14

A kapuűrben nem kaphattunk semmilyen adatot Seivardentől vagy Tisarwattól, sem Amaat Kettőtől és Négytől, vagy Bo Kilenctől. Arra sem volt semmiféle garancia, hogy amikor visszatérünk, el tudjuk érni őket. Ezért mindegyik kapott egy kis külső archívumot, amelyet az állomás burkolatán kellett elrejtenie. Ezek az archívumok veszik és tárolják majd el az adatokat nekünk a visszatérésünk idejéig. Feltéve, hogy jól működnek majd, ami nem mindig állt fent. Feltéve, hogy semmi nem okoz nekik sérülést. Feltéve, hogy senki nem talált rájuk és hatástalanította őket, vagy szabadult meg tőlük máshogy.

A következők történtek, amíg a Kalr Kegyelme kívül volt a világegyetemen:

Seivarden és a két Amaatja óvatosan végigment a poros szervizfolyosón. Fegyveresen, páncélban, az űrruháikat a zsilipben hagyták, amelyen át beléptek. Állomás engedte be őket, és most is térképet vetített a látóterükbe, bár korábban tanulmányozták az űrállomás szerkezetének rendelkezésünkre álló diagramjait. A diagramok és a néhány kurta szó, amit váltottak, arra utaltak, hogy a kormányzó rezidenciája felé tartanak. Ők is látták a hírcsatornákat. Felismertek ismerősöket a főcsarnokban ülők között, észrevették a páncélos mellékeseket, a készenlétben tartott fegyvereket. Amaat Kettő menet közben halkan megkérdezte: – Gondolja, hogy Ti…

– Csend – pirított rá Seivarden. A Kalr Kegyelmén mindenki tudott arról, hogy Tisarwat bele van esve Basnaaidba.

Négy nagyon halkan megszólalt: – Úgy tűnik, a flottakapitány és Tisarwat hadnagy az utóbbi időben közel kerültek egymáshoz.

– Nem lep meg – felelte Seivarden dühösen. Aggodalmasan. Tudta, hogy ez nem a megfelelő idő, hogy kimutassa az érzéseit. – Azt gyanítom, a flottakapitánynak mindig is gyengéi voltak a szerencsétlen kölyökhadnagyok.

– Nem tudom elképzelni, hogy ön is szerencsétlen volt, hadnagy – mondta Négy még mindig nagyon halkan.

– Soha nem látszott rajtam – mondta Seivarden. Meglepett, hogy rátalált szorongása egyik okára anélkül, hogy másnak hazudta volna, vagy letagadta volna a létezését. Talán mert még mindig élvezte ennek a helyzetnek az otthonosságát, az adrenalin késélén táncolást a lövöldözés előtt. – És Toren Igazsága soha nem kedvelt különösebben.

– Huh – mondta Négy, őszintén meglepve. Igyekezett nem arra gondolni, ami előttük állt.

– A mi Bo hadnagyunk sem olyan szerencsétlen, mint amilyennek elsőre kinézett – jegyezte meg Kettő.

– Nem az – helyeselt Seivarden. – Minden rendben lesz vele. – Ebben nem volt egészen biztos, és aggasztotta, hogy nem tudja, miben sántikál Tisarwat és Kilenc. – Most viszont elég a fecsegésből!

– Igenis, hadnagy – mondta egyszerre Kettő és Négy.

Tisarwat és Bo Kilenc végigkúsztak az állomás burkolatán. Nem beszéltek. A látóterükben a hírcsatorna látszott, a több sorban ülő polgárok. A felfegyverzett és páncélos katonák. A polgárok némán ültek, a katonák fegyverüket készenlétben tartva álltak.

– Kapcsolja ki, hadnagy – mondta Kilenc Tisarwatnak a burkolaton kívül. – Nincs értelme nézni, és ha megy, akkor ön nem arra figyel, hogy merre tart.

– Igaza van. – Tisarwat kikapcsolta a csatornát.

Húsz perccel később lassan és fáradságosan, kapaszkodótól kapaszkodóig haladva az Athoek Állomás külsején, megint megszólalt: – Azt hiszem, rosszul vagyok.

– Nem hányhat a sisakjába, hadnagy. – Kilencnek majdnem sikerült eltüntetnie a hangjából a rémületet, ami Tisarwat szavai hallatán elfogta. – Az rossz lenne.

– Tudom! – Tisarwat megállt, nem nyúlt a következő kapaszkodóért. Vett néhány szapora lélegzetet. – Tudom, de nem tehetek róla.

– De hát bevette a hányinger elleni tablettát, hadnagy. Láttam. – Aztán: – Ne álljon meg, hadnagy. Csak meg kell tennünk, ennyi az egész. És ezért. Ezért kell megtennünk. – Biztos voltam benne, hogy a főcsarnokban folyó eseményekre céloz. – Ha pedig itt lenne a flottakapitány, szörnyen megrovóan nézne önre.

Még két kurta lélegzetvétel. Aztán erőtlen válasz: – Hah. Legalább hallgathatnánk egy kis zenét. – Tisarwat nagyot nyelt. Még egy lélegzetvétel. Előrelökte magát a következő kapaszkodóig.

– Már ha azt zenének lehet nevezni. – Kilenc megkönnyebbülten – már amennyire a jelen körülmények között megkönnyebbülhetett – követte. – Egyetértek önnel abban, hogy az ember hozzászokik a hangjához, de néhány dal, amit énekelni szokott… Egyszerűen fura.

– A szívem egy hal. – Tisarwat hangja vékony volt és erőtlen. Levegő után kapott. – A hínár között. – Még egy lélegzet. – A zöldben.

– Hát, ez az egy rendben van – ismerte el Kilenc. – De szörnyen megragad az ember fejében.

A Gurat Kardja a dokk végében pihent, a két legközelebbi állás üres volt mellette, és nem csak Gurat Kardjának mérete miatt. Nem látszott semmilyen, az utasszállító siklónak ütközésből származó sérülés, de nem is látszhatott. A Gurat Kardja valószínűleg megúszta néhány karcolással vagy horpadással.

– Jól van – mondta Tisarwat, nagy levegőt vett, hányingere visszatért. Fáradt volt, és minden izma sajgott a többórás úttól az állomás burkolatán. – Menjünk. – Azzal ő és Kilenc húzódzkodni kezdtek a Gurat Kardja felé.

Tisarwat mindeddig arra épített, hogy Állomás nem jelentette az ő és Kilenc jelenlétét. De most, Gurat Kardja látóterében ez nem védheti meg őket. Csak idő kérdése volt – és nem sok időé, ha Gurat Kardja figyel –, hogy felfedezzék őket. Tisarwat és Kilenc ennek ellenére nagyon lassan mozdultak. Nagyon óvatosan. Gondosan kiválasztottak egy pontot a Gurat Kardja burkolatán, kipányvázták magukat, és kinyitották a tartályt, amelyet egészen eddig magukkal hurcoltak. Kilenc elővett egy robbanótöltetet. Átadta Tisarwatnak, aki körültekintően, lassan rögzítette a Gurat Kardja burkán.

Körülbelül ekkor Seivarden és két Amaatja elértek egy szűkös és homályos szervizjáratba a kormányzó rezidenciája mögött. Egykor bizonyára szolgák használták, hogy feltűnés nélkül közlekedhessenek, de már évek óta nem járt erre senki; a padló poros volt, egyetlen lábnyom sem csúfította. Tehát nem ezen az útvonalon vitte Giarod kormányzó Dlique tolmácsot a rezidenciára.

Állomás egy szót sem szólt Seivardenhez, sem az Amaatjaihoz. Információkat viszont megosztott velük – főleg térképeket, iránymutatást –, és kinyitotta előttük az ajtókat. Most egy zárt ajtóhoz vezette őket a rozsdás folyosón, és megmutatta, mi rejlik mögötte: a kormányzó irodája. A krémszínű és zöld selyemfüggönyök szinte teljesen körbeérték a falakat, elrejtve a főcsarnokra néző ablakot, és szerencsére az ajtót is, amely mögött Seivarden és az Amaatjai álltak. A helyiség most üres volt, leszámítva a néhány széket és az íróasztalt. Az asztal mellett egy másfél méter magas halomban hibernálókoporsónak tűnő tárgyak pihentek, de valószínűleg nem azok voltak. Három jutott a halomba, és Seivarden figyelmét nem kerülhették el. Egy pillanatra eltűnődött, vajon mik lehetnek. A látóterében felvillantak a szavak: Visszatérőben, két Atagaris Kardja mellékessel, kb. nyolc perc múlva. További két Atagaris Kardja mellékes áll a bejáratnál.

Seivarden suttogva kérdezte: – Állomás, mik ezek?

Nem tudom, mire gondol, jött a válasz a látóterében.

– Azok a… először azt hittem, hibernálókoporsók. De nem azok. Ugye?

Tényleg nem tudom, mire gondol. Körülbelül hat perc.

Seivarden mostanra eleget tudott ahhoz, hogy megértse Állomás válaszát. – Ó, baszki – mondta halkan.

Amaat Kettő a háta mögött ugyanezt a képet látta, de nem jutott ugyanarra a következtetésre, és megkérdezte: – Mik azok?

– Rohadt MI-agyak – mondta Seivarden. – És Állomás nem beszélhet róluk.

Kettő és Négy értetlenül meredt rá. Körülbelül öt perc, mondta Állomás.

– Jól van – jelentette ki Seivarden. Nem volt idő az MI-agyak miatt aggódni. Sem arra, hogy megijedjenek attól, hogy öt percen belül három ember fog szembenézni négy mellékessel. Seivardennél ott volt a presger pisztoly, és ha minden kötél szakad, csak egyetlen feltételt kellett teljesíteni, egyetlen valóban szükséges követelményt. Seivarden és az Amaatjai megtervezték ezt, remélték, hogy Anaander elfoglalja a kormányzó irodáját, hogy pontosan ilyen lehetőséget kapnak. – Ideje indulni. – Az ajtó kézi vezérlőjéhez nyúlt, mire az ajtó engedelmesen félresiklott, és egy függöny hátulját pillantották meg, mely elég súlyos volt ahhoz, hogy alig remegjen meg, amikor friss légáramlat éri. Seivarden a két Amaattal a nyomában belépett a szobába.

A tartályban, amit Tisarwat és Bo Kilenc hoztak, két tucat robbanótöltet lapult. Tisarwatnak sikerült hármat rögzítenie, mielőtt tucatnyi Gurat Kardja mellékes özönlött ki utánuk a zsilipen.

Tisarwat és Kilenc azonnal megadták magukat, és engedelmesen a zsilipbe mentek. Némán álltak, miközben Gurat Kardja lehúzta róluk az űrruhát, és alsóneműre vetkőztetve átkutatta őket. Természetesen egyiküknél sem volt semmi veszélyes vagy gyanús, leszámítva persze azt a robbanótöltettel teli tartályt.

A mellékesek hátrakötötték Tisarwat és Kilenc kezét, majd térdre lökték őket a folyosón. Kilenc rémült volt, de higgadt, Tisarwat szédült, és enyhén hiperventilált. Rettegett. Ugyanakkor félelme hátterében egy kicsit meg is könnyebbült. Várakozott.

Megérkezett Gurat Kardjának kapitánya. Tisarwatra és Kilencre bámult. Megvizsgálta a robbanótöltetet, amelyet a Gurat Kardja mellékes mutatott neki, majd Tisarwatra pillantott. – Minden jóságos istenekre, mivel próbálkozott? – Tisarwat nem válaszolt, de zihálása erősödött. – Még csak élesítve sincsenek – mondta a Gurat Kardja kapitánya.

Tisarwat behunyta a szemét. – Ó, Amaat szerelmére, csak lőjön le! Kérem, könyörgök, nem is kellene itt lennem. – Néhány szavanként levegő után kapott, ahogy teljesen elvesztette uralmát a légzése fölött. – Az adminisztrációra kellett volna kerülnöm. Egyáltalán nem kellene hajón lennem. De meg kell tennem, amit mond, ő a kapitány. Meg kell tennem, amit mond, különben megöl. – Folyni kezdett a könnye. Tágra nyitotta nevetségesen lila szemét, és szánnivalóan bámult fel a Gurat Kardja kapitányára. – De nem bírom tovább. Nem bírtam megtenni, amit mondott, lőjön le!

– Nos – szólalt meg a kapitány. – Egy aktapilóta. Ez sok mindent megmagyaráz.

Kilenc arckifejezése eddig közönyös volt, de most aggodalom ütközött ki rajta. – Kérem, kapitány, elnézését kérem, az elmúlt hetek rettenetesek voltak, és ő csak egy kölyök.

– És nem is túl éles eszű – jegyezte meg a kapitány. – Sem túl kiegyensúlyozott. Hajó, vidd ezt a kettőt az orvosi részlegbe!

Gurat Kardja megragadta Tisarwat karját, hogy felrántsa. Tisarwat felkiáltott. – Aatr csöcsére – káromkodott a Gurat Kardja kapitánya, és undorodva elfintorodott. – Összehugyozta magát! – Ha Tisarwat zihálása nem csillapul, fél perc múlva elájul. – Legalább próbáljon meg úgy viselkedni, mint egy civilizált emberi lény. Kisebb és nagyobb istenek! Még egy aktapilótának sem lenne szabad így viselnie magát.

– Ka… kapitány – hebegte Tisarwat. – K… kérem, ne küldjön oda vissza. Nem mehetek vissza a Kalr Kegyelmére, inkább meghalok.

– Nem megy vissza a Kalr Kegyelmére, hadnagy. Hajó – szólt a várakozó mellékesekhez. – Vigyék…

– T… Tisarwat – nyögte a hadnagy.

– Vidd Tisarwat hadnagyot a fürdőbe, és mosdasd meg. Öltöztesd fel tiszta ruhába, mielőtt az orvosi részlegre viszed. Ezt a másikat rögtön odaviheted. Mindkettőt kapcsold le a Kalr Kegyelméről. – Aztán újabb gondolata támadt: – És Kalr Kegyelme, ha figyelsz, remélem, büszke vagy erre.

Két Gurat Kardja mellékes felhúzta a földről Tisarwatot, és félig támogatva, félig vonszolva megindultak vele a folyosón. – Kilenc! – jajgatott Tisarwat.

– Minden rendben, hadnagy – mondta a Gurat Kardja mellékes. – Csak az orvosi részlegre megy.

Tisarwat könnyekben úszva válaszra nyitotta a száját, de csak zokogás tört elő belőle. Gurat Kardja Gurat Tizenegy karjaiba omlott, megragadta az egyenruháját, és még hevesebben jajveszékelt.

Igazi könnyek voltak. Gurat Kardját hamisakkal nem tévesztette volna meg. És Kilenc aggodalmas kiáltása és küzdelme, hogy elérje Tisarwatot, szintén valódi volt. – Hamarosan viszontlátja – vigasztalta a hadnagyot Gurat Tizenegy, talán csak egy kicsivel gyengédebben, és a fürdő felé terelte Tisarwatot, ahol a hadnagy és Gurat Kardja teljesen egyedül lesznek. Természetesen az egész hajcihő erre ment ki.

Kilencet pedig az orvosi részleg felé kísérték. A következő veszélyes pillanat közeledett – az egész terv arra a feltételezésre épült, hogy a Gurat Kardján nincsen képzett vallató. Egy Igazságon szinte biztosan lett volna, de a Kardokon jóval ritkábban fordultak elő. Ha Gurat Kardjának van egy vallatója, a következő lépés Kilenc begyógyszerezése lesz, és akkor vége a dalnak.

Csaknem azzal egy időben, hogy Kilenc belépett a Gurat Kardja orvosi részlegébe, az archivált adatfolyamnak vége szakadt, és nem sokkal később Tisarwat hadnagyénak is.

Eközben az Athoek Állomáson Anaander Mianaai belépett a rendszerkormányzó irodájába. Két Atagaris Kardja mellékes jött a nyomában, azok mögött pedig Giarod rendszerkormányzó és Ifian őeminenciája. – Kegyelmességed – mondta éppen Ifian –, szíves engedelmével tájékoztatnám… emlékeztetném kegyelmességedet, hogy Celar állomásigazgató roppant népszerű. Az… eltávolítása rosszul venné ki magát, és nem csak az állomás bajkeverői körében.

Az ifjú Anaander nem válaszolt, csak leült az íróasztal mögé. A két mellékes megállt előtte, így Giarod kormányzó és Ifian őeminenciája valamivel hátrébb szorultak a zsarnoktól. – És eminenciádnak nincsen befolyása az állomás lakosaira?

Őeminenciája kinyitotta a száját, és egy pillanatra megfordult a fejemben, vajon beismeri-e, hogy nem olyan régen megrendezte a saját ülősztrájkját a főcsarnokban, ezért aligha ítélheti el hitelesen ezt a másikat. De ismét becsukta a száját. – Azt gondoltam, kegyelmességed, hogy valóban van némi befolyásom. Ha kegyelmességed kívánja, megpróbálok beszélni velük.

– Megpróbál? – kérdezte Anaander leplezetlen megvetéssel.

Giarod kormányzó szólalt fel. – Kegyelmességed, senkinek nem ártanak ott, ahol vannak. Talán mi… hagyhatnánk őket tovább ülni.

– Még nem ártanak. – A zsarnok hangja maró volt. – Csak úgy hagyták besétálni a mellékest az állomásra, hogy mindent a feje tetejére állítson? Feltüzelje az állomás söpredékét, felbujtsa az MI-t?

– Kikérdeztük… kegyelmességed – vitatkozott Giarod kormányzó. – De mindig észszerű válaszokat kaptunk tőle, és az események szinte mindig őt igazolták. És közvetlenül kegyelmességedtől hozott parancsokat. És az ön nevét viselte. – Az íróasztal mögött ülő Anaander Mianaai nem válaszolt. Nem moccant. – Kegyelmességed, talán… talán alkalmazhatnánk a módszereket, amiket a fl… a mellékes is. Küldje el a katonákat, hagyjuk, hadd ücsörögjenek az emberek a főcsarnokban, ha ahhoz van kedvük, ameddig békésen teszik.

– Nem érti a mellékes módszerei mögött rejlő célt? – kérdezte Anaander. – Ami idelent folyik – intett a súlyos selyemfüggönyök által takart széles ablak felé –, az fenyegetés. Ez az állomás… és a lakosainak riasztó hányada… nem hajlandó elfogadni a tekintélyemet. Ha ezt megengedem nekik, akkor mit tesznek legközelebb?

– Kegyelmességed, mi lenne, ha ezt úgy kezelné, mintha az én tekintélyemet utasítanák el? – ajánlkozott Giarod kormányzó. – Mondhatja, hogy én szabtam ki a kijárási tilalmat, én utasítottam a katonákat, és még az elszállítási parancsokat is… bár azt a hibát valóban Celar követte el. Én lemondanék, és akkor kegyelmességed lenne az, aki helyreállítja a rendet.

Anaander feszülten, keserűen nevetett, mire Giarod és Ifian összerezzentek. – Örömmel látom, kormányzó, hogy az agya nem csak szánalmas szerves hulladék. Higgye el, ha azt gondolnám, hogy ennek a legcsekélyebb haszna lehet, már rég megtettem volna. És talán, ha ön nem hagyta volna, hogy egy félig őrült mellékes hónapokon át az orránál fogva vezesse, ha nem hagyta volna megszökni, hogy valahogyan megsemmisítsen kettőt a magammal hozott hajók közül, köztük egy rohadt csapatszállítót, amelynek most nagy hasznát venném, és talán ha az önök istenverte utasszállítói pontosan közlekednének, mint a Radch űrben mindenütt másutt, és ha az űrállomása nem lenne ilyen szembeszökően a Radch ellenségének kezében, akkor igen, talán számítana.

Két hajó megsemmisült. Nem csoda, hogy ez az Anaander ennyire rémült volt. És sejtésem szerint fáradt is. Dühös és frusztrált, nem szokott hozzá, hogy csak egy testben létezzen, elvágva a Tstur-palotától.

Anaander folytatta: – Nem, ami nekem kell, az, hogy visszaszerezzem az irányítást Állomás fölött. – Elhallgatott, pislogott. – Tisarwat? – Giarod kormányzóra és Ifian őeminenciájára pillantott. – Ismerős név. Önök azt mondták, a mellékes egy bizonyos Tisarwat hadnagyot hozott magával az állomásra.

– Igen, kegyelmességed – mondta Giarod és Ifian majdhogynem egyszerre.

– Éppen most fogtak el egy bizonyos Tisarwat hadnagyot, aki megpróbált robbanótölteteket elhelyezni a Gurat Kardja burkolatán. Egyik sem volt élesítve. Azonnal elfogták. És ő… – Anaander pislogva meredt valamire a látóterében. – Nem valami éles eszű, ugye?

Most Giarodon és Ifianon volt a pislogás sora, gondolom, megpróbálták összeegyeztetni ezt a képet azzal a Tisarwattal, akivel találkoztak. Azt hittem egy pillanatra, hogy Ifian mond valamit, de nem tette. Ami még lényegesebb és érdekesebb volt, hogy Atagaris Kardja sem szólt semmit. – Ó, tűnjenek el innen! – csattant fel Anaander ingerülten.

Giarod kormányzó és Ifian őeminenciája mélyen meghajoltak, majd olyan iparkodva távoztak, hogy az már-már az udvariatlanság határát súrolta. Miután elmentek, Anaander a csuklójára támasztotta a fejét, kezét kinyújtotta, könyökét az íróasztal lapjára fektetve. – Aludnom kell – mondta látszólag magának. Talán a két Atagaris Kardja mellékesnek. – Aludnom kell, ennem kell, és… – Elhallgatott. – Miért nem alhatok néhány órát anélkül, hogy valami krízis fel ne ütné a fejét? – Ha Atagaris Kardjához beszélt is, nem kapott választ.

A függöny mögött Seivarden mindezt a csüggedés és a helytelenség rátörő érzésével hallgatta. Mindvégig tudta, mit keresünk Athoeknél, és ő maga is szembeszállt Anaanderrel az Omaugh-palotánál. De Anaander Mianaai mégiscsak Radch egyetlen általa ismert uralkodója volt, és sem ő, sem más radchaai soha nem is gondolt arra az eshetőségre, hogy ez máshogyan is lehetne. Mindennek a tetejébe ez az Anaander egyedül volt, fáradt és ideges. Mintha csak egy közönséges ember lenne. Seivardennek viszont épp elég tapasztalata volt, hogy tudja, végzetes lenne túl sokat töprengeni. Intett az Amaatjainak, hogy mozduljanak.

Először Amaat Kettő és Amaat Négy lépett ki bekapcsolt páncéllal, előreszegezett fegyverrel a függöny mögül, és az ülő Anaander két oldalára siettek. Erre mindkét Atagaris Kardja mellékes fegyvert rántott, és elfordult, hogy az egyik Amaatra tüzeljen, miközben két másik mellékes rontott be gyorsan a szobába kivont pisztollyal.

Seivarden Anaanderrel szembe helyezkedett, ezért amikor a mellékesek figyelme elterelődött, tiszta lővonala nyílt a zsarnokra. De Seivarden nem volt olyan gyors, mint egy mellékes, és a függöny föllebbentése tovább lassította, épp csak egy kicsit, de az is elég volt, hogy az egyik Atagaris Kardja mellékes Seivarden és Anaander közé vesse magát épp a lövés pillanatában. Eldőlt, és mielőtt Seivarden ismét lőhetett volna, a másik mellékes belerohant, és hátralökte, így mindketten a függönynek zuhantak.

A függöny mögött a főcsarnokra néző széles ablak húzódott. Természetesen nem tört könnyen, de Atagaris Kardjának becsapódása gyors volt és erős. Amikor Seivarden és Atagaris Kardja nekiestek, az ablak kiszakadt a keretéből, és a főcsarnok hat méterrel lejjebb húzódó padlójára zuhant. Seivarden és Atagaris Kardja utána.

A polgárok odalent eliszkoltak az útból, némelyek riadtan kiabáltak. Az üveglap hangos, éles csattanással ért földet, majd Seivarden esett rá háttal, a nyakában Atagaris Kardjával, aki a zuhanás közben kicsavart presger pisztolyt szorongatta.

Lövések dörrentek, még több sikoltás hallatszott, majd fájdalmasan hangosan megszólalt egy sziréna. Élénkvörös csíkok kezdtek izzani a főcsarnok fehér, kopott padlóján négyméterenként. – Burkolatsérülés – jelentette be Állomás. – Azonnal hagyják szabadon a részlegajtókat.

A sziréna sivítására a főcsarnokban mindenki – köztük Atagaris Kardjával és Seivardennel, akinek egy szusszanásnyi ideje sem volt, hogy magához térjen a hatméteres zuhanásból – azonnal és ösztönösen félregurult, -lépett vagy -mászott a világító vörös vonalak közeléből, majd a főcsarnok részlegajtajai villanva lecsaptak, szétzúzva az ablaküveget, ahol az útban volt. Aztán valaki nyöszörögni kezdett. – Ki sérült meg? – kérdezte Seivarden. Négykézláb volt, valószínűleg nem jutott el a tudatáig az sem, hogyan került ide, páncélja hátulja még mindig meleget árasztott, mert elnyelte a padlóba csapódás energiáját.

– Ne mozduljon, hadnagy – szólt rá Atagaris Kardja, Seivardenre irányozva a presger pisztolyt.

– De valaki talán megsérült – mondta Seivarden, és fölnézett a mellékesre. Kikapcsolta a páncélját. – Ezúttal van nálad egészségügyi doboz, vagy még mindig csak egy nyomorult katonautánzattal van dolgom? – Fölemelte a hangját. – Megsérült valaki? – Aztán odaszólt Atagaris Kardjának, aki még mindig nem mozdult. – Ugyan már, Hajó, tudod, hogy nem megyek sehova a leeresztett részlegajtók miatt.

– Van orvosi csomagom – felelte Atagaris Kardja.

– Nekem is. Add ide a tiédet. – Majd, miután Atagaris Kardja a padlóra dobta a dobozt: – Aatr csöcsére, mi bajod? – Fogta mindkét dobozt, és indult, hogy megnézze a sebesülteket.

Szerencsére csak egy súlyos sérült akadt, akinek a lábát eltalálta a lezuhant üveglap. Seivarden ellátta, és amikor a részlegben rekedt kilenc másik embernél csak zúzódásokat és rándulásokat talált, visszahajította a megmaradt dobozt Atagaris Kardja lába elé. – Tudom, hogy azt kell tenned, amit a Radch uralkodója megkövetel tőled. – Seivarden nem tudta, hogy Tisarwat Atagaris Kardjából is a lehetőségekhez mérten szabad hajót csinált. – De nem adta vissza a flottakapitány a drágalátos tisztjeidet? Annak azért számítania kellene valamit.

– Számítana – mondta Atagaris Kardja színtelen hangon. – Ha nem került volna egy teljes napomba kiolvasztani a mellékeseimet és beindítani a hajtóművemet. Gurat Kardja hamarabb ért oda, mint én, és Radch uralkodója úgy döntött, hibernálva több hasznukat veszi.

– Hah! – Seivarden keserűen elmosolyodott. – Hát azt nem kétlem. Biztos vagyok benne, hogy Hetnys sokkal jobb teaasztalnak, mint kapitánynak.

– El sem tudom képzelni, miért nem érzek több barátságot ön iránt – jegyezte meg Atagaris Kardja, és fölvette az orvosi dobozt, egy pillanatra elvesztve szem elől Seivardent.

– Bocsánat. – Seivarden leült az üveglapra, és keresztbe tette a lábát. – Bocsánat, Hajó. Ez bunkóság volt.

– Micsoda? – Közönyösen szólt, de úgy gondoltam, meglepődött.

– Nem kellett volna… nem volt helyes. Nem kedvelem Hetnys kapitányt, és ezt te is tudod, de nincs okom sértegetni őt. Ilyen időszakban. Különösen előtted. – Csönd. Atagaris Kardja a presger pisztolyt még mindig Seivardenre szegezte, aki maga alá húzott lábbal ült a padlón. – Bevallom, nem értem, miért nem adja vissza neked a Mianaai uralkodó a kapitányodat.

– Nem bízik bennem – mondta Atagaris Kardja. – Túl könnyen és tökéletesen az irányítása alá vont Toren Igazsága. Ezt látva a Mianaai uralkodó úgy döntött, ugyanilyen szorosan az irányítása alatt tart maga is… azt mondták, ha bármi történik a Radch uralkodójával, az összes tisztemet megölik. A Gurat Kardja fedélzetén tartja őket. Azt mondja, biztosítékként. Jelenleg egy Gurat Kardja hadnagy az ideiglenes parancsnokom.

– Sajnálom – mondta Seivarden. Aztán feleszmélt. – Várjunk csak, mitől fél ennyire? Bízik abban, hogy Gurat Kardja megöli Hetnys kapitányt, ha valami történnék vele, de abban már nem, hogy őrizni tudja?

– Nem tudom, és nem is érdekel – felelte Atagaris Kardja. – De nem fogom hagyni, hogy Hetnys kapitányt megöljék.

– Nem – mondta Seivarden. – Persze hogy nem.

Fönt, a kormányzó irodájában Amaat kettő és Amaat Négy arccal lefelé feküdtek, még mindig páncélban, de lefegyverezve, rémülten, hátrakötözött kézzel. Mielőtt Atagaris Kardja lefogta őket, látták a mellékest a szoba közepén, akit Seivarden lelőtt. Amaat Kettőnek egyszer sikerült rálőnie Anaanderre, de nem látta, milyen eredménnyel. Mindkét Amaat hallotta a lecsapódó részlegajtókat, melyek a szobát is elzárták a külvilágtól, amíg Állomás fel nem oldja a riasztást. Vagy ameddig valaki át nem vágja a részlegajtókat, ami nem könnyű feladat.

– Megsérült, kegyelmességed. – Seivarden két Amaatja számára ismeretlen hang szólalt meg, de egyértelműen egy mellékesé volt. Atagaris Kardja.

– Semmiség. A golyó átment a karomon. – Anaander Mianaai hangja feszült volt a fájdalomtól. – Hogy a francba történt ez, Atagaris Kardja?

– Úgy sejtem, kegyelmességed… – kezdte Atagaris Kardja.

– Nem, hadd sejtsem meg én. Nem láttad kinyílni azt az ajtót. Nem tudtad kinyitni akkor sem, amikor megkérted Állomást, hogy nyissa ki. A hátsó bejárathoz vezető összes nyílás le van zárva. Állomás tette. Ostobán megbíztam abban, hogy uralom Állomást.

Szakadás hangja. – Ha lenne olyan szíves hagyni, hogy levegyem a zubbonyát, kegyelmességed.

Amaat Négy félelme ellenére – vagy talán épp amiatt – nevetni kezdett, amikor felismerte az egészségügyi doboz felnyílásának hangját. Kettő halkan azt súgta. – Nocsak, újabban már egészségügyi dobozokat cipelsz magaddal?

– Több módon is meg tudom ölni önt. – Egy másik mellékes hangja, valamivel közelebb a két Amaathoz, mint az, amelyik a Radch uralkodójához beszélt. – Páncél ide vagy oda.

– Állomás! – Anaander vagy nem törődött a szóváltással, vagy nem hallotta meg. – Elég a játszadozásból. Hallasz?

Három másodperces csend, majd Állomás megszólalt: – Boldogan együttműködtem, amíg nem kezdte el fenyegetni a lakosaimat.

Odalent a főcsarnokban az irodaablak megmaradt darabján állva Atagaris Kardja még mindig Seivardenre szegezte a pisztolyt, és azt mondta: – Úgy tűnik, Állomás nem játssza tovább a hülyét.

– Nem én fenyegettem őket, Állomás! – Anaander hangja hitetlen volt, majd haragos. – Megpróbáltam megőrizni a lakosaid biztonságát. Próbáltam nyugalmat és rendet teremteni itt, miután a mellékes akkora zűrt kavart. Aztán. – Szünet. Talán intett, de az Amaatok csak a padló barna, aranyszemcsés kövét látták. – Ez az egész… Mit vársz tőlem, hagyjam, hogy a csőcselék elfoglalja a főcsarnokot?

– Nem csőcselék – felelte Állomás. – Hanem panasztevők. Polgárok, akiknek joguk van panaszt tenni az igazgatóságnál. – Csönd. Aztán Állomás folytatta: – Breq flottakapitány megértette volna.

– Á. – Így Anaander. – Kibújt a szög a zsákból. De nem a mellékes irányít téged. Az ellenfelem semmilyen körülmények között nem ruházta volna fel azzal a képességgel. Akkor ki az? És itt van még? Ki tudná nyitni a központi kontrollszobádat?

– Senki sem tudja kinyitni a központi kontrollszobámat – jelentette ki Állomás. – Tovább kell próbálkoznia azzal, hogy átvágja magát.

– Egyszerűbb lenne az egész űrállomást elpusztítani és újraépíteni – fakadt ki Anaander. – Tulajdonképpen minél többet gondolkozom rajta, annál vonzóbb ez az ötlet.

– Nem fogja megtenni – mondta Állomás. – Akár meg is adhatná magát a flottakapitánynak. Nem áll szándékomban hagyni, hogy elhagyja azt a szobát, azzal megölné az egyetlen példányát ebben a naprendszerben. Ami érdekes gondolat. Tulajdonképpen minél többet gondolkozom rajta, annál vonzóbb ez az ötlet. Csak be kellene kapcsolnom a tűzoltórendszert a kormányzó irodájában.

– Ha megtehetnéd, már megtetted volna – vágott vissza Anaander. – Talán ha hajó lennél. De nem az vagy. Nem tudsz szántszándékkal megölni senkit. Nekem ugyanakkor nincsen ezzel kapcsolatban skrupulusom.

– Biztos vagyok benne, hogy a bolygón lakó polgárok érdeklődéssel hallják majd ezt. Vagy a külső állomások.

– Ó, csak nem megint benne vagyunk a hírekben? – Anaander hangja keserűen csengett.

– Ha akarja, benne leszünk. – Állomás nyugodtan beszélt.

– Tehát az nem véletlen volt, ahogy állítottad. És nem azért állt le, mert beütöttem a megfelelő hozzáférési kódot.

– Nem – felelte Állomás. – Hazudtam.

Lent a főcsarnokban, még mindig a részlegajtók közé zárva Seivarden nem értette, mire gondolt Atagaris Kardja azzal, hogy az Állomás már nem játssza a hülyét. Azt kérdezte: – Szóval, mi a helyzet azokkal az MI-agyakkal?

– Azt gondolom, hogy többet tud, mint én – mondta Atagaris Kardja. – Nem azokért jött ide? Nem azok miatt ment Toren Igazsága egyenesen az Alkertbe, amint betette ide a lábát?

– Nem – felelte Seivarden. – Ott voltak? – Aztán eszébe jutott valami. – Ezért voltál olyan… lelkes az Alkert felügyeletével kapcsolatban?

– Nem.

– Akkor kihez tartoznak? – Atagaris Kardja nem válaszolt. – Aatr csöcsére, csak nincs belőle egy harmadik is?

– Nem tudom, és nem is érdekel – mondta Atagaris Kardja.

– És mit csinál velük ez itt? Hajókat épít? Az hónapokba… nem, évekbe telik.

– Akkor nem, ha a hajó már meg van építve – mutatott rá Atagaris Kardja.

Odafent, a kormányzó irodájában Anaander éppen azt mondta: – Tehát ez patthelyzet.

– Talán nem – mondta Állomás. Amaat kettő és Amaat Négy még mindig arccal lefelé feküdtek a barna-arany járólapokon, és hallgatóztak. – Ha jól értem Breq flottakapitányt, kegyelmességednek nem velem vagy a lakosaimmal van vitája… hanem önmagával. Nekem semmi közöm hozzá. Csak akkor lesz hozzá közöm, ha a lakosaim biztonságát fenyegeti.

– Mit javasolsz, Állomás? – kérdezte gyanakvón, enyhe dühvel.

– Nincs oka az állomás igazgatásával foglalkozni. Azokat az ügyeket én és Celar állomásigazgató megfelelően kezeljük. – Csend. – Ami Gurat Kardját és Atagaris Kardját illeti, őket nem látom szívesen. Megértem, hogy Gurat Kardjának javításra és készletekre van szüksége, és hogy a tisztjei is el akarnak távozni időnként, és hogy ilyenkor szinte mindig egy mellékes kíséri őket, de nem akarom, hogy teljes dekádok avatkozzanak be a működésembe, vagy zaklassák a lakosaimat.

– És én mit kapok ezekért az engedményekért cserébe?

– Élhet – jelentette ki Állomás. – Ebben a rendszerben maradhat. Visszakapja a Gurat Kardja dekádokat, amelyek jelenleg csapdában vannak, amíg fel nem emelem a részlegajtókat. És kijelölök egy helyet, ahol a hajói készleteket vásárolhatnak.

– Vásárolhatnak!

– Vásárolhatnak – erősítette meg Állomás. – Nem engedhetem meg magamnak a feltételezést, hogy én vagy a lakosaim az előre látható jövőben bármiféle haszonra tarthatnának számot a tartományi palotából. A jelen körülmények között nem. És azt sem engedhetem meg, hogy elszívja a rendszer erőforrásait, és semmit ne adjon cserébe. Különösen, ha azáltal, hogy készletekkel és szolgáltatásokkal látom el, az potenciális célponttá tesz az ellenségei szemében. – Csend. – Jó szándékom jeleként nem számolok fel költséget az öt halott Gurat Kardja mellékes eltávolításáért, akik megpróbálták átvágni magukat a központi kontrollszobámba. Nem kell aggódni a tisztjük miatt, ő éppen a mosdót használta, amikor a részlegajtók leereszkedtek.

– Megértettem, Állomás – mondta Anaander. – Rendben van. Üzletet köthetünk.