pofáját, megvillantak fogai... majd leharapta a rendőr fejét.

A test hátravágódott, de mielőtt földet ért volna, legalább hat felé szakították szét újabb fentről érkező alakok. Alábuktak a magasból, fekete szárnyukkal megkavarták a füstöt, és fogaikkal martak bele a halottba.

A vér szaga vezette őket, s amint megkaparintották prédájukat, visszatértek a magasba.

A bejárati ajtó döngve záródott be.

Thomas Bray átszellemült arccal nézte az előhívott démonokat. Kihúzta magát, hasán alvadt vérfolt virított.

A démonok szárnycsapásai által spirális forgásba késztetett füst egy tölcsére Bray irányába fordította lenti végét, és belefúrta magát a sebbe... Hátul, a golyó ütötte seb másik oldalán aztán kifolyt. Thomas Bray sebe lassan gyógyult, a férfi visszanyerte erejét, s ezzel végképp a Sötétség Hercegének szolgájává vált... és királyává a Földön.

James Kahan alakját ugyanakkor halovány fehér derengés kezdte körbekeríteni.

Alicia észrevette ezt. Időközben elengedte Holland bénító akarata, s a nő lelkében feltámadt az önvád: hagyta magát befolyásolni. Emlékezett rá, hogy Holland korábban azt mondta, csak azt tudja befolyásolni, aki amúgy is befolyásolható...

vajon én adtam át... vagy kényszerítettek'?...

A nő most jóvá akarta tenni hibáját. El kell vonnia Holland figyelmét Jamesről!

James készül valamire.

Ócska, korhadt kapaszkodója volt ez a hit lelkének, de erősen megmarkolta.

– Valóban felrobbantotta volna önmagát és a templomot? – kérdezte Mark Hollandtól.

Holland ismét a nőre vetette tekintetét. Érdeklődve mérte végig, de csak mint ember a furcsa bogarat...

– Gondolja, hogy itt hagyom... itt hagytam volna a rendőröknek? – kérdezte torokhangon. – Nem dobom oda titkaimat... Ebből nem lesz turistalátványosság! Inkább felrobbantom.

Középen Bray felüvöltött a boldogságtól. Ha eddig hatalmának tudatában áthágott minden szabályt és királynak érezte magát, most istenségként emelkedett a mindennapok fölé. Felemelte kezét a magasba, a kupola alatti démonok irányába. Uralni fogja őket!

– Az én karom – suttogta Mark Holland a nőnek büszkén.

– És most mi lesz?

– Kimegyünk a folyosóra és kisöpörjük a rendőröket a templomomból.

11.

A hollóval díszített vastag fémajtó előtt nem csökkent a tűzpárbaj hevessége, s az FBI embereinek előrenyomulása megtorpant.

Szemben, a védőkbe új erő költözött.

Ketten a behatolók közül hiába próbálták benyomni a dupla szárnyú ajtót. Egyikük a fegyverkattogás és az üvöltözés közepette Jeffrey Jordan ügynököt hívta.

– Be kell robbantani az ajtót! – üvöltötte az SHC embere a hívás után.

– Eszedbe ne jusson! – lökte arrébb a másik zsaru. – Ránk szakad az egész domb.

Szerencsére hamar megérkezett Jordan, és ő is ez utóbbi mellett volt. Ám semmilyen más megoldást nem tudott kitalálni.

– Fúrjátok meg a falat, és robbantsuk ki! – utasította az embereit. Megkezdték a plasztik felerősítését... golyózáporban, körbe a falon.

Alicia feje felett, az oltáron tátongó sötét nyílás fekete felhőcsomókat lökött ki magából. Ezek a fellegek könnyedén a magasba szökkentek, s beleolvadtak a fent gomolygó felhőkbe. Ám míg oda felértek, furcsán hullámzott oldaluk... mintha valami lenne a belsejükben.

Mintha csak felfelé hulló, fekete ikrák lennének.

A sötétség világra bocsátotta burokban rejtőző gyermekeit... S ha azok majd felhasítják rejtekük könnyed levegőből szőtt éjfekete kárpitját, s előbújnak mélyéről

elfoglalják a világot.

– Ki maga? – kérdezte Alicia Kahan. Erővel kényszerítette magát, hogy ne pillantson James vagy az üvöltő Bray felé. – Valamelyik gonosz sumér isten?

– A sumér istenek nem gonoszok – mondta Holland. Barátságosan beszélt a sumér istenekről, mintha minden nap együtt innák mézsörüket Ninkasi asztalánál. – Teszik a dolgukat, s a dolgokhoz épp úgy hozzá tartozik a pusztulás, mint a születés, a sötétség és a napfény...

– Akkor a sátán?

– Csupán azok szemében vagyok én gonosz, akik nem ismerik fel, hogy minden fény mögött ott az árnyék. Az én szemem mindent lát, nem csupán a fényt. De milyen lenne a világ, ha csak tavasz lenne? Mikor érne be a gabona, hova születnének az emberek?... De ha meg akar nevezni, szólítson csak Angra Mainjut-nak!

– Mit jelent ez?

– Egy név a sok közül... de a legelső nevek közül való.

Thomas Bray végre elhallgatott, s ez félelmetesebb csendet teremtett minden eddiginél.

Fentről sötét szárnyak suhogása hallatszott.

Aztán Bray a feladatára irányította figyelmét. S első feladatának a James Kahan-be költözött Mark Holland elpusztítását tekintette.

James Kahant azonban ekkor már fényes aura védte, akár egy páncélos lovagot a páncélja. Holland felidézte istenét és segítségét kérte a gonosz elleni küzdelemben. Testileg és spirituálisan megerősödve állt a szentély közepén.

– Ha szolgállak, engem is megjutalmazol? – kérdezte Alicia, és maga alá húzta lábait, mintha csak összegömbölyödne.

– Megöllek! – Másodszor harsant fel Bray üvöltése, most azonban az öröm helyett düh csengett ki belőle. Amint közelebb lépett James Kahan-hez, egy ismeretlen erő hátravágta. Métereket repült, s a mozaikköveken egészen a plexiüvegek aljáig csúszott.

Mark Holland egyszeriben megfeledkezett a nőről, és megpördült... Alicia Kahan tekintete ekkor megakadt a detonátoron. Agyán átvillant egy lehetetlen

megint a kezére fogsz játszani!

próbálkozás ötlete.

A talpára billent, és máris ugrott érte...

Mark Holland tekintete lángolt, s a Sötétség Hercege elindult James Kahan felé. Ez az ő birodalma, s hadserege, habár még gyenge, de képes leszámolni egy gyenge halandóval akkor is, ha azt isten támogatja.

Ez a sötétség temploma!

De mielőtt elindult volna, Alicia Kahan lecsapott a detonátorra, és megszerezte.

Mark Holland nem törődött most a nővel... hitte, hogy úgy sem meri majd használni. Sokkal nagyobb ellenfél volt a férfi. A Sötétség Hercege a kupola alatt köröző gyermekeit hívta segítségül ellene.

James Kahan viszont azt a hadsereget keltette életre, amellyel a jó mindig is harcolt a gonosz ellen: az embereket, akik körülvették. Testéből, mint valami köldökzsinór, fehér fonalak kúsztak a teremben álló és még élő FBI ügynökök felé, hogy feloldják őket a dermedtségből. Isteni energia áramlott bennük... az élet vibráló, lüktető energiája.

Egy időben csaptak le a szörnyek a magasból és oldódott fel az emberek bénultsága. A rendőrök úgy tértek magukhoz, hogy mit sem tudtak bénultságukról, kiesett számukra a dermedtségben töltött idő, és rögtön tüzelni kezdtek. A fegyvereikből kicsapódó lövedékeket isteni fény keretezte... s fénycsíkot húztak.

James Kahan lebegni látszott.

Iszonyatos sivalkodással zuhantak alá a megsebzett démonok. Támadásuk csúfos káoszba fulladt, lendületük megakadt.

A Sötétség Serege még nem volt felkészülve arra, hogy kijöjjön erre a világra. Golyók szaggatták frissen kialakított testüket, elcsapták szárnyukat, rést szakítottak testükön, behatoltak koponyájukba. Mocskos vérük szétfröccsent a levegőben...

Sivításuk a vastag acélajtón keresztül a folyosóra is kihallatszott.

– Mi a rossebb? – kérdezte kint Jeffrey Jordan mélységes mély döbbenettel. Az ügynök, s a körülötte állók elhátráltak az ajtótól. De csak pár másodpercig tartott meglepetésük, Jordan munkára serkentette őket: – Robbantani akarok! Gyerünk!

Bent Marcus Devilla, akibe köldöke magasságában, hátulról kúszott be a fénylő csatornán át az energia, a támadó Mark Hollandra emelte Browningját.

Alicia Kahan a zűrzavar és a fegyverek ropogása közepette megbűvölve bámulta a detonátort.

Most megtehetem....

Tenyerébe zárta, és érezte a kioldó gombjának dudorját.

Ezt akarom?

Én akarom.

Bray újra rohamozott. Észrevette, hogy urát veszély fenyegeti, és a megközelíthetetlen James Kahan helyett Devillát vette célba.

Ám csak egyet tehetett.

Ismét eldördült egy lövés, amely nem talált célba. Bray felütötte Devilla kezét, és öklével a nyomozó arcába csapott. Devilla visszavágott, majd a hátratántorodó Thomas Brayba ürítette az egész tárat.

Bray megtántorodott, de talpon maradt. A golyók ütötte lyukakon át, mintha csak gáz törne fel egy nagynyomású csőből, fekete füst áramlott ki.

Mark Holland egy négy méteres emberfeletti ugrással átrepült párosuk fölöttük, és James Kahan aurájának körébe került. Ahol a Holland körül kavargó fekete energiamező láthatóvá vált, és érintkezett James Kahan fényaurájával, cseppfolyóssá vált a levegő.

Alicia Kahan döntésre jutott, és a magasba tartotta a detonátort.

– Felrobbantom – kiáltotta. – Meneküljenek!

Marcus Devilla elkapta Alicia Kahan másik kezét, és a kijárat felé rántotta. Sebesült, vergődő démonokat kerülgettek, amelyek úgy agonizáltak, ahogy az elvágott torkú, kivérző kakasok.

– Meneküljenek! – villantotta meg futás közben Alicia a detonátort a többi zsaru felé. Azt sem tudta, hogy valaki kifelé rángatja. Elméjét egy dolog foglalta le

a szándék

felrobbantom

hogy mindent a levegőbe repít.

Kintről ekkor robbantották ki a falat. Törmelék és füst kavarodott fel, majd nyomán csípős könnygázszag áradt be. A fent kavargó rémült, szárnyas lények a résben a menekülés útját látták...

A szabadságot.

A boltozat alatti ködgomolyból egyszerre csapott le a megmaradt tucatnyi szörnyeteg, és a feltáruló világos lyuk felé repült. A ködgomoly is élőként viselkedett, amikor a fal azon pontja felett sűrűsödött be...

A rémisztő szárnyas démonok nem nézték, mit okoznak a mozaikpadló magasságában, és elsodorták Mark Hollandot James Kahan mellől. Fellökték mindkettőjüket, a fényvezetékek elszakadtak... majd ledöntötték a lábáról Devillát és Alicia Kahant, és a másik három, életben maradt rendőrt is.

A lyukban megjelenő Jeffrey Jordan csak annyit látott, hogy valami nagy sebességgel közeledik feléje. Gondolkodás nélkül lőtt.

Lövedékei azonban csak csípések voltak, csak fém, mindenféle szellemi energia nélkül.

Ám mögötte tucatnyi fegyver ugatott fel, és már csak erejüknél fogva is megállították az első rohamot.

A lények kis félkörrel visszafordultak, és szétszóródtak.

Devilla feltápászkodott, és felrántotta Aliciát. Aztán Jordan karjaiba lökte a nőt, és felhúzta a mellé zuhant James Kahant is.

Elvégre érte jöttek.

Rajta!

Alicia Kahan megnyomta a detonátor gombját.

– Gyerünk innen! – üvöltötte Devilla, de a második szót már elnyomta a kőoltár felrobbanásának döreje. Hatalmas kőrepeszek süvítettek el fejük mellett. Az egyik eltalálta a közelben álló zsarut, aki túlélte a karmokat és a szörnyeket is. Leszakította a fél arcát.

Jordan a nővel együtt repült hátra, a fal résébe, és rázuhantak vagy tucatnyi mögöttük állóra.

Tűz csapott fel a templomot körbefogó székek mögül, és legalább hat helyen felrobbant a tartófal. A robbanások a közelállók dobhártyáját átszakították. Egy másik túlélő rendőr egy lángcsóvában emésztődött el.

Megroppant a füstfelhő fölött a boltív.

Ezzel egy időben a föld alatti létesítmény kulcsfontosságú helyein további tizenöt töltet robbant fel.

Aki tehette, menekült.

12.

A templom tartóoszlopai eldőltek, a teteje beszakadt. A mozaikkockák alatt elhelyezett apró töltetek szétrombolták az ábrát, az oltár darabjaira tört szét, s a falak sem maradtak egyben.

Alicia számára a rohanás mintha órákig tartott volna. Egyik kezét a feje fölé emelte, a nyakát behúzta, és nem nézett semerre, csak a lába elé. A szeme sarkából azonban látta a bedőlő falakat, a tűzoszlopokat, és a repülő törmelékeket. Félig megsüketült, mindenhonnan robbanások hallatszottak. Ők pedig szaladtak fel a körbe-körbe kanyargó folyosón, lépték át a halottakat. Füst kavargott, marta a szemét, és már levegőt sem kapott. James a köpenyénél fogva húzta, ő pedig vércseként szorította Devilla kezét. Átrohantak egy ismerős öltözőn, a szekrények többsége már a földön feküdt, és egy ajtó mögül lángcsóvák nyúltak utánuk. Feketébe öltözött árnyalakok futottak velük együtt, és kiabáltak is...

Aztán egyszerre kint álltak a szabadban, a friss levegőn, ezernyi reflektor előtt. Fegyverek szegeződtek rájuk. Devilla előre ugrott, és testével takarva Alicia Kahant azt üvöltötte, hogy ne lőjenek.

Ne lőjenek!

Rémálom volt az egész, dermesztő, felfoghatatlan rémálom. Valami megfoghatatlan elrebbent a fejük felett... Senki nem vette észre.

A mögöttük levő barakk megállás nélkül ontotta a menekülő FBI-osokat. Egy ügynök égő háttal, üvöltve bukkant fel. A dombocska, amin álltak, folyamatosan remegett. A teteje beomlott, és porfelhő szállt fel, kisebb-nagyobb lángcsóvák lebbentek el a csillagos ég felé. Aztán a kilökődött por szép lassan szállingózni kezdett. A reflektorokra köd telepedett.

Devilla még mindig Alicia Kahan előtt állt.

– A kurva életbe! – nyögte ki ekkor a rendőr. Most kapott csak levegőt. – Mi jutott eszébe, hogy robbantott?

– Nem jelent meg az isten! – Alicia meggörnyedve köhögött. – Csak Holland testében... Csak testben élt... A test pedig elpusztít...ható.

Devilla ekkor vette csak észre, hogy kibiztosított fegyverét szorongatja. Képes lett volna bárkit lelőni, aki rájuk támad.

Jeffrey Jordan került elő, Devilla pedig örült, hogy nem tette el a fegyvert.

– Akármit is akar mondani, felejtse el – mondta a nyomozó Jordan és Alicia Kahan közé állva. – Ha az Special Humán Cases-től van, már húzhat is a fenébe!

– Beszélnünk kell a doktornővel.

– Megtehetik Chicagóban az irodámban, tucatnyi tanú társaságában.

– Mondja meg neki, hogy jobb, ha csendben marad. Mi cáfolunk, tanúk nincsenek, az ügy pedig három nap alatt elfelejtődik.

– Ne akarja, hogy használjam a fegyvert. Most tűnjön el!

Jordan merőn nézett rá, aztán eltűnt az ügynökök és letartóztatottak forgatagában.

– És most mi legyen? – kérdezte Devilla Alicia Kahantól, miután megfordult. Úgy rémlett neki, mintha széthulló emberi testeket látott volna pár perccel korábban. Karmokat és vért. Szédült, ha erre gondolt, és kirázta a hideg. Úgyhogy igyekezett nem gondolni rá, és ahelyett, hogy azt kérdezte volna, „mi az isten haragja volt az odabent?”, egyszerűen csak azt tudakolta, hogy most mi legyen. Alicia Kahan nyilván többet tud a múltról és a lehetséges jövőről. – Amiket a sajtónak elküldött, azok az anyagok védik... addig mindenesetre, ameddig a tévéállomások melegen tartják az ügyet.

– Ők ölték meg Bruce Walsh-ot? – intett a fejével Alicia Jeffrey Jordan után.

– Valószínűleg igen. Az ő utasításukra valakik...

– Nálam vannak az eredeti fényképek és leírások is... Kézzel írott levél.

– Hol?

– Biztos helyen. Devilla bólintott.

– Szerencséje van. Vigyázzon rájuk!

Alicia hirtelen megingott, James kapta el. A nő belekapaszkodott a férfiba... Mindkettejük haját, szemöldökét őszre színezte a leülepedő por. Mintha hó esne...

– Az őrületnek vége – mondta James. – Thomas Bray halott.

– Csak be kell fognom a számat...

– Csupán meg kell válogatnia azokat, akikkel őszinte lehet... – James Kahan szomorúan elmosolyodott. – El kell mennem, dr. Kahan.

– Mark... – Alicia szemébe könnyek gyűltek. – Mi történt magával... és a férjemmel?

A férfi lehajtotta fejét.

– Amikor a szertartáson megpróbáltak átformálni, egy mód nyílt a menekülésre: kiléptem a testemből. Benne maradt a gonosz énem, de attól még meghalt volna a test, ám valami elfoglalta... Vissza nem mehetek... Ez pedig nem az enyém, csak kölcsön vettem. Tulajdonképpen szellem vagyok, és nem tudom, hol a helyem.

– Remélem, Mark, hogy a legjobb helyre kerül – mondta a nő a zokogás határán állva. Egy halottól búcsúzott. Holland nem volt többé idegen, háromszor mentette meg az életét, és Alicia hálás volt neki. – Az életet ugye nem a halál követi?

– Majd most megtudom...

– Legyen boldog!

Alicia két puszit adott Mark Hollandnak... James arcának két felére.

– Egyet tegyen meg! – kérte Holland. – Nem szabad futni hagynia azt a lényt, aki most az én testemben kóborol kint. Nem emberi lélek... Bármire képes, és ha elmenekül, folytatja, amit elkezdett.

– Lehet, hogy benn égett a bunkerben.

– Nem. Érzem, hogy kijutott. Valahol az erdőben...

– Biztos?

– Érzem.

– Szerintem nem lesz nehéz rávenni a rendőrséget, hogy segítsen – mondta a nő a nyomozóra pillantva.

Devilla, aki a párbeszéd felét nem értette, rábólintott. Aztán arra gondolt, hogy az SHC-iroda segítségéről szívesen lemond, viszont a hajszára ráveheti a helyi zsarukat.

De kit is kell most kergetni?

– Azok után, amit lent láttunk – tette hozzá Alicia Kahan. Merőn nézte a férjét, aki megborzongott, mintha az éjszaka hűvöse bebújt volna az inge alá.

A doktornő észrevette, mikor költözik más fény James Kahan szembogarába. S akkor elvette a kezét a férje arcáról, és megválaszolta Marcus Devilla percekkel korábbi kérdését.

– Tartóztassa le a férjemet, nyomozó! Mert bűnrészessé vált, s gyilkossá lett!

Mark Holland lelke a csillagok felé lebegve nem törődött többet a föld dolgaival.

13.

Al-nenhir-tu először A-zu arcát pillantotta meg maga fölött, aztán a kék égboltot, és a felhőket fenn a magasban. Az égbolt színe elárulta neki, hogy késő délután van, csendes, szélmentes nap. Nyugalom és csend uralkodott a palota felett, darvak szálltak el V-alakban a Déli-tenger felé.

A-zu egy ronggyal megnedvesítette a beteg ajkait. Al-nenhir-tu szeme hálásan megrebbent.

– Ne akarj megmozdulni, jó uram! – mondta A-zu. – Elégedj meg annyival, hogy túl vagy a műtéten, s ne siettesd a gyógyulást, el fog az jönni magától.

Al-nenhir-tu erőtlenül felsóhajtott. Az orvos megtörölte a beteg homlokát is, majd a nedves ruhadarabot a nyakára terítette.

– A sebedet lefedtük, s nem fertőződött el, a démonok elkerültek. Vigyáznod kell rá, s ha az istenek megsegítenek, akkor még hosszú hosszú ideig leszel közöttünk.

A beteg lehunyta a szemét és elaludt.

Amikor legközelebb felébredt, palotájának színes, kék és vörös mennyezetére esett a tekintete. A szeme sarkából látta, hogy a mécsesek lángja táncot jár a fal festményein, a vidám lányok és szekeres katonák során. Úgy érezte, egyedül van, s hosszan nézte a mennyezetet. Egy idő után összefolyt szemei előtt a kék és a vörös, mégsem hunyta le szemhéját, nem akart elaludni, most irtózott a sötétség gondolatától is. Aztán egyszerre egy aprócska fénypont jelent meg a mennyezet magasában.

Al-nenhir-tu érdeklődve nézte, nem félt tőle. A fényből egy mosolygós alak vált ki. Nem zavarta, hogy a mennyezeten van, úgy látszott teljesen megszokott neki a fekvő testhelyzet is. A ruhája mégsem lefelé lógott, hanem könnyed redőkben hullt térdére. A szép arcú férfi egy fogazott sarlót tartott a kezében. Hosszan nézték egymást a beteggel.

– Megismersz? – kérdezte gyengéden a sugárzó isten.

– Samas... – akarta nyögni a beteg, de nem volt ereje szólani se. Samas, a mindent látó fény istene, a bíró bólintott. Egy fénysugár nyúlt le a beteghez az isten mögül, és halovány derengésbe fonta alakját. Al-nenhir-tu erőt kapott a gyógyuláshoz. Samas mindentudón mosolygott.

– A jövő titkairól majd máskor beszélgetünk...

Amikor eltűnt, a beteg ismét elaludt. A-zu ébresztette két nap múlva.

– Enned kell jó, uram – mondta az orvos. Al-nenhir-tu hátát feltámasztották a szolgák, majd péppé zúzott gyümölccsel etették meg urukat. Az orvos ott ült vele szemben, és nézte, hogyan nyögdécsel és nyel a betege.

– Valamit tudnom kell, uram – mondta az orvos az ebéd végeztével. – Ki járt nálad, a tegnapi napot megelőzően?

Al-nenhir-tu őszintén válaszolt. Szava halk volt, de érthető.

– Samas...

Az orvos megkönnyebbülten bólintott. Senki nem tudta, hogy köpenyébe rejtve egy kést szorongat. A választól függött, hogy Al-nenhir-tu életben maradhat-e vagy sem. Mert ha valamely démon látogatja meg, meg kell ölni a beteget. És ha meg kell ölni, hát megöli, és elvész ő maga is. De Samas jó isten, pártatlan és igazságos. Minden nap megjelenik a Mása hegy mögül, és fénnyel tölti ki az emberek szívét...

– Jó, uram – kezdte az orvos. – Samas innentől életed része lesz. Miután eltávolítottam koponyád mélyéről az élősködőt, ami betegségedet okozta, feltárult egy szem, amellyel megpillanthatod a neked rendelt istent. Sok nép van, és sok isten, s úgy látszik, téged Samas részeltet kegyeiben. Fogadd őt el életed részének... Egy nagyon hosszú élet részének.

A-zu felállt. Az ő feladata itt véget ért. A gyógyuláshoz már fölösleges. Megnyugodhatott.

– Ám... még valamit, uram. Ha életed során mágusok és varázslók akarnának megkísérteni, azzal, hogy többet láthatsz a túlsó világból, ha befekszel kezeik alá, ne higgy nekik. A szemed az istenekre nyílik. Ám ők csak hályogot vonnak rá, s tudod, ha Samas eltűnik az égről a hegy mögött, csak sötétség marad mögötte, és soha nem tér vissza. A tudás már a tied, s ne áruld el alsóbb örömökért.

Al-nenhir-tu nézte a palota oszlopsora között távolodó orvos hátát. Soha többé nem látta viszont, a szavait azonban nem feledte. Az élete pedig, hála az orvosi beavatkozásnak, még ebben a változékony és kaotikus korban is hosszúra és boldogra sikeredett.