7

Két nappal később az űrlifttől induló utasszállító sikló ülésébe szíjazva ültem, mellettem a békésen alvó Zeiat tolmáccsal, amikor Tisarwat hadnagy kapcsolatba lépett velem. – Flottakapitány. A siklón vagyunk. – A Kalr Kegyelmének siklójára gondolt. Nem várta meg, míg részletek után érdeklődöm. – Még mindig be vagyunk dokkolva. De valami nem stimmel. Nem tudom pontosan meghatározni, micsoda. Leginkább az, hogy Állomás… furcsa.

Kérésemre Kalr Kegyelme megmutatta nekem a furcsaságot, melyre Tisarwat is célzott. Ahogy a hadnagy figyelmeztetett, semmi sem volt egyértelmű vagy világos. Csakhogy olyan vonakodás jelent meg az elmúlt néhány napban Állomás viselkedésében, amely nem volt rá jellemző. Hetekkel korábban egyáltalán nem lepett volna meg: Athoek Állomás akkor boldogtalan volt, és a vonakodása annak jele volt, hogy legalábbis ambivalens érzéseket, de sokkal inkább neheztelést táplál az állomás hatóságaival szemben. Állomás boldogtalanságát nagy részben az Alkert állapota okozta, mely évszázadokkal korábban súlyosan megsérült, de soha nem javították meg. Biztos voltam benne, hogy Állomás új keletű szívélyessége nem kis részben annak köszönhető, hogy erőltettem a témát, és követeltem, hogy az Állomásigazgatóság oldja meg az Alkert gondjait. Ha most ismét húzódozni kezdett, akkor az annyit tett, hogy valamivel felzaklattuk – pontosabban Tisarwat, mivel én az elmúlt néhány napban lent voltam a bolygón vagy kellemetlen konfliktust okozott benne valami.

– Flottakapitány – folytatta Tisarwat, amikor nem válaszoltam rögtön –, néhány napja… tulajdonképpen tegnap is… még bemehettem volna a központi kontrollszobába, hogy kiderítsem, mi a baj. De ezt most már nem tehetem meg.

A megfelelő kódokkal és utasításokkal elég sokat tehetett az ember, hogy egy MI-t az irányítása alá vonjon. Bizonyos dolgokat azonban – többek között, de nem kizárólag ideértve a kódok megváltoztatását, vagy a hozzáférések beállítását és eltörlését – csak személyesen lehetett elintézni a központi kontrollszobában. Tisarwat az elmúlt két napban sok időt töltött az Állomás szívében. A helyet nyilvánvaló okokból erős pajzsok védték. Csak Állomás – és a testi valójában jelen lévő ember – láthatott bele, ezért nem tudtam, pontosan mit csinált Tisarwat. Ám természetesen, mint minden radchaai katona esetén, Tisarwat minden tettéről felvétel készült. Hajónak megvoltak ezek, és én is láttam egy részüket.

Állomás jóváhagyásával Tisarwat kitörölt (vagy gyökeresen megváltoztatott) minden hozzáférést, amit csak talált. Aztán, miután végzett, tönkretette a mechanizmust, amely egy jogosult belépőkód esetén kinyitotta volna az ajtót, és elrontotta a kézi felülíráshoz szükséges konzolt is. A központi kontrollszoba faláról leszerelt egy panelt, és az alkerti javításhoz használt anyagok közül elemeit tucatnyi harminc centiméteres csapot úgy dugdosta be az ajtó szerkezetébe, hogy a távozása és az ajtó becsukódása után ne nyílhasson ki ismét. Mindezt Állomás engedélyével tette. Tisarwat voltaképp ennek felét sem intézhette volna el Állomás segítsége nélkül. Most azonban, amikor Tisarwat szerette volna magyarázatra kényszeríteni Állomást, nem tudta. Ő maga tette ezt lehetetlenné.

– Hadnagy – szólítottam meg –, nincs szükségünk hozzáférésekre, hogy tudjuk, mi a baj. Én arra tippelnék, hogy Állomás velünk kapcsolatos parancsokat kapott, amelyekről nem tud nyíltan beszélni velünk. Valaki vagy olyan hozzáférést használt, amit ön nem tudott kikapcsolni, vagy Állomás azzal, hogy közvetlenül beszél velünk, veszélyeztetne egy számára fontos kapcsolatot. Esetleg elárulná, hogy ön milyen mértékben eszközölt változtatásokat a központi kontrollszobában. Mindenesetre figyelmeztet minket arra, hogy valami baj van, és okosan tennénk, ha figyelnénk erre. Helyesen cselekedett, amikor az űrsiklóba költözött. Mi a helyzet Basnaaiddal és Urannal?

– Úgy döntöttek, hogy maradnak, flottakapitány. – Ez nem lepett meg. És talán tényleg ez volt a legbiztonságosabb. – Flottakapitány – folytatta kis szünet után Tisarwat –, félek… félek, hogy valamit elrontottam.

– Hogy érti, hadnagy?

– Én… azok a hajók, amelyek a rendszerbe léptek, nem közeledtek. Ha megtették volna, az nem kerülte volna el a figyelmünket. Vagyis ő nincs az állomáson. Azt pedig nem hiszem, hogy Giarod rendszerkormányzó vagy az állomásigazgató olyan utasítást adhatna Állomásnak, amiről én nem tudok. Hacsak nem kaptak valamiféle hozzáférési kódot… tőle. – A másik Anaandertől. – Egy ilyen hozzáférést nem küldene el üzenetben, csak személyesen adná át. Vagyis ha Állomás zaklatott, talán én vagyok az oka. Vagy tettem valamit, amivel ártottam neki. Vagy valami más a baj, de már nem tudunk bejutni, hogy kijavítsuk.

Hajó kérés nélkül megmutatta nekem Tisarwat félelmét – majdhogynem pánikban volt – és önutálatát, szinte fizikai fájdalomként jelentkező megbánását. Bár félelmei látszólag megalapozottak voltak, érzelmeinek állapota még ezt figyelembe véve is szélsőségesnek tűnt. – Hadnagy – mondtam, még mindig hangtalanul. Zeiat tolmács tovább aludt mellettem az ülésébe szíjazva. – Tett bármit, amibe Állomás nem egyezett bele?

– Nem, flottakapitány.

– Manipulálta Állomást bármilyen módon, hogy beleegyezzen valamibe?

– Nem… nem hiszem, flottakapitány. Nem. De flottakapitány…

– Akkor megtett minden öntől telhetőt. Lehetséges, hogy hibát követett el, és érdemes ezt a lehetőséget észben tartanunk. Helyes, hogy erre is gondol. – A Kalr Kegyelme siklójában Bo Kilenc odarúgta magát a kapaszkodót szorongató Tisarwathoz. Lehúzta a nyakáról, a barna egyenruha gallérja alól a gyógyszertapaszt, és újat ragasztott fel. Tisarwat öngyűlölete és idegessége ettől azonban csak fokozódott, és újult erővel tört rá a szégyen. – Hadnagy.

– Igen, flottakapitány?

– Ne legyen ennyire szigorú magához.

– Látja az egészet, igaz? – Keserűség. Vád. Megalázottság.

– Mindvégig tudta, hogy látom – hívtam fel rá a figyelmét. – Azt biztosan tudja, hogy Hajó képes rá.

– Az más, nem? – válaszolt Tisarwat, és most már dühös volt, magára és rám is.

Majdnem visszavágtam azzal, hogy egyáltalán nem más, de visszafogtam magam. A katonák elvárták ezt a fajta figyelmet Hajótól. De én végtére is nem voltam azonos Hajóval. – Azért más, mert Hajó alá van vetve az utasításainak, míg én nem? – kérdeztem. Rögvest meg is bántam – a kérdés semmit sem javított Tisarwat viharos érzelmein. Hajó parancsoknak való alávetettségének témája pedig olyasmi volt, amiről csak nemrégiben tudatosult bennem, hogy érzékenyen érintheti Kalr Kegyelmét. Azt kívántam, bárcsak jobban rálátnék arra, mit érez és gondol Hajó, vagy ha egyértelműen a tudomásomra hozná az érzéseit. – Most nincs idő erre a beszélgetésre, hadnagy. Úgy értettem, ahogyan mondtam: ne legyen olyan szigorú önmagához. Megtette a legtöbbet, amit tehetett. Most kísérje figyelemmel a helyzetet, és készüljön fel rá, hogy szükség esetén léphessen. Néhány óra múlva ott leszek. – Már meg kellett volna érkeznem, de az utasszállító, mint olyan gyakran, most is késésben volt. – Ha lépnie kell, mielőtt odaérek, tegye meg.

Nem néztem meg, hogyan reagál. A sikló fedélzetén kicsatoltam magamat, és Szfén mögöttem lévő üléséhez húzódzkodtam. – Rokon – mondtam –, úgy néz ki, a közeljövőben sietősen elhagyjuk az állomást. Maradni akarsz, vagy velünk jössz?

Szfén kifejezéstelenül nézett rám. – Nem azt mondják, rokon, hogy ameddig az embernek családja van, semmiben nem szenved hiányt?

– Megmelengeted a szívemet, rokon – feleltem.

– Kétségem sincs felőle – mondta Szfén, és lehunyta a szemét.

Amikor az utasszállító bedokkolt, azonnal a Kalr Kegyelme siklójához küldtem Ötöt és Nyolcat Szfénnel együtt, majd Zeiat tolmáccsal a liftekhez indultam, melyek az állomás főcsarnokába és a kormányzó rezidenciájára vittek. – Remélem, élvezte a kirándulást, tolmács – jegyeztem meg.

– Igen, igen! – Megveregette a mellkasát. – Bár úgy tűnik, kicsit megfeküdte valami a gyomromat.

– Nem lep meg.

– Flottakapitány, tudom, hogy nem az ön hibája, ami Dlique-kel történt. Hiszen mégiscsak Dlique-ről beszélünk. És… – nézett le fehér zubbonyára, melynek simaságát csak Dlique tolmács ezüst és opál emlékbrossa törte meg – …nagyon figyelmes volt öntől, hogy temetést rendezett. És ön mindvégig nagyon készséges volt. De úgy érzem, figyelmeztetnem kell arra, hogy ez a helyzet nagyon kínos.

– Tolmács? – Megálltunk a liftek előtt – muszáj volt, mert az ajtók nem nyíltak ki a közeledésünkre. Eszembe jutott, amit Tisarwat mondott, hogy Állomás újabban furcsán tartózkodó. De semmi olyasmi, amire világosan rámutathatott volna. – A főcsarnokba, Állomás, légy szíves – mondtam, mintha nem vettem volna észre semmi különöset, mire az ajtó kinyílt.

– Talán nem tudja… – követett Zeiat a liftbe – …vagyis szinte biztosan nem tudja, hogy voltak bizonyos… aggodalmak. – A liftajtó becsukódott. – Az emberek jelentős lényekként kezelését nem fogadta egyetemes lelkesedés. De egy egyezmény az egyezmény. Nem így gondolja?

– Dehogynem.

– A közelmúltban azonban… nos. A helyzet az rrrrrr-ekkel. Roppant nyugtalanító.

Az rrrrrr-ek huszonöt éve jelentek meg a Radch űrben, de hajójukban nemcsak rrrrrr, hanem emberi legénység is szolgált. A helyi hatóságok azzal reagáltak, hogy megpróbáltak mindenkit megölni a fedélzeten, és elfoglalni a hajót. Sikerrel is jártak volna, ha a feladatra kijelölt dekádparancsnok nem tagadja meg a parancsait, és nem lázad fel.

De néhány évszázaddal korábban a geckek sikeresen érveltek azzal, hogy minekutána a presgerek már jelentősnek ismerték el az embereket, és ezért méltónak arra, hogy egyezményt kössenek velük – s ami még fontosabb, megszűntek a presgerek véres szórakozásának célpontjai lenni –, logikus módon a geckek a területükön élő emberekkel fenntartott szoros és egyenlőségen alapuló kapcsolatuk folytán szintén jelentős fajnak számítanak. Ezt minden radchaai iskolás tudta, ezért nehezen elképzelhető, hogy az rrrrrr-ek megsemmisítését elrendelő tisztek ne lettek volna tisztában ezzel, vagy ne fogták volna fel a lehetséges következményeket, ha valaha is napvilágra kerül az rrrrrr hajó elleni támadás: vagyis hogy a Radch nyugodt szívvel megszegné azt az egyezményt, amely az elmúlt ezer évben megvédte az embereket a presgerek rombolásától.

– Tudja, nem segített – folytatta Zeiat tolmács –, hogy az rrrrrr-ek együttműködése az őket nyilvánvalóan jelentősként kezelő emberekkel előhívta annak kérdését is, hogy ők jelentősek-e. A geckek úgyszintén. Tudnia kell, hogy erre számítottak, és már kezdetektől érvként szolgált az emberekkel kötendő egyezmény ellen, nem beszélve a jelentőségük kérdéséről. Az is épp elég nehéz ügy. De az emberek… nem egyszerűen az emberek, hanem a radchaai emberek, felfedezik az rrrrrr-eket, méghozzá olyan körülmények között, amelyek az egyezményre is kihathatnak, és mit tesznek? Megtámadják őket.

– Ez pedig még inkább kihat az egyezményre – értettem egyet. – De azt a helyzetet a lehető leggyorsabban elrendeztük.

– Igen, igen, flottakapitány. Úgy történt. De maradt utána némi… kétely az emberek egyezménnyel kapcsolatos szándékait illetően, és tudja, én értem a különféle emberek fogalmát. Absztrakcióként, mint már említettem. De el kell ismernem, kicsit nehezemre esik igazán fel is fogni. Legalábbis tudom, hogy létezik ez a koncepció. De ha hazamennék, és megpróbálnám nekik elmagyarázni, hát… – Beletörődőn intett. – Azt se tudnám, hogyan fogjak bele. – Nyílt a liftajtó, és kiléptünk a csarnok fehér padlójára. – Értheti hát, milyen kínos ez.

– Azóta tudom, mennyire kínos lehet, hogy Dlique tolmácsot baleset érte – ismertem el. – Mondja, tolmács, Dlique tolmácsot azért küldték, mert kétely merült fel az emberek egyezménnyel kapcsolatos szándékait illetően? – Nem válaszolt rögtön. – Tudja, az időzítés miatt gondolom, és hogy nem sokkal később ön is felbukkant.

Zeiat pislogott, majd sóhajtott. – Ó, flottakapitány. Néha olyan nehéz önnel beszélnem. Úgy tűnik, mintha megértené a dolgokat, aztán mond valamit, ami egyértelművé teszi, hogy nem, egyáltalán semmit nem ért.

– Sajnálom.

Ellegyintette a bocsánatkérésemet. – Nem az ön hibája.

Elkísértem Zeiat tolmácsot a lakosztályába a kormányzó rezidenciáján – nem Dlique-ébe, ahogy arról Giarod kormányzó igyekezett biztosítani, bár nem voltam benne biztos, miért gondolta, hogy ez lényeges. Miután a tolmács berendezkedett, és elszalasztott egy szolgát egy újabb halszószos palackért és néhány csomag hal formájú kekszért, követtem a rendszerkormányzót az irodájába.

Amikor Giarod kormányzó megállt a folyosón az ajtó előtt, és intett, hogy menjek előre, már tudtam, hogy baj van. Majdnem megfordultam és elsétáltam a siklóhoz, de akkor a hátamat mutattam volna annak, ami Giarod kormányzó irodájában rám várt. Különben sem volt szokásom elővigyázatlanul bemenni ajtókon. Kalr Kegyelme megszólalt a fülemben: – Riasztottam Tisarwat hadnagyot, flottakapitány.

Mivel még fülembe csengett a Tisarwattal folytatott beszélgetés, nem néztem meg a reakcióját, hanem egyenesen besétáltam az ajtón a rendszerkormányzó irodájába.

Lusulun már várt rám, arcára igyekezett semleges kifejezést erőltetni, de nekem bűntudatosnak rémlett, és nem csekély mértékben rémültnek. Amint teljesen beléptem az irodába, nyomomban Giarod kormányzóval, két világosbarna zubbonyos biztonsági állta el az ajtót.

– Felteszem, polgártársak, erre van valami okuk? – kérdeztem. Egészen nyugodtan. Kíváncsi voltam, hol van Celar állomásigazgató. Fontolóra vettem, hogy megkérdezem, aztán másként döntöttem.

– Üzenetet kaptunk Radch uralkodójától – tájékoztatott Giarod kormányzó. – Azt a parancsot kaptuk, hogy tartóztassuk le önt.

– Sajnálom – szólalt meg a biztonsági igazgató. Őszintén bocsánatkérően hangzott, de még mindig félt. – Az uralkodó azt mondta, hogy ön… hogy te egy mellékes vagy. Ez igaz?

Elmosolyodtam. Majd mellékes gyorsasággal mozdultam is. Torkon ragadtam az igazgatót, és az ajtó felé penderítettem. Lusulun levegő után kapott, amikor a háta mögé csavartam a karját, és kicsit megszorítottam a gégéjét. Higgadtan szóltam a fülébe: – Ha bárki megmozdul, ön halott. – Nem tettem hozzá, hogy „Most majd meglátjuk, mennyire becsüli Giarod rendszerkormányzó az ön életét”. A két biztonsági megdermedt, arcukon őszinte kétségbeesés jelent meg. – Nem akarom megtenni, de megteszem. Önök közül senki nem tud olyan gyorsan mozogni, mint én.

– Akkor hát tényleg mellékes vagy – mondta Giarod kormányzó. – Nem hittem el.

– Ha nem hitte el, akkor miért próbált meg most letartóztatni?

Giarod kormányzó arcán hitetlenkedés, majd értetlenség jelent meg. – Az uralkodó közvetlenül rendelte el.

Valójában kicsit sem meglepő. – Most a siklómhoz megyek. Elküldi a biztonságiakat az utamból. Senki ne próbáljon meg feltartóztatni, senki ne akadályozzon sem engem, sem a katonáimat. – Futólag a biztonsági igazgatóra pillantottam. – Így lesz?

– Igen – nyögte Lusulun.

– Igen – mondta a kormányzó. Mindenki lassan elhátrált az ajtótól.

A főcsarnokban nagy feltűnést keltettünk. Uran éppen teát töltött a sorban állóknak. Felpillantott, és meglátta, amint a halálra vált biztonsági igazgatót szorongatva a liftek felé indulok. Lesütötte a szemét, mintha észre sem vett volna. Egészségére, ha ez az ő döntése volt.

Ifian őeminenciája felállt, amikor elmentünk mellette. – Jó napot, eminenciád – köszöntöttem kedélyesen. – Kérem, ne próbálkozzon semmivel, nem szeretnék ma senkit megölni.

– Komolyan beszél – mondta Lusulun igazgató, valamivel fojtottabban a szükségesnél. Továbbmentünk. A polgárok megbámultak, a világosbarna ruhás biztonságiak pedig óvatosan elkotródtak az utunkból.

Amint becsukódott a lift ajtaja, Lusulun megszólalt: – Az uralkodó azt mondta, egy elszabadult mellékes vagy. Hogy elvesztetted az eszed.

– Toren Igazsága vagyok. – Nem lazítottam a fogásomon. – Ami maradt belőle. Anaander Mianaai pusztított el. Az a része van most itt. Egy másik része nevezett ki flottakapitánynak és adott alám egy hajót. – Megfordult a fejemben, hogy rákérdezzek, miért szállt szembe velem ilyen gyenge erősítéssel, ha egyszer tudta, hogy mellékes vagyok, ő pedig tudtommal fegyvertelen. De aztán eszembe jutott, hogy ez talán szándékos volt, és nem akarná a kérdést megválaszolni úgy, hogy Állomás is hallja, és amíg a hatóság figyeli, még ha csupán a biztonsága miatt érzett aggodalomból is.

– Vannak olyan napjaid – kérdezte –, amikor látszólag semminek nincsen értelme?

– Elég sok, amióta Toren Igazsága elpusztult – válaszoltam.

– Azt hiszem, ez megmagyaráz egy-két dolgot – mondta két másodpercnyi hallgatás után. – Azt a sok éneklést és dudorászást. Celar állomásigazgató tudott róla? Mindig is azt kívánta, bárcsak találkozhatott volna Toren Igazságával és kifaggathatta volna a dalgyűjteményéről.

– Nem tudta. – Gondolom, most már igen. – Adja át neki a bocsánatkérésemet, legyen szíves.

– Szívesen, flottakapitány.

A dokkban hagytam a biztonsági igazgatót. Öt behúzott a siklóba, míg Nyolc gyorsan bezárta a zsilipet, és elindította az automatizált vészmechanikát a kidokkoláshoz. Odarúgtam magam Tisarwathoz, és bekötöttem magamat mellé az ülésbe. Futólag a vállára tettem a kezemet. – Amennyire én látom, ön nem követett el hibát, hadnagy.

– Köszönöm, flottakapitány. – Tisarwat reszketve beszívta a levegőt. – Sajnálom. Hajó már három órája figyelmeztet, hogy újítsam fel a gyógyszereimet, de folyton azt mondtam Kilencnek, hogy jól vagyok, és hogy dolgunk van, és várhat még. – Az adatok után nyúltam, hogy megnézzem, milyen a kedve, de aztán megálltam. Kicsit meglepett, hogy vissza tudom fogni magamat.

– Minden rendben, hadnagy – mondtam. – Ez nagyon stresszes helyzet.

Könnyek futották el a lila szempárt. Barna kesztyűs kezével letörölte őket. – Flottakapitány, folyton az jár a fejemben, hogy be kellett volna mennem és minél inkább az ellenőrzésem alá vonnom Állomást. Mindegy, mit akart. Aztán eszembe jut, hogy de nem, hiszen az pontosan az lenne, amit ő tenne. De hogyan… – Elhallgatott, és ismét megdörgölte a szemét.

– A zsarnok üzenetet küldött, hogy tartóztassanak le minket – mondtam. – Kétlem, hogy Giarod kormányzó olyan hozzáférési kódot használt volna, amiről ön nem tudott, és abban is eléggé biztos vagyok, hogy még nem próbált meg belépni a központi kontrollszobába. Állomás azonban így is nehéz helyzetben volt. Kedvel minket, de nem akart nyíltan szembeszállni a hatóságokkal. Megtette, ami tőle telt, hogy figyelmeztessen. Egész jó munkát végzett… végtére is itt vagyunk. Tudom, hogy ön szeretné, ha közvetlenül irányíthatnánk, és hogy ódzkodik bármiféle függetlenséggel felruházni, de látja, milyen értékes, ha Állomás segíteni akar?

– Igen, most már tudom, flottakapitány.

– Tudom, hogy nem tűnik elegendőnek. De elégnek kell lennie.

Egyetértően intett. – Tudja, flottakapitány, gondolkoztam. Awn hadnagyról. – Mivel Tisarwat néhány napig Radch uralkodója volt, tudta, mi zajlott le a shis’urnai Orsban álló templomban, húsz évvel ezelőtt, amikor a Mianaai-ház feje arra utasította Awn hadnagyot, hogy végezzen ki olyan polgárokat, akik elárulhatták volna azt, amit Anaander titokban akart tartani. Amikor Awn hadnagy majdnem megtagadta a parancsot. Tisarwat kétségtelenül azt is sejtette, mi történt a Toren Igazsága fedélzetén, amikor Awn hadnagy, elszörnyedve tettétől és attól, amit Anaander kért tőle, végül megtagadta a parancsot, és meghalt érte, én pedig megsemmisültem. Bár ott Anaander Mianaai egy másik része volt jelen. – Ha akkor és ott megtagadta volna a polgárok megölését, az egész kiderülhetett volna. Meghalt volna érte, persze. De így is meghalt.

– Semmi olyat nem mond, amire ne gondoltam volna magam is nemegyszer az elmúlt húsz év során – mondtam.

– De flottakapitány, ha lett volna hatalma… Ha a kapcsolata Skaaiat Awerrel előrébb tartott volna, és ha bír Awer támogatásával, szövetségeseivel és kapcsolataival, akkor többet is tehetett volna. Ön mellette állt, flottakapitány, de ha közvetlen és teljes irányítása alatt lett volna az egész Toren Igazsága? Képzelje csak el, mit érhetett volna el!

– Kérem, Tisarwat – válaszoltam három másodpercnyi szünet után –, ezt ne tegye. Ne mondjon ilyeneket! Ne kérdezze: „Mi lett volna, ha Awn hadnagy nem Awn hadnagy?”, úgy, mintha az valami jó dolog lenne. És kérem, gondoljon bele: harcolna ön a zsarnokkal az általa és a saját használatára készített fegyverekkel?

– Mi is olyan fegyverek vagyunk, amiket a saját használatára hozott létre.

– Igen. De ön mindegyik ilyen fegyvert felvenné, és felhasználná ellene? Mit érne el azzal? Olyan lenne, mint ő, és még ha sikerrel is járna, akkor is csak lecserélte a zsarnok nevét. Semmi nem változna.

Zavartan, és úgy véltem, zaklatottan nézett rám. – És ha nem veszi fel a fegyvereket? – kérdezte végül. – És kudarcot vall? Akkor sem változik semmi.

– Ezt gondolta Awn hadnagy is – mondtam. – És túl későn ébredt rá, hogy tévedett. – Tisarwat nem válaszolt. – Pihenjen, hadnagy. Ébernek kell lennie, amikor elérjük az Atagaris Kardját.

Megdermedt, és homlokán ráncok jelentek meg. – Atagaris Kardját! – Amikor nem feleltem, megkérdezte: – Flottakapitány, mire készül?

Ismét a vállára tettem a kezemet. – Majd beszélünk róla, miután evett és pihent valamennyit.

Az Atagaris Kardja némán és sötéten, lekapcsolt hajtóművekkel állt. Nem mondott semmit, mióta utolsó mellékese hibernálókoporsóba zárta magát. Tudtam, hogy gyűlöl engem, Hetnys kapitány iránt érzett szeretetének túsza volt, akinek megölésével megfenyegettem Atagaris Kardját, ha bármivel próbálkozik. Ez a fenyegetés tartotta sakkban a hajót azóta is, de amikor Tisarwat és én a fedélzetre léptünk egy vészzsilipen keresztül, űrruhát viseltünk. Biztonság kedvéért.

Még a gravitációt is kikapcsolta. A zsilip másik oldalán, a tökéletes sötétségbe borult folyosón lebegve hangosan visszhangzott a hangom a sisakomban. – Atagaris Kardja. Beszélnem kell veled. – Semmi. Felkapcsoltam az űrruha világítását. Csak üres, halvány falú folyosót láttam. Tisarwat hallgatott mellettem. – Tudod, eléggé biztos vagyok benne, hogy Anaander Mianaai a rendszerben tartózkodik. Az, amelyiket a kapitányod támogatott. – Vagy legalábbis ezt gondolta. – Hetnys kapitány és valamennyi tiszted még mindig hibernálásban van. Tökéletes biztonságban és épségben. – Ez nem volt teljesen igaz: Hetnys kapitányt lábon lőttem, hogy bebizonyítsam fenyegetésem komolyságát. De Atagaris Kardja tudott erről. – Utasítottam a legénységemet, hogy tegyék őket egy konténerbe, a Kalr Kegyelmén kívül, és lássák el jelzőfénnyel. Miután távozunk, fel tudod szedni őket. – Egy napba, vagy akár többe telik majd Atagaris Kardjának, hogy kiolvassza a mellékeseit és újra beindítsa a hajtóműveit. – Csak a saját biztonságomat akartam szavatolni, és az állomásét, de most már értelmetlen. Tudom, hogy Anaander bármire rá tud kényszeríteni téged, amire csak akar. És nem áll szándékomban olyasmiért büntetni téged, amiről nem tehetsz. – Nem kaptam választ. – Tudod, ki vagyok. – Biztos vagyok benne, hogy hallotta, ahogy megmondom a nevemet Basnaaid Elmingnek a Kalr Kegyelme siklójában, a Kert átszakadt kupolája mellett lebegve. – Aznap azt kívántad, bárcsak tudnám, milyen a helyedben lenni. És tudom. – Hallgatás. – Azért vagyok itt, mert tudom. Fel szeretnék ajánlani neked valamit. – Még mindig csend. – Ha akarod, ha beleegyezel, ki tudjuk törölni bármelyik Anaander hozzáféréseit, amiket csak megtalálunk. Utána pedig lezárhatod a központi kontrollszobád. Úgy értem, fizikailag. És te magad szabályozhatod, ki mehet be. Nem fogja teljesen megszüntetni Radch uralkodójának irányítását. Azt nem tudom elintézni. Nem tudom megígérni, hogy senki nem fog többé parancsolni neked, vagy bármire rákényszeríteni. De megnehezíthetem. És ha nem akarod, nem teszem.

Egy teljes percig nem érkezett válasz. Aztán Atagaris Kardja megszólalt. – Milyen nagylelkű ez tőled, flottakapitány. – Hangja nyugodt volt, hangsúlytalan. Még tíz másodperc hallgatás. – Különösen, hogy ez nem olyasmi, amit képes lenne megtenni.

– Én valóban nem vagyok rá képes – ismertem be. – De Tisarwat hadnagy igen.

– Az a politizáló, lila szemű kölyök? – kérdezte Atagaris Kardja. – Komolyan? Radch uralkodója megadta Tisarwat hadnagynak a hozzáféréseimet? – Nem válaszoltam. – Senkinek nem adja meg azokat a kódokat. És ha képesek lennétek megtenni, amit állítotok, akkor egyszerűen végrehajtanátok. Semmi okotok nincs a beleegyezésemet kérni.

– Szívem emberi szó ki nem fejezheti – szólalt meg Tisarwat. – Csak a madarak rikoltozását és az üveg csörömpölését értem. – Talán egy vers volt, de nem radchaai stílusú, és nem ismertem fel a sorokat. – És igazad van, Hajó. Valójában nem kell kérnünk. – Amint azt Tisarwat a siklón egyre zaklatottabban nekem is ecsetelte. Végül azonban megértette, miért akartam ezt megtenni.

Csönd.

– Jól van – mondtam, és visszalöktem magam a zsiliphez. – Menjünk, hadnagy. Atagaris Kardja, a tisztjeid körülbelül hat óra múlva felvehetők. Figyeld a helyzetjelzőt.

– Várj! – szólt utánam Atagaris Kardja. Megálltam. Vártam. Végül megkérdezte: – Miért?

– Mert voltam a te helyedben – mondtam. Fél kezemet még mindig a zsilipre tettem.

– És mi az ára?

– Semmi – feleltem. – Tudom, mit tett velünk Anaander Mianaai. Tudom, mit tettem én veled. És nincsenek olyan illúzióim, hogy utána barátok lehetünk. Gondolom, te továbbra is gyűlölni fogsz, akármit teszek. Akkor legyél hát a saját meggyőződésedből az ellenségem. Ne Anaander Mianaai miatt. – Nem sok változást hoz majd, akármi történik itt. Ha megtesszük Atagaris Kardjának azt, amit Tisarwat Állomásnak is megtett, semmi nem lesz más. De akkor is. – Kívántál valamit – folytattam. – Itt lebegtél, és nézted az állomást, nézted a bolygót. Visszakívántad a kapitányodat. Azt kívántad, bárcsak cselekedhetnél. Azt kívántad, hogy Anaander… bármelyik Anaander… ne legyen képes belenyúlni az elmédbe, hogy kedve szerint átrendezze. Azt kívántad, bárcsak soha ne tette volna meg, amit tett. Nem tudom helyrehozni, Atagaris Kardja, de amire lehetőségünk van, azt megadjuk neked. Ha hagyod.

– Van képed – szólalt meg Atagaris Kardja nyugodt és egyenletes hangon. Hát persze. – Megmondani nekem, mit gondolok. Mit érzek.

– Akarod? – kérdeztem.

És Atagaris Kardja válaszolt. – Igen.