- Nem az ő hibája! - tette hozzá Tamani. - Túl későn ismertük fel Yuki kasztját ahhoz, hogy lépni tudjunk ellene.

- Persze hogy nem az ő hibája - mondta Jamison, és szomorúan Laurelre mosolygott. - Egyáltalán nem a te hibád.

- Ahogyan azt már gyanítottuk, Klea az az Ősztünd ér, aki megmérgezte Laurel apját. - Habozott egy pillanatig. - És ő a száműzött Callista.

- Callista - mondta Jamison meglepett arccal, szánakozással a te -

kintetében. - Nem hittem volna, hogy valaha még egyszer meghallom ezt a nevet.

-

Attól tartok, a legrosszabb még hátra van.

Jamison a fejét csóválta, és kifejezetten kimerültnek tűnt.

-

Klea, vagyis Callista olyan szérumot állított elő, amely immú -

nissá teszi a trollokat az Ősztündérek varázslatával szemben. Ezért jelentett akkora gondot követni a nyomaikat és felvenni velük a har -

cot. Nyilvánvalóan nagy hadsereget gyűjtött be a trollokból, és... - Tamani itt nagy levegőt vett - ...nemsokára ideérnek. Valószínűleg egy órán belül.

Jamison egy hosszú pillanatig meg sem szólalt - úgy tűnt, nem is lélegzik.

Laurel azt kívánta, bárcsak mondana valamit. Bármit. Aztán a vén tündér arckifejezése megváltozott, és furcsa fényben égő szemmel Laurelre nézett.

-

Ők a barátaid? - kérdezte hirtelen, és kis lépést tett előre. - Kérlek, mutass be nekik!

-

David és Chelsea - mondta Laurel összezavarodva. - Ő Jamison.

Chelsea és David is kezet nyújtottak - Chelsea kissé levegő után kapkodva és Jamison hosszasan szorongatta David ujjait. - David -

- mondta elgondolkodva. - Egy nagy király neve is ez volt az emberek mitológiájában, ugye?

-

Ööö, igen... uram - felelte David.

-

Érdekes. Egy Téltündér, immúnis trollok, és Avalon történet ének valószínűleg legtehetségesebb Ősztündére összefogtak ellenünk

- mondta Jamison, és hangja alig volt több suttogásnál. - Avalont több mint ezer éve nem fenyegette ekkora veszély. Erre itt van két em ber, akik már bizonyították a hűségüket. - A válla felett hátrapillantott Avalonra. - Talán így lett elrendelve.

- A K irál yn ő h am arosan meg é rke zi k - mondta Jamison, mi-

kor kiléptek a kapura árnyat vető faágak árnyékából. - Nagyon gyorsan mesélj el mindent!

Míg Tamani Jamisonnal beszélt, David és Chelsea alaposan körül - néztek.

A kaput őrző, állig felfegyverzett női őrszemek megtartották a tisztes távolságot, csakúgy, mint Jamison Arn Fear-faire-e, de mindany-nyian készenlétben álltak a kapu körül, és igazán ragyogóan festettek.

Chelsea nyíltan bámulta őket, bár csodálatát igyekezett palástolni.

David jóval óvatosabban méregette környezetét. Ugyanazzal az arckifejezéssel nézte meg magának a puha, fekete földutakat szegé lyező fákat és az aranykaput szem elől egy percre sem tévesztő őrszemeket, mint ahogyan a tankönyveibe vagy a mikroszkópjába szokott meredni. Chelsea csodálta, David tanulmányozta Avalont.

Amikor Tamani elárulta, hogy foglyul ejtették Yukit, Jamison iz gatottan megragadta a karját. - Hogyan sikerült Sharnak megfékeznie egy Téltündért?

Tamani idegesen Laurelre pislogott. - Hát... izé... egy vasból ké -

szült székhez láncoltuk, és fémbilin cset használtunk... meg körbe- szórtuk sóval.

Jamison lassan mély lélegzetet vett, és hátrapislantott a válla fölött, pont abban a pillanatban, amikor a kert hatalmas fakapuja kitárult. Aztán visszafordult, rácsapott Tamani vállára, majd harsányan, de

nyilvánvalóan nem szívből felkacagott. - Édes fiam... fémbilincs... ugye nem hittétek, hogy sokáig nyugton marad majd?

Marion királynő lépett ki a kapun, egy rakás Am Fear-faire körében.

-

Nem a fémlánc fékezte meg - pontosított Laurel. - Hanem a...

-

A vasszék is nagyon ügyes ötlet volt. De... - mondta Jamison, és szigorú pillantást vetett a kis csapatra. - Végül is, abból kell kihozni a legjobbat, ami a rendelkezésünkre áll. Szerencsések vagytok, hogy élve megúsztátok a kalandot - fejezte be mondókáját, és hátralépett, hogy a királynőt üdvözölje.

Laurel egy szót sem értett az egészből. Miért akarta Jamison, hogy hazudjanak?

Marion királynő szó nélkül mérte végig Chelsea -t és Davidet, csak egy pillanatra árulta el nyilvánvaló döbbenetét. - Embereket hoztatok át a kapun?

- kérdezte köszönés nélkül, és hátat fordított nekik, úgy helyezkedett el, hogy a két fiatalt - akik egyébként is esetlenül toporogtak a tündérek körében -

teljesen kizárja a további beszélgetésből. Laurel bocsánatkérő pillantást vetett feléjük.

-

Laurellel és a kapitánnyal érkeztek, de a helyzetük olyannyira szorongató volt, hogy úgy éreztem, nincsen más választásom - magyarázta Jamison, és úgy tett, mintha észre sem vette volna a királynő fagyos hangját és nyilvánvaló tartózkodását.

-

Mindig van más választás, Jamison. Kísérjétek ki őket! - parancsolta a királynő.

-

Természetesen, abban a pillanatban, am int lehetségessé válik - felelte Jamison, de meg sem moccant. - Hol van Yasmine?

-

Kint hagytam. Azt mondtad, veszély fenyegeti a birodalmat -

mondta Marion. - Biztosan te is úgy gondolod, hogy egy gyermeket nem szabad kitenni semmi ilyesminek.

- Én úgy gondolom, hogy Yasmine már nem gyermek. Már jó ideje nem az - felelte Jamison halkan.

A királynő felhúzta a szemöldökét. - Az mindegy - folytatta rövid hallgatás után. - Mi lenne ez a feltételezett vészhelyzet?

Jamison utat adott Laurelnek és Tamaninak, és a királynő - nemtetszését nyilvánvalóvá tévő mozdulattal - odafordult Tamani felé, aki előadta neki az elmúlt nap eseményeinek erőteljesen lerövidített változatát, bár Jamison éles pillantásának köszönhetően a sókört elhallgatta.

- Úgy gondoljuk, hogy Klea - vagy ahogyan itt ismerik, Callista - egy órán belül megjelenik majd teljes hadseregével. Talán hamarabb is. Mivel hatalmában áll elrejteni a gyülekezőhelyeket, fogalmunk sincsen, mennyien lehetnek, de figyelembe vé ve az üvegcséket, amelyeket Shar...

Tamani hangja itt elcsuklott, és Laurelnek nagyon nehezére esett, hogy ne simogassa meg vígasztalóan. Erre most nincs idő - a fiú hangjából kicsendülő

fájdalom azonban, amikor mentora nevét említette, könnyeket csalt Laurel szemébe.

- Figyelembe véve a szérummal teli polcot és Klea állítását - miszerint ez csak az utolsó rakomány volt -, akár... - Tamani itt elhallgatott egy pillanatra. - ...akár több ezren is lehetnek.

A királynő egy ideig nem szólalt meg, de szemöldökei között meg -

jelent két szimmetrikus ránc. Majd megfordult, és valakit magához intett. -

Kapitány?

Egy fiatal, állig felfegyverzett tündérlány lépett elő, és meghajolt a királynő előtt.

- Küldj futárokat! - parancsolta Marion. - Hívd össze a vezérkart, és mozgósítsátok az aktív őrszemeket!

Laurel kihasználta, hogy a királynő éppen nem figyel rájuk, odaha -

jolt Tamanihoz, és a fülébe súgta: - Miért nem akar Jamison a körről hallani?

Tamani megrázta a fejét. - Vannak bizonyos dolgok, amiket még Jamison sem képes megbocsátani.

Laurel szorítást érzett a mellkasában, mikor az jutott eszébe, miféle büntetés lehet az, ami miatt Jamison arra bátorította őket, hogy hazudjanak az uralkodójának.

-

Haditanácsot ülünk, felség? - kérdezte Jamison, amikor a fiatal kapitány megfordult, és elkezdett parancsokat osztogatni.

-

Istennőm, dehogy! - mondta Marion könnyedén. - A kapitányok megkapják az utasításokat, maguk is jól elboldogulnak majd. Mi elmegyünk.

-

Elmenni? - kérdezte Tamani döbbenten. Laurel még nem látta ilyen bátran felszólalni Avalonban, egy Téltündér jelenlétében meg pláne.

Marion szigorú pillantással intette rendre. - Elhagyjuk a Kertet -

pontosított, és Jamison felé fordult. - Te, Yasmine és én visszavonulunk a Téli Palotába, és megvédjük, míg a Tavasztündérek itt, a ka punál végzik a dolgukat. - Sarkon fordult, és az érkező őrszemeket méregette. -

Természetesen szükségünk lesz erősítésre. Négy hadtest elég lesz ahhoz, hogy a biztonságunkat szavatolja az Am Fear-faire- ekkel együtt, és...

-

Nem mehetünk el - mondta Jamison határozottan.

-

Nem maradhatunk - felelte Marion ugyanolyan határozottsággal. -

A Téltündérek mindig a palotát és magukat védik támadás ese tén. Még a nagy Oberon is meghátrált, és magát óvta a leghevesebb ütközet során. Nála is nagyobbnak képzeled magad?

-

Az más - mondta Jamison hűvösen. - A trollok immúnisak vol tak a Csáberőre, most meg már az Ősztündérek varázserejére is. Ha

elhagyjjuk a kaput, a harcosainknak nem áll varázslat a rendelkezé -

sükre, hogy felvegyék a harcot az ellenféllel. Mészárlás lesz.

- Butaság! - felelte Marion. - Még ha a szörnyetegek rá is jöttek, hogyan játsszák ki a nyomkövető szérumot meg néhány más védő varázsitalt, akkor sincs akkora tragédia, mint amilyennek te próbálod lefesteni a helyzetet. Hé, te ott! Mondd meg nekem, mennyi trollt öltél meg életedben!

Beletelt néhány pillanatba, mire Tamani felfogta, hogy a királynő hozzá beszél. - Hát, nem is tudom. Talán százat?

Százat? Laurel teljesen ledöbbent a szám hallatán. Ilyen sokat? Bár a fiú több mint tíz évet töltött őrszemként Avalon falain kívül, tehát miért is lepődött meg? Hiszen csak az ő jelenlétében legalább tízet leterírett .

- És ezek közül mennyit öltél meg az Ősztündérek segítségével? -

folytatta a királynő, akit a szám nem rendített meg.

Tamani kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Laurel rájött, hogy nincsen jó válasz. Ha a királynő azt hallja, hogy sokat, akkor azt fogja hinni, hogy Tamani alkalmatlan katonának. Ha a fiú keveset mond, akkor saját igazát látja igazolva.

- Ugyan már kapitány, az időnk kevés, nincs szükség pontos adat - ra.

Becsülje meg! A felét? A harmadát?

- Nagyjából annyit, felség.

- Na, ugye, Jamison? Az őrszemeink a segítségünk nélkül is képe -

sek trollokat ölni.

- És mi a helyzet a két kóbor tündérrel? - kérdezte Jamison.

- A Téltündér képzetlen, tehát leszámítva azt, hogy képes a kapu kinyitására, nem jelent valós veszélyt. Az Ős ztündérnél meg jóval többen vagyunk, akkor is, ha egy hadsereget hoz magával.

Nem jelent valós veszélyt?

-

Mindig is alábecsülted Callistát - mondta Jamison, mielőtt Laurel megszólalhatott volna.

-

Te pedig túl becsülted. Akkor is tévedtél, és ha ma lemegy a nap, meg fogod látni, hogy most is tévedsz.

Jamison nem felelt, a királynő pedig már el is fordult tőlük. Laur el még sohasem érezte magát ennyire kirekesztettnek.

A Kapuk Kertjét hirtelen élénk színű egyenruhák lepték el, miköz -

ben parancsok és utasítások repkedtek a levegőben. Jamison mozdít -

latlanul állt, míg a királynő ki nem nyitotta a Japán felé nyíló kap ut, hogy kiengedjen egy őrszemet. Aztán a vén tündér végül összevonta a szemöldökét, és Laurel szinte látta rajta, hogyan összpontosítja az akaratát.

-

Gyerünk! - mondta Jamison csendesen, és hátat fordított az őr -

szemek áradatának. - Szedd össze a barátaidat! El kell jutnunk a Téli Palotába. - Halványkék palástja zászlóként lobogott mögötte, amikor sarkon fordulva elindult a Kert távolabbi vége felé.

- Jamison! - kiáltotta Laurel, és Tamanival a nyomában az öreg tün dér után eredt, Chelsea és David pedig összezavarodva követték őket. - Ugye nem mondod, hogy azt teszed, amit parancsolt?

-

Csitt! - suttogta Jamison, és félrehúzta őket. - Könyörgöm, bízzatok bennem! Kérlek!

A rettegés görcsbe rántotta Laurel gyomrát, de tudta, hogyha léte zik tündér, akiben megbízhat, akkor az Jamison. Tamani egy pilla nattal tovább habozott, és a kapukon beözönlő, társaikkal beszélgető kaliforniai őrszemekre meredt. De amikor Laurel megrántotta a kezét, ő is megfordult, és az öreg Téltündér után eredt.

-

Erre! - mondta Jamison, és egy hordóra emlékeztető törzsű, széles lombkoronájú fára mutatott. - Gyorsan! Mielőtt a mellém rendelt Am Fear-faire-e k rájönnek, hogy eltűntem!

A fa jótékonyan eltakarta őket a Kert többi lakója elől. Jamison csak egy pillanatra állt meg, hogy mély lélegzetet vegyen, majd ösz -

szeérintve kezeit rácsapott a kőfalra. A fa vékony ágai felemelkedtek Laurel mellett - az egyik meg is karcolta a tündérlány arcát -, a földből pedig indák nőttek ki, pókszerű ujjaikkal beférkőztek a kövek közé, és széthúzva azokat keskeny átjárót nyitottak a falban.

Miután Laurel és a barátai átjutottak a falon, Jamison ismét in -

tett egyet, az indák és az ágak pedig visszahúzódtak: a falon immár semmi sem látszott. Jamison egy pillanatra némán megállt, talán azt fürkészte, vajon észrevették-e őket, de úgy tűnt, hogy sikerült nyom nélkül meglépniük. Felmutatott a Téli Palotára, és elindult felfelé.

- Miért kellett meglógnunk? - suttogta Chelsea Laurelnek, amikor megindultak a meredek emelkedőn Jamison után . Mivel a palota kapujától a Kertbe vezető, finoman kanyargó ösvényt nem használ -

hatták, majdnem függőlegesen kellett mászniuk . Ez volt a rövidebbik út, de kifejezetten nem a könnyebbik.

- Nem tudom - felelte Laurel, és ő maga is elgondolkodott a dol -

gon. - De megbízom Jamisonban.

Abban a pillanatban, hogy megtudom, mi folyik itt, visszatérek a Kertbe - mormolta Tamani az orra alatt. - Nem fogom magukra hagyni a rám bízott őrszemeket.

- Tudom - suttogta Laurel, és azt kívánta, bárcsak meggyőzhetné a fiút, hogy keressen magának egy biztonságos helyet.

A Téli Palota felé vezető hosszú, meredek úton Chelsea -nek szinte kigúvadt a szeme, annyira látni akart mindent. Laurel megpróbált maga is mindent egy újonnan érkezett ember szemével látni, hiszen emlékezett a saját első avaloni kirándulására - bámulta a Nyártündé-reknek otthont adó, távoli kristálygömböket, a palota falait átszövő ágakat és indákat, a zsíros, fekete földdel szegélyezett utakat.

Hamarabb értek oda az emelkedő tetején álló hófehér boltívhez, mint azt Laurel hitte volna. Még Tamani is az oldalát fogta, és mé lyen, hörögve lélegzett.

-

Tovább kell mennünk - zihálta Jamison, miután egy pillanatnyi szusszanást engedélyezett a számukra. - De a legnehezebbet már magunk mögött hagytuk.

Amikor beléptek a palota falai közé, Chelsea a törött szobrokat és a málló falakat vette szemügyre. - Ezek semmit sem javítanak meg? - suttogta Laurelnek.

-

Néha jobb megőrizni valaminek a természetes állapotát, mint helyreállítani a szépségét - vetette hátra Jamison.

Chelsea szeme kitágult a döbbenettől: olyan halkan beszélt, hogy Laurel is alig hallotta. Ettől fogva nem is mondott semmit, miközben felmászta k a lépcsőn, és kinyitották a hatalmas kaput.

A palotában csend volt, csak a kis csapat lépteit verték vissza a fa lak, a fehér egyenruhás szolgálók nem mutatkoztak. Lehet, hogy már tudnak a támadásról? Laurel remélte, hogy biztonságban vannak, akárhová is mentek, bár megfordult a fejében, hogy számukra a „biztonság” szó jelent-e még valamit.

Jamison máris az emeleti termekbe vezető lépcsőn termett. - Kövessetek, kérlek! - mondta hátra sem nézve. Intett egyet a kezével, és az ajtók lassan kitárultak a lépcső tetején. Bár Laurel számított az egész testét átjáró varázserőre, amikor belépett az aranyozott aj tón, mégis hátrahőkölt egy pillanatra. Chelsea megszorította a kar ját, ebből a tündérlány tudhatta, hogy barátnője is hasonlóképpen érez.

-

Nem menekülünk el - bökte ki hirtelen Jamison. - Úgy sejtem, mindannyian erre gondoltatok.

Laurelnek támadt némi bűntudata, de ez volt az igazság.

- Ahogy végzünk itt, visszatérünk a kapuhoz, és együtt harcolunk. De először el kell végeznünk valamit, amire csak én vagyok képes. Gyertek!

A hosszú selyemszőnyeg végénél Jamison nyomában befordultak balra, és megálltak egy fal előtt. Laurel azonban tudta, hogy a fal ké pes elmozdulni, és egy olyan terembe vezető folyosót takar, amelyet Jamison valaha régi, megoldatlan problémának nevezett.

Jamison Davidre pillantott, aki legalább tizenöt centiméterrel ma -

gasabb volt, mint a ráncos Téltündér. - Mondd meg nekem, David, mit tudsz Artúr királyról?

David vetett egy pillantást Tamanira, aki beleegyezően bólintott. -

Camelot királya volt. Veletek állt szövetségben.

- Igaz - mondta Jamison, és szemmel láthatóan értékelte, hogy a fiú a tündérek vonatkozásában is hallott már a történetről. - És még?

- Ginevra, egy Tavasztündér férje volt, és amikor a trollok megtá madták Avalont, Merlin és Oberon oldalán harcolt.

Valóban. De számunkra ő a bátor lovagjaival együtt jóval többet jelentett holmi harcosnál. Biztosított valamit a Seelie udvar számára, valamit, ami másképpen nem állt volna a rendelkezésünkre: az em bert. - Jamison megfordult, és egy intéssel kettérepesztette a hatalmas kőfalat. A repedésből indák kúsztak elő, átfonták a köveket, és halk morajlással megnyitották a falat. - Bár volt udvari varázslója, és kapcsolatban állt a tündérekkel is, Artúr király nagyon is emberből volt. És nekünk erre akkor nagyon, de nagyon nagy szükségünk volt.

Amikor a falak kettényíltak, egy márvány boltíven keresztül fény szűrődött be, és megvilágított egy kamrácskát, amelyben egy gránát -

tömb állt. A gránáttömbbe egy kardot szúrtak, amely első látásra úgy festett, mintha gyémántból faragták volna ki, prizmaszerű élei szivár ványt festettek a fehér márványkamra falaira.

Artúr király és a kőbe zárt kard.

-

Az Excalibur! - suttogta Laurel, amikor felfogta, mit lát.

-

Pontosan - mondta Jamison mély áhítattal. - Bár akkoriban máshogy hívták. De itt van, mindig is itt volt, érintetlenül, mióta Artúr király beleszúrta ebbe a kőbe a troliok felett aratott győzelme után.

-

Érintetlenül? De én láttam, hogy valamit csináltál ve le, amikor legutóbb itt jártam - kotyogta közbe Laurel.

-

Csak próbálkoztam, mint mindig. Képtelen vagyok leszokni róla

-

felelte Jamison. - Az Excalibur egészen egyedülálló találkozása az emberi és a tündérmágiának, Oberon és Merlin azért kovácsolták, hogy megpecsételjék a szövetséget Camelottal, és biztosítsák a győzelmet a trollok felett. Hordozója érinthetetlen lesz a csatában, pengéje bármin képes áthatolni. Azonban Oberon meg akarta óvni a népét attól a naptól is, amikor a kard avatatlan kézbe kerül: ezt a fegyvert nem lehet a tündérek ellen fordítani. Bármekkora erővel suhint va laki egy tündérre az Excaliburral, a penge egy leheletnyi távolságra megáll tőle.

-

Mégis hogyan? - kérdezte David. - Úgy értem, a lendületet nem lehet megtörni, vagy igen?

David és a tudomány.

-

Bárcsak meg tudnám válaszolni a kérdésedet! - felelte Jamison.

-

Nem tudom, hogy Oberonnak pontosan ez volt -e a szándéka, de biztosíthatlak afelől, hogy a tiltás teljes és kijátszhatatlan. A kardnak egyetlen része sem érhet hozzá tündérhez, és egyetlen tündér sem ér het hozzá a kardhoz. Még a varázserőm is kevés ehhez.

Tehát ezért engedted be Davidét és Chelsea-t, döbbent meg Laurel. Jamison tekintete, ahogy Avalonra nézett, beszéde a sorsról... hiszen tavaly nyáron elmesélte, hogy mit mondott neki a Világfa: lesz

egy feladat, amit csak ő képes végrehajtani. Csak Jamison hajlandó Avalon sorsát újra az emberek kezébe helyezni, éppen úgy, ahogyan Artúr király korában is történt.

- David Lawson - mondta Jamison. - Avalonnak a segítségedre van szüksége. Amellett, hogy ember vagy - tehát kihúzhatod a kardot -, érzem benned a bátorságot, az erőt, és ami a legfontosabb, a hűséget is. Tisztában vagyok vele, mit tettél Laurelért a ti világotok -

ban. Akkor is mellette álltái, amikor az életed forgott kockán. Ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy belépj Avalonba. Gyanítom, hogy sok közös vonás van benned és abban a fiatal, Artúr nevű fiúban, és hi szek abban is, hogy a sorsodba van írva: mindannyiunkat meg fogsz menteni.

Chelsea majd belehalt az igyekezetbe, hogy mindent halljon és mindent lásson.

Tamani viszont rémültnek tűnt.

Laurel tudta, mit fog kérni jamison, és a legszívesebben megállította volna, szíve szerint azt tanácsolta volna Davidnek, hogy ne tegye, hogy nem kell megtennie, hogy már éppen elég fájdalmat okozott magának azzal, hogy Laurel mellett maradt.

- David, te, aki királyok nevét hordozod - kántálta Jamison -, itt az ideje, hogy bebizonyítsd, akkora hős vagy, amilyennek Laurel meg ismert.

Csatlakozol-e hozzánk Avalon védelmében?

Laurel Chelsea-re pillantott, de rögtön látta, hogy nem számíthat a támogatására. A lány meredten bámulta a pengét, és az arca a félté -

kenységhez hasonlatos kifejezést öltött, mintha azt kívánná, bár az ő számára is adódna hasonló szerep.

Aztán David Tamanira nézett, és Laurel azt remélte, majd Tamani mond valami okosat, vagy bármit, ami miatt David meggondolja magát, és elutasítja Jamison kérését. Azonban a két fiú között néma

párbeszéd zajlott, majd Tamani arca is ugyanazt a vágyakozó, félté keny kifejezést öltötte fel.

Amikor David utoljára Laurel felé fordult, a lány lesütötte a sze mét, mert képtelen rendet teremteni a gondolatai között. Vajon tudatában van David, hogy Jamison mit kér tőle? Tudja, mennyi vért fog ontani? De hát ez Avalon.

Ez a szülőföldje akkor is, ha alig emlékszik rá. Annyi élet forog kockán...

Ezt a döntést nem hozhatja meg a fiú helyett.

Mozdulatlanul állt, aztán kinyitotta a szemét, és tekintete összetalálkozott Davidével. Nem moccant, még csak nem is pislogott. De látta, hogy a fiú már eldöntötte a kérdést.

- Rendben - mondta David, és egyenesen Laurel re nézett.

Jamison kinyújtott karjának láttán David tudta, mit kell tennie. Átment a márvány boltív alatt, és lenézett a kardra. Megérintette a markolatgombot, először óvatosan, mintha áramütéstől tartana. Semmi sem történt, ezért lépett egyet előre, és szétvetett lábakkal megállt a csillogó fegyver felett.

Ujjait a markolat köré fonta, és kihúzta a kardot a kőből.

A leveg ő mint ha meg telt volna elektromossággal, amikor a kristályosan csillogó penge kiemelkedett a kőből, és Laurel önkén -

telenül hátrahőkölt a kamrán átcikázó energianyalábok elől. Érez -

te Tamani mellkasát a vállánál, és azt, hogy a fiú a könyökét meg -

támasztva igyekszik segíteni neki megőrizni az egyensúlyát. Örült, hogy támaszra lelt. David mozdulatlanul állt, és vizsgálódó arckifejezéssel meredt a kezében tartott kardra.

Jamisonnak a lélegzete is elállt, és amikor felé fordultak, láthatták az arcán szétterülő széles mosolyt. - Nem szégyellem bevallani, nem voltam egészen biztos abban, hogy működni fog. Ennyi év után... számomra ez egy valóra vált álom. - Aztán kijózanodva megköszörülte a torkát. - Gyorsnak kell lennünk. A királynő bármelyik percben meg- érkezhet. Tamani, te is válassz valamit! - Jamison a kamra keleti falá -

ra a függesztett csillogó fegyverarzenál felé intett, amely előtt az immár üres gránitkő is állt.

- Gyönyörűek - lehelte Tamani olyan halkan, hogy Laurel biztos volt benne, senki más nem hallotta meg. A fiú odament a fegyverek hez, és kiválasztott egy hosszú, kétvégű, pengeélesnek tűnő lándzsát. Laurelt nem fogta el az a méla undor, ami a fegyverek láttán általában erőt vett rajta, de közel volt hozzá. Tamani megfordult, a jobb kezé ben egyensúlyozta a lándzsát, felemelte, majd leengedte néhányszor, aztán bólintott. - Pont megfelelő a súlya - mondta nagy komolyan.

Úgy beszélt, ahogy az őrszemek szoktak, ebből is nyilvánvaló volt, hogy megjött a harci kedve. Laurelt ez legalább annyira megijesztette, mint a lándzsa.

-

Uram?

Mindenki David felé fordult. A belőle áradó, szinte földöntúlinak tetsző

erő dacára a fiú kissé elveszettnek tűnt. - Igen, David? - kérdezte Jamison.

-

Én ezt... nem értem. Mit kell tennem?

Jamison előrelépett, hogy megragadja Da vid vállát, de a keze le csúszott a fiúról. David zavartan bámulta Jamison ujjait, a vén tündér pedig úgy mosolygott, miközben visszahúzta a kezét, mint aki valami csodálatos dolgot fedezett fel. - Higgy nekem, amikor azt mondom, hogy minden egyszerű lesz, akár egy kardcsapás! A fegyver majd vezet téged, és pótolja, ami belőled hiányzik. De csakúgy, mint Artúr királynak egykoron, bátornak kell lenned, hogy kiállj, és erősnek, hogy állva is maradj. - Elhallgatott egy pillanatra. -

Tudom, hogy nehéz dolgot kérek tőled, de azt is tudom, hogy képes vagy rá.

Ebben biztos vagyok. Most pedig indulás! - mondta mindannyiuknak. -

Mennünk kell!

Senki sem beszélt, miközben áthaladtak az emeleti termeken, lementek az előcsarnokba, majd kiléptek a palota kertjébe. Végül Jamison törte meg a csendet, amikor elérték az ösvény elejénél maga sodó márvány boltívet.

-

Ha azon az úton térünk vissza, amelyiken jöttünk - szólt hátra a mögötte haladó csapatnak, és hangját a szél repítette feléjük -, talán elkerülhetjük a királynőt.

-

Azt mégis mivégre tennéd, Jamison? - Marion királynő hangja lágyan duruzsolt elő a hófehér márványboltív alól. A válla mögött Laurel megpillantotta a zöldbe öltözött, felfegyverzett őrszemek hosszú sorát és a közéjük vegyült Arn Fear-faire- eket.

Jamison megtorpant, megfeszített vállát egy pillanatra leengedte, aztán újra kiegyenesedett. - Mert nagyon, de nagyon dühös leszel rám - felelte őszintén. - És erre most nincsen idő.

Laurel látta a királynő ajkán megrebbenő kérdést, amit végül még -

sem tett fel, helyette a kis csapat tagjait fürkészte. Amikor pillantá -

sa az Excaliburra esett, az arckifejezése döbbenetről árulkodott. - Jamison, mit tettél?

- Azt, amiről a Néma Szavúak tudták, hogy te nem tennéd meg - mondta Jamison nyugodtan.

- Bizonyára számoltál a tetted következményeivel.

- Tisztában vagyok a múltbeli következmények kel, de azt is tudom, hogy a múltnak nem feltétlenül kellene a jelent is meghatároznia.

- Egy nap miattad bukik el Avalon, Jamison.

- Csak akkor, ha nem sikerül megakadályoznom, hogy te okozd a bukását - felelte Jamison, és hangja megremegett a visszafojtott dühtől.

A királynő szeme előbb szikrákat szórt, majd Laurel mintha szá nalmat fedezett volna fel benne. - Annyira hajthatatlan vagy! - mondta Marion. -

Még Cora is azt állította, hogy mindig makacsul ragaszkodsz az elképzeléseidhez. Nos, csinálj, amit akarsz! De ne feledd szavam: az az ág, amelyik nem hajlik, elsőként törik le, ha vihar jó. Nem vállalom a felelősséget a halálodért. Gyerünk, Yasmine!

Az ifjú Téltündér elhúzódott a királynőtől, és megfogta Jamison kezét. -

Veled akarok maradni - mondta, és szemében eltökéltség villant.

De Jamison a fejét rázta. - Nem lehet. - Gyors pillantást vetett Marionra, és közel hajolt Yasmine füléhez: - Ha ő és én összefognánk, hogy megvédhessünk téged, talán lehetséges lenne. De nem biztos, hogy egyedül képes vagyok rá.

- Nincs is rá szükség - mondta Yasmine dacosan. - Én is segítek.

-

Nem tehetem kockára a biztonságodat - rázta a fejét továbbra is Jamison.

-

De ugye nem fogsz meghalni? - kérdezte Yasmine, és vádlón a királynőre meredt.

-

Egyáltalán nem áll szándékomban.

Yasmine lopva Laurelre és Tamanira pillantott, aztán halkabban folytatta:

- Nagy dolgokra vagyok képes - suttogta olyan halkan, hogy Laurel alig hallotta. - Már évek óta ezt mondogatod nekem, és tudom, hogy tényleg nagy, nemes dolgokat fogok véghezvinni!

-

Pontosan ezért kell itt maradnod - mondta Jamison, és egyik kezével megérintette a kislány arcát. - Amit most tennünk kell, abban nincsen semmi nemes, viszont szükségszerű. Most még fontosabb, hogy életben maradj, és végrehajtsd azokat a nagy és nemes dolgokat. Avalon nem veszíthet el téged, különben minden erőfeszítésünk kár ba vész közvetlenül az előtt, hogy célba érnénk.

Akár értette Yasmine Jamison kódolt üzenetét, akár nem, beleegyezően bólintott, majd Marion után szaladt, aki időközben már elindult.

Jamison a szemével követte a két Téltündért, amíg biztonság ban be nem értek a palotába az Am Fear-faire-e k társaságában. Csak akkor fordult vissza a csapat felé. - Gyerünk! - mondta feszülten, és elindult az élen.

-

Annyian vannak... - mondta Laurel Tamaninak, miközben Jamison nyomában baktattak, és elhaladtak a Téli Palota irányába masírozó őrszemek mellett.

-

Nagyjából kétszázan - morogta Tamani.

-

Kétszázan? - kiáltott fel Laurel elakadó lélegzettel. - Tényleg ilyen sokra van szüksége?

-

Természetesen nem - mondta Tamani.

Laurel habozott. - És Avalonnak?

- Természetesen igen - felelte a tündér üres tekintettel. - Menjünk!

Ezzel megragadta Laurel kezét, és együtt követték Jamisont, Da -

videt és Chelsea-t. Laurel lába szinte magától mozgott, miközben a gravitáció lefelé húzta a lányt a Kapuk Kertjéhez vezető ösvényen. Az őrszemek sora végre véget ért, és hamarosan menetelésük zaja is elhalt, csak saját lélegzetvételüket és surranó lépteik hangját hallották.

A csendet fegyverropogás éles robaja törte meg. Laurel felkapta a fejét.

- Elkéstünk - fortyant fel Tamani.

- Itt vannak? - kérdezte Laurel. Még nem érhettek ide!

Ráadásul fegyverekkel - tette hozzá David elsápadva.

-

Nem számít - mondta Jamison. - A mi kezünkben valami hatásosabb van. Talán az lenne a legjobb, ha ti fiatalok előreindulnátok. Attól tartok, az én aszott virgácsaim lelassítanak benneteket.

A többiek mind a csillogó kardra meredtek, és David arca még sá -

padtabbá vált. De Tamani keze szorosan a lándzsa nyelére fonódott.

Menjünk trollokat ölni!

Mind a négyen futva tették meg a Kapuk Kertjéhez vezető utat, ahol már állt a bál. A falak tetején íjakat és parittyákat forgató őr -

szemek álltak, mások tőröket és lándzsákat osztogattak. A legtöbb őrszem nyilvánvalóan pánikba esett, és az egész művelet szervezetlen-ségről árulkodott.

-

Nem működik a caesafum! - hallotta meg Laurel, amit az egyik felfegyverzett őrszem odakiáltott egy egyszerű ruhában varázssze rekkel teli talicskát toló Tavasztündérnek. - A Mixerek egyetlen szere sem működik!

Rohanj és szólj a többi Tavasznak, hogy még több fegyverre van szükségünk!

- Én...

Az ismeretlen tündér válasza beleveszett a Kert bejáratától körülbelül százötven méterre leomló kődarabok robajába. Valaki azonnal felkiáltott: -

Nyílás a falon!

-

Azonnal be kell tömnünk azt a lyukat! - mondta Tamani. - A Kert a másodlagos védelmi rendszer a kapu után. Fel kell tartanunk az ellenséget, amíg Jamison megérkezik. David, állj az élre!

David pislogott.

-

Ez azt jelenti, hogy előre kell menned. Rajtad semmi sem fog!

-

Biztos vagy benne? - kérdezte David, és az első szótagnál ugyan megbicsaklott a hangja, de aztán erőt vett magán.

Tamani határozottan David szemébe nézett. - Biztos vagyok benne. Csak a kardot ne engedd ki a kezedből! - tette hozzá komolyan.

-

Abból, amit Jamison mondott, számomra az derült ki, hogy senk i sem veheti el tőled, vagy csavarhatja ki a kezedből. Amíg rajta tartod a markolaton a kezed, nem érhet baj.

David mereven bólintott. Laurel korábban látta már ezt a kifejezést az arcán. Pontosan így nézett rá, amikor kihúzta a Chetco-folyóból, amikor átvitte a tengeren a világítótoronyhoz, hogy megmentsék Che lsea-t, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy visszatérjen Yuki mellé előző éjjel.

David, a legyőzhetetlen.

A fiú a kard hegyét a földbe döfte, és beletörölte a tenyerét a farmer -

nadrágjába. Chelsea egyik lábáról a másikra szökdécselt Laurel mellett, és a tündérlány legszívesebben megragadta volna a karját, csak hogy le állítsa.

David mély lélegzetet vett, megropogtatta az ujjperceit - Laurel ezt is látta már vagy ezerszer -, és megint az Excalibur után nyúlt.

-

Csessze meg! - morogta Chelsea az orra alatt, és vé gre megállt.

-

Kizárt dolog, hogy enélkül haljak meg! Várj! - kiáltotta, mielőtt David megragadhatta volna a kardot.

A fiúnak megfordulni sem maradt id eje, Chelsea megragadta a fejét, magához húzta, és ajkát forrón David szájára tapasztotta. Laurel nem hitt a szemének: mintha egy fotón látta volna a történteket.

Chelsea. Csók. David. Nem romantikus volt ez a pillanat, hanem kétségbeesett, és nem is a csábításról szólt, inkább a bátorságról. De akkor is... Chelsea megcsókolta Laurel pasiját.

Nem is a pasim, javította ki magát Laurel. A földet bámulta, és megpróbálta lenyelni a féltékenységét. Amikor újra felnézett, a pilla nat varázsa elmúlt.

Chelsea égő arccal, mindenki - de különösen Laurel - tekintetét elülve, elugrott David mellől.

David tátott szájjal, értetlenül meredt maga elé, aztán összekap ta magát, megragadta az Excaliburt, a vállára vette, megfordult, és Tamani nyomába eredt.

Ő sem nézett Laurel szemébe.

A por már felszállt, mire elérték a nyílást, ahol állig felfegyverzett trollokba ütköztek. Laurel számított rá, hogy Klea trolijainál lesz nek fegyverek, de erre az arzenálra nem volt felkészülve. Félautoma ta fegyverek, rohampuskák, géppisztolyok... Laurel korábban csak a moziban látott ilyesmit. Az őrszemek menekülés közben leterítettek néhány trollt a hasadékban - a fal másik oldalán nyílvesszőkkel teleport hullák hirdették az íjászok kiválóságát -, de a többi mind arra várt, hogy az őrszemek kilépjenek a fedezékből, hogy feladják a kőfal jelentette viszonylagos biztonságot, és végre harcba szálljanak velük.

David tétovázás nélkül pontosan azt tette, amire a trollok nyilvánvalóan számítottak: magasba emelte az Excaliburt, és egyenesen átlépett a falon tátongó lyukon. A legelső felfegyverzett troli, amelyik kiszúrta, azonnal tüzet nyitott rá, miközben Tamani berántotta Chelsea -t és Laurelt egy puha törzsű

nyárfa mögé, de Laurel még látta,

hogy David behúzott nyakkal és felemelt karral védekezik a golyók elől. Egy második troll fegyvere is eldördült, petárdaszerű staccatója élesebben hasít ott Laurel dobhártyájába, mint a torkából kiszakadó sikoltás.

A lány óvatosan kinézett a fa takarásából, és Davidet kereste a sze mével, aki a legnagyobb megkönnyebbülésére még tartotta magát. Gyorsan megtapogatta a végtagjait és az arcát, aztán maga elé tartotta az Excaliburt, és hegyétől a markolatáig megvizsgálta a pengét. Ezek után lehajolt, és felkapott valamit a földről.

Laurel néhány pillanat múlva felismerte, hogy az a hosszúkás fém tárgy, amelyet David a tenyerén egyensúlyoz, egy lövedék. A fiú csa k állt ott szinte megsüketülve, és miközben az eldeformálódott fémda rabot nézegette, arcára kiült az ámulat.

- Igen, a kard működik! - ordította túl Tamani a fegyverropogást, majd gyorsan visszahúzódott, mert egy golyó pont az arca mellett csa pódott a fába.

- Mi lenne, ha meg is ölnél néhány trolit?

David megrázta a fejét, mintha zavaros gondolataitól szeretett volna megszabadulni, majd megfordult, és a támadói ellen indult. A trollok gonoszul vigyorogva méregették, hiszen a fiú úgy festett, mint egy kis gyerek, aki bottal akar szétverni egy tehervonatot.

De amikor David ügyetlenül suhintott egyet a karddal, sikeresen kettévágta a hozzá legközelebb eső trollt.

Laurel maga sem tudta, hogy mit várt, de arra bizonyosan nem számított, hogy a troll két darabban hullik a földre.

A jelek szerint Davidet is meglepte a dolog. Megállt, és lepillantott a lába előtt vérző holttestre. A többi troli felüvöltött és támadásba lendült, az öklükkel, késekkel és botokkal igyekeztek David közelébe jutni. Egy inkább reflexszerű, mint szándékos suhintással a fiú ismét felemelte a kardot, és egy újabb troli zuhant a földre véres darabokban.

- Sitty-sutty! - suttogta Chelsea elámulva.

Két trollhullával a lába előtt David mozdulatlanná merevedett. Látta, hogy a fiú mellkasa zihálva emelkedik és süllyed, miközben az általa okozott pusztításra mered.

- David! - kiáltott fel Tamani élesen, de Laurel aggodalmat is ér -

zett a hangjában. A trollok magukhoz tértek a sokkból, és újra fel -

emelték fegyvereiket.

Amikor sikerült összeszednie magát, David összeráncolta a homlo ka. Előre rontott, kettészelte az egyik troll hatalmas fegyverét, és egy másikat meg úgy szabadította meg a puskájától, hogy levágta a kezét. A csapásai egyre dühödtebbek lettek, válogatás nélkül sújtott le fémre és húsra, a penge úgy hatolt át mindenen, mint kés a vajon.

Amikor David egy pillanatra abbahagyta az öldöklést, Tamani átlepett a fa biztonságos takarásából. - Őrszemeket a hasadékhoz! - kiáltotta. - Akinek nincsen fegyvere, rakjon halomba köveket!

Az őrszemek sok, a kapun át behatoló trolit leterítettek, de koránt sem eleget, és úgy tűnt, vesztésre állnak. A Kertben legalább egytucatnyi helyen folyt a harc, az íjászok a falak tetejéről igyekeztek úgy megsebesíteni a trollokat, hogy közben az őrszemeket ne érje lövés.

-

Túl sokan vannak! - ordította David, és a fejét rázta. - Képtelen vagyok mindegyiket legyilkolni, mielőtt tovább rombolhatnák a falat!

-

Akkor igyekezzünk legalább meggátolni az utánpótlást - mondta Tamani. - Ha sikerül megakadályozni azt, hogy még többen bejöj jenek , talán...

Azonban nem fejezhette be a mondatot, mert hat vagy hét troll ereszkedett le a fákról és indult el a hasadék irányába. Még mielőtt a falakon harcolók reagálni tudtak volna a helyzetre, a földből vastag gyökerek törtek elő, fekete rögöket szórva minden irányba. Fenyege tően tekergőzni kezdtek, és Laurel egy pillanatig attól tartott, hogy

Yuki érkezett meg, hogy eldöntse a csata kimenetelét. De ekkor a gyö kerek visszacsapódtak, és a fákhoz verték a trollokat, akiknek harci csatakiáltása fájdalmas üvöltésbe váltott át.

-

Egyetértünk - mondta Jamison, miközben a Kert bejárata felől igyekezett feléjük. Valahol az Am Fear-faire-eket is összeszedte, akik szemmel láthatóan égtek a vágytól, hogy a Téltündér mellett harcolhassanak. - Ha David védi a kaput, szerintem az őrszemek meg tudják tisztítani a Kertet a trolloktól.

Laurel nem is értette, hogyan tudta Jamison megőrizni az optimizmusát egy ekkora káosz közepette, de azok az őrszemek, akik elég közel álltak ahhoz, hogy meghallják a biztatását, szemmel láthatóan felbátorodt ak, és ebből a lány is felfogta, hogy szándékosan viselkedett így.

-

Ezeknek az őrszemeknek a legtöbbje még sohasem látott trollt, nemhogy megölt volna akár egyet is - súgta oda Jamison Tamaninak és Davidnek, megerősítve ezzel Laurel következtetését. - Tamani, a te tapasztalatod most aranyat ér. Amennyiben rám bízod a védencedet, megígérem, hogy sértetlenül visszakapod. Nem bánnám, ha csatla koznál Davidhez a kapuknál.

Tamani bólintott, de az állkapcsa megfeszült: Laurel tudta, hogy nem szívesen hagyja el őt, de Jamisonnal nem állhat le vitatkozni. Da vid sem mondott semmit, bár vetett egy gyors pillantást Laurelre és Chelsea -re, mielőtt csatlakozott Tamanihoz a fák között.

-

Maradjatok a közelemben! - javasolta Jamison anélkül, hogy a lányokra nézett volna, mert teljes figyelmét lekötötte a csata.

Egy bólintására azonban két Am Fear-faire megmozdult, és a lányokat is a védelme alá vette.

Jamison elindult a Kapuk Kertjének fala mentén, mintha csak esti sétára vágyna. Amikor odaértek két fekete ruhás trollhoz, akik

hatalmas darabokat szakítottak ki a kőfalból, Jamison kinyújtott karral előrehajolt. A pózt két hatalmas tölgyfa utánozta le, vaskos águk nyögve, csikorogva tekeredtek rá a trollok testére, majd hirtelen kiegyenesedtek, és olyan magasra repítették fel a szörnyetegeket, hogy azok semmiképpen nem élhették túl a földet érést.

Mielőtt Laurel elgondolkodhatott volna azon, hogy vajon milyen lehet egy tölgyfa szorításában a halálba repülni, beleütköztek egy kisebb csoportosulásba: néhány őrszem harcolt egy csapatnyi trollal, akik hatalmas faágakkal fegyverezték fel magukat, és bunkóként használva őket csapkodtak velük maguk körül. Laurel sejtette, hogy nemsokára saját fegyverük fog végezni velük, ehelyett azonban, amikor az egyik troll megfordult, hogy rátámadjon Jamisonra, egyszerre csak eltűnt a föld alatt: a lány csak az ujjait látta, amelyekkel kétség -

beesetten próbált megkapaszkodni a feje fölött összezáródó görön gyökben.

Szépen egyesével minden troli eltűnt, mintha futóhomokra lépett volna.

Amikor az utolsó el akart inalni, Laurel látta, hogy Jamison ismét a gyökereket hívja segítségül, hogy húzzák le a mélybe, és temes sék el élve Avalon termékeny földjébe.

Laurel fél szemével a fiúkat leste, miközben Jamison a Kertben jár őrözött, és az őrszemeknek segédkezett. Davidet könnyű volt megta lálni: a varázslatos fegyver minden suhintása véres ívet rajzolt a leve gőbe. A fiú inkább festett földművesnek, mint kegyetlen harcosnak: szorgalmasan kaszálta az előtte felbukkanó, süvöltő szörnyetegeket. Tényleg sé rthetetlen volt. Függetlenül attól, hogy csak irányt váltott vagy egy bizonyos trollt célzott meg: minden mozdulata halált hozott.

Néha Tamanit is látta a csetepaté hevében, amint parancsokat osz togat, de még Laurel apjának pólójában is nehezen lehetett követni,

mert annyira belesimult a fegyvert forgató, egymást fedező és a trollok útját elvágó őrszemek tömegébe.

Amikor először beléptek a Kertbe, Laurel el sem tudta képzelni, Hogy felvehetik a harcot ezzel a vérszomjas hordával, amely vég nélkül özönlött be a kapun. De most - Jamison és az Excalibur segítségével - a tündérek lassan, nagyon lassan, de biztosan terelték a trollokat visszafelé a kapun.

Nyerésre álltak.

Aztán amilyen hirtelen elkezdődött a kapuért folytatott csata, olyan gyorsan véget is ért. Az őrszemek fülsiketítő ordítással vetették rá ma gukat a trollok megmaradt, maroknyi csapatára. Amikor az utolsó szörnyeteg is elesett, mindenki a kapura pillantott.

De nem jött át rajta senki.

A CSATAZAJ ut án a néma csend szinte sértette a fülüket. Laurel hallása fokozatosan igazodott ehhez a változáshoz, és egy idő után már ki tudta venni a sérült tündérek fájdalmas nyögéseit és suttogását, valamint hallotta a falakon helytálló őrszemek felől érkező mo rajt: a tündérek hírt adtak azoknak, akik a saját szemükkel nem láthatták, mi történt.

Tamani az egyik vállát kímélte, és gyanakodva nézegetett körül, miközben Daviddel együtt Jamison Am Fear-faire-jei felé tartottak.

-

Győztünk? - suttogta Chelsea. - Jamison bezárhatja a kaput?

Tamani azonnal rázni kezdte a fejét.

-

Még nincs vége - mondta halkan. - Ha így lenne, az őrszemek már visszajöttek volna, hogy tájékoztassanak bennünket. - Összeszo-rotta a fogát. - Klea és Yuki még a másik oldalon vannak.

-

Ezért aztán - kezdte Jamison, hol Tamanira, hol Davidre pillant va -, ha mi nem harcolunk velük odaát, egészen bizonyosan idejönnek végül.

-

Egészen tisztességes haderő gyűlt itt össze. Én átmegyek velük -

mondta Tamani.

-

Hadd menjek én! - szólalt meg halkan David, és felemelte a kardot.

Tamani egy pillanatig tétovázott. Laurel látta, hogy tekintetében a büszkeség viaskodik a józan ésszel. Szerencsére az óvatosság győzött,

Tamani bólintott, és elkezdett parancsokat osztogatni az összegyűlt őrszemeknek, akik ismét vállukra vették fegyvereiket, és újra sorba rendeződtek.

De Laurel le sem vette szemét a kapuról. Látta a túloldalon álló kaliforniai vörösfenyőket, amelyek körbevették a - a jelenleg teljesen üres - tisztást. Hol vannak az őrszemek? És a többi troll? Mintha egy darabka fekete bőr moccant volna a fák között... de Laurel meggyőzte magát, hogy valószínűleg árnyék lehetett.

Aztán egy kicsi és sárga valami gurult be a kapun.

Azonnal elnyelte a föld - Laurelnek kétsége sem volt afelől, hogy Jamison tette -, de egyre több hasonló fémdoboz érkezett sziszegve a kapun át, émelyítő, elképesztően gyors ütemben terjedő zöld gázt pumpálva a levegőbe.

Laurelnek sikerült mély levegőt vennie, mielőtt beborította a füst. A dobozok egyre csak jöttek és jöttek, és a lány csak sűrű pislogással és hunyorgással tudta kivenni, mi történik a homályban. Megretten ve látta, hogy Jamison tántorogni kezd, majd az Am Fear-faire-t kkel együtt a smaragdzöld fűre bukik. Azok az őrszemek, akik látták a Téltündért összerogyni, megfordultak és pánikszerűen igyekeztek a sűrűsödő füst elől menekülni. De a füst gyorsabban terjedt, mint amilyen sebesen ők futottak. Klea saját receptje, nem kétséges.

A visszavonuló őrszemek között Laurel kétségbeesetten próbálta megtalálni a barátait. Megpillantotta Davidet, aki sziklasz ilárdan állt a menekülő őrszemek sodrában, és az Excaliburt bámulta: Most mégis mit kellene tennem? Amilyen sebességgel a füst terjedt, neki sem volt más választása, mint csatlakozni az őrszemekhez. Hiába volt nála az Excalibur, lélegeznie neki is kellett.

Laurelnek azonban eszébe jutott, hogyan menthetné meg.

Ugyanúgy, ahogyan egyszer már megtette.

Odarohant a fiúhoz, és meg akarta ragadni a vérfoltos inget a mell -

kasán. A keze elcsúszott, mintha egy szellemet akart volna markolász -

ta. Túl későn döbbent rá, hogy amíg David kezében van az Excalibur, addig ő

nem érhet hozzá. A rémült tömeg őt is magával sodorta, bár igyekezett nem sikoltozni.

Aztán egyszer csak megérezte a fiú kezét a csuklóján. David magá hoz rántotta. Határozottan a lány szemébe nézett, szorosan fogta a karját, miközben a másik kezét Laurel nyakára tette, mint korábban mindig. Laurel szinte hallotta, milyen gyorsan ver a fiú szíve, amikor az arcát közelíti felé, és az ajkát az ő ajkára simítja.

A lány csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor egy furcsa hangot hallott: néhány méterre tőlük Chelsea állt, és kezét a szájára szorítva őket bámulta.

Chelsea mögött Tamani is megtorpant - aki az előbb még Jamison tehetetlen testét vonszolta maga után -, és összezavarodva nézte a jelenetet.

Laurel kis levegőt vett, és David válla fölött Chelsea és Tamani sze mébe nézett. - Lélegezzetek! - parancsolta, nagyon vigyázva, nehogy a füst bejusson a szájába.

Chelsea szemében felismerés villant, és azonnal Tamani felé for dult.

Határozottan megragadta a tündér két fülét, és ajkát a szájára tapasztotta.

Micsoda látvány volt: négy egymásba kapaszkodó alak, akiket az élők magukra hagytak a holttestek tengerében. A Chetco-folyó mélyén tapasztaltakból Laurel és David megtanulták, hogy hosszú ideig lélegezhetnek úgy, hogy átadják egymásnak az egyszer beszívott leve gőt. Ha közben óvatosan haladnak, valószínűleg elmenekülhetnek a füst elől, bármennyire is szétterjedt a levegőben. David ráadásul két lélegzetvétel között a kardot is viheti magával.

De mi legyen Jamisonnal?

Laurel elhúzódott David mellől, és letérdelt Jamisonhoz. Mind két kezét a Téltündér mellkasára tette, és legnagyobb meglepetésére az megemelkedett: az öreg lélegzett. Laurel már majdnem sikeresen meggyőzte magát, hogy csak képzelődött, amikor újra megtörtént.

Jamison él!

Laurel megfordult, és megragadta Tamani karját. A fiú kezét is Ja mison mellkasára fektette, amely újra és újra enyhén megemelkedett, miközben Jamison felszínesen kapkodta a levegőt. Laurel mé lyen Tamani szemébe nézett. Tamani megkönnyebbült, amikor megértette, miről van szó.

A gáz tehát nem azonnal gyilkol, így a legtöbb tündér még életben van - de meddig?

A dús gyepen surranó léptek zaja figyelmeztette őket arra, hogy már nincsen sok idejük. Laurel megdermedt, és próbált átlátni a kö dön. Csak árnyékokat sikerült kivennie, de a - tündérekre olyannyira nem jellemző

módon - lomhán mozgó alakok megerősítették a gya núját. A támadás hamarosan újra elkezdődik. Az altatógáz csak azt a célt szolgálta, hogy a támadók lépéselőnybe kerüljenek.

Tamani egy rögtönzött pantomim-előadással Chelsea segítségét kérte, aztán felültette Jamisont, és mind a ketten elkezdték húzni a Kert másik végében álló fakapuk felé. A falnál a füstfelhő vékonyodni látszott, és amikor átléptek a masszív bejárati ajtón, tiszta, belélegezhető levegő fogadta őket.

- Célozz! - A parancs halk volt - a tündérek felfedezték a trollokat, és abban reménykedtek, hogy meglephetik őket.

Tamani első szava, amikor lélegzethez jutott, az volt: - Ne nyilakkal!

A fal tetején sorakozó íjászoknak parancsot kiadó őrszem lepillantott a lőrésen. - Itt nem vehetjük fel velük a harcot! Alig látjuk őket. Biztosan megint a falon keresztül próbálkoznak. Csak annyit

tehetünk, hogy felülről nyílzáport zúdítunk rájuk olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudunk!

- De ez altatógáz! - felelte Tamani. - Aki belélegezte, magatehetetlen, de legalább életben van! Ha most elkezdtek vaktában lövöl-dözni, a tündéreket is megölitek! Vissza kell vonulnunk. Egy jobban védhető

pozíciót kell találnunk.

Az őrszemek parancsnoka egy pillanatra lehunyta a szemét, a szája pedig elkeskenyedett. - Nem fogjuk elhagyni a helyünket - mondta a nő. - Majd kitalálok valamit. - Odakúszott a legközelebbi íjászhoz. Nyilvánvalóan a B-terv lépett életbe.

Laurel csak remélni tudta, hogy jó terv.

- David?

Chelsea hangjából aggodalom csendült ki, és Laurel látta, hogy Da vid a szabad - vérfoltos - kezére mered, és a csuklóját forgatja. A ru -

hája is véres volt, majd megalvadt vértől csíkos arcát is megtapogatta.

- David? - próbálkozott újra Chelsea, miközben David elbizony -

talanodott tekintettel megérintette a homlokát.

Semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta volna a lányt.

- David! - kiáltotta Laurel olyan hangosan, amennyire az adott körülmények között lehetett.

A fiú most felkapta a fejét, és Laurel gyomra görcsbe rándult, ami -

kor meglátta, milyen üres a tekintete. - Laurel, én... én nem...

Laurel a kezébe fogta David arcát, és rákényszerítette, hogy a sze mébe nézzen. - Minden rendben van - mondta. A fiú valószínűleg most ébredt rá, hogy mit tett. Beletelt pár másodpercbe, de végül meg nyugodott. Laurel tudta, hogy éppen félresöpri a döbbenetét - majd később ráér még gondolkodni a történteken mert most nem válik a hasznára. David mély lélegzetet vett, ismét felkapta a kardot, és elhelyezkedett a Kert bejáratánál.

Laurel visszafordult Tamani felé, aki lefektette Jamisont a földre, és a Téltündér ajka fölé hajolt. - Nincs eszméleténél. Muszáj felébreszte nünk.

-

Ahhoz el kell mennünk az Akadémiára - mondta Laurel. Ott biztosan akad valaki, aki képes magához téríteni. El kellett volna hoznom a készletemet, morgott magában a lány gyászosan. Aztán eszébe jutott valami más is. - Nem tudnak az immunitásról! Ha a trollok át -

jutnak, védekezni sem fognak tudni! - Belegondolni is szörnyű volt, hogy milyen kárt okozhat akár egyetlen immúnis troll is az Akadémián. Egy egész horda pedig...

-

Nem csak ők vannak - jegyezte meg Tamani vészjóslóan.

-

Azonnal induljunk! - mondta Laurel, megragadva Tamani ing-ujját. - El kell jutnunk az Akadémiára, és figyelmeztetnünk kell őket! Ők fel tudják ébreszteni Jamisont, ebben biztos vagyok!

-

Nincs rá idő! - morogta Tamani. - Fedezékünk sincsen. Ha Jamisont magunkkal cipeljük, a trollok seperc alatt leszednek ben -

nünket, mint az érett gyümölcsöt. Még ha el is jutunk az Akadémi ára, igazad van... nem fognak tudni segíteni. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elveszítjük Jamisont. A Tavasztündérekhez kell vinnünk. Ott legalább vannak őrszemek, meg mindenféle, amivel kísérletezhetsz...

-

Értékelem a bizalmadat - mondta Laurel színtelenül, és az jutott eszébe, vajon Tamani nem őt akarja-e védeni, - De szerintem csak Yeardley képes arra, hogy felélessze Jamisont. És még ha nem is sike rülne neki...

valakinek figyelmeztetnie kell őket!

-

Minden emberem ott van - csattant fel Tamani, és a Kertet megtölt ő

zöld füstködre mutatott. - Az őrszemek meg nem hajlandóak visszavonulni.

Nincs kit küldenem. Hacsak... - elhallgatott, és Chelsea-re nézett. - Te gyors vagy - tette hozzá.

- Nem - mondta halkan Laurel.

- Chelsea - fordult Tamani Chelsea felé. - Szeretném, ha futár-kodnál.

Chelsea bólintott. - Futásban jó vagyok.

- Ezen az ösvényen elindulsz felfelé, és ott lesz egy ha talmas, szürke épület. Virágzó indák borítják a falait, el sem tévesztheted. Menj be a főkapun, és keresd meg a bejáratot! Ha elég gyors vagy - gyorsabb, mint korábban valaha -, megmentheted őket.

- Nem! - mondta Laurel még hangosabban.

- Értesítsd őket az immunitásról, mondd meg nekik, hogy emel -

jenek barikádot minden bejárathoz, olyan magasat és erőset, amilyet csak tudnak! És az ablakok... rácsozzák be valahogy őket. Okosak - pont, mint te -, majdcsak találnak rá megoldást.

- Már itt sem vagyok - mondta Chelsea, és felállt.

- Nem! - mondta Laurel, és érezt e, hogy David megáll mögötte.

- Nem mehet egyedül - mondta a fiú, és megsuhogtatta a kardját.

- Muszáj - vágott vissza neki Tamani. - Rád itt van szükség, hogy segíts nekem Jamisont őrizni, Laurelre pedig azért, hogy megpróbálja feléleszteni.

A királynő nem segít, csak amikor már túl késő lesz, szó -

val, ha győzni akarunk, Jamison az utolsó esélyünk. Nem hagyhatjuk meghalni.

- Megcsinálom - mondta Chelsea, és eltökélten Laurelre és David -

re pillantott. - Ha tudtok valamivel segíteni, most mondjátok! Tíz másodperc múlva indulok.

- Keresd meg Yeardley-t! - szólalt meg Laurel, és maga sem hitte, amit mond. - És Kátyát. Mondd meg nekik, hogy én küldtelek! Ak kor meghallgatnak. - Rövid szünetet tartott. - Ne áruld el nekik, hogy ember vagy! - tette hozzá halkan, kelletlenül. Remélhetőleg a nagy kavarodásban nem fogják észrevenni.

- Chelsea bólintott, és felpillantott a dombra. - Elkészülni! - suttogta. - Rajt!

Laurel szomorúan nézett legjobb barátnője után, aki nagyon kicsi -

nek és magányosnak tűnt, amint felfelé futott a hatalmas domb olda lán. -

Sohasem bocsátom meg magamnak, ha meghal - mondta.

Tamani hosszan hallgatott. - Tudom.

- M aj d én vis ze m J ami s ont - mondta Tamani. Chelsea tényleg gyors volt, ez reményt keltett benne, de nem vesztegethetett el egyetlen pillanatot sem arra, hogy a lány miatt aggódjon. - Tavaszt a fák hozott fogjuk körbejárni, így elég ideig rejtve maradhatunk, ho gy odaérjünk anyámhoz. Remélhetőleg az ő Kertész ismeretei és Laurel mixerkedése elég lesz ahhoz, hogy magához térítsük. - Laurel segítsé-vel a vállára vette Jamisont. - Laurel, gyere velem! David, te pedig hátulról fedezz bennünket!

Amikor elindultak Ta vasz felé, Tamani azt fontolgatta - nem először -, hogy nem járnának-e jobban a főúttal. De látták, milyen gyor -

san vették be a trollok a Kapuk Kertjét, ráadásul most már nem akadt senki, aki visszaverhette volna őket. A megmaradt őrszemek ideig -óráig ugyan feltartóztathatják őket, de Tamani képtelen volt az optimiz musra: ha a Kert elesik, valószínűleg a főút biztosítása lesz Klea máso -

dik lépése. Amíg Jamison a vállán volt, futni sem tudott, ezért azokon az alig kitaposott ösvényeken haladt, amelyeken még csemetekorában látszott.

Igyekezett nem gondolni azokra az őrszemekre, akiket hátraha gyott meghalni.

A közjó érdekében áldozzák fel magukat, ismételte magában újra és újra, miközben keresztülverekedték magukat az erdőn, lassan, de biz -

tosan haladva lefelé.

Shar.

Erre most nem gondolhat.

Egy órába sem tellett, hogy elérjék az édesanyja háza mögötti t isztást, bár minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt. Jamison nem volt megtermett tündér, de egyre nehezebbnek és nehezebbnek tűnt, így Tamaninak a kimerültséggel is meg kellett küzdenie. Egyébként sem aludt túl sokat mostanában.

-

Óvatosan! - suttogta Tamani, és a ház mögött elnyúló füves területet méregette. Az utcák üresek voltak, a trollok nyilvánvaló -

an nem jutottak el a Tavasznak ebbe a negyedébe, de Tamani tudta, hogy nem engedhet az éberségéből. Jelt adott, mire mindhárman ki- rohantak a nyílt tisztásra, és gyakorlatilag szinte repülve tették meg a Tamani édesanyjának kerek fatörzs házához vezető utat. Amikor a ház hátsó falához értek, Tamani elforgatta a gondosan elrejtett zárnyelvet, és megnyomta a fa törzsét, de semmi sem moccant. Még egyet nyomott rajta, megint semmi. Ekkor morogva felemelte az egyik lábát, és akkorát rúgott az álcázott ajtóba, hogy az az eresztékein vadul himbálózva kinyílt.

Előrelépett, és alig tudott megállni, amikor egy kés hegye a torká nak szegeződött, és felsértette a bőrét.

-

Az Istennő Bölcsőjére, Tam! - Az anyja elvette a kést, félreállt, hogy beengedje őket, aztán bezárta az ajtót. - Azt hittem, trollok vagytok. Az ifjú Sora nemrég érkezett a hírrel, hogy a trollok Tavasz felé tartanak. Arra gondoltam, hogy csatlakoznék az őrszemekhez a barikádokon.

-

Ennél fontosabb munkát szeretnék rád bízni - mondta Tamani, majd bemasírozott az anyja szobájába, és lefektette Jamisont az ágyra.

-

Ég és föld! Ez maga... Jamison? - kiáltotta az anyja, és már húzta is le a karvédőjét, majd térdre esett az ágy mellett. - Mi történt vele?

Tamani gyorsan ismertette a helyzetet. - Magához kell térítenünk.

segíthetnél Laurelnek ebben.

- Persze - felelte az anyja, és a másik karvédőt is lehúzta. - Milyen kár, hogy az öreg Tanzer megtért a Néma Szavúakhoz, ő tudná, mit kell lenni.

- Nem is tudtam... - mondta Tamani, és csalódottan összegör -

nyedt. Pedig már remélte... No, de Laurelnek is menni fog. Muszáj!

Mivel látta az értetlenséget a lány arcán, elmagyarázta: - Tanzer az anyám barátja volt. Itt lakott... a közelben.

- A legtehetségesebb Mixer, akit valaha volt szerencsém ismerni

- mondta Tamani anyja, és kezét Jamison hamuszürke arcára szorította. -

Valaha mindannyiukat ismertem. Bár nem sok Mixer élt Tavaszban.

- Említettél valami barikádot - emlékeztette az anyját Tamani.

Az asszony bólintott. - A főúton, a mosodakunyhók mellett. Ha a a trollok átjutnak rajta, utcai harcok lesznek.

A kérdés itt nem az, hogy átjutnak-e, hanem hogy mikor jutnak át. A reménytelenség kezdte felemészteni Tamani erejét: a királynő hátat fordított nekik, Jamison még mindig használhatatlan volt, a Kapuk Kertje pedig elesett.

De még mindig ott volt nekik Dávid.

Davidnél pedig ott volt a kard.

- Tegyél meg mindent Jamisonért! - mondta Tamani, és Laurel szeméb e nézett. - Bármiféle Mixer-trükköt, ami eszedbe jut... csak csináld! Nekünk a barikádra kell mennünk, ott teszünk meg minden tőlünk telhetőt.

Az asszony összeráncolt homlokkal bámult a fiára, aztán felállt, és félrehúzta Tamanit, hogy David és Laurel ne hallhassák a mondani -

valóját. - Tudom ám, hogy ki ez - mondta szigorúan, és fejével David

felé bökött. - Ne ölesd meg csak azért, mert az utadban áll, Tam. A tisztességtelen győzelem nem győzelem.

Tamani hevesen rázta a fejét. - Nem erről van szó! De nála van a kard, anya! A kard, amiről Shar is suttogott. Nála van, és láttam, amikor használta!

- Lopva Da vidre pillantott. - Amíg Jamison magatehetetlen, ő az egyetlen reményünk.

Az asszony egy ideig hallgatott. - Ennyire kétségbeejtő a helyzet?

Tamani megszorította a kezét.

- Akkor indulj! - mondta az anyja. - Az Istennő ó vjon mindket tőtöket! -

Elindult, de aztán megragadta a fia karját, újra magához húzta Tamanit, és megsimogatta az arcát: - Nagyon szeretlek, fiam. Bármi is történjen ma, ezt sohase feledd el!

Tamani nagyot nyelt és bólintott. Aztán Laurelhez fordult, és úgy tűnt, hogy a lány is szívesen mondana valamit, de Tamani nem volt biztos abban, hogy hallani akarja. Ellépett Laurel mellől, és David elé állt. - Készen állsz?

Már majdnem elérték az ajtót, amikor Laurel felkiáltott: - Tam! David! -

Tamani lehunyta a szemét, és már felkészült a lány tiltako zására, de Laurel nem mondott semmit. Aztán Tamani legnagyobb meglepetésére csak annyit szólt: - Vigyázzatok magatokra!

Tamani hálás volt a megértésért, intett egyet, kitessékelte Davidet az ajtón, és a főút irányába terelte. Nemsokára csatazaj ütötte meg a fü lüket. -

Milyen gyorsak ezek az átkozott trollok! - morogta Tamani az orra alatt. Az ujjai szorosan a lándzsa markolatára fonódtak: újra harcolni kell. Azelőtt ritkán verekedett - és edzett - ilyen kifinomult fegyverrel. Segítségével sokkal könnyebben végzett a trollokkal, mint korábban a kis tőrökkel, amelyeket általában magánál hordott. Jó fegyver - több halott troll. Laurel pedig minden halott trollal na gyobb biztonságban van.

Mi lehetne ennél fontosabb?

- Szeretném, ha a fegyveres trollokra koncentrálnál! - vetette hátra Davidnek. - A kapunál lezajlott harcból azt a következtetést von -

tam le, hogy nem lesznek sokan, viszont itt a legtöbb tündér azt sem tudja, hogy néz ki egy puska, így aztán nem is félnek tőle.

- Rendben - mondta David feszülten. Tamaninak el kellett ismer nie, hogy David képzetlen civilként is állta a sarat, és megbirkózott mindennel, amit rábíztak.

Tamani egy intéssel röviden üdvözölte az íjászokat, akik egy háztetőről zúdítottak nyílzáport egy szilárdan megépített barikád felett. Kihegyezett karók - amelyek korábban valószínűleg kerítésként szolgáltak - sorakoztak a főúton, hegyes végükkel felfelé a két domb között, amelyeken még több íjász helyezkedett el, és lőtte azokat a trollokat nyílvesszővel és csúzliból röpített kövekkel, akik a hosszabb utat választották. A harc leginkább az út elején, a keskeny völgyben zajlott, de néhány trolinak sikerült keresztülverekednie magát, és most a barikádot bontották.

Tamani felemelte a lándzsáját, de egy, a levegőt fütyülve átszelő

nyílvessző keresztülfúrta leendő áldozatának mellkasát. Tamani az út szélére hajította a torz szörnyet, és rohanni kezdett, átküzdve magát a barikádon, Daviddel szorosan a nyomában.

Minden oldalról Csábászok vették körül - meglepő módon néhányan közülük tudták is, hogy mit csináljanak -, mellettük a nyugdí-jas őrszemek küzdöttek a kaszákkal vagdalkozó Gondozók és a ka -

lapácsslengető Kovácsok oldalán. Ennek ellenére Tamaninak feltűnt -

miközben leszúrta azt a trolit, aki egy hosszéi nyelű ásóval csapko dó fiatal Tavasztündért igyekezett megölni -, hogy túl sok zöldfülű csemete harcol a sorok között. Már nyitotta volna a száját, hogy hazaküldje a kölyköt, de ugyan mire lenne az jó? Otthon várjon, míg

a trollok rátalálnak és megölik? Nem - döntötte el Tamani a bátorságot nem szabad letörni. Az ostoba bátorságot sem.

- David, erre! - kiáltott, és a trollok közé irányította a fiút. Mivel a tündérek közelsége miatt David nem használhatná az Excaliburt, az a legjobb, ha csak az ellenség veszi körül. - Már majdnem vége - suttogott a tündér maga elé, és nyakon szúrt egy trollt, aki hú -

sos kezével megpróbálta megragadni. Tamani már nem is számolta, hány felületes sebet szerzett aznap, amelyek közül egyik sem volt életveszélyes, de a reflexein nyomot hagytak. Ahogy a trollok összezártak körülötte, egyre nehezebben sikerült olyan gyorsan megölni őket, mint amekkora hullámban az újak érkeztek. David csapásai sokat javítottak a helyzeten, de a trollok tucatjával ereszkedtek le a domboldalon.

Már a barikád mögött voltak, amikor Tamani morajlást hallott, és felnézve azt látta, hogy a lakónegyed szélén, a tetőn álló tündérek kö -

zül néhányan az ég felé nyújtják a kezüket, majd kecsesen úgy tesznek, mintha láthatatlan köteleket húznának.

Tamani már tudta is, mi következik. - David! - üvöltötte. - A domb-oldalra!

A domb túl meredek volt ahhoz, hogy messzire jussanak rajta a rendelkezésükre álló rövid idő alatt, így David és Tamani a porba vetették magukat, miközben a morajlás egyre erősödött, és lassan fülsiketítővé vált.

Távolabb az úton egy hatalmas marhacsorda zú-

dult a völgybe, és eltaposták a trollokat, miközben a barikád felé igyekeztek, ahol a Gulyások gyülekeztek a tetőkön. Amikor a csorda nagy része megérkezett, Tamaninak még erősebben a füves domb -

oldalhoz kellett lapulnia, nehogy a p ánikba esett állatok hosszú, gyilkos szarva elé kerüljön. A veszély elmúltával Tamani majdnem felkacagott, mert megpillantotta a domboldalon félig álló, félig ülő

helyzetben kapaszkodó Davidet, aki leeresztett karddal a kezében meredt maga elé.

- Mi a fene történt a tehenekkel? - kérdezte Dá vid döbbenten.

Tamani felmutatott a háztetőkön álló Csábászokra, akik most széles körbe rendezték védenceiket.

David szemével követte a mozdulatot, és - bár Tamani ezt aligha tartotta lehetségesnek - még tágabbra nyílt a szeme. - Csáberőt al-kalmaznak a teheneken? - kérdezte hitetlenkedve.

Tamani bólintott, de már nem mosolygott. - Gyerünk! - mondta Davidnek. - Addig kell meglepnünk őket, amíg össze vannak za -

varodva. - A troliok nagyobbak voltak, mint a tehenek többsége, és nagyon gyorsan felfogták, mi a helyzet: a csorda ellen fordították a fegyvereiket. Az elterelés nem sokáig működött.

- Miért vannak tehenek Avalonban? - ordította David, és lekasza -

bolt egy alsórendű, fekete szőrös trolit, amelyik tele volt sebesüléssel.

Tamani egy vad rúgással kiszabadította a lándzsáját egy másik troll mellkasából. A troli névtábláján a GREG felirat állt, és Tamani egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon az emberszabású troli neve volt -e Greg, vagy megette Greget. - A Mixerek képtelenek elég trágyát előállítani - mondta egy bájvigyor kíséretében.

A trollok mintha kevesebb en jöttek volna, és David végre rátalált a neki megfelelő ritmusra, így Tamani - lándzsával a kezében - eltölt-hetett néhány percet azzal, hogy a sebesült tündéreket a barikádhoz vonszolja. Még mindig lélegeztek, és ha nem szúrják le őket, talán még nem késő.

- Tamani!

David kiáltott. Tamani megfordult, és belemártotta a lándzsáját egy trollba, aki hátba akarta támadni.

- A domboldal felől már nem jönnek! - zihálta David.

Tamani megmerevedett. Legutóbb, amikor már nem érkezett több troll, valami sokkal rosszabb következett. Ő aztán nem bízott ebben a hirtelen szélcsendben. Ráadásul semmit sem jelent, hogy a Tavaszban nem jelennek meg többen, attól még csapatostól garázdálkodhatnak a Nyárban vagy az Akadémián. De Tamani nem akarta megfosztani Davidet a reménytől.

Egy pillanatra elbizonytalanodott. - Harcoljunk itt addig, amíg a Csábászok úrrá nem lesznek a helyzeten, aztán úgyis vissza kell térnünk anyámhoz! - Őszintén szólva ez még odébb volt. A Tavaszhar -

cosok alig-alig állták a sarat.

David bólintott, aztán felugrott, mert egy üveg épp a lába előtt tört ripityára.

-

Na, végre! - morogta Tamani kissé megkönnyebbülve. Egyre több apró üvegcse szállt alá a levegőből, és tört össze a földön, édes illattal árasztva el a csatateret.

-

Végre micsoda? - kérdezte David.

-

A Méhészek végre begyűjtötték a csapataikat - mondta Tamani.

féloldalas mosolyra húzva a száját, amikor az árulkodó zaj megütötte a fülét.

A barikád tetejére mutatott, ahol az íjászok helyét Tavasztündé rek egy csoportja foglalta el. Az egyik kezükben kampó, a másikban parittya volt.

Zümmögő, sötét felhő jelent meg a hágón, és a trollok fáj-dalmukban üvölteni kezdtek. A fekete-sárga rovarok átzúgtak a csata -

mezőn, beterítették a trollokat, és hevesen szurkálni kezdték őket. A kis rovartestek olyan sebességgel zuhantak a földre, mint amilyen gyorsan érkeztek, és Tamani elszomorodott, amikor arra gondolt, hogy milyen sok időbe fog telni újra benépesíteni a kaptárakat - de a méhek termé-szetükhöz híven csak az otthonukat védték, éppúgy, mint a Tavasztün -

dérek. Azok a trollok, akiket nem terített le a rovarok mérge, a fájda -

lomtól vakon botorkáltak, könnyű célpontjává válva a tündéreknek.

David riadtan felkiáltott, ezért Tamani felemelt fegyverrel, villám -

gyorsan megpördült.

A méhek Davidet is körbevették. Az Excaliburnak köszönhetően nem érhették el, nem szúrhatták meg, de a fiú láthatóan megrettent tőlük, és úgy csapkodott a karddal, mint holmi légycsapóval, hogy megszabaduljon tőlük.

- David! David! - kiáltotta Tamani, de David ha hallotta is, nem adta jelét. - David! - ordított egy nagyot végül a tündér. - Minden oké, nem hiszem, hogy megcsíphetnek!

- Lehet - felelte David, és kezdett kissé lenyugodni. - De érzem őket. És annyira... - Elhallgatott, köpött egyet, Tamani pedig kezdte felfogni, milyen kényelmetlenül érzi magát a fiú. - Annyira undorítóak!

Tamani majdnem elmosolyodott. - Szerintem a Csábászok innen átvehetik a munkát - mondta, és azt kívánta, bárcsak egészen biztos lehetne ebben. -

Menjünk!

David valami egyetértésfélét motyogott, és Tamanit követ ve átmá -

szott a barikádokon.

- Futás! - kiáltotta Tamani, és kocogni kezdett. - Egy ideig ellesz-nek az útra szórt varázsszerekkel. Nem fognak bántani.

Egymás mellett kocogtak az elhagyatott utcákon , amelyeken Tamani utoljára csírakorában járt. A méhek lassan visszavonulót fújtak, és néhány perc múlva Davidnek már csak egypár makacs egyed -

del kellett megküzdenie.

-

Azt hittem, a varázserő nem működik a trollok ellen - lihegt e David.

-

A méhek nem mágikusak - mondta Tamani, és megállt egy pillanatra, hogy összekapja magát.

-

De az a cucc, amit a térre dobtak, azok az üvegizék, azok varázs -

szerek voltak, igaz?

Tamani elvigyorodott. - Igen. De a méhekre hatottak, nem a trollokra. Arra ösztönözte őket, hogy állatokra támadjanak. Sajnos, ebbe a kategóriába te is beletartozol.

David bólintott, és kezét a térdére támasztva előrehajolt. - Briliáns! - mondta, és vett még egy mély levegőt, aztán Tamani után ló dult, aki már néhány lépéssel előtte járt.

-

Hekaté szemére! - kapkodott levegő után a tündér, és a falhoz lapult, amikor az anyja házához legközelebb eső sarkot elérve megpil -

lantotta, hogy egy csapat troli téblábol az őrszemek holttestei között. - Másik úton jöttek - mondta, és gyorsan kilesett. A trollok máris elindultak feléjük, talán meghallották, vagy...

-

Kiszagoltak minket - mondta Tamani, és a fejét csóválva vérfoltos öltözékére meredt, miközben önmagát szidta a figyelmetlenségé ért. -

Valószínűleg a vér szagát követték idáig.

Az első troll, aki feltűnt a szemük előtt - egy hatalmas, alsórendű, szőrtelen grizzlymedvére emlékeztető példány, a medvénél valamivel piszébb orral -, a levegőbe szaglászott.

-

Hát akkor hajrá! - mondta Tamani, és befordult a sarkon, hogy fogadja a támadót. A gigantikus lény olyan gyorsan indult meg feléjük, hogy Tamaninak alig maradt ideje felemelni a lándzsát.

David egy tankönyvbe illő suhintással leszelte a szörnyeteg karját. A társuk vállából ömlő élénkvörös vér láttán a trollok gyakorlatilag megvadultak, és kegyetlen támadásba lendültek. David, akinek a karját már húzni kezdte az Excalibur súlya, egyre nehezebben tudta visszaverni a támadókat. Tamani is tette, ami tőle telt: minden feléje közeledő fegyver és végtag irányába szúrt egyet, de leginkább azon igyekezett, hogy életben maradjon, amíg David áttekinthetőre tizedeli a trollok számát.

Három az egyhez? - gondolta bánatosan.

Amikor azt érezte, hogy valami megragadja a bokáját, és megpró -

bálja lebuktatni, sejtette, hogy eddig tartott a jó szerencséje. Sikerült visszanyernie az egyensúlyát, de nem maradt elég ideje arra, hogy egy buzogány kíméletlen csapását is kivédhesse. A fogát ös szeszorítva felüvöltött, amikor a szögek a vállánál beletéptek a húsba, és érezte, hogy a fogása meglazul a lándzsa markolatán. Egy troli hátulról belerúgott a térdébe, és hiába próbálta megtartani magát, sérült karja már nem bírta el a súlyát.

Amikor félregurult, még látta, hogy a buzogányos troll újabb csapásra emeli a fegyverét, és ezúttal a fejét veszi célba. Tamaninak már nem volt ereje védekezni.

Az utolsó pillanatban azonban a troli térde megrogyott, és előredől -

ve Tamanira zuhant, trolihússal töltve meg a száját, míg irgalmatlan szaga az orrát kezdte csípni. Tamani az ép karjával megpróbálta letolni magáról a fullasztó súlyt, de csak David segítségével sikerült neki.

Nagy nehezen feltápászkodott, David pedig kihúzta a kardot a macskakövek közül. Furcsa kifejezés ült az arcán.

-

Megmentetted az életemet - mondta Tamani, és felkapta a lán -

dzsáját. - Megint.

- Nem is én csináltam. Illetve azt igen - felelte David, és annak a trollnak a kettészelt hullájára mutatott, amelyik kirúgta Tamani lábát. - De amikor megfordultam, hogy a másikkal is végezzek, felemeltem a kardomat, ez meg csak úgy magától... összeesett.

-

Biztosan mérgezett nyíl találta el - jegyezte meg Tamani, és vé -

gignézett először a troll holttestén, aztán az utcán is, hátha meglátja jótevőjüket. De senkit sem látott, így a kihalt utcának köszönte meg egy intéssel.

Megmozgatta a karját, igyekezett megtalálni azt a pozíciót, ame lyikben kevésbé fájt, de egy idő után feladta a próbálkozást. - El kell jutnunk a házhoz, mielőtt a többi troll meglátna minket.

Amikor berobbantak a bejárati ajtón, Laurel üdvözölte őket, kezé -

ben ugyanazzal a késsel, amelyikkel korábban Tamani anyja is hadonászott. Tamani mély keserűséget érzett a fegyvert szorongató lány láttán.

Nagyon meg lehetett ijedve, ha fegyverhez nyúlt, bár kevés kárt okozott volna egy esetleges behatolóban.

- Jaj, ti vagytok! - kiáltotta Laurel megkönnyebbülten, és úgy ha -

jította el a kést, mintha rohadt gyümölcs lett volna. - Már jó néhány perce itt oldalogtak a ház körül, nem sokat tehettünk, igyekeztünk meglapulni. -

Mindkét fiút átölelte, mire Tamani önkéntelenül azt kívánta, hogy bárcsak egyedül ő lehetne a lány karjában.

-

Hogy van Jamison? - kérdezte végül, de Laurel a fejét csó válta.

-

Ti hogy vagytok? Megsérültetek?

-

Nem számít - felelte Tamani. Befurakodott a lány mellett, és elindult a folyosón. Ha még egy percig önmagára kell figyeln ie, képtelen lesz legyűrni a fájdalmat.

-

Mocorog - mondta Laurel, és követte a tündérfiút. - Csak eny-nyire jutottunk.

-

Tartottam tőle - súgta halkan Tamani, és a hálószoba ajtajában megállva ránézett az anyjára, aki Jamison mellett ült. A szobát annyi -

féle illat töltötte meg, hogy Tamani alig bírt köhögés nélkül lélegezni.

-

Ne haragudj! - mondta az anyja. - Laurel mesélte, hogy az embe-reknek van egy elixírje, repülősónak hívják, és arra gondoltunk, hogy létrehozunk valami hasonlót. Úgy tűnik, működik, csak nagyon lassan.

Tamani bólintott. - Akkor folytassátok! A főutat megvédtük. Né -

hány trollnak sikerült áttörnie, de most úgy néz ki, uralni tudjuk a helyzetet.

- Kétségbeesetten Jamisonra pillantott, azt kívánva, bár -

csak feleszmélne. De nem volt idő a kesergésre. - Azt hiszem, mindenképpen el kell mennünk az Akadémiára - mondta, elhessegetve az aggodalmát. - Magammal viszem Davidet. Csak azt remélem...

Nem. Ha csak reméli, hogy az Akadémia még áll, az túl kevés Laurelnek, főleg, hogy ő maga küldte oda Chelsea -t. Rosszul döntött volna?

Lehet, hogy a veszély ellenére mégis inkább az Akadémia felé kellett volna venniük az irányt? Shar többször is figyelmeztette, hogy ne kételkedjen önmagában, főleg ne egy ütközet kellős közepén, de muszáj volt végiggondolnia, hogy nem azért érezte-e biztonságosabb-nak a Tavaszt Jamison számára, mert neki magának volt fontos a vá-roska biztonsága.

- ...hogy időben odaérünk - fejezte be a mondatot végül.

Aztán megfordult, és egyenesen Laurelbe ütközött.

- Én is jö vök.

- Azt már nem!

- Nem állíthatsz meg!

Tamani teljesen tehetetlennek érezte magát. Éppenséggel megállíthatná, de Laurel pontosan tudja, hogy nem fogja megtenni. - Itt nagyobb biztonságban vagy. És elmondhatsz mindent Jamisonnak,

Ha felébred.

- Már mindent elmeséltem az édesanyádnak. Sokkal fontosabb az, hogy veletek tartsak, és elmagyarázhassam a többi Mixern ek, mi zajlik Jamison szervezetében. Csak így van esélyünk - mondta Laurel nagyon határozottan.

Tamani csak nehezen volt hajlandó belátni, hogy igaza van.

E L E I N T E A F Á K K Ö ZÖ T T H AL AD T AK . A lombok eltakarták őket, és Laurel majdnem biztonságban érezte magát, még ha mindez csak illú -

zió volt is. Tamani intett a lánynak és Davidnek, aztán a levelek közöt -

ti csipkeszerű napfényfoltok felé mutatott. - Elindulhatunk egyenesen felfelé a dombon, akkor valószínűleg hamarabb odaérünk, bár az út elég gyötrelmes - mondta. - Vagy választhatjuk a Nyáron átvezető utat is, ahol szinte biztos, hogy a trollok teljes erőbedobá ssal harcol-nak. - Összeráncolta a homlokát, mintha lenne még mondandója, de végül nem szólt többet.

-

Szerintem a Nyáron át menjünk - javasolta David határozott han -

gon. - Legalább segíthetünk. Menet közben megszabadulhatunk né -

hány trolltól.

Tamani bólintott, és megenyhült az arca. - Köszönöm - mondta, és Laurel rájött, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett, hogy ne ő kérje ezt tőlük, hanem David hozza meg a döntést. - A Csillagszórók nem katonák, és még csak az Akadémia falai sem óvják őket, a házaik rá adásul többnyire üvegből vannak.

-

És a fegyverek? - kérdezte Laurel. - Van fegyverük, ugye?

-

Színpadi fegyverek - jegyezte meg Tamani szárazon. - Amelyeket pont arra találtak ki, nehogy megsebezzenek valakit.

-

És... és Rowen is ott van? - kérdezte Laurel.

Tamani bólintott, és a földet bámulta. - És Dahlia, és Jade is... - tette hozzá. Laurel halványan emlékezett Tamani nővérének és élet-társának nevére, bár még nem találkozott velük.

Villámgyorsan odaértek a Nyár külterületéhez, és már azelőtt hal -

lották a csatazajt, mielőtt bármit láthattak volna. Robbanások, üveg -

csörömpölés, és hangos sikoltozás. Laurel felkészült a legrosszabbra, miközben az emelkedő teteje felé tartottak.

A dombon átkelve Laurel döbbenten megtorpant, mögötte Tamani is lecövekelt a meglepetéstől. Egy hatalmas kővár állta el az útjukat, amelyet forró lávával teli várárok vett körül. Mire David észrevette, hogy társai nem követik, már tíz méterrel előttük járt.

- Jöttök, vagy mi van már? - kérdezte bosszúsan.

- A Nyárnak nem így kellene kinéznie - mondta Laurel.

- Távolról sem - nyögte Tamani ámulva.

- Hiszen ez egy illúzió! - ismerte fel a jelenséget Laurel. - Hogy megtévesszék és megfélemlítsék a trollokat!

Az egyik fal hirtelen vibrálni kezdett és elhalványult. Laurel meg -

pillantott egy élénkvörös selyemtakarót, olyat, amilyennel az üveghá -

zakat szokták éjszakára lefedni. Aztán a fal egy villanással újra életre kelt, de mintha valahogy más lett volna.

Valaki nem koncentrált egy pillanatig... lehet, hogy mégis halt?

- Rendben - mondta Tamani. - Az illúziók fizikailag megfogha -

tatlanok, tehát keresztül kell vágnunk mindenen, ami nem a Nyárhoz tartozik.

- Sokat segítettél - morogta David.

- Jó, akkor máshogyan fogalmazok - folytatta Tamani. - Ha kőből épült, akkor nem valódi. A Nyárban szinte mindent cukorüveg -

ből készítenek.

-

Ettől függetlenül biztosan bele-beleütközünk néhány dologba - tett e hozzá Laurel. - Mert azért vannak igazi épületek is. Szóval legyetek óvatosak!

Odamentek a várárokhoz, de David megtorpant. - Itt tényleg nincsen semmiféle árok?

Tamani a fejét rázta.

-

Pedig nekem nagyon is valódinak tűnik - vitatkozott a fiú, miközben közelebb lépett a széléhez, és belenézett.

Laurel összekapta magát, és elindult: a lábujja látszólag a levegőt érintette, ő viszont érezte a főút puha talaját a talpa alatt, pontosan ugyan -

ott, ahol emlékezett rá. Tett még néhány lépést. Úgy festett, mintha gőzölgő, olvadt szikladarabok fölött járna. - Rendben - jelentette ki, és magához intette Davidet is. - Lépkedj csak a... - Nem fejezhette be a mondanivalóját, mert valami belecsapódott, és a szuszt is kiszorítva belőle átlökte a képzeletbeli vár falán. Nem jutott elég levegőhöz, hogy sikoltson, és amikor egy hűvös, sima felületen landolt, az öss zetört a sú- lya alatt.

-

Laurel! - A lány nem tudta biztosan, melyik fiú kiáltott, de ami -

kor már meg tudott mozdulni, az összetört cukorüveg szilánkokra tenyerelve feltápászkodott, majd megbotlott egy alacsony sámlinak tűnő valamiben, amit eddig jótékonyan elrejtett a macskaköves padló illúziója.

-

Jól vagyok! - kiáltotta vakon Tamaninak és Davidnek, és na gyon remélte, hogy a hangja áthallatszik a csatazajon. Hirtelen tu -

datára ébredt, mennyire sebezhető: nem volt fegyvere, és hiába hozta volna magával a készletét, ezek ellen a trollok ellen semmit sem ért volna el a varázsszereivel. Óvatosan egy málladozó falhoz araszolt, amit látott ugyan, de megérinteni nem tudott; majd leguggolt mö götte.

Amikor átpillantott a nem létező falon, azt látta, hogy a „Nyár -

vár" belülről még félelmetesebb, mint kívülről. Legendás lények szá -

guldoztak mindenhol, és Laurel tudta, hogy a legtöbb csak a képzelet szüleménye, vagyis nem az, aminek látszik. Voltak ott tűzokádó sár-kányok, páncélos egyszarvúak, de még hatalmas küklopszok is. Ezen -

felül trollok, tündérek - néhányan Laurel ismerőseinek pontos máso-lataiként -, és gigantikus szikladarabok, amelyek korábban egészen biztosan nem voltak ott. Képtelenség volt megmondani, kik az igazi tündérek, és kiket teremtettek a semmiből.

Azt akarják elérni, hogy a trollok legyilkolják egymást, jött rá Laurel.

Úgy tűnt, hogy sikerülni fog nekik. Laurel felszisszent, amikor egy fekete ruhás troll agyonlőtt egy narancssárga hajú tündért, de aztán megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a „tündér” vibrálva átváltozott agyaras alsórendű trollá. A képzeletbeli udvar másik oldalán a trollok álcázott kerítéseken keresztül bukdácsoltak, láthatatlan házakra és tündérekre támadtak, miközben folyamatosan vakították őket fény-villanásokkal. Kaotikus volt a helyzet, de Laurelnek el kellett ismer nie, hogy a hatás nem maradt el.

Azonban ezt nem lehetett a végtelenségig játszani. Néhány elesett tündér nem változott vissza trollá, és az illúziók kihunytak, amikor a trollok véletlenül jó irányba csapkodtak. Minden egyes balszeren - csés tündér halála azt jelentette, hogy amit eddig rejtegetett, hirtelen láthatóvá vált, egészen addig, amíg valaki a halott helyére nem lépett, hogy az illúziót életben tartsa.

Amikor se Tamani, se David nem bukkantak elő, Laurel megpró bált ugyanazon az úton visszamenni hozzájuk, amelyen emlékezete szerint elindult, bár a hatalmas felfordulás kissé megzavarta az irány -

érzékét. Igyekezett nem mutatni magát, és egyik álsziklától a másikig araszolt.

Csak akkor jött rá, hogy valószínűleg rossz irányba tart, amikor egy félig lerombolt istállónak álcázott buborékház tetejét tapogatta ki. Úrrá lett a riadalmán, és éppen fontolóra vette, hogy újra meg-kockáztatja, és nevükön szólítja a fiúkat, amikor a táj ismét változni kezdett

- az átalakuló illúzióban leh etetlenség volt szemmel tájékozódni.

Az ujja alatt a buborékház hirtelen villózni kezdett, és láthatóvá vált; áttetsző burkát háromnegyed részben csillogó, lila selyem borí -

totta, kiváló célpontot nyújtva ezzel a mesterséges szürke kövek ten -

gerében. Egy troll, akit Laurel nem is látott a délibáb mögött lapulni, megpördült, és fejszéjével az üvegházra rontott, majd miután sikerült betörnie a házba, az ott rejtőzködő tündérekre támadt.

A lány képtelen volt megállítani, csak annyi tellett tőle, hogy lebu -

kott egy álfal mögé, és magzatpózba összehúzva magát, kezét a fülére tapasztva próbálta kirekeszteni a közelből jövő halálsikolyokat. Hol van Tamani? És David? Az arcán könnyek csorogtak, a mellkasa ráz -

kódott a zokogástól, miközben egyik sikoly halt el a másik után.

Laurel annyira reszketett, hogy hosszú ideig meg sem tudott moc -

canni. A magára kényszerített fegyelem annyira volt csupán elég, hogy kipillantson a sarok mögül. A troll odabent a földön feküdt, két különböző

szeme kezdett üvegesedni, ajka a végső, torz vigyorba kun -

korodott... de aki megölte, nem volt sehol. A ház továbbra is látható maradt, már nem volt, aki elrejthesse.

- Segítség!

Vékony kis hang volt ez, egy gyermeké - egy gyermeké, aki még több trollt fog odavonzani, ha így kiabál. A láthatatlan akadályok im -

már nem álltak Laurel útjában, így körülpillantva ellenőrizte, nincs -e troll a közelben, majd önmagát is felkészítve a látványra odalopako -

dott a félig betört cukorüveghez.

- Halló... - szólt olyan csendesen, ahogyan csak tudott. Nem érke -

zett válasz, csak a cukorüveg szilánkok csikorogtak a talpa alatt.

Képzelődtem volna? Úgy tudta, hogy a Nyártündérek nem képesek hangok illúzióját kelteni, de ebben nem lehetett biztos.

- Segítség! - szólt a hangocska ismét.

Laurel odaröppent a hang forrásához, és meglátott egy kezecskét, amely egy fejetlen, sűrű és áttetsző nedvet engedő holttest alól inte -

getett neki. Laurel undorod va, és lehetőleg oda sem nézve, a lábával legördítette az asszony testét a pici lányról, akit a nő még halálában is magához szorított.

Rögtön felismerte a gyermeket.

- Rowen! - Laurel magához ölelte Tamani unokahúgát, a fejecs -

kéjét gondosan úgy fordítva, hogy a karja alól se kukucskálhasson ki, nehogy meglássa, mi folyik körülötte.

- Laurel? - suttogta Rowen. Laurel elképzelni sem tudta, mit gon -

dolhat most a kicsi lány.

- Én vagyok az - mondta, és próbált megkönnyebbülésében nem felzokogni. - Itt vagyok. Tamani is itt van valahol.

- Hol? - kérdezte Rowen, miközben Laurel továbbra is eltakarta a kislány fejét, és a törött cserepeken bukdácsol va, lehajolva próbált egy alacsony, valódi, de menedékül csak rövid időre szolgáló szikladarab mögött elrejtőzni.

- Mindjárt idehívom - mondta nyugodt kifejezést és mosolyt eről-tetve az arcára. - Az anyukád veled volt? - kérdezte halkan. Rowen bólintott és bekapta két ujját. A szeme körüli árnyékból Laurel tudta, hogy a kicsi sejti, nagy baj történt, csak még nem képes felfogni, mi lehet az.

- És az apukád?

Rowen a fejét rázta. - Azt mondta, elmegy és harcol a rossz bácsik ellen.

-

Pontosan ezt is teszi - mondta Laurel, és tekintetével a zűrzavart fürkészte, hátha talál egy jobb rejtekhelyét. A vár egyes részei vibrál -

tak, az álfalak és illúziók között tönkretett házak sorakoztak, de azért akadt néhány megfelelő menedék.

-

Mennünk kell, kicsim - suttogta Laurel. - Keressük meg Tamanit, oké?

-

Laurel!

Laurel még soha nem könnyebbült meg ennyire Tamani hangjának hallatán. Átkukkantott a fal felett, és látta, hogy a fiú úgy használja a lándzsáját, mint vak emberek a cséphadarót, miközben a terepet vizsgálja, hogy Davidnek segítsen eligazodni. David, megnyugodva, hogy nem neki kell a lába elé néznie, szabadon kaszált a karddal, mert tudta, hogy a tündéreket nem sebesítheti meg.

-

Tamani, Rowen itt van velem!

Tamani azonnal rohanni kezdett feléjük. A lába beleakadt valamibe, és hasra esett, pont David előtt.

-

Vigyázz... ott... az.... - kiáltotta Tamani szitkozódva, és feltápász -

kodott.

Gyorsan megtette a maradék utat, és együtt ölelte magához Laurelt és Rowent, arcát a kislány puha, barna fürtjei közé rejtve. - A felét se láttuk még - mondta. - Alulbecsültem a Csillagszórókat. Méghozzá nagyon. Ha továbbra is errefelé megyünk, az életben nem érünk el az Akadémiára. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy itt sok hasz-nunkat veszik. - Elbizonytalanodott a hangja. - Azt mondom, for-duljunk vissza abba az irányba, ahonnan jöttünk! Menjünk vissza az erdőbe!

Haladjunk is végig ott, amíg az Akadémia közelébe nem érünk!

-

Hiszen minden változik - vetette közbe Laurel. - Honnan tudjuk, merre kell visszamennünk?

- Arra - csipogta Rowen, és ujjacskájával mutogatni kezdett.

Tamani elmosolyodott. - Eddig a napot követtem, de most van egy kis Csillagszórónk is. A tökéletes vizuális memória nem csak illú -

ziókeltésnél hasznos.

Laurel és David bólintottak. A kislány alig nyomott többet egy pici babánál, ezért még bámulatosabb volt, hogy láthatóan a fejében volt az egész település térképe. Laurel nem is tudta, hogy ez vajon a Nyár -

tündérek kiképzésének része-e, vagy ezzel a tulajdonsággal születtek. Rowen segítségével néhány perc alatt megtették azt a rövid távolságot visszafelé, amit eddig a Nyárban bejártak, és Laurel jobban megköny-nyebbült a forró lávával tele várárok láttán, mint korábban kép zelte volna.

Tétovázás nélkük átszaladt rajta, Rowennel a karjában, és a fák irányába sprintelt. Sohasem hitte volna, hogy a Samhain fesztiválon használt gyönyörű

illúziók, vagy a cuki familiárisok, akiket Rowen tavaly nyáron megidézett, kedvenc településéből ilyen rémálomszerű horrort varázsolhatnak.

Miközben mindannyian levegőért kapkodtak, Tamani a karjába vette a kis tündért, és úgy szorította, mintha az élete múlt volna rajta.

- Ide figyelj, Rowen! - mondta, hátradőlt kicsit, és a kislány arcát két tenyere közé fogta. - Tudom, hogy képes vagy átváltoztatni ma gad.

Rowen bólintott.

- Jól megnézted magadnak a csúnya bácsikat, akik ma ide jöttek?

A kistündér megint bólintott.

- Meg tudnál nekem mutatni egyet?

Rowen állacskája megremegett egy pillanatra. De aztán a kislány lehajtotta a fejét, és elkezdett növekedni a szemük előtt, hússzor ak kora lett, mint volt, és fekete farmeros, szakadt pólós, idomtalan ször nyeteggé változott. Fejsze is volt nála.

-

Basszuuuuuus - nyögte David, és akkorát ugrott hátra, hogy majdnem fellökte Laurelt.

Laurel kipislogta a könnyeket a szeméből - Rowen tehát látta a trollt, amelyik megölte az édesanyját. Elég jól látta ahhoz, hogy le tud -

ja másolni.

-

Ügyes kislány vagy - mondta Tamani, még mindig a tündérke kezét fogva, amely most tulajdonképpen egy troll lapátkeze volt. - Szeretném, ha ezen az úton elmennél Rhoslyn házáig. Mar adj a fák között!

Vigyázz, nehogy meglássanak, még a tündérek sem! Senki! Amikor oda -

érsz, a titkos hátsó ajtón kopogj, emlékszel, még tavaly megmutattam!

-

Hátsó ajtó - mondta Rowen, és cérnahangocskája bizarrul csi-lingelt abban a hatalmas, amorf testben.

-

Abban a pillanatban, amikor kinyílik az ajtó, megmutatod ma gad Rhoslynnak, nehogy megsebesítsen.

Rowen bólintott. Tamani ismét megölelte, a teste beleveszett az illúzióba, egyfajta Tamani-troll hibridet hozva létre. - Akkor sipirc!

-

mondta, és megmutatta a kistündérnek a helyes irányt. - Gyorsan!

-

A Rowen-troll bólintott, és elindult a kanyargós ösvényen egy tün -

dérgyerek sebességével.

-

Szóval mi történt? - kérdezte Tamani színtelen hangon, szemét le sem véve a távolban egyre zsugorodó alakról.

-

Valakinek vele kellett volna mennie - mondta Laurel, nem vála -

szolva Tamani kérdésére.

-

Minden rendben lesz vele - nyugtatta meg a lányt Tamani, bár nem hangzott valami meggyőzően. Fájdalmasan csengett a hangja.

-

Ismeri az utat, mi pedig már így is rengeteg időt elvesztegettünk.

Ennyit tehetünk érte.

Laurel bólintott. - Valakinek... valakinek... a karjában... találtam rá. A trollok...

Képtelen volt befejezni a mondatot. Mennyi halál...

- Dahlia megmentette Rowen életét - mondta Tamani üresen kongó hangon. -

Mindannyian büszkék lehetünk rá, ő is az lenne.

Megfordult, és a faágak között vetett egy utolsó pillantást a vár il -

lúziójára. - Menjünk!

L AU R E L T AM AN I ÉS D AVI D U T Á N L ÉP K E D E T T az Akadémia közelében lévő erdőben, és zihálva kapkodta a levegőt. Elértek egy csalitos -

hoz, ahonnan már látszott az épület, de Tamani olyan hirtelen tor -

pant meg, hogy Laurel majdnem beleütközött. Az iskolát körbeölelő magas fal repedésein keresztül legalább száz trolit pillantottak meg, akik a gondosan nyírt gyepen garázdálkodtak, és láthatóan a pusztí -

tás öröméért szaggattak darabokra mindent, ami a szemük elé került.

-

Néhány őrszem harcol még - mondta Tamani, a külső fal repedésein keresztül figyelve az eseményeket. - De többnyire holttesteket látok.

Ha az őrszemeket legyőzik, a barikádot is hamar beveszik. Ezek biztosan.

-

Micsoda? Akkor miért kiildted ide Chelsea -t? - kiáltotta dühösen David. - Azt hittem, hogy...

-

Reméltem, hogy nyerek nekik egy kis időt, amíg Jamisont bizton -

ságba helyezzük. Hallgatnom kellett volna rátok - mondta Tamani, és a fejét ingatta. - Igazad volt, Laurel. Először ide kellett volna jönünk.

-

Ezt nem tudhatjuk - felelte Laurel. Ami történt, megtörtént. Rowent viszont megmentették, talán ez sem olyan kis dolog. - Hogyan fogunk bejutni?

-

Körbe is mehetünk - javasolta David. - Hátha hátul kevesebben vannak.

- Talán. De azokat a kapukat is elbarikádozták, és engem job -

ban aggaszt, hogy ide is betörhetnek - mondta Tamani, és valóban, Laurel meglátott néhány trollt, akik már magát az Akadémiát fenyegették, letépték az ablakokra erősített táblákat, leszakították az épületet beborító borostyánt, és az öklükkel verték be a vastag kőfa -

lakat. Egy kék ruhás őrszemekből álló kis osztag harcolt a főkapunál, amely bár elég megviseltnek tűnt, mégis állta a sarat. De a trollok túlerőben voltak, és csak idő kérdése volt, hogy betörjenek az Aka -

démiára. - Át kell verekednünk magunkat. David, te mész elöl, és ha szorosan a nyomodban maradunk, hátulról fedezni tudom Laurelt.

Együtt léptek rá az ösvényre. Amikor beléptek az Akadémiához vezető

kapun, Laurel a nyelvén érezte a vér fanyar ízét, de valahogy másképpen, mint korábban a Kertben, ahol a halálesetek ellenér e nyerésre álltak. Az Akadémia előtti gyepszőnyegen halott trollok és tün dérek hevertek egymás hegyén-hátán, vérüket együtt itta be a föld.

A trollok szinte azonnal, minden oldalról támadni kezdték őket, megörülve a friss húsnak.

- Rohanjunk! - kiáltotta Tamani, és a feléjük nyúlkáló mancsokat szurkálta a lándzsájával.

David a karddal vagdalkozva tisztította meg előttük az utat. Minden csapása után egyre több és több troll hullott el, és hama -

rosan holttestek tömkelegén kellett átvágniuk magukat, miközb en David egyre közelebb került a kapuhoz. A trollok támadása nem lanyhult. Laurel a még meleg és vérző testeken átlépkedve vissza

tartotta a lélegzetét, és igyekezett oda sem nézni, nehogy elhányja magát. Így legalább a bejáratra összpontosíthatott, és kereste a legjobb pillanatot, amikor beronthatnak az épületbe. Miközben egyre közelebb értek, két őrszemnek sikerült leszorítania egy csapat trollt a lépcsőről.

-

Tiszta a levegő! - kiáltotta Laurel Tamaninak.

Tamani csak egy gyors pillantást vetett a bejárat felé. - Fedezlek! Most!

Laurel kilépett a David és Tamani által biztosított védőzónából, és rohanni kezdett a bejárat felé, szinte számítva arra, hogy bárme -

lyik pillanatban éles karmok téphetnek bele a hátába. Amikor elérte a masszív ajtókat, az öklével dörömbölve kiabálni kezdett: - Laurel vagyok!

Engedjetek be! Könyörgök! Laurel vagyok! Segítségre van szük ségünk! -

Megfordult, és látta, hogy David és Tamani a nyo-

mában vannak. A trollok azonban mindhárom oldalról körbevették, őket, és közeledtek.

-

Könyörgök! - kiáltotta megint Laurel. - Engedjetek be! - Nem is mert hátranézni, csak a szálkás ajtót ütötte, tudomást sem véve ar -

ról, hogy felsérti az ökleit.

A két ajtószárny között kis rés jelent meg, olyan kicsi, hogy akár a képzelet szülötte is lehetett volna. Majd a rés nagyobbra nyílt, néhány ujj bukkant fel benne, amelyek csak annyira nyitották meg az ajtó -

szárnyakat, hogy Laurelék bezuhanhassanak. Utána a kapu egyetlen kattanással ismét becsukódott, és kizárta a csatazajt.

Laurel zihálva feküdt a padlón, alig-alig véve tudomást a szorgalmas kezekről, amelyek bútorokat, könyvespolcokat toltak az ajtók elé, hogy a barikád ismét teljes legyen. Felemelte a fejét a hideg kőről, és gyengéden megtapogatott egy horzsolást.

Tamani óvatosan felsegítette a lányt, megvizsgálta, van -e sérülés rajta, és nagyon megkönnyebbült, amikor egyet sem látott. - Jól vagy?

Laurel bólintott, bár a jól szó nem feltétlenül fedte az igazságot.

Körülnézett. - David... Hol van David?

-

Nyugodj meg! - mondta Tamani, és megfogta Laurel mindkét karját.

- Nem nyugszom meg! - felelte Laurel, és elhúzódott a fiútól. - Szó val, hol van?

- Odakint harcol - mondta Tamani, és megint Laurel karja után nyúlt.

- Nem... - nyögte Laurel, és vergődni kezdett a fiú szorításában. -

Nem hagyhatjuk magára! Nem állhat ki egyedül ellenük! - Szaladni kezdett a barikád felé. - Azért hagytad kint, hogy meghaljon!

Tamani a derekánál fogva húzta vissza a lányt. - Nem fog meghalni! -

mondta olyan éles hangon, hogy Laurel egy pillanatra elfelejtett rettegni. -

Nála van az Excalibur, és nem fogja kiengedni a kezéből. Tudom, hogy félelmetes ez az egész, én is félek. De...

- Téged nem is érdekel! - kiáltotta Laurel, mikor a pánik ismét visszaszivárgott a tudatába. - Nem rakhatsz mindent az ő vállára! Szüksége van ránk, Tam!

- Soha nem hagynám, hogy bármi történjen vele! - ordította vissza Tamani, és az orra szinte a lányéhoz ért. Elhallgatott, és megszorította L aurel karját. - De ha nem vette volna fel a harcot a trollokkal, nem tudtuk volna becsukni a kaput. A trollok túl erősek. Segített nekünk bejutni, most pedig időt nyer a számunkra. Ha bennem nem bízol, bízz Jamison ítéletében!

Daviddel minden rendben lesz.

Volt valami a hangjában, ami kijózanította Laurelt. Ránézett a fiúra, és néhány lassú, mély lélegzetet vett. - Nem kell Jamisonban bíznom - bökte ki végül. - Bízom benned.

- Örülök - mondta Tamani. Megsimogatta Laurel haját, és a szemét le nem vette volna róla. - Csak annyit tehetünk, hogy idebenn megtesz ünk, ami tőlünk telik. Mire itt végzünk, ő is velünk lesz, megígérem.

Laurel emlékeztette magát az Excalibur erejére, hogy milyen sért -

hetetlenné tette Davidet - és arra is, hogy mit jelent az, ha Tamani valamit megígér.

-

Megsoroztátok őket? - hangzott fel egy hang, miközben egy puha kéz Laurel vállára simult.

-

Chelsea! - Laurel a barátnője nyakába ugrott. - Már nem is hit -

tem, hogy újra látlak!

-

Ha tudnád, milyen gyorsan rohantam! - lelkendezett Chelsea. - Az állami bajnokságot tutira megnyertem volna. Tudom már, mi kell ahhoz, hogy szupersztár legyek: trollok a sarkamban!

Laurel megszorította Chelsea kezét, és körülnézett, hogy felmérje a helyzetet. El kellett ismernie, hogy a dolgok jobban álltak, mint re -

mélte. A kaput keresztben egy hatalmas gerendával erősítették meg, és egy halom bútorral ki is támasztották. Tündérek egy csoportja máris felsorakozott, hogy újraépítsék azt a részt, amit korábban meg -

bontottak, hogy Laureléket beengedhessék. A barikád olyan átha -

tolhatatlannak tűnt, hogy a lány komolyan meglepődött azon, hogy őket vajon hogy sikerült becsempészni.

Az ablakokkal már többet kellett trükközni, de remek megoldást találtak: deszkákkal kőlapos asztalokat erősítettek az ablakkeretek -

hez. A természetellenesen erős trollokat ez a szerkezet ugyan csak le -

lassítani volt képes, de a barikád oldala in két tündérosztag egy-egy terebélyes ágyúval célzott az ablakok felé.

Ágyú?

Egy magas, idősebb, parancsnoknak tűnő tündér kiosztott néhány utasítást az összegyűlteknek, majd homokszőke fejével Laurel felé fordult. Az arcán lévő vágásból szivárgott a nedv.

-

Yeardley! - kiáltotta Laurel, majd a tanárához rohant, és az il -

lemre fittyet hányva a karjaiba vetette magát.

-

Laurel! Az Istennőnek hála, biztonságban vagy! Ráadásul egy újabb őrszemet hoztál nekünk - mondta a férfi, és hangja megremegett a leplezetlen megkönnyebbüléstől.

- Yeardíey, Ő Tamani. Találkoztál vele, amikor legutóbb itt jártam.

- Úgy látom, Chelsea sikeresen átadta az üzenetet - mondta Tamani, és elismerően méregette a barikádot meg az ágyúkat.

- Megtettük, ami tőlünk telik. Köszönöm, hogy elküldted a ba -

rátnődet, Laurel. Elmesélte nekünk, hogy mi történt a Kertben. Még mielőtt a trollok ideérhettek volna, sikerült begyűjtenünk az odakint dolgozókat, a magoncokat pedig elrejtettük az épület belsejében. - Habozozott egy picit. -

Néhány troll bejutott, de szerintem sikerült szegeznünk velük. A laboratóriumokban nagy a fejetlenség... és páran megsérültek, meghaltak. De te most itt vagy. Sikerült felébreszteni Jasont?

Mielőtt még azonban Laurel felelhetett volna, az egyik ablakot fedő

deszkákon át hatalmas puffanás reszkettette meg az átriumot.

- Készenlétbe! - kiáltotta Yeardley.

Egy újabb puffanás után a kőasztal kimozdult a helyéről, és egy ha -

talmas mancs nyúlt be az ablakon, amelyet egy szakállas arc követett.

Puskalövés hangja és lőpor csípős szaga töltötte meg az átriumot, a troll pedig vért spriccelve megtántorodott. Néhány tündér rohant az asztalt a helyére rakni.

Az elsütő szerkezetnél álló tündér sírásban tört ki, ezért egy másik kivelte a kezéből a fegyvert, és maga állt a helyére.

- A barátnőd ötlete volt - mondta Yeardíey, Laurel kimondatlan kérdését megválaszolva. - Ezek a fegyverek a... megölt trolloké voltak. Chelsea mondta, hogy használjuk őket ellenük. Briliáns ötlet, valóban. -

Elhallgatott. - A gyerekek nehezen bírják. Nem ölésre születtek.

- Én sem szeretném, ha gyilkossá válnának - mondta Tamani. - Azt ja vaslom, hogy vegyenek fel kesztyűt, mielőtt a hideg fémpuskához nyúlnak.

Yeardley bólintott, Laurelnek meg az jutott eszébe, hogy Kleát ritkán látta kesztyű nélkül, a nő valószínűleg így tudta csak elviselni a fegyver érintését.

A bejáratnál nagy reccsenés hallatszott, és Tamani elkáromkodta magát. -

Faltörő kost használnak - morogta. - Már nem sok időnk maradt. Yeardley, segítened kell felélesztenünk Jamisont. Biztonság- ban van, de a Tavasz-negyedben ragadt.

-

Boldogan segítek - mondta Yeardley de nem lesz könnyű in -

nen eljutnunk a Tavaszba.

-

Sikerülni fog, David is velünk van. Illet ve velünk lesz. Van a bejárattal egy oldalon magasan egy ablak, vagy kiálló rész, vagy bármi?

Yeardley arcán mosoly suhant át. - Igen. Van egy erkély, ahonnan a trollokat támadtuk, azonnal odaviszlek.

-

Kötélre is szükségem van, vagy lepedőre, vagy bármire, amivel Davidet fel tudom húzni.

Yeardley közvetítette a kérést egy közelben álló tündérnek. - Oda-hozza az erkélyhez - mondta azután, és már sarkon is fordult. - Indulás!

-

Vannak íjaitok és nyílvesszőitek? - kérdezte Tamani, miközben Laurel és Chelsea követte őket a kanyargós csigalépcsőn.

-

Miért lenne ilyesmink? - kérdezte Yeardley, a hangjában teljes lemondással. - Iskola vagyunk, nem laktanya.

-

Akkor mivel harcoltok a trollok ellen? Immúnisak az Ősz varázs -

erejére.

-

A kedves barátnőtök már említette - mondta Yeardley, és megfeszült az állkapcsa. - Nem kell mindenhez varázslat. Leforrázzuk őket például savval, forró olajjal. - Elhallgatott. - Vagy megdobáljuk őket könyvespolcokkal.

A lépcső tetején álló ajtó nyitva volt, és egy kétemeletnyi magas -

ban álló, hatalmas erkélyre nyílt, a főkaputól nem messze. Ami -

kor kiléptek az erkélyre, Laurel meglátott egy csapatnyi tündért, akik egy jókora szekrényt cipeltek, és ámulattal vegyes félelemmel figyelte, amint a gyönyörű, faragott bútordarabot a korláton egyensúlyozzák. Majd valaki felkiáltott: - Most! - A bútor már repült is lefelé.

Egy aprócska, szőke tündér elégedetten verte le a tenyeréről a port, miközben elfordult a korláttól. - Kátya! - kiáltotta Laurel, és odaszaladt hozzá.

- Hekaté szirmára, hát itt vagy! - örömködött Kátya. Hátralépett, megragadta Laurelt a vállánál fogva, majd magához ölelte barátnőjét. - Mit keresel itt? Nagyon veszélyes! Jaj, de úgy örülök, hogy itt vagy!

Laurel egy pillanatra megnyugodott Kátya karjában. Tavaly nyá ron, amikor Avalon olyan magányosnak tűnt Tamani nélkül, Kátya sziklaszilárdan kitartott Laurel mellett. Soha nem kérdezősködött, de valahogyan megérezte, hogy Laurelnek szüksége van valakire, és mindent megtett, hogy elfoglalja, szórakoztassa.

Kátya még egyszer megszorította Laurel vállát, majd Tamanira nézett. A szeme felfénylett, amikor ráismert. - Tehát ő a te őrszem barátod... Tim...

vagy Tam?

- Igen - mondta Laurel.

Kátya tétovázás nélkül Tamani nyakába borult, és arcon csókolta. -

Köszönöm - mondta. - Köszönöm, annyira köszönöm, hogy biz- tonságban elhoztad őt hozzánk!

- Még sok a munka! - morogta Tamani, de Laurel látta rajta, hogy örül Kátya hálájának. Ő maga ismét sarkon fordult, még egyszer megölelte a barátnőjét, és magában hálát adott azért, hogy még életben van.

Keserédes találkozó volt ez, bár Laurel csak most szembesült azzal, hogy mennyire várta már. Még azt is észrevette, és jót nevetett rajta,

hogy mindketten egyforma rózsaszín parasztinget viseltek, amelyet va -

lószínűleg ugyanaz a Tavasztündér varrt.

Kátya most Chelsea-re pillantott, aki Laurel mögött állt. Laurel ránézett a barátnőire, és elvigyorodott. Már olyan sokat mesélt mind -

kettőnek a másikról, hogy ez a személyes találkozás fontos pillanat volt az ő

életében is. Egy intéssel bemutatta őket egymásnak, és boldogan nyugtázta a felderülő arcokat: - Chelsea, Kátya.

-

Laurel - szólt Tamani, megtörve a varázst. A korlát túlsó végénél állt, és mutatni akart valamit.

Laurel odarohant hozzá, és szemével követte Tamani ujját. A trol -

lok kihúztak a földből egy fát, letördelték az ágait, és azt használták faltörő

kosként. David valószínűleg rájött, hogy a faltörő kos jelenti a legnagyobb veszélyt, ezért odaállt mellé, és minden trollt levágott, aki megközelítette. A troliok még nem fogták fel, milyen veszélyes az Excalibur, és úgy özönlöttek felé, mint a folyó... aztán meg úgy hullottak, mint az őszi falevél.

-

David! - kiáltotta Laurel, és rettegett attól, hogy a fiút kizökken -

ti a ritmusból, de tudnia kellett, hogy vajon jól van -e.

-

David? - suttogta Kátya mellette. - Az emberfiúd?

Laurel bólintott, kerülte Chelsea tekintetét, és Kátyát sem világo -

sította fel a részletekről.

-

Elképesztő! - ámuldozott Kátya.

-

Az - morogta Chelsea az orra alatt.

Laurel is egyetértett. A trollok olyan gyorsan hullottak, hogy a holttestek feltornyosultak a fiú lába előtt, és David arra kényszerült, hogy lerugdossa őket a bejárati lépcsőn, ha nem akarta, hogy maguk alá temessék. Bármerre ment, fordított a csata menetén, de Laurelnek mégis összeszorult a szíve, hogy itt és így kell látnia.

-

David! - kiáltotta ismét, és most a fiú meg is hallotta.

Felnézett, majd a homlokát ráncolva a szokottnál is szélesebb moz-dulatokkal kezdte el suhogtatni a kardot, így vágva át magát az egy -

másra zuhanó holttesteken. Lassan araszolt a barátai felé, miközben Kátya leállította a hajigáló tündéreket, nehogy megüssék Davidet.

- Teljesen rendben van - mondta büszkén Chelsea. - Sérthetetlen.

Dobálózzatok csak!

- Srácok - zihálta David, amikor közelebb ért. - Már nem sokáig bírom.

A karom... - Mély levegőt vett, és megállt, hogy egy újabb trollal végezzen. -

A karom már nem bírja sokáig.

- Hol van már az a kötél? - ü völtötte Tamani, és hangjában aggodalom csendült.

Laurel végignézett az erkélyen, és meglátott két, feléjük rohanó tündért, akik futás közben csomózták össze a lepedőket. Áthajolt a korláton. - Itt... - kezdett bele, de elcsuklott a hangja. - Itt vagyunk, David! Már majdnem készen állunk!

Tamani kiragadta az első lepedőt a tündér kezéből, előhúzta a tőrét, kettéhasította vele a lepedő végét, és egy kengyelt kötött a két szárból.

Mélyen Laurel és Chelsea szemébe nézett. - Ezt leengedjük, de fontos, hogy David hamarabb elérje, mint a trollok, mert ha a

trollok lerántják, akkor kezdhetjük elölről. David beleakasztja a lábát a hurokba, mi meg felhúzzuk. Értitek?

Laurel bólintott, Tamani pedig odaadta neki a hurkot. A lány ú jra áthajolt a korlát fölött, és elismételte Tamani utasításait Davidnek, aki - anélkül, hogy Laurelre nézett volna - bólogatni kezdett, hogy megértette. Laurelt kicsit aggasztotta, hogy esetleg a trollok is meg hallják a tervet, de látta, hogy a fiú olyan ütemben mészárolja le őket, hogy egy sem lesz hallótávolságban, amikor a hurok leér.

- Fogjátok! - süvöltötte Tamani, és intett egyet a körülötte álló tündéreknek.

Együtt kapaszkodtak bele az összecsomózott lepedő végébe, Ta -

mani előreengedte Laurelt, majd megvetette a lábát, és vasmarokkal szorítani kezdte a lepedőt.

-

David! - kiáltotta Laurel, mire a fiú felpillantott rá.

-

Készen állok - mondta elhaló hangon.

Laurel lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, majd immár nyitott szemmel megpróbált visszaemlékezni az iskolai kislabdahajításra, mi -

közben az összegörcsölt csomót David irányába hajította.

David az egyik kezé vel elengedte a kardot, felnyúlt és megragadta a csomót, majd lehúzta a mellkasához. Némi egyensúlyozás után hát -

radőlt, és a hurokba akasztotta a lábát.

A trollok azonnal észrevették a pillanatnyi megtorpanást, és táma -

dásba lendültek. Ha sikerül leteperniük a fiút...

-

Húzd! - sikoltotta Laurel abban a pillanatban, amikor David elkészült.

Ahogy a kötél megfeszült, David magához szorította, tulajdonkép -

pen nem is önmagát védve, hanem a menekülés halovány esélyét.

-

Megvan! - kiáltott Laurel.

Néhány süvöltő troll David lába felé kapott, de valahányszor hozzáértek volna, a kezük lecsúszott róla, nem voltak képesek megragadni. Az egyikük azonban hirtelen észbe kapott, és még mielőtt Davidet a magasba húzták volna, felugrott, megragadta a kötelet, és bunkójával David felé csapott.

A csapás önmagában nem volt veszélyes, de kibillentette Davidet az egyensúlyából, aki így majdnem elengedte a kötelet. Megpróbált az Excaliburral odavágni a trolira, de már nem volt elég ereje, ráadásul rossz szögből is tette. Laurel látta a fiú arcán az erőfeszítést, miközben kifehéredő

ujjpercekkel igyekezett egyszerre fogni a kötelet és a kardot. A lány tudta, hogy David körmeszakadtáig ragaszkodik a kardhoz, de

most komolyan tartott attól, hogy mégis el fogja veszíteni. Az Excalibur nélkül azonban Davidnek vége.

A troll hirtelen elengedte a lepedőt, a földre zuhant, és többé meg sem moccant.

Laurelnek nem maradt ideje azon töprengeni, hogy mi történt, mivel a lepedőn csüngő súly megfeleződött, és David gyakorlatilag felepült a korláthoz.

Tamani az egyik kezével elengedte a lepedőt, és kihajolt, hogy a másikkal felsegítse Davidet. Azonban hiába ragadta volna meg a fiú ujjait, azok kicsúsztak a kezéből, és David visszacsúszott.

A fiú vett két nagy levegőt, felnézett, meglódította a kardot, és a le -

vegőbe repítette. Laurel hallotta, ahogyan a fém megcsörren mögötte az erkély kövezetén, és kinyúlt, hogy megragadja David karját, ami most sikerült is neki, csakúgy, mint Tamaninak. Együtt rántották át Davidet a korláton, és mind a hárman elterültek a kövezeten.

M I ND AN N YI AN ZI H Á L VA H E VE R T E K a földön, majd egy pilla -

nat múlva David ösztönösen kinyúlt, magához húzta a kardot, és a mellkasához szorította. Amikor szembefordult Laurellel, a lány alig ismert rá. Homlokától az áliáig véres veríték csíkozta a fiú arcát, a kar -

ját pedig rozsdavörös foltok csúfították. A teste többi részét alvadt vér borította.

- Jól vagy? - kérdezte a lány, és megpróbált négykézlábra emelked -

ni, miközben Chelsea térdre esett David mellett.

-

Kimerültem - felelte David rekedten. - Kérnék egy kis vizet! És pihennem kell - tette hozzá. - Muszáj pihennem.

-

Bevihetjük valahová? - kérdezte Tamani Kátya felé fordulva , miközben a többi tündér újra kövekkel kezdte hajigálni a trollokat.

-

Az ebédlőbe - javasolta Kátya. - Már vittek le néhány gyógyítás -

hoz szükséges dolgot azoknak a tündéreknek... akiket a trollok meg -

sebesítettek - fejezte be a mondatot lesütött szemmel.

-

Majd én oda viszem őket - ajánlkozott Laurel, majd talpra ugrott, és felsegítette Chelsea -t is. Mindannyian Da vidre néztek, aki nagy nehezen feltérdelt. Túl kimerültnek tűnt ahhoz, hogy egyedül meg tudja tartani magát, de mivel a kardra támaszkodott, ezért se Laurel, se Chelsea nem tudott segíteni neki.

Chelsea közelebb hajolt hozzá, egy hajszálnyira a fiú fülétől: - Da- vid! -

szólt hozzá halkan. - Hadd vigyem én!

David rápislogott a göndör hajú lányra, és úgy bámult rá, mintha idegen nyelven szólt volna hozzá. Aztán valami felderengett benne. -

Köszönöm! - suttogta, és letette a kardot kettőjük közé a földre.

Chelsea mindkét kezével megragadta a markolatot, tisztelettelje -

sen felemelte az Excaliburt, és magához ölelte, miközben Tamani és Laurel Davidet segítették fel.

Laurel az egyik kezét David karján tartva elindult a lépcső felé, mikor megjelent egy Ősztündér, kezében egy tálcával, amelyen gőzölgő, neonzöld színű folyadékkal teli serlegek álltak. Laurel azonnal felismerte az italt: erjesztett lime-ból nyert savas oldat volt. - Gyere, mosakodj meg! - mondta Davidnek, és úgy fordította a fiút, hogy a csatát ne is lássa.

- Van erre idő? - kérdezte David erőtlenül, miközben a lányt kö-vetve belépett az erkélyről az épületbe. - Csak jönnek és jönnek... el kell vinnünk Yeardley-t Jamisonhoz.

- Majd arra is sor kerül - mondta Laurel, és aggodalmas pillantást vetett Chelsea-re. A hatalmas, kőből épített Akadémia épülete köny -

nyen abba a hitbe ringathatta őket, hogy biztonságban vannak. De vajon meddig?

Lassan lépkedtek lefelé, és Laurel csak a lépcső alján vette észre, hogy Tamani nincs velük. Még mindig a legfelső lépcsőfokon állt, és egyik karjával a korlátra támaszkodott. A válla meggörnyedt, és másik karjával azt a sebesülést dajkálta, amelyet még könyörgésre sem mutatott meg Laurelnek az édesanyja házában. Úgy tűnt, hogy egy pillanatra utat enged a kimerültségnek és a fajdalomnak, amelyet

egész nap sikeresen titkolt. Lehunyta a szemét, és Laurel gyorsan sarkon fordult, nehogy Tamani rájöjjön, hogy egy gyenge pillanatában kapta el. A lány örült, amikor egy szempillantás múlva meghallotta, hogy a fiú utánuk ered.

-

David - mondta Chelsea kifulladva -, te...

-

A mindenit, nagyon nehéz az az izé - mondta David félbeszakít -

va a kérdést, majd kinyújtóztatta elnehezedett karjait, és e gyenként megmozgatta merev csuklóit.

Laurel az ajkába harapott, és amikor Chelsea szembefordult vele, a fejét rázta. Most nincs idő a kérdésekre.

Amikor beléptek az ebédlőbe, beleütköztek egy hófehér vásznakat cipelő

tündérbe.

-

Nézzetek az orrotok elé! - hallatszott egy hűvös hang, és Laurel szeme tágra nyílt a döbbenettől. Az arcán keresztülfutó, mély vágás és a kócos haj ellenére kétségtelenül Mara állt vele szemben. Tamani is felismerte, ez kiderült abból, hogy szikrát szórt a szeme. Mara fen -

sőbbségesen felkapta a fejét, mintha a magasból akarna letekinteni a fiúra.

De Tamani határozottan a szemébe nézett, és - Laurel ezt is észrevette - nem hajolt meg. A következő pillanatban Mara lesütötte a szemét és eliszkolt.

-

Én is örvendek - mondta Chelsea szárazon.

-

Gyerünk! - utasította Laurelt Tamani rö viden, amikor a lány hátrafordult felé. - Meg kell néznem néhány dolgot.

Laurel otthagyta Davidet és Chelsea -t. - Gyere vissza, amikor vé-geztél! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Meg akarom nézni a sérüléseidet.

Tamani tiltakozni akart, de a lány félbeszakította.

-

Öt perc.

Tamani állkapcsa megfeszült, de aztán bólintott.

Az ebédlőben nagy volt a sürgés-forgás, Laurel Yeardley-t is látta a terem másik végében, amint szérumokat és kötözőanyagokat oszto tt szét azok között az egészséges Ősztündérek között, akik a sérülteket ápolták. Laurel el sem tudta képzelni, hogy érezhetik magukat: ők

készítették ezeket a szérumokat, de az álmukban sem fordult volna meg a fejükben, hogy saját magukat kell majd gyógyítaniuk velük. - Egy kis ismétlés. - Mindig ezt mondták, amikor félre kellett tenniük a tanulmányaikat egy időre, hogy a Tavasztündérek, a trollokkal alkalmanként megküzdő őrszemek, vagy a szikékkel ügyetlenkedő Gondozók részére gyógyító oldatokat és más varázsszereket készítsenek. A leg -

súlyosabb sebesülés, amit egy Ősztündérnek el kellett szenvednie, leg feljebb egy papírlapból eredő vágás vagy kisebb égési sérülés lehetett.

- Ülj le! - parancsolta Laurel, amikor talált Davidnek egy üres szé -

ket. Chelsea a székhez támasztotta a kardot, amelyet David azonnal felkapott és az ölébe fektetett.

Laurel Chelsea-re hagyta a fiút, és elindult szerezni egy pohár vizet.

- Csak vizet - győzködte a tündért, aki egy csipetnyi foszfort és nit -

rogént akart a pohárba szórni. Pont akkor ért vissza, amikor Chelsea nagy sopánkodásba fogott, hogy David mennyire véres.

- Jól vagyok - erősködött David. - Csak egy... Ó, istenem, köszönöm! -

mondta, elvette a vizet Laureltől, és egy hajtásra megitta az egészet, csak néhány csepp fénylett az állán. Oda sem figyelve letörölte a karjával, véres foltot hagyva a szája alatt.

- Kérsz még? - kérdezte Laurel, és igyekezett oda sem nézni erre az új foltra, miközben David fejét a falnak vetve elnyúlt a széken, és néhány pillanatra lehunyta a szemét.

- Tényleg jól van? - suttogta Chelsea, és David vérfoltos arcára meredt.

- Úgy tűnik - felelte Laurel. - De le kellene mosnom róla a vért. Hoznál valamit, amivel letörölgethetem? Találkozunk a szökőkútnál.

- Egy összehajtogatott fehér vásznakkal tele asztalra mutatott, ahon nan a tündérek kötözőpólyákat és törülközőket vettek el. Chelsea bó -

lintott és elsietett.

-

Gyerünk! - intett Laurel Davidnek. - Meg kell mosakodnod.

David először bénultan követte a lányt, az Excaliburt maga után húzta a földön, és észre sem vette, hogy hegyével összekarcolja a már -