HAT

1.

Illinois állam, Chicago

Alicia Kahan üres házba tért haza. Alaposan bezárkózott, majd leült a konyhaasztalhoz, és papírt, tollat vett maga elé. Most nem levelet akart írni, hanem sorba akarta szedni azokat a tényeket, amelyeket megtudott. Erre is édesanyja nevelte, aki mindent papírra vetett: napi bevásárlásokat, terveket másnapra, terveket a hétre, és terveket az elkövetkezendő évtizedekre. Alicia egyszer ráakadt egy halom ilyen papírra az egyik szekrény aljában, fent a padláson. Kis bonbonosdobozban: felül a napi tervek, alul az évesek. ,A-nak cipőt venni", „Karácsonyfa-vásárlás Hudgins-nél", „Tavasszal lefesteni az ajtók-ablakok kereteit" – ilyen apró-cseprő dolgokkal telt a szüleinek az élete.

Alicia merengett pár percet a papír fölött. Szerette volna ismét felhívni az anyját, de előző este alig bírta lebeszélni arról, hogy ideutazzék. Persze jó lenne, ha itt lenne...

A nő erőt vett magán, és írni kezdett. Adott egy barna boríték, amely eltűnt. Ugyancsak eltűnt James Citroenje, miután a nyomozók átvizsgálták. Nincs meg Heitman műtéti jegyzőkönyve, és egyáltalán semmilyen lelete. Alicia azt sajnálta, hogy Bruce szobájába nem mehetett be, de milyen jogon is kutathatná át dr. Walsh iratait? Hugh Mervinnek szintén nyoma veszett, sőt az egyetemen kevesebbet tudnak róla, mint ő. Ki az, vagy mi az, aminek nyomán elindulhat?

A kórházon belül kell lennie valakinek,

ennek nincs értelme!

aki a nyomokat eltűnteti.

Hogyan lehetne onnan bárkit is összepárosítani egy gyilkosságsorozattal? De csakbelső ember tűntethette el Heitmant a kórház írott és elektronikus emlékezetéből.

Mégis lehetetlen, hogy egy gyilkos legyen az orvosok között. Vagy az ápolók között?

„Mi lehet a borítékban?" – írta le Alicia a kérdést újabb pontként, miután az előzőre nem tudott választ adni. Erre két tippje volt, s ezek egymás alá kerültek a papíron: „Heitman", és „agyműtét ford." A fordítást rövidítette.

„Kinél lehet a boríték?" Ha James azért ment le a sikátorba, hogy átadja valakinek, aki aztán rátámadt, akkor miért vitték el a Citroent? És egyáltalán, kinek van szüksége rá? Egy elmebetegnek biztosan nem kell sem a sumér orvos műtétjének, sem Heitman műtétjének a leírása. Walsh meghalt, Mervin semmit nem tudott a kezéből kiadott példányokról.

„Hol lehet James?" – ez volt az utolsó kérdés, de ez alá nem kerültek lehetséges válaszok. Alicia úgy feküdt le, hogy hiába összegezte gondolatait, mégsem jutott semmire. Nem tudott elaludni. Fülledt meleg volt a szobában, de az ablakot nem nyitotta ki, mert félt. A függönyöket is behúzta, és most sötétebb volt, mint máskor. A nyomozók elhintették benne a félelem magvát.

Egyedül feküdt a hatalmas ágyon, és az árnyékokat nézte. Gyermekkorában a nagyszüleinek a házában hozzászokott a nyitott ablakokhoz, a szobát átjáró friss levegőhöz. Szeretett ott lenni, beleburkolózni a vastag takarókba, amelyek alatt mindig megizzadt, miközben az esti szellő simogatta arcát. Nagyanyja féltette a megfázástól, és ilyenkor mindig gyógyfüvekből készült teát hozott, erősen megcukrozva. Émelyítően édes volt, de mindig jólesett, s jobb volt a kanalas orvosságoknál. A tea ott gőzölgött a kisszekrény polcán, és illata belengte a szobát.

Springfieldben aztán, a városban, már korántsem volt olyan békés az éjszaka. Reggel ugyanúgy megszólaltak a rigók, mint a nagyszüleinél, de nyomukban felébredtek az emberek, és az emberekkel együtt a gépek is.

Most csend volt. Alicia átnyúlt az ágyon, megsimogatta a párnát. Két személyre ágyazott, és középen akart feküdni, de áthúzódott az ágy bal oldalára, a saját felére. Hiányzott James, s nagyon zavarta, hogy a tárgyak ugyanazok nélküle is. Az egész világnak meg kellene változnia, és erre még ez a szoba is változatlan.

Elég ezekből a gondolatokból!

Rettenetesen meleg volt. Alicia megizzadt a vékony takaró alatt. Azt fontolgatta, hogy mégiscsak kinyitja az ablakot, de elvetette az ötletet. Egy kicsit ügyesebb ember fel tud mászni ide, és be tud jönni a nyitott ablakon. Nem kockáztathat.

És hát...

… be kellett magának vallania: aggódott.

Érdekes... eddig nem féltek betörőktől. Akartak ugyan kutyát tartani, de azt sem a ház védelmére, hanem a maguk örömére. Hogy legyen egy kis élet és mozgás a házban. Aztán azért nem hoztak kutyát, mert képtelenek lettek volna foglalkozni vele. Még ennyi idejük sem volt. James-nek semmiképp.

Betörőt pedig még nem láttak errefelé. Igaz ugyan, hogy nem csak rendőrök, hanem önkéntesekből szerveződött polgárőrök is vigyáztak az utcák biztonságára, ám az utóbbi években nem sok ügyük akadt: legfeljebb más városrészekből idetévedt kisebb bűnözők vagy randalírozó fiatalkorúak elfogása hozott izgalmat életükbe. Egy gátlástalan elmebetegre azonban nem lehetnek felkészülve.

Néha, nagyszülei házának a tornácán a csillagos ég alatt érte el az álom Aliciát. Ha erre visszaemlékezett, olyan érzés lett úrrá rajta, mintha még mindig az a kisgyerek lenne, akit aztán a nagyapja a karjaiban vitt be a szobába. Alicia gyakran felébredt ilyenkor, de nem árulta el: félig lehunyt szempillái alól leste nagyapját. Hogy olyasvalamit tesz, amiről más nem tud, rettenetesen izgalmas volt.

Alicia elmosolyodott a sötétben. Napok óta ez volt az első, gyorsan tovarebbenő mosoly az arcán. A nagyapja valószínűleg tudta, mikor ébredt fel, és mikor aludt tovább. A nagyapáknak vannak ilyen megérzéseik, és ezek nem csalnak.

A nő felszisszent, és grimasz futott végig arcán. A jobb lábfejébe nyilalló fájdalom hirtelen jött, és lassan múlt el. A szúró érzés helyébe aztán zsibbadtság tolakodott. Alicia felült az ágyon, és megmasszírozta a lábfejét. Megcsíphette egy bogár vagy egy pók...

Ám hiába kereste ujjaival a csípés helyét, nem találta.

Az ágy fölé szerelt kislámpa kapcsolója felé nyúlt, de félúton megállt a keze.

Nem szabad!

Miért ne szabadna? A gondolat illogikus volt. Mégsem kapcsolta fel a lámpát. Lassan visszadőlt a párnára, és ismét csak a szoba sötétjét fürkészte.

Még mindig zsibbadt a lába. Nem nagyon, vagy egyáltalán nem akadályozta volna a járásban, és futni is tudott volna,

miért kellene futnom?

de határozottan kényelmetlen volt nem is sejteni, mitől fájdult meg egyik pillanatról a másikra.

Erről eszébe jutott a kórház. Az évek, amiket ott eltöltött, amiket ott eltöltöttek ketten...

Lentről üveg koppanásának hangja hallatszott fel.

Alicia visszafojtotta lélegzetét. Bizonyosan rosszul hallotta! A házak amúgy is recsegnek-ropognak, a csövek folyton szörcsögnek, az ablakok pedig azért vannak, hogy néha megremegtesse őket a szél.

Fülledt este van. Nincs szél!

A házak élnek. Ezt az elméletet a nagybátyja ültette el benne, aki ács volt, és számtalan falusi ház kapott tőle életet.

– A fák élnek, ugye? – kérdezte egyszer a búzamezőn sétálgatva nagyanyjának a testvére. Már közelgett az aratás ideje, és a kalászok szinte ráhajoltak a földre, mintha a lépteiket akarták volna kihallani a távolból. – Akkor a házak miért ne élnének? Érezni lehet a lelküket is. Alicia, biztos voltál olyan házban, ahova jó volt belépni, és biztos voltál olyanban is, ahonnan menekültél volna. Voltál, ugye?

Alicia talán bólintott.

– Rossz lelkű és jó lelkű házak pedig vannak. És akadnak szomorúak is. Én már akkor tudom, hogy milyen lesz a hangulata egy háznak, amikor végigsimítom a gerendáit. És a házak elmondják a történetüket, ha jól odafigyelsz! Nyögnek, sírnak, nevetnek, és fáj nekik, ha valaki nem érti őket...

Milyen kevés dolgot ért az ember – gondolta Alicia az ágyban fekve. Nagyon magányosnak érezte magát. Nosztalgiája, amely hirtelen támadt fel, James hiányából adódott. A mindennapokban nem volt aggódós-típus, és nem is szokott a múlton merengeni. – Se a házak, se a halak nem nyílnak meg előttünk.

Egy orvos ne merengjen a múlton, és ne aggódjon a jelenben... Dr. Alicia Kahan erős nő volt, de érzékeny. Ereje vitte előre a karrier útján, ám érzékenysége választatta hivatását.

Talán el is felejtette volna az üveg koppanását, ha nem ismétlődik meg.

Alicia az arcához emelte kezét, hogy végigsimítson gyöngyöző homlokán, és észrevette, hogy jéghidegek az ujjai. Tompa nyomást érzett a gyomra tájékán: félelem támadta meg testét.

Lecsúsztatta a bal lábát az ágyról, s miközben óvatosan felült, a jobbat mellé helyezte. Mindössze egy pólót vett fel éjszakára, és most szinte meztelennek érezte magát. A bugyik azonban egy fiók mélyén pihentek, s a fiók kihúzása zajjal jár...

Felállt, végighordozta tekintetét a mozdulatlanságba merevedett éjjeli szobán. Hol találhatna valami fegyvert, ami kézbe simul, és úgy magához veheti, hogy nem kelt vele zajt?

Erre korábban nem gondolt... Nem látott semmit, amit védekezésre használhatna.

Az ajtóhoz settenkedett, amit résnyire nyitva hagyott korábban – ezért is hallhatta meg a koppanást – és csigalassúsággal kitárta. Eddig nem nyikorgott, de hátha most fog... Vagy lehet, hogy nyikorgott, csak nem tűnt fel?

A meleg ellenére fázni kezdett, hőhullám és borzongás váltakozva szaladt végig rajta.

Ha valaki van itt...

Ha a ház beszélni tudna, most elmondhatná. Ha a halak beszélni tudnának, most elmondhatnák, hol rontottuk el, mi emberek?

...akkor hol lehet?

Menjen le a konyhába és vegyen ki a fiókból egy kést?

És ha a konyhában van?

A háznak amarról is van egy bejárata. A hátsó kertbe lehet kijutni, illetve onnan bejönni. A kerítés nem túl magas, bárki átugorhatja, és máris a kertben van. Pár lépés az ajtó... Az ajtón pedig nem biztonsági zár van.

Alicia csigalassúsággal, a falhoz simulva lépett ki az emeleti folyosóra. Nyitott szájon át, lassan lélegzett, habár úgy érezte magát, mintha futott volna: egyre sebesebben zakatolt a szíve, s a zihálást visszafogni csupán hatalmas önuralommal sikerült... Elaraszolt a korlátig, ahonnan lenézhetett a hallra.

Térdelj le!

A telefon! Fel kellene hívni a rendőrséget.

Nem térdelt le, csak lehajolt. Kilesett két korlátléc között.

Nem mozdult semmi.

És ha alattad van?

A lépcső jól láthatóan vezetett le a világos fal mellett az emeletről. Ha arra akar lemenni, könnyen felfedezhetik.

De nem volt más választása.

Várt, hátha meghallja újra a koppanást az üvegen, vagy valamiféle neszezést, ami elárulja, hol tartózkodik az éjjeli látogató. Egybefonta az ujjait, és legszívesebben megropogtatta volna a csontokat – középiskolásként csinálta utoljára, de megfogadta, hogy leszokik róla, mert jobban idegesítette, mint azokat, akik hallgatták –, aztán inkább megragadta a korlátokat és beléjük kapaszkodott.

Még soha nem érezte ennyire idegennek a lakásukat. Közös ízlést tükröztek a bútorok, és James-szel együtt hosszasan válogatták őket, egyáltalán nem siettek, az összhatás volt a fontos. Alicia egyik belsőépítész ismerőse segített, nagyobb tapasztalata volt az ízléses lakberendezés terén, mint nekik. A lakás végül világosra, hangulatosra, és kissé előkelőre sikeredett: pontosan olyan arányban, amilyet egy gyermektelen orvosházaspártól elvár az ember.

A sötétség azonban megváltoztatta a kontúrokat, és tovaűzte a nappali fényben világos színek vidámságát. Alicia azon vette észre magát, hogy fél a saját otthonában. Felnőtt fejjel, a megszokott illatok és vonalak mellett is fél. És ezt a félelmet nem az okozza, hogy egy ismeretlen lehet a házban, akinek ki tudja, milyenek a szándékai... hanem maga az éjszaka.

Mélyeket lélegzett, de a görcs továbbra is ott terpeszkedett a tagjaiban. Ha megszólalhatott volna, ha csak annyit mondhatott volna magának, hogy „jól van” vagy annyit, hogy „indulás”, akkor a feszültsége biztosan felenged, de némának kellett maradnia. Ilyen feszült a csend a víz alatt is, amikor eldugul az alámerülő füle, és csak valami halk sistergést hall, ami nem is létezik valójában.

A halak éneke... a halál éneke...

A régi mesék minduntalan felidéződtek. Megtelepedtek elméje egy részében, és előtolakodtak.

Most tolakodtak elő!

Alicia, ahogy még egyszer végigpásztázta tekintetével a földszinti részt, egy aprócska emberi alakot pillantott meg. Valójában inkább tudta, hogy ott van, mintsem látta, és majdnem felkiáltott. Azzalfog küzdeni!

A lépcsősor aljánál elhelyezett bronzszobrocskát, amit nászajándékként kaptak James washingtoni nagybátyjától, le lehet emelni a talapzatáról. Elég súlyos ahhoz, hogy ha valakit megüt, vagy eltalál vele, akkor az illető cselekvésképtelen legyen egy kis ideig.

Bele is halhat…

A nő elsettenkedett a lépcső tetejéig, miközben idegesen figyelte mozdul-e lent valami. A mozgása akaratlanul is felgyorsult, amikor túljutott az első szakaszon, és most már nem is töprengett, lehajolva ugyan, de elindult lefelé a lépcsőn.

A szőnyegre lépett, mert félt, hátha mezítelen talpa megcsúszik a lakkozott fafelületen. Remélte, hogy a lépcső nem fog nyikorogni és nem ad hangokat. A világos falhoz tapadt, hogy fehér inge ne legyen feltűnő a sötétben. Lépésről lépésre haladt, s míg lépései könnyedebbé váltak...

a megtett út erőt adott neki, s már nem gondolt a recsegésre, lába mintha önálló életet élt volna

...ezalatt az elkövetkezőktől való idegessége fokozódott.

A lépcső alján azután magához ragadta a szobrocskát. A lábánál fogva markolta meg, és arra gondolt, amikor a hideg fém a tenyerébe simult, hogy ha a bronzalak kinyújtott kezével találja el a betolakodót, akár be is törheti a koponyáját.

És ha fegyvere van?

Ez még nem jutott az eszébe. Viszont belátta, mekkora őrültség volt lejönnie. Miért nem telefonált rögtön a rendőrségre? Mi ütött belé, hogy hősies házvédőt játszik, mikor azt sem tudja kivel áll szemben?

Most már mindegy.

És merre tovább?

Mintegy varázsütésre merevedett meg, amikor ismét megkoppant valahol egy üveg. A hang a konyhából jött, ahova Alicia éppen nem láthatott be, mert lefekvés előtt, régi szokása szerint, elhúzta az ajtaját.

Viszont senki sem lát be – gondolta megkönnyebbülve, és átosont a hallon a szemközti falig, az ajtó mellé. Húzza el, és nézzen be, vagy várjon itt, hátha a behatoló kilép onnan?

Alicia a falnak dőlt. Terpeszbe állt, támadóállásba, és két kézre kapta a szobrot. A melle elé emelte, hogy szükség esetén azonnal lesújthasson. Ahogy ott várt, egyre inkább nőtt benne a támadókedv. Ismét eszébe jutott az elmúlt napok minden szörnyűsége, Bruce Walsh ablak alatt himbálózó holtteste, James... az égett szag a sikátorban. Landaker meséje az Antikrisztusról, és az elhagyatottság érzése, amit ő átélt, az egyedüllét itthon, kínzó és nyomasztó gondolatok. Végül nem bírta tovább, miután percek teltek el anélkül, hogy bármilyen zajt is hallott volna, elhatározta, hogy benéz a konyhába.

Bal tenyerét ráhelyezte az ajtóra, és lassan odébb csúsztatta az ajtólapot. A résen át bekandikált, de nagyon kicsi volt a látószög, és csak a konyha egyik szeletét látta: a tűzhelyet, a fűszerpolcot, a falon lógó merőkanalakat. Az ajtó szerencsére hang nélkül nyílt tovább. Alicia azonnal belépett, amikor akkora lett a rés, hogy oldalazva beférhessen. Maga sem tudta, miért szánta el magát erre a hirtelen lépésre, talán a meglepetés erejével akart hatni.

A konyha első pillantásra üres volt. Nem támadt senki a nőre, és nem menekült el senki a láttára. Alicia körbesétálta a középen elhelyezett előkészítő asztalt, és megállapította, hogy valóban nincs itt senki. A kertbe vezető kijáratra tévedt a tekintete.

Nem, nem ajtózörgést, hanem üveg koccanását hallotta!

Az ablakot függöny takarta.

A nő az elektromos tűzhely mellé lépett, és karnyújtásnyira az ablaktól megállt. Kinyújtotta a karját a függöny felé, aztán a mozdulata félbeszakadt. Mit tegyen? Rántsa el hirtelen, vagy ismét csak egy kis résen nézzen ki?

A lábfejében megint megérezte a fájdalmat. Először csak a bizsergést, mert a fájdalom most nem egyszerre érkezett, hanem fokozatosan. Elhatározta, hogy nem törődik vele.

Még ez is!

Megérintette a függönyt, amely azonnal apró hullámzásba kezdett.

Nincs nyitva az ablak – bátorította magát Alicia, és magasabbra emelte a bronzszobrot.

Döntött. Megragadta a függönyt, majd egy határozott mozdulattal oldalra rántotta.

Egy férfi nézett vele farkasszemet.

A kinti holdvilág minden vonását láthatóvá tette. Mélyen ülő tekintete egyenesen Alicia szemébe fúródott. Haja és öltözéke zilált volt, homlokán sebhely húzódott. A fenyegetés szobraként állt, szája egyetlen metszett vonal volt.

Alicia egy villanásnyi időre megbénult, szíve kihagyott egy dobbanásnyit.

Aztán a nő meglendítette a nehéz bronzszobrot...

2.

– Eltűnt. Én felé hajítottam a szobrot, ő meg egyszerűen köddé vált. Ott volt, aztán nem volt ott! – Remegett a hangja, remegett a keze, remegett a lába.

Dr. Alicia Kahan a körmét rágta. Előtte az asztalon egy frissen bontott Henessy-s üveg és egy üres pohár állt.

– Jól van. Nyugodjon meg! – mondta Devilla.

Hajnali két óra volt, és egy fél tucat zsaru szállt ki a helyszínre Alicia telefonhívása nyomán.

– A tömeggyilkosunk meglátogatta a doktornőt – jelentette be Fisher fél órával korábban, telefonon keresztül a hírt az ébredező Devillának.

– Az orvosszakértőt felébresztette már? – kérdezte Devilla ásítva. Lenyúlt az ágya mellé a hasra esett digitális óráért, és a szeme elé emelte. Hajnali fél kettő volt.

– A nő túlélte.

A nyavalyás – mondta Devilla, és az orvosszakértőre gondolt. – Bezzeg ő alhat tovább!

– Ne nyavalyogjon Devilla! Ugorjon ki az ágyból!

– Reggel nem ér rá?

– Nem.

– Értettem.

Pedig fel nem foghatta, miért ne ért volna rá reggel. Egy járőr leparkolna a házzal szemben, a többit a környékre irányítják, hogy cirkáljanak az utcákon, ő pedig kialhatta volna magát. Más már úgysem történik reggelig.

Devilla ebben a pillanatban a kelleténél is jobban utálta az ügybuzgó Fishert. Most akar nyomokat keresgélni, és az őrültje után vetni magát? Azt reméli, hogy talál egy elejtett névjegykártyát, vagy felcímzett borítékot? Vagy, hogy a fickó itt bujkál még a bokrok között, megcsillanó szembogara majd elárulja búvóhelyét, és Fisher a csuklójára kattinthatja a bilincset? Honnan jött ez a figura? Talán indián nyomolvasó volt a nagyapja?

Ilyen névvel biztosan nem. Devilla elvigyorodott.

Nem mintha ő nem végezte volna buzgón a dolgát. Ha megkövetelte a feladat. Még a magánéletében is buzgó volt. A feleségét sem kellett volna kidobnia az ablakon, elég lett volna cuccaival együtt kitennie az ajtó elé, miután megtudta róla, hogy félrekefélt a szomszéddal. És ha nem autóval kopog be a szomszédhoz, akkor megússza a felfüggesztést is.

Lehet, hogy büntetésül kapta Fishert?

A nyomozó kimászott az ágyból.

Később elnézte az ügynököt, amint Alicia Kahan háza előtt, a kertbe vezető konyhai ajtó keretében ácsorog, és a pázsitot pásztázza a zseblámpájával, s akkor a szeme elé villant a kép, amikor először megjelent az irodai asztala előtt és az asztalra támaszkodva kijelentette, hogy: „FBI".

Anyád!

– Eltűnt. Én felé hajítottam a szobrot, ő meg egyszerűen köddé vált. Ott volt, aztán nem volt ott! – mondta Devilla háta mögött Alicia Kahan.

A zsaru megfordult és a konyakra esett tekintete.

– Jól van. Nyugodjon meg! – nyugtatta a nőt.

– Biztos benne, hogy Mark Holland volt? – kérdezte Fisher félvállról. Ő is visszafordult, s lekattintotta a zseblámpát.

– Persze, hogy ő volt! – mondta Alicia Kahan emelt hangon. Ott ült Fisher előtt gyorsan felkapott szabadidőruhában. – Itt a maga elmebetegének a fényképe – odacsapta a képet az FBI ügynök mellére –, egyből felismertem.

– Menjünk be! – intett Fisher a hall belseje felé.

– Mi a nyavalyát akarhatott itt? – kérdezte Devilla és elvette a fotót az ügynöktől. Megnézte, mintha a kép meg tudná válaszolni a kérdést.

– Nézett kívülről befelé.

– Érdekes.

Fisher megrázta a fejét.

– Ez az ember beteg. Kiszámíthatatlan.

– Csinált ilyet az előző áldozatainál? – kérdezte Devilla.

– Most nem azért vagyunk itt, hogy engem faggasson – felelte neki Fisher. – Inkább igyekezzünk minél többet megtudni arról, mit keresett itt! Elég messzire eldobta azt a szobrocskát, dr. Kahan!

– Kiszámíthatatlan – morogta maga elé Devilla, és megforgatta a fotót ujjai között.

Alicia megvonta a vállát. Ahogy a nyomozók párbeszédét hallgatta, egyre nőtt benne a düh. Itt rivalizálnak mellette, miközben az élete a tét?

– Reméltem, hogy eltalálom.

– És a koppanásokat hallotta meg az ablakon... Zárt konyhaajtón keresztül...

– Igen vékonyak a falak.

– Elképzelhető, hogy szándékosan kopogtatott? – kérdezett közbe Devilla.

– Minden elképzelhető, csak okát nem tudnám adni. Egy rendőr toppant be a lakás felőli ajtón.

– Körüljárta a házat, uram. Minden tele van a cipője lenyomatával.

– Öntsék ki! Az ajtókat és az ablakokat vizsgálják át ujjlenyomatok után.

– Minek? – kérdezte Alicia rosszallóan – Mondtam, hogy ő volt.

– De nem tudjuk, egyedül-e – felelte tenyérbemászó mosollyal Fisher. Én tudom a dolgom.

– A kert átvizsgálását hagyják reggelre, amikor majd többet látunk! Számíthatunk a segítségére, dr. Kahan?

– Megyek a kórházba.

– Nem maradna itthon?

– Semmiképp. Viszont ki kellene aludnom magam, és szeretném, ha most mielőbb végeznének.

Fisher bólintott, majd megkerülte a nőt, és a rendőr mellé lépett.

– Össze ne tapossák a lábnyomokat! – mondta a zsarunak, akinek erre megvillant a tekintete. – Mutassa meg őket!

Kifordultak a konyhából, egyedül hagyva Aliciát Devillával.

– Feltette magának a kérdést – kezdte Devilla –, hogy mi történik, ha a fickónál fegyver van?

– Utána jutott eszembe – vont vállat a nő. Töltött még egyet a Henessy-s üvegből, és felhajtotta. Ez már nem esett jól... de még elment. Többet nem fog inni. Visszacsavarta az üvegre a kupakot. -Egyébként pedig nem volt, és így felesleges boncolgatni a dolgot.

– Attól, hogy maga nem látta, még lehetett – mondta Devilla. – Ha felhív bennünket, akkor megcsíphettük volna a ház körül.

– Csakhogy addig nem sejtettem, hogy ki az, ameddig el nem húztam a függönyt. Még abban sem lehettem biztos, hogy van itt valaki.

– De azért magához vette azt a szobrot.

– Esernyőt is hordok magamnál, néha akkor is, amikor nem esik az eső.

– Haragszik ránk, dr. Kahan?

– Igen.

Egyenes beszéd volt. Devilla széket keresett, hogy leülhessen a nővel szemközt, de nem talált. Alicia elértette a pillantását, és válaszolt.

– Ez konyha. Itt felesleges a szék.

Devilla grimaszolt.

– Nekem sem volt öröm hajnalban kiugrani az ágyból, dr. Kahan – mondta felvilágosításképp. – És mégis itt vagyok, holott tudom, hogy már nem tehetünk semmit. Maga erős nő. Egy egylábnyi figurával akarja elűzni a nem várt betolakodókat, én meg nézhetem a cipőnyomokat a fűben, és fényképezhetem őket, hogy belefűzzem az asztalomon hányódó dossziéba, amely e nélkül is igen vastag, és rengeteg érdekes dolog van benne, csak a tettes címe és telefonszáma hiányzik. Holnap reggeltől én is dolgozom, és ha maga fáradt, lehet, hogy kinyír valakit a műtőben, de ha én fáradt vagyok, akkor biztos kinyírok valakit az utcán. Beszélgessünk tehát normálisan, mint rendőr és szemtanú szoktak! Figyeljen, kérdezek! Most látta először Holland-et?

Alicia bólintott.

– Biztosítunk magának rendőri védelmet. Igényli? Alicia nemet intett.

– Fegyvere van?

– Hogy lenne? Akkor lejöttem volna egy bronzszoborral?

– Igaz – visszakozott Devilla. – Nincs valaki, akihez elköltözhetne pár napra?

– Semmi kedvem elmenni innen.

– Nem fél?

– De igen.

– Találkoztam már ilyenekkel – mondta Devilla és zsebrevágta a kezét. – Utána vagy a hullaházban láttam viszont őket, vagy a kórházban, de ahhoz az is szükséges, hogy időben odaérjünk, ha menteni kell.

– Ha ijesztgetni akar, ne fáradjon – felelte Alicia – Megszoktam a kórház légkörét.

– És a hullaház hidegét is?

– Maga mindig ilyen kiállhatatlan?

– Csak ha valaki meg akarja öletni magát... Ilyen makacs nőkkel szemben, és persze hajnali kettőkor – Devilla agyában elpattant valami. A nyomozó rettentődühös volt.

– Nem értem, mit akar – állt fel Alicia. Az ital ebben a felfokozott állapotban gyorsan a fejébe szállt, s a doktornő kissé hangosabban beszélt, mint szokott. – Idejönnek csak azért, hogy megnézzék, egészséges vagyok-e? Aztán idióta kérdéseket tesznek fel nekem.

– Először is maga hívott minket. Másodszor: arra akarom rávenni, hogy vigyázzon magára. Harmadszor pedig más kérdéseket nem tudok feltenni, de ha tudnék is, a válaszokat ön nem tudja megadni nekem, dr. Kahan. Mark Holland-et keresi a fél chicagói rendőrség. Ott lóg a képe a pályaudvarokon, bankokban, újságárusoknál, és még a nyilvános vécékben is. Hiába. Már azt hittük eltűzött a városból, amikor felbukkan épp ebben a kertben. Miért? Erre szeretném megkapni a választ.

– Fogalmam sincs.

– Látja, éreztem, hogy ezt fogja mondani, ezért nem is tettem fel eddig ezt a kérdést.

A nyomozó lendülete lelohadt. A férfi álmosan megtörölte a szemét.

– Mit mondott? – eszmélt fel hirtelen Alicia. Eszébe jutott valami, amit délután hallott, csak eddig nem kapcsolta össze ezzel a hajnali beszélgetéssel. Már ő is túl fáradt volt.

– Mikor?

– Hogy hívják az elmebeteget?

– Mark Holland. Már elmondtuk jó párszor.

Mark Holland. Alicia visszaült a konyha egyetlen, támla nélküli székére. Ezt a nevet valóban többször hallotta már. De egyszer sem a nyomozóktól. Berkeley doktor említette előző délután, akkor, amikor arról beszélt, kiket nevezett meg Heitman a halála előtt.

Mark Holland is köztük volt.

3.

Amikor Fisher visszatért, egy papírlapot lobogtatott a kezében. – Mi ez, dr. Kahan? – kérdezte.

Alicia kinyújtotta a kezét a papírlap után, és remélte, hogy nem azt tartja a kezében a nyomozó, amire ő gondol. Fisher azonban nem adta át, helyette középre lépett, egyenesen a lámpa alá, és hangosan felolvasott néhány szót.

– Az eltűntek listája: boríték, Citroen, Heitman jegyzőkönyve, Mervin. A borítékot és a jegyzőkönyvet összeköti egy vonal, mellette kérdőjel. Mi ez, dr. Kahan?

– Csak a töprengéseim – felelte Alicia dühösen. – De ha jól tudom, akkor ez a szobámban volt, az ágyam mellett. Mit keresett ott Fisher ügynök? Arra nem járt az elmebetege! Kérem, adja vissza!

– Dr. Kahan! Ha tud valamit, és eltitkolja előlünk, az bűncselekménynek számít. Ráadásul hátráltatja a nyomozást, és ezekhez máris van közünk. Ráadásul van még itt néhány érdekes dolog! „Mi lehet a borítékban?” – Fisher tovább olvasott. – Alatta két szó: „Heitman" és „agyműtét", az agyműtét mellett egy kivehetetlen szócska, valamilyen rövidítés. Engem is érdekelne ez a boríték!

Alicia mély lélegzetet vett.

– A férjem a halála előtt megoperált egy embert, akinek agydaganata volt. Az illető öngyilkos lett azon a napon, amikor James meghalt, és azt ordibálta, hogy a férjem tehet mindenről. Meg akartam keresni a műtéti jegyzőkönyvet, hogyha feltűnne egy rokon, és netalántán perrel fenyegetőzik, akkor megvédhessem James emlékét. Csakhogy a nővérek valahova elkeverték a papírokat.

– És Heitmannak hívták ezt a beteget?

– Igen.

– Akkor miért nem az szerepel a papírján, hogy Heitman agyműtétje, miért két sorba írta, kötőjellel megjelölve, hogy Heitman és agyműtét? Úgy tűnik, mintha két különböző dolog lenne. És mi ez az irkafirka az agyműtét után?

– Mit tudom én? – Alicia ingerült lett. Nem akarta a zsaru orrára kötni az elképzeléseit. Esetleg majd, ha tud konkrétumokat, és nem csak kérdéseket ír fel egy papírra, akkor talán. De az FBI ügynök szinte kiprovokálja, hogy ne mondjon neki semmit az ember. – Nézzen utána a kórházban, ha kétségbe vonja a szavaimat!

– Nem erről van szó, dr. Kahan...

– Akkor ne használjon ilyen hangsúlyt!

Devilla vidáman vigyorgott a háttérben. Mindjárt jobban tetszett neki ez a stílus, hogy Fisher ügynökkel szemben alkalmazta a doktornő!

– Ki ez a Mervin? – kérdezte Fisher.

– A férjem egyik ismerőse – felelte Alicia.

– Köze lehet James Kahan halálához?

– Nem, nem hiszem. Egyszerűen csak eltűnt.

– Orvos?

– Nem. A Chicagói Egyetem Keleti Intézetében tanít.

– És miért lényeges, hogy eltűnt?

– Lehet, hogy James kölcsönadta neki a kocsiját. Azért írtam fel, hátha a Citroennel együtt veszett nyoma... – Ez nyilvánvalóan hülyeség, de pillanatnyilag megfelelt magyarázatnak, s ez jutott eszébe Aliciának először. Ha Fisher utánanéz Mervinnek, és rájön, hogy nem voltak olyan közeli barátok James-szel, majd kap egy hihetőbb magyarázatot. Erre az estére ez is megfelelt. Alicia ugyanakkor rájött, hogy elkövetett egy hibát: elárulta hol dolgozik Mervin.

– Ez lenne az a Citroen, ami ide fel lett írva?

– Igen, a férjem kocsija. De ezt délután bejelentettem a rendőrségen. Devilla nyomozóval beszéltem.

Fisher Devillára nézett, aki a tekintet alatt össze kellett volna roskadjon, de ehelyett ugyanúgy megrántotta a vállát, ahogy Alicia korábban.

– Elfelejtettem szólni.

– Egy újabb kérdés: „Hol lehet a boríték?" – tért vissza az olvasáshoz Fisher. – Alatta két név: „Walsh" és „Mervin", és egy szó: „gyilkosok". Mindhárom áthúzva.

– Ennyit tudok.

Devilla arcáról leolvadt a vigyor. Senki nem látta: Fisher a hátát mutatta neki, Alicia pedig egyenesen Fisher szemébe nézett.

Walsh. Dr. Bruce Walsh.

Dr. Bruce Walshra céloz? – kérdezte Alicia Kahan korábban, amikor először tettek látogatást a doktornőnél. Devilla hallott az ügyről, bár nem tudta, ki foglalkozik vele a kollégái közül: egy jó nevű orvos egészen különös módját választotta az öngyilkosságnak, nyakára csavart egy darab madzagot, és kiugrott a lakásának ablakán. A portás alátámasztotta, hogy dr. Walsh különös állapotban volt hazatérésekor, a párszavas búcsúlevelet megtalálták, az ügy le lett zárva. Mit keres akkor itt Bruce Walsh neve? Miért köti össze a doktornő olyan makacsul a férje halálával dr. Walsh öngyilkosságát?

Devilla megvakarta az állát, a másfél napos borosta hangosan sercegett ujjai alatt. Ha Walsh is a Caulfield klinikán dolgozott, akkor mindenesetre érdekes az egybeesés. Pláne, ha hozzávesszük azt az öngyilkosságot. Devilla régóta úgy érezte, hogy Fisher eltitkol valamit! És most kiderült, hogy Alicia Kahan is többet tud nála.

Nem tetszett neki az eset ilyetén alakulása.

– Dr. Walsh a Caulfield Klinikán dolgozott? – kérdezte Devilla.

– Igen – mondta Alicia. – A férjem barátja volt.

– Mint Mervin – szólt közbe Fisher. – Mit keresne egy műtéti leírás egy egyetemi tanárnál?

– Kihúztam a nevét – mosolygott hidegen a nő. – És azt is elvetettem, hogy a gyilkos vette volna el, hiszen mit kezdene vele, nemdebár?

– Igaz – morogta Fisher. – Miért érzem azt, hogy mégis mást gondol a történtekről, mint mi?

Alicia nem válaszolt.

– „Hol van James?" – olvasta fel a papírról az utolsó kérdést az ügynök. – Nem hisz abban, hogy a férje az áldozat? Hiszen ön azonosította a holttestet!

– Ami megmaradt belőle – helyesbített Alicia. – Nem bírom elhinni, hogy meghalt...

Ez úgy hangzott, mintha vigasztalná önmagát. Meggyőzőnek tűnhetett, mert Fisher felhagyott a faggatózással. Leejtette a papírt a konyhaasztalra, és közelebb hajolt Aliciához.

– Az éjszaka hátralévő részében figyelni fogjuk a házat. A nyombiztosítók egyedül is elvégzik a feladatukat. Nem fognak zavarni, a házba nem jönnek be. Kérem, vigyázzon magára, és ha megtud valami érdekeset, akkor telefonáljon!

A megtud és a telefonáljon szót erősen megnyomta, hogy Alicia érezhesse, nem hisz neki. A nő tisztában volt ezzel.

– Mi lesz a szobrommal?

– Majd reggel visszakapja, hagyja ott, ahol van! Jó éjszakát, dr. Kahan. Alicia kikísérte őket az ajtóig, hogy biztos legyen benne, távoznak. A nyombiztosítók viszont reggelig dolgoztak.

4.

Amikor megszólalt mellette a rádió, már sütött kint a nap. Az ablakon kinézve Alicia legalább tizenöt rendőrt látott serénykedni a kertben, és a ház körül. Nyomok után kutattak, fényképeztek, és a szomszédokat faggatták. Mire Alicia végzett reggeli foglalatosságaival, megjelent a két nyomozó is. Előbb Fisher, alig pár szót vetve oda az orvosnőnek, aki még hálás is volt azért, hogy nem nyújtotta hosszabbra, majd Devilla, frissen, megborotválkozva, fehér inget öltve. A változás olyan nagy volt, hogy Alicia elcsodálkozott rajta. Devilla félreértette a nő tekintetét.

– Keveset aludtam – mondta mogorván.

Alicia kihozta a garázsból a kocsiját, egy méregzöld, metálfényű Mazdát, és leparkolt vele a feljárón. Amikor be akarta zárni a lakás ajtaját, Devilla odalépett hozzá.

– Van egy jó hírem – mondta. – Megtaláltuk a férje Citroenjét.

– Mikor?

– Ma hajnalban az egyik járőr azonosította a kocsit. Most kaptam a hírt.

– És hol van?

– Két utcával lejjebb – Devilla mutatta az irányt. – Megnézi? Alicia bólintott.

– A kocsit bezárták, és nem akarjuk maga nélkül felnyitni. Ha van hozzá kulcsa, akkor hozza magával!

Alicia visszalépett a házba, és hamarosan megjelent újra, kezében egy Citroen-emblémás karikával.

– Ugye nem mindig csapnak ekkora felhajtást? – kérdezte, és a sürgölődő rendőrök felé intett. – Pár hónapja háromszor műtöttünk meg egy asszonyt, mert egy fiatalokból álló banda rátörte a lakásának az ajtaját. A nő elpanaszkodta, hogy amikor a suhancok elkezdtek a lépcsőházban zajongani, felhívta a rendőrséget. A telefonban a rendőrök azt közölték vele, hogy jelenleg nincs senkijük a környéken, de később arra küldenek majd egy járőrt. Nálam szinte azonnal megjelentek.

– Engem is meglepett a felhajtás – vallotta be Devilla. – De az eset már felkeltette a polgármester érdeklődését is, és egyre nagyobb a visszhangja. A benti lélekgyógyászunk szerint pedig a fickó, ha felkapja a sajtó, még jobban bevadul. Nem akarunk még egy chicagói tömeggyilkost. Olvasta a mai Chicago Tribune-t?

– Nem.

– Már szellőzteti az ügyet, és írt mindkét halálesetről, dr. Kahanról és dr. Walshról is. Összekötötte a halálukat. Holnap a kisebb bulvárlapok már sorozatgyilkosról beszélnek...

– És nem az?

– De igen – vallotta be Devilla. – Csak dr. Walsh nálam eddig nem szerepelt a listán, és most sem tudom még beilleszteni... – Sokat sejtetően nézett a nőre, aki nem reagált, habár megértette a pillantást. – Viszont kinek hiányzik egy pánik az orvostársadalomban? Túl sok a híres, és jó összeköttetésekkel rendelkező doki a városban. Nem szeretem, ha a rendőrfőnök a seggemet rugdossa.

– És én vagyok az egyetlen nyom, amit követhetnek?

– A legígéretesebb.

Alicia megállította egy pillanatra a mellette trappoló nyomozót.

– Hogyan hívták a másik orvost, akit a Grant Parkban találtak meg az emlékműnél?

– Dr. Arthur Reilly – Devilla összevonta a szemöldökét, jelezvén, hogy furcsának tartja Alicia Kahan hirtelen támadt érdeklődését.

– Azon töprengtem, hogy ismertem-e, de még a nevében sem voltam biztos – A nő úgy érezte magyarázkodnia kell. Aztán eszébe jutott, hogy a túlzott mentegetőzés kevésbé hihető, és elhallgatott.

– Ha rémlik valami, az érdekelne – biccentett a nyomozó. Devilla beszállt egy rendőrautóba, és a parancsára lassan indultak el, hogy legyen ideje Aliciának kifordulni a kocsibejáróról, és fölzárkózni mögéjük. Nem telt bele egy perc és megálltak, csakugyan két sarokkal arrébb: egy házhelynyi parkocska mellett, amelynek félig az úttestre boruló bokrai alatt ott állt a Citroen. Alicia volt az első, aki belenézett.

– Ne nyúljon semmihez! – figyelmeztette a nyomozó.

A nő legszívesebben kinyitotta volna a kesztyűtartót, de letett róla. Aztán eszébe jutott, hogy a rendőrök amúgy is átvizsgálták már a kórház parkolójában az autót. Ennek ellenére mélyen behajolt a kocsiba, és alaposan körülnézett.

– Keres valamit? – kérdezte mögötte állva Devilla.

– Csak megnézem, minden rendben van-e.

– Elkérhetem az indítókulcsot?

Helyet cseréltek. Devilla becsúsztatta a kulcsot a helyére, anélkül, hogy beszállt volna a kocsiba, aztán elfordította. Az autó probléma nélkül beindult.

– Hazavigyük a kocsit, ha végeztünk a nyomvizsgálattal? – nézett vissza a nyomozó.

Alicia igent intett, aztán eszébe jutott valami.

– És hogyan kapom vissza a kulcsot?

– Majd beugrom vele a kórházba. Akad még ott dolgom Dr. Kahan! – Devilla felegyenesedett, és Alicia szemébe nézett. – Hajnalban megemlített egy tanárt a keleti intézettől... Hugh Mervint...

– Nem említettem meg – mondta kissé idegesen Alicia. Erezte, hogy Devilla akar valamit, és csapdát sejtett. Be akarják ugratni... – Maguk elolvasták a jegyzeteimet.

– Így van – vigyorodott el Devilla. – Szerencsére. Mert e nélkül nem biztos, hogy Hugh Mervin halálát az ügyhöz kapcsoltuk volna.

Alicia nekitámaszkodott a kocsinak, és mélyeket lélegzett. Váratlanul érte a nyomozó agresszív bejelentése.

– Az ujjlenyomatok!... – intett Devilla.

– Hogyan halt meg? – kérdezte Alicia. Levette a kezét a kocsiról.

– Agyonverték este egy használtautó-kereskedésben. De nem halt meg rögtön. Otthagyták beszakadt koponyával a kővel felszórt udvaron, és elvérzett.

5.

Az első műtétje után Alicia lezuhanyozott. Amikor nem James, akkor Hugh Mervin járt az eszében. A fiatal archeológus félt, amikor felkereste őt. A megölt kutyája, a felrobbant háza, vagy James miatt...

Úgy látszik jogosan félt.

Alicia nagyon örült, hogy nincs egyedül a zuhanyzóban. A baloldali fülkében dr. Theresa Campbell állt, és halkan dúdolgatott. A dallam nélküli énekhang annyiramegnyugtató volt.

Milyen lenne egyedül? Mervint agyonverték...

A gondolat arra késztette, hogy gyorsan befejezze a zuhanyzási. James hiányát érezte megint, aztán a hiány egyszerre csak dühbe ment át. Ekkor ébredt rá, hogy eddig nem is haragudott a férjére azért, amit tett. Alicia a tenyerébe fektette arcát, és a csempének döntötte homlokát. Hallgatta Theresa dúdolását, és nem tudta mit gondoljon a világról.

A kórház és a munka, ha nem is felejtették el fájdalmát és döbbenetét, de legalább tompították azokat. A megszokott illat, az ismerősök és ismeretlenek, orvosok, nővérek, ápolók, betegek látványa pedig megerősítette benne, hogy nem ő az egyetlen a világon, akinek problémái vannak. Ha lehet, még lelkiismeretesebben végezte a dolgát.

Ha nincsenek meg a kellő iratok, akkor az embereket kell felkutatnia, döntötte el a zuhanyzófülkében. Az altatóorvost, a műtősnőt, a kisegítő nővért, akárkit, aki ott volt annál a titkos műtétnél, és mesélhet valamit.

Csakhogy Alicia Kahan nem tudta, kik voltak ott Heitman koponyájának felnyitásánál.

Törölközés közben megpróbált visszaemlékezni, melyik nap jöhet számításba. Ha erre rájön, akkor leszűkítheti a kört az akkor dolgozó aneszteziológusokra. Ám rá kellett döbbennie, hogy még csak megközelítően sem tudja behatárolni az időpontot. Szerencsére eszébe jutott, ki az, aki segíteni tud. Gyorsan felöltözött.

Landaker a teáját szürcsölgette, amikor dr. Kahan belépett a betegszobába.

– Üdvözlöm, doktornő.

Alicia megállt Landaker mellett.

– Emlékszik Mr. Landaker, hogy mikor jött be először Arthur Heitman önhöz?

– Pontosan kilenc nappal a halála előtt – felelte Landaker. – Ahogy felkelhetett, rögtön megkeresett. Mi érdekli pontosan, dr. Kahan?

– Szeretném tudni, hogy mikor operálta meg a férjem Mr. Heitmant. Eltűnt ugyanis a felvételi lapjától kezdve a műtéti jegyzőkönyvéig minden kórházi irata. Egyszerűen kitörölték a kórház emlékezetéből.

– „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek, és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam!” – idézte maga elé meredve Landaker. Mindez elég kétértelműén hangzott. – Hatodikán volt az operációja. Délután kettőkor. Sokszor megemlítette az időpontot. Egy új élet kezdetének tartotta.

Alicia nem hitte volna, hogy Landaker ilyen pontosan megmondja majd. Csak támpontot remélt tőle, de többet kapott: augusztus hatodik napjának kell utánanéznie.

– Milyen nyomon jár, dr. Kahan? – kérdezte Landaker. – Mert látom, hogy nem törődik bele a megváltoztathatatlanba.

– Én nem a sors kerekét akarom megfordítani, hanem az igazságot megtudni.

– A sorsát nem kerülheti el – miközben ezt mondta, Landaker mosolygott. Nem lehetett eldönteni, komolyan gondolja-e.

Alicia megköszönte a segítséget, aztán elindult utánanézni, kik voltak azon a délutánon a kórházban. Hosszúra nyúlt a névsor, ezért először az aneszteziológusokat szemezgette ki belőle. Majd megnézte, hogy az aneszteziológusok közül a párhuzamos műtőkben kik voltak kiírva ugyanarra az időpontra, s ezeket is elvetette. A végén két neve maradt: dr. Joyce Ehlers és dr. Whitney Moyer.

Ezen a délelőttön csak dr. Ehlers tartózkodott bent, dr. Moyer két napja szabadságra ment. Alicia csak remélhette, hogy dr. Ehlers volt Heitman műtétjén az aneszteziológus.

Hamarosan beszélhetett vele.

Dr. Joyce Ehlers hosszú, szikár nő volt, rövidre vágott, szálas hajjal. Vékony ujjait köpenyének a zsebébe rejtette, lábát keresztbe vetette, ahogy ott ültek a pihenő egyik sarkában a második emeleten, egy kitárt ablak alatt. Enyhe szellő mozgott a teremben, mert az összes ablakot kinyitották, s a dolgozók ki-be járása miatt az ajtót korábban kitámasztották.

– Dr. Walsh és dr. Kahan voltak ott – idézte fel dr. Ehlers. Alicia most először érezte úgy, hogy sikerült nyomra bukkannia. Eddig minden kicsúszott a kezei közül. – A kilences műtőben. Nem volt semmi különös. Az altatás után James megfúrta a koponyatetőt. A műtétet lényegében Bruce végezte.

– Minden rendben ment? – kérdezte Alicia.

– Semmi komplikáció nem volt – rázta meg a fejét Joyce. – Ha elolvasod az aneszteziológiai jegyzőkönyvet, láthatod. Heitman jól bírta. Egészséges volt a szíve.

– Eltűnt a műtétről minden jegyzőkönyv. A róla szóló fájlokat is kitörölték.

Dr. Joyce Ehlers elgondolkodva dőlt neki a falnak.

– Más a fekvése a gyereknek! – jegyezte meg. – De nem értem, hogy miért és főképp, hogy kicsoda?

– Én sem tudom, de hátha magyarázatot ad rá maga a műtét. Bruce és James is meghalt, egyedül te tudsz felvilágosítást adni.

– Megnyugtattál – villantott fel egy ideges mosolyt dr. Ehlers. -Kérjek rendőri védelmet?

– Nem, nincs összefüggés – felelte Alicia. – Emlékszel valamire?

Joyce Ehlers kihúzta jobbját a zsebből, és az ablakon beáramló napsütésbe tartotta. Amíg a fényben zongorázó ujjait figyelte, elmélyülten hallgatott. Alicia is megbűvölten figyelte az ujjak között áthullámzó napsugarakat, és miközben türelmesen várta az aneszteziológus válaszát, saját gondolatai foglalkoztatták.

A kórházbeli nyomozása zsákutca. Ha hitte is pár perce, hogy Joyce végre szolgál némi információval, mostanra lejjebb adta reményeit. Akár szándékosan, akár véletlenül szabadították meg a Craig Caulfield Klinikát Arthur Heitman emlékétől, ezen a vonalon nem lehet eljutni sehova. És a mai nap hajnalától kezdve úgy keresheti James nyomát, és ezzel együtt a tetteseket, hogy üldözötté is vált.

Mindenesetre a klinika és amit Mark Holland-ről tud, nem illenek össze ebben a történetben. Nem is szólva a Landaker által közvetített zavaros próféciákról, amelyekről Alicia képtelen volt megfeledkezni. Talán a zsákutcában megtalált holttest, és a tűzről szóló látomás miatt...

Dr. Ehlers ökölbe szorította tenyerét, és hirtelen megszólalt.

– Bruce a végén megjegyzett valamit, ami akkor antagonisztikusan hangzott. Azt mondta, hogy most kinyitjuk a démon szemét.

Alicia előrehajolt.

– A daganat eltávolítása után mondta?

– Igen, mielőtt a koponyatetőt visszahelyezték volna. A daganat akkor már kint volt.

Hogyan mondta Mervin?

„Az agyagtáblák szerint a démon szemét keresték.”

„A démon szemét?”

„Feltehetően agydaganatot.”

A démon szeme nem agydaganat!

– Mondott még valamit a démon szeméről? Dr. Ehlers bólintott.

– James jegyezte meg, hogy ideje tisztán látnunk.

– Mire vonatkozhatott?

– Nem tudom.

Nem sokkal ezután dr. Ehlers távozott. Alicia felállt, és az ablakhoz lépett. Úgy érezte, menten megfullad, ha nem kap friss levegőt. Az eseményekre nem derített fényt dr. Ehlers, viszont eloszlatott egy tévedést.

Semmire nem mész vele! – gondolta Alicia.

Miért gondolja, hogy fontos? Csak azt járja körbe, amit sejtett. Miben változtat az eseményeken ez az apróság?

Ismeretlen ok vezérelte tekintetét, amikor lepillantott az utcára. És már meg sem döbbent, amikor lentről Mark Holland nézett vissza rá. Egyenesen a szemébe.

6.

Devilla kereste, a Citroen kulcsait hozta. Két perccel azután állított be, hogy Alicia telefonált a rendőrségre. A doktornő először azt hitte, hogy a hívásra érkezett, de aztán kiderült, hogy Devilla mit sem tud a riasztásról. A nyomozó mindenesetre azonnal elrohant, ám amint várható volt, eredmény nélkül tért vissza fél óra elteltével.

– Kicsit misztikusan hangzik – mondta, amikor Alicia elmesélte, hogyan pillantotta meg Holland-et. – Egyenesen a szeme közé, mi?

– Nem érdekel, hogy hangzik.

Alicia benyitott a szobájába, és a nyomozó kéretlenül követte. Egyre jobban idegesítette a nő. Volt már dolga hisztérikus, agresszív vagy apatikus özvegyekkel... de a doktornő rosszabb volt mindegyiknél.

Be kéne csukni, hogy megnyugodjon... vagy felpofozni!

– Itt a kocsi kulcsa. Az előbb véletlenül megint eltettem. Csak annyit tehetünk, hogy figyeljük magát, és a környezetét. Hátha elkapjuk.

Alicia hátrafordult, és elhúzta a száját.

– Azért örülnék, ha többre is képesek lennének. Nem tetszik a csalétek szerepe.

– Dr. Kahan! Ez nem csalétek-szerep, mert semmit nem kell csinálnia ahhoz, hogy a fickó ragadjon magára. Tulajdonképpen megvédjük magát.

– Ezt már említette.

Alicia az asztala felé indult, aztán megtorpant. A precízen rendbetett asztallap közepén egy aprócska papír feküdt. Üzenet neki. Ki tette oda?

– És addig ismételgetem, míg azt nem mondja, rendben van – vicsorgott Devilla.

Aliciának szemlátomást nem állt szándékában megtenni, amire a nyomozó vágyott. Viszont gyorsan megfordult, s testével takarta az asztalt.

– Szomjas vagyok – jelentette ki. – Meghívom egy kólára!

– Nem lehetne egy kávéra inkább?

A férfi a nyomába szegődött.

– Az életveszély az életveszély – bölcselkedett a nyomozó már a folyosón. – Mindenki meghalhat, még egy orvos is.

– Köszönöm, hogy emlékeztet rá. Devilla észbekapott.

– Nem arra céloztam...

Kis csend után Devilla ismét megszólalt:

– Tudja, én sem rajongok a szövetségiekért. Nem lehet együtt dolgozni velük. Elvárják, hogy mindenben segítsük őket, de nem adnak semmit cserébe.

Alicia egy kis időre megállt, mert ismét fájdalom nyilallt a talpába, és ha ránehezedett, a zsibbadtság felkúszott a combjáig. Az esti események elfeledtették vele a lábfájást. Meg kell vizsgálnia magát!

Óvatosabb léptekkel ment tovább.

– Megsérült? – kérdezte Devilla.

– Nem... csupán izomgörcs.

– Mindezt azért mondom – folytatta Devilla –, hogyha van némi érdemleges információja, nyugodtan megoszthatja velem, és ha kéri, hát nem adom tovább.

– Miért tudnék én többet, mint a rendőrség?

Devilla megvonta a vállát.

– Megérzés. De a megérzésekben nagyon jó vagyok. És idegesít, ha valaki elhallgat valamit.

– A megérzésekben én is jó vagyok – vetette közbe a doktornő szárazon.

– Dolgozzunk össze! – vigyorodott el Devilla. – Maga felvillantja azokat a dolgokat, amelyek eszébe jutnak, amik bántják, amiket nem tud hova tenni... Én pedig megtalálom a férjét.

– Azt hittem, ilyenkor minden zsaru az őrszobával fenyegetőzik.

– Bízunk abban, hogy az értelmesebbje, mint amilyennek egy orvost feltételezünk, rájön, hogy mi az érdeke.

Alicia Kahan szembefordult Devillával. Mondani akart valamit, aztán letett róla... csak nézte pár pillanatig a rendőrt, aki ugyan mosolygott, de a tekintete komoran csillogott, éles ellentétben szavainak lazaságával.

– A megérzésem azt súgja, hogy meghallgatnának, aztán legyintenének rám.

– Biztosíthatom, hogy komolyan veszem, bármilyen elmélettel is áll elő.

A hallgatás sok mindent elárult, a nyomozó azonban nem erőltette tovább a témát. Hamarosan magától is fel fogja keresni a nő. Egyedül úgy sem tehet semmit!

– És mit hallgat el az ügynöktársa?

– Fisher? Ha tudnám, én lennék a legboldogabb. Legalább maga ne tegye velem!

Már lent jártak a földszinten. Alicia a kávéautomatához igyekezett. Aprót kotort elő a zsebéből, és lekért két szimpla feketét, cukor és tej nélkül.

– Mit szólnának egy DNS-vizsgálathoz?

Devillába bennszakadt a szó. Eszébe jutott a hajnali jelenet, amikor Fisher felolvasta az ebédlőasztalom talált papírról azt a néhány mondatot.

„Hol van James?"

Ugyanakkor tudta, hogy az FBI-ügynök automatikusan elindította a vizsgálatot.

– Mire fel? – kérdezte gyanakodva. – Semmi okunk nincs azt hinni, hogy dr. Kahan nem dr. Kahan volt.

– Nem az előbb kérte, hogy segítsek? – kérdezte Alicia. Kivette a tartóból a kis műanyagpoharat. – Én csak a megérzéseimre támaszkodom.

Devilla felelt volna, ha meg nem szólal a hangosbemondó: Aliciát kérték a sürgősségi műtőhöz. A nő a férfi kezébe nyomta a kávét, aztán elrohant, Devilla pedig ott maradt töprengeni. Fisher megkérte a DNS vizsgálatot, és biztos meg is lett az eredménye.

Rá kell kérdeznie!

HÉT

1.

Alicia ebéd után a csipogójának jelzésére ment a telefonhoz, és felhívta az információs pultot, ahonnan keresték. Egy nővér közölte vele, hogy egy férfi várja a látogatók részére fenntartott földszinti váróteremben. A nő elővigyázatosan megkérdezte, hogyan néz ki a férfi, és amikor meghallotta, hogy elegáns öltönyt visel

zakót, ilyen melegben!

akkor elhatározta, hogy lemegy, bár fogalma sem volt, ki és miért keresheti.

– Rendőr? – kérdezte még a telefonba.

– Nem mutatott igazolványt – hangzott a válasz.

Alicia tehát lement, mire a látogató egy szó nélkül – be sem mutatkozott – elővett egy leragasztott levelet, és átnyújtotta a doktornőnek. A férfi magas volt, jól öltözött, úgy nézett ki, mint holmi nagyra nőtt, komor kifutófiú. A feladó helyén csak egy szálloda neve szerepelt.

– A Hiltonból? – csodálkozott Alicia Kahan. A kezébe nyomott levelet nézegette. A férfi csak intett, hogy bontsa fel.

Alicia feltépte az oldalánál. Egy meghívó volt benne, este nyolc órára a Hiltonba. Saját cégjelzéses papírra nyomtatták, és csak az aláírás volt kézzel írott: Grant Willen. Mit keres a hajógyártó Willen Chicagóban? És miért hívja őt vacsorára a Hiltonba?

– Mikor és hova mehetek önért? – szólalt meg a férfi most először.

Alicia gondolkodott.

– A megadott időben ott leszek a hotelben – válaszolta aztán a férfi szeme közé nézve. – Nem szükséges eljönnie értem.

– Ahogy óhajtja. Mr. Willen feltétlen számít a megjelenésére. A bejáratnál fogom várni pontosan nyolc órakor.

– Miért számít rám, Mr. Willen?

– Kérem, legyen pontos!

A nő bólintott, mire a férfi enyhén meghajolt, és távozott. Alicia még egyszer átfutotta a levelet, de az olyan szűkszavúan fogalmazott, hogy semmi nem derült ki belőle.

Közeledett a délelőtti műszak vége. A délutánosok: nővérek, ápolók, orvosok egyre csak özönlöttek be a főbejáraton, majd szétszéledtek a folyosókon, tartottak az öltözők, a liftek irányába. Alicia beállt a sodrásba, és a szobájába ment. Ez, a még a tegnapinál is eredménytelenebb nap a klinikán véget ért számára. A doktornő már csupán egy telefonbeszélgetést akart lebonyolítani.

Nem ismerte azt, akit fel szeretett volna hívni. Előbb a számnak nézett utána.

Egy fáradt női hang hallózott bele a kagylóba.

– Dr. Alicia Kahan vagyok – mutatkozott be az orvos – a Craig Caulfield Klinikáról...

– Mit akar?

– Kivel beszélek?

– Maryann Reillyvel.

– Elnézést kérek... – Nehezebbnek indult a beszélgetés, mint amire számított. – Szeretném, ha találkoznánk...

– Minek?

– A férjével kapcsolatban...

A vonal megszakadt, Maryann Reilly letette a kagylót. Alicia nem neheztelt érte. Hosszú percekig ült az asztalánál, és azon töprengett, próbálkozzon-e még egyszer.

– Nem beszélek újságírókkal! – kiabálta Maryann Reilly a második hívásnál.

– Orvos vagyok! – felelte azonnal Alicia. – Orvos, akinek ugyanúgy megölték a férjét, mint magának!

Egy fél percig csak kivehetetlen zajokat lehetett hallani. Alicia rájött, hogy a nő sír a vonal túloldalán. – Mrs. Reilly?...

– Nem akarok találkozni senkivel! – zokogta. – Nincs miért találkoznom senkivel...

– Akkor csak egyetlen kérdést engedjen meg!

– Mit akar? – Maryann Reilly egy kérdés erejéig beadta a derekát.

– Ismerte-e a férje dr. Bruce Walshot?

Alicia már-már azt hitte, hogy a nő leteszi ismét, olyan nagy lett a csönd a kagylóban.

– Igen – felelte Mrs. Reilly. – Egy konferencián ismerte meg a nyugati parton. Néhányszor találkoztak. És megkérem, most hagyjon, és többet ne telefonáljon!

A vonal ismét megszakadt. Alicia lassan visszahelyezte a kagylót a helyére, és szeme közben végigfutott az asztal lapján. A tekintete megakadt az apró, négyrét hajtott papírdarabon, amiről el is feledkezett a délelőtti munka sodrásában.

Két ujja közé csippentette, majd felemelte a magasba. Csak egy papírlap volt, semmi több. Egészen természetes jelenség egy íróasztalon, ha az ember emlékszik rá, hogy ő maga rakta oda, és hogy mit tartalmaz. Normális esetben sem tulajdonítunk neki jelentőséget, és annak se, ha esetleg más tette oda.

Ahogy a lap sarkai kihajoltak, a doktornő láthatta, hogy mindössze pár soros írást tartalmaz. Széthajtogatta a levelet... már nem volt kétsége afelől, hogy levelet kapott.

Lefelejtették róla a megszólítást, és az aláírás is hiányzott: ezek tűntek Alicia szemébe először. Az üzenet egyértelmű volt és rövid, itt születhetett a kórház valamelyik számítógépén, és nem sok ideje lehetett az írójának a cirkalmas, és hosszadalmas fejtegetésre. De nem is volt rá szükség. Az utolsó két szót fenyegetésképp aláhúzták.

„A műtét leírását akarom. Tegye ki az asztalára! Ha nem adja, megszerzem bármi áron.”

Bármi áron.

Valaki be tud jönni a szobájába! Az első döbbenet után Alicia azonnal leszólt a portára, hogy zárcserét kér.

Ha nála lenne is a leírás – biztos volt benne –, nem adná oda. Bármivel is fenyegetik.

De így nem is kérdéses.

Alicia Kahan elgondolkodott azon, hogy vajon kiírja-e az asztalára, hogy nincs nála, amit kér vagy kérnek. Mint az anyja, kis emlékeztetők és kis levelek. Akárki is kereste meg, biztos nem hinné el a kéretlen látogató. Minek levelezni vele?

Dr. Kahan levetette köpenyét, és átöltözött. Közben elhatározta, hogy nem törődik a cetlivel. Lazításképp elmegy inkább vásárolni...

2.

Alicia kiszállt a Mazdából. Lezárta az ajtót, majd végigpillantott a parkolóháznak ezen a szintjén. Egy meggyszínű Honda és egy meghúzott orrú Renault fordult ki a kocsiállásokból a kijárat felé, és egy ezüstszürke Mercedes jött be.

Nem üldöznek! Nyugi!

Vásárolni akart, napok óta nem mozdult ki otthonról, sok minden hiányzott már a háztartásból. Miközben az áruház felé igyekezett, fejben felsorolta, miket kellene vennie. Sietni akart, gyorsan összeszedni a szükséges dolgokat, és nem nézelődni. Este hétkor programja volt.

Mégsem a lifttel ment le az utcaszintre, hanem a lépcsőn. Önmagának sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, a zárt helyektől támadt irtózása egészen új keletű volt. Persze, ha akarta volna, akkor okát tudja adni, de nem is akarta.

Valaki les rám.

Ellentétes gondolatok és azok nyomán támadt ellentétes érzelmek kerítették hatalmukba. Ha a tudatalattijának nyomására körülnézett, a tudata arról biztosította, hogy félelme már szinte mániává fejlődött. Aztán arról győzködte magát, hogy ez a reakció természetes, ha az ember körül fel-feltűnik egy tömeggyilkos... ám ugyanakkor pillanatokra úgy érezte, mintha minden rendben lenne. Sejtette, hogy ez utóbbi, tiszavirág életű érzésnek a gyökere a tudatlanságában rejtőzik: képtelen volt megadni a választ a miértekre.

Egyszerre csak elfogta az emberek utáni vágy. Szerette volna, ha tömeg veszi körül, akik között biztonságban sétálhat, és könnyen eltűnhet bárkinek a szeme elől, legyen az rendőr, vagy elmebeteg.

Az utcán aztán teljesült a vágya: egyetlen szürke pont lett a célirányosan igyekvő tömegben. Annyi, különböző rendű és rangú ember jött vele szembe, maradt le mögötte, vagy éppen előzte meg, hogy tényleg beleveszett a hömpölygő emberáradatba. Sohasem szerette a tömeget, gyermekkorában, ha lehetett, elkerülte. Az iskolai bálok és a különböző városi összejövetelek is taszították valamilyen szinten, és ha olyan kedve volt, inkább távolmaradt: most ezt nem teheti meg. A nagyszüleitől nehéz volt visszaszokni a városi forgatagba, és talán soha nem szokja meg már a nagyváros sietős embertípusát, mert hiába különbözőek az arcok és az öltözékek: emitt egy Woody Allenes figura, amott egy felcicomázott Whoopy Goldberg, itt Joe Cocker sétál el mellette majd egy biztosítási ügynök, mégis ugyanazt tükrözik az arcok és a mozdulatok: egy hangya vagyok a bolyban. Kétségbeesett kísérletek lehetnek a kitörésre: tizenöt kiló szegecs egy bőrkabáton, egy miniszoknya, amely nem sokkal a köldök alatt véget ér, megnézi az ember, aztán elfelejti őket.

És ők mit látnak belőlem?

Alicia a kirakatban tükröződő képmása felé pillantott. Azért már nem tudna máshol élni...

észre sem vesznek.

Fáradtan nézett ki, és arra gondolt, beletelik egy időbe, mire az esti vacsorához megfelelő állapotba hozza magát. Fel kellene hívni a fodrászát, és megbeszélni egy időpontot. Lehetőség szerint még ma délután...

Esélye sincs rá.

Ahogy elérte a nyári divatruhákkal telezsúfolt kirakat végét, a képmása pár másodpercre eltűnt, majd újból megjelent, a háttérben egy szoba dísztárgyaival: fém hamutartók, gyertyatartók, szobrok, tálak, asztalkák...

Aliciának az alakjára tévedt a tekintete: az elmúlt napokban mintha fogyott volna.

A bámészkodásból egy ütközés zökkentette ki.

– Elnézést... – mondta zavartan, és a férfira tekintett, akinek nekiment, de elakadt a szava.

– Nem történt semmi – válaszolta a másik, tekintetét Alicia szemeibe fúrva.

Nem lehetett volna azt mondani rá, hogy nem jóképű. Egy fejjel magasabb volt a nőnél, és arcának dísze, erős, fekete szálú haja vállát verdeste. Ez alapján akár indián vér is csörgedezhetett ereiben, de túlságosan sápadt volt hozzá, és vonásai sem utaltak indián ősökre. Nagy szeme, vastag szemöldöke, hegyes orra erősen uralta arcát, amelyben keskeny szája és három, négynapos borosta borította vékony álla mintha elveszett volna.

Fekete bőrkabátot, alatta magas nyakú fekete inget viselt, ami meglehetősen szokatlan az évnek ebben a szakában, annak ellenére, hogy a délutáni nap melege már csökkenőben. De jól állt neki, ezt Aliciának el kellett ismernie: tíz nőből kilenc megnéz egy ilyen férfit.

– Ügyetlen voltam – mentegetőzött Alicia.

– Akárcsak én – felelte a férfi.

Alicia válaszolt volna, ha ekkor bele nem rándul a lábába nyilalló fájdalomba. Ugyanazt érezte, amit hajnalban, vagy a kórházban, de rögtön ezután mást is: szinte eszelős félelmet.

A hátán hideg futott végig, mintha lázban égne a teste. A keze megremegett, gyomrába görcs öklelt. A kirakat felé fordította fejét ismét, és egy másik Alicia Kahan nézett vissza rá.

Majd egyszerre több minden a szemébe villant.

Meglátta a mellette álló férfit, aki a karja után nyújtja a kezét, majd a kirakatba felállított egyik ezüsttálca lapjában egy autó tűnt fel, amint a túlsó járda mellől egy kanyarral megfordul.

A félelem munkált Aliciában, amikor ösztönösen hátralépett, és elhúzta karját a férfi keze elől. Az úttestre pillantott, és csakugyan ott kanyarodott a sötétkék, metálfényű Rover. Két férfi ült benne: az egyik a kormánynál, a másik közvetlen mögötte. A nő fel sem fogta, mennyire furcsa, hogy ilyen elrendezésben ülnek a kocsiban, sőt, fel sem figyelt rá... még mindig az az irracionálisnak tűnő félelem irányította lépteit.

Megpördült, és rohanni kezdett.

Két lépésnél nem jutott messzebb. A fekete hajú férfi utolérte, és elkapta a karját. Alicia megrántotta a kezét, reccsent egyet a blúza, majd a nő visszapördült, egyenesen a férfi karjaiba.

– Nyugodjon meg! – hallotta, és legszívesebben sikított volna. De nem jött hang a torkára.

Az autó közben megfordult, és a járdaszegély mellé húzódott. Nem látszott rajta a szándék, hogy beállna a forgalomba. Le akart állni...

– Engedjen! – kiabálta Alicia, és felnézett a másik arcába.

Nem az autótól félt, hanem ettől a férfitól!

A férfi erősen átkarolta, most már a derekánál fogva. Egymáshoz szorult a testük. Alicia hiába hadakozott ellene, olyan szorosan tartották, hogy esélye sem volt a szabadulásra. Megérezte a bőrkabát és a férfi bőrének összekeveredett szagát, és ettől mintha még szorosabbak lettek volna bilincsei.

– Rendőrség! Engedje el a nőt! – kiáltotta oldalt valaki.

Egy öltönyös férfi állt ott, fegyverrel a kezében, amelyet rájuk szegezett. A járókelők egy szempillantás alatt eltűntek a közelükből, a járdának ez a része poronddá változott, és a nézők összegyűltek a szélén, hogy láthassák az előadást.

Ki tudja, honnan került Alicia fogva tartójának a kezébe fegyver? Mindenesetre felemelte és a doktornő homlokához szorította.

– Tegye le, különben lelövöm! – mondta a feketehajú. A szája sarkában enyhe mosoly játszott.

Alicia elcsendesedett. A pánik elmúlt, most már csak néma rettegéssel figyelte az eseményeket. Fogalma sem volt róla, hogy mi történik.

– Ha megteszi, vége van! A kirakatüvegre kenem az agyát! – A civil ruhás zsaru elszántnak mutatkozott.

– Akkor elállók onnan, az olyan gusztustalan – válaszolta a fekete hajú. Furcsa humora volt. Egy erőszakos mozdulattal oldalra húzta Aliciát, az úttesthez közel.

A civil ruhás rendőr közelebb lépett. A fekete hajú ujja megfeszült a ravaszon.

– No-no!

– Engedje el!

– Tudja, hogy nem fogom megtenni.

– Még megúszhatja! Tegye le a fegyvert a földre!

A fekete hajú hidegen elmosolyodott. Mint ahogy a farkas felhúzza az ínyét.

– Én meg is úszom – mondta szinte vidáman.

Ekkor fékezett a Rover, és egy pisztoly bújt ki a hátsó ablakon.

– Vigyázzon! – kiáltotta Alicia a rendőr felé.

Három lövés dörrent.

A rendőr megérezhette, honnan fenyegeti veszély, mert oldalra vetette magát. A kocsiból kilőtt golyó elsüvített mellette, szabályos lyukat ütött a kirakatüvegen, eltalált egy díszes szalvétatartót, amely megpördülve levert néhány legyező alakban felkötözött evőeszközt a vörös bársonnyal borított állványról. Alicia fogva tartója sem késlekedett, és villámgyorsan megcélozta az elvetődő férfit, aztán egyszerre lőtt vele.

A rendőr a földre zuhant, és nem kelt fel többé. Ám a fekete hajú is elrántotta a vállát, mintha eltalálta volna a lövés, és a nő úgy vélte, most kiszabadíthatja magát. Félig megsüketítette a lövések dörrenése, és az orrában érezte a lőpor égett szagát. Ezek erőt adtak neki: kifordult a derekára tapadó kar öleléséből.

Hátra sem nézve elrohant. Annyit még hallott, hogy a fekete hajú elordítja magát:

– Kapjátok el!

Az autójáig szeretett volna eljutni. A távolról figyelő emberfal utat nyitott neki, amikor odaért hozzájuk, és utána engedelmesen szétspricceltek: nem akartak célponttá válni.

A tömeg egyáltalán nem rejtette el Aliciát. Kitértek előle, aztán meglepődve néztek utána, nyitva hagyva azt a rést, amelyen át üldözői követhetik.

Mert követték, annyi bizonyos. Alicia nem állt meg, és nem pillantott hátra a válla fölött, de hallotta a méltatlankodó felkiáltásokat, amelyet az utána rohanók váltottak ki az emberekből.

– Pisztoly van nála – üvöltötte egy siheder.

Újabb lövések dördültek, majd autók csattantak egymáshoz. Fékcsikorgás, ajtók csapódása, és dühös, zavaros kiáltozások. Ezek a zajok egyre inkább elmaradtak Alicia mögött, ám a forgalom leállt, és feltorlódtak a kocsik.

A nő egyre nehezebben lélegzett. Utoljára az egyetemen sportolt heti rendszerességgel: futott, úszott, és gyakran röplabdázott. Néhány év azonban eltelt azóta, és olyan évek, amikor nem engedhette meg magának a szabadidőt. Rezidens korában rengeteget kellett hajtania, és örült, ha tisztességgel kialhatta magát. Aztán egyre jobban hangzott a neve: dr. Alicia Pearl, amit felcserélt dr. Alicia Kahan-re, s ennek egyenes következménye lett a még több munka... James-szel pedig hiába szeretett volna együtt eljárni szórakozni, sportolni, erre még kevesebb lehetősége volt.

– Vigyázat! – sikoltotta egy idős asszonynak, aki csomagokkal megrakottan állt a járdán, és mereven bámulta a felé futó nőt. Egy huszonéves lány lépett ki mellőle, hogy utat engedjen, Alicia mégis kiverte az egyik táska tartalmát a földre.

Már nem volt messze a parkolóház. A szokatlan erőfeszítéstől azonban a lábizmai kezdtek keményedni és feszülni, fájt a válla. A levegő zihálva tört elő tüdejéből és kiszáradt a szája.

fuss! fuss! fuss!

Kis kavarodás támadt a háta mögött, az üldözők, akik lassan behozták, most veszítettek pár métert.

Dühödt dudálás kezdődött az úton, a dugóba került autósok nem tudták mi játszódott le elől. A tülkölés miatt Alicianak sejtelme sem volt róla, hogy mekkora előnye van még.

A sorompó mellett rohant be a pakolóház betonépületébe, a perzselő forróságról a vasbeton szürke hűvösébe, és az út közepéről hamarosan bevetette magát a kocsik és tartóoszlopok közé. Előbb csak a saját lépteinek zaját hallotta, majd újabbak csatlakoztak hozzá, amelyeket a visszhangos térség felerősített.

Oldalt egy megtermett férfi szállt ki kocsijából.

– Segítsen! – kiabálta feléje Alicia. – Üldöznek!

A férfi egy pillantást vetett rá, majd gyorsan visszamászott a kormány mögé.

Indítózott.

A rohadék!

A nő nem várt a liftre, egyenesen nekivágott a lépcsőnek. Kettesével szedte a fokokat. Felért a második szintre, ahol a Mazda állt. Idegesen maga elé kapta a válltáskáját, és futás közben megpróbálta előhalászni a kulcsot.

Mire a kocsihoz ért, már a markában szorongatta. Felkattintotta a zárat, és kapkodva markolászott a kilincs után. Ekkor pillantott hátra először, és meglátta első üldözőjét. Nem a fekete hajú férfi volt, hanem egy másik. Rohanva közelített.

Alicia bevágódott a kocsiba, de reszkető, merev ujjaival nem talált bele a gyújtáskapcsolóba. A férfi a kocsi oldalának szaladt, és felemelte pisztolyát. Lövés visszhangja dördült végig a kocsik felett, és a Mazda fémkasztniján csattant valami.

A nő ijedten elhasalt az ülésen.

Eldördült még egy lövés.

Az üldözője leguggolt, és visszafordult a lépcső irányába.

Gyors egymásutánban újabb lövések követték egymást. Alicia a kulcsot végre a helyére csúsztatta és indított. A gázra lépett, és rögtön elforgatta a kormányt: a kigördülő autó elcsapta a guggolva megforduló, meglepetten hátrapillantó fickót.

A lépcsőnél egy öltönyös-nyakkendős férfi térdelt, a fekete hajú szemben vele, egy Toyota mögött bújt meg. Dühödt tűzpárbajuk félbeszakadt egy kis időre, mindketten Alicia felé fordultak. A nő a fekete hajúra nézett

gyilkos!

majd egyesbe tette a váltót, és a kijárat felé lendült a kocsival.

Nem lőttek utána.

A parkolóból kiérve jobbra fordult, és besorolt a forgalomba. Csak ekkor figyelt fel rá, hogy a vállánál véres az inge: hűsítőn tapadt a bőrére. Odanyúlt, és megtapogatta a testét, nem fájt, nem volt seb. A vér az nem az ő vére volt.

3.

Alicia a támadás után rögtön hazament. A telefon véget nem érően csörgött a nappaliban. A nő kinyitotta a bejárati ajtót, és rohant felvenni.

Fisher volt a vonal túlvégén. Alicia meglepődött, hogy az ügynök milyen hamar értesült az eseményekről, mert Fisher rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy dr. Kahan látta-e a támadóját, majd megkérte rá, hogy jöjjön be a kapitányságra. Alicia igent mondott, letette a kagylót, és fél perc múlva már ott állt a rendőrautó a ház előtt.

Négyen beszélgettek a kerületi rendőrkapitányság egy irodájában, amelyet az FBI emberei kaptak, amíg az ügyben nyomoznak. Ennek megfelelően meglehetősen kopár volt a fal és puritán a berendezés, csak a legszükségesebb eszközök, fémszékek, fémasztalok, és számítógép kapott helyet itt.

Töviről-hegyire kifaggatták a doktornőt, és csak az negyed órába telt, mire oda eljutott a mesélésben, hogy megjelent az utcán a civil ruhás rendőr, kezében fegyverrel. Fisher ekkor az egyik fiatal nyomozót, aki hármukon kívül jelen volt, amikor Alicia megérkezett, kiküldte pár doboz hideg üdítőért.

– Ha az a két nyomozó nincs ott, akkor maga már rég halott lenne – mondta Fisher.

– Szerintem el akartak rabolni – mondta Alicia. A szék karfáján nyugtatta kezeit. Már nem remegtek annyira, mint amikor végre biztonságban érezve magát leállt a kocsival, és megpihent.

Devilla nem szállt be a találgatásba. Más ragadta meg a figyelmét.

– Azt mondja hárman voltak?

– Igen. Legalább hárman. De lehet, hogy többen.

Devilla felnézett Fisherre. Egy támadás a doktornő ellen, amiben volt egy sofőr és két fegyveres. Nem egy baseballütős, benzinkannás őrült... Pisztolyok, tervezés... Devillát a kezdet kezdetétől zavarta valami: elképzelhető, hogy egy megsokszorozott erejű őrült agyonverjen egy jó fizikumú orvost, de kicsi a valószínűsége...

– Egy elmebeteg elkövető? Fisher megvonta a vállát.

– Holland-et nem látta? – kérdezte Aliciától.

– Nem, de ott lehetett a közelben. Éreztem, hogy vár.

– Érezte?

Ekkor Alicia vonta meg a vállát. Nem akart magyarázkodni. Úgyis csak a női intuícióra tudná kenni...

– Még mindig ez a legjobb maguknak, nem? Látni nem láttam Mark Holland-et, de ha a rendőrség mindenáron ott akarja látni, ahol nem volt, akkor legfeljebb azt mondhatom, hogy éreztem.

– Hosszú ez a nap – jegyezte meg Devilla kis csönd után. – Már negyedszer találkozunk.

– Négynaponta egyszer valóban jobb lenne – jegyezte meg Alicia némi malíciával.

– Ne rám haragudjon, én mondtam, hogy maga vonzza a bajt!

– Ott tartottunk, hogy a fekete hajú fickó rálőtt a nyomozóra – idézte fel a doktornő elbeszélését Fisher. – Kérem, folytassa!

– Meghalt a nyomozó? – kérdezte Alicia.

– Nem. Idejében beért a kórházba, és azóta már a műtőben van. A lövés áthatolt a tüdején. Túl fogja élni...

– És a másik? Amelyik a parkolóházban megvédett...

– Neki semmi baja. Egy kis horzsolás a bal fülcimpáján. Most meg nyugodott?

Alicia bólintott.

– A nyomozó visszalőtt, és a támadóm megsérült. Kiszakítottam magam a karjából, és elszaladtam. – Részletesen elmondott mindent. Fisher csak akkor kérdezett közbe, amikor a Mazdára támadó fegyvereshez ért, akit aztán elcsapott. A rendőrök ennek ellenére sem kapták el, a fickó sérülten is meg tudott lépni.

– Őt is jól látta?

– Igen – mondta Alicia. – Egyenesen rámfogta a fegyverét, és azalatt a fél másodperc alatt tisztán láttam minden vonását. Aztán megérkezett a maguk embere, lövöldözni kezdett, és nekem sikerült megszöknöm.

– Az inge mikor lett véres?

– Szerintem amikor a sebesült rendőr meglőtte a fekete hajút.

– Bolanowski – mondta Devilla. – Bolanowskinak hívják a nyomozót, aki megmentette magát.

– Remek – mondta Fisher. – Az inget, ugye megkapjuk?

Devilla már akkor elküldte a laborba, amikor az iroda előtt Alicia a kezébe nyomta, de erről Fisher nem tudott. Most Devilla elmondta neki.

– Tartsák meg! – tette hozzá Alicia Kahan.

– Szeretnénk, ha segítene elkészíteni a támadó fantomképét – vette át a szót Devilla. – Azért kérettük ide.

– Mindkét támadójának a fantomképét – tette hozzá Fisher. – Az autóban ülőt nem látta?

– Csak a forduló autót láttam. Annak is a tükörképét. Még abban sem lehettem biztos, hogy tényleg el akarnak rabolni. Elképzelhető, hogy valaki csak megfordult az utcán.

– A kocsi, egy metálzöld Rover, lopott volt. A vezetője kisebb karambolt okozott, aztán elszelelt. Egy figyelmes autós feljegyezte a rendszámot... Vannak még szemfüles állampolgárok Chicagóban. Egy szépségszalon tulajdonosáé az autó, hajnalban jelentette be az eltűnését a Wacker Drive-ról, az opera elől. Már köröztetjük...

– Csak megéreztem.

– Jók a megérzései, dr. Kahan!

– Rettenetesen megijedtem, amikor a kocsit fordulni láttam, és a fekete hajú férfi szemében is volt valami ijesztő.

– Az elején azt mondta, első látásra szimpatikus volt az illető – emlékeztette a nőt Fisher. Amikor az első találkozásról beszélt Alicia, az ügynök kíváncsi volt a benyomásaira is. Akkor a doktornő valóban azt mondta, hogy a fekete hajú szimpatikusnak tűnt. És a hangja sem volt riasztó.

– Így van. Aztán megijedtem.

– Ilyenek a nők – jegyezte meg Devilla Fishernek, aki láthatóan nem tudott napirendre térni Alicia hirtelen támadt félelme fölött. Alicia megsértődhetett volna a megjegyzésen, de nem tette. Devilla nyomozó úgy vet véget az értelmetlen kérdéseknek, hogy közben szurkál a megjegyzéseivel. Megbocsátható.

Nyílt az ajtó, és megérkezett az üdítőért szalajtott rendőr, egy hatos csomag kólával. Fisher megkínálta a nőt. Alicia, Devilla, és a küldönc vett egyet, Fisher nem.

– Kér poharat? – kérdezte az ismeretlen férfi, aztán kifordult az ajtón, és hamarosan beállított egy üvegpohárral. – Tiszta.

– Roy Cowan – mutatta be Devilla. – Ő kezeli a számítógépet.

Áthúzkodták a székeket a monitor elé. Cowan kiválasztott egy programot, és belépett. Egy fehér lap, s a képernyő szélén különböző ikonok jelentek meg.

– Nézzük a fejformáját! – ajánlotta Cowan. Egyáltalán nem olyan volt, mint a filmeken, amikor a számítógépes szakember ujjai ritmust vernek a billentyűzeten, a képek pedig olyan gyorsan pörögnek, mint a rulettkerék számai. Hosszú, lassú munkának tűnt a fantomképek elkészítése.

– Jó – mondta az egyiknél Alicia –, csak az álla kicsit keskenyebb.

A férfi igazított a vonalakon. Aztán felhelyezték a hajat, megkeresték a megfelelő szemeket, orrot, szájat, végül tónust kapott a kép, dimenziót az arc. Tökéletesre sikeredett, akár egy fénykép. Devilla közben a harmadik doboz kólát hajtotta fel, és idegesen trappolt lábával az asztal alatt.

– Hát ez nem Holland! – jegyezte meg a végén.

– Nézzük a másikat! – mondta Fisher.

– Az sem Holland – válaszolta Alicia.

Cowan kimentette az elkészült portrét, majd nekiálltak a másodiknak. Nehezebben hozták össze, mert Alicia ennél sokkal bizonytalanabb volt, de a végén valamennyire ez is hasonlított a parkolóházi támadóra. Ezt Alicia is megjegyezte.

– Csak hasonlít. De ha látom, megismerem.

Kinyomtatták a képeket.

– Most rendben? – kérdezte a nő. – Remélem, ma már nem tartanak fel. Találkozóm van este nyolckor.

– Hol? – kérdezte Devilla. – Nem valami elhagyatott helyen?

– A Hiltonban.

A nyomozó füttyentett.

– Kivel?

– Köteles vagyok válaszolni? – kérdezte Alicia csak azért, hogy ellenkezzen. Devilla elvigyorodott.

– Nem, de úgy is követni fogjuk.

– Grant Willen.

– A Willen jachtok, luxushajók, személyszállítóktól? – A nyomozó álla leesett. Fisher is felvonta a szemöldökét.

– Úgy van – állt fel Alicia. – Talán ma már nem futunk össze. És kérem, hogy a nyomozóik is maradjanak meg biztos távolságban!

– Reménykedjünk benne, hogy nyugodt esténk lesz! – mondta Fisher. Devilla kikísérte a doktornőt az irodából. Amikor behúzta az ajtót maguk mögött, Alicia látta, hogy Fisher azonnal a telefon után nyúl, miközben a másik kezével dühösen az asztalra csap. Nem tűnt éppen nyugodtnak.

4.

Devilla lezökkent a székére, és kifújta magát. Aztán kihúzta az asztal felső fiókját, és kotorászni kezdett a lomok között. Egy kis papírfecnit keresett, amire hónapokkal ezelőtt felvésett egy telefonszámot. Pár toll, gémkapcsok és tartójuk, napszemüveg, papírvágó kés és megannyi apró kacat közül vagy tíz telefonszám is előkerült.

– Linda – morogta Devilla az egyik láttán. – Te jó ég! Két hete fel kellett volna hívnom.

Hogy ne felejtse el, az asztallapra helyezte.

– Terry. – Egy másikat összegyűrt. A telefonszám gazdája jó befektetési lehetőségeket ígért Devillának. A nyomozó csak azért bízott rá pár százast, mert együtt ültek valaha az iskolapadban. Azok a százasok persze elúsztak. – Téged leírtalak!

Amikor megtalálta a keresett fecnit, nagy robajjal belökte a fiókot. A kagylóval a kezében, mielőtt meghívta volna a számot, áthajolt az asztalon.

– Will! Ha hallgatózni merészelsz, letépem a töködet!

A szemközt körmölő nyomozó ártatlan arccal nézett fel.

– Feltételezed rólam?

– Feltételezem. Amióta a kapitány az Abedi-üggyel kapcsolatosan lecseszett, mindig megnézem, hogy kinek a társaságában telefonálok.

A másik nyomozó egy fintor után felállt az asztalától. Komótosan visszacsavarta a kupakot a tollára, majd zakójának a zsebébe csúsztatta. Ezután megigazította a nyakkendőjét, és megemelve a székét, közelebb helyezte az asztalhoz.

– Úgyis unom a melót! Lemegyek kávézni.

– Jól teszed!

Miután William Moyer távozott, Devilla maga elé tette a papírt, és beütötte a felső számot a telefonon. Az alsó szám Lavery otthoni száma volt.

– Raymond Lavery ügynököt kérem – türelmesen várt. Meglett az eredménye.

– Itt Lavery ügynök.

– Hello, Ray! Devilla vagyok!

Devilla egy laza mozdulattal fölpakolta lábait az asztalra, és ezzel leverte Linda telefonszámát a padlóra.

– Marcus! Egy éve váratsz ezzel a hívással – Lavery hangjából öröm csendült ki.

– A munka meg a munka – sajnáltatta magát Devilla. – Most is azért hívlak, mert van egy kis gondom...

– Sejthettem volna! Ha telefonálsz, akkor segítség kell, ha személyesen keresel meg, akkor az életedet kell megmentenem! Soha jobb sógort, mint te vagy!

Devilla harminc éve ismerte Laveryt, még abból az időből, amikor mindkettejük cipőfűzőjét másnak kellett megkötnie. Devilla elvette aztán Lavery húgát, és a válás előtti hercehurca nem rontotta meg kapcsolatukat. Lavery mindössze a rendőrautó miatt neheztelt Devillára. Véleménye szerint a feleségével és a szomszéd lakásával azt tesz, amit akar, de a kocsi állami tulajdon... volt.

– Van négy fényképem, amit elfaxolnék hozzád. Arra kérlek nézz utánuk, és faxold vissza, ha megtudtál valamit!

– Szóval szükséged van az adatállományunkra! És a tietek?

– Kevés. És a tietek is kevés, már azt is lekérdeztük. Legalábbis, ami nyilvános...

– Marcus, mindezt telefonon!

– Van más is. Valószínű, hogy az egyik kép a te egyik kollégádé.

– Megőrültél? – Lavery egészen barátságos hangnemben érdeklődött Devilla elmebeli állapota után. Aztán kapcsolt. – Mi az, hogy valószínű?

– Csak többet szeretnék tudni róla.

– Milyen üggyel terhelték meg a szürkeállományodat?

– Kegyetlen nehézzel. Egy elmebeteg tömeggyilkos, aki fuzionált egy csavargó bandával. Kocsikat lopnak, embereket rabolnak el, aztán agyonverik őket, és leöntik benzinnel. Imádják a tűzijátékot! Hamarosan az összes állami tévécsatorna engem fog kergetni. Majd szólok, ha médiasztár lesz belőlem...

– Nem irigyellek! De most már értem, miért van ott az FBI.

– Én nem. Mert ahelyett, hogy segítene a céged, csak ködösít!

– Előfordult már – Lavery hangsúlyába egy könnyed legyintés is belefért. – Azért klassz fickók vagyunk! Küldd azokat a faxokat, és meglátom, mit tehetek!

– Sürgős!

– Mint mindig.

– Kösz!

A beszélgetés után Devilla kiemelte bőrkabátjának a zsebéből a két fantomképet, és Holland fotóját. Aztán elüvöltötte magát.

– Pastor!

– Mi van, főnök? – kérdezte mögüle egy halk hang.

A nyomozó lekapta a lábait az asztalról.

– A fene essen beléd! – dühöngött. – Mondtam már ezerszer, hogy ne állj mögém! Készen vannak a fényképek, amelyeket Alicia Kahan kertjében csináltál?

– Aha.

– És mind jó lett? – Aha.

– Na akkor add ide azt az arcképet!

Kevin Pastor a kezében tartott borítékból kihúzott egy kötegnyi képet. Devilla megbűvölten figyelte a borítékot. Alicia jutott eszébe, a hajnalban elmondott boríték-meséjével egyetemben.

– Ja, nem itt van! – dünnyögte Pastor. – Ezt külön raktam – és kabátja zsebéből kiemelte Fisher fotóját.

– Egy szót se senkinek! – intette Devilla Pastort.

– Oké, én nem tudok semmiről!

A nyomozó széthajtotta a négy képet. Bámulta őket egy ideig, aztán beszámozta mindegyiket, és ment faxolni. Remélte, hogy hamar megjön a válasz.

De előtte még érkezett egy hír, ami egyszerre volt jó és kellemetlen: a Rovert, amelyben dr. Kahan támadói feltehetően a helyszínre érkeztek, megtalálták, és benne ült a tolvaj. Pastor finoman adagolta az információt, látván, hogy Devilla, mint az idegbeteg macska, föl s alá járkál a férfivécé előtti folyosószakaszon.

– Ez a jó hír – mondta.

– És mi a rossz? – kérdezte Devilla.

– A fickó ellenállt, mire lelőtték... és... meghalt.

Devilla megállt, és megragadta Pastor vállát. A kis fickó szemébe nézett, egészen közelről.

– Mindent tudni akarok róla. Ha kivették a manduláját, akkor az orvos nevét, ha haj van a fején, akkor a fodrásza nevét, és ha anya szülte, az anyja nevét. Tudjuk már meg honnan jött az a fickó! És csináljanak annyi mosolygós fotót róla a hullaházban, amennyi újság van a városban...

5.

Alicia megállt Amerika első Hiltonjának a bejáratánál, és amikor kiszállt, máris ott volt a szállodai fiú a kocsi kulcsaiért. A nő végigpillantott a Michigan Avenue kivilágított utcasorán, vajon merre húzódnak le az őt kísérő rendőrök, de nem látta őket, így hát a fiú kezébe nyomta a kulcsokat, és besétált a kitárt ajtón a szálloda halljába. Nem sokáig nézelődhetett, mert felbukkant az az elegáns és kimért férfi, aki a kórházban a meghívóval felkereste.

– Mr. Willen az étteremben várja – közölte Aliciával.

Elvezette a nőt az étteremig, majd udvariasan előreengedte. Alicia soha sem látta még Grant Willent, és csak annyit tudott róla, hogy már a háború előtt a hajószakmában dolgozott, és nagy neve van a gyárának.

Ennek megfelelően nagyon öreg lehet.

Az étteremben elég sokan ücsörögtek. Kint meleg és fülledt este volt, de bent működött a légkondicionálás, és jól esett egy ital. De mindösszesen három nyolcvan év körüli volt köztük, és ketten, két hölgy egy asztalnál beszélgettek. Aliciát vezetője a másik asztalhoz, egy gyér hajú, egyenes derekú, de rettenetesen ráncos és májfoltos arcú férfihoz vezette.

Grant Willen díszesen faragott, ezüstfejű botjára támaszkodva felállt, és kezet nyújtott. Bemutatkoztak egymásnak, majd Alicia gyorsan helyet foglalt, hogy ne kelljen az idős embernek sokáig ácsorognia. Vezetője betolta alá a széket, majd eltűnt a közelükből.

– Örülök, hogy eljött, dr. Kahan – kezdte Willen kicsit reszelős hangon a szokásos udvariassági formulával. Korábban erőteljes basszusa lehetett, amely megremegtette az üvegtáblákat, ha hangosabban szólt.

– Úgy is mondhatnám, hogy női kíváncsiság – felelte Alicia. – El nem tudtam képzelni, miért kaptam a meghívást.

– Mielőtt a témára térnénk, óhajt egy italt? – Willen a pincér felé nézett, de az már jött is.

– Talán egy édes sherryt.

Willen egy ásványvizet kért. A pincér felvette a rendelést és távozott.

– Tudja, nem is hittem, hogy ilyen szép – bókolt Willen. – Lance ugyan elmesélte, hogy néz ki, de teljesen más szemtől-szemben ülni magával.

– Mr. Willen! – Alicia Kahan gyorsan a végére akart járni a meghívás miértjének. – Nehezen hiszem, hogy ezért hívott ide. A hét, amely mögöttem áll...

– Tájékozódtam mindenről – komorodott el Willen. Ettől hirtelen megduplázódtak a ráncok az arcán. – És mélységesen együtt érzek magával. Az én koromban már jól tudom, milyen az, ha a rokonok és a barátok kihalnak mellőlünk... és nem lehet se megszokni, se beletörődni.

Aliciának fogalma sem volt, hogy mit mondjon.

– Maga is ismerheti ezt az érzést – folytatta Willen –, hiszen orvos. Sajnos nem mindenkin lehet segíteni. Láthatott nem egy embert meghalni.

– A férjemet...

– Elnézést, Mrs. Kahan. Nem akartam fájdalmat okozni. Én a munkájára gondoltam, és közben elfelejtettem, hogy milyen veszteség érte. Fogadja részvétemet.

– Még a gyógyíthatatlan beteg halála is megdöbbentő – mondta Alicia enyhülékeny hangon. – Azé, akit sosem ismertem. De ha már felkészült az életemből...

– Csak az elmúlt pár napról kaptam információkat – mentegetőzött Willen. – Ne higgye azt, dr. Kahan, hogy nyomoztattam maga után, csak leinformáltam. Általában alaposabb vagyok, de most nem volt sok időm...

Alicia hátradőlt a széken. Eljött, mert kíváncsi volt, hogy miért akar beszélni vele Grant Willen, akiről mindenki hallhatott, de csupán a nevét, látni viszont nem láthatta, mert a milliomos nem enged a médiumok számára bepillantást a magánéletébe. A nőt a kíváncsiság hajtotta, bár a délután folyamán nem egyszer terhesnek érezte az estére szóló meghívást, és majdnem idetelefonált, hogy lemondja a találkozót. Aztán amikor készülődni kezdett, örömét lelte a készülődésben, és elhatározta, hogy mindenképpen eljön. Most, Willen mellett ülve még nem alakította ki az álláspontját a milliomossal kapcsolatban. Nézze el neki a kora miatt, hogy kutatott az életében vagy legyen dühös?

Mit képzel ez az ember? Mihez van joga?

De nem sikerült magában bosszúságot gerjesztenie.

– Miért ennyire sürgős?

Willen a téma ellenére elmosolyodott. Ez a mosoly fáradt volt, és együtt érző.

– Én a sír szélén állok – felelte a milliomos. – Nyolcvankilenc évesen már ne reménykedjen benne az ember, hogy évtizedek vannak hátra az életéből. De persze nem ezt a pár napot sokallottam. Nem volt időm. Mire ön a képbe került, felgyorsultak az események.

A férfi koppantott egyet a botjával és elhallgatott. A pincér letette a nő elé az italt, és kitöltött egy kevés vizet Willen poharába. Mindketten az ásványvíz pezsgését nézték, a szénsav felszabadulása hangosabb volt a szomszédos asztaloknál folytatott beszélgetéseknél.

– Mit akar, Mr. Willen? – kérdezte Alicia, amikor a pincér visszavonult, és egyedül maradtak.

– Mennyit tud a történtek hátteréről, dr. Kahan? – kérdezett vissza az öregember.

– Milyen történtekről?

Az öregember felkuncogott.

– Így nem sokra megyünk, ha kérdésre kérdés a felelet! Arra az eseményláncolatra gondoltam, amelynek a kulcsfigurájává vált. Ön elvesztette a férjét, és elvesztette egy barátját. Az egyik páciense öngyilkos lett...

Kulcsfigura...

– A férjem egy páciense – helyesbített Alicia. – Kirúghatja az informátorát! Hanyag munkát végzett.

– Ezeknek a hátteréről kérdezem. Mit tud róla?

– Alig valamit – füllentette Alicia.

– Addig jó magának. És mennyit tud rólam?

– Ha lehet, még kevesebbet...

Grant Willen nem sértődött meg, ahogy Alicia várta. A nő szándékosan élezte ki a hangját, bár maga sem értette, hogy miért is akarná felbosszantani Willent. Talán azért, mert a milliomos ellopta az életének egy darabját, amikor követték emberei, és kérdezősködtek utána. Mert az anyja szerint, ahogy a levelekben meg lehet őrizni az élet egy szeletét, úgy el is lehet lopni azokat.

– Erre mindig vigyáztam – mondta Willen. – Egy üzletembernek csak árt a személye körüli hírverés. Persze előfordulhat, hogy feleslegesen voltam óvatos, és nem érdekel senkit a személyem. Inkább a pénz az, ami felgyújtja az emberek képzeletét.

– Ez a bölcsesség a korral jár?

– Nem, ezt már húszéves koromban tudtam. Tulajdonképpen az apám hagyományozta rám megannyi jó tanáccsal egyetemben, amelyeket ő képtelen volt hasznosítani. Egyszer volt egész életében sikerélménye: amikor először megpillantotta az amerikai partokat az óceánjáró fedélzetéről. – Willen tekintete egy pillanatra a távolba révedt. – Csaknem száz évvel ezelőtt...

– Az én édesanyámnak is vannak tanácsai – felelte Alicia. – Ne bízz abban, aki sokat akar tudni rólad!

– Elnézését kérem, dr. Kahan, ha megbántottam. Meg fogja érteni az indítékaimat, és ha nem is bocsát meg, remélem, elnézőbb lesz irányomban.

Willen ivott egy korty vizet, aztán nyelvével megnedvesítette az ajkát. Mielőtt letette volna a poharat az asztalra, pár másodpercig kitartotta.

– Látja, hogy remeg a kezem?

Alicia komoran nézte.

– Nem mindig volt így – folytatta Willen. – Ronda dolog az öregség. Ronda dolog, amikor az embernek azt kell mondania, hogy a harmincas évek voltak a legszebbek az életében. Mármint az ezerkilenszázharmincas évek... A legtöbben már a háborúra sem emlékeznek.

Willen letette a poharat, aztán botjának fejére kulcsolta májfoltos kezeit. Ingerülten koppantott ismét.

– Amikor nem marad más, csak az emlékezés, az már nem élet. Mindig energikus ember voltam, sőt, annak tartom magam a mai napig. Nem bírok egy helyben ülni, és nem merem a fiatalokra bízni az üzletet. Az a gondolat pedig egyenesen taszít, hogy eltartassam magam. De ez a test már fárad, és az idő könyörtelenül araszol előre. Tenni nem tudok ellene. Még ekkora vagyonnal sem... de akkor is szembeszegülök!

Alicia kezdte sejteni az öreg szándékait.

– Balga vagy merész tett? Hiszen nem tudjuk, mi a hosszú élet titka? Vagy mégis?

– Nem – intett a fejével a nő.

– Gerontológia! Nevetséges! Még azt sem tudják eldönteni, hogy az öregség betegség vagy nem betegség! Legfeljebb hisznek valamelyikben. Tudja, foglalkoztam ezekkel a nevetségesnél nevetségesebb elméletekkel, hogy a sugárzás, meg a mérgező anyagok felhalmozódása miatt öregszünk, vagy hogy be vagyunk genetikailag programozva... Nemrég felröppent, hogy megtalálták az öregség génjét! Badarság! A kutatók nem jutottak tovább a középkori elixírpancsolóknál, sőt, még addig sem, mert azok megpróbáltak legalább készíteni valamit az öregség ellen.

– Nagyon sok zseniális koponya dolgozik a problémán – vetette ellen Alicia Kahan.

– Csak mire kisütnének valamit, ők is megöregednek, és meghalnak – legyintett Willen. – Mit érünk az életünkkel, ha elveszik?

Alicia úgy vélte, itt az ideje, hogy belekóstoljon a sherrybe.

– Pedig én nem vesztegettem el – folytatta a milliomos. – Hajósként kezdtem, aztán tulajdonos lettem egy olyan bárkán, amit éppen csak megtartott a víz. Hosszú évekig szállítottam ezt-azt, majd jött a Roosevelt-féle gazdaságpolitika. Mire a háború elért hozzánk már volt egy kis cégem, amely hajók helyreállításával foglalkozott. A háború alatt álltunk át gyártásra. – Az öreg közelebb hajolt. – Nem csak hajókat készítettünk. Abból nem lehetett volna ennyire meggazdagodni. És ez is több mint fél évszázada volt!

Willen elhallgatott, és átható tekintettel méregette a nőt. A hatást leste, amit szavai kiváltottak. Alicia arca azonban semmit sem árult el gondolataiból.

– Maga a hatvanas évek végén született, ugye? – kérdezte hirtelen Willen. – Én akkor már idős ember voltam. Nagyot változott a világ nyolcvankilenc év alatt. Viszont szeretném látni, mekkorát változik a következő nyolcvankilencben. Segítsen hozzá!

– Hogyan? – kérdezte Alicia Kahan pár pillanatnyi feszült csend után.

– Keresse meg nekem a férje feljegyzéseit Arthur Heitman műtétjéről!

Alicia sokáig nem válaszolt. A poharával játszott, és nézte az étterem csillárfényeit. Ambivalens érzések hullámoztak benne. Először arra gondolt, hogy feláll és elmegy. Úgy érezte, hogyha maradna, James után ő is belekeveredne az ügynek a piszkos oldalába. Aztán rájött, hogy a maradása nem jelentené ezt. Kiderült, hogy még valaki tud a műtétről és a férjéről. Nos, ha ez a valaki ilyen jól informált...

Lehet, hogy elárul valamit akaratlanul is a történtekről.

– Miért fontos az a műtét, Mr. Willen?

Most a milliomos várakoztatta meg. Dörzsölgette botján az ezüstfejet, és ujjait nézte.

– Nehéz olyasvalakinek elmondani, aki szinte semmit nem tud az események hátteréről.

– Próbálja meg! – ajánlotta Alicia.

– Nos, mit mondott magának Hugh Mervin?

Alicia megrándult. Willen egész idő alatt tisztában volt azzal, hogy találkozott az archeológussal, és habár azt nem tudhatta, miről beszélgettek, nyilvánvaló, hogy Mervin nem jópofa társalgással töltötte azt a két órát Aliciánál.

Játszik velem?

– Néhány érdekes dolgot egy iraki feltárásról.

– Amely elég érdekes lehetett, mert másnap ön visszatért a munkájához, és azóta is eltűnt kórházi iratokat keres, amelyeknek eltűnését elfelejtette bejelenteni a kórházi vezetésnek.

– Megtették helyettem mások – felelte Alicia. – De Heitmannak semmi köze nem volt Hugh Mervinhez!

– Ez igaz – bólintott Willen. – Mervinhez nem is, de a feltárás során meglelt agyagtáblákhoz annál inkább.

– Felettébb tájékozott, Mr. Willen – mondta Alicia elismerően. – És szerintem azt is tudja, hogy semmiben sem tudok segíteni magának.

Willen elégedetten húzta ki magát.

– Dehogynem. Ön segít nekem, én segítek magának. Tiszta üzletet ajánlok, amelyben mindketten jól járunk.

Alicia bizonytalanná vált. Ha az előbb rájött is, mit akar Willen, most nem sejtette, milyen ellenszolgáltatást ajánl fel.

Üzletember – emlékeztette magát a nő –, és úgy is gondolkodik.

– Mit kellene nekem nyújtanom? – kérdezte Alicia Kahan.

– Azt hiszem, mindketten tudjuk... A férje nyomán önhöz kerülhetett egy fényképekkel illusztrált, és madárlábnyomokkal díszített dosszié, és ezeknek a madárlábnyomoknak a fordítása. Bevallom... bizonytalan vagyok abban, hogy ez kinél van. Nekem ez a dosszié kell, vagy Heitman műtéti jegyzőkönyve, amit már említettem.

– És cserébe...?

– Informáltak arról, hogy bizonyos személyek fenyegetik önt, dr. Kahan. Ma megtámadták, és megpróbálták elrabolni. Az én fiaim sokkal hatékonyabb munkát végeznek, mint a chicagói rendőrség, és biztos vagyok benne, hogy hamar megszabadítanák a rosszfiúktól. Ugyanakkor azt hiszem, az FBI is szemet vetett magára, és hamarosan kényelmetlenebb kérdésekkel állnak elő. Csak idő kérdése. Én elejét tudnám venni ezeknek a kérdéseknek.

– Miért szállna rám az FBI? – kérdezte Alicia.

– Az FBI csak nyomoz, és érdeklődik. De akadnak más kormányhivatalok, amelyeket nem mindig kötnek meg a Capitóliumban született írott törvények...

– Nehezen hihető...

– Mi? – emelte fel a hangját Willen. – Hogy léteznek önös érdekek az állami érdek felett? Csak az idealisták hiszik ennek ellenkezőjét. Bevallom, hogy engem is önös érdek vezet, de én kerülöm azokat a módszereket, amelyeket a hatalom valódi birtokosai alkalmaznak. Csak túl akarom élni ezt az évtizedet, és ha lehet a huszonegyedik századot is...

Willen remegő kézzel nyúlt a pohárért. Alicia nézte, ahogy az öregember kitüremkedő ádámcsutkája a kortyoknál le– s fel jár. Hiába milliomos az ember, lakik a Hiltonban, öltözik tízezer dolláros öltönyökbe, és kísérik öten az utcán, az öregség elől senki és semmi nem menti meg. Alicia megsajnálta. Willen egy célt akar elérni, ami majdnem mindenkinek az álma: a hosszabb élet.

– Nincs nálam semmilyen irat – mondta halkan a nő. – James nem hagyott hátra semmit, nincs a lakásban, és nincs a kórházban sem. Emellett Heitman összes dokumentuma eltűnt, és nem került elő.

Ahogy az előbb mondta: keresem ezeket az iratokat...

– Ön orvos – mondta reménykedve Willen. – Ugyanazon a szakterületen, mint a férje...

– Lehet, hogy hihetetlen, de James titokban tartotta mégelőttem is, hogy mit csinált. Talán épp aznap akarta elmondani, amikor meghalt... Amikor meghallottuk a tévében dr. Walsh halálhírét... De már sietnie kellett a kórházba, és csak utalt rá, hogy el szeretne beszélgetni velem az egyik betegéről.

– Akkor valóban nem tud semmit?

Látszott Willenen, hogy nem hiszi el.

– Én is szeretném tudni, hogy mi és miért történt – mondta Alicia. – De minden szálat elvágtak. Míg otthon voltam, és a férjem halálhírét próbáltam feldolgozni magamban, a kórházban megsemmisítették a nyomokat. Hiába beszéltem a nővérekkel és az aneszteziológussal, akiket kiírtak Heitman műtétjéhez, már semmire nem emlékeztek. Sajnálom, Mr. Willen.

Az öregember hallgatott, nem válaszolt. Alicia megszánta, de nem mondhatott mást, habár az igazság kegyetlen volt.

– Még kihúzom néhány évig – mondta Willen. – Az apám is hosszú életű lett volna, ha harminckilenc decemberében bele nem zuhan a New York-i rakpartról a jeges vízbe. A ruhái lehúzták, és megfulladt. Bár lehet, hogy infarktust kapott, az mégis szebb halál...

– Hány éves volt?

– Ötvennégy. A sors, ellentétben az idővel, teljesen kiszámíthatatlan. Végül is örülhetek, hogy ennyi megadatott.

Alicia úgy érezte, el kell mondania még valamit,

– Nem biztos, hogy segítene a műtét – bökte ki végül. – Heitman öngyilkos lett, és ez szerintem a beavatkozás miatt történt.

– Mennyire valószínű? – kérdezte Willen. Az előbbi hangulata tovaröppent, most ismét üzletember volt, aki az áruról információkat csipeget fel.

– Nem hivatalos, csak magánvélemény. És nem azért, mert a műtét során problémák voltak. Talán túl jól is sikerült. Heitman hallucinált. Ezt az agyagtáblákon is megemlítik. Mervin legalább is ezt mondta...

– De a beteg túlélte a kortársait! – vetette ellen Willen.

– És olyan jó ez? – kérdezte Alicia anélkül, hogy végiggondolta volna a kérdést.

– A szeretteink elvesztése után már nem érhet erősebb fájdalom. Aki túl van már ezen, annak olyan mindegy. Dr. Kahan, én mindent vállalnék érte. Ha ráakad valamelyik iratra, értesítsen! Nem csak a védelmemet ajánlom fel, amelyet egyébként már most az ön szolgálatába állítok, hanem rengeteg pénzt is. Ez nekem sokat megér.

– Keresem, de a férjemért – mondta Alicia. – Nem érdekel a pénze.

– A vagyont úgysem vihetem magammal a sírba. Egymillió dollárt fizetnék a műtéti leírás kézhezvételének pillanatában... – mondta Willen, és elnézett a nő válla felett a bejárat irányába. Lance közeledett.

– Hozhatjuk a vacsorát, uram? – mondta Wíllennek.

– Rendeltem önnek is – fordult Willen Alicia felé. – Kérem, tiszteljen meg jelenlétével! S addig is felejtsünk el minden gondot, amely ránk nehezedik!

6.

A vacsorát csendben költötték el. Willen vegetáriánus ételen élt, Aliciának azonban lazacot készíttetett. A desszert utáni kávé fölött Alicia visszatért ittlétének a miértjére.

– Mr. Willen, ha megengedi, kérdeznék valamit. Honnan tudta meg, hogy dr. Walsh és a férjem benne voltak egy... nem engedélyezett műtétben?

– Először nem a műtétről szereztem tudomást – felelte az öregember. – Hanem az agyagtáblák felfedezése után meginduló kormányprogramról.

– Az titkos volt, nem?

– De igen. Felettébb titkos. De nyolcvankilenc év alatt az ember sok ismerősre tehet szert. Jó barátai és lekötelezettei lehetnek szinte minden szinten. Nyolcvankilenc év alatt én annyi mindent láttam, annyi mindenért fizettem, s annyi mindenkit támogattam... Még akkor is, ha életem első húsz évében csak tanultam látni ...

– És mit tudott meg a kormányprogramról? – érdeklődött Alicia.

Willen játékosan megrázta a mutatóujját.

– Ejnye-ejnye! Maga most államtitkok után kérdezősködik! – Aztán komolyra váltott. – Ugyanaz érdekelte őket, ami engem. A hosszú élet titka. Dr. Walsh csak az első volt a szakértők sorában. Akkor még nem tudták, hogy érdemes-e foglalkozni a témával, csupán tapogatóztak. Felépítettek egy kutatóintézetet, orvosi szárnnyal, barakkokkal...

– Mire jutottak?

– Nem tudom. Elvégeztek három vagy négy operációt, aztán egyszer csak furcsa dolgok kezdtek történni a bázison. Hallucinációk... állítólagos csodák... Amelyekkel a precíz katonaértelem nem tud mit kezdeni. De senki más sem. – Willen előrehajolt, és lehalkította hangját. Szinte suttogott. – A kiszivárgott információk szerint megjelent Krisztus... aztán az Antikrisztus.

Megjelent előttem az Antikrisztus... – mondta Landaker – és megjelentek a követői.

– És a bázison elszabadult a pokol. Néhány orvost brutálisan megöltek. Megerősítették a védelmet, de semmire sem mentek vele, mert egy hajnalon az összes katona szétszaladt. Eldobálták a fegyvereiket, és berohantak az erdőbe. Végül az egész kutatórészleg felrobbant és leégett.

Alicia nem tudta levenni a tekintetét az öreg arcáról. Hihetetlen volt, amit hallott, mégis elhitte. Minden összevágott.

– Hogyan jutott el hozzám? – kérdezte utána a nő.

– Két szálon kezdtem el nyomozni – válaszolta Willen természetes hangon. – Egyrészt a feltárást vezető archeológusok, másrészt pedig a külsős szakértő, azaz dr. Walsh után. Egy bizonyos Bill Atherton volt jelen az agyagtáblák felfedezésénél. Érdekes módon ő nem szentelt az írásoknak nagyobb figyelmet, pár nappal ezelőttig ott ásatott a Közel-keleten egy palotakomplexumban, és whiskyt reggelizett whiskyvel. A másik Hugh Mervin volt, aki viszont nem árult el semmit a dologról, illetve azt közölte velünk, hogy minden anyagot átadott a hadseregnek.

– Hugh Mervint betört koponyával hozták be tegnap a kórházba... – mondta szárazon Alicia.

– Csak nem képzeli, dr. Kahan! – rázta meg a fejét Willen. – Semmi közöm nincs hozzá!

Alicia az öreg szemébe nézett, és hallgatott. Willen állta a tekintetet, és szintén néma maradt. Nem szokott sem mentegetőzni, sem magyarázkodni.

– Ekkor szenteltek több figyelmet dr. Walshnak – szólalt meg Alicia.

– Pontosan. Már meg is állapodtunk az árban, amikor jött az a szerencsétlen öngyilkosság...

– Ez volt az az esemény, amit korábban említett?

Willen tekintetéből látta, hogy nem érti, mire céloz.

– Amikor azt mondta, hogy felgyorsultak az események... – magyarázta meg Alicia.

– Igen – bólintott Willen. – Dr. Walsh halála után terelődött a figyelmem dr. James Kahan-re. Már éppen meg akartam keresni, amikor ő is meghalt. És maradt egyedül ön, akiben még reménykedhettem.

– De nem az ön emberei hívták ki a kórházból Jamest arra a találkozóra, ugye, Mr. Willen? A sikátorba...

– Dr. Kahan! Másodszor gyanúsít gyilkossággal. Higgye el, ilyen korban az ember már tiszteli az életet.

– Vehetem ezt nemnek?

– Nem az én embereim voltak azok... Nem tudtam beszélni a férjével. Veheti nemnek.

– És miért nem keresett meg korábban? – tért vissza az előző témára a nő.

– Mert visszahúzódott a lakásába, és nem hiszem, hogy elfogadott volna egy meghívást a Hiltonba. Vártam, és jól tettem, mert valami kizökkentette az apátiájából, és hirtelen visszatért a munkájához. Informáltak, hogy keres valamit. Akkor hallottam Arthur Heitman nevét először.

– Addig nem is tudott róla? – csodálkozott Alicia.

– Nem. Dr. Walsh és dr. Kahan nagy valószínűség szerint nem árulták el senkinek közös titkukat. De az eseményeket összerakva hamar rájöttem, mi történhetett, és nem is tévedtem. Ez most bizonyosodott be.

– Én szállítottam a bizonyítékot?

– Igen. És amikor megérkezett, át is adta nekem.

Alicia magában elismeréssel adózott Willennek. Olyan ügyesen forgatta a szót, hogy fel se tűnt, mikor mondja azt, amit tud, és mikor azt, amit sejt. De nem hibáztatta érte. Az est folyamán megváltozott a véleménye a milliomosról. Az elején haragudni akart rá, aztán megkedvelte, és meg is sajnálta. Mindezt úgy, hogy Willen nem kért sajnálatot, és távol állt tőle, hogy kicsikarja azt a nőből. Nem volt sem elesett, sem szerencsétlen, és nem akarta a beteg ember látszatát kelteni. Bizonyos fokig megszállott volt, de mindenkinek megszállottnak kell lennie, aki többet akar elérni, mint napi célok. Minden feltaláló, filozófus, és hadvezér...

James is megszállott kellett, hogy legyen. És Bruce Walsh is.

– Mr. Willen. Nem fél a hallucinációktól, és a kiszámíthatatlan következményektől?

– Csak egytől félek, dr. Kahan. Hogy mire megszerzem az iratokat, már késő. Már nem műthetnek meg, mert a szervezetem túl öreg és gyenge. Csak ettől félek.

– Miért nem próbál meg a magas rangú ismerősei révén hozzájutni a fordításokhoz?

– Mert aki segített volna, az ott halt meg a bázison. És tudtommal minden irat, fordítás elégett.

– Az agyagtáblák.?

– Azok is megsemmisültek. Minden. Ha pedig mégsem, az olyan kezekben van, aki fölött, sem nekem, sem senki másnak nincs hatalma...

7.

Grant Willen kikísérte a szálloda elé Aliciát. Karon fogta a nőt, s igyekezett nem kapaszkodni bele, amikor lép, és testsúlyát az ezüstfejű botjára támaszkodó oldaláról a másikra helyezi. Lance és egy ismeretlen, de hasonlóan nagydarab testőr ott lépdelt mögöttük.

– Hosszú ideje ez az első olyan estém, amin mindvégig remekül éreztem magam – mondta a milliomos. – Ma valószínűleg jól fogok aludni.

– Én is remélem, hogy ma este már nem fog történni semmi különös – mosolyodott el Alicia.

– Lance hazakíséri – ajánlotta fel Willen.

– Nem, köszönöm – hárította el Alicia. – A rendőrök is vigyáznak rám. Körülnézett, és meg is pillantott egy sötét Fordot két férfival. Az egyiknek az arca ismerős volt: bent látta a rendőrőrsön.

– Ott vannak az őrangyalaim – mutatott arra.

Willen is megnézte a kocsit, majd fejének egy intésére a testőre elindult a Ford felé. Bekopogott a kocsi ablakán, és elkérte a bent ülők igazolványát.

– Biztos, ami biztos – mondta Willen. – Nekem maga jelenti az életet. Vigyázzon magára!

A szállodai fiú közben előhozta Alicia Mazdáját. Lance ellenőrizte, hogy a kocsi rendben van-e.

– Ez kicsit terhes – jegyezte meg Alicia. – Sosem lennék híres ember.

– Hozzá lehet szokni. De legalább addig viselje el, amíg veszélyben forog. Néha csak ennyin múlik az életünk.

– Tudom. Nincsenek illúzióim.

A nő beszállt a kocsiba.

– Remélem, hogy hamarosan találkozunk, dr. Kahan – búcsúzott el Grant Willen.

A Hilton elől indulva a Mazda után szorosan felzárkózott a Ford. A Michigan Avenue még ebben a késő esti órában is forgalmas volt, és mivel időközben besötétedett, nehéz lett volna távolról követni Alicia kocsiját. A féklámpák és a reflektorok kígyózó sorában a Mazda egy gyorsan szem elől veszíthető pont volt csupán.

Hallucinációk, úgynevezett csodák... Amelyekkel a precíz katonaértelem nem tud mit kezdeni.

Willen szavai keringtek Alicia fejében.

De senki más sem.

Mások is megcsinálták, és az eredmény ott is váratlan lett. Nem hosszú élet, hanem gyors halál. Mintha felszabadítottak volna valamilyen ismeretlen erőt az emberben.

És a bázison elszabadult a pokol. Néhány orvost brutálisan megöltek...

Alicia elfelejtette megkérdezni, hogy hogyan ölték meg az orvosokat. Talán nem tudott volna rá Willen válaszolni, de lehet, hogy igen. Elmondta volna, hogy agyonverték őket, és nem volt senki, aki megakadályozza a gyilkosságot. Aztán ott égett el a testük abban a tűzben, ami elemésztette a bázisukat.

Mi okozta a táborban a robbanást és a tüzet? Heitman öngyilkos lett, és nem bántott senkit. Megzavarta Landakert, rámutatott James-re, aztán százak szeme előtt a mélybe vetette magát.

De nem ölt meg senkit.

Kik pusztítottak a bázison? Lehet, hogy nem is a betegek.

Eldobálták a fegyvereiket, és berohantak az erdőbe.

A katonák elmenekültek. Ez a rész kicsit hihetetlen volt Willen elbeszélésében. Vajon mennyire lehet hitelt adni neki? Még elképzelni is nehéz, hogy egy csapat felfegyverzett katona, akiknek egy bázis őrzése a feladatuk, a fegyvereiket elhajítva menekülnek. Mintha elvesztették volna a józan eszüket.

Egy jól képzett katonánál mindenesetre furcsa. Vagy Willen túlzott?

A katonák magára hagyták a bázist, az orvosokat megölték...

Kik?

A kiszivárgott információk szerint megjelent Krisztus... aztán az Antikrisztus. Hallucinációk, állítólagos csodák...

Vagy mégsem...?

Alicia idegesen felsóhajtott. A Lake Streeten járt, és amikor lefordult, a visszapillantóban ellenőrizte, a Ford ott van-e mögötte. De csak reflektorok tucatjait látta, a hozzájuk tartozó kocsikat nem lehetett kivenni. Volt ott egy Ford körvonalú autó...

Aliciát most megnyugtatta a gondolat, hogy vigyáznak rá.

...megjelent Krisztus... aztán az Antikrisztus...

Egy orvos ne legyen vallásos, Alicia ehhez tartotta magát. Ismert olyanokat, akik hittek a teremtő létezésében, és vallották, hogy ilyen művet, mint az emberi test, nem hozhat létre egy oktalan természet, csak az Isten. De akkor mi van a betegségekkel, az öregedéssel, és az emberi lélekkel?

Milyen Isten ez?

Alicia kis híján rátaposott a fékre. A magának feltett kérdés olyan gondolatsort indított el az elméjében, amely új megoldások felé vezetett. Továbbra is szkeptikus maradt, de nem az volt a lényeg, milyen isten van, hanem, hogy ki melyikben hisz!

Nem tudta végigvezetni a gondolat szálát, mert túlságosan izgalomba jött, és még elhelyezni sem tudta a történtek fonalában. Erezte, hogy megfogott valamit, aminek köze lehet a négyezer évvel ezelőtti műtéthez, Heitman halálához, és a megjelenő Holland-hez is. De csak érezte, megmagyarázni képtelen volt.

És nem oszthatta meg senkivel. Egyedül haladt a Mazdával a kocsisorban, a hideg utcai halogénlámpák alatt. A fények a szemébe vágtak, aztán ahogy alájuk ért, megsűrűsödött a félhomály az autó belsejében, és megfordultak az árnyékok is majd jött a következő lámpa...

Alicia szerette volna, ha a kocsi sötétjében most mellette van James, vagy az anyja, vagy valaki, akinek bátran kiöntheti a lelkét. Magába zártan töprengett a gyilkosságsorozatról, és mindezekről a szörnyűségekről. Mindent elkövetett, hogy megismerje az igazságot, de egyedül járta ezt az utat.

Hiányzott valaki, akivel beszélhet róla.

A Mazda csendjében magányosnak érezte magát. Bekapcsolta a rádiót, és egy zenei csatornára ugrott. Chris Rea szólt, The Road to Hell... Régi szám, ide illik. Alicia ma már nem akart semmivel sem foglalkozni. Ellazulva hallgatta a zenét.

Hazaérve egy rendőrautót pillantott meg a háza előtt, a szemközti járdaszegély mellett parkolni. A lakására is ügyeltek.

Alicia felkormányozta a Mazdát a kocsibejáróra, behúzta a kéziféket, és leállította a motort. Eközben elgurult a háta mögött a Ford, és egy kanyarral a másik rendőrkocsi mögé állt.

A nő a Mazda mellől nézte végig, ahogy a Fordosok átadják az őrzését. Pár szót váltottak csak a rendőrautóban ülőkkel, aztán búcsút intettek. Az egyik biccentett Alicia felé. Látszott rajtuk az öröm, hogy vége az egyhangú munkának.

Kösz az életért, fiúk!

Az utca csendes volt. Foltokban világították meg a lámpák a pázsitot, s az aszfalt felülete mattsárgán fénylett. Alicia mélyeket lélegzett. Ismerős feszültség szorította össze a torkát, de azt bizonygatta magának, hogy csupán a napi fáradtság miatt van. Túl sok ez neki.

Napok óta keres és kutat, próbál nyomára jutni valaminek, amiről azt sem sejti, hogy nem-e csupán egy álom valójában. Hihet-e egy olyan mesében, amely négyezer évvel ezelőtt kezdődik? Túlságosan sok a misztikum benne, amikor a világ nagyon is egyszerű. Akik lakják, azok bonyolultak.

Hugh Mervinben nem volt rossz szándék, amikor mesélt. Nem hazudhatott... mi érdeke fűződött volna hozzá? Aliciában azonban most is feltört a kétség: amikor Mervinnel találkozott James halála foglalta le minden gondolatát. Nem ítélheti meg Mervin történetét józanul.

Mervin az igazat mondta. Mint ahogy Willen is azt tette, bár teljesen más okok miatt.

Rajtuk kívül azonban senki nem árult el semmi kézzelfoghatót.

És Landaker?

Alicia azon vette észre magát, hogy még mindig a Mazda mellett álldogál. Biztos csodálkoznak a rendőrkocsiban.

Benyúlt a táskájáért, majd becsapta az ajtót, és a bejárat felé indult. Mára tényleg vége...

Előkereste a ház kulcsait. Nem sietett, idekint jó idő van, bent csak a szokásos fülledt levegő fogadja. Nappal nem szellőztetett, és ma este a rendőri felügyelet ellenére sem fogja kinyitni az ablakokat. Csupán addig levegőzhetett a lakás, amíg reggel a rendőrök itt serénykedtek körülötte.

A zár kattant, és Alicia előtt kitárult az ajtó. Bent nem csak kellemetlenebb levegő várta, de sötétebb is volt, mint az utcán. Alicia kibújt a cipőjéből, és máris otthonosabban érezte magát.

A villanykapcsoló után nyúlt, aztán megmerevedett. Ez most nem egyszerű rossz érzés volt. Több annál: idegen szag.

Valaki van a lakásban!

Nem a bútorok, a parkett, a szőnyegek illata. Azokat ismerte. Egy vagy több embernek a szaga, test, testek kipárolgása lebegett a levegőben.

Alicia lassan hátralépett, és megragadta az ajtókilincset. Ha elég gyors, és kiér az utcára, akkor nem eshet baja. Ott a rendőrautó. Majd egy rendőr bejön, és körülnéz. Ha pedig még sincs itt senki, meg fogják érteni.

Feltépte az ajtót, és kirohant a ház elé. De segítséget nem tudott kérni a rendőröktől.

Két alak a szeme láttára ölte meg őket.

8.

Mind a két zsaru lehúzta a mellette levő ablakot, hogy a levegő járjon a kocsiban, de ennek ellenére kis híján megfulladtak a hőségtől. Már két órája várakoztak Alicia Kahan háza előtt, amikor a nő megjelent, és hiába álltak be az egyik útszéli fa hosszúra nyúló árnyékába, a délutáni forróság által felmelegített aszfalt megizzasztotta őket rendesen. Közben besötétedett, kigyulladtak a köztéri lámpák, megérkeztek a szomszéd házakba a férjek és a feleségek, és elcsendesedett az utca. A rendőrök csendesen bóbiskoltak, amíg végre eljött az ő idejük. Átvették a figyelést, és úgy sejtették, hogy halálosan unalmas estéjük lesz.

– Mit áll ott?

Tim Jenkins a kocsija mellett ácsorgó doktornőre pillantott.

– Szerintem azon gondolkodik, hogy behívjon-e bennünket a házba. Dan Neil oldalba bökte társát.

– És ugyan mit csinálnál bent?

– Kinyújtóztatnám a tagjaimat. Már egészen elgémberedtem. Nem először csinálták, és minden alkalommal remélték, hogy utoljára. Százszor jobb volt kint az utcán járőrözni, mint egy leállított motorú kocsiban várakozni órákon keresztül. Tudták, hogyha a nő eltűnik az ajtó mögött, akkor majd csak reggel látják viszont. Addig azonban hosszú-hosszú óráknak néznek elébe.

– Elindult befelé – mondta Jenkins.

– Ki jár körbe először? – Én.

– Dobjunk fel egy pénzdarabot.

Míg Neil a zsebében kotorászott, egy férfi hajolt be az ablakon. A rendőrök nem láthatták, hogy közeledik, mert a fa törzse mögül bukkant fel egyik pillanatról a másikra. Neil felemelte tekintetét, és egy pisztoly csövével nézett szembe.

A volán mögött ugyanez történt Jenkins-szel.

– A kurva életbe! – tört ki Jenkinsből, és a kormányra csapott.

– Csak nyugalom, zsarukám! – mondta a pisztolyt tartó férfi. – Látni akarom a kezeidet. Tedd a műszerfalra!

– Te is! – nógatta meg Neilt a másik. – Ne is akarj rosszalkodni!

Dan Neilnek azonban eszébe sem jutott a fegyvere után nyúlni. Gyorsabban meg lehet húzni egy ravaszt, mint előkapni egy fegyvert.

– Ezt senki sem mondta az őrsön – háborgott Jenkins, de teljesítette a parancsot.

– És most lassan előrehajolni! Kezeket szét, fejet középre!

A zsaruk ráhajoltak a műszerfalra. A pisztolyosok egymásra pillantottak, leeresztették a fegyvert, majd előhúztak egy-egy kést, hogy aztán egyetlen, szakszerű mozdulattal a kisagyba szúrják. Néhány görcsös rángás után a rendőrök csendesen meghaltak. Neil lassan lecsúszott az ülés elé.

– Az istenit! – mondta az egyik férfi. – Ott a nő!

Alicia a bejárati ajtó előtt állt a rémülettől dermedten, aztán hátrafordult, és riadtan kereste a menekülés útját a gyilkosok elől. Az utca és a ház felé nem szaladhat. A kerten át viszont eljuthat a szomszédba. Errefelé nem olyan magasak a kerítések!

Elkerülte a házat, és a sövény mellett rohant vissza a hátsó kertbe. Nem volt kétsége afelől, hogy a nyomába eredtek.

Hátul már nem mutatott utat az utcai világítás, de Alicia tudta, hogy a sövény mellett nem ütközik semmibe. Kicsit beljebb két sziklakertet is csináltak, illetve az édesanyja csinálta őket előző nyáron, amikor két hónapot itt töltött náluk. Rendbe rakta a kertet, virágokat, díszbokrokat ültetett. Akkor James is beszállt a házi munkába, és faasztalt, faülőkéket ásott le a földbe, illetve megkezdte egy udvari tűzhely lebetonozását. Az félig kész állapotban is maradt...

Alicia csupán az ujjaival érintette a sövényt, de úgy vélte, óriási zajt csap, amely segít üldözőinek. Ám ha nem tette volna, maga sem tudja, merre keveredik el a sötétben.

Rövid, fájdalmas kiáltás árulta el, hogy mögötte valaki akadályba ütközött. Ugyanakkor kicsapódott a ház hátsó ajtaja, és egy fénysugár vágta át a kert sötétségét.

Alicia tudta, hogy le kellene hasalnia, és akkor nem vennék észre, de attól félt, hogy utolérik. Nem állt meg, de a fény neki is segített, látta már azt a megritkult sövényszakaszt, amelyen át eljuthatott egy másik kertbe.

A fénycsóva végigpásztázta a bokrokat és rátalált Aliciára.

– Ott van!

A ház felől jött a hang.

– Elkapom!

Mintha csak veszett kutyát üldöznének.

Öten voltak. Kettő az utcáról, három a lakásból. Egy tartotta a lámpát. Nem törődtek a virágokkal, átvágtak rajtuk, beletaposták őket a földbe.

Alicia elérte a sövényt, és átsiklott közte. Derékig érő fakerítés állt mögötte, azon egyszerűen átlépett. Ebből a kertből kijuthat a szomszéd utcára. Az eszébe sem jutott, hogy bedörömböljön a házba: azzal az ott lakók életét veszélyeztetné. Akik ennyire lelkiismeretlenül és könnyedén gyilkolnak le rendőröket, azok nem kegyelmeznének a szemtanúknak sem.

Már a kert közepénél járt, amikor egyik üldözője átzuhant a kis kerítésen. A második már óvatosabb volt, ő a társában botlott el, és ezzel Alicia értékes métereket nyert. Ám ezt a kertet ő sem ismerte, és a sötétben csak a ház hátsó ablakain át kiszűrődő lámpafény segítette, nem túl jól. Mert amit árnyéknak vélt, az valamilyen gyermekjáték volt, s amit akadálynak hitt, az egyszerű árnyék.

Alicia térdre zuhant, és érezte, hogy a csupasz földön térdel: a harisnyája futás közben, és a sövénynél szinte lefoszlott a térdéről. De legkevésbé az öltözéke izgatta.

A ház mellett feltűnt az út. Ott majd segítségért kiált, és valaki majd csak hívja a rendőröket. Egy egész utcányi embert pedig csak nem nyírnak ki ezek.

Megöltek két rendőrt!

Ismét hallotta a csörtetést maga mögött, és üldözőinek zihálását. Ennél gyorsabban azonban képtelen volt futni. A tervezettnél korábban kezdett el kiabálni. Kiugrott a járdára, az utca fényébe, de érezte, hogy nem bírja már sokáig. A tüdejéből elfogyott a levegő, és rájött, hogy vagy kiabál, vagy szalad. A kettő együtt nem megy.

Néhányan azonban már felfigyeltek a kiáltásokra. Egy-két ajtó kinyílt, mire lövés dörrent: az egyik üldöző tüzelt, hogy elriassza a bátortalanabb szomszédokat. A lövések hatásosnak bizonyultak, mert senki nem sietett segíteni. Mire a rendőrök kiérnek, addigra pedig...

hiába!

Alicia azon volt, hogy feladja, ám a lábai vitték tovább. Amikor meghallotta az autót, nem tudta, üldözői követik-e azzal, de más választása nem volt, leugrott az úttestre, és integetni kezdett. Akkor látta meg, hogy ketten is vannak a nyomában.

Az autó gyorsan közeledett. Motorja felpörgött, ahogy a vezető a gázra lépett

Csak nem megy el mellettem!

és Alicia hamar bekerült fényszóróinak sugarába.

Aztán az autó oldalra vágódott, felugrott a padkára, és fellökte az egyik üldözőt. A másikat elgázolta volna, ha nem ugrik félre. Sivítottak a gumik, ahogy Alicia mellett lefékezett. A vezető átnyúlt az ülés felett, és kinyitotta az ajtót.

– Ugorjon be! – kiáltotta.

Alicia még be sem csukta az ajtót, amikor már elindultak, és maguk mögött hagyták a két átkozódó férfit. Az egyik a térdét fogva üvöltött, véres csontja a nadrágszárán keresztül meredt fel, a másik pedig egy virágágyásból kúszott elő, és dühében utánuk lőtt, de nem találta el még a kocsit sem.

Befordultak az utcasarkon, és Alicia most kezdett feloldódni a sokkhatás alól. Elhaladtak az utcájuk előtt is, és a nő kipillantott: látta a rendőrautót, és látott egy jól kivehető alakot az utca közepén. Aztán iszonyatos robbanás remegtette meg a környéket, és tűz csapott fel a házak közül. Egy tető a levegőbe emelkedett, és ott szakadt darabjaira. Ezernyi cserép hullott vissza. A feltörő lángok az égig szöktek, de még megszelídülve is messzire ellátszottak.

Az alak mintha megnőtt volna az tűz fényében, egy pillanat, amíg Alicia látni vélte így, s a kocsi áthajtott a kereszteződésen.

A doktornőnek nem jött ki hang a torkán... Felrobbant az otthona, és ezzel együtt minden emléke. Annyi mindent elvesztett már... és most ez...

De az élete megmaradt. Amiért tartozott valakinek. Alicia meg szerette volna köszönni a segítséget, és a megmentője felé fordult. Ekkor jött rá, hogy még nincs vége.

Mark Holland vezette a kocsit.

A pedáns őrült a rendőrségi fényképről.