M IU TÁN L AURE L E L TŰN T A F ÁK K Ö ZÖ T T, Tamani minden figyel -

mét Kleára összpontosíthatta. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne kapja fel a lándzsát és végezzen a nővel ott helyben. De Klea sarokba szorította őket, és látszott rajta, hogy ezzel tisztában is van. A hátán feküdt, fejét behajlított karján pihentette, és a mellkasához szorított kezét leszámítva pontosan úgy festett, mint egy kiránduló diák csillaglesen. Még csak meg sem próbálta kiszabadítani magát az őt szorosan fogva tartó gyökerek közül - bár ennek Tamani momentán örült.

David letérdelt Jamison mellé, és megpróbálta olyan testhelyzet be igazgatni a vén tündért, hogy minél kényelmesebben fekhessen. Felt artott hüvelykujjal jelezte Tamaninak, hogy Jamison lélegzik, de reménytelen helyzetükben még az is csak sovány vigasz volt, hogy a Téltündér életben van.

Tamani le sem vette a szemét Kleáról, mert igencsak tartott attól, hogy a nő azonnal megissza a viridefaeco-szérumot, amint hátat fordítanak neki.

Azonban Klea nyugodtan várakozott.

Tündérkatonái még parancsnokuknál is békésebben viselkedtek.

Kifejezéstelen tekintettel pihentek a kötelékeik alatt. Ezek a furcsa tündérek azóta nem hagyták nyugodni Tamanit, mióta először meg pillantotta őket.

Kleára nézett. - Ezeknek meg mi bajuk? - kérdezte mérgesen.

Klea felpillantott, a szája szegletében mosoly bujkált. - Az égvilágon semmi bajuk. Tökéletesek.

-

Ezek nem emberek - közölte Tamani, végre felfogva a helyzetet. -

Üres kagylók.

-

Mint megmondtam: tökéletesek.

-

Te tetted ezt velük?

-

A genetika, Tamani, lenyűgöző terület. - Aztán Klea elfordította a fejét, jelezve, hogy részéről vége a beszélgetésnek.

-

Nem számít, mikor ér vissza Laurel, jegyezte meg csendesen Da vid, aki - miután kényelembe helyezte Jamisont - közben visszatért Tamani mellé.

David oda mutatott, ahova Klea tőre esett: a penge körül megfeketedett a fű, és ez a feketeség egyre terjedt. - Ha nem állítjuk meg most, nem biztos, hogy elég lesz az ellenszer.

-

Fogalmam sincsen, mit tehetnénk - mondta Tamani, és lehajtotta a fejét. A legszívesebben felállt volna, hogy Laurel után szaladjon. Ha Klea nem tette volna őt is ennek a förtelemnek az áldozatává, segíthetne. De miben? Laurel nyilván nem fog Kleának asszisztálni. Ugye nem?

Nem. Hát persze hogy nem. Helyesen fog cselekedni.

Már ha adott esetben létezik helyes dolog.

Tamani felpillantott, amikor David leszúrta az Excaliburt a fűbe, egészen a markolatáig. Arra készült, hogy egyfajta ekevasként szántsa fel vele a földet.

-

Te meg mit csinálsz? - kérdezte Tamani.

-

Árkot ások - felelte David.

-

Árkot? - értetlenkedett a tündér.

-

A méreg terjedését nem fogja megállítani - magyarázta David, még mindig a földet forgatva -, de annyit elérhetünk, hogy először a fű

gyökérzetéig hatoljon, mielőtt szétterjedne. Nyerünk egy kis időt.

Tamani önkéntelenül, halványan elmosolyodott. - Briliáns ötlet.

David visszavigyorgott rá, és folytatta az ásást.

-

Tam?

Yuki hangja halk és rekedt volt. Nagy erőfeszítések árán talpra küzdötte magát, de néhány lépés után összerogyott. Tamani előrelen -

dült, és a lányt maga felé húzva tompította az esést. Őt is meglepte, mennyi energiájába került, hogy Yukit gyengéden a földre fektesse, mennyire kapkodta a levegőt egy ilyen egyszerű feladat végrehajtása közben.

Nem vicc ez a méreg. Őt ráadásul alig érte, Yuki sebe viszont na gyon komoly volt - önmagában is halálos.

-

Tam, nagyon sajnálom. Ezt az egészet. - Egyetlen, az alkonyi fényben megcsillanó könnycsepp gurult le porcelán fehérségű arcán. Yuki szipogott, és szaggatottan lélegezve, szégyenlősen elfordította a fejét. - Én nem tudtam - mondta bizonytalanul. - Nem értettem, hogy mennyire...

- Yuki...

-

Amikor láttam a lángokat az Akadémián, azt gondoltam... én annyira féltem...

-

Yuki, kérlek! - Tamani nem akarta újra átélni a történteket, nem akarta azt a fojtogató félelmet még egyszer érezni.

-

Csak... nem akarok úgy meghalni, hogy gyűlölsz.

-

Csitt! - mondta Tamani, és megérintette a lány arcát. Csillogó pollennyomot hagyva a bőrén letörölte róla a könnycseppet. - Nem gyűlöllek, Yuki. Én... - Elhallgatott, mert nem tudta, mit mondhatna.

-

Emlékszel... a bál után? Amikor elvittél magadhoz?

Tamani szerette volna szorosan lecsukni a szemét. Amikor hazu -

dott a lánynak? Amikor olyan szinten elárulta, ahogyan csak egy em bert lehet? Hogyne emlékezett volna rá!

-

Mindent bevallottam volna neked. Szerettem volna csatlakozni hozzátok és Klea ellen harcolni. Igazad volt... tényleg félek tőle. De akkor éjjel, miattad, nagyon erősnek éreztem magam. Képes lettem volna bármire.

Készen álltam rá. Meg akartam próbálni.

-

Tudom - mondta Tamani halkan. Megérintette a lányt, és ma gához húzta, éppúgy, mint a bálon előző éjjel. De most tényleg akarta is. - Nagyon sajnálom, hogy nem adtam rá alkalmat.

-

A dolgodat végezted - suttogta Yuki. - Amikor David abba a körbe zárt, iszonyú dühös voltam... De meg kellett volna tennem, amit elterveztem.

Együtt kellett volna működnöm veletek. Még a körből is sikerülhetett volna, beszélnem kellett volna veletek. De nem tettem meg, mert nagyon dühös voltam.

-

Minden okod megvolt rá - mondta Tamani. - Tudtam, hogy belém szerettél, és az érzéseidet használtam fel ellened. Még soha éle temben nem tettem ilyen szörnyűséget.

-

Csitt! - mondta Yuki, és ujját a fiú ajkához érintette. - Nem akarom, hogy bocsánatot kérj. - Úgy tűnt, hogy minden múló pillanattal egyre halkabban beszél. Tamani nem tudta, hogy csak az ener giájával akar-e takarékoskodni a lány, vagy tényleg csak ennyire futja az erejéből. -

Szeretnék csak itt feküdni, és színlelni, hogy helyesen cselekedtem. Hogy megbíztam benned, hogy időben átálltam az oldalatokra, még mielőtt ez a sok borzalmas dolog megtörtént volna. Szeretném azt képzelni, hogy nem halt meg több száz tündér csak amiatt, mert én képtelen voltam szembeszállni Kleával. Hogy te és én... hogy volt esély.

Tamani elnyomta magában a tiltakozást, miközben Yuki dús, fényes-fekete haját simogatta. Bár Yukit tartotta a karjában, szüntelenül Laurelre gondolt.

Vajon viszontlátja-e még valaha? Fogja úgy csókolni, úgy simogatni, mint azon a napon, ott az erdei házban? De

nem... még ha életben is marad addig, ameddig Laurel visszatér, soha többé nem érhet hozzá.

Csak akkor vette észre, hogy dúdolgat, a mikor Yuki elhúzódva tőle megkérdezte: - Ez mi?

-

Mi mi? Ja, ez... egy altatódal. Az édesanyám énekelte mindig ne -

kem, ez volt a kedvence.

-

Tündéraltató?

-

Azt hiszem, igen - lelelte Tamani szomorúan mosolyogva.

-

Énekeld el nekem! - kérte Yuki, és szinte belefúrta magát a fiú ölelésébe.

Az éjszaka sötétsége, David, Klea és a katonái is homályba vesztek, miközben Tamani halkan, akadozva elénekelte Camelot dalát, ame lyet még az anyja ölében tanult. Ismerte az összes sort, most viszont úgy érezte, mintha először hallaná a szavakat.

Amikor belenézett Yuki világoszöld, megint könnyekben úszó sze mébe, a lány álla remegni kezdett a fájdalomtól - terjedt a testében a méreg, és a lelkiismerete is kínozta. Tamani pontosan tudta, hogy mit érezhet. Azt kívánta, bárcsak álomba tudná dalolni Yukit, hogy az élet úgy múljon el belőle, mint egy szép álom, amelyben a fájdalom nem ér el hozzá. Tamani tudta azt is, hogy mi a halál, és bár végignézte már barátai halálát - többször is, mint amennyire emlékezni akart-,

de még sohasem tartott a karjában senkit, akinek a szeméből lassan eltűnt az élet. Rettegett ettől a feladattól.

De nem hagyta volna, hogy a lány egyedül menjen végig az úton.

-

Alfred, Lord Tennyson - mondta Klea, amikor Tamani befejezte dalát, és a fiú úgy kapta fel a fejét, mintha egy varázslatot tört volna meg.

Még David is félbehagyta az ásást, és gyilkos pillantást vetett a nőre, aztán újra dolgozni kezdett az árkon. - Nyilván teljesen kiforgatták a Csillagszórók

- tette hozzá Klea színtelen hangon.

Ha Yuki hallotta is kommentárját, nem adja jelét ennek. Lehunyta a szemét, az ujjai elernyedtek Tamani karján.

-

Tam?

-

Igen?

-

Szerinted van esély arra, hogy jól végződjön?

-

Esély mindig van - kényszerített ki magából némi derűlátást a fiú.

Mert azt sehogyan sem tudta elképzelni, hogy akár ő, akár Yuki látni fogják még a napfelkeltét. A méreg túlságosan erős volt.

Yuki halványan elmosolyodott, majd Kleára pillantott, aki újra a csillagokat bámulta szótlanul. Tamani szinte érezte azt a rettegést, ami Yukit elfogta mentora láttán. - Nem akarom, hogy ő nyerjen. Gondoskodhatok róla, hogy ne történhessen meg.

-

Nem ölheted meg Kleát - mondta Tamani, bár nagy volt a kísér tés, hogy mégis rábeszélje a lányt. De emlékeztette magát arra, hogy bí znia kell Laurelben, és hogy rá kell hagynia ezt a döntést.

De Yuki a fejét rázta. - A terve csak akkor működik, ha sikerül az uralma alá hajtania a Téltündéreket. Ha meghalok, meg fogja ölni a többieket, így nem lehet más az uralkodó, csak ő. Hiába talál Laurel megoldást... Te mindig tőlük fogsz függeni. Ez nem fair. Már régen... tennem kellett volna... valamit.

De talán ez is elég lesz. - Pillantása a távolba révedt, majd amikor felnézett Tamanira, visszatért a jelenbe. - Van nálad valami, ami... fémből van?

-

Fémből? - kérdezte Tamani összezavarodva.

-

Ugyanolyannak kell lennie - magyarázta Yuki, mintha ezzel megmagyarázta volna a kérését.

-

Ööö... lehet. - Tamani az egyik karjával magához húzta a lányt, a másikkal a nadrágszára alá nyúlt, és kiszedett egy dobókést a lábára erősített tokból. - Ez jó lesz?

Yuki kivette a kést a kezéből. - Tökéletes. - A lány felületesen, gyorsan kapkodta a levegőt, könnyek csorogtak az arcán, és remegett a hangja, amikor megszólalt: - Ez nagyon sok erőt kivesz majd belőlem. Én... nem hiszem, hogy sokáig fogok élni utána.

-

Ne beszélj így! - suttogta Tamani.

-

Tudom. Érzem. - Egész testében remegett, miközben összeszorí tott foggal próbálta elnyomni a zokogását. - Nagyon kérlek, ne hagyj el! Ölelj át, amíg meg nem halok!

-

Mit...

-

Shokuzai - mondta Yuki, és kezei összezárultak a kés felett. - Ve-zeklés. - Az ujjai közül meleg fény sugárzott, és Tamani Kleára pil lantott, aki gyanakodva méregette a két fiatalt. Tamani többé -kevésbé biztos volt benne, hogy a testével eltakarja a látványt, de a tenyerét óvón Yuki keze fölé helyezte, hogy a furcsa fényből se látszódjon semmi.

Yuki gyorsan vett egy mély lélegzetet, Tamani pedig homlokát a lány halántékához támasztotta, miközben az összeráncolt homlokkal

még erősebben szorította össze a kezeit. Tamani úgy érezte, mintha megint a palota felső termeiben járnának, mert a Yukiból pulzáló erő pontosan olyan kézzelfogható volt. Az ösztönei azt súgták, hogy áll jon fel és meneküljön, de tartotta magát, míg az érzés el nem csendesedett benne, és az alig pislákoló fényt túl nem ragyogták a csillagok.

Tamani hátrahúzódott, és Yukira nézett. A lány lehunyta a szemét, az arca hamuszürke volt. Tamani attól tartott, hogy már nem is él, de aztán lassan, nagy erőfeszítések árán Yuki szempillája megemelkedett. - Add ide a kezed!

Tamani engedelmeskedett az erőtlen suttogásnak , és bár a teste nem remegett, a bensője reszketett a félelemtől. Mit tett ez a lány?

Yuki valami meleget pottyantott a tenyerébe - bármi is volt az, az biztos, hogy nem kés. Tamani lenézett, óvatosan, hogy Klea meg ne lássa. Nem tudta pontosan, hogy mit lát. - Ezt nem értem.

Yuki puha ujjaival kitapogatta Tamani arcát, magához húzta a fiú fejét, és elsuttogta neki, hogyan és mire használhatja, amit kapott tőle. Amikor Tamani felfogta, miféle lehetőséget kapott, majdnem felkiáltott, és tenyerébe szorította a végtelenül értékes ajándékot.

Aztán úrrá lett rajta a kétségbeesés, és a fejét rázta. - Nem fogom tudni használni - mondta, és megszorította a lány kezét. - Egy órán belül én is halott leszek.

De Yuki a fejét rázta. - Laurel meg fog menteni - jelentette ki határozottan a könnyein keresztül. - Nekem viszont már nem maradt időm.

-

Tarts ki! - kérte Tamani, azzal még szorosabban magához vonta a lányt, és azt kívánta, bárcsak ő is annyira tudna hinni a saját jövőjé ben, mint amennyire Yuki hisz benne.

-

Nem - mondta a lány, és szomorúan elmosolyodott. - Nekem már nincs miért élnem. Neked van.

-

Ne... - Ne mit? Tamaninak fogalma sem volt, hogyan kellene be-fejeznie ezt a mondatot, és most először értette meg, mennyire kevés lehet néha a szó.

-

Aishiteru - sóhajtotta Yuki, és a szó akkor röppent el az ajkáról, amikor a mellkasa megsüllyedt, és nem mozdult többet.

- Yuki... Yuki!

De a lány nem felelt.

Tamani rettegve pillantott Kleára és a fogoly katonákra, attól félt, hogy a kötelékeik leoldódnak, hiszen Yuki már nem tartotta őket az uralma alatt. De semmi sem történt. Yuki tett... valamit... hogy Tamani a halála után is biztonságban lehessen. Tamani kezdte azt hinni, hogy a lány a maga módján épp olyan jó stratéga volt, mint Klea.

Elengedte a lány testét, míg Yuki feje a mellkasáról az ölébe nem csúszott. Nem volt értelme teljesen legörgetnie magáról, hiszen úgy sem tudott sehová menni, és tenni sem tudott semmit, amíg Laurel vissza nem ér.

Már ha ő maga kitart addig.

Vajon sikerül kitartania? Muszáj megpróbálnia.

A méreg végzett Yukival? Vagy utolsó ténykedése Téltündérként annak a mesterműnek a létrehozása, amely vetekszik azokkal az aranykapukkal, amelyekért Oberon annak idején feláldozta az életét? Bárhogyan is legyen, Tamani tudta, hogy nincsen sok ideje. Mindig azt feltételezte, hogy élete egy csatában fog véget érni, az ellenség fegyvere által. Vagy ha túléli ezeket a csatákat, csatlakozik az apjához a Világfában. De álmában sem jutott eszébe, hogv itt ül majd a füvön, és csak várja, hogy a halál érte is eljöjjön...

Pedig pontosan ez történt: ült a fogyó hold fényében, ölében Yuki elernyedt testével, szórakozottan a lány haját simogatva, és közben Davidet figyelte, aki félig végzett már a mérgezett tündéreket elkerítő árokkal.

Tamani óvatosan, nehogy bárki figyelmét magára vonja, a zsebébe nyúlt, és belesüllyesztette Yuki ajándékát. Nem szabad elveszítenie, és senkinek sem árulhatja el, mi az.

Mert egész Avalonban nincsen olyan tárgy, egyetlen olyan fegyver sem -

beleértve azt a kardot is, amelyikkel David éppen az árkot ássa -, amelyik olyan veszélyes lenne, mint amit most Yukitól kapott.

A TÉLI P ALOTA AB LAKAI OLYAN S ÖTÉTEK VOLTAK , mint az éjszakai égbolt, és miközben az épület felé tartott, Laurel lehunyta a szemét azt remélve, hogy a terve működni fog.

-

Laurel! - Chelsea suttogása egy loncfürt mögül hallatszott.

-

Tudtam, hogy rájössz, mit akarok! - mondta Laurel, és átölelte barátnőjét, amikor az kilépett a takarásból.

-

Te meg mit művelsz? Nem fogod megtenni, amit Klea akar, ugye?

-

Ha rajtam múlik, biztosan nem - mondta Laurel komoran.

-

Én mit tehetek?

-

El kell menned a Téli Palotába. Mondd meg az őrszemeknek, hogy Marion és Yasmine még mindig életveszélyben vannak, és ne engedjék őket kilépni az épületből, amíg te azt nem mondod, hogy minden rendben! Klea nem láthatja meg őket.

-

De...

-

A Téltündérek erejét most nem használhatjuk, mert Kleára élve van szükség, muszáj együttműködnie velünk. Tudnunk kell, mit tervez.

- Jamison nem gondolatolvasó? - kérdezte Chelsea. - Már amikor jól van, úgy értem - tette hozzá, amikor meglátta a Laurel arcán át -

suhanó félelmet.

-

Talán - felelte Laurel, és igyekezett elhessegetni gyászos gondo -

latait. - De nem hinném. Yukinak is sok idejébe került, mire kiszed -

te belőlem a kapu hollétét. Ráadásul az édeskevés, hogy a receptet

kiolvassa Klea agyából. - Elbizonytalanodott a hangja. Hosszú időbe telt, hogy megértse, mit értett Yeardley azon, hogy a varázsital-keverés folyamatában a legfontosabb hozzávaló a Mixer személye.

-

Nem egyszerű elmagyarázni, de a mixelés így működik. Szerin tem Marion megölné Kleát, hiszen ez a dolga, de nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen - biztos, ami biztos. Ezután szaladj vissza az Akadémiára, és mondj el mindent Yeardley-nek, amit Klea említett a mérgekkel, főleg a vörös füsttel kapcsolatban! Lehet, hogy vissza kell majd térnünk az Akadémiára, tudniuk kell, hogy a méreg semlegesítette önmagát. Mondd meg neki, hogy próbálok megoldást találni, és azt is mondd meg, hogy... álljon készen!

-

Készen? Mire? Mit akarsz csinálni?

Laurel felsóhajtott. - Nem tudom - vallotta be. - De az borítékolható, hogy segítségre lesz szükségem.

-

Hova mész?

Laurel egy távoli domb teteje felé pislantott. - Az utolsó helyre, ahol még segíthetnek - mondta.

Chelsea bólintott, aztán mintha puskából lőtték volna ki, elindult a hátsó fal mentén az omladozó boltív felé, amely alatt korábban át haladtak. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Laurel rövid ideig Chelsea után bámult, de aztán megrázta magát, és ő is elindult.

Vajon Tamani kitart még egy óráig? Vajon neki sikerül idejében véghezvinni, amit akar? Laurel energiája megcsappant, de próbált na gyon gyorsan futni akkor is, amikor minden lélegzetvétel fájdalmas volt a számára, és nemsokára elérte a céljához legközelebb eső völgyet.

Még egy hegy, amit meg kell mászni. Már a puszta gondolatra is könnyek szöktek a szemébe, mert legszívesebben térdre rogyott volna a kimerültségtől.

Az éjszakai levegő lehűlt, de mászás közben minden lábizma égett.

Amikor a hegy tetejére ért, engedélyezett magának egy szusszanás -

nyi időt, aztán belépett a Világfa terebélyes koronája alá.

Utoljára másfél évvel ezelőtt járt itt, amikor Tamani magával hoz -

ta. Az elmúlt nyáron, amikor nem tudta, hol lehet a fiú, és hogy fog -

ja-e látni még valaha, úgy tervezte, hogy ellátogat a fához, de annak a napnak az emléke túlságosan is fájdalmas volt. Most megadóan lehajtotta a fejét, amikor a fa varázsereje betöltötte minden porcikáját.

Elérkezett az idő, hogy feltegye a kérdést.

Tamani elmesélte már neki, hogy a fát tündérek alkotják: a Néma Szavúak. A fiú apja is csatlakozott hozzájuk, nem is olyan régen. Böl-csességük elérhetővé vált minden tündér számára, aki türelmesen ki -

várta, hogy üzenjenek neki, de ez a kérdéstől függően sokszor órákba, néha napokba telt. Laurelnek nem volt ennyi ideje.

Visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor Ta mani megcsókolta azok után, hogy beleharapott a nyelvébe - az érzésekre, amelyek elborították, a gondolatokra, amelyek elárasztották a tudatát. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan eltervezte, és ahelyett, hogy Yuki erejét próbálta volna letesztelni, Laurel Klea titkára bukkant rá: a varázssze rek készítéséhez ugyanúgy felhasználhat tündéreket, mint növényeket. De Yeardley megtanította neki, hogy többre képes annál, mint hogy akarata szerint alakítgassa az összetevőket. Hogy fel tudja tárni a bennük rejlő lehetőségeket, ha sikerül elmélyülnie bennük.

Maga elé képzelve Tamanit, a sebéből kígyózó fekete vonalakat, az arckifejezését, amellyel elárulta neki, hogy megadta magát a halálnak, Laurel felkészült a szentségtörésre, amelyet eltervezett. Odament a fá hoz, és a durva kéregre tette a kezét. Azonnal megérezte a fán átáram-ló energiahullámot.

- Nekem sokkal jobban fog fájni, mint neked - motyogta az orra alatt.

Majd egy pillanattal később hozzátette: - Nagyon sajnálom. -

Felemelte a kést, és olyan mély sebet ejtett vele az ősöreg, göcsörtös fa törzsén, hogy egy darabon kilátszott a zöld háncs a kéreg alól. Látta, hogy a vágásból nedv kezd szivárogni, de tudta, hogy ez még nem elég. Te adsz, én is adok, gondolta. A kés élét a nyitott tenyeréhez igazítot ta, és fogait összeszorítva belevágott a bőrébe.

A sebet a kilátszó, zöld háncshoz nyomta.

A hangok lavinaszerűen omlottak rá, minden másodpercben elsuttogott bölcsességek ezrei koppantak élesen a koponyáján, mint a jégeső cseppjei, majd a vállán dobolva azzal fenyegették, hogy a mélységbe húzzák, és élve eltemetik. Laurel megrogyott a támadás súlya alatt, de nem hag yta magát elsodorni.

Amikor tudatának sikerült alávetnie magát a fa erejének, a la vina vízeséssé, majd hegyi patakká szelídült, aztán a lány részévé vált, finoman szétáramlott a fejében, az életében, az emlékeiben. Laurel majdnem hátrahőkölt a beavatkozás ereje miatt, de megpróbált egyenletesen lélegezve arra összpontosítani, amit meg akart tudni.

Megint Tamanit képzelte maga elé, újra átélte azt a jelenetet, ami a mérgezéshez vezetett. Visszaidézte Klea magyarázatát, és a lehe tetlen döntéshelyzetet, ami elé a nő állította. A gondolatok áramlá sába Klea végső

fenyegetését is hagyta beszivárogni: a méreg el fogja pusztítani egész Avalont, a Világfával együtt.

Az élet folyama újra lelkek viharává erősödött, de ez alkalommal Laurelben béke volt, csönd borult rá. A karjain melegség futott vé gig, és tetőtől talpig átjárta.

Azután a fa megszólalt. Laurel inkább érezte, mint hallotta a han got a megfoghatatlan, alaktalan csendben.

Ha képes vagy úgy gondolkodni, mint a Vadásznő, arra is képes leszel, hogy úgy cselekedj, mint ő.

Hát ez meg mit jelent! Laurel válaszért esedezett még akkor is, amikor memorizálni próbálta a szavakat. De a melegség már leszállt a fejéből, és a mellkasában összegyűlve a karján keresztül elillant.

-

Ne! - kiáltotta a lány, éles hangjával megtörve a csendet. - Nem tudom, mit jelent! Kérlek, segíts! Senki máshoz nem fordulhatok!

A fura lény már a kezét is elérte, és az ujjai alatt kavargó élet ismét örvényleni kezdett, de jóval csendesebben, mert már nem a fejében zajlott. Az ujjai bizseregtek és kihűltek, de a vihar utoljára még feltámadt, és egy szinte ismerős hang valahogyan a többi fölé küzdötte magát.

Mentsd meg a fiamat!

Aztán a melegség teljesen eltűnt. A suttogás is elhalt.

-

Nem, nem, nem, nem! - Laurel még erősebben szorította a kezét a fa törzsére, éles fájdalom nyilallt a tenyerébe, de tudta, hogy felesle gesen próbálkozik. A Világfa elmondta, amit közölni akart.

Amikor Laurel térdre rogyott, a fa gyökerének durva kérge felhor zsolta a bőrét, és a lány zokogni kezdett. Mindent kockára tett, és ve szített. A Világfa -

az utolsó reménye - nem segített. Avalon elpusztul. Mindegy is, hogy hogyan... vagy a méreg végez vele, vagy Klea uralkodása.

Bárcsak nagyobb érdeklődést mutatott volna a viridefaeco-szérum iránt! Az egyik osztálytársa már évek óta megszállottan dolgozott rajta, miért nem tanult együtt vele? Most azt sem tudja, hol kellene elkezdeni. Még csak a nevére sem emlékszik annak a tündérnek.

Klea viszont tudja. Őrjítő, hogy ez a tudás ilyen közel van, és mégis ennyire elérhetetlen. Zsákutca. Már hogyan is gondolkodhatna úgy, mint Klea?

Még elképzelni is borzasztó volt Laurel számára, hiszen Klea közönséges gyilkos volt. Ráadásul mindenkit manipulált. Gonosz, alattomos, mérgező...

Mérgező. Miközben a könnyek csíkokat festettek az arcára, Laurel agyán újra átfutott ez a szó.

Csak akkor tudod egy méreg legjobb ellenszerét elkészíteni, ha megismered magát a mérget. Ezt Klea mondta, alig egy órával korábban.

De ez mindenképpen zsákutca, hiszen még Marának, az Akadémia méregszakértőjének sem engedélyezték, hogy behatóbban tanulmányozhassa a mérgeket. És ugyan mit taníthatna Laurelnek egy óra alatt, ha egyáltalán elvállalja?

Laurel a Világfa törzsének dőlt, és azon gondolkodott, hogy van -e értelme visszamenni Kleához. Azért, hogy végignézze Tamani halálát? Semmi mást sem szeretett volna jobban, mint a karjaiban tartani a fiút, akkor is, ha ez az utolsó alkalom. Talán az sem számít, ha a méreg őt is átjárja. Érdemes egyáltalán Tamani nélkül élni? Egy utolsó csók megéri a kockázatot? Egy utolsó ölelés? Bár akkor neki, Laurelnek kell majd egyedül, megmérgezve, mindenki érintésétől távol meghalnia. De...

Csak akkor tudod egy méreg legjobb ellenszerét elkészíteni, ha megismered magát a mérget.

Laurel fejében születőben volt egy gondolat. Megpróbálta maga elé képzelni a fiatal, még lelkes Kleát, vagyis Callistát, aki titokban egye dül dolgozik egy osztályteremben. Azonban a mérgekhez is kellettek kísérleti alanyok, nem csak a gyógyszerekhez.

Kit használt?

Ha képes vagy úgy gondolkodni, mint a Vadásznő, arra is képes leszel, hogy úgy cselekedj, mint ő.

Laurel egy pillanatig sem tétovázott tovább: felugrott és rohanni kezdett.

A csillagok miriádjai fényesen ragyogtak a lombos fák ágai kö zött, és az egész eget megtöltötték, amikor az ösvény egy tisztáson véget ért. A tüzet már eloltották az Akadémián, az épület sötétségbe

burkolózott, de a Tavasz és a Nyár házaiból fény szűrődött ki. Laurel gondolni sem mert arra, hogyan verték vissza a támadásokat a város kák lakói, mielőtt a troliok mind össze nem estek. Ha megbukik a terve, ez sem fog számítani.

Néhányszor megbotlott a sötétben, de már látta is a furcsa, engedelmes katonákat, és hirtelen David karjában találta magát, aki elkapta, nehogy beleessen abba a hatalmas árokba, amelyet közben ásott. Laurel pislogott néhányat a sötétben, aztán lassan ráeszmélt, mit t ett a fiú Avalonért. Átölelte.

- Köszönöm! - suttogta neki. Mielőtt elhúzódott volna Davidtól, halkan megkérdezte: - Jamison? - Nem akarta a Téltündérre terelni Klea figyelmét.

-

El - felelte halkan David.

Laurel bólintott, a kör szélére lépett, és átugrotta az árkot.

Beletelt egy pillanatba, amíg kivette Klea mozdulatlan alakját, majd Tamanit, aki a kör közepén ült, Yuki feje az ölében nyugodott. Tamani üres tekintettel nézett fel Laurelre.

A lány a mozdulatlan tündérre meredt. - Yuki...?

-

Nem látom a királynőt - morogta Klea, elvonva Laurel figyelmét Yukiról.

De a lány csak egy futó pillantást vetett rá. Aztán megfordult, és leguggolt Tamani és Yuki mellé. Yuki olyan volt, mintha csak aludna, de nem lélegzett, és az arca viaszosan merev volt. Laurelre egys zerre tört rá a gyász és a pánik: ha Yuki már halott, mennyi ideje lehet hátra Tamaninak?

-

Vedd le az ingedet! - parancsolta a fiúnak.

Tamani engedelmeskedett.

Laurel majdnem öklendezni kezdett a látványtól. A fiú kulcscsont ja melletti apró karcolásból kinyúló fekete fonalak elérték a vállát és a nyakát.

A hasi sérüléseiből zöldes nedv szivárgott, biztos jeleként

annak, hogy Kica fertőző mérge a belső szerveit is átitatta. Nem ma radt sok ideje.

-

Nem jártál sikerrel, igaz? - kérdezte Klea, aki továbbra is mozdu -

latlanul feküdt néhány méterre tőlük. - Nem jártál sikerrel, és most egész Avalon elpusztul miattad.

-

De sikerrel jártam - mondta Laurel megvetően. - El sem mentem a palotába. Te tényleg azt hitted, hogy segíteni fogok neked? Jamisonnak igaza volt, amikor az Unseelie táborba küldött téged. - Laurel megállt, és szúrós pillantást vetett Kleára. - Inkább meghalok, mint hogy a te tökéletes világodban éljek.

Laurel roppanó hangot hallott, amikor Klea ökölbe szorította a kezét, és látta, hogy a nő ujjai közül a szérum olajos cseppjei a fekete ingre csepegnek.

- Azt is lehet. Szégyellhetnéd magad azért, hogy a töb bieket is magaddal rántod a halálba.

-

Ma még nem - motyogta Laurel az orra alatt.

Most vagy soha.

A szándékai az arcára lehettek írva, mert Tamani önkéntelenül hátrahúzódott. - Ne!

De Laurel lehunyta a szemét, és nyitott tenyerét a fiú megfeketedett bőrére tapasztotta. Érezte az alatta pulzáló életet, érezte az odabenn dúló harcot, és a mérget, amely ellen a fiú sejtjei küzdöttek. Laurel még sohasem találkozott olyan varázsitallal, mint Klea mérge, ez még annál is összetettebb és furcsább volt, mint az a por, amivel a nő a trollok nyomait elfedte. A lánynak sikerült lépésről lépésre megfejtenie a por titkát, de meglehetősen sok idejébe került, és mázlija is volt.

Szerencsére sokat tanult belőle.

Amikor visszahúzta a kezét, Tamani könnyes szemmel nézett a sz emébe. -

Miért tetted? - kérdezte a fiú, és kezét Laurel arcához érintette. - Nekem kellene megvédenem téged.

-

Nem is kívánhattam volna nálad jobb védelmezőt - mondta Laurel, majd előrehajolt, és ajkát puhán, finoman a fiú ajkához érin tette. - De most rajtam a sor.

Érezte, hogy Klea mérge már dolgozik az ujjaiban és az ajkán, le bontja a klorofillt és feloldja a sejtfalakat, arra kényszerítve az energiáit, hogy a saját szervezete ellen forduljanak. Gyorsan kell dolgoznia, de a méreg már megszólalt benne, ő pedig készen áll arra, hogy végighallgassa.

- Ja... - mondta Laurel és felállt. - Édesapád üdvözöl.

Meg sem nézve, milyen kifejezést ölt Tamani arca, lehunyta a szemét, és elismételte magában a Világfa szavait. Ha képes vagy úgy gondolkodni, mint a Vadásznő, arra is képes leszel, hogy úgy cselekedj, mint ő. - Mindjárt visszajövök! -

mondta, és megint átugrott az árok felett.

-

Laurel! - állította meg David. - Hol voltál?

-

A Világfánál - felelte a lány, és szinte hallotta, hogy a múló má -

sodpercek ketyegnek a fejében.

-

A fánál, amelyik beszél hozzád?

Laurel bólintott.

-

Mit mondott?

-

Hogy mentsem meg Avalont.

Az AKAD ÉM IA M ÖGÖTTI KER TB EN alig volt fény, amikor Laurel a dombon átérve belépett a melegházba. A tündérek alélt társaik között üldögéltek, utóbbiak lassan kezdtek magukhoz térni. A köhögés és a hörgő

lélegzetvételek hangja majdnem elnyomta a barátaikat vi gasztaló, nyugtató Mixerek halk mormogását.

Laurel észrevette, hogy a melegházat az ebédlőtől elválasztó falbó l kivették a faldarabot, de úgy tűnt, kevesen vállalkoztak arra, hogy visszatérjenek az Akadémia épületébe.

A lány a tündérek között bóklászva Yeardley-t kereste, és nagyon vigyázott, nehogy véletlenül hozzáérjen valakihez. Nem volt biztos abban, hogy a gyorsan ható méreg annyira szétterjedt -e már benne, hogy másokat is megfertőzhessen, de nem akart kockáztatni. Végül a melegház közepén pillantotta meg az alapismereteket oktatót, és megkönnyebbülve, bár nem túl meglepetten látta, hogy Chelsea is ott áll mellette.

-

Laurel! - kiáltotta Chelsea, Yeardley pedig vállon akarta ragadn i tanítványát.

-

Ne nyúlj hozzám! - figyelmeztette Laurel, és karját védekezően kinyújtotta. - Klea mérge engem is megfertőzött.

-

Miért hagytad? - kérdezte Chelsea.

-

Hosszú történet - felelte Laurel. - De ne aggódj, rád nem hat, csak tündérekre - tette hozzá. Az agyát folyamatosan bombázták

azok az érzetek, amelyek megmutatták neki, hogyan dolgozik ben ne a méreg, és mindegyik a klorofillhoz kapcsolódott. Chelsea -nek és Davidnek nem eshet bántódása.

A professzorához fordult. - Szükségem van a segítségedre, és nincsen sok időm.

-

Parancsolj! - mondta Yeardley.

-

Két nyárral ezelőtt volt egy tündér - azt hiszem, valamivel fiata labb volt nálam, sötétbarna hajú -, aki a viridefaeco-szérumon dolgozott. Tudod, ki ő?

Yeardley felsóhajtott. - Fiona. Nagyon elszánt volt, de nem jutott messzire. Amikor n éhány régi feljegyzés segítségével elkészítette a szérum bázisát, ígéretesnek bizonyult, és be kell vallanom, mindany -

nyian sok reményt fűztünk hozzá. De azóta nem ment vele semmire.

-

Itt van? - kérdezte Laurel, és nagyon, de nagyon remélte, hogy a fiatal tündér nem lett Klea áldozata. Megmentheti Avalont, ha úgy gondolkodik, mint Klea, de ha a viridefaeco -szérum erjedése hosszú ideig tart, vagy különleges érlelési módot igényel, Tamani már nem fog élni, mire elkészül.

Yeardley komor arcának láttán Laurel hirtelen elfelejtett levegőt venni. -

Életben van - mondta az oktató. - De nagyon sok füstöt nyelt, és őszintén szólva nincs valami jól. De eszméleténél van. Én ma gam ápoltam. Erre...

Laurel majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. Követte Yeardley -t a melegház másik végébe, és már látta is a sötétbarna fürtöket. Letér delt az egyik ültetőládához támasztott, lehunyt szemű, apró tündér mellé.

-

Fiona... - szólította meg Yeardley a kislányt halkan, és leguggolt.

Fiona kinyitotta a szemét, és amikor meglátta, hogy Laurel és Chelsea is őt nézik, megpróbált kicsit egyenesebben ülni.

-

Hogy vagy? - kérdezte Yeardley.

-

A viridefaeco-szérum - szólt közbe Laurel, mielőtt Fiona vála -

szolhatott volna. Nincs idő csevegni. - Van elkészült bázis hozzá?

-

I-i-i-gen, volt - dadogta a lány.

-

Mi az, hogy „volt”? - kérdezte Laurel, és rettegett a választól.

-

A laboratóriumban voltam, amik or a trollok támadtak. Nem tu dom, hogy megvannak-e még a bázisaim.

Laurel igyekezett nyugodt maradni. Klea sem vesztette el soha a fejét, amikor nagy nyomás nehezedett rá. Sőt, akkor volt igazán ele mében. Laurel is meg akarta őrizni a nyugalmát. - Azonnal a laborba kell mennünk. Tudsz járni?

Yeardley felsegítette Fionát. A lány lába kicsit remegett, de hamar összekapta magát. - Segítenél neki? - kérdezte Laurel Chelsea-től. - Kérlek...

én nem érhetek hozzá.

-

Persze - mormolta Chelsea, Fiona hóna alá nyúlt, és elindult vele.

Yeardley mutatta az utat.

Amikor odaértek a lyuk elé, amelyet David vágott néhány órával korábban, Fiona hátrahőkölt. - Minden rendben, már nincsen tűz, és a méreg is elpárolgott - biztosította Chelsea, majd hozzátette: - És én is itt vagyok veled.

A fiatal tündérlány bólintott, de vett egy nagy levegőt, mielőtt be lépett a kormos, meleg feketeségbe.

Az Akadémia sötét folyosói, amelyeket csak egy foszforeszkáló virággal világíthattak meg, sírkamrákra emlékeztettek. A folyosók falai megégtek, néhány közülük teljesen használhatatlanná vált, és mindenhol holttestek hevertek. A testek között volt, ami épen ma radt, több összeégett, és néhány a felismerhetetlenségig eltorzult a trollok első támadása során. Laurel torkát összeszorította a rémület, félt, hogy a laboratóriumban kő kövön nem maradt.

Amikor

befordultak az utolsó folyosóra, megkönnyebbülve látta, hogy az ajtó még áll.

Pillanatnyi tétovázás után Yeardley ki is nyitotta, tenyérnyomot hagyva a fekete koromrétegen. Amikor beléptek, Fiona önkéntelenül felkiáltott. A laboratórium úgy festett, mintha valaki felkapta és megrázta volna. A földön törött üvegek szétszór va, a cserepes nö vényeket kiráncigálták a földből, a bútorok helyén csak faszilánkok voltak. A korom vékony rétege mindent beborított.

Laurel próbált nem odanézni a földön heverő tündérekre meg a terem végében heverő trolltestre. Yeard ley sztoikus ábrázata nem változott, csak állkapcsa feszült meg alig észrevehetően, Chelsea pedig elsápadt. Fiona meglehetősen jól tartotta magát, és igazi Ősztündér -

hez méltóan az előtte álló feladatra összpontosított.

-

Az én asztalom ott volt - mondta, és a szoknyája szélét felemelve lépkedett keresztül a romokon. A padlón törött eszközök és üvegcsék hevertek; Laurel gyanította, hogy korábban egy fenti polcon álltak, így megkönnyebbült, amikor Fiona lehajolt, és kinyitott egy szek rénykét az asztal alatt. Néhány nagyobb mérőpohár állt benne.

-

Az egyik eldőlt és összetört, de kettő megmaradt - mondta Fiona, és két friss mézhez hasonlatos, tiszta oldattal teli üveggel a kezében felegyenesedett.

-

Tökéletes - közölte Laurel, és fáradtan az asztalnak dőlt, az on igyekezve, hogy csak a szoknyájával érjen hozzá a felülethez, a bőré vel semmiképpen sem. Késő volt már, teljesen kimerült, és a méreg is működött benne. Körülnézett a szinte teljesen lerombolt teremben. - Szerinted mindent megtalálunk, ami kelleni fog? - kérdezte bizonytalanul.

-

Majd én. - Laurel összerezzent Yeardley hangja hallatán, meg -

fordult, és látta, hogy az oktató egy zsebkendőjével törölgeti az egyik

asztalt. - Ti ketten a bázissal foglalkozzatok! - mondta. - Én pedig összeszedek mindent, ami megmaradt. A polcokon álló minták szerintem épek. - Laurel bólintott, mire Yeardley kutakodni kezdett a szekrényekben.

Fiona letette a két üveget az asztal megtisztított részére, és elmesél te Laurelnek, hogyan készítette el a bázist. Pontosan ugyanazt mond ta el, mint két évvel korábban, amikor Laurel az Akadémiára érkezett, de két nyár elteltével Laurel jóval többet fogott fel belőle. Fiona felsorolta a hozzávalókat, amelyekre egy régi szövegben bukkant: érlelt jónásfa csomó, fikusz és uborkamag keveréke, passiógyümölcs, kivonat. A lista egyre nőtt, és néhány perc múlva Laurel leállította a lányt. - Éreznem kell. Kiöntenél néhány cseppet egy Petri-csészébe? Ha belenyúlok az üvegbe, attól félek, hogy a méreg az egész bázist tönkreteszi. - Chelsea-re nézett. - Mind a kettőtökre szükségem van, ti lesztek a két kezem.

Chelsea körülnézett, és talált is egy kicsi Pet ri-csészét, Fiona pedig óvatosan kinyitotta az egyik üveget. Néhány cseppet kiöntött belőle, aztán Chelsea átadta az edénykét Laurelnek.

- Abban biztos vagyok, hogy eddig mindent jól csináltam - mondta Fiona, és a fejét csóválta. - A szöveg világos volt, és az egész köny-nyen összeállt. A használati utasítás többi részét azonban eltávolítot ták, és sehogyan sem boldogultam. Valami hiányzik, és nem tudok rájönni, mi lehet az. - Felsóhajtott. - Mi mindent meg nem próbáltam... Szánalmas.

Miközben Fiona a kudarcairól mesélt, Laurel az ujjával belenyúlt a csészében gyöngyöző oldatba. Az ujjbegye megfeketedett és egy ki csit megduzzadt, Laurel viszont csak arra figyelt, hogyan reagál Fiona keveréke a szervezetében halmozódó méregre, és hogyan válaszol a méreg a viridefaeco-bázisra. Érezte a kevésbé uralkodó összetevők

potenciálját, és ráérzett, hogyan nyomták el őket a jelentősebbek. Volt benne néhány olyan dolog, amit ő sohasem rakott volna bele egy oldatba. - Klea láthatatlanná tevő porához hasonlóan a viridefaeco - bázisban is küzdöttek egymással az összetevők. Valahogyan ki kellett engedni ezt a feszültséget.

Laurel nagyon mélyen érezte, hogy találkozott már a megfelelő

komponenssel.

Ugyanaz az érzés fogta el, mint amikor a Klea amputált virágá -

ból készített port elemezte - bár jelen esetben a hiányzó összetevő nem tündérből származott. Visszaemlékezett arra a napra, amikor Tamanival kísérletezett - mérgekre, fotoszintézis-blokkolókra és más méreganyagokra.

Abban a szérumban is, amellyel Klea immúnissá tette a trollokat a tündérmágiával szemben, volt tündérvirág. Azok a varázsitalok azonban, amelyeket tündérek virágából készítettek, a tündéreken nem segítettek, sőt, ártottak nekik. Nem erre kellett az ellenszer.

Yeardley megmondta neki, amikor először megjelent az Akadémi án, hogy varázserejének esszenciája a tudás - az intuíció innen nyeri az erejét. A hiányzó összetevőt már ismerte valahonnan, többször is találkozott vele, de eddig nem tartotta hasznos adaléknak, Fionának viszont talán még sohasem volt vele dolga. Tehát nagy valószínűséggel egy olyan összetevőről lehet szó, ami Avalonban ritkaságnak számít.

- Rendben - mondta Laurel. - Szerintem jó úton jártál a szárí tott búzafűvel. Létezik a búzafűnek olyan fajtája, amelyet nem sűrűn használsz?

Amelyet - mondjuk - az uradalomból kell megrendelni? Induljunk el ebben az irányban!

Yeardley jóval több gyógynövényt és felszerelést szedett össze, mint amennyire Laurel számított ekkora pusztítás után. De nem kérdezős ködött, hanem munkához látott: megkérte Fionát és Chelsea -t, hogy gyűjtsék össze, illetve készítsék el az adalékanyagokat, hagyta, hogy

azok ketten dolgozzanak, míg ő menet közben a varázsitalt tesztel -

gette.

-

Közel járunk. Minden itt van - mondta Laurel, miután ró zsavizet permetezett az oldatba, mert ezt még hiányolta belőle. Még egy mintán végighúzta az ujját. - Készen van, csak nem elég hatékony. A méreg még mindig túlságosan erős. Olyan... olyan, mintha az összetevők nyug vóponton lennének, és kellene valami, ami működésbe hozza őket. - Szusszant egyet. Ez lesz az. - Katalizátor... - mondta halkan. - Valami, ami a benne rejlő

potenciált kibontakoztatja. De mi lehet az?

Fiona a fejét rázta. - Pontosan ezért kellett felhagynom ezzel a kísérlettel, és más munkába kezdenem. Én is ugyanarra gondoltam, még az uradalomba is elmentem. Ott elmondták nekem, hogy az emberek miatt sok növényfaj kihalt az elmúlt évszázadokban. Az utolsó összetevő valószínűleg azok egyike lehet.

-

Nem - erősködött Laurel. - Nem, én ismerem az utolsó összetevőt .

Itt van a nyelvem hegyén a neve. Mi az, ami Kaliforniában meg terem, de Avalonban nem?

-

Laurel... - szólt közbe bizonytalanul Chelsea. - Az arcod... tele van fekete kiütésekkel.

Laurel megérintette az arcbőrét, és eszébe jutott, hogy Tam ani is ezt tette.

Mikor is? Nem számít, erre most nem gondolhat.

Ha képes vagy úgy gondolkodni, mint a Vadásznő, arra is képes leszel, hogy úgy cselekedj, mint ő.

A viridefaeco-szérumot már évszázadok óta nem állították elő. De Klea kitalálta, hogy lehet újra megcsinálni. Mitől olyan különleges ez a nő? Mindig készen állt arra, hogy a határokat feszegesse. Va lószínűleg önmagán is tesztelte a mérgeket és az ellenszereket, min dent feláldozott volna a munkájáért. Hát Laurel nem ugyanezt tette? Nem mérgezte meg magát, hogy jobban megértse a szer működési

mechanizmusát? De minél inkább értette a testében áramló mér get, annál jobban rettegett attól, hogy nem lesz képes legyőzni. Laurel a kezébe vett egy friss bázismintát, lehunyta a szemét, és miközben az ujjával többször is megérintette az oldatot, folyamatosan mantrázott, hogy: Gondolkodj Klenként, gondolkodj Klenként!

Avalonban már elfelejtették, mi mindenre jók az emberek.

Laurel szeme kipattant, amikor Klea szavai visszhangoztak az agyában. -

Chelsea - mondta halkan. - Chelsea kell.

-

Mi van? - kérdezte Chelsea. - Mi kell neked?

-

Te kellesz. Egy hajszál, vagy egy kis nyál... de nem, a vér lesz a legjobb. Emberi DNS. - Szétnézett a Yeardley által összehordott esz közök között. - A viridefaeco-szérum az után tűnt el, hogy a kapukat lezártuk, és beszüntettünk minden kapcsolatot az emberekkel, igaz? - kérdezte Laurel Fiona felé fordulva, aki bólintott. - Nem véletlen egybeesés. Ez az oka annak, hogy a szérum eltűnt, emiatt pusztították el a használati utasítás másik felét.

Ennek a varázsitalnak a katalizátora az emberi DNS. Chelsea! - mondta izgatottan, és egy szikével barátnője felé fordult. - Megengeded?

Chelsea gondolkodás nélkül bólintott, és kinyújtotta a kezét.

Laurel a lány ujjbegyéhez érintette a szikét. Csak egy apró vágás, biztatta magát, ennek ellenére nagyon nehéz volt megnyomnia a pen gét, hogy belevágjon Chelsea bőrébe.

-

Átvegyem? - kérdezte Fiona csendesen.

Laurel megrázta a fejét. - Nem, nekem kell megtennem - mondta, mert fura módon teljesen biztos volt ebben. Maga elé húzta a nagy kémcsövet, most először érintette meg. Chelsea ujjbegyén egy apró, karmaz sinvörös gyöngyöcske jelent meg. A lány még Laurelnél is ki-merültebbnek tűnt, de túlságosan is izgatta, hogy mi történik körü lötte, semmint hogy a fájdalommal foglalkozzon.

-

Avalon utolsó esélye - motyogta Laurel. Meg Tamanié, tette hozzá magában. Megfogta Chelsea ujját, és egyetlen csepp vért óvatosan a kémcsőbe csepegtetett, majd egy hosszú nyelű bambuszkan állal megkavarta az oldatot.

Abban a pillanatban, amikor a vércsepp elérte az oldatot, az oldat megváltozott. Laurel folyamatosan keverte, és nagyon fellelkesedett, amikor a színtelen keverék lilás árnyalatot öltött, pont olyat, mint az a szer, amelyet Klea kezében megpillantott. Működik! Minden ösz -

szetevő egyszerre kelt életre, és a bázis potenciálja tízszeresére, sőt, ezerszeresére nőtt! Laurel diadalmasan felkacagott, Chelsea pedig megragadta a karját.

-

Sikerült?

Laurel olyan magabiztos lett, hogy az ujját egyenesen az oldatba dugta.

A méregnek esélye sem volt.

-

Működik! Sikerült, Chelsea! Működik! - Laurel szinte beleszé dült a megkönnyebbülésbe. - Keress nekem kémcsöveket, légy szíves! - szólt oda Fionának. - Gyorsan!

Rohannia kell Tamanihoz.

Amikor Laurel kirobbant a fák közül, a halványan megvilágított kör ben olyan csend és nyugalom honolt, hogy a lány egy pillanatig azt hitte, mindenki meghalt.

Tamani feje David lábán pihent. - Szerintem még lélegzik - mondta David, amikor Laurel átugrotta az árkot, és térdre rogyott Tamani teste mellett. - De már öt perce nem nyitotta ki a szemét.

Tamani felsőteste fedetlen volt, a mellkasát és a vállát átszőtte a feketeség.

Laurel megérintette az arcát, és érezte, hogy a fiút pusztító

méreg most ellene is fordul, de a viridefaeco-szérum, amelyet Chelsea ösztökélésére még indulás előtt lenyelt, könnyedén felvette vele a harcot.

-

Vissza... jöttél... el... köszönni? - kérdezte Klea, és zihálva nevet n i próbált. Bár a méreg miatt felduzzadt a teste, és a halál mezsgyéjén járt, megmaradt keserű, kárörvendő boszorkánynak.

-

Könyörgöm, maradj életben! - esdekelt Laurel halkan, miközben a szérumot Tamani szájába csorgatta, majd össze is csukta a fiú ajkait.

Elviselhetetlenül lassan teltek a másodpercek, és Laurel szeme megtelt könnyel, miközben megragadta a fiú karját, hogy az végre felébredjen. A viridefaeco-szérum nála azonna l hatott, akkor most miért nem működik?

Eltelt egy perc. Kettő.

David megérintette Laurel karját. - Laurel, nem hiszem, hogy...

-

Nem! - kiáltotta a lány, és ellökte David kezét. - Működni fog!

Muszáj neki! Tamani, könyörgök! - A fiú fölé hajolt, arcát a mellkasára szorította, és a könnyeit nyeldekelve azt kívánta, bárcsak dobogna a tündérekben is szív, hogy meggyőződhessen róla, Tamani életben van.

Életben kell lennie! Laurel nem hitte, hogy egyetlen pillanatig is képes a fiú nélkül élni. Mit számít, amit eddig elért, ha végül mégis elkésett, és nem tudja megmenteni Tamanit? Felegyenesedett, és az élet jeleit kutatta a fiú arcán. Egy hajtincs félig eltakarta a szemét, ezért Laurel lehajolt, hogy elsimítsa a homlokából, de kezét szinte megbé nította a kétségbeesés.

Félúton meg is állt. A vékony fekete csápok, amelyek már Tamani arcán kúsztak, mintha elkezdtek volna visszahúzódni. Laurel összeszűkült szemmel bámult. Talán csak képzelődik? A sötétben rosz- szul lát? Nem, az a vonal biztos, hogy végigért Tamani szemöldökén, most meg már csak a felénél van.

Laurel visszatartotta a lélegzetét, és

moccani sem mert, miközben a vonal elhalványodott, majd el is tűnt. A fiú mellkasa enyhén megemelkedett, aztán lesüllyedt.

-

Lélegezz! - parancsolta Laurel alig hallhatóan suttogva.

Semmi sem történt.

-

Vegyél még egy levegőt! - követelte a lány.

Tamani mellkasa újra megemelkedett. Ez alkalommal a fiú köhögni és köpködni kezdett, mert egy kis viridefaeco-szérum a torkára szaladt, aztán nagyot nyelt.

Laurel izgatottan felsikoltott, átölelte Tamani nyakát, és örömében magához szorította. A fiú még mindig felszínesen lélegzett, de e gyenletesen, és néhány másodperc múlva a szemét is kinyitotta. - Laurel korábban attól tartott, hogy ez a gyönyörű, zöld szempár soha többé nem fog rátekinteni.

-

Laurel... - mondta Tamani rekedten.

A lány arca könnyben úszott, de ezúttal az öröm könnyei voltak ezek, hiszen közben kacagott is, hangját úgy verték vissza az erdő fái, mintha együtt örülnének vele.

Tamani erőtlenül elmosolyodott. - Megcsináltad.

-

Volt segítségem.

-

De akkor is.

Laurel bólintott, és a fiú hajába túrt, aki elégedett sóhajtással le hunyta a szemét.

De Laurel még nem végzett.

Elengedte Tamanit, felállt, és odament Kleához. A nő arca dagadt és fekete volt, de világoszöld szeméből sütött a rosszindulat. Biztos, hogy mindent hallott, és már tudja, hogy a terve dugába dőlt.

-

Viridefaeco - suttogta Klea. Szaggatottan lélegzett, és még min dig a hátán feküdt, ugyanabban a helyzetben, ahogyan egy órája. Laurelben felmerült a gondolat, hogy talán már nem is tud mozogni.

- Te aztán... te aztán nem semmi vagy. Fogadjunk, hogy most... na gyon...

okosnak képzeled magad.

-

Nem, úgy gondolom, hogy te vagy okos - felelte Laurel hűvösen.

Különös igazság volt ez. - Nyisd ki a szádat! - mondta, és odanyújtotta a második üvegcsét.

-

Nem! - vicsorogta Klea olyan dühvei, amit Laurel ki sem nézett volna egy haldokló tündérből.

-

Mi az, hogy nem? - kérdezte a lány. - A méreg nemsokára végez veled.

Klea a szemét forgatta. - Inkább... meghalok... mint hogy a te tökéletes világodban éljek.

Laurel állkapcsa megfeszült. - Ez nem kettőnk harcáról szól. Idd meg az ellenszert! - Amikor Klea makacsul összezárt szájjal elfordí totta a fejét, Laurel úgy döntött, hogy az arcára spriccel az ellenszerből - valószínűleg így is hatni fog.

Klea reflexei azonban még jól működtek, és elkapta Laurel csukló ját.

Vasmarokkal szorította, amíg fel nem küzdötte magát ülő helyzet be, Laurel hiába próbálta meg magát kiszabadítani. Honnan ez a z erő?

-

Laurel! - kiáltotta Dá vid, tétován előrelépett, aztán megállt, és a homlokát ráncolva a varázskardra nézett.

-

Én... fogok... győzni! - mondta Klea, minden szót összeszorított fogain keresztül szűrve. Nagy lendülettel a földhöz nyomta Laurel öklét, és összetörte a cukorüveg fiolát, mire a ragacsos szérum kiömlött a megfeketedett fűbe. Aztán megvető mozdulattal elengedte Laurel karját, és hátrahanyatlott. - Rohadj...

Laurel megdermedt a döbbenettől.

-

...meg...

Az ujjairól csöpögő szérum talán elég lehet neki. Ha sikerülne...

-

...a pokolban!

A Klea megfeketedett, duzzadt arcán megjelenő kifejezés nem düh vol t, és nem is megvetés. Hanem színtiszta, a velejéig romlást sejtető undor.

Laurel visszabotorkált Tamanihoz, és lerogyott mellé a földre. Da vid is csatlakozott hozzájuk, az Excaliburt leszúrta maga mellé a föld be, és keresztbe tett lábbal leült Laurel mellé. Tamani szeme rebbenve kinyílt, és a fiú megragadta David kezét. - Köszönöm pajtás, hogy velem maradtál!

- Nem volt hova mennem - mondta Da vid halkan, de mosolyogva.

Laurel David vállára hajtotta a fejét, az ujjait pedig Tamani uj -

jai közé fűzte. Sok munka várt még rájuk. Miután felgyógyulnak, viridefaeco-szérumot kell készíteniük, meg kell gyászolniuk a bará taikat, és újjá kell építeniük az Akadémiát. De ma éjszakára minden véget ért. Avalon biztonságban volt, Davidból hős lett, és Tamani életben maradt.

Klea pedig soha többé nem tudja bántani őket.

L AU R E L S ZE M E L AS S AN K I N YÍ L T a homályos, kora hajnali fényb en. A feje Tamani mellkasán nyugodott, David karja pedig az ő derekán pihent.

Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el. Barátai ölelésében óvatlanul hagyta, hogy a világban nélküle történjenek a dolgok, hiszen végre menedéket talált az elmúlt huszonnégy óra rémségei után. De valószínűleg nem mindenről maradt le, hiszen a hajnal csak most készült köszönteni a napot.

-

Laurel?

A hajnali félhomályban beletelt néhány másodpercbe, mire felismerte, honnan jön a hang. - Jamison - lehelte. Arcához emelte Tamani kezét, majd a fiú szemébe nézett, megcsókolta az öklét, és fá radtan Jamisonhoz kúszott.

David gondos ápolása ellenére Laurelt aggasztotta, hogy a vén Tél tündér ilyen sokáig eszméletlen maradt. Kívül feküdt a körön, és a méreg valószínűleg nem ért el hozzá, de Laurel kitapogatta a fejét, ahol a faág megütötte, aztán megragadta a csuklóját, és a mérgezés jeleit kereste.

-

Attól félek, csalódást okoztam - mondta Jamison, és a hangja szomorúan csengett.

-

Ugyan - felelte Laurel, és megkönnyebbülten elmosolyodot t, mert a méregnek nyomát sem találta. - Most már minden rendben van . Már amennyire egy háború végén rendben lehetnek a dolgok.

-

Yuki...?

Laurel lehajtotta a fejét. - Sajnos elkéstem - suttogta, és meg sem lepte, amikor könnyeket látott megcsillanni Jamison szemében.

-

Callista is?

Laurel hang nélkül bólintott, és az a tehetetlenség, ami Klea életé nek utolsó perceiben elfogta, most is szomorúsággal töltötte el.

-

De Avalon biztonságban van - jelentette ki Jamison, és kérd ő

hangsúlynak nyoma sem volt a hangjában.

Laurel nem érezte magát diadalittasnak.

-

Mi történt?

A lány gyorsan összefoglalta a történteket, igyekezett nem kimeríteni a gyenge Téltündért. Azt kívánta, bárcsak boldogabb befejezésről számolhatna be.

-

Büszke vagyok rád - mondta Jamison, amikor Laurel befejezte, de a hangjában pontosan ugyanaz a lemondás csengett, mint Laurelében. Igen, a trollok meghaltak, és igen, Kleát és a mérgét sikerült megállíta niuk, de a veszteség szinte felbecsülhetetlen. Tavasz- és Nyártündérek százai haltak meg, vagy talán ezernél is többen. És az Ősztündérek? Arra még gondolni is fájdalmas. Az Akadémián alig százan maradtak é letben. Évtizedek kellenek, mire újra megtelik az épület élettel. Ennyi halál... és miért? Hogy Avalon ugyanott folytassa, ahol azelőtt.

Laurel kiáltást, majd lábdobogást hallott. Mindketten a zaj forrása felé fordultak.

-

Nem várok tovább! - A királynő hangja túlsü vítette az Am Fear-

faire- ket, miközben lefelé haladt az ösvényen, nyomában a jóval ke vésbé izgatott Yasmine-nel.

Jamison keze megfeszült Laurel tenyerében, amikor meglátta az uralkodóját közeledni, de rögtön el is mosolyodott, amikor láttára Yas mine azonnal elkezdett rohanni feléjük.

-

Várjatok! - A királynőről és kíséretéről minden szem Chelsea -re és Fionára szegeződött, akik nagy avarzörgés közepette robbantak ki a fák közül.

-

Ne érjetek hozzá semmihez! - mondta Fiona zihálva, kezében egy hatalmas üvegfiolával.

-

Hála a magasságosnak! - kiáltotta Chelsea, megkerülte Fionát, aztán lelkesen átölelte Laurelt és Jamisont. - A királynő nem hallgat a szép szóra? -

suttogta Chelsea, mire Jamison halkan kuncogni kez dett. - Megláttuk őket az úton, épp akkor, amikor a második adaggal végeztünk, és jöttünk, amilyen gyorsan csak tudtunk.

-

Szerencsére az őrszemek egy ideig feltartóztatták - mondta Laurel, és felhúzta az egyik szemöldökét.

-

Várj, Yasmine, ne! - kiáltotta Fiona, és meg akarta állítani a Jamisonhoz igyekvő ifjú Téltündért.

-

Minden rendben - mondta Laurel. - Jamison nem fertőződött meg.

Fiona vonakod va elengedte Yasmine-t.

Marion királynő megállt David árkánál, és karba tett kézzel, szigo rúan nézett körül. Laurel rá sem hederítve a fagyos tekintetre, meg fogta Chelsea kezét, átugrotta vele a keskeny árkot, és odavezette a lányt, ahol David térdelt

- kezében az Excaliburral - Tamani mellett. Utóbbinak sikerült a könyökére támaszkodva félig felemelkednie. A mellkasa még mindig füstszürke volt, mintha megütötte volna magát, de már kezdett halványulni.

-

Akármi történjen - suttogta Laurel -, együtt maradunk! - Hosz-szan barátai szemébe nézett, aztán mindannyian bólintottak. - David, nehogy kiadd a kardot a kezedből! - A királynőre pillantott. - Szerintem nem végeztünk még minden ellenséggel - mondta komoran.

-

Gyertek ide mindannyian! - parancsolta Marion.

-

Először semlegesítem őket - mondta Fiona, és Laurel megfor dulva látta, hogy fiolával a kezében meghajol a királynő előtt. A lány egy permetszórót erősített az üvegre. - Csakis a biztonság kedvéért - tette hozzá, és szeme a Tamani mellkasát elcsúfító árnyékokra tapadt.

Laurel bólintott, és Fiona átugrotta az árkot.

-

Tartsátok vissza a lélegzeteteket - mondta, és vékony viridefaeco -

réteget fújt a tündérekre. - Bocs, kissé vizesek lesztek!

Laurel elhessegette az aggodalmait, és megpróbálta talpra segíteni Tamanit. - Tudsz járni? - suttogta.

A fiú állkapcsa megfeszült, és a fejét rázta. - Segítség nélkül nem tudok -

vallotta be.

-

Na, gyere! - mondta Laurel, és bebújt Tamani egyik hóna alá, Chelsea pedig azonnal felajánlotta a segítségét a másik oldalon.

Bár a királynő csak néhány lépésre állt tőlük, Laurel és Chelsea a kör másik oldalán segítették át Tamanit az árkon túlra, ahol Jamison és Yasmine várt rájuk, aztán David is átlépett a mélyedés fölött, így együtt ülhettek mindannyian.

-

Itt beszélhetünk - szólította meg Laurel a királynőt.

Marion a száját csücsörítette, és egy pillanatig Laurel biztos volt benne, hogy nem fog odajönni hozzájuk. De valószínűleg rájött, hogy nincs más választása. Az Am Fear-faire-k. kíséretében megkerülte a kör alakú árkot, megállt mellettük, és lepillantott a kis csa patra, amely más körülmények között egy baráti társaságra emlékez tetett volna.

A királynő színpadiasan megszámolta a jelenlevőket, nem is egy szer, de kétszer. - Nos, hát akkor, Jamison, két ember, és két tündér: egy Ősz és egy Tavasz. Hol van a Téltündér, akit említettél? - kérdezte Marion. - Vagy kiderült, hogy csak egy bizonyos őrszem túlságosan is élénk fantáziájáról van szó? - Vádlón meredt Tamanira.

-

A fiatalabb halott az, a kör közepén - mondta Jamison, és Yukira mutatott.

Marion követte a pillantásával, és tágra nyílt a szeme a döbbenet től, amikor felfogta, hogy a kiégett füvön heverő groteszk, összeasza -

lódott, fekete alakok tündérek. - Megölted... - mondta halkan.

-

Nem én - felelte Jamison. - Yuki elárulta Callistát, amikor kiderült számára, hogy nem volt több puszta gyalognál a Mixer terveiben. Callista ölte meg.

-

Gyalog? - kérdezte a királynő gúnyosan, mert nyilván való volt, hogy képtelen komolyan venni azt az elképzelést, miszerint egy Téltündér bárkinek a „gyalogja” lehet.

-

Ahogyan a trollok is - mondta Jamison lassan, kimérten.

Marion egy pillanatig úgy festett, mintha pofon vágták volna -

mintha egy Téltündér trollokhoz való hasonlítása személy szerint neki szólt volna. Határozott arckifejezése lassan elbizonytalanodott. - Azt hiszem az lesz a legjobb, ha az elejétől hallom az egészet.

Laurel lassan, sokszor megszakítva a mondanivalóját megosztotta a többiekkel az elmúlt nap történéseit. Amikor elért ahhoz a részhez, hogy miként fedezte fel a viridefaeco-szérum utolsó összetevőjét, Jamison ragyogott a büszkeségtől, a királynő viszont belesápadt.

Amikor Laurel végzett, a tisztásra feszült csend telepedett. Marion a kört méregette, ahol Yuki és Klea meghaltak. A fű menthetetlenül elpusztult, de Fiona és két kormos Ősztündér társa lepermetezték viridefaeco -szérummal, hogy a méreg terjedését megállítsák.

- Jamison - szólalt meg Marion fáradtnak tűnő hangon -, neked nyilvánvalóan pihenned kell. Azt javasolom, hogy térj viss za a palotába, de előtte ezt a két embert is vidd magaddal a szálláshelyükre.

-

Egyetértünk. Szerintem az lenne a legjobb, ha Da vid visszaadná a kardot, mielőtt kitüntetnénk a hősiességéért, és kikísérnénk őt és

másik barátunkat Avalonból. Biztos vagyok benne, hogy már nagyon szeretnének hazajutni.

-

Megőrültél? - kérdezte a királynő, és nagyon nem tetszett neki, hogy Jamison kiforgatta a szavait. - Nem hagyhatják el Avalont.

Chelsea torkából kiáltás szakadt volna fel, de Tamani bátorítóan megfogta a kezét.

-

Te is nagyon jól tudod, hogy a szabály alól lehetnek kivételek.

-

A kezében volt a kard, Jamison.

-

Csak mert korábban is megtörtént, még nem biztos, hogy most is meg fog. A körülmények nagyon különbözőek - mondta Jamison nyugodt hangon.

-

Nem látok különbséget.

-

Artúrnak nem volt miért visszatérnie. Az élete és a királysága romokban hevert. Ennek a fiúnak jövője van. Nem vagyok hajlandó szerepet vállalni abban, hogy itt fogjuk.

-

Hogy érted azt, hogy itt fogni? - kérdezte David.

Jamison a fiúra nézett. - Artúr király sohasem hagyta el Avalont. Soha. És gyanítom, hogy nem feltétlenül szabad akaratából alakult így az élete.

-

Egy legyőzhetetlen kard túlságosan nagy kísértés - mondta a királynő kissé leereszkedően, de a hangjában megcsillant némi szána lom is. -

Ezt biztosan megérted.

-

Tudok titkot tartani - mondta David. - Jó vagyok benne.

-

De ekkora titkot biztosan nem.

-

Laurel igazi kilétét is sikerült két éven keresztül titokban tarta nom.

A kapu helyét is.

A királynőt nem sikerült meggyőznie. - Akkor ez máris két dolog, amit ki kellett volna törölni a memóriádból, már ha Laurel Fear-gleidhidh-ja rendesen végezte volna a dolgát. Ne gondold, hogy

hálátlanok vagyunk! Csak tapasztaltak. A te világod vezetői - akár emberek, akár mások - nagy pusztításra lennének képesek egy ilyen fegyverért.

-

Tudom.

-

Akkor azt is megérted, hogy a saját biztonságod érdekében kell itt tartanunk téged.

-

De hát családom van. És Chelsea -nek is. Nem fogjuk elhagyni őket.

-

Ezt nem te döntöd el - mondta a királynő határozottan. - Nem vagyunk szörnyetegek, jó dolgotok lesz itt. De nem mehettek vissza.

-

Épp ellenkezőleg, te nem dönthetsz erről - mondott neki ellent David, még mielőtt bárki közbeszólhatott volna. - Nem tarthatsz itt!

A királynő szeme összeszűkült. - Dehogynem.

-

Nálam van az Excalibur.

-

Tőlem akár életed végéig magadnál tarthatod itt Avalonban - felelt e a királynő, és hanglejtése jelezte, hogy részéről vége a beszélge tésnek.

-

Miben fogadunk, hogy a karddal át tudom vágni a kapurácsot? -

kérdezte David nyugodt, de határozott hangon.

Laurelnek elakadt a lélegzete. David képes lenne elpusztítani Avalon legfontosabb védelmi rendszerét?

-

Artúr nem rombolta le a kapukat - vágott vissza a királynő, de a tekintete elbizonytalanodott.

-

Talán mert ő nem is akart elmenni.

-

Talán nem - hagyta jóvá Marion. - Vagy talán felismerte, milyen veszélynek tenné ki ezzel Avalont. Talán túl nemes volt ahhoz, hogy megtegye.

David ellenséges pillantást vetett rá, de Marion állta a tekintetét.

-

Én nem vagyok hajlandó részt venni ebben - mondta Jamison, félbeszakítva a vitát. - Ha azt kérik tőlem, hogy nyissam ki a kaput, kinyitom.

-

Akkor kivégeztetlek árulásért - közölte Marion tétovázás nél kül. -

Lehet, hogy ott van a Nagytanács, de én vagyok a királynő.

-

Azt már nem! - kiáltotta Yasmine, és megragadta Jamison kar ját.

Gyermeki hangja furcsán hatott ebben a nagyon is felnőttes beszélgetésben.

-

Yasmine, ez rád is vonatkozik! - mondta Marion, kerülve a kis lán y tekintetét.

-

Ez nem fair! - mondta Chelsea, és ökölbe szorított kézzel felpat tant.

- Hiszen ő nem csinált semmit!

-

A döntés az ember kezében van - szögezte le Marion , és le sem vette a szemét Davidról. - Micsoda szégyen lenne, ha mindazok után, amit megtettél, még nagyobb veszélyt hoznál Avalonra!

David hallgatott, és nyugodtan állt, csak az ujjai fehéredtek el a kard markolatán. Tényleg át tudná vágni a kaput? Megtenné?

Sarkon fordult, háttal a királynőnek. Szó nélkül átugrotta az árkot, és végignézett a körülötte heverő holttesteken. Kleán, Yukin, Klea agyatlan katonáin, és a még mindig fekete füvön, amelyik megtöltöt te a kört. Aztán visszafordult, a királynő szeméb e nézett, majd szinte a markolatáig a földbe szúrta a kardot.

De nem engedte el.

Lekuporodott, és egy percen keresztül farkasszemet nézett Ma rionnal.

Semmi sem törte meg a csendet.

Aztán David elengedte a kard markolatát, egyenként nyitva ki az ujjait rajta, majd felállt és elsétált.

Amikor odaért a kis csoporthoz, átölelte Chelsea -t, és egész testében reszketve a nyakába temette az arcát. - Annyira sajnálom - suttogta.

- Annyira nagyon sajnálom. Annyi mindenen keresztülmentek már... nem tudom megtenni... annyira sajnálom.

-

Tudom - mondta Chelsea, és magához ölelte a fiút. Lehunyta a szemét, és remegő hangon folytatta. - Helyesen cselekedtél. És hát...

élhetnénk sokkal rosszabb helyen is, nem?

Laurel mindkettőjüket átölelte, mögötte Tamani is talpra küzdötte magát, és a lány vállára támaszkodva csatlakozott hozzájuk. - Srácok, én meg tudom... - suttogta.

-

Nem fogom tehetetlenül végignézni, hogy ez megtörténjen.

Mindannyian Jamison felé fordultak, aki Yasmine segítségével talp ra állt.

- Ki fogom nekik nyitni azt a kaput. Aztán állok a büntetés elé.

- Jamison, ne! - mondta csendesen Tamani.

-

Kevés időm van hátra, megtisztelnétek vele - válaszolta Jamison felemelt fejjel.

De Tamani a fejét rázta. - Ma senki sem fogja feláldozni magát. Te sem.

Jamison rosszallóan nézett Tamanira, de egy pillanat múlva vala miféle egyezség születhetett közöttük, mert Jamison egy szó nélkül meghátrált.

Laurel egy szót sem értett az egészből.

Tamani Laurelhez, Davidhez és Chelsea -hez fordult. - Helyrehozok mindent - mondta halkan.

-

Hogyan? - kérdezte Laurel. - De nem...

-

Ha valaha bíztatok bennem, bármelyikőtök... akkor bízzatok meg bennem most is! - suttogta. Körbenézett, kereste a többiek te kintetét.

Mindannyian bólintottak.

Tamani láthatóan nagy erőfeszítés árán felegyenesedett, és be szélni kezdett, olyan hangosan, hogy mindenki hallhassa. - El kell intéznem néhány dolgot. Laurel - mondta, és a lány felé fordult -, elkísérnéd Jamisont a Kapuk Kertjébe?

-

Nem engedheted, hogy megtegye! - mondta csendesen Laurel.

-

Kérlek! - esdekelt Tamani.

Hiszen most ígérte meg, hogy bízni fog benne... Laurel lassan bó lintott.

-

Chelsea? Segítesz nekem?

Chelsea kipréselt magából egy halvány mosolyt. - Hát persze.

-

Egy óra múlva jöjjön mindenki a Kapuk Kertjébe . - Taman i egyenesen a királynő szemébe nézett. - Legyél ott te is!

-

Nem vagyok ahhoz szokva, hogy csak úgy parancsolgasson ne kem egy...

-

Biztosan meg akarsz majd állítani, ha kiderül, hogy több vagyok , mint aminek gondolsz, igaz? - szakította félbe Mariont Tamani, és felvonta a szemöldökét. Most pontosan úgy beszélt, mint Shar. A fér fi büszke lett volna rá. Laurel még emlékezett rá, hogyan remegett a fiú az Ősztündérek jelenlétében, és hogyan zsugorodott össze egészen kicsire a királynő egyetlen pillantásától - most pedig mintha kicserélték volna.

Marion egy szót sem szólt, és Laurel rájött, hogy azért nem, mert Tamani csapdába csalta. Ha nem jön el, Tamani végrehajtja, amit akar. Ha eljön, azzal azt bizonyítja, hogy fél.

Mi fontosabb? Az uralkodás vagy a látszat?

Marion királynő elsápadt, majd sietve megfordult, és egy szó nél kül távozott. Laurel azonban sejtette, hogy Avalon uralkodója végül eleget tesz majd a kötelességének.

L AU R E L H O S S ZAS AN F I G YE L T E , amint Tamani Chelsea vállára tá maszkodva a Tavasz felé botorkál. Minden percben egyre erősebb lett, de a szérum hiába tisztította meg a szervezetét a méregtől, azon nem változtathatott, hogy a fiú a végletekig kimerült.

Mindannyian kimerültek voltak. Chelsea és David szemét feke te karikák árnyékolták, és Tamani teste már azelőtt tele volt sérü lésekkel, hogy Klea megmérgezte. De Chelsea gondját viseli majd, Laurelnek semmi kétsége nem volt afelől, hogy rábízhatja ezt a dolgot a barátnőjére.

-

Valamit forgat a fejében ez a fiú - mondta Jamison, és felcsillant a szeme. - Már nagyon szeretném tudni, hogy mi az.

Laurel bólintott, bár ő kicsit félt. Tamani már bizonyította, hogy bármikor készen áll feláldozni az életét a lányért, és csak remélhette, hogy most nem ez jár a fejében. Igazából azt nem értette, min változtatna Tamani áldozata.

Felsegítette Jamisont, és belekarolt, a másik oldalon pedig Yasmine ragadta meg a Téltündér karját.

David oldalt álldogált, majd némi tétovázás után belekarolt Laurelbe.

-

Olyan furcsa, hogy Klea meghalt - vallotta be Laurel, miközben lassan elindultak az ösvényen. - Úgy tűnik, mintha az elmúlt év... minden egyes napjának... minden egyes percében rá gondoltam volna, mintha mindig meg akartam volna fejteni.

-

Bárcsak másképpen végződhetett volna számára ez a dolog! - tett e hozzá Jamison.

-

Nem volt kellemes élmény az ő fejével gondolkodni, de csak így bukkanhattam rá az utolsó összetevőre - mondta Laurel.

-

Mert különlegesen briliáns agya volt. És ami talán még ennél is fontosabb: nyitott olt. Soha nem félt kérdezni, és olyan helyeken is ke reste a választ a kérdéseire, ahol a többi tündérnek álmában sem jutott volna eszébe.

Végül ez lett a veszte, de egyúttal a megváltása is.

-

Egyszer azt mondtad nekem, hogy lehetek én is olyan jó, min t valaki, akinek nem árultad el a nevét. Róla beszéltél?

-

Valóban róla beszéltem. Gyakran gondoltam rá az elmúlt ötven évben, és arra, mennyit veszített Avalon azzal, hogy lemondtunk róla.

Laurel egy darabig habozott, de aztán csak kibökte: - Hogyan beszélhetsz az érdemeiről azok után, amit tett? Amikor Kleára gondo lok, csak a szenvedés és a halál jut eszembe.

David együtt érzőn megszorította a lány karját.

-

Akkor arra is gondolj, hányszor megmentette a családodat és a barátaidat!

-

Sohasem voltunk igazán veszélyben - szállt vele vitába Laurel, és visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor először találkoztak Kleával. Az első alkalomra, amikor „megmentette” őket. - Ő küldte utánunk a trollokat.

Szóval az nem ugyanaz. Csak azért mentett meg bennünket Barnestól, mert elveszítette az uralmat felette.

-

Igen, de te magad mondtad, hogy állítása szerint ő készítette a legjobb mérgeket és az ellenszereiket. Úgy hiszem, hogy a gyógyító tonik, amit neked adtam, megmentette az apádat, meg jó néhányszor az ember barátaid is hasznát vehették.

Laurelnek torkára forrt a szó, amikor eszébe jutott az a kis kék üvegcse, amelyet az otthoni készletében tartott. - Ő készítette?

Jamison bólintott. - Találkoztam én már néhány igazán vad hajtással. Még azok az emberek is, akiket a féltékenység, a mohóság vagy az önző büszkeség hajt, képesek arra, hogy szeretetből cselekedje nek. Végül Yuki visszatalált a helyes útra. Nagyon sajnálom, hogy Callistának ez nem adatott meg, de hiszek abban, hogy benne is volt jóság.

-

Lehet - mondta Laurel cseppet sem meggyőzően. Miután végig -

nézte, hogy Tamani majdnem meghalt, képtelen volt szép gondola tokkal megemlékezni Kleáról.

Jamison egy ideig hallgatott, majd megszólalt. - Nem biztos, hogy itt leszek, amikor legközelebb visszatérsz Avalonba.

- Jamison...

-

Kérlek - szakította félbe a vén tündér, és olyan komoly volt az arca, hogy Laurel alig ismert rá. - Fontos dolgot mondok. Nagyon- nagyon fontosat. - Elhallgatott, majd mint egy összeesküvő, körbe pillantott, megfogta Laurel kezét, és mélyen a szemébe nézett. - Már ötven év eltelt azóta, hogy úgy döntöttünk, elküldünk egy oltványt az emberek világába. Én vonakodta m ettől. Úgy gondoltam, rossz volt az időzítés. Cora lassan elhervadt, és láttam, miféle királynő lesz Marionból. De leszavaztak. Aztán egy nap, sok -sok évvel később egy új Téltündért hoztak közénk, éppen kicsírázott.

Jamison atyaian átölelte Yasmine vállát, és a lány rámosolygott.

-

Ránéztem erre az aprócska Téltündérre, aki arra ítéltetett, hogy ne uralkodhasson, hiszen korban közel áll Marionhoz, és arra gon doltam, hogy íme, egy újabb tehetség, akit elvesztegetünk. Mint Callistát. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy ez nem történhet meg. Pár nap múlva hozták a két utolsó oltványjelöltet.

-

Marát és engem? - kérdezte Laurel. Jamison bólintott.

-

Rájöttem, hogy ismerem az egyik ifjú Mixert. Gyakran láttam, amikor az Akadémián megfordultam, hogy ellenőrizzem a Kertészt, aki a Téltündér bimbót gondozta. Ez a kis Mixerlány volt a Kertész fiának a legjobb barátja.

-

Tamani - suttogta Laurel.

-

Ott döbbentem rá, mit kell tennünk. Egy oltvány, egy tehetséges, kedves kis oltvány, akit valaki nagyon, igazán szeret itt Avalonban, és aki ezért vissza fog térni közénk. Nem üres kézzel. Olyan oltvány ra volt szükségem, aki nem nézi majd le az embereket, aki szeretni tudja őket - egy oltványra, aki szembeszáll a tradíciókkal és az előítéletekkel, amelyek olyan mélyen gyökereznek bennünk, hogy még a memóriaelixírben sem bíztam meg.

Meg tudná-e mutatni ez az oltvány Avalon tündéreinek, hogy másképpen is lehet élni? Lehet-e belőle majd a királynő tanácsadója? Le lehet -e vezényelni egy békés forradalmat, amely új dicsőséget, egy újfajta életszemléletet biztosít a birodalomnak?

- Jamison! - kiáltott fel Laurel.

-

Amíg a kis oltvány beletanul egy másik életbe, én megtanítom annak a pici Téltündérnek, hogy Avalon összes tündérét szeretnie kell, nem csak azokat, akiknél ott a hatalom. Talán, de csak talán, amikor elérkezik az idő, lehetőséget kaphat az uralkodásra - és esély lehet arra, hogy Avalon olyan legyen, mint amilyennek titokban meg álmodtam!

-

Te ezt mind kitervelted! - zihálta Laurel, és igyekezett felfogni, mekkora szerepe lehetett Jamisonnak ebben az egészben. - Te választottál ki engem, te támogattad Tamanit, mindent te tervekéi ki!

-

Nem mindent. Ezt nem - mondta Jamison, és a körülöttük levő

pusztításra mutatott. - Ezt soha! De Callista száműzése után

tennem kellett valamit. Muszáj volt. Eddig a mi titkunk volt - tette hozzá, amikor hirtelen visszatért a jelenbe, és először Yasmine- ra, majd Laurelre nézett. - Most pedig már a tiéd is. Lassan haladj, „már nem is annyira kicsi csírám”! A legjobb, legtovább ható változások azok, amelyeket fokozatosan vezetnek be - ahhoz, hogy jó magasra nőjön egy fa, mély gyökereket kell eresztenie. De megígérek neked valamit: amikor eljön az ideje - amikor Avalon felkészült, és amikor te is készen állsz arra, hogy visszatérj közénk -

Yasmine is készen lesz. Akkor igazi forradalmat robbanthatunk ki. Békés for -

radalmat, amelyet Avalon minden tündére támogat majd. Ha te és Yasmine együttműködtök, Avalon olyanná válhat, amilyennek megálmodtuk.

Laurel tágra nyílt szemmel Yasmine-ra pillantott, és a kislány szemében meglátta mindannak a jónak a csillogását, amit Jamisonban is szeretett.

Ő Avalon jövője, döbbent rá, és szélesen elmosolyodott. Ránézett mindkettejükre, és bólintott, így jelezve, hogy velük tart a titkos keresztes hadjáratra.

Ismét elindultak, és Laurel igyekezett mindent megemészteni, amit Jamison mondott - a magokat, amelyeket a vén Téltündér át vitt értelemben és szó szerint is elültetett, és az aratást, amelyet ő maga már nem fog megérni.

Amikor a kapuhoz értek, Laurel kábán segített Jamisonnak helyet foglalni a Kertre néző ajtóban álló kis kőpadon. Yasmine is leült mellé, az Am Fear-faire-ek pedig óvón körbevették őket.

- Mindjárt... visszajövök... - mormolta Laurel, mert egyedüllétre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozza a hallottakat.

Daviddel a sarkában visszatért a bejáraton keresztül, és sétált egy jó darabig, aztán hátát a kőfalnak vetve lecsússzam a puszta földre.

-

Nem hiszem el, hogy ezt az egészet kitervelte - mondta halkan.

-

És most meghal, hogy keresztülvihesse - tette hozzá David, és leült Laurel mellé. - Hogy mi biztosan hazamehessünk.

De Laurel erre csak a fejét rázta. - Tamani ki fog találni valamit.

-

Remélem.

Egy ideig hallgattak, miközben a nap lassan kibukkant a horizont felett, és hűvös szellő borzolta fel Laurel haját. A lány megköszörülte a torkát. -

Nagyon sajnálom, amin keresztül kellett menned a kard miatt.

-

Én nem.

-

Jó, akkor azt sajnálom, hogy kénytelen voltál miattunk trollokat ölni.

David nem mondott erre semmit, de Laurel sejtette, mennyire gyötrődhet.

-

De nagyon... nagyszerű tett volt. Megmentettél bennünket. Te vagy a hősöm - tette hozzá, remélve, hogy a dicséret felvidítja a fiút.

De David el sem mosolyodott. - Elképzelni sem tudod, milyen érzés kézbe venni azt a kardot. - Megvonta a vállát. - Illetve, lehet, hogy el tudod képzelni. Talán pontosan ugyanazt érzed, amikor varázsolsz.

-

Hidd el, a mixelés nem sokban különbözik a házimunkától!

-

Megérinted - folytatta David, mintha meg sem hallotta volna Laurel szavait, és a lány rögtön el is hallgatott, hagyta, hadd beszéljen. Biztosan nagy szüksége volt arra, hogy kiadja magá ból az érzéseit. - És akkor ez az erő

mind beléd áramlik. És nem múlik el, nem fogy el, amíg a kard a kezedben van.

Laurelnek eszébe jutott a Világfa. Vajon ugyanolyan érzés lehet?

-

Ez a leghihetetlenebb adrenalinlöket a világon, még azt is elhite ti veled, hogy... mindenre képes vagy. - Da vid lepillantott az ölében

nyugvó kezére. - De még egy legyőzhetetlen karddal sem kaphatom meg, amit igazán szeretnék.

Bizonytalanul elhallgatott, és Laurel már tudta, mi következik.

-

Nem fogsz visszajönni hozzám, ugye?

Laurel a lábfejére meredt, és a fejét rázta.

Látta a fiú arcán a csalódást, de David nem szólt egy szót sem.

-- Bárcsak... - kezdte Laurel óvatosan. - Bárcsak lenne rá mód, hogy senkinek se fájjon ez az egész! Gyűlölöm, hogy nekem kell ki mondanom.

-

Szerintem jobb tudni - mondta David.

-

Én nem tudtam... - folytatta Laurel. - Nem voltam biztos benne.

Abban a pillanatban világosodott meg minden a számomra, ami kor majdnem elveszítettem.

-

Ha az ember szembenéz a halállal, sok mindent másképpen kezd látni - mondta David.

-

David... - keresgélte a szavakat Laurel. - Nem akarom, hogy azt hidd, valamit rosszul csináltál, vagy hogy nem voltál elég jó nekem. Te voltál a tökéletes társ. Mindig. Mindent megtettél volna értem, és én ezt tudtam is.

David mereven nézett maga elé, kerülte a lány pillantását.

-

Nem tudom - folytatta Laurel -, hogy ezzel könnyebbé vagy ne-hezebbé teszem a számodra ezt az egészet, de tudnod kell, hogy na gyon szerettelek, hogy nagyon nagy szükségem volt rád. A gimis évek alatt az volt a legjobb dolog, ami velem történt, hogy megismertelek. Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled.

-

Ezt köszönöm! - felelte David őszintén. - És... tulajdonképpen számítottam erre. Úgy értem, reméltem, hogy nem fog bekövetkezni, de...

Laurel elfordította a fejét.

-

Azt hiszem, Tam az egyetlen, aki úgy tudna szeretni téged, aho gya n én - mondta David kelletlenül.

Laurel bólintott, de nem mondott semmit.

-

Akkor tehát itt maradsz vele?

-

Nem - felelte határozottan a lány, mire David felkapta a fejét. -

Nem tartozom ide, David. Még nem. Talán majd egy nap. Ha - illetve amikor Yasmine királynő lesz, szüksége lesz rám, de most Avalonnak kell valaki, aki az emberek között él, Jamison is ezt mondja. Valaki, aki időnként emlékezteti őket arra, hogy az emberek nagyszerűek. Hogy ti nagyszerűek vagytok - tette hozzá. - Ezt akarom tenni.

-

Laurel?

Kétségbeesett volt a hangja, mély bánat zengett benne, és Laurel tudta, hogy minden miatta van. - Igen?

David hosszasan hallgatott, és a lány már azt hitt e volna, hogy meggondolta magát, amikor mégis kibökte: - Szerintem jó lehetett volna. Ha nincs... ő... te és én együtt maradhattunk volna. Egész életünkben. Én ebben hiszek.

Laurel szomorúan elmosolyodott. - Én is. - David karjába vetette magát, arcát a fiú mellkasának meleg bőréhez szorította, pont úgy, ahogyan korábban már számtalanszor tette. De most még több volt ebben az ölelésben, amikor David viszonozta. Laurel tudta, hogy hiába fogja látni a fiút minden áldott nap a ballagásig, ez most a búcsú.

-

Köszönöm! - suttogta. - Mindent köszönök!

A szeme sarkából mozgást érzékelt, az alak messze volt ugyan, de Laurel azonnal felismerte. Tamani küzdötte végig magát az ösvényen, alig bírt járni.

Meg is botlott, majdnem elesett.

Laurel felkiáltott, és azonnal talpra ugrott. - Segítenem kell neki - mondta.

David hosszan a lány szemébe nézett, majd lesütötte a szemét és bólintott.

- Menj csak! - mondta. - Szüksége van rád.

- David? - fogott bele Laurel. - Néha... - Megpróbált visszaemlékezni Chelsea sza vaira. - Néha annyira koncentrálunk egyetlen dologra... egyetlen...

emberre... hogy semmi mást nem látunk. Talán... ta lán itt az ideje annak, hogy kinyisd a szemed és körülnézz.

Amikor befejezte, sarkon fordult, és hátra sem nézve rohant Tamani felé.

- Tam an i ! - ki ált ott a L au rel , miközben a fiú felé futott.

Tamani felnézett, és egy másodpercre öröm villant a szemében. De aztán elsötétült a tekintete. Pislogott, lenézett a földre, és majdhogy nem idegesen a hajába túrt.

Laurel a fiú ép karja alá bújt, és a legszívesebben megszidta volna, hogy nem képes nyugton maradni. Az ujjbegye alatt nem érzékelte Klea gyorsan terjedő mérgét, ami biztató volt, de Tamani sérülései önmagukban is okot adtak az aggodalomra. - Jól vagy?

Tamani megrázta a fejét, és olyan üres tekintettel nézett Laurel re, mint még sohasem. Előző nap Laurel valahol tisztában volt azzal, hogy a fiú félretette az érzelmeit, hogy a kötelességét végezhesse. De itt, amikor csak Laurel volt vele, és már senkit sem kellett megmentenie, lebontotta a falakat, és szabad folyást engedett az érzéseinek. Ez látszott rajta. - Nem... - mondta remegő hangon. - Nem vagyok jól. És még nagyon sokáig nem leszek jól. De túlélem - tette hozzá rövid szünet után.

-

Ülj le! - mondta Laurel, lehúzta a fiút az ösvényről, és leültette a fűbe egy hatalmas fenyőfa alá, amely nem csak árnyékot adott ne kik, de meg is védte őket a kíváncsiskodó tekintetektől. Ha csak egy pillanatra is, de most teljesen magának akarta Tamanit. - Hol van Chelsea?

-

Mindjárt itt lesz - felelte a fiú kimerülten.

-

Te hol voltál? - kérdezte Laurel.

Tamani hosszasan hallgatott. - Sharéknál - bökte ki végül rekedten.

- Jaj, Tam! - suttogta Laurel, és megragadta a fiú vállát.

-

Ez volt az utolsó kérése - mondta Tamani, és egy könnycsepp jelent meg a szemében. A fiú elfordította a fejét, és az ingujjával törölte le az arcát.

Laurel a legszívesebben átölelte volna, és felajánlotta volna a vállát, hogy Tamani azon sírhassa ki magát; szerette volna lesimogatni azo kat a szörnyű

ráncokat a homlokáról, de azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá. - Tamani, mi folyik itt?

Tamani nagyot nyelt, és megcsóválta a fejét. - Visszajuttatlak benneteket Kaliforniába, meglátod. Téged, Chelsea -t és Davidet.

- De...

-

Én nem jövök veletek.

-De... muszáj - mondta Laurel, ám Tamani csak a fejét rázta.

-

Megmondom Jamisonnak, hogy nem tudom betartani az es kümet .

Segíteni fog nekem. Megszerzem számodra a legjobb testőrt Avalonból, megígérem, de... az nem lehetek én.

-

Nekem nem kell másik testőr - mondta Laurel pánikba esve, és kongó ürességet érzett a mellkasában.

-

Te ezt nem érted - folytatta Tamani, és rá sem nézett a lányra. -

Nem rólunk van szó, de nem lehetek a te Fear-gleidhidh-e d... nem működik.

Visszatekintve talán nem is lett volna szabad megpróbálnom. Ha jól végeztem volna a munkámat, mindez nem történt volna meg. Amikor... amikor azt hittem, hogy meghaltál, teljesen megőrültem. Rá sem ismertem önmagamra.

Féltem attól, akivé lettem. Képtelen vagyok azzal a tudattal élni, hogy bármikor elveszíthetlek, és akkor megint azt kell éreznem... - Elhallgatott egy pillanatra. - Túl nehéz.

-

Nem, nem, Tam! - mondta Laurel, és megsimogatta a fiú haját, arcát. - Az nem lehet, most nem, nem...

-

Nem vagyok olyan jó, mint gondolod , Laurel - tiltakozott Tamani kétségbeesetten. - Nem bízom magamban, nem biztos, hogy meg tudlak védeni.

-

Akkor keress valakit, aki ezt elvégzi helyetted! - ajánlotta a lány kétségbeesetten. - De ne hagyj el! - Közelebb húzódott a fiúhoz, két tenyere közé fogta az arcát, és várt, amíg Tamani össze nem szed te a bátorságát, hogy ránézzen. - Akárhová megyünk ma, azt akarom, hogy velem maradj, azt akarom, hogy soha többé ne hagyj el! - Tamani szaggatott lélegzete Laurel arcbőrét legyezte, aki szorosan a fiú mellkasához simult, és átadta magát a lényéből áradó mágneses vonzásnak. - Nekem nem kell, hogy megvédj, hogy oltalmazz... csak annyi kell, hogy szeress! Azt akarom, hogy elalvás előtt megcsókolj, és csókolj akkor is, amikor felébredek reggel. Nem csak ma, hanem holnap, és azután, és azután is, egész életemben. Eljössz velem, Tamani? Leszel a társam?

Laurel az állánál fogva felemelte a fiú fejét, amíg egy vonalba nem került a tekintetük. Tamani lehunyta a szemét, és a lány érintése alatt megremegett az álla. Laurel szájával megsimogatta a fiú ajkát, és beleveszett a bársonyos puhaságba. Amikor Tamani nem húzódott el tőle, határozottabban is megcsókolta, és valahogy tudta, hogy most nagyon lassan, óvatosan kell közelednie a fiúhoz, hogy összetört lel kének minden darabkája meggyőződhessen a szavai igazáról.

-

Szeretlek. És azt kérem tőled... - Kinyitotta a száját, és fogaival gyengéden Tamani alsó ajkába harapott, és érezte, hogy a fiú testén remegés fut át. - Nem kérem tőled... - javította ki magát. - Könyörgök, hogy gyere és maradj velem! - Tamani ajkára tapasztotta a száját, úgy mormolta: - Örökre.

Néhány pillanatig nem kapott választ.

Aztán egy nyögés szakadt fel a fiú torkából, megragadta Laurel ha ját, és vadul, éhesen a szájára tapadt.

-

Csókolj! - suttogta a lány. - És abba ne merészeld hagyni!

Tamani újra Laurel ajkára hajolt, és kettejük édességének együtt ambróziaíze volt, amikor aztán a lány szemhéját, fülét, nyakát simo gatta a szájával. Laurel közben azon ámuldozott, hogy milyen furcsa a világ. Szereti ezt a fiút, mindig is szerette. Ráadásul valahol legbelül ezt mindig tudta is.

-

Biztos vagy benne? - mormolta Tamani, és ajkával Laurel fülét cirógatta.

-

Semmiben sem voltam még ilyen biztos - felelte Laurel, és bele-markolt a fiú ingébe.

-

Mi változott meg? - Tamani kisimította Laurel haját az arcából, és ujjai - végigsimítva a szempillákon - végül a lány halántékán pihentek meg.

Laurel egyszerre feleszmélt. - Amikor az ellenszert vittem neked, azt hittem, hogy elkéstem vele. Pedig én már bevettem a saját adago mat. Abban a pillanatban csak az járt a fejemben, miként szabadulhatnék meg tőle, hogy veled együtt halhassak meg.

Tamani homlokát Laurel homlokához érintette, és megsimogatta a lány arcát.

-

Már nagyon régen téged szeretlek - mondta Laurel. - De valami mindig visszatartott. Talán az, hogy féltem ettől a mindent megsem misítő

érzéstől. Most is félek tőle - vallotta be suttogva.

Tamani halkan felnevetett. - Ha ettől jobban érzed magad, napi rendszerességgel fog el a rettegés ugyanezért. - Ismét csókolni kezdte a lányt, ahol érte, kezével a hátát és a derekát simogatta, aztán Laurel érezte, hogy Tamani mellkasa rázkódni kezd.

-

Mi történt? - kérdezte elhúzódva. - Mi a baj?

De Tamani nem zokogott, hanem kacagott! - A Világfa - zihálta. - Végig igaza volt!

-

Amikor felelt neked?

Tamani bólintott.

-

Azt mondtad, hogy egyszer elmondod nekem, mit üzent. Most elárulod?

-

Kötelezd el magad!

-

Én? Mire?

-

A fa mondta ezt: Kötelezd el magad! - Tamani mosolyogva beletúrt a hajába.

-

Én ezt nem értem - mondta Laurel.

-

Én sem értettem. Hiszen már a Fear-gleidhidh-e d voltam, és el-köteleztem magam arra, hogy megvédelek. Amikor a fa is ezt mondta, biztos voltam benne, hogy egyszer az enyém leszel. Könnyűnek tűnt a megfejtés.

-

Én pedig ekkor kértelek meg arra, hogy szállj ki az életemből -

suttogta Laurel, és az emlék kegyetlenül elszomorította.

-

Megértem, hogy miért tetted - mondta Tamani, és ujjait a lány ujjai közé fonta. - Hosszú távon mind a kettőnknek jót tett. De na gyon fájt.

-

Úgy sajnálom...

-

Ne sajnáld! A fára hallgattam, meg a saját önző vágyaimra, ahe lyett hogy rád figyeltem volna. Azt hiszem, most már tudom, mit akart mondani a fa - tette hozzá, és hangja a lány fülében zengett. - El kellett köteleznem magam melletted, és nem amellett, hogy megvédelmezlek. Melletted kell lennem, teljesen, belső meggyőződésből. El kellett engednem azt a félelmet, hogy te vajon megtennéd-e ugyanezt értem. Csak azért sikerülhetett, mert az emberek világában is éltem,

de pontosan ezért nem voltam biztos abban, Hogy vissza tudnék men ni. - Az ujjával végigsimított Laurel arcán. - Azelőtt egy eszme mellett köteleztem el magam - az irántad érzett szerelmem mellett. De nem melletted. Azt hiszem, ezt te is érezted, különben nem tartottál volna távol magadtól.

-

Talán - mondta Laurel, bár egészen elképesztőnek tűnt, hogy megtette, most el sem tudta képzeln i.

A fiú ujja rátalált Laurel áliára, meg is emelte, hogy a szemébe néz hessen.

- Köszönöm! - mondta Tamani halkan.

-

Nem - szólalt meg Laurel, és végigsimított Tamani alsó ajkán. - Én köszönöm! - Aztán magához húzta a fiú fejét, és összefeszülő ajkaik újra és újra egymásba olvadtak. Laurel azt kívánta, bárcsak egész nap, egész évben, az örökkévalóságig állhatnának így, de a valóság las san, de biztosan visszaszivárgott közéjük.

-

Még mindig nem árultad el nekem, hogy mire készülsz - szólalt meg végül.

-

Még egy percet kérek - mosolygott Tamani a lány ajka fölött.

-

Kinek kellenek a percek? - cukkolta Laurel. - Miénk az örökkévalóság.

Tamani hátravetette a fejét, hogy a lányra nézhessen, és az ámulat tól csak úgy csillogott a szeme. - Örökké! - suttogta, aztán magához rántotta Laurelt egy újabb hosszú, szenvedélyes csókra.

-

Szóval akkor most összefonódtunk? - kérdezte Laurel, és a gyás z éles késként szaggatta fél a boldogságát, hiszen ez Kátya szavajárása volt, amikor az egymás iránt elkötelezett tündérpárokról beszélt.

-

Úgy gondolom, hogy igen - mondta Tamani ragyogó arccal. Kö -

zelebb hajolt a lányhoz, és orrával megérintette az orra hegyét. - Egy őrszem és egy Mixer? Botrány lesz.

Laurel elmosolyodott. - Szeretem a botrányokat.

-

Én téged szeretlek - suttogta Tamani.

-

Én is szeretlek téged - felelte Laurel, minden egyes szó édes ízét alaposan kiélvezve. Ezek a szavak az egész világot megváltoztatták - minden újnak és ragyogónak tűnt, telis-tele reménnyel. Újra lehetett álmodni.

De a legfontosabb dolog az életében ott állt előtte: Tamani.

S AM H AI N Ó T A N EM L Á T O T T L AU R E L ennyi tündért összegyűlni. Míg ő

Tamanival volt elfoglalva, a tündérek elfoglalták a Kapuk Kertjét, ott voltak a lőréseknél, csapatokban álltak a bejáratoknál, és elindultak a fák közé is azokon a réseken keresztül, amelyeket még a troliok ütöttek a falakon. A legtöbben a Tavasztündérek egyszerű, praktikus öltözetét viselték, de néhány tündöklő Nyár- és jó pár Ősz- tündér is akadt közöttük. Laurel csak egy csoport képviselőit nem látta: egyetlen szertartásosan öltözött őrszem sem volt a kertben, pedig a romeltakarítás az ő feladatuk lett volna. Szomorúan latolgatta, hogy egyáltalán maradt-e életben közülük valaki.

David ugyanott volt, ahol Laurel hagyta, és csak akkor ugrott talpra, amikor megpillantotta a Tamanival közeledő lányt. Laurel igyekezett nem észrevenni a szomorúságot a szemében. Képtelen volt megvédeni Davidet a saját érzéseitől, és bántotta, hogy olyan fájdalmat okozott a fiúnak, amelyre nem tud gyógyírt. De legalább azzal, hogy felismerte, itt az idő elengedni őt, nem rontott tovább a helyzeten.

-

Már itt kellene lennie - jegyezte meg halkan Tamani.

-

Kinek?

-

Hát Chelsea-nek! Á, itt is van!

Laurel megfordult, és megpillantotta a Tavasz- és Nyártündérek gyűrűjében közeledő lányt.

-

Tamani! - kiáltotta Laurel, és érezte, hogy ideges nevetés kerül geti.

- De most komolyan! Mit tettél?

-

Mondtam Chelsea-nek, hogy mesélje el a Csábászoknak és a Csillagszóróknak Marion ötletét, miszerint vagy örök avaloni létre ítéli a hősüket, vagy kivégezteti Jamisont. Chelsea biztatta őket, hogy jöjjenek el...

izé... megnézni.

-

Ne már! Tényleg? - sikkantotta Laurel vidáman.

-

Higgy nekem! - mondta Tamani bánatosan. - Ami most jön, azt minden tündérnek látnia kell.

Amikor Chelsea odaért hozzájuk, Tamani magához rántotta, és egy puszit nyomott a feje búbjára. - Köszönöm! És nem csak ezt - mondta körbemutatva.

- Hanem mindent.

Chelsea ragyogott, Laurel pedig megfordult, és Davidet is oda hívta magukhoz. Négyen együtt léptek be a lerombolt kertkapun, a tömeg kettéválva, hálásan engedett utat nekik, és néhányan sut togva figyelmeztették őket, hogy a Téltündérek a kapuknál várnak rájuk.

Amikor keresztülhaladtak a fekete földutakkal és hatalmas, mo hos fákkal átszőtt területen, Laurel elbámult azon, milyen kevéssé változott meg minden az előző napi csata ellenére. A füvet letaposták ugyan, és néhány fa úgy festett, mintha szélvihar cibálta volna meg a lombját, de a holttesteket már eltakarították, a fegyvereket pedig összeszedték. Avalon súlyos sebet kapott, de Tamanihoz hasonlóan már lábadozott.

Ahogyan azt Laurel gyanította, mind a három Téltündér ott ült egy márványpadon a kapuk közelében - Am Fear-faire-ekkel körülvéve, mert Marion királynő még most is mindent az uralma alatt akart tartani. Amikor Laurelnek eszébe jutott a Jamisonnal lefolytatott beszélgetés, elmosolyodott magában.

El fog jönni az az idő,

amikor ő és Yasmine - meg tulajdonképpen egész Avalon - kicsavarják a kezéből az ostort.

Körülöttük sok-sok Tavasz- és Nyártündér volt, sokan tetőtől talpig bekötözve, vagy az előző napi ütközetekből származó vágásokkal és karmolásokkal tele. Az Ősztündérek még most is a munkájukat végezték: azokat a sebesülteket gondozták, akik semmiképpen sem akartak lemaradni a látványosságról. A Kapuk Kertjében izgatott és felháborodott beszélgetések moraja töltötte be a levegőt.

Középen ragyogott a négy aranykapu, apró virágaik csak úgy csil logtak a reggeli napfényben.

-

Távozunk - közölte Tamani Jamisonnal, a királynő jelenlétét teljes mértékben figyelmen kívül hagyva.

-

Ki van zárva - mondta Marion, és felállt. - Már megmondtam: ha Jamison vagy Yasmine kinyitja a kaput, az felségárulás bűntetté nek minősül, és halállal lakóinak érte.

Az összegyűlt tündérek döbbenten felkiáltottak.

-

Szép kis tömeget szedtél össze - tette hozzá Marion. - Úgy gon-doltad, hogy a jelenlétük megfélemlít majd?

-

Egyáltalán nem - mondta Tamani. A hangja felszabadultan csengett, de Laurel érezte, hogy izmai megfeszülnek. - Csak azt szerettem volna, hogy mindannyian hallják királynőjük szavát ebben az ügyben.

-

Nem vagyok ahhoz szok va, hogy jelenlétemmel a tömeget szóra-koztassam - korholta meg Tamanit Marion. - Kapuőrök, végezzétek a kötelességeteket! Tisztítsátok meg a Kertet! Ennek az audienciának pedig ezennel vége.

Valahonnan a tömegből előlépett a kapuőrök kapitánya - egy lány - négy másik őrszem kíséretében. Úgy néztek ki, mint akik a pok lot is hason csúszva járták meg: még mindig a páncéljukat viselték,

kezeik vértől voltak mocskosak. Laurel rájött, hogy ők tisztíthatták meg a Kertet a trolloktól - és elesett barátaik holttesteitől. Valószínűleg egész éjszaka dolgoztak.

-

Elnézésedet kérem, fenség! - mondta a kapitány rekedten. - Tú l kevesen vagyunk.

Marion szeme tágra nyílt a döbbenettől. Egy pillanatra az jutott eszébe Laurelnek, hogy a királynő talán nem is tudja, hány őrszem esett el az ütközetek során, a kapukat védve.

-

Azt teszed, amit parancsolok, vagy megfosztalak a rangodtól! -

bökte ki végül a királynő, és Laurel rájött: az lephette meg Mariont, hogy valaki ellentmondott neki.

A kapitány meghajolt, és előhúzott egy hosszú mark olatú, csillogó kardot a derekán lógó hüvelyből. A mögötte álló őrszemek ugyanígy cselekedtek.

Laurel egy pillanatig attól tartott, hogy fegyvereikkel tündértársaik ellen fordulnak. Körmét Tamani karjába vájta; képtelen lett volna még egy ütközetet kibírni.

A kapitány azonban felemelte a kardot, megállt Laurel előtt, és farkasszemet nézett Tamanival. Egyik acélos tekintet találkozott a másik acélos tekintettel.

Aztán a lány a földre hajította a fegyvert, és kinyújtott karral mu tatta, hogy átengedi őket a kapun. Az őrszemek sorba rendeződtek mögötte, és szintén ledobták a kardjukat.

Marion dühében meg sem bírt szólalni, de igazából nem számí tott: akármit mond, azt úgyis elnyomja a tömeg lelkes kiáltozása. Amikor végre rátalált a hangjára, Jamisonhoz és Yasmine-hoz intézte szavait.

-

Állítsátok meg őket! - mondta. - Parancsolom! Letartóztatni őket!

-

Nem!!! - tiltakozott Yasmine, és talpra ugrott.

-

Már megbocsáss? - kérdezte Marion, és szembefordult a fiata l tündérrel, aki alig ért a válláig.

Yasmine felhúzta a szemöldökét, és felpattant a kőpadra, hogy egy magasságban legyen a királynővel. - Azt mondtam, hogy nem! - ismételte meg elég hangosan ahhoz, hogy az összegyűlt, „alacsonyren dű” tündérek is jól hallhassák. - Ha azt akarod, hogy megálljanak, neked kell megállítanod őket, de nem hinném, hogy túl sok hívet szereznél magadnak ezzel.

-

Tam - szólalt meg Jamison, és előlépett. - Hadd tegyem meg én ezt a végső szívességet! Aztán a halált sem bánom, főleg olyan nemes szívű

emberekért nem, mint te, illetve ti négyen.

-

De hát nem végeztetheti ki, ugye? - kérdezte Chelsea. - Te és Yasmine simán lenyomjátok... mindenki látta!

Jamison kedvesen elmosolyodott. - Miután mindannyian bizton ságban távoztatok, talán magam is kiállok az igazamért, de akkor mi lenne Avalonnal? Marionnak is vannak hívei. Nem vagyok hajlandó a polgárháború szélére sodorni a szülőföldemet, akkor meg főleg nem, amikor a béke éppen olyan mulandó, mint életem alig pislákoló lángjának fénye.

-

Nem! - kiáltotta határozottan Tamani. - Már eleget tettél. Töb bet is, mint eleget. - Felemelte a hangját, és az összegyűlt tömeghez szólt. - Avalon már túl sok halált látott. Értem senki sem fogja felál dozni az életét. -

Marionra meredt. - Ma nem.

-

Te feláldoznád a szabadságodat Jamison életéért cserébe? - kérdezte Marion gyanakodva.

Mielőtt Jamison közbeszólhatott volna, Tamani mélyen meghajolt a vén Téltündér előtt. - Úgy gondolom, itt az ideje, hogy a jövőben csak és kizárólag Laurel Fear-gleidhidh-jeként dolgozzak. Ezennel lemondok őrszemként végzett munkámról.

Jamison bólintott, de továbbra is óvatosan méregette Tamanit.

A fiú állta a vén tündér pillantását, hosszéi másodpercekig néztek farkasszemet, aztán Tamani hirtelen a karjába zárta pártfogóját. - Tudom, hogy valószínűleg nem találkozunk többet - mondta. - Nagyon köszönök mindent.

Chelsea egyik kezével David, a másikkal Laurel karját fogta, de Laurel elhúzódott tőle, és ő is átölelte Jamisont, hiszen már -már ő is elhitte, hogy soha többé nem fogja látni. Bármiféle trükköt tervez Tamani, roppant magabiztosnak tűnik. Laurel szeretett volna va lamit mondani, de nem találta a szavakat. Nem volt rájuk szükség. Jamison így is értette.

-

Ami pedig téged illet - mondta Tamani, és Marionra nézett, ak i gyilkos tekintettel méregette a csoportot -, gyanítom, hogy uralkodásod napjai meg vannak számlálva.

Marion szóra nyitotta a száját, de Tamani már sarkon is fordult, és elindult Laurellel, Daviddel és Chelsea-vel a kapu felé.

-

Még nem végeztem - mondta élesen Marion, veszít ve higgadt-ságából.

-

Dehogynem - felelte Tamani vissza sem nézve.

Három lépést sem tehettek, amikor meghallották Marion dühödt morgását, és amikor Laurel megfordult, látta, hogy hatalmas faágak repülnek dárdaként feléjük.

-

Tam! - kiáltotta, mire a fiú félt őn átölelte őt és Chelsea -t, majd együtt buktak le a földre.

Laurel tompa pufogásokat hallott, és néhány másodperc múlva felemelte a fejét. Minden kapuőr a magasba emelt pajzzsal állta el az ágak útját, megakadályozva ezzel a támadást. A tömeg ujjongása mé g hangosabb lett.

Tamani felállt, és Marionra meredt, aki feltartott kézzel készült a természet erőit bevetni.

Aztán mégsem tett semmit.

De még nem nyertek.

-

Segítség nélkül is át tudsz bennünket vinni? - kérdezte Chelsea, amikor odaértek a díszes aranykapuhoz, és belenéztek a mögötte tá tongó fekete ürességbe.

Tamani bólintott. - Szerintem igen.

-

Miért nem mondtad hamarabb? - kérdezte David.

Tamaninak a szeme sem rebbent. - Meg akartam győződni arról, hogy nem fogod elpusztítani a kapukat.

David nyelt egyet. - Kételkedtél bennem?

Tamani megrázta a fejét. - Egy másodpercig sem. Gyűljetek körém! -

mondta csendesen. - Nem akarom, hogy más is lássa, mit csinálok.

Laurel, David és Chelsea félkörben Tamani köré álltak, aki lehuny ta a szemét, és mélyen felsóhajtott. Aztán benyúlt a zsebébe, és előhú zott belőle egy nehéz aranykulcsot, amelyet pont olyan gyémántok ékítettek, mint a kaput díszítő virágok közepét. Amikor a Kaliforniát Avalontól elválasztó csillogó aranyrács felé nyújtotta a kulcsot, a zár felfénylett, és délibábként remegni kezdett.

Kulcslyuk jelent meg ott, ahol korábban semmi sem volt.

Laurel ámultan figyelte, ahogyan Tamani a kulcsot a zárba illeszti, és elfordítja. A fiú remegő kézzel megrántotta a kapuszárnyat.

Amikor az kinyílt, Avalon egész népe egy emberként kiáltott fel.

-

Honnan szerezted? - suttogta Laurel.

-

Yuki készítette a számomra - felelte Tamani egyszerűen, zsebre vágta a kulcsot, és szélesre tárta a kaput. - Gyertek, menjünk haza!

Laurel megállt. Aztán megfogta David kezét, és a Chelsea -ébe tette. Egy hosszúnak tűnő pillanat múlva a fiú bólintott, és átkísérte Chelsea -t a kapun, ki Avalonból. Laurel hátrapillantott, mielőtt kö vette volna őket, látta a megdöbbent királynőt, Jamison diadalmasan

felemelt öklét, a tapsoló, örömükben kiáltozó tündéreket, és Yasmine -t, aki olyan büszke, fenséges tartással állt azon a padon, amilyen király nő egykor majd lesz belőle.

Elmosolyodott, ujjait Tamani ujjai közé fonta, és együtt léptek át a csillagfényes Kaliforniába. Laurel visszaidézte a fiú korábbi szavait. Igaza volt: pár perc múlva ott ülnek majd David kocsijában, és elin dulnak a házhoz, ahol él. De a legnagyobb igazságot csak most értette meg: ha Tamani ott van mellette, és kezébe fogja a kezét, máris hazaérkezett.