1

Az egyik pillanatban még az álomban. A másikban már ébren. A teakészítés ismerős neszeire ébredtem, hat perccel korábban, mint terveztem. Miért? Kiterjesztettem érzékeimet.

Ekalu hadnagy állt őrségben. Valami felháborította, egy kicsit fel is dühítette. Előtte a falon az Athoek Állomás és a környező űrhajók képe látszott. A kertek fölé boruló kupola ebből a szögből alig volt kivehető. Athoek maga is félig árnyékba borult, másik fele azonban kéken és fehéren ragyogott. A kommunikációs zaj a háttérben semmi szokatlant nem fedett fel.

Kinyitottam a szemem. Kabinom falain az űrnek ugyanaz a látványa fogadott, mint amit Ekalu hadnagy nézett a parancsnoki hídon – az Athoek Állomás és maga Athoek. A naprendszer négy rendszerközi kapujának jeladói. Nem volt szükségem a falakra kivetített képre. Ezt bárhol, bármikor láthattam, csak kívánnom kellett. Itt nem adtam rá parancsot. Bizonyára Hajó tette.

A háromszor négy méteres helyiség végében lévő pultnál Seivarden állt, és teát készített. A régi, zománcos készletet használta, mely csak két tálkából állt. Az egyik kicsorbult több mint egy évvel ezelőtt, Seivarden egy korábbi, ügyetlen próbálkozása során, amikor hasznossá akarta tenni magát. Több mint egy hónap telt el azóta, hogy utoljára kiszolgált, de annyira ismerős volt a jelenléte, hogy ébredéskor gondolkodás nélkül nyugtáztam. – Seivarden – szólítottam meg.

– Valójában Hajó. – Egy kicsit felém biccentett, a figyelme még mindig a teára irányult. Kalr Kegyelme javarészt halló- és látóideg-implantátumok útján kommunikált a legénységével, és egyenesen a fülünkbe szólt, vagy szavakat és képeket vetített elénk. Láttam, hogy most is ezt teszi. Seivarden azokat a szavakat olvasta, amelyeket Hajó adott a szájába. – Most éppen Hajó vagyok. És két üzenet érkezett, amíg aludt, flottaparancsnok, de nincs semmi közvetlen veszély.

Felültem, és lelöktem a takarót. Három napja még egy javító páncélja vette körül a vállamat, ami elzsibbasztotta és mozdulatlanná tette a karomat. Még mindig hálás voltam a visszanyert mozgásszabadságért.

Seivarden folytatta: – Azt hiszem, Seivarden hadnagynak hiányzik ez olykor. – Az adatsor, amelyet Hajó leolvasott – és amelyet én is akármikor láthattam, csak akarnom kellett –, nyugtalanságot és enyhe szégyent mutatott. Hajónak azonban igaza volt abban, hogy élvezte a visszatérést a régi szerepeinkhez, még ha én nem is örültem neki. – Uemi flottakapitány három órája üzent. – Uemi flottakapitány egy kapuval odébb, a Hrad rendszerben végezte ugyanazt a feladatot, mint én: ő irányította az ott állomásozó valamennyi radchaai hadihajót. Ki tudja, mennyit ért ez: a Radch űrben polgárháború dúlt, és Uemi flottakapitány tekintélye, akárcsak az enyém, Anaander Mianaai azon szilánkjától származott, amelyik jelenleg az Omaugh-palotát birtokolta. – A Tstur-palota elesett.

– Megkérdezhetem, hogy ki győzött?

Seivarden kesztyűs kezében teástálkával elfordult a pulttól, és hozzám lépett. Ennyi idő után már alaposan ismert, és nem lepte meg sem a kérdésem, sem az, hogy a saját kezem még csupasz.

– Mianaai uralkodó, ki más? – válaszolt halvány mosollyal, és átnyújtotta a teát. – Uemi flottakapitány szerint az, amelyik nem szíveli önt. Sem Uemi flottakapitányt.

– Értem. – Én nem sok különbséget láttam Anaander Mianaainak, Radch uralkodójának különböző részei között, és egyik töredékének sem volt oka elégedettnek lenni velem. De azt tudtam, melyik oldalt támogatja Uemi flottakapitány. Vagy melyik oldal ő maga. Anaander számos testben létezett, és tucatnyi, ha nem több száz helyen volt egyszerre. Mostanra elfogyott és széttöredezett, számos klónozott testét elvesztette az önmagával vívott harcban. Erős volt a gyanúm, hogy maga Uemi kapitány is Radch uralkodójának egyik szilánkja.

– Uemi flottakapitány azt is hozzátette – folytatta Seivarden –, hogy az Anaander, aki meghódította Tsturt, elvágta a kapcsolatot a Tstur-rendszeren kívüli részeitől, ezért a többi darabja nem tudja, mit tervez. De azt mondja, ha Uemi flottakapitány Anaander Mianaai helyében lenne, arra áldozná az erőforrásait, hogy biztosítsa a rendszert a palota elfoglalását követően. Az is erős kísértést jelentene számára, hogy ha képes rá, ön után küldjön valakit, flottakapitány. A hradi flotta kapitánya arra is szeretné felhívni a figyelmet, hogy a hírek egy Omaugh-palotából érkező hajó útján jutottak el hozzá, vagyis az információ többhetes.

Belekortyoltam a teámba. – Ha a zsarnok olyan ostoba volt, hogy a Tstur-palotát elfoglalván azonnal hajókat küldött ide, legkorábban is… – Kalr Kegyelme megmutatta nekem a számokat – …egy hét múlva érnek ide.

– Radch uralkodója azon részének minden oka megvan, hogy haragudjon önre – jegyezte meg Seivarden Hajó nevében. – És a múltban többször bizonyította, hogy drasztikusan reagál azokra, akik kellőképpen felbőszítik. Ha meg tudja oldani, minél előbb utánunk jön. – Összevont szemöldökkel meredt a következő, látóterében megjelenő szavakra, de persze én magam is láttam azokat. – A második üzenet Giarod rendszerkormányzótól érkezett.

Nem válaszoltam rögtön. Giarod kormányzó volt az Athoek-rendszer meghatalmazott fő tisztségviselője. Valamint többé-kevésbé közvetett okozója a sérüléseknek, amelyekből csak nemrég épültem fel. Voltaképpen majdnem bele is haltam. Mivel az voltam, aki és ami, már tudtam, mi áll az üzenetben, nem volt szükségem rá, hogy Seivarden fennhangon kimondja.

Kalr Kegyelmének azonban egykor mellékesei voltak – mesterséges tudata alá rendelt emberi testek, az űrhajó kezei és lábai, szemei és fülei. Ezeket a mellékeseket mára leszerelték, és Hajó teljes legénysége immár emberekből állt. Tudtam, hogy a közlegények a fedélzeten néha Hajó helyett cselekedtek, beszéltek, olyasmiket tettek, amiket Hajó már nem tudott volna megtenni, mintha az elvesztett mellékesei lennének. Előttem általában tartózkodtak ettől – elvégre én magam is mellékes voltam, a húsz éve elpusztított Toren Igazsága csapatszállító utolsó megmaradt szilánkja. Nem mulattatott és nem vigasztalt a katonáim törekvése, hogy azt utánozzák, ami valaha voltam. Mégsem tiltottam. A katonáim egészen a közelmúltig nem sejtették a múltamat, és a színjáték menedéket nyújtott nekik a kis hajón zajló élet elkerülhetetlen intimitása elől.

Seivardennek azonban nem volt szüksége efféle színlelésre. Ő azért ment bele, mert Hajó ezt akarta. De miért akart Hajó ilyesmit?

– Giarod kormányzó kéri, hogy a lehető legkorábban térjen vissza az állomásra, amint önnek alkalmas – mondta Seivarden. Vagyis Hajó, Az épp csak udvariasnak számító „amint önnek alkalmas” kitétellel álcázott kérés parancsolóbb volt, mint ahogy az illendő lett volna. Seivardent nem bosszantotta úgy, mint Ekalu hadnagyot, de kíváncsi volt, miként fogok reagálni rá. – A kormányzó nem fűzött magyarázatot a kéréséhez. Bár Kalr Öt felfordulást észlelt az Alkert bejáratánál múlt éjjel. A biztonságiak letartóztattak valakit, és azóta nyugtalanok. – Hajó futólag megmutatta nekem, amit az állomáson tartózkodó Öt hallott és látott.

– Az Alkertet nem evakuálták? – kérdeztem fennhangon, mert Hajó nyilvánvalóan így szerette volna lefolytatni ezt a beszélgetést, akárhogyan is éreztem ezzel kapcsolatban. – Üresnek kellene lennie.

– Pontosan – válaszolta Seivarden. Hajó.

Az Alkert lakosainak túlnyomó többsége ychana volt – akiket megvetettek a xhaik, egy másik athoeki etnikai csoport, akik valamivel jobban jöttek ki az annektálásból. Elméletben, amikor a radchaaik annektáltak egy világot, az etnikai különbségek relevanciája megszűnt. A valóság azonban ennél zavarosabb volt, Giarod kormányzó kevésbé észszerű félelmei pedig az Alkertben lakó ychanák köré csoportosultak.

– Remek. Ébreszd fel Tisarwat hadnagyot, Hajó. – Tisarwat az érkezésünk óta építgette kapcsolatait az Alkertben és az állomásigazgatóságon belül.

– Már megtörtént – felelte Seivarden Kalr Kegyelme nevében. – Mire ön felöltözik és megreggelizik, az űrsikló készen áll.

– Köszönöm. – Rájöttem, hogy sem azt nem akarom mondani, „köszönöm, Hajó”, sem azt, hogy „köszönöm, Seivarden”.

– Flottakapitány, remélem, nem engedek meg magamnak túl sokat – mondta Hajó Seivardenen keresztül. Feszengés társult a hadnagy enyhe nyugtalanságához – beleegyezett abba, hogy Hajó helyett cselekedjen, de hirtelen aggódni kezdett, talán megsejtette, hogy Hajó a lényegre akar térni.

– Nem tudom elképzelni, hogy valaha is túl sokat engedj meg magadnak, Hajó. – De persze ő is szinte mindent látott rólam – minden lélegzetvételemet, minden izomrándulásomat. Többet is, hiszen még mindig mellékesként voltam huzalozva, bár nem Hajó mellékese voltam. Bizonyára tudta, zavar, hogy egy tisztjét rávette, hogy mellékesnek adja ki magát.

– Valamit kérdezni akartam, flottakapitány. Omaughban azt mondta, hogy a saját kapitányom lehetnék. Komolyan mondta?

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a hajó gravitációs tere meghibásodott volna. Nem volt értelme megpróbálni elrejteni a reakciómat Hajó szavaira, hiszen a testi változások minden kis részletét látta. Seivarden soha nem tudott jól közönyt színlelni, és elkeseredettsége meglátszott arisztokratikus arcán. Bizonyára nem tudta előre, hogy Hajó ezt akarja kérdezni. Kinyitotta a száját, mintha szólni akarna, pislogott, majd ismét becsukta. Homlokán ráncok jelentek meg.

– Igen, komolyan gondoltam – válaszoltam. A radchaaiak nem tekintették személyeknek az űrhajókat. Mi felszerelések voltunk. Fegyverek. Eszközök, amelyek parancs szerint működtek, amikor szükséges.

– Amióta megemlítette, ezen gondolkodtam – mondta Seivarden. Nem, Kalr Kegyelme mondta. – És arra jutottam, hogy nem akarok kapitány lenni. De arra is rájöttem, tetszik a gondolat, hogy az lehetnék. – Seivarden szemlátomást nem tudta eldönteni, hogy ettől megkönnyebbüljön-e vagy sem. Tudta, mi vagyok, talán még azt is, miért mondtam ezt az Omaugh-palotánál, de jó családból származó radchaai volt, és mint más radchaai tisztek, ő is ahhoz szokott hozzá, hogy a hajója mindig pontosan azt teszi, amire utasították. Hogy mindig ott lesz, amikor csak szüksége van rá.

Én magam is űrhajó voltam egykor. A hajók nagyon mélyen érezhetnek a kapitányaik vagy a hadnagyaik iránt. Ezt személyes tapasztalatból tudtam. De még mennyire! Kétezer éves létezésem túlnyomó részében nem gondoltam, hogy bármi okom lenne másra vágyni. A saját legénységem jóvátehetetlen elvesztése pedig olyan tátongó lyuk volt a szívemben, amit megtanultam nem piszkálni. Többnyire. Ugyanakkor az elmúlt húsz évben hozzászoktam, hogy saját döntéseket hozzak, anélkül, hogy máshoz fordulnék útmutatásért. Hogy én irányítsam a saját életemet.

Gondoltam-e arra, hogy a hajóm úgy érez irántam, ahogyan én a saját kapitányaim iránt? Lehetetlennek tűnt. A hajók nem éreztek így más hajók iránt. De gondoltam-e rá? Miért tettem volna?

– Jól van – mondtam, és belekortyoltam a teába. Nem láttam okát, miért akarta ezt Hajó Seivardenen keresztül elmondani.

De persze Seivarden teljesen ember volt, és Kalr Kegyelmének a hadnagya. Talán Hajó nem is nekem, hanem neki szánta a szavait.

Seivarden soha nem tartozott azon tisztek közé, akik figyelembe vették, vagy akár észrevették a hajóik érzéseit. Amikor még a Toren Igazságán szolgált, nem volt a kedvencem. A hajóknak azonban eltérő ízlésük van, és más-más kedvenceik. Seivarden pedig az elmúlt évben sokat fejlődött.

Egy mellékesekkel felszerelt hajó ezernyi apró módon mutathatta ki az érzéseit. Egy kedvenc tiszt soha nem kapott kihűlt teát, az ételt pontosan a szája íze szerint készítették el. Az egyenruhája mindig jól állt, kényelmes volt. A kisebb szükségleteit és vágyait szinte megszületésük pillanatában kielégítették. Az idő nagy részében csak annyi tűnt fel neki, hogy kényelmesen él. Sokkal kényelmesebben, mint más hajókon, amelyeken szolgált.

Ez szinte mindig egyoldalú érzelem volt. Több héttel korábban az Omaugh-palotában azt mondtam Hajónak, hogy ő is lehetne a saját parancsnoka. Most pedig azt közölte velem – és nem mellesleg Seivardennel –, hogy legalább elméletben az szeretne lenni. Azt akarta, hogy ezt ismerjük el, és talán azt is, hogy valamennyire viszonozzuk (vagy legalább felismerjük) az érzéseit.

Nem tűnt fel, hogy Seivarden Amaatjai különösebben gondoskodók lettek volna, de az Amaatok, Kalr Kegyelmének többi katonájához hasonlóan, emberek voltak, nem pedig a hajójuk kiterjesztései. Kényelmetlenül érintette volna őket az apró bizalmasságok áradata, amit Hajó kért volna tőlük, hogy helyette cselekedjenek.

– Jól van – mondtam ismét. Tisarwat hadnagy a kabinjában éppen a csizmáját húzta. Még mindig csak ébredezett – mellette Bo Kilenc állt a teával. A Bo dekád többi tagja mélyen aludt, némelyek álmodtak is. Seivarden Amaatjai befejezték aznapi feladataikat, és a vacsorához készülődtek. Doktor és a Kalrjaim fele aludt még, de már csak felszínesen. Hajó öt perc múlva ébreszti őket. Ekalu és az Etrepái még mindig őrségben álltak. A hadnagy még mindig bosszús volt a rendszerkormányzó üzenete miatt, és valami más is nyomasztotta, bár nem tudtam, micsoda. Odakint porszemek karistolták a Kalr Kegyelme burkolatát, és Athoek napja melegítette. – Más egyéb?

Volt. Seivarden, aki azóta feszült volt, hogy a beszélgetés ilyen irányt vett, pislogott, hátha lát valamiféle választ a látóterében. Egy egész másodpercig nem történt semmi. Aztán: Nem, flottakapitány, ez minden.

– Nem, flottakapitány – olvasta Seivarden. – Ez minden. – A hangja kétkedőn csengett. Olyasvalaki számára, aki jól ismerte a hajókat, a rövid szünet száz szónál is ékesebben beszélt. Kissé meglepett, hogy Seivarden, aki máskülönben tudomást sem vett a hajói érzéseiről, észrevette. Háromszor pislogott, majd összeráncolta szemöldökét. Aggodalmasan. Zavartan. Rá nem jellemző módon bizonytalanul. Annyit mondott: – Kihűl a teád.

– Így igaz – mondtam, és felhajtottam.

Tisarwat hadnagy napok óta vissza akart térni az Athoek Állomásra. Még csak alig több mint két hete állomásoztunk a rendszerben, de máris voltak barátai és kapcsolatai. Azóta, hogy betette a lábát az állomásra, valamiféle befolyást akart szerezni a rendszer igazgatóságán belül. Ez a tények ismeretében aligha volt meglepő. Tisarwat egy ideig nem Tisarwat volt – Anaander Mianaai, Radch uralkodója megváltoztatta a mit sem sejtő tizenhét éves hadnagyot, hogy a kiterjesztése legyen, a Radch uralkodójának egy újabb darabkája. Azt remélte, ezt nem ismerem fel benne, és szemmel tud tartani, és megőrizheti Kalr Kegyelme fölött az irányítást. Én azonban felismertem, és eltávolítottam a beültetéseket, amelyek Radch uralkodójához kötötték Tisarwatot, így most valaki más lett – egy új Tisarwat hadnagy, a régi emlékeivel (és talán némely hajlamával), de olyasvalaki, aki több napot a Radch legnagyobb hatalmú személyeként élt.

Az űrsikló bejáratánál várt. Tizenhét éves volt, még nem nevezhető magasnak, de nyúlánk volt, mint azok a kamaszok, akik még nem érték el végső magasságukat. Még kábán pislogott az alvás után, de minden hajszála a helyén volt, és sötétbarna egyenruhája makulátlanul feszült rajta. Bo Kilenc, aki már az űrsiklóban várt, nem hagyta volna ifjú hadnagyát másmilyen állapotban kilépni a kabinból.

– Flottakapitány – hajolt meg Tisarwat. – Köszönöm, hogy magával visz. – Lila szeme komolyan csillogott. A régi Tisarwat öröksége volt, aki könnyelmű volt és frivol, és az első fizetését valószínűleg a szemszíne megváltoztatására költötte. Belül azonban a Kalr Kegyelme hajóorvosa által adott gyógyszerek ellenére őszinte elégedettség töltötte el, és kis izgalom. A Radch uralkodója által beültetett implantátumok nem működtek megfelelően, és úgy sejtettem, maradandó károsodást is okoztak. A sietős eltávolításuk részben megoldotta a problémát, de más gondokkal is járt. Ehhez hozzávéve hevesen ambivalens – és teljesen érthető – érzéseit Anaander Mianaai iránt, akivel még mindig valamennyire osztozott az identitásán, nem csoda, hogy szinte állandó érzelmi stresszben élt.

Ma azonban, ahogyan láttam, egészen jól érezte magát.

– Szót sem érdemel, hadnagy.

– Flottakapitány… – Láttam rajta, hogy valamit fel akar hozni, mielőtt beszállunk a siklóba. – Giarod rendszerkormányzó gondot jelent. – Ugyanaz a hatalom nevezte ki, amelyik ideküldött az Athoek-rendszerbe. Elméletben mindannyian szövetségesként igyekeztünk megőrizni a rendszer biztonságát és stabilitását. Ő azonban alig néhány napja információkat adott tovább az ellenségeimnek, és ebbe majdnem belehaltam. S bár lehetséges, hogy ezt akkor nem ismerte fel, mostanra már tisztában volt vele. De egy szóval sem utalt rá, nem érkezett sem magyarázat, sem bocsánatkérés, sem másféle elismerése a történteknek. Csak ez a tiszteletlenség határát súroló meghívás az állomásra. – Valamikor szükségünk lesz egy új rendszerkormányzóra – folytatta Tisarwat.

– Kétlem, hogy az Omaugh-palota a közeljövőben küldene nekünk egy újat, hadnagy.

– Igaz – ismerte el Tisarwat. – De én képes lennék rá. Kormányzó lehetnék. Jól csinálnám.

– Efelől nincs kétségem, hadnagy – mondtam kimérten. Megfordultam, hogy átlökjem magamat a Kalr Kegyelme mesterséges gravitációjából az űrsikló gravitációmentes belső terébe. Láttam, hogy bár Tisarwat rezzenéstelenül fogadta a szavaimat, megbántottam. A fájdalmat tompították ugyan a gyógyszerek, de jelen volt.

Mivel az volt, aki, tudhatta volna, hogy ellenezni fogom, hogy rendszerkormányzó legyen. Csak azért lehettem még életben, mert Anaander Mianaai, Radch uralkodója úgy gondolta, hogy veszélyt jelentek az ellenfelére. De persze Anaander Mianaai ellensége ő maga volt. Nem igazán érdekelt, Radch uralkodójának melyik töredéke kerül ki győztesen a harcból – az én szememben mindannyian egyformák voltak. Szívesebben láttam volna a teljes pusztulását. Ez a cél messze túlmutatott a képességeimen, de elég jól ismert engem ahhoz, hogy tudja, szívesen okoznám neki a lehető legnagyobb kárt. Azért vette át az irányítást a szerencsétlen Tisarwat hadnagy fölött, hogy elég közel legyen, és befolyással lehessen a kár mértékére. Ezt Tisarwat maga is bevallotta nekem, nem sokkal azután, hogy megérkeztünk az Athoek Állomásra.

Néhány nappal korábban pedig Tisarwat azt kérdezte: Érti, flottakapitány, hogy pontosan azt tesszük, amit ő akar? Az „ő” Anaander Mianaait takarta. Én pedig azt feleltem, hogy nem nagyon érdekel, mit akar Radch uralkodója.

Visszafordultam, és Tisarwat vállára tettem a kezemet. Szelídebben azt mondtam: – Éljük túl a mai napot, hadnagy. – És a következő heteket és hónapokat is. A Radch űr hatalmas volt. A tartományi palotákban dúló harc talán már holnap elér minket, talán a következő héten, talán csak a jövő évben. Vagy talán hamvába hal a palotákban, és idáig soha el sem jut. De erre nem fogadnék.

Egy naprendszeren belül gyakran csak mellékesen emlegetjük a távolságokat – azt mondjuk, egy állomás közel esik egy holdhoz vagy bolygóhoz, vagy egy kapu közel van a rendszer legjelentősebb űrállomásához –, holott ezeket a távolságokat valójában több százezer, ha nem millió kilométerben számoljuk. A rendszer külső állomásai pedig további százmillió vagy akár milliárd kilométerre lehetnek a kapuktól.

A Kalr Kegyelme néhány napja még valóban veszedelmesen közel volt az Athoek Állomáshoz, de most csak relatív értelemben volt a környékén. Az egész napot az űrsiklón töltjük majd. A Kalr Kegyelme képes volt saját kaput nyitni, egérutat a rendes űrön át, de egy forgalmas űrállomás közelébe ugorva kockáztatta volna, hogy összeütközik azzal, ami az útjába kerül, amikor kilép a kapuűrből. Hajó meg tudta volna tenni – nemrég meg is tette. De most biztonságosabb volt az űrsiklót használni, amely túl kicsi volt ahhoz is, hogy saját mesterséges gravitációt idézzen elő, nemhogy kaput nyisson. Akármi volt is hát Giarod kormányzó gondja, várnia kellett.

Rengeteg időm volt végiggondolni, mit találhatok az állomáson. Anaander Mianaai mindkét felének (feltéve, hogy csak két része volt, ami talán nem is olyan biztos alapokon nyugvó feltételezés) akadhattak ott ügynökei. De egyikük sem tartozott a katonasághoz. Hetnys kapitány – az ellenségem, akinek Giarod rendszerkormányzó olyan meggondolatlanul információkat adott át – a tisztjeivel egyetemben fagyottan hevert egy hibernálókoporsóban a Kalr Kegyelme fedélzetén. Hajója, az Atagaris Kardja Athoektől távol keringett lekapcsolt hajtóművekkel, raktárba száműzött mellékesekkel. Az Ilves Kegyelme, a rendszer utolsó hadihajója a külső állomásokat ellenőrizte, és a kapitánya eddig nem mutatta jelét, hogy ellen akarna szegülni a parancsomnak, miszerint folytassa ezt a munkát. Az Állomásbiztonság és a Bolygóbiztonság jelentettek egyedül fegyveres fenyegetést, de az állomásbiztonságiak esetében a „fegyver” sokkolóbotra utalt. Ez nem jelentette persze, hogy ne lettek volna veszélyesek – azok lehettek, különösen a fegyvertelen civilekkel szemben. De engem nem fenyegettek.

Bárki, aki rájött, hogy Radch uralkodójának nem azt a részét támogatom, amelyiket ő, csak politikai úton támadhatott meg. Tehát politikára készülök. Talán hallgatnom kellene Tisarwat hadnagyra, és meghívhatnám az Állomásbiztonság vezetőjét vacsorára.

Kalr Öt még mindig az Athoek Állomáson tartózkodott Nyolccal és Tízzel együtt. Az állomás már azelőtt is túlzsúfolt volt, hogy az Alkert megsérült volna, és nem jutott mindenkinek ágy. A Kalrjaim ládákat és raklapokat fektettek le a zsákutcák sarkaiba. Az egyik ilyen ládán Uran polgártárs ült, és csendesen, de eltökélten ragozta a raswar igéket. Az Athoek Állomáson élő ychanák zömében raswar nyelvet beszéltek, és a szomszédjaink nagy része közülük került ki. Könnyebb lett volna, ha Uran hajlandó az orvosi részlegre látogatni, hogy gyógyszeres kezelés alatt tanulja meg az alapokat, de hevesen tiltakozott az ötlet ellen. Ő volt a háztartásom egyetlen tagja, aki nem volt katona: tizenhat éves volt, nem rokonom sem nekem, ahogy a Kalr Kegyelme egyik legénységi tagjának sem, mégis felelősséget éreztem érte.

Öt a közelben állt, és látszólag arra ügyelt, hogy készen legyen a tea, mire Uran tanítója megérkezik az elkövetkező percekben, de valójában szemmel tartotta. Néhány méterrel odébb Kalr Nyolc és Kalr Tíz súrolták a folyosó padlóját, mely máris sokkal kevésbé volt összekarcolva, mint korábban, és sokkal világosabb szürke, mint a háztartásom hevenyészett határán túl. Halkan énekeltek munka közben, mert a közeli ajtók mögött a lakosok aludtak.

Jázmin nőtt
A kedvesem ágyán
Indája rátekeredett
A lányok böjtöltek, tarra nyírták fejüket
Egy hónap és ismét a templomba mennek
Rózsákkal, kaméliákkal
De engem majd
A jázmin virágok illata táplál
Életem végéig

Régi dal volt, idősebb Nyolcnál és Tíznél, talán még a nagyszüleiknél is. Emlékeztem az időre, amikor még újnak számított. Az űrsiklón, ahol sem Nyolc, sem Tíz nem hallhattak, velük együtt énekeltem. Halkan, mert Tisarwat mellettem aludt a székébe szíjazva. A sikló pilótája viszont meghallott, és halvány elégedettség futott át rajta. Nyugtalan volt a váratlan visszatérés miatt az állomásra és amiatt, amit Giarod kormányzó üzenetéről hallott. De ha énekeltem, akkor a dolgok a rendes mederben folytak.

A Kalr Kegyelme fedélzetén Seivarden álmodott. Tíz Amaatja is aludt, szorosan egymás mellett az emeletes ágyakon. A Bo dekád (Bo Egy vezetése alatt, hiszen Tisarwat velem volt az űrsiklóban) éppen felkelt, és gépiesen, szaggatottan ledarálta a reggeli imádságot (Az igazság virága a béke. A helyesség virága a gondolat és a tett szépsége…).

Nem sokkal később Doktor átadta az őrséget, és a kis, fehér falú dekádkabinban találta Ekalu hadnagyot, aki a vacsorájára meredt.

– Jól van? – kérdezte Doktor, és leült mellé. A kiszolgáló Etrepa letett elé egy tálka teát.

– Jól vagyok – hazudta Ekalu.

– Régóta együtt szolgálunk már – jegyezte meg Doktor. Ekalu feszengett, de nem nézett fel, és nem is válaszolt. – Mielőtt önt kinevezték volna, a dekádtársainál keresett volna támogatást, de már nem tudja őket felkeresni. Most már Seivarden emberei.

Mielőtt megérkeztem volna, mielőtt a Kalr Kegyelmének utolsó kapitányát árulásért letartóztatták, Ekalu volt Amaat Egy.

– És gondolom, úgy érzi, hogy nem fordulhat az Etrepáihoz. – Az Ekalut kiszolgáló Etrepa kifejezéstelen arccal állt a sarokban. – Sok hadnagy megtenné, de ők nem a dekádokból kerültek ki, nem igaz? – Nem tette hozzá, hogy Ekalut talán az aggasztja, hogy ez aláásná a tekintélyét a bajtársai között, akik évekig közönséges katonaként ismerték. Azt sem említette, hogy Ekalu a saját bőrén tapasztalta, mennyire egyenlőtlen lehet egy ilyen kapcsolat, ahol vigaszt és érzelmi támogatást kér az alárendeltjeitől. – Jobban belegondolva, ön az első, aki megtette, hogy a dekádokból léptették elő.

– Nem – válaszolta Ekalu színtelen hangon. – Flottakapitány is onnan került ki. – Rám gondolt. – Gondolom, ön mindvégig tudta. – Mármint hogy mellékes vagyok, és nem ember.

– Ez a probléma? – kérdezte Doktor. Hozzá sem nyúlt a teához, amelyet az Etrepa adott neki. – Hogy a flottakapitány az első?

– Nem, persze hogy nem. – Ekalu végre felpillantott, és kifejezéstelen arcán egy pillanatra megjelent valami, majd eltűnt. – Miért lenne gond? – Tudtam, hogy igazat beszél.

Doktor legyintett. – Van, aki féltékenységre hajlamos. És Seivarden hadnagy… nagyon kötődik a flottakapitányhoz. Ön és Seivarden hadnagy pedig…

– Botorság lenne féltékenykedni a flottakapitányra – mondta Ekalu színtelenül. Ezt is őszintén gondolta. A kijelentése akár sértés is lehetett volna, de nem annak szánta. És igaza volt. Semmi értelme nem lett volna féltékenynek lenni rám.

– Ennek a dolognak – jegyezte meg szárazon Doktor – sokszor semmi köze az észhez. – Ekalu nem válaszolt. – Néha eltűnődtem azon, mi járhatott Seivarden fejében, amikor rájött, hogy a flottakapitány egy mellékes. Még csak nem is ember! – Aztán, válaszul az Ekalu arcán átsuhanó érzelemre, hozzátette: – De hát nem az. Gondolom, a flottakapitány maga is megerősítené ezt.

– Mostantól tárgyként fog hivatkozni a flottakapitányra? – kérdezte kihívóan Ekalu, majd elfordította a tekintetét. – Szíves elnézését kérem, Doktor. Csak helytelennek érzem.

Mivel láttam azt, amit Hajó, nem maradtam le Doktor kétes reakciójáról Ekalu túlzóan udvarias bocsánatkérésére, sem Ekalu gondos kísérletéről, hogy megszabaduljon alacsony rangú házáról árulkodó akcentusától. Doktor azonban régtől fogva ismerte Ekalut, és annak az időnek a nagy részét Ekalu a dekádokban töltötte.

– Azt hiszem – kezdte Doktor –, Seivarden úgy képzeli, tudja, milyen a rakás alján lenni. Annyi bizonyos, hogy megtanulta, bárki kerülhet oda a jó család, a kifogástalan modor és minden jel dacára, miszerint Aatr boldog és javakban bővelkedő életet szánt neki. Megtanulta, hogy lehetséges, hogy valaki, akit lenézett és semmibe vett, méltó lehet a tiszteletére. És most, hogy ezeket már tudja, azt hiszi, hogy önt is megérti. – Újabb gondolata támadt. – Ezért nem szereti, ha azt mondom, hogy a flottakapitány nem ember, igaz?

– Én még soha nem voltam semmiféle rakás legalján. – Még mindig gondosan elnyújtotta a magánhangzóit, hogy utánozza Doktort és Tisarwatot. Vagy Seivardent. Vagy engem. – És azt is mondtam, hogy nincsen semmiféle gond.

– Akkor tévedtem – felelte Doktor rosszindulat vagy gúny nélkül. – Kérem elnézését, hadnagy. – Sokkal hivatalosabb volt, mint Ekaluval lennie kellett volna, elvégre régóta ismerte, és mindvégig az orvosa volt.

– Semmi gond, Doktor.

Seivarden még aludt, mit sem tudva hadnagytársa (és szeretője) zavaráról, vagy, ahogy tartottam tőle, arról, hogy Hajó neki kedvez. Kezdtem gyanítani, hogy Hajó erősen kedveli, de akármennyi dolog volt is, amit nem habozott volna nyíltan kimondani, abban biztos voltam, hogy ezt soha nem említené.

Mellettem az űrsiklón Tisarwat motyogva megmoccant, de nem ébredt fel. Gondolataim az Athoek Állomás felé fordultak, hogy mit találhatunk ott, és mihez kezdjek vele.