TIZENKETTŐ

1.

A repülőgép, amely a reptéren várta őket, egy Gates gyártotta Learjet volt, gázturbinás motorokkal. Holland magatartása már a reptér láttán megváltozott: a férfi felemelt fejjel, mosolyogva sétált a gépek között, ahol az első pillanatban olyan boldogság töltötte el, hogy kis híján letérdelt, és majdnem megcsókolta a betont.

Alicia azonban korántsem díjazta ezt a magatartást. Lépten-nyomon visszalépett Holland mellé, és apró érintésekkel igyekezett gyorsabb mozgásra bírni. Legszívesebben belekarolt volna, hogy maga után húzza, de...

...de a történtek után egyszerűen nem bírt bizalmasabb lenni vele. Még hozzá érni is nehezére esett. Holland a csodatétellel olyan messzeségbe került lelkétől, hogy Alicia Kahan úgy érezte, ezt a szakadékot soha, semmivel nem lehet áthidalni. Nem a félelem, vagy a csodálat állt közéjük, amikor Alicia már egészen közel hitte magához a férfit. Egy egész világ tolakodott a kialakuló barátságukba, a halottak és a természetfölötti világa... egy dimenzió, ahol a lelkek megpihennek, és ahonnan visszatérhetnek. Ez többé nem mese volt, hanem nyílt valóság.

Alicia szerint: gonosz valóság...

Biztos, hogy akarom folytatni?

Mi más maradt neki?... És ha James él, akkor folytatnia kell a kutatást. Kötelessége! De hova jut el? Most elmennek a városból, s ez olyan, mintha a civilizációt hagynák maguk mögött, a józan észt...

Alicia azon vette észre magát, hogy jobban szeretne Chicagóban maradni. Ha itt rejtőzne James, ezeknek az utcáknak valamelyikén, bizonyosabb lenne a világ dolgaiban. De hova vezet ez az út? Holland útja?

A Learjet ajtaja nyitva várta őket, és bentről egy fiatal pilóta arca kandikált elő. Grant Willen gorillája előre ment.

– John Donnelly vagyok – mondta mosolyogva a fiatal pilóta. Barátságos arca volt, és mosolygós szeme. – Mr. Willen azt mondta, oda vigyem önöket, ahova kérik. A repülési engedélyt gyorsan megkaptuk a kért útvonalra.

Willen emberei besegítették Alicia Kahant és Mark Holland-et a gépbe. A doktornő kellemesen csalódott Grant Willenben. Amikor telefonált, csupán remélte, hogy segítséget kap tőle. Willen rögtön intézkedett, és minden úgy történt, ahogy megígérte: küldte a limuzint, amely kihozta őket a reptérre. A sofőr érdeklődve nézte az Alicia fogta barna borítékot, de nem szólt egy szót sem, és nem is kérdezett. Út közben a nő végig rendőrök után kutatott, de egyet sem látott, és amennyire meg tudta ítélni, senki nem követte őket.

– Mrs. Kahan! – szólította meg Willen embere a doktornőt, amikor az beljebb akart lépni az utastérbe. – Mr. Willen azt szeretné, ha ezt elfogadná tőle... Előlegként. Úgymond a kutatás költségeire.

Egy papírborítékot nyújtott Alicia felé. A nő a másodperc egy töredékéig a kötegre bámult, aztán átvette.

– Mondja meg, Mr. Willennek, hogy köszönöm! – Nemvoltak illúziói, tudta, hogy pénz nélkül semmire se jut. Ezért fogadta el.

Becsukták az ajtókat. A pilóta hátraszólt, hogy kössék be magukat, aztán bekapcsolta a motorokat, és lassan kikanyarodott a géppel a felszállópályára.

Amikor felemelkedtek, Alicia enyhe nyomást érzetta gyomra tájékán, amely hamar elmúlt. Pár perc elteltével Holland kicsatolta magát, és előrement a pilótához. Elmondta neki, hogy repülőgépmotorok alkatrészeinek tervezésénél dolgozott, és Donnelly invitálására leült a másik pilótaülésbe. Megkérdezte, mióta repül, és milyen gépekkel repült eddig. Donnelly válaszolt és visszakérdezett, hogy Holland mivel is foglalkozott. Hamarosan komoly beszélgetésbe merültek a repülőgépmotorokról.

Alicia hátul elaludt. Nyugtalan álma volt, lebegett álmában, aztán zuhant és megint csak lebegett. A fejénél megjelent Landaker és a Bibliából idézett passzusokat, amíg le nem öntötték benzinnel és fel nem gyújtották. Lángolt és forgott, és akkor látszott, hogy mindez a klinika előtt, a parkolóban zajlik le. De ott volt a klinika mellett Aliciáék otthona is, és együtt robbant fel a kettő...

Alicia felriadt. Verejtékben úszott a teste. Holland még mindig elől volt, és egy kört formázott ujjaival, úgy magyarázott valamit Donnellynek.

A nő kinézett a kis ablakon jobboldalt. Háromezer láb magasan lehettek, átrepültek egy felhőfoszlány felett... Alul szántóföldek és erdők húzódtak. A motor egyenletesen zümmögött, mint egy hatalmas, jóllakott darázs.

Hidegek voltak az ujjai. A nyakára helyezte őket, ezzel hűsítette magát. Így ült egy kicsit, aztán kikapcsolta az övet, és az ülésbe kapaszkodva felállt, hogy megmozgassa a tagjait. A Learjet kicsit billegett. Holland és Donnelly még mindig nem vették észre, hogy felébredt.

Alicia tekintete a Wülentól kapott borítékra esett. Még meg sem nézte, mennyivel „támogatta” a milliomos a kutatást. A nő lenyúlt a borítékért, amit felszálláskor a mellette levő ülésre dobott, és kihajtogatta.

Százdollárosok voltak benne. Százszor száz az tízezer.

Ez nagyon sok mindenre elég lesz.

Csakhogy Aliciának fogalma sem volt róla, mi az a sok minden. Még végig sem gondolta, mit tesznek, ha megérkeztek Franklinbe, eddig túlságosan is lefoglalta a döbbenet. A döbbenet, amit a feltámadás után érzett...

Holland láthatóan nem tervezett előre. Még mintha felszabadultabb is lenne, mint az előző napokban.

Alicia visszaült az ülésre, és hátrahajtotta a fejét a támlára. Nem akart erre gondolni. Tudják a farm nevét, ahova menniük kell. Majd a helyszínen kiderül minden.

A nő a pénzeskötegre nézett. Ebből fegyverre is telik.

2.

Leszállás után Donnelly megkérdezte, hogy várjon-e rájuk. Alicia visszakérdezett: Willen milyen utasításokkal látta el a fiatal pilótát. Donnelly vállat vont, és azt mondta, hogy Grant Willen csupán azt hagyta meg neki, álljon az utasai rendelkezésére, és tegye meg, amit kérnek.

Alicia összenézett Holland-del, és azt válaszolta, hogy akkor várjon rájuk egy napot.

– Ha bemegyünk a városba, keresek egy szállodát – mondta Donnelly. – Ott megtalálnak.

Nem kérdezte, mi dolga van itt a nőnek és a férfinak.

– Valahol nekünk is aludnunk kell – válaszolta Alicia. – Akár egy helyen is megszállhatunk.

Donnelly bement a kis reptér irányítótornyába, elrendezte a megfelelő formaságokat, és hívatott egy taxit Franklinból. Kellett várni egy keveset. Holland és Alicia Kahan közben lesétáltak a betonról, és kimentek a kiskapun a reptér előtti útra. A bejárat mellett volt egy italautomata, de Alicia nem talált aprót. A toronyból lejött egy fiatal fiú, nála megpróbált felváltani egy százast, de reménytelenül. A fiúnál egy kólára való sem volt.

Alicia arra gondolt, milyen ironikus, hogy tízezer dollárral a zsebében szomjas marad.

Erre eszébe jutott, hogy mennyire éhes.

Megérkezett a taxi, megvárták Donnellyt, és bevitették magukat a városba. Kivettek két szobát a Franklin Hotelben, egyet a pilótának és egy kétágyast Aliciának és Holland-nek. Alicia egy éjszakára ötvenöt dollárt hagyott ott, aztán átszaladt a szálloda melletti boltocskába, hogy vegyen valami ehetőt.

– Kell egy kocsi, hogy szabadon mozoghassunk – mondta Alicia fent a szobában Holland-nek, miután ettek egy keveset. – És csak visszafogottan érdeklődhetünk a farm után, nehogy feltűnést keltsünk.

Holland leült az ágy szélére. A két ágy a két szemben lévő fal mellett állt, s az egyik az elfüggönyözött kis ablakig ért. A falat pasztellszínű, apró virágmintás tapéta borította, még egy másik világ stílusában. Egy tévé állt az ágyakkal szemközt egy kis szekrényen. A szobához tartozott egy kis előtér beépített szekrényekkel és mosdóval.

– Mire számít, dr. Kahan? – kérdezte visszafogott derűvel Holland.

– Nem tudom – felelte őszintén Alicia. Ez volt az a perc, amikor szembe kellett néznie a feladattal. – Pár napja még arra számítottam, hogy ha megtalálom a férjemet, bejelentem a rendőrségen, és a rendőrök majd kiszabadítják... Ez nyilvánvalóan nem működik... – A kikapcsolt tévét nézte, töprengett. – Tudja, mi az érdekes, Mark?

– Hm?

– Hogy nem félek. Egyre kevésbé félek. A legelején képtelen voltam felfogni, hogy mi történt. Ültem otthon, és néztem magam elé. Aztán bementem a kórházba azzal az elhatározással, hogy bebizonyítom, James él... Bár azt hiszem, inkább azt akartam kideríteni, mi történt, mit csinált a férjem, és csak erőt merítettem abból a hitből, hogy meg fogom találni! De igazam lett!

– Biztosan? – kérdezte Holland. Hátrébb csúszott az ágyon, és lábát az álla alá húzta.

– Titokban megkértem egy orvost, hogy végezzen összehasonlító DNS-vizsgálatokat. Ez a vizsgálat minden kétséget kizáróan megállapította a genetikai különbözőséget James hajszálai és a klinika mellett megtalált és elégett test sejtjei között, amire azt mondták, hogy a férjemé...

– Nem lehet, hogy az orvos hazudott? – kérdezte Holland.

Alicia meghökkent. A férfi felé fordult, és az arcát nézte. Aztán az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és kinyitotta az ablakszárnyakat. Visszafordult.

– Ezt... ezt tudja, vagy csak... feltételezi?

– Egyiket sem – mondta Holland. – Csupán egy kérdés volt.

– Minden elképzelhető... – Alicia bólintott. – Minden elképzelhető... de fogadjuk el, hogy nem hazudott. Annak nem lenne semmi értelme. Scott Zieglert régóta ismerem, semmi oka nem lenne rá, hogy hazudjon.

Csend telepedett közéjük. A meleg betört az ablakon, és megült a szobában. Nem fújt kint a szél. Tülkölés hallatszott be, az utca zajai.

– És miért nem fél már, dr. Kahan? – tért vissza a témára a férfi.

– A legjobban akkor féltem, amikor először rám támadtak az utcán. A házban már nem annyira, talán, mert otthoni pálya volt... – Alicia a férfira nézett. – Vagy maga miatt... A hullaház óta pedig olyan, mintha álomvilágban élnék. És bár az álmok is tudnak félelmetesek lenni, ott nem nagy mutatvány irreálisan bátornak lenni sem.

– Akkor bejön velem a templomba? – kérdezte Holland.

– Milyen templomba?

– A farmon. Thomas Bray-nek követők kellenek. Az ő látomásai nem elmélkedésre és szeretetre intenek. Ő máshogy akarja megváltoztatni a világot.

– Mit fogunk ott találni?

– Nem tudom – vallotta be Holland. – Bray sosem volt velünk őszinte. A táborban azt mondta, amit hallani akartak tőle. Hazudott, előlünk pedig a végén elzárkózott... Szerintem a tüzet és a pánikot is ő idézte elő valahogy. Nincs más választásunk, minthogy megkeressük a templomban. Ő a szív és ha kitépjük a szívet, nem él tovább a test sem.

A férfi egy pillanatra elhallgatott, aztán halkan folytatta.

– Fel kell készülnünk rá, hogy az a templom nem olyan lesz, mit a többi, amelyben maga meg én valaha megfordultunk... Én bemegyek, mert csak ezzel tudok véget vetni az üldöztetésemnek és a futásomnak. – Komoran megismételte. – Bemegyek, viszek fegyvert, és megölöm Thomas Brayt. Azután jöhet az FBI.

– Jó – mondta Alicia Kahan. – De előtte postára adunk minden iratot. Fénymásoltatjuk, és postára adjuk.

– Ha bemegyünk a könyvtárba, talán még az Internetre is fóltehetnénk – gondolta tovább Holland. – Beszkennelhetjük az iratokat, és elküldhetjük őket mindazoknak, akit érintenek.

A nyilvánosság a legnagyobb fegyverük. Alicia még Chicagóban fontolóra vette ezt, csak aztán gyorsan túlléptek rajta az események.

Megbeszélték Holland-del a délutáni teendőket. A férfi bérel egy kocsit, és kideríti, merre van a farm. Lehetőség szerint megpróbál fegyvert is szerezni. Alicia el nem tudta képzelni, hogy hogyan, de Holland csak annyit mondott: bízza rá.

– Meddig lehet nyitva a könyvtár? – kérdezte a nő, és rádöbbent, hogy milyen hosszú is volt ez a nap. Hajnalban épp elmenekültek a kórháztűz elől, aztán délelőtt rájuk tört az FBI. Koradélután a hullaházban, aztán a repülés... A gépen aludt csak egy-két órát. Átléptek egy időzóna-határt... Ez a nap huszonöt órából fog állni. Minden vizsgaelőtt álló diák vágyálma...

Holland már szedelőzködött.

– Ma szerencsénk volt nem egyszer – mondta. – Használjuk ki ezt a szerencsés napot!...

A könyvtár még nyitva volt, és a könyvtárosnő szívesen ráhúzott egy fél órát azért a kétszáz dollárért, amit Alicia odanyújtott neki. Egy aprócska fekete nő volt, Charlaine-nek hívták, és segített a szkennelésnél.

Alicia kiválogatta a dokumentumokat, aztán sorra megnyitotta a nagyobb médiumok email-címeit. Megkeresett néhány kisebb chicagói lapot is, hátha ezek jobban harapnak a hihetetlennek hangzó történetre. Aztán a beszkennelt oldalakat sorrendbe szedte, és elküldte az anyagot. Nem mindet és nem mindenhova: ezzel főképp időt nyert.

A bulvárlapokat pedig amúgy sem érdekli egy műtét tudományos leírása.

A könyvtár magas, hosszúkás ablakán túl besötétedett. Alicia gyakran ki-kinézett, hogy lássa a mélykék milyen árnyalatában fürdik a nyugati égbolt. Charlaine az elején még megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de Alicia kitérő válaszokat adott az érdeklődő kérdésekre. Túlságosan is lefoglalta a munka, ahhoz hogy beszélgessen, és kedve sem volt fecserészni. Így hát csendben dolgoztak, ahogy a könyvtárakban szokás.

Amikor Charlaine végzett a szkenneléssel, Alicia még csak minden második címre küldte el az összecsomagolt fájlokat. A fekete nő tett-vett, elpakolt néhány könyvet, rakosgatott a kölcsönzőpulton, és ellenőrizte az ablakokat, zárva vannak-e. Alicia fél szemmel figyelte, ekkor jórészt már csak várnia kellett a számítógép mellett, aztán eszébe jutott, hogy a farm után is érdeklődhetne.

– Ne haragudjon Charlaine... – kezdte, de hangja olyan élesen vágott bele a könyvtári csendbe, hogy elakadt egy pillanatra, aztán halkabban folytatta. – Úgy tudom, van itt valahol egy farm, amit Holló-farmnak hívnak...

Alicia látta, hogy Charlaine egy pillanatra megmerevedik, és fáradt arcvonásai megkeményednek. Aztán a görcs felengedett, de hirtelen mintha üveglap ereszkedett volna a két nő közé.

– Van – mondta szárazon a könyvtárosnő. Alicia értett az egyszavas válaszból.

– Félre ne értsen... Nem tartozom közéjük, akárkik is vannak ott. Csak azt mondták nekem, hogy ha erre járok, érdemes kiautóznom oda, mert egy nagyon szép templom épül a... farmon...

– Templom? – kérdezett vissza Charlaine. – Bunkerre gondolt talán?

– Bunker?

– A föld alá építkeznek... A seriffünk azt mondja, azt tesznek a földjükön, amit akarnak, de mi attól félünk, hogy itt is majd valamilyen szektás... – kereste a szót, mert nem akarta kimondani a legrosszabbat.

– ...gyilkosságok?... A nő bólintott.

– ...lesznek. Igen. Nem ajánlom, hogy kimenjen. Baja eshet...

– Volt velük valami gond? – kérdezte Alicia. A számítógép felé fordult, és bezárta a Chicago Sun-Times email-címét. A fájlokat hozzácsatolta egy másik megírt levélhez is, amit a WTTW-nek szándékozott küldeni.

Nem azért részesítette a chicagói lapokat előnyben, mert lokálpatrióta volt, hanem mert e gyilkosságok oda kötötték az ügyet, s talán az ottani lapok hamarabb felderítik az összefüggéseket.

– Nem, semmi – ismerte be Charlaine. – Néha bejönnek a városba, vásárolnak... Egy-két boltnak fellendítették a forgalmát. Igazából nem csináltak semmi rosszat... még. De a könyvtárban nem jártak.

– Értem – bólintott Alicia. Az anyag elment a tévécsatornának is. A doktornő az utolsó levél felett ült, a Willen Hajógyárnak ment volna az a csomag, de nem tudta, mit írjon. Alicia tudta, hogy ennyivel tartozik Willennek, de azt képtelen volt megsaccolni, mit fog tenni a milliomos, ha megkapta a levelét. Iderepül? Biztos le akarja róni majd a háláját... Talán segítséget is hozna. Vagy éppen ellenkezőleg: visszahívja az embereit?

– Mégsem örülünk nekik... – jegyezte meg az afroamerikai nő kis csend után.

– Ez lesz az utolsó, amit elküldök. – mondta Alicia. Csak a műtét leírását szedte össze Willennek, és nem írt semmit. Ráklikkelt az egérrel a „mehet"-re, aztán felállt az asztaltól. A bejárati ajtó fölötti hatalmas digitális órára nézett, és benyúlt a zsebébe még egy százasért.

– Bocsásson meg, hogy raboltam az idejét – mondta, és összehajtogatva Charlaine kezébe nyomta a pénzt.

Az asszony tétova mosollyal fogadta el. Alicia még utoljára visszatért a számítógéphez, és törölt minden feljegyzést, ami arra utalt, hogy kihez és mit küldött el. Aztán kikapcsolta a gépet. Közben a könyvtárosnő lekapcsolta a villanyokat és magához vette kistáskáját. Várt az ajtóban.

A könyvtár előtt elbúcsúztak. Alicia átadta a borítékot a könyvtárosnőnek, és megkérte, hogy adja föl a ráírt címre.

Az édesanyja fogja megkapni...

Amikor Charlaine eltűnt az utcasarkon, egy ócska, zöld Dodge fordult a járda mellé. Holland kinyitotta belülről az ajtót, amely csikorogva fordult meg a pántjain, és Alicia beszállt. Amint becsukta az ajtót, a halovány belső világítás kialudt.

– Nem béreltem, vettem – mondta Holland. – Ahhoz elég a készpénz, nem kellenek iratok.

– A helyiek nem nagyon szeretik a farmon élőket – mondta Alicia.

– De jól megélnek belőlük – mondta Holland vállvonogatva.

– Maga is erre a következtetésre jutott?

– Kérdezősködtem...

A férfi visszakormányozta a kocsit az útra. Vezetés közben oldalra nyúlt, és kinyitotta Alicia térde előtt a kesztyűtartót. A nő belepillantott. Egy helyi térkép és két pisztoly volt benne.

– Hogy csinálta? – kérdezte Alicia döbbenten.

– Bementem egy kartográfushoz...

– A pisztolyokra gondoltam.

– Felismerem, ki az, aki kéz alatt fegyvert tud nekem szerezni. Néha elég, ha bemegyek egy boltba, és megszólítom a pult mögött állót. Hatalmamba kerítem az érzéseit, és elhitetem vele, hogy bízhat bennem. Ha buta, menni fog. De ezt nem szeretem csinálni...

– Butának kell lenni hozzá?

– Az intellektust nem tudom befolyásolni – morogta Holland.

– Köszönöm – bólintott a nő.

– Magánál más a helyzet.

– Ezt is köszönöm.

– Nem úgy értettem... A könyvtárban minden simán ment?

– Igen. Vagy egy tucat helyre elküldtem az anyagot. Ha minden igaz, már meg is érkeztek. A kérdés csak az, kiknek a kezébe kerülnek és mikor olvassák el őket. Megjelöltem a helyet és a farmot... Itt holnap, holnapután hemzsegni fognak az újságírók.

– Remélem – Holland kicsit lassított, és az út menti irányjelző táblákat kezdte nézni. Le kellett fordulniuk jobbra. A kocsi reflektorainak erőtlen fényében sajnos csak a legutolsó pillanatban láthatta a táblák feliratait. És ezen még az utcai lámpák sem segítettek. – Kivenné a térképet, doktornő?

Aztán megpillantotta a táblát.

– Hopp, ez az... – A következő kereszteződésnél lekanyarodott a 62-es út irányába.

Egy mozi mellett mentek el, ahonnan most jöttek ki az emberek. Zajosan özönlöttek ki a járdára, és indultak el három-négy irányba, mindenki a törzshelyére. Megindult az éjszakai élet. Alicia nézte őket, még vissza is fordult.

– Mondja, mire számít, Mark? Azt mondta a könyvtárosnő, hogy egy föld alatti bunkert építenek. Hogyan jutunk be?

– Legalább ötszázan vannak – mondta Holland. – És minden héten kétszer is jön új csoport. Gondolja, hogy nem tudunk elvegyülni? Egy ilyen helyen egy-két ismeretlen arc mindig van.

– Ez csak filmekben működik – mondta Alicia. – Egyszer voltam egy esküvőn. Hiába voltunk háromszázan, a násznép kiszúrta a két potyázót...

– Balfékek voltak. Higgye el, én ezt csinálom jó ideje. Elvegyülök...

– Ma én is megtettem – mosolyodott el a doktornő. – Amikor ruhát loptam. Ma? Te jó isten!

Holland tartotta az irányt, és a belvárosból hamarosan kiértek. Elhúztak egy kertes házakból álló külváros mellett, majd balról egy transzformátorállomás fekete tömegét láthatták. Hamarosan szántóföldek és út menti fasorok váltották fel a házakat. Az út kihalt volt, nem akadt sem szembejövő, sem párhuzamosan haladó jármű.

– Honnan ismerjük fel a farmot? – kérdezte Alicia.

– Sehonnan. Úgy tizenöt mérfölddel a várostábla után kell lefordulni balra, az erdőbe, a dombok közé. Pár mérföldet földúton kell zötykölődni, aztán amikor kiérünk az erdőből, egyszer csak ott lesz. Vettem zseblámpákat is a térkép mellé, azok az ülés alatt vannak.

Tizenöt mérföld után Holland egy kis csapásnál letért az útról és behúzódott a bokrok árnyékába. Lekapcsolta a reflektorokat, majd leállította a motort.

Sűrű erdei csend vette körül őket.

– Éjjel-nappal van mozgás, mert folyamatosan dolgoznak – mesélte a férfi fojtott hangon. – A városban azt mondták, hogy egy szemétlerakó helyre viszik a kitermelt földet. Itt kell elmenniük. Megpróbálok elcsípni egy autót, és a nyomába szegődni. Egyszerűbb, mintha minden földutat végigjárnánk.

Negyedórát várakoztak a kihalt, erdőszéli éjszakában. A nő kikönyökölt az ablakba, és magába szívta az avarral borított föld illatát. A nagyszülei jutottak ismét csak az eszébe, a tó, a szél, az illatok... Virágok és fák... Rájött, miért gondol rájuk annyit. Egyetlen dologba tudott kapaszkodni, azokba, akikben soha nem csalódott, s akikben nem is fog már csalódni. Egyszer csak halkan megkérdezte Holland-et, hogy miért hívhatják a farmot Holló-farmnak.

– Lehet valami köze a Brandon Lee-filmhez? – kérdezte Alicia.

– Nem láttam – felelte Holland.

– Amelyben a holló a holtak lelkét szállította a túlvilágra... Vagy nem is tudom már. Nagyon régen láttam a filmet, még rezidensként...

– Mennyire ismeri a Bibliát, dr. Kahan?

– A kezembe vettem az utolsó napokban... Holland bólintott.

– Amikor csökkent a tenger szintje, Noé eleresztett először egy hollót, aztán egy galambot... A holló nem tért vissza, és a galamb hozta a jó hírt, hogy zöldell a föld. Azt hiszem, a Korán szerint Noé meg is átkozza a hollót.

– Egy időben foglalkoztam az észak-amerikai indián kultúrával is, csak érdeklődőként – gondolkodott el Alicia. – Ott is nagy szerepe van a hollónak. Ott van a teremtő és a tréfálkozó, az emberből gúnyt űző állatok között.

– Vidéken felnőtt gyerekként tudom, hogy a holló dögöket is eszik. Ezért aztán nincs jó híre. A holló gyakran a túlvilág üzenetét hozza. Az öregek azt mondták, hogy beszéli az emberi nyelvet...

– Mark, most a személyes következtetéseire vagyok kíváncsi. Thomas Bray nevezhette el a farmot Holló-famnak? És ha igen, mit akart jelezni vele?

– Hogy ő a fekete madár – mondta ki rögtön Holland. – Nem galamb... erre ne is számítsunk. Aztán lehet, hogy arra is célzott az elnevezéssel, hogy a holló a többi madárhoz képest viszonylag hosszú életű...

Egy tompított reflektorokkal közlekedő platós kocsi húzott el előttük. Holland villámgyorsan indított, és sebességbe tette a kocsit, majd kikanyarodott az útra. Nem kapcsolt reflektorokat, követte a másik hátsó, vörös fényeit.

– Nyugodjon meg, doktornő – mondta Alicia ki nem mondott kérdésére. – Régebben nem csak motorokat terveztem és autókat szereltem, hanem ki is próbáltam azokat. Fiatalabb koromban még versenyeztem is.

Rátapadtak a kocsira, aztán egyszer csak látták eltűnni az erdőben az úttest bal oldalán, amerre nekik is menniük kellett volna. Itt Holland már nem mert világítás nélkül haladni, ezért a leágazás elején megállt, és kijelentette, hogy várnak pár percet. Utána már elég, ha az utat követik.

Pár perc után elindultak. Holland itt is csak a legminimálisabb világítást tette fel a kocsira, inkább lassan haladt. Gyakran megállt, és a letekert ablaknál hallgatózott. Egyszer aztán intett Aliciának, hogy ő is figyeljen.

– Nem hallok semmit – rázta meg a fejét a nő.

Holland ennek ellenére a kocsival ismét csak elrejtőzött a bokrok között.

– Fogja a pisztolyát és az elemlámpát, innen gyalog megyünk tovább! – mondta.

Alicia már régen kézben tartotta a lámpát, most kivette a kesztyűtartóból a pisztolyokat. Az egyiket Holland-nek adta. A férfi nagy sóhajtással vette át.

– Tud bánni vele? – kérdezte a nőt.

– Láttam eleget... És lőtt sebet is.

Kiszálltak a kocsiból, és csendesen becsukták az ajtókat. Az elülső lökhárítónál felzárkóztak egymás mellé, és félig vakon, egy lámpa fényénél előre óvakodtak.

Hamarosan ott álltak az erdő szélén. Holland széthajtotta a bokrok ágait, és kilestek. Előttük egy dombon, vagy száz méterre nyolc-tíz fabarakk sorakozott. Ablakaikból fény szűrődött ki. Előttük autók álltak, emberek lézengtek az éjszakában. Néha felugatott egy-egy kutya.

A baj azonban nem a kutyákkal volt. Hanem a drótkerítéssel, amelyről egy döglött szajkó elszenesedett teteme lógott.

4.

Devilla a kapitányság folyosóján aludt egy padon. Karját a feje alá helyezte, lábát felcsapta a karfára és hanyatt dőlve horkolt. Semmi sem zavarta, sem a távozó kollégák, sem a behozott őrizetesek, akik közül nem egy, amikor meglátta a szundikáló nyomozót, olyan hangosan kezdett kiabálni, mint egy iskolai csapat szurkolótábora. Aztán kapott is a fejére ezért.

Pastor viszont olyan csendes volt, mint egy növendék a balettintézetból, erre Devilla mégis felébredt. Kinyitotta az egyik szemét, aztán a másikat, és felült a padon.

– Mit akarsz? – kérdezte morcosan Pastortól. Járkáló halottakkal álmodott. Nem hitte el a boncsegéd beszámolóját arról, hogy a hulla a boncasztalon kinyitotta szemét, száját, ennek ellenére járkáló halottakkal álmodott. Egy hulla nem kel fel és nem beszél, ezt Devilla zsaruként jól tudta. Ellenkező esetben sok bűnügyet nem kellett volna ad acta tenni... Azon az asztalon pedig nagyon is jól nevelten feküdt a holttest, amikor megnézte: szemét, száját csukva tartotta, és hideg volt, mint a fagyasztott pulyka.

Az alacsony férfi helyet foglalt mellette. Devilla ezt meglehetősen furcsának találta egészen addig, míg kiderült, Pastor a mondanivalóját személyes jellegű vallomással kezdi.

– Főnök! Van nekem egy nőismerősőm...

– Nocsak – mondta Devilla, de még nem bírt koncentrálni, mert akkor ennél durvábbat mondott volna.

– Egy kis pletykalapnál dolgozik... Nos, ápolgatom vele a kapcsolatot.

– Helyesen teszed...

– ...és egy órája a következő anyagot kapták az Interneten egy pennsylvaniai városkából. – Pastor átadott pár papírlapot Devillának, amelyek faxról jöttek le pár perce. Csak ízelítő volt abból, amit Alicia a lapnak küldött.

Devillának nyomban az egekig szökött a vérnyomása.

– Hogyan került ez a nő Chicagótól négyszáz mérföldre? – dühöngött. – Seprűnyélen? Mindent el tudok képzelni...

Pastorra nézett.

– És hogyan kerülünk mi oda?

– Legfeljebb az FBI-jal...

Devilla felállt, és a zsebében kotorászott.

– Van egy ötvencentesed? – kérdezte Pastortól.

– Minek?

– Feldobni. El kell döntenem fej vagy írás alapon, hogy melyikünk száll fel a helikopter egyetlen üres helyére, én vagy Fisher. Adj már valami aprót, mert mindjárt éhen veszek! A reggeli omlett óta csak egy tenyérnyi pizzát ettem...

Devilla a Pastortól kapott pénzzel a csokiautomatához ment, és vett egy szelet Snickerset.

– Ennél jobbat is el tudok képzelni – morogta, aztán visszament a padhoz. Türelmetlenül feltépte a csokispapírt. – Hol van most Fisher?

– Vacsorázik két utcával lejjebb.

– De hol?

– Mindig a kínaiba megy, ha teheti. Az Arany Sárkányba...

– Fogod ezeket a papírokat, és lemész hozzá – mondta Devilla teli szájjal. – Leteszed elé az asztalra, aztán visszakíséred ide. Értetted? – miután Pastor bólintott, folytatta. – Na, most menj! És visszafelé kérdezd meg tőle, mit szándékozik tenni!...

Kevin Pastor nem értette, mit akar Devilla, de úgy hitte, a nyomozó tudja, mit csinál. Lement a kapitányság lépcsőjén, és nekivágott az éjszakai utcának. Intett néhány ismerős zsarunak, miközben elment mellettük.

Pár perc alatt elérte a kínai éttermet. Az ablakon keresztül látta is Fishert, amint egyedül vacsorázik. Bement, és az asztalra tette a csomagot. Közölte az ügynökkel, hogy egy ismerősétől kapta, és Devilla rögtön érte ugrasztott.

Fisher belepillantott a lapokba, pénzt dobott az asztalra, aztán rögtön indult is. Egy pillanatot sem késlekedett.

Pastor az utcán érte utol, és felzárkózott mellé.

– Mit akar tenni most, Fisher ügynök? – kérdezte a kis zsaru. Fürgén szedte lábait, hogy lépést tartson.

Fisher lepillantott rá.

– Ez már a mi hatáskörünk. – Meglobogtatta a papírlapot. – Pennsylvania és Illinois két külön állam... Nyilván tanulta a rendőriskolában...

Ebben a pillanatban kapta a tarkójára azt az ütést, amitől olyan némán csuklott össze, mint egy elengedett marionett-figura.

Pastor megfordult, és egy hatalmas ökölcsapás érte az arcát. A kis férfi nekiszédült a falnak, majd térdre zuhant. De a keze máris zakója alatt volt, és fegyvere markolatába kapaszkodott. Hajszálnyira volt attól, hogy kirántsa, amikor megszólalt a támadó.

– Meg ne ölj, Pastor!

Devilla állt ott. Aztán leguggolt Fisher mellé, és megfordította az ügynököt. Annak fején vér folyt alá.

– Ez az ütés már rohadtul érett – mondta Devilla. Egy vascsövet szorongatott a kezében. – Ó, de jól esett... – Pastorhoz fordult. – Remélem nem ütöttem nagyot. Nem fáj, ugye?

– Mit csinál? – kérdezte megdöbbenve a másik.

– Hárman voltak, pénzt akartak, de amikor fegyvert rántottál, hanyatt-homlok elmenekültek. Add meg elnagyoltan a Martinez testvérek személyleírását, őket úgyse láttuk már egy ideje, szerintem elhagyták a várost! – Devilla felállt. Belerúgott még néhányat a földön fekvő Fisherbe. Amolyan csőröset, csizmája fémorrával. – Ez... egy... rohadt... nap.... megkoronázása – fűzött hozzá minden egyes rúgáshoz egy-egy szót. – Nehogy felkeljen már!... Viszem a vascsövet – mondta aztán vigyorogva. – Az ujjlenyomatok miatt. A többit pedig majd elintézem én. Rajta leszünk azon a helikopteren, mert már kurvára kíváncsi vagyok arra a nőre meg arra a pasasra! Aztán eltűnt az éjszakában.

5.

A kerítést követve eljutottak a kapuig. Zárva volt, és egy őrbódé állt mellette. A bódéban sötétség honolt, de Holland nem engedte a kapuhoz Aliciát. Vártak.

Ha kellett volna, hajnalig várnak.

A nő leült a földre, és a térdére támaszkodott, Holland pedig melléje térdelt. Most jóval hosszabb ideig kellett várakozniuk. Egy órája indultak el a városból, s itt még legalább egy órát ücsörögtek.

Alicia kosztümalsója átázott a föld nedves felső rétegétől. A nő érezte, hogy a fenékrészen nyirkosodik. Harisnyát pedig nem húzott. Azt nem sikerült lopnia.

Tele van a zsebem százdollárosokkal!

Egy óra elmúltával a farmról távozott egy olyan kisplatós autó, amilyet idáig követtek. Lehet, hogy ugyanaz volt, törmelékdarabokat szállított valahova. A kapu automatikusan kinyílt előtte, és Alicia föl akart pattanni, hogy berohan, miután a kocsi kihajtott, de Holland erősen megragadta a karját és visszahúzta a földre.

Ismét várniuk kellett.

– Van már éjfél? – kérdezte suttogva Alicia egy fél óra elteltével. Elbóbiskolt, és attól félt, teljesen elalszik. Nagy kedve lett volna oldalra dőlni.

– Nem hiszem – suttogta vissza Holland. Ennél többet nem beszéltek. Hamarosan meghallották a visszatérő autó motorjának a berregését. Holland megrázta Alicia vállát és felsegítette a földről. Mindkettőjüknek elzsibbadtak a tagjai, egy kicsit topogtak.

Közben a kapu elé ért a platós kocsi.

Holland kirántotta a bokrok közül a nőt, és odapördítette a kocsi oldalához. A sofőr rátenyerelt a kürtre, kinyílt a bódé ajtaja, és kilépett az őr. Mark Holland már korábban érezte a jelenlétét, ennek köszönhették, hogy Alicia nem buktatta le őket az előbb.

Holland egy pillantás alatt átvetette magát a plató szélén, és húzta Aliciát is. A nő könnyedén fölugrott, és Holland karjaiban találta magát. A férfinak azonban esze ágában sem volt bizalmaskodni. A kocsi rakterének oldalához szorította a nőt, és védőn eltakarta.

A vaskapu nyikorogva tárult fel. Az őr kötelességtudóan odament a sofőrüléshez és bevilágított.

– Hány kör lesz még fiúk?

– Három. Aztán váltás.

– Siessetek befelé!

A zseblámpa sugara a raktér felé villant. Az őrnek elég volt egy pillantás, nem pásztázott körbe a fénysugárral. Csak a szemközti oldalt látta, a keze alatt rejtőzködőket nem.

Aztán a kocsi elindult...

Alicia úgy érezte, menten bepisil. A rejtőzködés rosszabb volt a menekülésnél.

A sofőr a gázra lépett. Finoman elgurultak a barakkokig, majd ott besoroltak a többi autó közé. Két ajtócsapódás hallatszott közvetlen egymás után, aztán távolodó léptek.

Holland eleresztette Aliciát, és mindketten megkönnyebbülten hanyatt dőltek. A csillagos égre esett a tekintetük.

Bejutottak.

Alicia óvatosan felült és kilesett a barakkokra. Senkit nem látott. Intett Holland-nek, és kimásztak a raktérből a fűre.

A talaj száraz volt. Alicia guggolva megérintette a fűcsomókat, és érezte, hogy a melegben kiégtek. Itt, az erdőn kívül szárazabb és nyomottabb volt a levegő. Két kocsi között előre mentek, aztán a kerekek mellett leguggoltak ismét, megpróbáltak választani a barakkok között. Volt kettő, amelyikben nem égett a villany.

– Vagy szállás, vagy raktár – suttogta Holland. – Vegye le a kosztümfelsőt, mert ebben biztos a lebukás!

– A fehér ingben könnyebben megláthatnak!

Máshova nem mehettek, csak az elsötétített barakkokhoz. Előrehajolva szaladtak a közelebbi bejáratáig. Senki nem kiáltott rájuk, és senki nem eresztett utánuk kutyát. Holland nem sokat vacakolt, a kilincsre tette a kezét, és benyitott. Az ajtó kinyílt, és a résen át besurrantak.

Nem szállás volt. Az ablak négyzetekre szabdalt üvegein át beszűrődő csekély fény megannyi szerszámnyelet tárt fel előttük. Holland lépett egyet előre, és mindjárt bele is akadt a lába egy lapátba. Nem csapott nagy zajt, de a férfi azonnal megdermedt, és nem mert tovább menni.

Alicia a fal mentén tapogatózott. Ráakadt a villanykapcsolóra.

– Melyik a feltűnőbb? – kérdezte. – A zseblámpa vagy a világítás?

– Először fújjuk ki magunkat – mondta Holland. Bent voltak a táborban, és bár még nem jutottak be a templomba, az előző percek izgalma most jelentkezett. A férfinak remegett keze-lába.

Alicia keze a kapcsoló mellett beleütközött egy faszekrénybe. Eloldalazott az ajtógombig, és lassan kinyitott. Semmit nem látott, mindent úgy kellett kitapogatnia.

– Munkáskesztyűket találtam – mondta halkan. Mélyebbre nyúlt. – De vannak itt védősisakok is...És lent csizmák...

Holland hátra lépett az ajtóhoz. A szeme megszokta már a fényviszonyokat, s ha nem is mindent, de körvonalakat meg tudott különböztetni egymástól. Baloldalt, mintha egy ember állt volna. Megrettent egy pillanatra, de rájött, hogy nem lehet ember. Lépett kettőt és kinyújtotta a kezét. Egy zubbony volt az, amit valaki a lapátnyelekre terített ki. Vigyázva lehúzta a zubbonyt, pár nyél egymáshoz koccant.

– Találtam magának egy zubbonyt – mondta Aliciának. – Most aztán tényleg leteheti azt a kosztümfelsőt.

– Azt mondta a kórházban, hogy tetszik...

– Tetszik is. Csak nem megy a szeme színéhez.

– Hányszor kell ma még átöltöznöm?

Alicia visszamászott az ajtóhoz, és lecserélte a kosztümfelsőt. Furcsán nézhet ki a szoknyával együtt – gondolta.

– Koszos – állapította meg. – Földszaga van.

– Maga szerint mit termelnek ki a domb belsejéből? Vegyen föl egy csizmát is... Nadrág nincs ott?

Alicia visszamászott a szekrényhez. Végigtapogatta még egyszer a belsejét.

– Nincs – mondta. – De itt megkockáztatok egy villantást. Bepréselődött a szekrénybe, és behúzta maga mögött az ajtaját.

Aztán bent felvillantotta a zseblámpát.

Holland megnyugodott, nem voltak láthatóak. Hacsak direkt be nem világít valaki az ablakon, nem fedezi fel őket.

De miért nézne be bárki is egy szerszámos raktárba az éjszaka közepén?

Alicia pár másodperc után lekattintotta a lámpát és kihátrált a szekrényből.

– Egy izzadt pólót találtam – mondta. – Ha ezt felveszi egy csizmával, akkor maga is nyugodtan járkálhat kint a sötétben.

Kint felberregett egy kocsi motorja. A fiúk egy pohár tea után elindultak felvenni az újabb szállítmányt. Holland résnyire nyitotta az ajtót, hogy lássa, hol pakolnak fel. A kocsi elhúzott a többi mögött, és eltűnt az utolsó előtti barakknál balra.

Alicia a férfi vállára tette a pólót, és a földre a csizmát. Mark Holland félig nekivetkőzött, és felvette a ruhadarabot. A nadrágon kívül hagyta, különben nem tudta volna hova elrejteni a pisztolyt. Majd leült a földre és a cipőjét lecserélte a csizmára. Betűrte a farmerja szárát.

Alicia is megszabadult a kórházban lopott cipőtől, és felhúzta mezítelen lábára a csizmát.

– Balra megyünk – mondta a férfi. – Ott lesz a bejárat.

– Miből gondolja?

– Arra tűnt el a kocsi.

Kiléptek a barakk ajtaján, és elindultak. Távolról úgy néztek ki, mint akik idetartoznak. A doktornő szoknyája minden bizonnyal feltűnést keltett volna, ha valaki alaposabban megnézi őket, Alicia ezért szorosan Holland mellett maradt.

Holland a kocsit követve elvezette az utolsó előtti barakkig. Megálltak a sarkánál. Míg Holland kinézett a sarok mögül, Alicia bekukkantott egy ablakon.

Ez egy szállás volt, emeletes vaságyak húzódtak két sorban a fal mentén. Az ágyakról már pattogzott a festék, hasuk erőteljesen megereszkedett. Legalább hatvan embernek volt hely odabent. Az ágyak többségén feküdtek, volt ki olvasott, mások aludni próbáltak. Pár lámpa égett középen, alattuk nyersfából készült, lakkozás nélküli asztalok. Az egyiknél egy négyfős társaság kártyázott. Kivétel nélkül férfiak voltak.

Az ablaktól nem messze egy széken egy nadrág pihent. De innen lehetetlen volt elérni.

– Felejtse el! – suttogta Holland, aki visszafordulva megnézte magának, min akadt meg Alicia szeme. – Az utolsó barakkba kell bemennünk. Van ott egy duplaszárnyú kapu, azon keresztül közlekednek a kocsik. A barakk, félig a domb oldalába épült. Minden egybevág. Húzza ki magát! Itt már nem rejtőzhetünk el, úgy kell tennünk, mintha ide tartoznánk.

– Szánalmasan érzem magam ebben a felemás öltözékben!

– Ide ez is jó!

Holland maga mellé vonta Alicia Kahant, és egy pillanatnyi erőgyűjtés után elindultak. Alicia jobbról és egy fél lépéssel lemaradva követte Holland-et. Húsz másodpercükbe tellett, mire átvágtak a két barakkot elválasztó pázsitos távon, de ezalatt a húsz másodperc alatt Alicia úgy érezte, minden lépéssel újabb és újabb tincsek őszülnek meg a feje tetején.

A barakkon egyébként tényleg ott volt a nagy kapu és mellette egy kisebb ajtó. Holland a kis ajtót célozta meg. Kinyitotta és belépett. A barakknak egyetlen, hatalmas belső tere volt, nem voltak választófalak és mennyezet sem, a tetőt tartó gerendázat is jól látszott, arról függtek a lámpák. Ott állt a kocsi, amelyen bejutottak a táborba: porfelhő vette körül.

A kocsi orra felől zsákokat cipelő férfiak jöttek a platóhoz, és ürítették bele a zsák tartalmát, aztán fordultak vissza. Ez okozta a port, ami miatt félig maszk takarta a hordárok arcát.

Mark Holland Aliciával a nyomában a kocsi másik oldalához sietett. A fehér, energiatakarékos izzók úgy világították be a barakk belsejét, mint egy moziteremben a vetítő a levegőben szálló porszemcséket. Alig lehetett látni valamit.

A sarokban, a csupasz földön kiszakadt zsákok, kicsorbult lapátok, eltört nyelű csákányok feküdtek. Nyilván javításra vártak. Holland felkapott két zsákot, és az egyiket Alicia kezébe nyomta. Hallották, amint túloldalt csörömpölve hullanak a platóra a törmelékdarabok, és látták, amint újabb adag por száll fel a magasba.

Holland ezután megkerülte a kocsit, és a férfi mögé lépett, aki éppen visszaindult a domb belsejébe. Alicia meghúzta magát a kocsi alatt.

Várta a következő fordulót.

Amikor a következő zsákot cipelő alak is kiborította terhét, Alicia is beállt a sorba. A zsákot jobb kezébe kapta, és takarta vele a lábát. Elindult a többiek nyomán.

Elől a sofőr és segítője beszélgettek, túl a porfelhőn. Alicia elment mellettük

ne nézzetek ide, ne nézzetek ide

és hálát adott az égnek, hogy rövid a haja. A két férfi azon vitatkozott, melyikük lapátolt eddig többet. Ügyet sem vetettek a nőre.

Aztán a doktornő egyszer csak egy fémajtó előtt találta magát. Utat nyitott egy teli zsákkal érkezőnek, majd gyorsan átlépte a küszöböt.

Egy tárnában találta magát, vasbeton gerendák támasztották a falakat, és vastag, fekete kábelkötegek futottak az alacsony mennyezet alatt. Sárgás fény ragyogta be a betonoszlopokat. Nem volt más út, csak előre.

Aztán egy oldalsó beugróból kinyúlt egy kéz Alicia Kahanért, és behúzta a sötétbe.

6.

– Ezt már másodszor csinálja velem... Mi ez? – kérdezte Alicia Kahan a beugróra célozva, miután Holland levette a kezét a szájáról. Igen csak rosszul jött volna, ha a doktornő reflexszerűen felsikít. Mivel Alicia pillantásából egyértelmű volt, mire gondol, Holland megválaszolta.

– Ez is egy folyosó lesz, ha kiássák – suttogta Holland. – Most csak egy pár méteres fülke. Gondoltam bevárom...

A lyuk előtt ketten is elmentek. Egy teli zsákos kifelé, és egy üres zsákos befelé.

– Miért nem használnak gépeket? – kérdezte Alicia.

– Nyilván van elég emberük.

– És mi van, ha az az alagút, amin dolgoznak, az sem vezet még sehova?

– Ezt könnyen megtudhatjuk... Megnézzük.

Megvárták, míg ketten ismét elmennek előttük, aztán kiléptek a beugróból. Nem haladhattak gyorsabban, mint az előttük járó munkás az üres zsákkal, ezért aztán elkerülhetetlen volt, a szembe jövőkkel a találkozás.

– Maga a beteg! – mondta gyorsan Holland. Átkarolta a nő vállát, és egészen közel hajolt az arcához, hogy a sárgás fényben minél kevesebbet lásson a szembejövő. – Nagyon vérzik? – kérdezte a férfi túl hangosan, és Alicia arcához nyúlt azzal a kezével, amellyel a zsákot is tartotta.

A törmeléket cipelő furcsán nézett, de nem állt meg. Túl nehéz volt a terhe.

– Lebukhattunk volna... – nyögte Alicia. – Már az előbb is a torkomban dobogott a szívem...

Egyszerre látták meg a leágazást balra. A kandelláberek szétváltak, és a fény bevilágította azt a folyosót is, bár csak minden második izzó égett. A behatolók egyből letértek eddigi útvonalukról, és futni kezdtek, hogy minél távolabb kerüljenek a kereszteződéstől.

Alicia úgy érezte magát, mint egy labirintusban. Fogalmuk sem volt róla, hogy merre tartanak. A föld alatti járat enyhe ívben hajlott jobbra, és csupán tizenkét-tizenöt lépést lehetett előre látni. Lehet, hogy csak az építés alatt álló területre jutottak be, és innen nem érhetik el a központot. Lehet, hogy már elmúlt éjfél, és vége a szerencséjüknek...

Aztán az is előfordulhat, hogy Thomas Bray egy barakkban lakik, kint.

Mindketten érezték, hogy a titokzatos, föld alatti templom a kulcs.

Talán ott tartják fogva James-t is.

Lassítottak. Eddig néptelen volt ez a folyosó is. Alicia visszaidézte az előbbi gondolatfoszlányt. Ha James is itt van ebben a táborban, akkor biztos a hegy gyomrában, a legbiztonságosabb helyen őrzik. Egy titkos helyen, hiszen bármikor számíthatnak egy seriffi látogatásra...

Holland megtorpant. Alicia először nem tudta miért, de aztán meglátta: a döngölt földet beton váltotta fel.

A járat alját egy ponttól kezdve kibetonozták.

Egy kis kanyar után aztán a vasbeton gerendákat felváltotta az öntött betonfal. Egy elosztószekrény terpeszkedett a falon.

– Csak jó felé megyünk! – mondta Holland. Alicia ebből a megjegyzésből rájött, hogy a férfinak is voltak kétségei.

A betonfolyosót hamarosan egy keresztpántokkal ellátott ajtó zárta le. A pántok ezen az oldalon nyitva álltak. Holland meghúzta az ajtót: kéthüvelyk vastag acélból volt, és halk szisszenéssel nyílt ki. Mögötte a betont kerámiakockák váltották fel, a kandelábereket a falba süllyesztették. Minden lámpa égett, és fehér fényt árasztottak.

Alicia úgy érezte, belépnek valahova.

Ez a folyosószakasz egy nagyobb terembe vezetett. Öltözőszekrények álltak a fal mellett, és fém padok előttük. A szekrényeken nem volt zár, munkásruhák lógtak bennük fekete műanyag fogasokon.

Ezen a helyen senkinek nem lehetett rejtegetnivalója a másik előtt.

A nő gyorsan felkapott egy nadrágot, Holland addig kijáratokat keresett. Talált egy mosdóba vezető, és két másik ajtót is. Találomra választott közülük, és míg Alicia a nadrággal és a csizmával vesződött kissé előre szaladt.

Aliciára ez alatt a néhány másodperc alatt rettenetes magány tört rá. Legszívesebben Holland után kiáltott volna, hogy jöjjön vissza, de nem mert hangosan megszólalni se. Nem sejtette, milyen messzire megy a férfi. Idegességében meggyűlt a baja a nadrág szárával, és újabb hosszú másodperceket vesztett.

– Errefelé szállások vannak – mondta Holland a nőnek, amikor visszatért. Becsukta maga mögött az ajtót. – Senki nem lakik bennük, félkész állapotban vannak, de szállások lesznek.

– Ne csináljon ilyet, Mark! – mondta remegve Alicia. – Legalább annyit mondjon, hogy azonnal itt vagyok!

Holland bocsánatot kért, bár Aliciának nem volt szüksége bocsánatkérésre.

A másik ajtón távoztak.

Az egy széles folyosóra vezetett, ahol többen is közlekedtek. Mindennapi férfiak és nők siettek dolgukra. Nem volt idő a töprengésre, mert egy tétován ácsorgó nő és egy nézelődő férfi könnyen magára vonta volna a régi bentlakók figyelmét, akik valamennyire mégis kellett ismerjék egymást. Holland és Alicia beálltak a sorba, és mentek, amerre a többség. A ruhájuk nem keltett feltűnést, sokan szabadidőruhában voltak, mások farmerban és fehér pólóban, megint mások munkanadrágban. A behatolók hamar rájöttek, hogy egy körfolyosón vannak. Oldalról ajtók csatlakoztak be, és a folyosó lejteni kezdett, és maga alá csavarodott, akár egy parkolóházban...

Alicia igyekezett nem bámulni az arcokat.

Teljesen hétköznapi emberek voltak. Nem nagyon beszélgettek, de ha mégis, akkor a témák is hétköznapiak voltak. Milyen meleg van, mit kellene másnap beszerezni Franklinban, és ki, mikor pihenhet... Alicia elcsípett egy röpke félmondatot, amelyben egy harmincas nő a nőgyógyászának tudására tett megjegyzést. Ezek az emberek lennének felelősek James elrablásáért és Bruce Walsh haláláért?

Teljesen mást várt.

Mintha egy óriási bevásárlóközpontban sétálna. Csak itt nem voltak kirakatok.

Most már mindenki egy irányba tartott. Két-három emeletet mehettek lefelé a széles úton a többiek társaságában, amikor egy dupla szárnyú, két ember magas, nyitott ajtó tűnt szembe. Az ajtó látható felén egy hatalmas, síkból kiemelkedő fél holló volt. A nő feltételezte, hogy a másik felén van a madár másik fele. A folyosó nem ért véget, egyenesen futott tovább, viszont maga az ajtó is kiugrott a falból. Szemben vele liftajtók voltak. Alicia nem látta át a járatok bonyolult formáját.

Besodródtak az ajtón.

Egy előtérbe jutottak, amit szemben egy bőrfüggöny zárt le. Az emberek áthaladtak a függöny nehéz szárnyai között.

Holland a nő keze után nyúlt, és megszorította, aztán elengedte.

A függönyön át eljutottak a templom belsejébe. Sötét volt bent is, csupán a távoli falakon, a belső körüljáró erkély során világított néhány fáklyát formázó lámpa. Az emberek lépésre váltottak, és haladtak a félhomályban előre.

Egy szertartásra értünk ide... – gondolta Alicia Kahan. Hunyorgott, hogy lásson is valamit a templombelsőből, és megpróbált előre kukucskálni, hogy milyen lehet az oltár.

Halk férfihangot hallott elölről, amint elosztja az érkezőket.

– Balra... balra... jobbra...

A tömeg kettévált. Az alak rámutatott miden egyes elé járulóra.

– Balra... jobbra...

Alicia még mindig a sötétséget fürkészte. Egy lépésnyire érezte magát a rejtély megoldásától... Az alak elé ért. Már csak Holland állt előtte.

Akkor az alak megmerevedett, és elhallgatott. Alicia odanézett. Meglátta az elől álló arcát. Az arcon mosolyra húzódott a száj.

– Fényt! – mondta a férfi.

Egy pillanat alatt fényárba borult minden. Vörös és fekete iszonytató kavargása tárult ki Alicia tekintete előtt.

És ott állt velük szemben Thomas Bray, a hollófekete hajú támadó... Istenem!...