Anthony Sheenard

A démon szeme

A műben szereplő minden név, személy, hely és esemény teljes mértékben az író fantáziájának szüleménye. Bármely hasonlóság létező személyekkel, helyekkel és eseményekkel, kizárólag a véletlen műve.

Egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás a Glowell Ltd. engedélyével

(POB 3174, Road Town Tortola, British Virgin Islands)

A Kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban

részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Kivételt képez ez alól a kritikai

és ajánlási céllal közölt rövid részletek publikálása.

Magyarországon kiadja a Kalandor Könyvkiadó 1203 Budapest, Mária u. 3.

Felelős kiadó: Földi Tamás cégvezető Korrektúra: Király Gábor

Tördelés: Nagy László

ISBN 963 00 85 41 0

ISSN 1587-7213

Copyright by Anthony Sheenard © 2001

Sorozatterv és borítóterv: © Bolt Informatikai Kft.

A sorozattervet és a borítót Temesi Péter készítette

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2867.49.01

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Feleségemnek, Ágnesnek, a türelméért és a capuccinókért,

s kisfiamnak, Thomasnak, mert korához

és termetéhez mérten bármily hatalmas is a hangja,

hagyott dolgozni éjszakánként...

Az Istent soha senki nem látta

(János I. levele 4.12)

„Én téged, itt, híven szolgálni foglak, csak egyet ints: ugrom, serény leszek, s ha útjaink, túl, újra összefutnak, te nékem ugyanezt teszed."

(Goethe: Faust)

EGY

1.

Agadé mellett, négyezer évvel ezelőtt

– Mit álmodtál uram? – kérdezte mély meghajlással az orvos, amikor észrevette, hogy a beteg felébredt kecskebőrökkel kibélelt fekhelyén. A kis, agyagfalú fülkében mindössze egy mécses égett, lángjának tánca csak még jobban elmélyítette a félhomályt.

– Repültem álmomban – mondta Al-nenhir-tu olyan halkan, hogy alig lehetett hallani a hangját. Elszakította tekintetét a mennyezet gerendáitól. Óriási erőfeszítéssel megfordította a fejét, az orvosra nézett, és bár a látását elhomályosította a fájdalom, valamiféle remény megcsillant a szemében.

– Az jót jelent – mondta az orvos. – Az álomjósok szerint fényes jövő vár arra, aki repülésről álmodik. Remélem nem félsz, uram?

– Te mondtad, hogy meghalok, ha... ha a folyók áradása előtt nem nyitsz léket... a koponyámon.

Az orvos a függönyön túlról egy tálcát emelt be a fülkébe. Azon az agyagkockán helyezte el, amelyen a tömjénfüstölő is állt. A tálcán fényesen csillogó bronzeszközök hevertek egymás mellett, rendezett sorban. Kések, kampók, fúró, és egy apró, recés élű fűrész.

– Úgy van, uram. Mire levonul az ár a Déli-tenger felé, ismét lábra állhatsz, s mire befejeződik az aratás, olyan leszel, mint régen.

– Szentélyt emelek Enkinek, ha életben maradok – mondta a beteg. – A démonűzések és a ráolvasások mit sem értek... A templom nem nyújtott segítséget... de benned bízom. Rólad azt mondták... hogy a piramisok tövében tanultad ki a mesterséged, és az egyiptomi orvosok híresek tudásukról – A beteg egy pillanatra megvillantotta humorérzékét. – Habár a balzsammal kezelt halottak csak ritkán panaszkodnak...

– Bízhatsz bennem, uram! A varázslók megállapították, hogy mi a te bajod, és ez nagy segítség nekem. Lazítsd el tagjaidat, és lélegezz mélyeket! Ez a főzet álomba ringat, és nem érzel majd semmit...

– A bal oldalam amúgy is béna.

– Tudom, uram.

– Ügyesen végezd a dolgod, A-zu!

Az orvos kis agyagfiolát tartott a beteg szájához.

– Úgy fogom, uram. Mi, a Nílus völgyéből jövők, jobban ismerjük a testet, mint más orvosok. Én látom a te bajod, és meggyógyítlak. Igyál!

Megemelte a fekvő férfi fejét. Al-nenhir-tu aprókat kortyolt az italból. A hetedik korty után az orvos elhúzta a fiolát. A hét szent szám...

– Csukd be a szemed, és gondolj arra, hogy az árpatermés bőséges legyen! Ilyenkor mindig közelebb kerül az ember az istenekhez, hátha most meghallgatnak.

Amikor a beteg teljesítette a kérést, az orvos kilépett a fülkéből. Hárman vártak ott rá, s intett egyiküknek. Annak a feladata volt, hogy leborotválja ura haját, amely a betegség ideje alatt szokatlanul hosszúra nőtt. Mire végzett, a beteg már elkábult a főzettől, és mély álomba zuhant.

Akkor aztán belépett a fülkébe a másik két férfi. Szó nélkül megemelték a beteget, és kihúzták az állatbőröket alóla. Ezután a hasára fordították a magatehetetlen férfit, majd elforgatták, hogy a feje a lába helyére kerüljön. Az orvos felemelte a fejet, és egy agyaggal töltött tömlőt helyezett alá. Lenyomkodta a tömlő közepét, olyan mélyedést készítve a homlok számára, amelyben biztosan megülhet.

Újabb fáklyákat, és egy bronztálat emeltek be a függönyön kívülről. A tálban sűrű folyadék csillogott, egy titkos recept: kellemetlen szagú, és furcsa színű, de elriasztja a démonokat. Az orvos félmeztelenre vetkőzött, bedörzsölte felsőtestét, arcát, és tar koponyáját.

Az egyik férfi mögéje állt, és imádkozni kezdett. Hosszú litániát mondott Enkihez és a többi istenhez. Fizetett varázsló volt, az egyik legjobb, az orvos mégis inkább önmagában bízott. Kell az istenek segítsége, nem vitás, de ha megcsúszik a keze, már az istenek se segíthetnek.

Sokat tapasztalt ember volt A-zu, sok ismeretet szerzett a piramisok árnyékában élő nép papjaitól, de nem csak tanult, hanem látott is... Fiatalkora a Folyóköz városaihoz, s főképp Agadéhez kötötte. Itt tanult meg gondolkodni, s amikor a tudást a Nílus mentén magára szedte, rájött, hogy többre képes, mint az egyiptomiak. Mert az ő szemében ez az élet fontos, azokéban pedig a halálon túli lét. A tudás A-zunak célt adott.

A másik két segítő eközben lekötözte a beteget, hátha a fájdalom magához téríti a kábulatból. A bokája, a dereka és a melle köré kötelet kerítettek. A fejet majd lefogják.

A varázsló befejezte imáját, és démonűző verseket kezdett szavalni.

Az orvos bekente kését egy különleges sebkenőccsel, amelyet hét nap és hét éjszakán át kevert ki titkos recept szerint, majd a segítői közé lépett. Letérdelt a fejhez, egy vonalban a bronztálcával, és az azon elhelyezett eszközökkel. Az utolsó pillanatban egy kisfiú jött be a fülkébe: az ő tiszte lesz az orvos kezébe adni a kért eszközöket.

A bűntelen gyerekkéz ugyancsak a siker záloga.

A-zu egy Y-alakú bemetszést ejtett a fejbőrön, majd a késsel a bőr alá nyúlva elmetszette a kötőszöveteket. Vérfolyam indult meg a frissen borotvált fejen, A-zu kicsit elfordult, mire a fiú balzsammal átitatott háncsdarabokkal megtörölgette a vérző sebet. Az orvos ezután széthajtotta a bőrt, és láthatóvá vált a koponya.

A fiú egy kézi fúrót vett fel a tálcáról, és azt adta az orvos kezébe. A-zu hosszú és kemény munkával négy lyukat fúrt a koponyába egy képzeletbeli négyzet négy sarkára. A fúrója egy vastag bronztű volt, amit az orvos fáradhatatlanul sodort két tenyere között, miközben erősen a koponyára nyomta a hegyet. A fúrótest recés volt, hogy az orvos izzadó tenyere ellenére se vándoroljon el, ne csússzon félre.

Hátul a varázsló kilencedszer kezdett bele litániájába, mire A-zu végzett. Ismét meg kellett tisztítani a sebet.

Az orvos elkérte a fiútól a fűrészt.

Átvágta a lyukak között a csontot. A finoman kidolgozott vékonyka fűrész hegyét a lyukba illesztette, és lassan, alig mozgatva vágta át a koponyát. Ez is lassan ment, de az orvos nem sietett. Amit most csinál, azt bárki meg tudja csinálni, csak türelem és kézügyesség kell hozzá. Ha majd leemeli a koponyadarabkát, akkor kell igazán figyelnie.

Az idő a mécses olajával arányosan fogyott.

Az orvos körbefűrészelte a csontdarabot, majd két tompa végű, kampós emelővel a lyukaknál alányúlt, és kiemelte. Láthatóvá vált az agyhártya. A fiú tudta hátul, hogy mi a dolga, és pillanatokon belül fényár öntötte el a kis fülkét, húsz mécses fénye ragyogott fel.

A koponya mélyén ott fénylett és lüktetett az agy. Egy sérülés utáni csontszilánk eltávolítása gyerekjáték ahhoz képest, ami most következik. Egy halálos daganat van az agyban, amitől meg kell szabadítani a beteget. S az ott van azon a ponton, ahol... A-zu mereven nézte az agyat, és megpróbálta elűzni a feladat nagyságának érzetét, mert úgy vélte, ez megbéníthatja a kezét, és félre fogja vezetni a kést.

A varázslóval együtt mormolva az imát, belevágott az agyhártyába...

2.

Irak, valahol a Tigris folyama mellett. Az ezredfordulón.

Mintha egyetlen izzó lyuk lett volna a fakókék égen a nap, a hőségtől remegett a levegő. Kopár dombocskák alacsony hullámai alkotják a tájat. A fű kiégett, szalmaszínű, kisebb-nagyobb kődarabok és sziklák hevernek mindenütt, már évezredek óta itt fekszenek, és itt lesznek, amíg világ a világ.

– Sosem bírtam a meleget – jegyezte meg Bill Atherton, és az sem zavarta, hogy ez senkit nem érdekel. Egy koszos kendővel megtörölte a homlokát. A fél életét ezen a szélességi körön élte le, de úgy utálta a tűző napot, a sivár és kietlen vidéket, amely még vissza is verte a napsugarakat, mint otthon, Oklahomában azt a széles pusztát, amelyen az apja a haláláig dolgozott, és alig csikart ki belőle valami termést. Ez a táj Oklahomának azon részére emlékeztette, amelyet szülővidékének mondhatott, a különbség csupán annyi volt, hogy itt senki nem próbálja meg feltörni a földet.

Éhen is halnak...

Hasonlóképpen, ha nem jobban utálta az itt élőket, miképpen a szomszédokat gyerekkorában. Ugyanolyan tehetetlen emberek éltek errefelé, akik siránkoztak egymás között, siránkoztak a kívülállóknak, és siránkoztak az ég felé. De Oklahomában legalább megdolgoztak azért, hogy siránkozzanak, az arabok pedig csak a karjukat lóbálják. Athertonnak meggyőződése volt, hogy az emberi faj ezen része nem uralkodásra, hanem szenvedésre teremtetett, és csak akkor érzik teljesnek az életüket, ha szenvedhetnek, és siránkozhatnak. A munkát még csak hírből sem ismerik, és nem igénylik a fejlődést sem, mert akkor elveszne az életük értelme.

A számítógép megöli Allahot...

– Nemsokára odaérünk – válaszolta a dzsip vezetője.

A kurva életbe, úgy is legyen! Rám olvad ez a nyomorult ruha.

Atherton utálta a fickót, mert nem lépett rá teljesen a gázra, és mert annyira rázott a kocsi, hogy a férfi gyomra egy jojóhoz hasonlóan járt le– s föl.

– Remélem is... – válaszolta kelletlenül Atherton, és az égre emelte a tekintetét.

Két nap múlva indul a repülőgépe Chicagóba, és ő nem lesz rajta. Az ásatások befejeződtek Szíriában, a munkatársak nagy része már elutazott, az arabokat szélnek eresztették, az eszközök úton vannak a Chicagói Egyetem felé. Már a búcsúestet is megtartották, amikor beállított ez a katona, és egy ezredes, hogy elhozzák Irakba. Az egyetem áldását adta rá, mert a hadsereg nem akármilyen ajánlattal állt elő. Ez változtatott Atherton tervein, amelyek szerint a hétvégét már a Michigan partján akarta eltölteni.

Akármerre nézett csak köveket és tevekórókat látott. Évezredekkel ezelőtt ezen a területen jelent meg a civilizáció. Óriási birodalmak, fényűző városok, lélegzetelállítóan csodálatos paloták. Istenek vigyázták valaha a két folyam közét: Enlil, Enki, Ninhurszag, és a csillagos An. Egek és földek urai, kezükben korlátlan hatalommal és bölcsességgel.

Most mi van itt? Tevekórók, tudatlan pásztorok, no meg rengeteg kecske, amelyek nyomában tovább terjeszkedik a homok.

Bill Atherton egyvalamit bírt elviselni: a régmúltat. Ehhez képest ez a világ, amelybe beleszületni kényszerült, csupán elviselendő mellékpálya volt. Ami igazán dühítette, hogy a múlt kincseiért ezeken a tájakon és ezeken az embereken kellett átvágnia magát.

Eddig a hadsereg is csak hátráltatta. Ezek az államok nem kedveznek az archeológiának. Különösen Irak nem...

Ezen a nyáron Szíriában ötezer éves romokat tártak fel, amelyeknek kultúrtörténeti értéke korántsem olyan kiemelkedő, mint, amilyennel az az ezredes kecsegtette, aki nemrégiben érte jött. Úgy látszik, sürgősen szükségük volt egy archeológusra, mert nem sokáig keresgéltek, és miután ráakadtak Athertonra, nem sokáig hagyták gondolkodni. Biztosították róla, hogy a hadsereg minden hátralévő, még elintézetlen dolgot elrendez Szíriában, persze szigorúan csak a hivatalnokai útján, majd helikopterre rakták, elhozták ide, és most egy dzsipben zötyög a feltételezett csoda felé.

Igazából örülhetne, mert nem sok régésznek volt lehetősége Szaddam Husszein országában ásatni az elmúlt években.

– Maga biztosan tudja, hova megyünk – fordult Atherton a vezetőhöz.

– Nem mondhatok semmit, uram.

– Mennyiben biztosak abban, hogy amit megtaláltak, az Agadé? Hiszen nincs a katonák között archeológus!

A sofőr nem válaszolt.

Nyald ki! Nem mindegy, mikor tudom meg, hol találtatok rá?

– Előbb-utóbb úgyis meg kell mondaniuk – próbált meg a lelkére beszélni Atherton, bár sejtette, hogy feleslegesen. Az ilyenek azért lesznek katonák, hogy engedelmeskedjenek valakinek. Akkor élveznek, ha megtehetik.

– Parancsom van rá.

Egy whiskyt! Istenem, egy pohár whiskyt!

Atherton ismét a táj felé fordult. Egy lapos dombocska tetején pásztor állt, kecskéivel körülvéve. Csak a szeme és az orra látszott ki tarka fejfedője alól. Öltözéke szakadozott volt és elnyűtt: évi sok száz mérföldet, és az időjárás viszontagságait kellett kiállnia. Markában görbe bot, amelynek fejét fényesre csiszolta a fa anyagánál sokkal durvább kéz. Kecskéi hosszú szőrűek és többségükben rozsdabarnák voltak.

Hova lett innen az orrszarvú, a vadjuh, a gazella?

Atherton dühöngött. Távolabb észrevett néhány fekete, kecskeszőrből szőtt, és összevarrt sátrat, ahol a pásztorok ideiglenesen megpihentek. Egy kiszáradt patakmeder kígyózott arrafelé.

Bottá és Layard nyomdokain... A világhír felé a hadsereg dzsipjén... Ki hiszi el? Csessze meg minden zubbonyos seggfej!

A kocsi jobb első kerekével kőre futott, és hatalmasat zökkent.

– Ha egy fa kerül elénk, annak is nekimegy? – kérdezte Atherton nem leplezett agresszivitással hangjában.

A sofőr most sem válaszolt. Atherton idegessége nem csupán abból fakadt, hogy úgy érezte magát, mint akit elraboltak, hanem abból is, hogy ez a szezon nem úgy alakult, ahogy elképzelte. Át kellett vennie Alex Goodman helyét, mert az öreg infarktust kapott Szíria felé utaztában. Atherton, aki asszirológus volt elsősorban, nem örült neki, hogy egy neolit korabeli falvacska romjai felett túrathatja a földet. Nem igazán hozták lázba a feltárt edénydarabok, a kutatóárkok mélyéről napvilágra került leletek, az emberi maradványok, vagy a vályogfalrészek. Bár magának se vallotta be, de nem tudták lázba hozni már semmilyen felfedezéssel, csupán egyet akart: hogy mindenki hagyja békén, és menjenek a fenébe az eszköztárukkal együtt.

Majd rendszerezéskor megnyugszik. Békés, nyugodt hónapok...

Alig hagyták el a kecskés öreget, feltűntek a látóhatáron a katonai sátrak. Három vagy négy volt belőlük, ilyen messzeségből még nem lehetett megállapítani. Apró pontok rohangáltak körülöttük, a sárgásbarna háttér előtt kitűnően látszottak: karok, lábak, gyufafejnél nem nagyobb katonasapkás kugligolyók.

– Remélem volt annyi eszük, hogy semmihez sem nyúltak – morog ta Atherton.

– Máshogy nem fedeztük volna fel – felelte rá a dzsip vezetője.

– Én sem játszom háborúsdit a hadsereg fegyvereivel. Annyit elvárhatok, hogy maguk se nyúljanak a romokhoz. Kiváltképp akkor, ha azok tényleg olyan értékesek, mint ahogy mondták...

A katona felkormányozta a dzsipet egy dombocska tetejére. Észrevették őket.

– Hol az a térkép? – kérdezte Atherton. Egy órával korábban kapott egy térképet, hogy megállapítsa hol lehetnek. Most újra előkotorta, és aprólékosan szemügyre vette. Ujjával követte a megtett útvonalat. -Arra van a Tigris? – kérdezte a távolba mutatva, ahol mintha valami folyó kanyargott volna. Nem a vizet látta, hanem a mellette húzódó árpaföldeket.

– Igen, uram.

3.

– Agadé... – morogta. – Ha csakugyan Akkádra bukkantak, akkor nagy szenzáció lesz. Valahol tényleg errefelé kellett állnia a városnak...

Aztán jöttek a kecskék... Ezek nem érdemelnek semmit. Se városokat, se kőolajat... csak kecskéket.

Agadé. Egy közel ötezer éves csoda romjai.

– Jöjjön, Mr. Atherton!

Egy másik ezredes volt, nem aki megkereste Szíriában... ez fekete. Jobban bírta a forróságot, feszes-barna bőrén nem fénylettek izzadság-cseppek, hóna alatt nem volt nedvességfolt. Egy mappát tartott a kezében, amelyet átadott Athertonnak, majd intett, hogy kövesse.

Az archeológus kinyitotta a mappát. Légifelvételeket tartott a kezében, amelyek mindegyikén, vastag, vörös filccel bekarikáztak egy kis részt. Némelyiken ott volt a Tigris is, ezek magasabbról készültek. Az árpafóldek színe mutatta azt, hogy a fotók között jelentős időbeli eltérések vannak. Sem ezeken, sem pedig a nagyításokon nem lehetett kivenni a vörös körben semmit, csupán két halovány, egymásra merőleges vonalat.

Egy kívülállónak semmit, de egy szakmabelinek rengeteget elárultak.

Atherton kelletlenül követte az ezredest. Hitte is meg nem is, hogy csakugyan felfedezték a legendás sumér-akkád várost, amelyet a gutik a földdel tettek egyenlővé jó négy évezreddel korábban. A hadsereg ráakadhatott néhány agyagfalra... talán egy szárnyas oroszlán fejére, és mindjárt archeológusért szalajtanak. A dolguk az lenne, hogy titkos iraki fegyverraktárakat, vagy üzemeket keressenek, vagy mit tudja ő, hogy mit, és erre belekontárkodnak a régészetbe.

– Az utolsó fotókat egy TR-1A harcászati felderítő repülőgép készítette – mondta az ezredes. – Az elemzések kimutatták, hogy itt rejt valamit a föld mélye. És nem is akármekkora méretű valamit. Kiküldtek ide minket. Ráakadtunk egy szoborra és egy agyagládára...

Erre tippeltem... – gondolta félrehúzott szájjal Atherton. – Kiszúrta a szemeteket. Aztán valamelyik tiszt, amelyik az átlagot megütötte az akadémián, felvetette, hogy kellene egy régész.

Az ezredes végigvezette Athertont a terepszínű katonai sátrak között, ki a sárgásbarna síkságra, ahol néhány szikla állt ki a talajból, mint csintalan kölykök által elhelyezett apró buktatók. Az állott levegő kissé megélénkült, és szellő simított végig a földön, de nem sokat jelentett a forróságban: csupán meleget hozott a meleg helyére. A kifeszített sátorlapok alig látható hullámzásba kezdtek, egy rögzítetlen sarok lagymatagon kifordult, halk sercegés kísérte, ahogy végigszántotta a földet. Különben minden maradt a régiben: a nap ereje semmit sem csökkent.

– A felvételeken látható vonalak ott húzódnak – mutatott a fekete ezredes egy képzeletbeli egyenesre valahol a talajon. Aztán megfordult, és egy másik vonal mentén húzta végig karját. A régész egy pillanatig úgy érezte, mintha gránát robbant volna a homloka mögött, tekintete előtt elmosódott a távolba nyúló pusztaság, és megroggyantak térdei. Érezte, ahogy lüktet ereiben a vér, és szinte végigszáguld bőre alatt.

A kurva életbe! Azért hoztak ide, hogy két láthatatlan vonalat megmutassanak nekem?

Mielőtt azonban szólhatott volna, az ezredes folytatta:

– Amikor megérkeztünk, talajvizsgálatokat folytattunk, és ráakadtunk egy üregre a domb belsejében. Miután eltávolítottuk a felszínt takaró földréteget, megmunkált kövekre bukkantunk. Az egyiket kiemeltük és valamiféle félig beomlott terem került a szemünk elé. Ezután kerestük meg a Chicagói Egyetem Keleti Tanszékét, hogy ajánljanak nekünk egy asszirológust, aki a közelben ásat.

Atherton mélyeket lélegzett. Igaza lesz az exnejének: az infarktus fogja a sírba vinni vagy a gutaütés. Aztán felülkerekedett benne a kutató kíváncsisága, és máris elfelejtette az előbbi érzéseit. Talán mégiscsak kecsegtet valamiféle eredménnyel a hadsereg amatőr beavatkozása a régészet berkeibe.

Az ezredes felkaptatott a dombocskára. Atherton most már engedelmesen kutyagolt mögötte, és lassan a szeme elé került egy körülkerített terület, amelynek közepén sötét foltként tátongott valamiféle üreg.

Körülötte a felhalmozott földkupacok biztosítottak védelmet az illetéktelen tekintettel szemben.

– Lementek oda? – kérdezte Atherton.

– Természetesen – felelte az ezredes. És mit találtatok lent?

Atherton nyelt egyet.

– Azonnal megtekintheti, mit találtunk – intett hátra a fekete férfi. Atherton a válla felett akaratlanul is hátravillantotta tekintetét.

Hat katona követte őket vagy húsz lépéssel lemaradva, kezükben kötélhágcsót, kézilámpát, vállukon megtömött katonai zsákokat hozva. Teljes csendben jöttek utánuk, valószínűleg már a sátrak között is. Atherton nem hallott semmit, fel sem figyelt rájuk.

Megérkeztek az üreghez. Az ezredes kiakasztotta a kötelet, és szabad végét oldalra hajította. Félreállt a megérkező katonák elől, akik szakszerű mozdulatokkal szerelték fel az üreg fölé a kötéllétrát tartó alumíniumszerkezetet, majd amikor ez megvolt, leereszkedtek a mélybe.

– Nem is sejtettem, hogy a hadsereg feltárásokkal is foglalkozik – morogta Atherton az orra alá, úgy, hogy az ezredes meghallja, de olyan benyomása legyen, mintha nem neki szólna.

– Nem jellemző – felelte az ezredes. – De amikor kiderült, hogy van valami értékes a talpunk alatt, az egyetemén magát ajánlották, és megkértek bennünket, hozzuk el ide, illetve addig maradjunk itt. Magunk között szólva: úgyis addig maradhat, amíg katonai akciónak van feltüntetve a feltárás. Nem hiszem, hogy az irakiak kiadnának ilyen politikai viszonyok között egy feltárási engedélyt maguknak.

– Majd megköszönöm.

– Nem fontos. Megkérdeztük, mit csináljunk, és amikor elmagyaráztuk, hogy mi a helyzet, megkértek minket, hogy óvatosan távolítsuk el a felső réteget, amíg csak rá nem akadunk az üregre, illetve amíg valami a kezünkbe nem akad.

Ahogy a katonák sorra eltűntek a sötétség takarásában, Atherton már hajlandó volt arról is megfeledkezni, hogy zubbonyt viselnek a vállukon és hangtompítót a cipőik talpán. Előérzete, hogy tényleg valami nagy felfedezésbe csöppent bele, elfeledtetve vele a tűző nap okozta forróságot, a képzeletbeli pecázást a Michigan partján, a hosszú zötykölődést a dzsipben, a flegma katonát, a vasalt ingű ezredes kellemetlen udvariasságát: csak a lyuk maradt. Koszosfehér fény villant meg lent, egy újabb szellő homokot sodort a földrakásokról az üregbe. A régész megállt az üreg felett, és lepillantott. Nem sokat látott: mintegy négyméternyi mélységben mozogtak a katonák, a zsákokból vállra akasztható akkumulátorokat vettek elő és fényárba borították a barlangszerű helyiséget. Atherton megragadta a mellette magasodó alumíniumalkotmányt, és erősen kapaszkodva jobb lábát a kötéllétrára helyezte. Bizonytalan mozdulattal helyezte át súlypontját a kötélre, majd ügyetlenül, lábával tapogatva ki a fokokat, haladt lejjebb. Mielőtt végleg eltűnt volna a föld alatt, a mellé lépő ezredesi cipő került a szeme elé, és

hogyan csilloghat, amikor itt minden csupa por és mocsok ?

megállapította, hogy a pedánsan tiszta katonának még a nadrág vasalata is pontosan a cipő közepén ér véget. Aztán már nem törődött a külvilággal.

A mélyben enyhült a forróság szorítása. A mesterséges, fehér fénysugarak is mintha tovább hűtötték volna a környezetet, amelyből első látásra csak a földfalak tűntek fel. Aztán Atherton szakértő tekintete előtt vajszín vonalak bontakoztak ki a fal mocskából.

Erezte a föld szagát, és megállapította, hogy egyáltalán nem kellemetlen. Megrángatta magán az inget, amely az izzadtságtól a hátára tapadt, és tudta, hogy hamarosan fázni fog. De most nem számított ez sem, hiszen ott volt vele szemben egy ábra a falon. Csak nehezen bírta kivenni, mert félig betakarta a ráhúzódó föld, és töredékessé koptatta az idő: de mégis ott volt.

Atherton közelebb botorkált, felmászott arra a földkupacra, ami mint egy feljáró vitt el a falig.

– Ide világítsanak! – mondta a régész és hangja rekedtesen csengett. A fekete ezredes mosolyogva nézte a kötéllétra aljáról.

Volt a mosolyában valami leereszkedő...

Aztán két vagy három fénycsóva is arra fordult. Amikor Atherton a falhoz ért, óvatosan végighúzta ujját a képen, homok pergett le. Egy dombormű volt, hosszú ruhát hordó, derékszalagos alak bontakozott ki a fény-árnyék vonalak nyomán, feje körül halak úszkáltak.

– Enki – ismerte fel Atherton. – Az ember teremtője, a föld megtermékenyítője, és ura száraznak és víznek.

Az archeológus időközben letérdelt, s most arrébb csúszott. Ráfújt a falra, és ennek nyomán újabb alakok jelentek meg, kisebbek, mint Enki, kezükben állatokkal, növényekkel. Atherton teljesen megváltozott. Ahogy lassan kibontakoztak a homályból a négyezer éve elveszett figurák, a köpcös férfi úgy lett egyre emberibb. Egy történetet látott, hosszú menetet, zenészekkel – kitűnően látszott a hárfát pengető kéz, és az ujjak – áldozati bárányokkal, örvendő emberekkel, s mindezek az isten felé tartottak, akit dicsőítettek, aki világuk középpontjában állt.

Atherton falra vetülő árnyéka szellemként lebegett a régmúlt ünnepe felett, ráhajolt a figurákra, majd kiegyenesedett, hogy egy sorral följebb nézze meg, mi is történt akkor, azon a hajdani ünnepségen, amit megörökítésre érdemesnek ítélt a művész.

A régész erre várt egész életében. Mindennapjaiban itt lüktet előtte az emberi történelem kezdete. Pár percig nézelődött, aztán...

Az örömöt hamarosan meglepődés követte. Az épület, amelynek belsejében voltak kőből épült!

Atherton leszánkázott a földhátról, és közölte ezt az ezredessel.

– Nem agyag és bitumen – mondta izgatottan –, hanem kő.
Körbefordult.

– Ezen a tájon az agyag volt az, ami korlátlan mennyiségben rendelkezésre állt, a követ messziről kellett hozatni. Akár csak a fát, távoli országokból. És itt vették a fáradtságot, hogy köveket hozassanak! Merre van még valami?

Az egyik rájuk irányuló reflektor elvakította, és nem látta, merre mehet tovább.

– Erre, uram! – szólalt meg egy katona oldalról.

Atherton azonnal arra fordult, és ingerülten intett a reflektorosnak, hogy vegye le róla a fényt.

Aztán már látott is: egy földből kiemelkedő, derékig érő alakot. Óvatosan odalépdelt. Most már akármi lehet a lába alatt.

Egy imádkozó férfit ábrázoló alabástrom szobor volt. Magassága meghaladta a négy lábat, szemének helyébe lyukas követ nyomtak. Arca kerek volt, szakálla rövid. Kopasznak ábrázolták, de testének méretéhez képest feje kissé nagyobbra sikeredett. Egészben megőrizte az idő.

Ki voltál?

– Itt találtunk egy rést – mondta az egyik katona. – Kicsit kibővítettük.

Atherton megpördült. Fekete lyuk tátongott előtte, éppen átfért rajta egy ember.

– Adjanak egy lámpát!

Megkapta, mire odamászott a réshez. Bevilágított, és egy újabb földfalat látott nyolc-tíz láb távolságban. A lyuk lefelé szűkült, ám mélysége elérte a tíz lábat. Egy oszlop hengere feküdt lent, szeletekre törve. A többit maga alá temette a föld, és elrejtette a kíváncsi szemek elől.

Atherton visszahátrált, letette a lámpát, majd reszkető kezekkel megigazította gyér haját.

– Talán ez volt az épület legmagasabb pontja. A többi a mélyben van lent, és egészben. Ha ez épen maradt, akkor a többinek is fenn kellett maradnia.

De Agadét a földig rombolták a gutik!

– Csodálatos!

– Van még valami – mondta az ezredes. – A legérdekesebb!

– Mi a fene...?

Megkerültek egy középen púposodó, ember magas földtornyot, ami mint Atherton számára kiderült, nem a föld alatti helyiség széle volt, hanem mögé lehetett kerülni. Egy helyütt csak oldalazva fértek át közte és a fal között, és egy még kisebb üregbe jutottak. Ide helyszűke miatt csak ketten bújhattak be: az archeológus és az ezredes. A fekete férfi tartotta a lámpát.

A fal egy beugrójában voltak, ahol egy agyagládát helyeztek el a régiek. A láda tetejét apró madárlábak lenyomata díszítette. Ékírás.

– Egy ecsettel óvatosan letisztogattuk – mondta a fekete férfi.

– Érintetlen – mondta izgatottan Atherton. – A ládát senki nem nyitotta fel. Senki!

– Mi lehet benne? – pillantott rá az ezredes. – Kincsek?

Atherton lesújtó pillantást vetett rá.

– Kincsek? Kinek kellenek? Annál sokkal fontosabb dolgot rejt, ha szerencsénk van.

– Mit? – kérdezte az ezredes.

– Agyagtáblákat, iratokat – tette a vállára a kezét Atherton. – Amiből megtudhatjuk, mit találtunk. Tudást rejt, ami többet ér minden aranynál!

És most már remélte, hogy ez tényleg Agadé.

4.

Beesteledett, s a nappali hőség gyorsan átváltott éjszakai hidegbe. A naplemente fenséges volt a lapos dombok felett, de Bill Atherton nem foglalkozott vele, úgy elszálltak a napok, hogy észre sem vette őket. Alig mozdult ki a sátrából, egyrészt, mert nem akart találkozni a katonákkal, másrészt pedig fontosabb dolga akadt: az agyagláda feliratát fordította angolra.

Először bejelentette a felfedezést, majd azonnal megindította az engedélyeztetési eljárást. Közben megkérte az ezredest, hogy csináljanak felvételeket az üregben, és azokat elküldte a chicagói egyetemre, illetve kinagyíttatta, és a tanulmányozásukba kezdett.

Az ezredes, Robert Morrison, felajánlotta embereinek munkáját, amit Atherton egy fél napos töprengés után elfogadott: úgy találta a katonák legalább annyira megfelelnek, mint a bennszülött munkások, amelyeket ilyen esetekben szoktak felfogadni. Aprólékosan elmagyarázta, mit tegyenek, és mit nem tehetnek, majd kijelölte a megtisztítandó felületet, ügyelve arra, hogy az olyan része legyen az üregnek, ahol nem csinálhatnak óvatlanságukkal kárt. Nem sok mindent fognak találni, de sebaj, ezt a munkát is el kell végeznie valakinek. Néha ellenőrizte őket, de különben csak akkor törődött velük, ha érte jöttek.

Általában feleslegesen.

A katonák elhordták a földkupacot a földmélyi terem közepéről, és tovább tisztogatták fölötte a felszínt. Lassan feltárult a gödör, és annak a csodái ismét napvilágra kerültek. Atherton pedig megpróbálta lefordítani az írást, amely a láda tetején volt.

– Ilyen volt az írásuk? – bökött néhány nappal korábban az ezredes a fényképeken látszó madárlábak nyomaira, amikor Atherton elmagyarázta, mit nézeget.

– Korai ékírás – felelte az archeológus. – Igazából még a piktogrammokhoz is közel állnak, de ezeknek a jeleknek már szótagértékük van.

– Mármint ezek a karcolások szótagokat jelölnek? – Az ezredes leült Atherton mellé az asztalhoz.

– Szótagokat is. Csak az a baj, hogy ezeket a jeleket többféleképpen lehet olvasni, sőt, amit leírtak szótagonként, azt leírhatták egy szójellel is, azaz logogrammával. Ugyanakkor a jelek egy része meghatározó célzattal került ide, tehát a szó előtt vagy után álló determinatívum, amely pontosan kijelöli, mire is gondolt az írnok, de olvasáskor nem kell kiejteni.

Atherton elégedett volt.

– Érthető?

Morrison bólintott, aztán visszatért a domb tetejére a katonákhoz.

Atherton azért akarta mindenáron lefordítani a láda tetejének szövegét, mert tudta, hogy a sumérek az agyagládára felírták a benne található táblák rövid tartalmi kivonatát. A várakozás ideje alatt ennek szentelte figyelmét.

Az első napokban rájött, hogy elsősorban imákat, és ómenszövegeket tartalmaz az agyagláda. Aztán felfedezte az összefüggéseket, és hamarosan egy hihetetlen történet bontakozott ki az írásból.

– Whiskyt? – fordult be Atherton sátrába az ezredes a sokadik meg nem csodált naplemente után. Ő már látott elég sivatagi naplementét.

Az archeológus az asztalra könyökölve merengett.

– Jöhet – mondta aztán.

– Nos, miről szólnak a kaparások? – mondta az ezredes, és majdnem a szájáig megtöltötte a poharakat.

Atherton a whisky csillogását nézte, s közben megbocsátott az ezredes szóhasználatáért.

– Imádkoznak az istenekhez, hogy megsegítsenek valakit, aki nehéz betegségen esett át.

– Ez a mindennél fontosabb tudás?

– Az árpatermés is sokat mond nekünk, egy szakembernek minden információ érdekes. De ki tudja? Hátha van az imák között egy, ami biztosan használ.

– Erre igyunk! – mondta Morrison, és összekoccintotta a poharakat. Ezen az estén kicsit felengedett. Laza viselkedése azonban ellentétben állt élére vasalt és makulátlan öltözékével. Persze máshogyan bánt a katonáival, mint a hullámzó kedélyállapotú Athertonnal.

Athertont kezdte dühíteni, hogy nem veszik komolyan. Előre hajolt az asztal fölött.

– A jelen esetet használta! – Morrison bólintott.

– Nyilván a múltra gondol...

– Miért? – Az archeológus rosszat sejtett. – Történt valami?

– A hadsereg már csak ilyen... Ahogy jön, úgy megy.

– Mi történt?

– A szövegtől függetlenül, nekünk mennünk kell! Két nap múlva összecsomagolunk. Visszarendeltek minket.

Atherton felmordult, de nem tett megjegyzést. Kik rángatták ide? Kik tárták fel előtte a múltnak kútját? És most...

– Az engedélyt valószínűleg megkapjuk – folytatta az ezredes. – A többi már a maguk dolga. De engem azért érdekelne, hogy mi van még abban a ládában.

„Óh, Sámás, fényedre szomjúhozik a világ..."

Atherton meg akart szólalni, de hirtelen megakadt torkában a szó.

A fekete ezredes italtól csillogó szemeibe tekintve megmagyarázhatatlan előérzet fogta el. Madarakat látott tovarebbenni a szembogarában, s a madarak röptéből jóslatot olvasott ki. Mintha nem is a sátor homályában ülnének, hanem a learatott árpaföldek szélén, és nem whisky, hanem árpasör lenne kupájukban, és áthúz felettük az esti szellő, mint a múló idő elillanó jele. Az idők végtelenjében négyezer év egy pont csupán, olyan rövid szakasz, hogy egymás mellett létezik szinte a két kor, és nem egymás után: áttekinthetővé válik, és érzéseket, gondolatokat sejtet át évezredek vékony burkán.

Atherton

„...átallátott minden homályon, a titkok sűrű takaróján..."

arcát megérintette a madarak szárnyának rebbenése, és szívét összeszorította a félelem. Nem szabadna beszélnie, tudta ezt jól, mégis kimondta Morrison kérdésére a választ. Nem tehetett semmit, hiszen az is benne volt a jóslatban, hogy a végzete szerint kell cselekednie, s a sors ezt mérte rá. Utóbb nem emlékezett erre a pillanatra, a hídra négy ezredév között, az elszálló rettegésre, és a beletörődésre, amivel elfogadta a kimért jövőt. A misztikum és az istenek a semmibe tűntek évezredek fordulóján.

Morrison pislantott, Atherton görcse felengedett.

– Az imák mellett elhelyezték a meggyógyult beteg köszönetét – mondta az archeológus, és megforgatta a whisky maradékát a poharában. Huszonegyedik század, a racionalitás százada... – Sőt, köszöneteit.

– Kinek mond köszönetet?

– Az isteneknek. És nem csupán a felgyógyulásáért, hanem azért is, hogy az istenek sugallatára jó tanácsokkal látta el Sarrukínt, amikor hadba vonult Lagas ura ellen, és szintén hasznosak voltak Naram-Szinhez küldött üzenetei, amikor annak hatalmát veszély fenyegette, mert felkeltek ellene belső ellenségei.

Morrison újra töltött magának.

– Hát ez nem különösebben érdekes – jegyezte meg.

– Dehogynem – húzta fel szemöldökét Atherton, és most valóban felsőbbrendűnek érezte magát. – Ez több dolgot is jelent.

– Éspedig?

– Hogy az illető, aki a megtalált templomot emeltette, beszélgetett az istenekkel – A hangsúlyba cseppnyi lenézés is vegyült. Most Morrison visszakapja. – Aztán, mivel Naram-szín Sarrukin unokája volt... azt is jelenti, hogy a betegünk a műtét után... majdnem kétszáz évig élt.

– Mese!

– És azt is tudom, hogy miért! – Atherton kövérkés arca ragyogott.

Első pillantásra hasonlított a fellelt alabástromszoborhoz: a kelleténél nagyobbnak tűnt a feje.

Feldobta a labdát, várta hogy visszapasszolják neki. Morrison nem figyelt fel a játékra, és tette, amit elvártak tőle:

– Miért?

– Mert az orvos, amikor meggyógyította, belepiszkált az agyába is. És megtette azt, amire mindannyian vágyunk: hosszú-hosszú életet programozott be a páciensének... – Atherton felhajtotta a – whiskyt, és lecsapta a poharat. – A műtét pedig sikerült.

KETTŐ

1.

Illinois állam, Chicago. Három évvel később.

Dr. Bruce Walsh előtt kinyílt az üvegezett fotocellás ajtó, és az orvos kilépett a légkondicionált áruház árukkal telezsúfolt, de néptelen földszintjéről az éjszakai utca hasonlóképp néptelen világába. Dr. Walsh egy jól megpakolt papírzacskót tartott a bal karján. Legújabb barátnője másnap estére ígérte a visszaérkezését Washingtonból, és a férfi maga óhajtotta megfőzni kettejük számára a vacsorát. Mivel agglegény volt, nem is lehetett más választása: ha jót akart látni az asztalán, azt maga készítette el.

Összeütközött egy ideges szőkével. Az ajtón túli éjszakából bukkant fel a nő, kis kosztümben volt, erősen festette magát, negyvenes éveit taposta. Rohant az élelmiszerboltba, és beleütközött a doktorba. Aztán rohant tovább, és közben idegesen rázta a fejét.

Dr. Walsh megtorpant egy pillanatra a járda szélén. A szupermarket parkolója a sarkon túl volt, de az orvos nem ott parkolt le, hanem az utca túloldalán a járdaszegély mellett, egy óriási méretű, „McKinley fegyverbolt" feliratú, zöldes-sárga tábla előtt. Dr. Walsh végigpillantott az úttest hosszán. Az aszfaltra vetülő megannyi fénypászma, a kivilágított kirakatok, és villogó cégreklámok barátságos hangulatot kölcsönöztek a város ezen részének, de a fényauráktól körülölelt magányosan sétáló emberek, botladozó árnyak mégis idegenné tették. Az ismeretlenek – önálló akarattal, de többségük minden jó szándék nélkül – az éjszakát használták ki, hogy megélhetésüket más kárára vagy gyönyörére biztosítsák. Kurvák és tolvajok voltak... Életük is olyan volt, mint a körvonalaik: fantomszerű a háttér fényében.

Mennyi semmibe vesző energia! – gondolta kelletlenül az orvos, és megnedvesítette a szája szélét. Rettenetesen meleg volt még most is.

Autó sem jött. Utoljára egy kicsit nőies Alfa Romeo húzott el erre, de hátsó lámpái már a semmibe tűntek. Bruce Walsh azon vette észre magát, hogy túl hosszan álldogál a járdaszélen. Valamiféle rossz előérzet lengte körül egy röpke időre. Okát kutatva ismét körülnézett.

Senki nem figyel rád! Azt sem tudják, hogy a világon vagy!

Talán túl hosszúra nyúlt az agglegényélet. De Sarah sem az a típusú nő, akivel egybekötné a mindennapjait. Ha viszont találna valakit, azt most nem vehetné el. Most semmiképp. Előbb meg kell várni a végeredményt...

De hiszen megvan...

Az orvos végre megmozdult. Lelépett az úttestre, és gyors lépésekkel átszelte a kocsijától elválasztó hat sávot. Hangos csipogással és kattanó ajtózárral üdvözölte BMW-je. Bruce a zacskót az első ülésre dobta, és bevágódott a kocsi biztonságába. Becsapta az ajtót, és sötétség borult rá.

Mi a nyavalya van velem?

Remegett a keze. A szeme elé emelte, és hitetlenkedve nézte. Az utóbbi napokban kissé fáradtabb a kelleténél. Semmi oka nincs rá, hogy azt higgye, követik, ő mégis nemegyszer érezte ezt a hét folyamán. A kollégái még nem vették észre zavartságát, és a munkájában sem zavarta, de ha ez sokáig tart, akkor jobb lesz felkeresnie egy pszichológust, akinek kiöntheti a lelkét.

Ugye semmi okom nincs rá, hogy azt higgyem, követnek?

Persze feszültebb, mint máskor. Tudja is, hogy miért. Bezzeg James-en nem látszik semmi!

Rajta sem látszott, amíg Heitman magához nem tért. Majd, ha James is megtudja, amit ő tud! Vagy inkább megérzi...

Bedugta a slusszkulcsot a helyére és indítózott. Oldalról még a szemébe tűnt a McKinley-féle koszoszöld cégtábla kacskaringós sárga neon felirata alatt a kirakatba kitett fegyverek képe: Coltok, Smith and Wessonok... Az orvos tekintete megakadt egy Rugeren. Ilyet vett pár hónapja maga is. Vastag üveg, erős rács, és modern riasztó védte a pisztolyokat és a puskákat. Dr. Walsh automatikusan a visszapillantó tükörbe nézett, és a gázra lépett.

Három sávot használhatott, és éppen senki nem zavarta vezetés közben, ezért gondolatai elkalandoztak. Mérges volt önmagára, hogy minden elfogadható magyarázat nélkül ezt érzi. Gyöngyözik a homloka, és remeg a keze.

Biztos a fülledt levegő...

Nem tudta becsapni önmagát. Érzett már hasonlót korábban, vagy két évtizeddel ezelőtt...

De nem csak bebeszéli magának, hogy pár pillanattal előre megérezte a sors kezét? Másnak sem hinné el, ha hallaná, egyszerűen csak a nagyotmondó természet és a feltűnési szándék hatásának tulajdonítaná... akkor magával miért tegyen kivételt?

Hozzásegítették...

Megrettent. Ismét egy pillantás a visszapillantóba. Éles fény vágott a szemébe, és arra

Az előbb még nem volt mögöttem... Színtiszta paranoia, színtiszta paranoia...

reagált csak teste, amikor kiverte a verejték: egy kocsi követte.

Miért ne jöhetne akárki mögötte?

Az előbb még nem volt ott!

Az a másik kocsi egy mellékutcából fordult ki utána a főútvonalra. El szeretne jutni a város egyik végéből a másikra. Mondjuk a Központi pályaudvar közeléből a Milwaukee felé vivő út mentén valahová... Egy családapa vezeti, akit otthon már türelmetlenül vár a felesége, és a gyerekek sem alszanak el addig, míg apa puszit nem ad, és el nem igazgatja a takarókat. Akkor aztán azt mondja a kislánya: „Jó éjt, apa!", a válasz „Jó éjt, kicsim!", és minden rendben lesz. Az ajtót nem csukják be teljesen, ne féljenek a gyerekek, és egy vékony fénysugár kettéválasztja az elefántokkal, medvékkel és majmokkal telezsúfolt szőnyeget...

Miért nem előz le?

Minek siessen? Egy nyűgös gyerek, és egy ideges feleség is várhatja otthon. Minden este kitalál valamit, hogy a hivatalban maradhasson, háromszor rendezi el és osztályozza a jövő heti feladatokat, ötször is megrágja a szavakat annak a reklamáló kereskedőnek (annak a szarházinak), akinek rossz árut küldtek, és a cég papírján bocsánatkérő levelet kell írni. De még mindig kényelmesebb ezt a légkondicionált irodában megtenni, mint otthon egy olyan asszonyt hallgatni, akit már régen kocsi alá kellett volna lökni, vagy a magasvasút sínjeire kötözni, hogy örökre elnémuljon. Minek siessen?

Bruce nem tudta megállapítani, milyen az autó típusa. Sötét és nagy, eddig jutott csak el a felismerésben, és nem tovább. Az ismeretlen felvette az ő sebességét, és kicsit lemaradva, közvetlen mögötte haladt.

Az orvosnak egy régi film jutott az eszébe: a Párbaj. Hogyne látta volna, látta húsz évvel ezelőtt, és azóta is legalább háromszor még. Egy kéz, egy csizma és egy teherautó. A sivító gumik hangja a fülébe hatolt, és a forró aszfalt gőzölgését is felidézte benne. Milyen hülyeségekkel foglalkozik megint? Csak egy film: mesterséges lidércnyomás.

Átsorolt a másik sávba... Előzni fog, hogy elévágjon? Mit lehet tenni, ha valaki keresztbe rántja előtted a kormányt, merre lehet kitérni?

Bruce levegő után kapkodott.

Le kellene húzódni! Baj lesz,..!

Ki lenne szolgáltatva, ha megállna!

Le kellene húzódni!

Azóta a két évtizeddel ezelőtti eset óta nem volt ilyen helyzetben. Nem lehet, hogy az ember előre megérezzen dolgokat! Csupán a véletlenek egybeesése létezik, és különben is egy eset nem eset. Diagnózist sem állítunk fel csak a beteg vérnyomásának emelkedéséből, vagy abból, hogy fáj a feje.

Talán most, ez a második alkalom!

De hiszen azt sem tudja, hogy ugyanaz a kocsi követi-e, amelyik egy perccel korábban. És ha az már lekanyarodott, és már egy másik jön utána? Bruce hátrafordult, hogy a válla felett megnézze kísérőjét. A kocsija megindult balra, s az orvos kétségbeesve kapott a kormányhoz, hogy visszafordítsa.

Az izzadtság a szemébe folyt.

Már egyenesen sem bírod tartani a kocsit egy háromsávos úton? Mit gondolhat az ott, mögötted?

Lejjebb húzta az ablakot. Már előbb meg kellett volna tennie, csak annyira lefoglalták csapongó gondolatai, hogy eszébe se jutott ez a megoldás. A fulladása alábbhagyott, de csak egy fél percre. A bezúduló friss, de meleg levegő sem segített.

Egyszerre távolinak tűntek a tárgyak: idegennek a város fényei, az úttest, az autó belső tere, a kormány, de még a saját kezei is. Bruce rémülten emelte fel a jobbját, s tette volna ezt a baljával is, de józan esze a rejtekéből nem engedte, hogy megtegye. Az orvos a fékre lépett, és kontrollálatlanul ugyan, de üresbe tette a sebváltót. A kocsi megállt az út szélén, és nem mozdult. Csendesen duruzsolva jelezte, hogy menetkész, nem rajta múlik a dolog. Bruce hátravetette a fejét, és mélyeket lélegzett. Amikor látta, hogy a másik kocsi elhúz mellette és piros helyzetjelzői egyre kisebbé zsugorodnak, akkor megnyugodva lehunyta szemeit.

Őrültség volt azt hinni...

Bárcsak ne tette volna! Egymásba mosódó képek villantak fel tekintete előtt: egy piramis, egy szfinx, és aztán az oroszlántestű szörny arca helyén anyjának arca.

– Ne! – nyögött fel Bruce, de nem tudta megakadályozni az emlékek felszínre törését.

Tizenhárom éves volt akkor, elég nagy ahhoz, hogy megértse mi történik, és hogy soha ne felejtse el. Az egész úgy maradt meg benne, mint egy soha nem múló lidércnyomás, mint egy időtlen időkig elnyúló rémálom. Bruce a történteket megelőző este rosszul lett: a légszomj, ami elfogta már majdnem az életét követelte, és csak az amerikai nagykövetségen tartózkodó orvos mentette meg. Kairó egyetlen kórházában sem voltak képesek ellátni, de talán jobb is volt, hogy meg sem próbálták.

Az eszméletvesztést a légszomj okozta, viszont amikor magához tért a rosszullétnek még korántsem volt vége. Kívülről látta saját magát, mint ahogy a halálközeli élménybeszámolókból ismert, de ez nem a halál volt, mert igenis élt, csakhogy felborultak a tér koordinátái, és minden hullámzott, gyűrűzött a szemei előtt. A szülei elhatározták, hogy az egyiptomi kirándulásnak vége – bár csak másodsorban volt kirándulás, hiszen az apja hivatalos iratokat hozott a nagykövetségre, és családja csupán elkísérte –, ezért helyet foglaltattak egy magángépre, amely Párizsig vitte volna őket.

0 volt az oka...

Az ok és az okozat innentől összemosódik emlékeiben. Ha azért lett rosszul, mert megérezte, hogy baj lesz, akkor okozat, ha viszont állapota miatt változtatták meg a terveket – Gíza, Királyok Völgye, Théba – akkor máris okká válik, saját okozatának okává. Persze a hivatalos orvostudomány felállított egy diagnózist, ami ételmérgezésről szólt...

Ott, a kocsiban ülve Bruce körül megpördült a világ. Az orvos gyorsan felnyitotta szemhéját, mire hányinger fogta el: mégsem menekült vissza a sötétségbe.

Az mindennél kegyetlenebb volt.

A géprablók a Földközi-tenger fölött szállták meg a gépet, és visszafordíttatták a Közel-Kelet partvidéke felé. Arabok voltak mind a hárman és nem viselek maszkot, ahogy azt az ember egy géprablótól elvárná, viszont rettentő idegesen viselkedtek, és maguk sem tudták, hogy mit akarnak. A szél dobálta a gépet, vagy a torkára szorított vadászkés miatt volt ideges a pilóta, Bruce nem tudta már, de az is lehet, hogy semmi más, mint rosszulléte tette, hogy helyet cserélt ég és föld.

Gyerekfejjel nem tudta, de azóta természetesen megértette, milyen ideológiák húzódtak meg a géprablás hátterében. Egyiptomban akkor gyökeres változások voltak, amelyek nem tetszettek az arab világnak, és szöges ellentétben álltak a vér és a föld szavával. Bruce felfogta, de nem csak a humánum volt az, amely alapján elutasította az emberáldozatot a földért (és így kötődnek a népek a földhöz, mártírok és áldozatok vöröslő életereje által), hanem az is, hogy azon a napon, amikor mindez megtörtént, apját és anyját elvesztette.

Amikor a gép megdőlt, és nem csak a gyermek elméjében, hanem a valóságban is, a szerencsétlen pilóta rácsuklott a nyakához tartott kés élére, és elvágatta a torkát.

A vér pillanatok alatt betöltötte a pilótafülkét, és az arab géprabló ugyanúgy megijedt, mint az üvöltve hadonászó és ordibáló férfi, akinek nyakából lüktetve távozott a vér. A másodpilóta bőven kapott a ragacsos és meleg folyadékból, és megmerevedett: sokkos állapotban pedig nem lehet a gépet vezetni. Az ajtó végig nyitva volt: Bruce mindent látott, azt is, amikor az agonizáló pilóta vértől iszamósan kitántorgott a fülkéből, és a falhoz verte magát, számolatlanul, míg az egyik géprabló két golyót bele nem eresztett.

Hátul már teljes volt a pánik, és ezt a fegyverdörrenés sem állíthatta meg.

Aztán a gép lezuhant. Valaki még tett egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy felemelje, ezért nem szakadt apró darabokra, hanem viszonylag ép állapotban megúszta, ugyanakkor Bruce kivételével mindenki meghalt...

Az orvos a zacskó felé tapogatózott. Egyszerűen fellökte, és beletúrt a kocsi ülésén szétguruló tartalmába. A dobozos kólát kereste, és gyorsan rátaláltak ujjai. Az ölébe vette, és felbontotta. A szisszenés után érezte, hogy nedves lett a nadrágja, de nem törődött vele, az ajkához emelte. Ekkor nézett csak rá, mit is tart a kezében...

...az ő keze...

...majd egy villanásnyi időre mozdulatlanságba meredt, amikor a vörös szín a szemébe csapott.

Semmi sem számít, gondolta, és a hűs dobozt a homlokára helyezte. Pár perc múlva már ismét ura volt önmagának annyira, hogy elinduljon a kocsival, de alig húsz mérföldes sebességgel haladt, mert továbbra is émelygett, mintha nem egy BMW-t, hanem egy hajót vezetne. Elsüvített mellette egy fiatalokkal telezsúfolt, nyitott tetejű sportautó, de füléig nem ért el sem a sivítás, sem a nevetés hangja, a gúnyosan feltartott ujjakat és öklöket pedig észre sem vette.

A kocsi orrán túl az úttestet is alig látta: többször váltott sávot, és szerencséje volt, hogy rendőr nem került eléje, mert azt hihették volna, hogy részeg. A BMW-nek önálló tudata és lelke kellett, hogy legyen, mert nem dr. Walsh volt az, aki irányított, mégis hazaértek. Az orvos egy kerékkel felfutott az útszegélyre, és két helyet foglalt el, amit másnap reggel zavart elméjének tudnak majd be, és kikászálódott az ülésből. Anélkül, hogy bármit is magához vett volna (még a kóla maradékát is engedte szétfolyni a padlón) a bejárathoz ment. Az éjszakai biztonsági őr kitárta előtte az ajtót.

– Jó estét, dr. Walsh! – mondta a testes, idősödő férfi, aztán észrevette, hogy valami nincs rendben, és megkérdezte: – Segíthetek, uram?

Az orvos még csak nem is szólt vissza. A lifthez botorkált, és megállt előtte, várva, hogy majd kinyílik, de nem történt semmi. A biztonsági őr hívta le, és beszállt mellé. A hetediken egészen a lakásig kísérte, kivette Bruce kezéből a kulcsot, a zárba illesztette, és elfordítva kitárta előtte az ajtót.

– Kösz... -Walsh ekkor vette észre az őrt, és bágyadtan felemelte a karját.

– Hívjak orvost, uram? – kérdezte a férfi, és furán kifordítottnak érezte a helyzetet.

– Nem – mondta az orvos, és belépett a lakás sötétjébe. – Ez van -tette hozzá magyarázkodva. Csak ő tudta, hogy mire gondolt.

Becsukta az ajtót, és a villanykapcsoló felé tapogatózott.

Félúton megállt a keze, és a férfi nekidőlt az ajtónak; ráébredt, hogy otthon van, és a szoba ismerős illata, az ismerős körvonalak megnyugtatták, bár annyit látott mindebből, amennyit az utca fényei látni engedtek. Lágy mozgás kélt szemközt, és Bruce-ban egy villanásnyi időre ismét feltört a félelem, csaknem felkiáltott, hogy ki van ott, amikor rájött, hogy csupán enyhe szellő mozgatja a függöny szárnyait.

Reggel nyitva hagyta az ablakot, mert már akkor sejteni lehetett, hogy óriási forróság lesz napközben. Ahogy ez eszébe jutott, a görcse is felengedett: a mindennapos gondolatok nyugtatóan hatottak rá. Felkapcsolta a villanyt, és megindult a konyha felé, hogy miért, arra csak odabent jött rá, mint ahogy arra is, hogy mindent lent felejtett a kocsiban.

– Nem megyek le! – mondta fennhangon, és megborzongott: nem csak a hangjától, amely recsegett, mint egy korai Armstrong-lemez, hanem magától az elképzeléstől. És ekkor dr. Walsh olyasvalamire gondolt, amire még soha: kiírhatná az ajtó fölé, hogy Otthon, édes otthon.

Megnyitotta a vízcsapot, és megmosta az arcát. A csővezetékben napközben megmelegedett a víz, úgyhogy a felfrissülés élménye éppen csak megérintette. Hagyta, hadd folyjon ki a víz, hátha hidegebb lesz, bár sok reményt nem fűzött hozzá, s közben elővett egy üvegpoharat a szekrényből. Még mindig remegett a keze. Ezután kivette a hűtőből a jeges zacskót, az asztal széléhez csapdosta

Hogy haragudna ezért az anyám!

és az üvegpoharat színültig megtöltötte vele. Ráfröcskölt egy kis vizet, majd fél kezével az asztalra támaszkodva, szürcsölgetni kezdte. Igazán jól esett.

Hamarosan megunta a konyhában az ácsorgást, és átballagott a nappaliba. Krómozott fémlábakon álló üvegszekrények, és fekete bőrfotelek egymást hangsúlyozva alkották a nappali bútorzatát. Az orvos úgy haladt el a bútorok között, mintha whiskyvel a kezében éppen egy beszélgető társasághoz közelítene. Tekintete a fal egy részére tévedt, ahonnan egy modern festmény pasztellszínei gyermeki ártatlanságot sugároztak felé. Bruce nem vette észre, hogy a szomszéd szoba sötétjében megmozdul egy fekete árnyék: óvatosan arrébb lebeg, egészen a falhoz, hogy még annyira se legyen feltűnő, mint éjjel a fák között suhanó denevér.

Az orvos hirtelen ismét úgy érezte, hogy a homloka mögött megpattan valami. Kínzó fejfájás kerítette hatalmába, és ismét rátört a szédülés. Még tisztában volt vele, hogy mit tart a kezében és látta hová rakhatja: ezért gyorsan letette a poharat az üvegasztalkára. Aztán elengedte magát, és belezuhant az egyik fotelbe: egyik kezével már a homlokát fogta, másikkal pedig tapogatózott, nehogy a fotel mellé szédüljön. Fájdalom nyilallt vállába, amikor ráesett a karjára

mindjárt le fog zuhanni a repülőgép

és a fájdalom ködén át, mielőtt ismét idegenné váltak volna testrészei, rájött, hogy újra elkapta a roham.

Ordítani próbált, hogy elűzze a rémképeket, és valamiféle kiáltást sikerült kipréselnie magából, de aztán nyögésbe fulladt próbálkozása.

Ez nem mehet így tovább...!

A fotel mintha táncolt volna vele, és a szoba falai adták a ritmust hozzá. Az ablakon túl, kicsit jobbra, átlósan, egy régimódi házon túl, annak teteje felett narancssárga és piros fényreklám hirdette Miles biliárdtermét, és akárhányszor végigszaladt az ütő vonalán a lámpácskák fénye, hogy a mozdulat illúzióját keltse, és megpörgesse a képzeletbeli vörös golyót, amelyet magába szippantott aztán egy fekete lyuk, mindannyiszor újabb nyilallás indult el Bruce gerincétől a homloka közepéig.

Mégsem csukta be a szemét.

Ujjai belevájtak a fotel karfájába, és majdnem kiszakított egy darabot a bőrborításból: mély tölcsérek maradtak hátra keze nyomán, és jó ideig nem simultak ki. Az orvos maradék erejével a légzésére figyelt, remélte, hátha segít, ha mélyeket lélegzik, de a végén minden eredmény nélkül a markába temette arcát.

Nem volt nagy a fájdalom, csak koncentrált, és az orvos térérzékelése teljesen felborult. Ha megkérik rá, még nyitott szemmel sem tudta volna mutatóujjait vízszintes könyékkel közelítve összeilleszteni... de még a három irányt is képtelen lett volna megmutatni. Azt sem érezte, hogy két kéz lassan a vállára nehezedik.

A kezek visszanyomták a fotelba, úgy, mintha Bruce bármely pillanatban fel akart volna ugrani, pedig nem állt szándékában ilyesmi (nem érezte a lábait). Az idegen várt, hátha a kétrét görnyedt orvos mégiscsak reagál valahogy a váratlan közeledésre.

Dr. Bruce Walsh halványan érzékelte, hogy vannak valakik rajta kívül a lakásában. Fel akarta emelni a fejét, de izmai nem engedelmeskedtek.

Egy hang a távolból az orvos hogyléte felől érdeklődött. Bruce nem válaszolt. Képzeletében megbillent vele a fotel, és lefelé száguldott nyolcezer láb magasából a föld felé, hogy szétkenődjön, mint valamiféle szaftos lasagna a konyha kövein. Mellette vörösen izzó felhők húztak el...

(...a fénygolyó belegurult a fekete lyukba, a dákó mégis újból nekilendült...)

Bruce még jobban előredőlt, és már úgy látszott, hogy a gyomra fáj, nem is a feje. De nem! Igazából félt, eszét vesztve félt a lezuhanástól.

Kétezer-ötszáz láb – hallotta a kiáltást, ami elnyomott egy másik közlést.

Bruce a földre zuhant, erősen megütötte az arcát. Hirtelen nyomás jelezte neki, hogy kitörött az egyik tejfoga. Tizenhárom volt ismét. Nem fájt, csupán elzsibbadt, és száját elöntötte az édeskés, meleg vér. Látatlanul is kinyújtotta a karját anyja után, de amikor azt hitte, hogy fölnéz, a padló szürke szőnyegborítását látta csupán.

A szeme előtt folyt aztán szét az egyhangú szürkeség és alakult át egy perzsaszőnyeg kézzel csomózott mintáivá. Karja mintha megnyúlt volna és hideg fémbe ütközött, ismeretlen tárgyba, amelynek nem szabadott volna a repülőn lennie.

Megragadták a hóna alatt és felemelték a földről.

Hihetetlen, hogy hazaért. Mary belenyomta az egész szert!

Az áruház előtt...

Egy elefántnak elég lett volna. Hát... ha nem baleset, akkor öngyilkosság.

Megbillent a repülő, a végső oldalra fordulása volt ez, s majd így fog belecsapódni a földbe: először a jobb szárnya válik le és szakad darabjaira, majd tehetetlenül átbillen a bal oldalára, a hasán csúszik, és menthetetlenül kettéreped a géptörzs... Ez az utolsó billenés.

Az orrát...! Fogd meg az orrát!

Bruce ismét a fotelban találta magát. Nem értette, hogy hová tűnt a gyermekkora óta eltelt két évtized. Ismeretlen arcok meredtek rá, egy alig-ismerős lakásban.

– A gép...?

Kérdezett valamit?

A föléhajlók összepillantottak, majd az arcuk kis időre sötétségbe merült. Amikor Bruce föleszmélt, a kezét tartották tekintete elé, s ujjai között egy tollat tartott. Az orvos lihegett, és megdöbbenve nézte az egyszerű tárgyat, ami most összekötötte a valósággal és a jelennel. Néhány kórházi emlék villant fel, és arra is telt erejéből már, hogy arcát oda fordítsa, ahova az egyik alak mutogat. Az asztalon egy papírlap feküdt.

Megtolták hátulról, és ő mint valami rongybábú előre bukott. A férfi mérges volt, de Bruce fejéből száműzte vonásait a szédülés. Most a gép berregését hallotta meg, és azt a kínos nyöszörgést, amely a stabilitását vesztett repülő hallatott. S hogy emellett a szél zúgása volt-e az a süvítő hang, amely szavakká formálódott, vagy a szellemek hangja: maga sem tudta.

Megtámasztották, és a hangok a túlvilágról azt suttogták fülébe, hogy írjon.

Nem bírom...

Ha ír, akkor meg fogja úszni. Akkor nem lesz semmi baj...

Nem zuhanunk le, ugye, apa?

Bruce bamba mosollyal az arcán felnézett. A pilóta egy kötelet tartott a kezében, és miközben csomózta, tekintete ide-oda pásztázott a lakásban.

Hol vagyok és kik ezek? – tört fel egy meglepően tiszta gondolat Bruce Walsh agyában a felszínre.

Írj!... Nem bántam meg!

Nem bántam meg... Mit nem bántam meg?

Majd jön a szomjazás. A roncs fekete füstje mögött tikkasztóan süt a nap, és nincs menekvés előle. A nap vörös golyóját elnyelheti a fekete füst, de a hőség megmarad.

Nem bántam meg. Leírta a szavakat. Talán az az arab is erre gondolt, aki utoljára a fiúcska szemébe nézett, egy pillanattal korábban, mint ahogy szétnyomta a fejét a repülőgép beszakadó oldala.

Bruce lelke helyet cserélt: elhagyta a kisfiú testét, és átköltözött az arabéba, és

nem bántam meg

érezte, amint az éles fémek behatolnak arcbőre mögé, szétrobbantják arccsontját, koponyája megreped... És még a száját sem tudta kinyitni, hogy üvöltsön, mert az álkapcsa is szilánkokra szakadt.

Nem volt feje, és mégis állt. Két oldalról támogatták, és lassan haladtak valamerre. Bruce kinyitotta szemeit, és látta, hogy ez nem a sivatag, hanem egy lakás belseje, szemben vele egy gigantikus dákó fekete lyukba lök egy vörös golyót.

Ismerős volt és mégis ismeretlen. Mintha egy másik élet lett volna. Hiszen most tért vissza a sivatagból, és kórházban kellene lennie! Nem tud járni sem, és a feje be van kötve. Rengeteg ismeretlen ember van körülötte, és mind fehérben... nem, nem, feketében...

– Az istenit! – mondta valaki mellette, és Bruce elvesztette az egyensúlyát.

Agya nem fogta föl teljesen, hogy mit lát: az egyik fekete ruhás egy kötelet fogott. A végét virágokhoz kötötte. Egy páfrány békésen hullámzott a magasban, együtt lebegett az ablak függönyével.

Fúj a szél!

Bruce tétován elmosolyodott, hiszen ez nem kórház és nem repülő, tehát semmi baj nincs, aztán oldalra billentette a fejét, ahol Miles egy újabb biliárdgolyója került a lyukba.

Akárki játszik, nagyon ügyes.

– Menjünk közelebb az ablakhoz! – suttogta egy hang a fülébe. Bruce örömmel teljesítette a kérést, tudni akarta, hogy ki az, aki a dákót a kezében tartja. Nagyon szép volt... Akárcsak a nap a füstfelhőn át. Vörösen remegett a látóhatár fölött, aztán megjelent mellette egy helikopter... és a homokdombok alá taszította. Jött a sötétség.

Nagyon szép volt a guruló golyó.

Bruce érezte, ahogy a nyaka köré tekernek valamit, és felemelik.

– Most repülni fogunk – mondta a helikopterben valaki. – Nem kell félni... Bruce csak a vörös golyót nézte, aztán repült és repült... Ez volt az igazi boldogság.

Egy pillanat alatt kitörött a nyaka.

2.

Dr. James Kahan kinyitotta az újságot, átfutotta a második és harmadik oldal főcímeit, aztán tovább lapozott. Nem azért, mintha egyes cikkek nem keltették volna föl érdeklődését, de most nem volt kedve elolvasni őket. Hozzászokott, hogy a reggeliző asztalnál minden reggel belepislant a Tribune-be, és majd később, a kórházban, amikor megpihenhet néhány percre, céltudatosan veszi kézbe.

– Ott a kávéd! – mondta a felesége.

Dr. Kahan a lap fölött Aliciára pillantott, majd annak mosolygós arcát látva összehajtogatta az újságot, és letette az asztal szélére.

– Isteni – mondta, miután belekortyolt a kávéba. – Azt nem értem – mondta aztán, amikor látta, hogy a nő egy porcelánkancsóval jön át a konyhából a félig nyitott étkezőbe –, hogy aki ilyen jó kávét főz, az miért iszik inkább teát? Főképp zöld teát!

Alicia egy papíralátétre tette a kancsót. A kenyérpirító hangos kattanással dobta ki a kész pirítósokat, azért aztán a nő visszament a konyhába, és menet közben válaszolt.

– Ezt legalább hetente egyszer nem érted. Megszokás kérdése. – Már előkészítette a kenyérnek a tányért, s most rátette a két szeletet. Egy kényelmes reggeli... nem kellett sietnie ezen a reggelen. Ezt James is kihasználta, miután Alicia a tányért is az étkezőasztalra helyezte.

– Mielőtt leülnél, bekapcsolnád a tévét?

Alicia Kahan lesújtó pillantást vetett férjére, majd átlépett a hallba és megkereste a távirányítót.

– Mit keressek?

– Híreket. Valamelyik csatornán csak adnak ilyenkor híreket.

Egy reklám zenéje ugrott be elsőként. Alicia rögtön váltott. Keresett egy helyi hírcsatornát. Neki teljesen mindegy volt, mi szól a háttérben, nem volt kíváncsi a kora reggeli információkra. Majd, ha James elmegy, lekapcsolja. Alicia Kahan a lehető legritkábban nézett tévét, ha már akadt a munkája és a háztartás mellett egy kis ideje, inkább olvasott. Főképp szakkönyveket, de néha azért becsúszott egy Robin Cook, vagy Stephen King. Érdekes, de szabadságon meg leginkább a régi olvasmányait vette elő és olvasta újra. Mailert, Shaw-t...

James Tom Clancy-re esküdött.

– Ma mikorra mész? – kiáltotta be a hallba a férfi. Ismét kinyitotta az újságot, de a kávéscsészét még nem rakta le.

– Délutános vagyok!

– Agyon kéne csapni Birney-t! Sose tudja normálisan összehozni a beosztást, pedig százszor szóltam már neki, hogy figyeljen ránk!

Alicia visszatért az asztalhoz. Végre leülhetett. Kedvtelve nézett végig a terítéken, az étkezőbe besütött a reggeli nap és az ablakkeret szétdarabolta kis fényfoltok most barátságosan világították meg a vajat, teát, birslekvárt, vidékies hangulatot teremtve ezzel még Chicagóban is. Persze ehhez kertvárosi ház kell...

– Ha mindketten délelőttösök lennénk, most nem kaptál volna kávét.

– Istenem! Sose válasszon egy orvos orvos feleséget!

– Már késő! De ezért a megjegyzésedért jössz egy vacsorával!

– Virág?

– Azt is régen hoztál nekem – Alicia eltöprengett. – Szerintem az esküvőnk óta nem.

– Neeem!

A nő kézbe vett egy szelet pirított kenyeret, és megkente vajjal.

– Mit csinálsz délelőtt? – kérdezte a férje.

– Írok anyámnak – Alicia édesanyja gyűjtötte lányának leveleit, mindig félrerakta őket a többi, hat évtizede gyűlő levél és képeslap tömeg mellé: szalaggal átkötve, ahogy illik. Ha a lánya felhívta valami miatt, akkor a beszélgetés végén mindig hozzátette, hogy nem ártana, ha leírná neki levélben, mert az írás mégis maradandóbb a szónál. Így Alicia gyakran írt, és gyakran kapott is levelet, és sokszor azon vette észre magát, hogy ő is jobban szereti, ha papírra veti gondolatait, gondjait, vágyait, és örül, ha édesanyja módszeresen kikanyarintott betűit olvashatja.

James nem csodálkozott ezen. „Anyja lánya", szokta mondogatni, és hozzáfűzi, hogy ne lepődjön meg Alicia, ha egy napon ő is – apjához hasonlóan – beállít két kilométernyi minivasúttal, mozdonyokkal, apró házacskákkal, fákkal és tehenekkel, és a padláson felépít egy modellasztalt.

„Majd a gyerekeknek!" ez Alicia válasza.

...de ez úgy sem menne egyik percről a másikra, mert a padlást rendbe tenni legalább egy hónapba tellik. Annyi időt pedig James nem szánna rá, túlontúl elfoglalt...

– És mit írsz neki? – kérdezte James. O nem evett reggel semmit, legfeljebb egy-két szárazkeksz darabkát. Most azt sem: csak a kávéját szürcsölte el.

– Megírom a múlt heti partit...

– De azt...

– ...azt nem – nevetett fel Alicia. – Vigyázok a férjem jó hírére az anyám előtt. Nem ezt csináltam már az esküvőnk előtt is?

– Nem is kellett vigyázni – mondta James, és a felesége felé legyintett az újsággal.

– Dehogynem! Például titkolnom kellett, hogy nem szereted a macskákat. Ha ezt megtudta volna, be se mutathatlak neki, kitagad a házából, mielőtt belépsz a kertkapun.

Alicia édesanyjának legalább fél tucat macskája volt. Mellette kutyák és mindenféle szárnyas jószágok.

– Azt még most is titkolnod kell. De én is tartom magam, ha a kandúrotok a lábamhoz dörgölőzik, és nem rúgok bele.

– Aztán megírom, hogy lehúzták az autó oldalát, meg csomó ehhez hasonló fontos dolgot. A mai reggelt is: hogy te elmentél dolgozni, én pedig akkor megyek, amikor te jössz.

– Agyoncsapom Birney-t.

– Ezt már mondtad – Alicia beleharapott a pirítósba, amely hangosan sercegett a fogai alatt.

– Csak azt, hogy agyon kéne csapni. De megteszem, ez utóbbi határozott ígéret volt.

Alicia ráérősen elropogtatta a kenyérszeletet. A férfi kiitta a kávéját, miközben a figyelme a szomszéd szobában szóló hírek felé fordult.

– Megint egy baleset a Madisonon. Egy kábszeres... – mondta azt, amit Alicia is hallhatott. – Lassan elmegyek.

Alicia a második kenyeret emelte ki a kosárból, de a vajra most egy vékony réteg lekvárt is rákent. James felhajtotta, ami még a csészéje fenekén megmaradt, majd felállt az asztaltól és a táskájához lépett. Az újságot egyszerűen belehajította.

– Ma lehet, hogy tovább bent maradok – mondta. – Van egy betegem, akire jobban oda kell figyelnem... Keress meg!

– Az a Landaker nevű? Mi a különös benne? Ha jól tudom, akkor fokális epilepszia miatt került be. Csak nincs valami komplikáció?

– Nem ő, valaki más, majd elmondom – rázta le magáról a kérdést James Kahan, aztán egyszer csak ledobta a táskát a székre, és átrohant a hallba.

Alicia meglepetten nézett utána, aztán ő is meghallotta miről beszél a riporter.

– ...még nem nyilatkoztak, hogy öngyilkosság vagy gyilkosság történt, bár az első hivatalos vélemény az öngyilkosság verzióját fogadja el. Mindenesetre Dr. Bruce Walsh igen furcsa módját választotta az öngyilkosságnak. Nem tudni, mi juttat ide egy sikeres orvost...

Ekkor már Alicia is a tévé előtt volt. A bemutatott képek hajnalban készültek, és látszott, hogy vállon tartott kamerával. A kép sötét volt, és állandóan ugrált: egy rendőr minduntalan eléállt, és hátrább tessékelte a stáb tagjait. Az utcai lámpák kanyargós csíkot húztak egy-egy ránduláskor. Annyit mindenesetre ki lehetett venni, hogy egy test lóg két ablak között, valahol a negyedik és ötödik emelet magasságában. Alicia leroskadt egy fotelbe.

– Úristen, Bruce!

– Megjelenik a lakásablakban valaki – szólt tovább a kommentár. Mivel semmit nem tudott az események hátteréről, a riporter csak azt mondta, amit mindenki láthatott. – Felhúzzák a testet. Dr. Walsh kötelet kötött a nyakára, és kiugrott az ablakon. Biztosan nem élte túl, csoda, hogy nem szakadt le a feje. Meg nem erősített hírek szerint...

– Bruce... – ismételte meg a nő hitetlenül.

A szoba hirtelen sötét lett és hideg, a reggel meghitt hangulata elillant. A tévé vibráló, ugráló képétől Aliciának hányingere támadt. A vállon ülő kamerának annál nagyobb lett a kilengése, és annál életlenebbé vált, minél inkább ráközelített a halott Bruce Walshra. Többen is álltak az orvos otthonának ablakában, s ahogy húzták a kötelet, Bruce teste úgy csapódott neki minduntalan a falnak. Aztán kinyúltak érte hárman is, megragadták a vállánál, és beemelték a lakásba.

– ...magánéleti vagy hivatásbeli problémák... – folytatta a riporter.

– A rohadt életbe! – tört ki Jamesből. – Most halt meg, és ez a mocsok miket mond róla a tévében. Persze, ha egy orvos öngyilkos lesz, mindjárt egy elszúrt műtét áll a háttérben! A fenébe!

Alicia legalább annyira megdöbbent James kirohanásán, mint a híren. A férfi két lépéssel a falig rohant, aztán megfordult és vissza. Nagyon idegesnek tűnt.

Persze nem csoda – nyugtatta meg magát Alicia. – Hiszen meghalt egy közeli kollégánk...

– Ezen a hajnalon újabb tragédia történt Chicagóban...

James Kahan lekapcsolta a tévét. Mindketten a sötét keretet nézték egy ideig és hallgattak. Aztán a férfi leült Alicia mellé, és megfogta a kezét. Egy pillanatig úgy látszott, valamire elhatározta magát, közölni akar valamit... aztán bizonytalanság ült ki arcára.

– Nem hiszem, hogy öngyilkos lett volna – mondta Alicia Kahan, hogy megkönnyítse férjének a megszólalást.

Jamesnek titka lenne?

– Én sem – mondta a férfi. – Este, ha lesz egy kis időd, majd elmondok neked valamit. Valamit, amit együtt csináltunk Bruce-szal. Lehet, hogy ezért halt meg.

Alicia úgy nézett rá, mint egy idegenre.

– Miket beszélsz?

– Majd este! – pattant fel a férfi, és kirohant a szobából. Másodpercek alatt összeszedte a táskáját, zakót, autókulcsot, aztán a külső ajtó kattanása hallatszott.

Alicia lehunyta a szemét, és hátradőlt. Mit csinálhatott James? Számára ezen a reggelen nagyon gyorsan felborult a világ.

3.

A Craig Caulfield Klinika magánkórház volt. Az alapítója, akiről aztán a nevét kapta, Craig Caulfield, Chicago és ezzel együtt Illinois egyik leggazdagabb embere volt. Vagyona több százezer kisbefektető pénzéből, és persze jó üzleti érzékből született meg. A klinikát akkor alapította, amikor a második felesége meghalt egy későn felfedezett agydaganat miatt.

Mire dr. James Kahan beért a klinikára, már teljesen úrrá lett rajta a félelem. Még az volt a legmegnyugtatóbb magyarázat, hogy Bruce Walsh öngyilkos lett. Mert ha nem...

Dr. Kahan nem azért rohant el otthonról, mintha annyira sietnie kellett volna, hanem mert egyedül akart maradni a gondolataival. Otthon egy pillanatra feltámadt benne a vágy, hogy mindent kitálal Aliciának, de aztán győzött a józan ész, és befogta a száját. A feszültség azonban továbbra is dolgozott benne, és a férfi attól tartott, hogy elszólja magát, vagy egyszerűen nem bír tovább uralkodni a gondolatain, érzésein... Már az a kirohanása is meglepő lehetett Alicia számára, amelyet a riporter ellen intézett. Hiszen sose emelte fel még a hangját. Sem otthon, sem a munkahelyén. Az orvos bekanyarodott a klinika területére, és intett a reggeli őrnek, aztán beállt a számára fenntartott parkolóhelyre. Azt tervezte, hogy lefoglalja magát munkával, s majd csak jön valami hír Bruce halálának okáról...

Fél órával később pont egy húszéves, neurofibrómás nő szövettani vizsgálatra küldött mintáinak eredményét kapta kézhez, amikor szinte berobbant az ajtó, és a keretben megjelent az egyik kollégája.

– Azonnal gyere! – mondta Ed Beymer. – Az egyik beteged ugrani akar a tetőről.

Dr. Kahan elátkozta magában ezt a reggelt, és az egész napot. Még Bruce halálhírével sem birkózott meg, minden percben eszébe jutott, és emiatt nem bírt a munkára koncentrálni. Egy orvosnál pedig ez végzetes lehet.

– Hogyan jutott fel oda? – kérdezte futás közben.

Elrohantak Beymerrel az ügyeletes pult mellett. A nővér sajnálkozva nézett utánuk. Nincs rosszabb, mint egy labilis beteg, aki azzal fenyegetőzik, hogy végez magával.

– Mit tudom én? Az a lényeg, hogy ott áll a párkányon, és téged követel.

James Kahan megragadta lebegő köpenyének a szárát, és kikerült egy tolókocsit toló, figyelmetlen nővért, aki a beteggel beszélgetésbe merülve észre sem vette őket. Aztán odaértek a liftajtókhoz, és beugrottak az elsőbe, ami ezen a szinten megállt.

– A legfelsőre – mondta Beymer a liftkezelőnek.

A fiú ráérősen megnyomta a hatodik emelet gombját.

A harmadikon ismét megálltak, a liftajtó lassan elhúzódott. James Kahan ilyen hosszú másodpercet még nem élt át. Jessica Thomason lépett be, éppen az azonosítókártyáját tűzte fel köpenye zsebére. Fél szemmel felpillantott, hogy megnézze, kik mellé szállt be.

– Az ötödikre – mondta.

Kahan lefogta a liftesfiú kezét, és maga nyomta be az indítógombot.

– Majd utánunk!

– Hallottátok, mi történt Bruce-szal? – kérdezte a nő.

– Most nincs energiánk rá, Jessica! – felelte Kahan. Idegesen topogott. – Hallottuk, és sajnáljuk – tette aztán hozzá.

Amint megállt a lift a legfelső emeleten, kipattantak belőle. Még hallhatták dr. Thomason méltatlankodó hangját:

– Hogyhogy a hatodik? Az egy emelettel feljebb van, nem?

– Délután már úgyis te leszel a téma – jegyezte meg Beymer. – A rosseb! – torpant meg aztán.

A folyosó tele volt. Még azok a betegek is feljöttek, akiknek semmi dolguk nem akadt erre, és a nővérek csak nehezen tudták őket távozásra bírni. Itt tébláboltak és bicegtek kórházi köpenyben. Néhányan járókeretre támaszkodtak vagy a falnak dőltek, ezen a folyosórészen nem voltak székek a fal mentén. Pedig innen nem láttak és nem hallottak semmit. Csupán az esemény közelében akartak lenni... A két orvosnak kis híján könyökkel kellett utat törnie.

– Kérem, fáradjon vissza a szobájába! – győzködött egy koros beteget mellettük egy nővér, majd amikor észrevette az orvosokat előrekiáltott a folyosón: – Megjött dr. Kahan.

– Nyissanak utat, dr. Kahan-nek! – kiáltotta elöl valaki.

– Miért nem lépnek föl erélyesebben? – dühöngött hátul Ed Beymer. -Nincs itt semmi látnivaló. – Rászólt egy bámészkodóra. – Menjen vissza a szobájába!

– Az egész kórház ezen a folyosón van? – kérdezte James Kahan szintén dühösen.

– Nem, rengetegen vannak az ablakoknál is – kapta meg a választ oldalról. Egy bekötött fejű, negyvenes férfi próbált meg viccelődni.

– Remek!

A tetőtéri feljáró előtt még többen álltak, arra számítva, hogy elcsípnek egy-két szót a fent történtekből.

– Hol itt a rend?

Dr. Kahan türelmetlenül tolta félre a betegeket.

– Ki van fent? – kérdezett meg egy nővért a fémlépcső alján.

– Dr. Perales, dr. Nazario és dr. Berkeley.

A lépcsőn már nem álltak betegek: egy nagydarab nővér őrizte, aki a két orvost átengedte, de senki mást.

– Köszönöm, Jill – mondta hátul dr. Beymer.

Amint dr. Kahan kilépett a fényre, megcsapta arcát a kórházi folyosó fertőtlenítő illatú, hűvös levegője után a meleg szél. Még szikrát vetett a szeme és hunyorognia kellett, amikor egy hang felordított:

– Maga volt az!

Az orvos körülnézett, és látta három kollégáját, amint legalább tízlépésnyi távolságra állnak a párkány szélén egyensúlyozó alaktól. Azonnal felismerte a beteget: Arthur Heitman volt az, és a másikat is, aki mellette ácsorgott: Norman Landaker.

– Mit keres itt Landaker? – kérdezte dr. James Kahan halkan dr. Beymertől. Kezdett melege lenni, átizzadt tarkóján az inggallérja.

– Fogalmam sincs.

A három orvos három irányból próbálta megközelíteni Heitmant, de annak felemelt keze egyértelműen jelezte, hogy tartsák magukat távol tőle. Többet nem tehettek, minthogy a lelkére próbáltak beszélni. Kahan ismerte az orvosokat: ketten a pszichiátriáról jöttek át, és rendelkeztek elegendő tapasztalattal a betegek problémáinak feloldásában, de ezek szerint ők sem jutottak semmire.

– Maga volt az! – ismételte meg Heitman. Előre nyújtotta a kezét, és dr. Kahan-re mutatott.

A férfi úgy állt a párkányon, hogy bármelyik pillanatban leszédülhetett volna onnan, mégsem látszott rajta félelem. Sőt, a kétségbeesés sem, pedig azt várná az ember, hogy kétségbeesésében kerül egy öngyilkosjelölt a tető szélére. Heitman gyűrött kórházi pizsamájában, egyenesen állt ott, arcáról eltökéltség tükröződött, és megfoghatatlan boldogság. A hajába belekapott a délelőtti szél. Pár rendetlen tincset tekergetett ide-oda.

A háta mögött délre, az elérhetetlen távolban ott magasodtak Chicago fémszürke és fekete felhőkarcolói. A Tribüné Tower, Marina City kör alakú ikerépülete, tőle nyugatra a Merchandise Mart, s mögöttük a többi...

– Arra gondol, hogy én operáltam meg? – kérdezte közelebb lépve dr. Kahan. Kérdés volt, de egyben válasz is, amelyet új kérdés követett, de már Norman Landakernek címezve: – Miért nem megy vissza a kórházi folyosóra, Norman?

– Itt marad – rikoltotta a választ Heitman. – Ő érti egyedül csak, amit mondok. Ő a tolmácsom, és emlékezni fog mindarra, amit mondok.

Landaker győztesen elmosolyodott.

– „Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezetnek!”

– Ez a Biblia, ugye? – kérdezte dr. Kahan. Mire nem jó a vallásos nevelés? – János a jelenésekről. Mit akar tőlem, Heitman?

Egy újabb lépéssel jutott közelebb. De csak egy lépéssel. James Kahan érezte, hogy közben a lelke távolodik Heitmantól. Az Ed Beymer által hozott hír hallatán rögtön felpattant, és rohant, mert úgy vélte, itt a helye,

mit keresek itt?

de most már nem így érezte. Inkább menekült volna.

Meleg van.

– Köszönetet mondani magának, dr. Kahan. – Heitman hirtelen megszelídült. Arcára mosoly ült ki.

– Láttam a fényt.

Miféle fényt? – Az orvosnak kiszáradt a szája, de nem mert rákérdezni. Túl sokan voltak a tetőn. Itt most két ember is sok. A hőség rátelepedett a tüdejére.

– Én csak kivettem az agydaganatát – mondta hangosan. Mélyet lélegzett. – Ha ezért akar köszönetet mondani, akkor azt azzal teheti meg, ha leszáll onnan, és meggyógyul. Tudja, nagyon rossz még elgondolni is, hogy az ember feleslegesen dolgozott. Mert maga meg fog gyógyulni, Arthur! A műtét sikerült...

– Tudom, hogy maga is érti, mire gondolok. Láttam a fényt, és beszéltem az istennel. Felesleges ezen a földön maradnom tovább! – Heitman feltartotta mind a két kezét, amitől vészesen megingott. – Isten beszélt hozzám!

– Isten nem akarhatja, hogy maga meghaljon – felelte dr. Kahan, és egy pillantást vetett a hozzá közelebb álló Catrina Peralesre. A nő tekintetéből kiolvasta, hogy ezzel már próbálkoztak.

Heitman elszánta magát a halálra. Nem azért, mert fájdalmai vannak, és nem lelki okok miatt. Isten hívta, és ő menni akar. Dr. James Kahan ezt várta a legkevésbé...

Bruce Walshot is hívta az isten?

– És mit mondott Isten? – kérdezte dr. Kahan. Kutyaszorítóban érezte magát. Az inge a hátára tapadt. A gyomra összeszorult, a keze remegett. Szédült is. Csak remélte, hogy nem látszik rajta ez a nagy fokú idegesség.

– Ismeri a jelenések könyvét? – kérdezte Heitman. – Hát persze, hogy ismeri, az előbb is rájött, honnan idézek. Ez azt jelenti, jó útravalót kapott a szüleitől, dr. Kahan... – Szavalni kezdett. – „E háromtól öletek meg az emberek harmadrésze, a tűztől és a füsttől és a kénkőtől, amely azoknak szájából jő vala ki."

– Arthur – szólt közbe dr. Kahan –, tudom folytatni. „Mert az ő hatalmuk az ő szájukban van, és az ő farkukban, mert az ő farkaik a kígyókhoz hasonlók, amelyeknek fejeik vannak, és azokkal ártanak.” Nem tudom, mit jelent, de ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy maga ott áll a tető szélén. Ennek semmi köze Chicagóhoz, magához, hozzám... ez egy réges-régi történet... Hosszú, boldog élet vár mindkettőnkre, ha lemászik onnan.

Miközben szónokolt, ismét közelebb merészkedett. Heitman tágra nyílt szemekkel nézte az orvost, aki az idézettel meglepte a kollégáit is. Ha lett volna ideje átgondolni a dolgot, nyilván maga is csodálkozott volna rajta, hogy mennyire pontosan megjegyezte nagyanyja után az újtestamentum szavait. És mennyire könnyedén eszébe jutottak a sorok!

Több mint két évtizede hallotta őket utoljára.

– Maga az isten angyala – mondta aztán Heitman átszellemült arccal. – A maga kezébe tette le a megvilágosodásomat!

– Nem vagyok az isten angyala – rázta meg a fejét dr. Kahan. Érezte, hogy a nyaka tövéből egy verejtékcsepp indul el, és leszánkázik a hátán. – Elmondaná nekem, Arthur, hogy milyen volt az a fény?

– Meleg, és barátságos. Először csak távolról láttam, aztán egyre közelített. Éreztem, hogy hozzám jön, és szerettem volna elészaladni. De nem kellett mozdulnom, hogy közelebb jussak hozzá. Egyszerre álltam és repültem felé...

– Nem halt meg az éjszaka ez a Heitman? – kérdezte hátul suttogva Ed Beymer dr. Catrina Peralest. – Kísértetiesen kezd hasonlítani az egész egy halálközeli élménybeszámolóhoz.

– Még soha nem éltem át hasonlót – folytatta a párkányon egyensúlyozó férfi. – Nincs az a földi boldogság, ami felérne vele, és helyettesíteni tudná. Pedig... milyen érdekes, egész életemben ezen a földön kerestem a boldogulás útját!

– És ezért akar meghalni? – kérdezte dr. Kahan már csak tízlépésnyire Heitmantól. Innen még félelmetesebbnek tűnt a párkány mögötti mélység. Túl messze voltak az utca túloldalán a házak, Heitman az orvos látóterében homályosan megjelenő távoli épületek mellett éles alakként jelent meg. – Hiszen élnie kellene, hogy mindenkinek elmondhassa.

– Most elmondtam – mondta szelíden Heitman. Egy szélfuvallat átrendezte tincseit. – Valaki maguk közül majd úgyis tovább adja nekik. De aki nem tapasztalta meg ezt az érzést, annak a szavak semmit se mondanak!

Lefelé intett, ahol bizonyára népes nézősereg gyűlt össze. James Kahan-ben ekkor tudatosult, hogy Heitman nem a kórház park felöli részére óhajt leugrani, hanem a városi homlokzatot választotta. Valószínűleg többen nézik a környező ablakokból a közelgő tragédiát.

– Engem hívott az a fény, nekem mennem kell. Nem bírok várni...

– És maga, Landaker? – szólította meg Norman Landakert dr. Kahan. Azt remélte, hogy ki tud csikarni belőle egy kis támogatást. – A fény szólt magához is?

– Én csak láttam – mondta a másik beteg. – De az is csodálatos volt.

– Akkor nem hívta a boldogságba?

– De hívott. Szavak nélkül. De nekem még dolgom van itt, én nem mehetek.

– Mi dolga van? – kérdezte Kahan érdeklődve. Heitmanra sandított, és látta, hogy feszülten figyeli a párbeszédüket. Ha ezzel le tudná foglalni... – Megmondták?

– Igen – bólintott Landaker. – Meg kell mentenem az ön feleségének az életét.

4.

James Kahan sóbálvánnyá vált. A tetőn levők nemkülönben. Csak Arthur Heitman mosolygott mindentudóan és úgy tűnt, egy röpke percre öngyilkossági szándékáról is megfeledkezett. Landaker egyenesen az orvos szemébe nézett, és hitte is, amit mondott.

– Mi köze mindehhez a feleségemnek? – kérdezte megzavarodva dr. Kahan. Ez nem valóság. A melegben elmosódtak a felhőkarcolók körvonalai. Ez egy istenverte performance! Minden idézetre csak jobban tűz a nap. És ha elég meleg lesz, valakinek le kell ugrania a tetőről...

James Kahan az egyetem első évében egy bostoni sráccal, Craig Nelsonnal közösen bérelt egy háromszobás lakást. Craig is akkor kezdte az orvosit, de volt benne valami művészi hajlam, s aztán nem is fejezte be az egyetemet. Depressziós festmények és kollázsok borították a szobájának falait, és állandóan filmezett. Azt mondta, fény-költészet, amit művel. James elment egy performance-ára, amit hárman csináltak egy kis szobában... Fél tucatnyian megnézték, ahogy a fiúk kimásznak hajfonatokon az ablakon át egy szemeteskocsira, és levetkőznek... Veszett meleg május volt...

Négy hónapig bírták együtt.

Ez itt a tetőn egy performance. Idepottyantak az emberek és lehetetlen dolgot művelnek, ha idéznek a Bibliából, egy fokkal nő a hőmérséklet. Ha lehetetlen dolgot mond, akkor kettővel.

Az a cél, hogy megőrjítsünk valakit...

– Semmi – felelte barátságosan Landaker. Sápadt, beesett arca mosolygó csontvázarccá vált. – De eljön az idő, amikor a prófétálás szerint menekülniük kell az embereknek, és minden harmadik megégettetik.

– Ez most egy konkrét jóslat, ugye? – szólt bele a beszélgetésbe dr. Perales hátulról. – Erről eddig miért nem beszéltek?

A nőnek meleg csengésű, bizalmat ébresztő hangja volt. Jellegzetesen spanyolos vonásain közvetlen mosoly szaladt szét. Egy természetes mozdulattal megigazította fekete, egyenes szálú haját, és ő is közelebb lépett. James Kahan a homlokához emelte a kezét, és hüvelykujjával megnyomkodta a halántékát. Becsukta a szemét, de szédült, és inkább kinyitotta.

Ez lenne a lelkiismeret'? Ezt te tetted!

Mintha lelkének egy része a feje fölött lebegne. És néz le a tetőn állókra. Hűvösen, testetlenül, szenvtelenül.

– Mert csak dr. Kahan-re tartozott – felelte Heitman.

– Maga mit tud ezzel kapcsolatban mondani, Arthur? – kérdezte dr. Perales.

– Rá fog hárulni, hogy visszaverje a gonosz támadását. És hinnie kell, hogy a feleségének nem esik bántódása. Hinnie kell, hogy ne inogjon meg! Hogy egyikük se inogjon meg, mert akkor ennek a világnak vége...

– Ki lesz a gonosz?

– Senki nem ismeri – mondta Heitman, és halkabban folytatta: – De pusztítani jön, és hamarosan megérkezik. Segítségre lesz szüksége, és ki akarja használni az embereket. Kiszívni belőlük a tudást. Útját kell állni! – A végét már alig hallották az orvosok.

– Maga vallásos? – kérdezte dr. Perales.

– Sosem voltam az – vont vállat Heitman. – Most már tudom, hogy tévedtem. De megbántam, és boldog leszek a túlvilágon.

– Én mindig hittem Istenben – egészítette ki Landaker. – Azt hiszem a betegségem is csak próbatétel volt, hogy erősödjem a hitemben. Jób példájából kell tanulnom... Isten elénk helyezte példaképeinket, csak rá kell találnunk!

Dr. Kahan a kis emberkére nézett. Epilepsziás rohamokkal küzdött egész életében. Nem volt családja, nem voltak ismerősei, akik érdeklődtek volna utána, amikor a kórházba került. Aztán kiderült, hogy a műtéti beavatkozás segíthet rajta.

De őt nem! Ót nem! Hozzá nem nyúltam!

– Jó lenne alaposan megismerni ezeket a próféciákat – mondta dr. Perales.

– Felesleges – felelte Heitman. – Nem számítanak a próféciák vagy éppen a próféták. Nem is azért mondjuk el, hogy bárki megjegyezze... Csupán azért, hogy ne legyen dr. Kahan lelkében fájdalom a halálom láttán. Ne érezze bűnösnek magát! Tegye a dolgát, mint eddig.

– Nyilván látták a jövőt. Miért nem árulják el nekünk?

– Nem lehet megismerni a jövőt, csak megérezni. Az embereknek szabadon kell dönteniük sorsukról. Bárki, aki megmutatja nekik a jövőt, az hazudik nekik. Tudja, doktornő, a tenyérjósok és jövőlátók sosem segítenek az embereken, csak növelik terheiket.

Dr. Perales fokozatosan csökkentette a távolságot. Elérte kollégáját, dr. Kahant, majd egy lépéssel előbbre is merészkedett, mint ő. Nyugodt volt, mert látta, hogy Heitman is nyugodt. Ha nem sieti el, és nem erőlteti, akkor a közelébe érhet anélkül, hogy a férfi felfigyelne rá. Érintésnyi távolságban pedig egy meleg kéz, amely kapcsolatot, és a kapcsolattal együtt az életet is jelenti, csodákra képes.

– Én elhiszem, amit mond – jegyezte meg hirtelen James Kahan. Hűvös szellő érintette meg. Így lehet meggyengíteni a hőséget. Hinni kell...

Hiszen csak egy színjáték az egész. Rögtönzés egy tetőn, amely nem más, mint egy szeletke színpad, ahol mindenki játssza a szerepét. Az első felvonás Walsh halála... Abszurd dráma. Milyen könnyű azt mondani, hogy hiszem...

– De hiszem is! – Végtelenül könnyű.

– Érzem, hogy elhiszi – tette a szívére a kezét Heitman.

– Majd vigyázok a feleségemre.

Arthur Heitman mindentudóan mosolygott. Aztán felnézett a magasban fodrozódó légies felhőkre. Azok is hozzátartoztak a játékhoz, a performance-hoz, akárcsak a felhőkarcolók. Azok a falak, amelyek között meggyúrják a lelket, mint valami gyurmát. Dr. Kahan nem tudta, mi történt vele. Nagyon nem értette az egészet. Akárcsak hajdanán a leereszkedést a hajfonatokon. Se a festményeket, se a kollázsokat, se a fény-verseket. Craig Nelson hitte, hogy érti. Sose lett orvos, neki nem voltak olyan kézzelfoghatóan egyértelműek a tárgyak... A vér, a hús, a test is csak performance-ra kellettek.

– Szép a világ – jegyezte meg Heitman. – De szebb lesz odaát...

– Ne tegye! – mondta dr. Perales. – A kedvemért jöjjön le onnan. Ha leugrik, azzal minket sem kímél. Bűnösnek fogjuk érezni magunkat, hogy nem tarthattuk vissza...

– Maga nagyon csinos doktornő. Ha fiatalabb lennék, akkor biztosan magába szeretnék...

– Most udvarol nekem?

– Kérem vigyázzon, mert a jövőjében láttam jelentős eseményeket is. Nem egy emberélet múlik még azon, mennyire helyesen képes dönteni. És ez nem jóslat, mert ezt maga is tudja... Hiszen ez a hivatása. De én nem tartozom azok közé, akiket meg kell mentenie. Ne is érezzen lelki-ismeretfurdalást.

– Norman, maga sem képes lebeszélni a szándékáról? – kérdezte dr. Catrina Perales. – Támassza alá a szavaimat, de egy jó angyal nem kérheti azt, hogy meghaljunk érte.

Landaker vállat vont.

– Maga semmit sem ért, doktornő... Nem tehetem. Arthur sokkal többet tud, mint én. Talán azért nem én világosodtam meg, mert egész életemben vágytam a tudásra. Nem szabadott volna... Isten néha próbára teszi a híveit.

Dr. Kahan félrefordította tekintetét. Itt, most tehetetlen volt... Látta maga előtt azt a pillanatot, amikor Bruce Walsh-sal kiválasztották a megfelelő beteget. Akkor már hónapok óta vártak rá, és egyszer csak ott feküdt előttük. A kartonját tanulmányozták, aztán a CT-felvételeket, és minden stimmelt. Agydaganat volt, semmi kétség, és a megfelelő helyen.

Nem Norman Landaker volt az. Hanem Arthur Heitman...

Isten néha próbára teszi a híveit...

Isten? Mi köze mindehhez Istennek? Ezt a disznóságot nem ő követte el.

– Ugye, dr. Kahan?

Catrina Perales visszapillantott dr. Kahan-re, hátha ad valami magyarázatot.

– „Mert nincs semmi rejtett dolog, ami meg ne jelentetnék, és semmi sem volt eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra jusson.”

James Kahan táncra szeretett volna perdülni. Az se lenne kevésbé meghökkentőbb. Mit tud Heitman? És kitől tudta meg?

Ezek után jobb, ha meghal.

James Kahan mélyen Arthur Heitman szemébe nézett. Olyan volt, mintha maga is ott állna a tető szélén. Megint megszédült, kilélegzett de elfelejtett levegőt venni utána. Forgott vele a klinika teteje. Elérkezett a pillanat, a performance csúcsa... De nem James Kahan ment...

– Az én szemeim boldogok – mondta Heitman. – De hiszem, hogy visszatérek!

– Ne! – kiáltotta Catrina Perales.

Senki sem mozdult, amikor Arthur Heitman kitárt karral a mélységbe fordult. Olyan nyugodtan tette ezt, mintha csak a járdaszegélyről lépett volna le egy néptelen és csendes utcán. Minden külsőség nélkül, mintha nem lennének nézői, és mintha nem is a halálba távozott volna.

Norman Landaker még utána is hajolt, hogy lássa beteljesedett-e az öngyilkos végakarata. De lehet, hogy azt nézte, nem ragadja-e az égbe egy angyal.

Lentről sikoltások hallatszottak fel már akkor, amikor Heitman még a levegőben volt, de ezek a hangok sem tudták elnyomni a földetérés tompa puffanását. A helyszínelő rendőrök távol tartották a bámészkodókat a kórház falától, hogyha a férfi leugrik, ne essen lent senkinek se baja. Most senki sem akart közelebb menni ahhoz a formátlan és kicsavarodott emberi testhez, amivé Heitman vált. Vérfolt úszott ki alóla, és az úttest széle felé kígyózott.

A tetőn néma, halotti csend honolt.

James Kahan másodszor érezte úgy a mai nap folyamán, hogy elsodorja az események pusztító hullámverése.

5.

James Kahan aprócska szobájában ült az asztala mögött, és lassan a helyére tette a telefonkagylót. El kellett mondania valakinek, aki ismeri őt, és aki tudja mit jelent számára mindez: Aliciával beszélt. Sok minden volt, ami abroncsként szorította szívét, de csak Heitman öngyilkosságát mesélte el, szárazon, ahogy történt. Még csak nem is utalt arra, ami a lelkét nyomta, és így rosszabb volt, mintha nem telefonált volna: megint hazudott.

Nem, nem hazudtál, csak szépítettél.

Egyre megy. Alicia hamarosan bejön. Akkor majd találnak időt a beszélgetésre, és mindenről beszámol. Ezt úgy sem lehet telefonon...

Alicia áll hozzá a legközelebb, senkije nincs a nőn kívül.

James Kahan a tenyerébe temette arcát. Miért is nem akart gyereket? Miért nem akart eddig attól a nőtől gyereket, aki egész életét jelenti? Lehet, hogy már késő. Ha bevallja, mit tett, akkor Alicia szemében vajon mivé fog változni?

Vajon mit szólna Bruce mindehhez? Felakasztotta magát, mielőtt megtudhatták volna az eredményt. Vagy talán éppen azért? Már sejtett valamit? Nem kerülheti el senki se a végzetét?

Legyek én is öngyilkos? Mi lesz, ha minden kiderül?

Idegesen felállt az asztaltól, idegen volt tőle az öngyilkosság lehetősége.

Heitmannál ki, vagy mi kényszerítette ki?

Mit tudott az az ember, és mi volt az a rettenetes sok hülyeség, amit összefecsegtünk ?

Apai ágon nagyapja és nagyanyja kikeresztelkedett zsidók voltak. Anyai nagyapja ateista: azután mondott le protestáns hitéről, hogy megjárta a második világháborúban Európát. Számtalanszor elmesélte, hogyan szálltak partra a huszonkilencesekkel Grandcamp és Vierville között azon a parton, amelyet aztán Véres Omahának kereszteltek el. Már az szerencsének számított, ha a katonák a partig eljutottak, olyan össztüzet zúdítottak rájuk a nácik. Aztán jött az elaknásított part és a német fegyveresek lövései, akik úgy lőttek rájuk, mintha vurstliban lennének. Az volt a csoda, azt túlélni, miközben két métere tőled egy akna leszedi a barátod fejét, a mögötted jövőnek pedig ellövik a fél koponyáját.

Csak a szerencse segített túlélni, mert isten elhagyta a világot. – mondogatta anyjának apja.

Más senki sem élt a családjából. Anyját négy éve a mellrák vitte el, apját a fájdalom. Nem nézett körül, amikor átment az úttesten... Vagy lehet, hogy körülnézett?... Testvére nem volt.

Egyedül van. Illetve még mellette áll Alicia...

Dr. Kahan a polchoz ment, és levette onnan a Bibliát. Előbb az aranyozott betűkön futott végig a tekintete, majd felcsapta, és megkereste a Jelenések Könyvét. Leült a könyvespolc mellé egy kisasztalra, és olvasni kezdte.

Egy félóra múlva rányitott dr. Catrina Perales.

– Sajnálom, hogy nem sikerült – mondta.

– Hát még én – morogta az orvos. Becsukta a könyvet, de nem tette le kezéből, és az ujját benne hagyta.

– Landaker nem hajlandó semmit mondani. Mintha megnémult volna. Azért kerestelek meg, hátha fel tudsz világosítani arról, miről beszéltetek. Mert én a felét sem értettem.

– Én sem – tagadta le James Kahan.

Catrina Perales bólintott, aztán kényelmesen nekidőlt a falnak.

– Ha nem akarod, hát ne mondd el.

– Mit? – kérdezte idegesen dr. Kahan. – Össze-vissza fecsegtek holmi jóslatokról, és homályos utalásokat tettek a jövőre. Ezen nincs mit magyarázni!

– És az utalás Aliciára?

– Mármint, hogy meg fogja állítani a gonoszt? Szerinted mennyire lehet komolyan venni?

– Látom, mégis keresed a választ. – A nő a könyvre mutatott.

– Csak kíváncsi vagyok. Lehet, hogy őrültség, de rosszat sejtek. És találtam valami érdekeset. Amikor Heitman a Jelenések Könyvét idézte, akkor tűzről és füstről beszélt. Megtaláltam ezt a részt. A hatodik trombitaszóra következnek be mindezek, és négy elengedett angyal okozza. ,Mondván a hatodik angyalnak, akinél a trombita vala: Oldd el azt a négy angyalt, aki a nagy folyóvíznél, az Eufrátesznél van megkötve." -James Kahan leeresztette a könyvet, amelyből idézett. – Az Eufrátesznél megkötött angyalok. Furcsa.

Dr. Perales érdeklődve hallgatta.

– Mi ebben a furcsa?

Dr. Kahan összerezzent. Catrinának semmi...

Hát... Mezopotámiában...

– Nem értem... – mondta a nő. – Te is folyékonyan idéztél ebből a részből. Úgy látszott, ismered.

– A nagyanyám olvasgatott föl belőle esténként. Úgy látszik jobban megmaradt bennem, mint gondoltam volna. És hibátlanul idéztem belőle egy részt. James Kahan tekintete összekapcsolódott dr. Perales tekintetével. Aztán előrenyújtotta a Bibliát, mintha ő sem hinné el magának.

– ...hibátlanul.

6.

Dr. Perales távozása után dr. James Kahan egy vastag, barna borítékot emelt ki a fiókjából. Nem nézett bele, anélkül is ismerte a benne lévő iratok tartalmát, az első betűtől az utolsóig. Letette az asztal közepére, és mereven nézte legalább egy negyedórán keresztül.

Döntésre kellett jutnia.

Tizenöt perc elteltével hirtelen felmarkolta a borítékot, és kiment a szobájából.

Körülbelül ebben az időben szállt be a kocsijába dr. Alicia Kahan, és fordult le a házuk előtti feljáróról. Nagy forgalomra számított, és úgy érezte, hogy a férjének szüksége van rá, ezért minden otthoni foglalatossággal felhagyott, a megszokottnál gyorsabban készült fel a délutánra, és a szokásosnál hamarabb indult munkába.

Amúgy sem tudott délelőtt koncentrálni semmire, állandóan Bruce Walsh járt a fejében. Vezetés közben is, ha felnézett a belváros karcolóira, minduntalan felidéződött benne a tévé képernyőjén látott homályos kép: egy emeletek között függő, tehetetlen ember-báb. Nem lehetett kivenni, ki az, aki ott lóg egy vékonynak tűnő kötélen, mert a film életlen volt, homályos, és amint az lenni szokott az ilyen rosszul megvilágított, gyors felvételeknél, szemcsés és vöröses. De tudni, hogy az Bruce Walsh... tudni szörnyű volt.

Valóban hosszabb időbe telt a kórházhoz eljutni, mint más napszakban. De lehet, hogy Alicia volt türelmetlenebb.

A parkoló bejáratánál bemutatta a belépőkártyáját, teljesen feleslegesen, hiszen az őr ismerte, de csak többszöri sikertelen próba után parkolt be két autó közé. Maga előtt látta az őr sajnálkozó tekintetét, amint az rápillantott: hallhatott az eseményekről, és tudni vélte, miért érkezik ilyen korán dr. Kahan.

Amikor Alicia kiszállt a kocsiból, pár orvos és vagy fél tucat ápolónő rohant ki az épületből, és a ház oldala mentén ahhoz a kiskapuhoz igyekeztek, amely a város felé, egy mellékutcára nyitott kijáratot. Alicia úgy vélte, baleset történhetett arrafelé, hiszen a kis csoportot mindjárt két ápolósegéd követte a hordággyal, és arra vette az irányt.

A kapun kilépve már nem látta a fehér és zöldköpenyes csoportot, viszont hallotta a hangjukat. Átbújt a járdát az úttesttől elválasztó bokorfal egy résén, és átvágott a lassan poroszkáló kocsik között az utca túloldalára. A szeme sarkából látta, hogy az úton egy kis részt elkerítettek, a szélben imbolygó műanyag csíkokon ott díszelgett a „rendőrség" felirat.

Oda zuhant le Heitman.

Aztán nem kellett már figyelnie a hangokra, hiszen a járókelők érdeklődése jelezte, merre vannak az orvosok.

Ez az, amiről James beszélt – gondolta Alicia. – Mindenkinek látnia kell, ha valami szörnyűség történik. Ha beteg az ember azért, hogy megbizonyosodjék, vannak rosszabb helyzetben is nála, ha pedig egészséges, akkor azért, hogy érezze az erőt magában, és jólesően ismételgesse, velem ilyen nem történhet meg.

– Orvos vagyok, engedjenek! – mondta a gyülekező tömegnek.

– Ennek már úgyis mindegy – felelte valaki.

Az utcáról egy aprócska átjáró vezetett át a párhuzamos útra. Alig három méter széles, tele mocsokkal, és szeméttel. Az ide betolt szemeteseket mintha elfelejtették volna kiüríteni: a fekete nejlonzacskók kikandikáltak a tetejükön.

Alicia a fal mellett oldalazott előre. A sikátorban egy beugróban látta felvillanni az orvosi köpenyeket. Aztán a beszédhangokon és kiabáláson át sziszegés hallatszott, és fehéresen gomolygó köd tört ki a beugróból.

Emberek és orvosok egyaránt hátráltak.

– Nem lesz szép látvány – jegyezte meg egy ápolónő.

– Úgy égett, mint egy fáklya. Szerintem leöntötték valamivel. Alicia a csoport mellé ért.

– Hello Ted! – mondta a hátul álló orvosnak. Ted Nazario meglepetten pillantott rá.

– Hello. Hogy kerülsz ide?

– Láttalak erre szaladni benneteket.

Alicia intett a többieknek is, akik hátrafordultak érkeztére. Ha ennyire ide tudtak figyelni, akkor tényleg nem lehetett már sok dolguk.

– Csúnya eset – bólintott dr. Nazario. – Felgyújtottak valakit. Egy nő szaladt be az ügyeletre, hogy lángol egy pasi a mellékutcában. De ide már nem mi kellünk, hanem a szeneslapát.

Alicia közelebb ment. Az orvosi kíváncsiság vezette, bár érezte tagjaiban, hogy nem akarja az égett hulla látványát. A poroltó füstje eloszlott, de nyomában ott járt az égett hús szaga.

– Húh! – húzta el az orrát dr. Malcolm Wilde, aki szintén az orvosi kar kiemelkedő tagja volt a Craig Caulfíeld Klinikán. – Még az aszfalt is meggyulladt.

A test az oldalán feküdt, az egyik karja maga alatt, a másik a háta mögé csúszva, lábai felhúzva, és nem volt rajta egyetlen egy ép rész sem. Teljesen elfeketedett, elszenesedett, néhol barnás foltokkal, mintha mumifikálódott volna. Pár barna ruhafoszlány maradt felismerhető, és a karján egy óra.

– Véresek a falak!

Alicia az órát nézte. Furcsán ismerős volt.

– Rengeteg a vér.

– Megverhették előtte. Ott egy véres tenyér lenyomata. Nekizuhant a falnak...

Ez nem lehet!

– A zsaruk lassan sátrat verhetnek a klinika mellett. Ma ez már a második eset a közelben.

Másnak is van ilyen órája!

– Hova megy, dr. Kahan?

Alicia megindult a holttest felé. A tagadás bizonyosságát kereste, hogy legyőzhesse a félelmet, ami az óra láttán feltámadt benne.

– Én nem tenném! Rettenetesen büdös! – mondta dr. Wilde, de dr. Nazario akkor már észrevette, hogy baj van, és Malcolm Wilde karjára tette a kezét, hogy hallgasson el.

Alicia Kahan mereven nézte az órát, aztán a ruhadarabkákat. Oldalt ráismert egy szétolvadt mobiltelefonra. És akkor megpillantott valamit két-három méterrel távolabb, az égett vér közepette, valami fehéret, és szabályosat. Kikerülte a testet, és közelebb lépett, és arról a fehér, téglalap alakú valamiről egy ismerős arc nézett fel rá.

Egy határozott, kedves férfiarc: a férje képe, a kórházi belépőkártyáról.

...és dr. Alicia Kahan elájult.