11

Egy óra múlva visszatértem egy folyosón tett, Doktor által jóváhagyott sétáról, és a kabinban találtam a fürdéstől még nedves hajú Seivardent, ahogy a teázáshoz szükséges holmikat tároló szekrényben matatott. Kalr Öt, aki a nyomomban volt, Seivardent meglátva felháborodott, és őszinte bosszúságot érzett. Majd átgondolta a helyzetet. – Hadnagy – szólalt meg Öt, miközben vigyázott rám, amíg leültem az ágyra –, egészen hátul vannak.

Seivarden bosszúsan felmordult. Előhúzta régi, zománcozott teásflaskámat és a hozzá tartozó két tálkát, melyek közül az egyik már csorba volt. Hozzálátott a teafőzéshez, miközben Öt a párnákkal sürgölődött körülöttem, és miután mindegyik oda került, ahol szerinte lennie kellett, távozott.

Seivarden végül odahozta hozzám a két tálka teát, és leült mellém az ágyra. – Tudod – jegyezte meg az első kóstolás után –, az a flaska nem főz igazán jól.

– A Radchon kívülről származik – magyaráztam. – Másmilyen teához gyártották.

Láttam, hogy a lélegzetvételeit számolja, gondosan méri köztük az időt. Egy idő után megszólalt. – Breq, nem kívánod néha, bárcsak hagytál volna ott, ahol rám találtál?

– Egy ideje már nem – feleltem az igazsághoz híven.

Néhány lélegzetvétel urán: – Ekalu sokban hasonlít Awn hadnagyra?

Egy pillanatra elgondolkoztam azon, vajon honnan ered ez a kérdés. Aztán eszembe jutott, hogy Seivarden szorosan mellettem feküdt az orvosi kabinban, amikor megmondtam Kalr Kegyelmének, hogy ha hajó lennék, egészen tékozló módon szeretni tudnám Ekalut. – Nem igazán. De számítana, ha hasonlítana?

– Azt hiszem, nem.

Egy ideig csendben iszogattunk, majd Seivarden megszólalt: – Ekalutól már bocsánatot kértem. Nem mehetek vissza most azzal, hogy „Korábban csak azt mondtam, amit Hajó szerint muszáj volt, de ezúttal őszintén gondolom”. – Nem válaszoltam. Seivarden nagyot sóhajtott. – Csak azt akartam, hogy ne haragudjon rám. – Még hosszabb hallgatás. Közel hajolt, vállát ismét az enyémnek döntötte. – Még mindig vágyom a kefre. De a gondolatra, hogy bevegyem, felfordul a gyomrom. – Láttam, hogy már ennek az említésére émelygés tör rá. – Doktor mondta, hogy így lesz. Nem hittem, hogy zavarni fog. Azt gondoltam, nem számít majd, mert még ha be is veszem, nem használna. Ez így nincsen rendjén. Már megint magamat sajnáltatom, ugye?

Megfordult a fejemben, hogy azt mondjam: „Már hozzászoktam”. Inkább nem szóltam semmit.

Seivarden több percen át csak ült mellettem némán, kimérten kortyolgatva a teát. Még mindig önmagát sajnálta, de már csak enyhén, és úgy tűnt, igyekszik valami másra terelni gondolatait. Végül megszólalt. – A mi Tisarwatunk hirtelen egész sor váratlan képességről tett tanúbizonyságot.

– Igazán? – kérdeztem kifejezéstelenül.

– Tudja, hogyan küldjön hivatalos kommunikációnak tűnő üzenetet, nem igaz? Hozzá tud férni egy hivatalos közvetítőállomáshoz. Beszél Állomással, és azt gondolja, hogy Állomás kényes információt ad át neki. Téged pedig mintha egyáltalán meg sem lepne. – Ivott a teából. – Igaz, hogy téged nehéz meglepni. De akkor is. – Nem válaszoltam. – Hajó sem mond semmit. Annál pedig több eszem van, hogysem Doktort megkérdezzem. Eszembe jutott, hogy amikor Tisarwat megérkezett, mennyire dühös voltál amiatt, hogy a fedélzeten van. Talán kém volt? Doktor vajon… csinált valamit, hogy nekünk dolgozzon, ne Anaandernek? – Újranevelésre gondolt, de nem bírta rávenni magát, hogy néven nevezze. – Mi másra képes még a mi Tisarwatunk?

– Ha emlékszel rá, mondtam neked, hogy még meg fog lepni. – Tisarwat kabinjában Bo Kilenc letett egy teásflaskát és egy tálkát a hadnagya keze ügyébe. Feszengett. Valamennyi Bo ugyanarra a következtetésre jutott, mint Seivarden.

A kabinomban, az ágyamon, vállát még mindig barátságosan az enyémhez simítva Seivarden azt mondta: – Tényleg mondtad. Én pedig nem hittem neked. Mostanra már igazán több eszem lehetne.

Tisarwat a saját ágyán, a kabinjában megszólalt: – Jól van, azt hiszem, kész. – Kinyitotta a szemét.

Meglátta az előtte álló Bo Kilencet.

– Hadnagy, mit gondol, Uran jól van? És Basnaaid kertész?

– Remélem – felelte Tisarwat. Ő maga is aggódott. – Próbálom kideríteni.

– A hírek egy szót sem szóltak arról a sorról a főcsarnokban – magyarázta Kilenc. – Ha én álltam volna sorba, azonnal hazamentem volna elrejtőzni, amint elkezdődött. – A hivatalos hírcsatornán futó állandó, ellenem irányuló elítélésre gondolt, amit a közvetítőállomáson keresztül mi is fogtunk.

– Nem mindegyiküknek volt otthona, hogy elbújhasson, nem? – kérdezett vissza Tisarwat. – Vagy alig nevezhette annak. Épp erről szólt az egész. És a sor soha nem került bele a hivatalos hírekbe. De igen, remélem, hogy mind jól vannak. Ez az egyik dolog, amiről Állomást kérdeztem. – Azonnal megbánta a kijelentést, mert felhozta a kérdést, hogy pontosan hogyan képes minderre, és miért mondana el neki Állomás bármit is. De nem volt ideje elgondolkozni azon, mit jelent, amit mondott, mert körülbelül ekkor a hivatalos hírcsatorna megváltozott.

Hirtelen minden hírcsatorna Giarod rendszerkormányzó irodájának belsejét mutatta. Az Athoek-rendszer valamennyi lakója számára ismerős lehetett, gyakran látták a hivatalos hírekben. De azok a felvételek gondosan meg voltak rendezve és koreografálva. A magas, széles vállú Giarod kormányzó mindig nyugalmat árasztott, jelezve, hogy mindent hozzáértő kezében tart. Itt azonban zaklatottnak és űzöttnek látszott. Mellette a zömök és szépséges Celar állomásigazgató állt; Amaat alacsonyabb és karcsúbb főpapja, Ifian őeminenciája; és az új biztonsági igazgató, akit nem ismertem, de biztosra vettem, hogy Tisarwat hadnagy igen. Mind a négyen Anaander Mianaai felé fordultak. Egy nagyon fiatal, talán alig húszéves Anaander Mianaai felé.

A majdnem kifejezéstelen arcú Anaander a zöld és krémszínű függönyök előtt állt, a főcsarnokra néző ablak el volt sötétítve. – Miért áll sor a főcsarnokban? – kérdezte vészjósló hangon. – A hang nem volt elsimítva vagy megszűrve, a kamera képét sem komponálták meg. Ez nyilvánvalóan nyers felvétel volt egy megfigyelőkamerából.

– Mélységesen esdeklem kegyelmességed elnézéséért – szólalt meg Celar állomásigazgató hosszú, jeges hallgatás után, mely alatt az irodában senki még csak meg sem rezzent –, az állomás elmúlt hetekben kialakult túlzsúfoltsága ellen tiltakoznak.

– Ön, állomásigazgató, nem tud megbirkózni a feladattal? – kérdezte hidegen Anaander.

– Kegyelmességed – felelte Celar állomásigazgató, és hangja épp csak egy kicsit remegett meg –, nem lenne sor, ha hagytak volna foglalkozni a feladattal.

Most Ifian őeminenciája szólalt fel. – Kegyelmességed jóindulatáért és nagylelkűségéért esdeklem, az állomásigazgató azzal szerette volna… megoldani a feladatot, hogy sebtében helyreállítja az Alkertet. A többi hivatalos személy ismételt kifogásai ellenére, miszerint nagyobb körültekintésre van szükség. Sokkal több értelme lett volna a korábbi alkerti lakosokat leküldeni a bolygóra, míg a javítások kérdését alaposan meg nem fontoljuk. De azt hiszem, az állomásigazgatót nyomás alá helyezte a fl… a mellékes.

Csend. – Miért foglalkozott a mellékes az Alkerttel? – Anaander Mianaai még mindig egyenletes hangon, de egyre élesebben kérdezett.

– Kegyelmességed – szólt Celar állomásigazgató –, a tó a Kertben körülbelül egy hete az Alkertbe szakadt. Az ott élőket máshol kellett elszállásolni a javítások végeztéig.

Az ágyán törökülésben ülő Tisarwat, aki figyelt, míg Bo Kilenc még mindig előtte állt, most felszisszent. – Mit nem mondtak még el neki?

Még most sem árultak el Anaandernek mindent. Az alkerti javítások az én határozott követelésemre jóval a tó beomlása előtt megkezdődtek. Azt vártam, hogy Ifian őeminenciája felhívja erre a figyelmet, de nem tette meg.

Anaander a tó beomlásának hírét szinte rezzenéstelenül hallgatta. Nem szólt. Talán ettől felbátorodva, Celar állomásigazgató folytatta: – Kegyelmességed, ha a lakosok megkérdezése nélkül a bolygóra szállítottuk volna őket, az biztosan az állomás lakosságának zavargásához vezetett volna, méghozzá elég alkalmatlan időben. Kegyelmességed, nem tudom megérteni, hogy Ifian őeminenciája… vagy, ha már itt tartunk, a rendszerkormányzó… miért ellenezte a sürgős javíttatásokat, amelyek sokkal megfelelőbben megoldották volna az ügyet. – Az arcán úgy látszott, mintha mondani akarna még valamit keserűségében, de végül nem folytatta. Visszanyelte a szavakat.

Csend. Majd Anaander Mianaai megszólalt: – Ahogy ön is rámutatott, állomásigazgató, nem engedhetjük meg magunknak a zavargást. Biztonsági igazgató, tájékoztassa a főcsarnokban a tüntetőket arról, hogy ha három perc múlva még a sorban vannak, le lesznek lőve. Gurat Kardja.

A kamera látóterén kívülről egy mellékes hangja válaszolt: – Igenis, kegyelmességed.

– Kísérd el a biztonsági igazgatót! A három perc elteltével lőj le mindenkit, akit a sorban találsz.

– Kegyelmességed! – kiáltott fel az új biztonsági igazgató. – A legmélyebb tisztelettel és hódolattal esdeklem nagylelkűségéért és jóindulatáért, de hadd hívjam fel kegyelmességed figyelmét arra, hogy ha békésen sorban álló polgárokat fenyeget meg lelövéssel, az egész biztosan zavargásokhoz vezet. A szóban forgó polgárok semmilyen nehézséget nem okoztak. Kegyelmességed.

– Ha ennyire törvénytisztelő polgárok, az otthonaikba térnek, amint erre parancsot kapnak – válaszolta Anaander fagyosan. – És mindenki nagyobb biztonságban lesz, ha megteszik.

A Kalr Kegyelme fedélzetén, a kabinomban Seivarden még mindig a vállamnak dőlve, kesztyűs kezében kihűlő teával megszólalt: – Hát, az annektálások során végül is beválik.

– Nagy vérontás után – jegyeztem meg.

Az Athoek Állomáson, a rendszerkormányzó irodájában Anaander Mianaai azt kérdezte: – Megtagadja a főcsarnok kiüríttetésére vonatkozó parancsomat, igazgató?

– I… igen. – Nagy levegő. – Igen, kegyelmességed. – Mintha eddig a pillanatig nem lett volna biztos ebben.

– Gurat Kardja – szólt Anaander, és kinyújtotta fekete kesztyűs kezét. A Gurat Kardja mellékes a kamera képébe lépett, és átadta Anaandernek a fegyverét.

A Kalr Kegyelme fedélzetén Tisarwat felpattant az ágyáról. – Nem! – De tiltakozása haszontalan volt. Mindez már megtörtént.

– A rohadt életbe! – Seivarden még mindig mellettem ült az ágyon, kezében a teástálkával. – A biztonságiak nem katonák!

Eközben az Athoek Állomáson, Giarod kormányzó irodájában Anaander fölemelte a pisztolyt, és közvetlen közelről elsütötte, mielőtt az új biztonsági igazgató tiltakozásra vagy kijelentése visszavonására nyithatta volna a száját. A földre zuhant, és Anaander ismét lőtt. – Belülről támadnak minket – szólalt meg Anaander a rájuk telepedett, elszörnyedt csendben. – Nem fogom hagyni, hogy az ellenségem elpusztítsa, amit én felépítettem. Gurat Kardja, vidd meg a parancsomat a főcsarnokban sorban állóknak. Amúgy nem hiszem, hogy zavarná őket, hogy egy mellékes parancsol nekik.

– Kegyelmességed – felelte Gurat Kardja mellékesmereven és mellékesmozdulatlanul Anaander mögött, de nem mozdult. Hát persze. Nem kellett elhagynia a szobát ahhoz, hogy engedelmeskedjen a parancsnak, egyszerűen elküldött egy másik szegmenst. Aztán, mielőtt Anaander ismét megszólalhatott volna, a mellékes azt mondta: – Kegyelmességed, ennek a beszélgetésnek az utolsó néhány percét sugározzák a hivatalos hírcsatornák.

A Kalr Kegyelmén Tisarwat könnyek között, Bo Kilenc esetlen ölelésében felkiáltott: – Ó, Állomás! – Aztán: – Flottakapitány!

– Figyelek – mondtam.

Az Athoek Állomáson Anaander élesen felcsattant: – Állomás!

– Nem tudom leállítani, kegyelmességed – felelte Athoek Állomás egy fali konzolon keresztül. – Nem tudom, mit tegyek.

– Ki jött vele? – kérdezte Anaander éles hangon, dühösen. Giarod kormányzó, Celar állomásigazgató és Ifian őeminenciája arcán az értetlenségnek még nyoma sem látszott. Biztos voltam benne, hogy még mindig a pár pillanattal korábbi, váratlan lövéseket, és a biztonsági igazgató mozdulatlan testének látványát próbálták megemészteni. – Ki jött a mellékessel?

Giarod kormányzó megszólalt. – S… senki figyelemre méltó, kegyelmességed. A… hadnagyai. – Habozott. – Csak egyikük lépett az állomás területére. Tisarwat hadnagy.

– Háza neve? – követelte Anaander.

– Nem tudom… biztosan, kegyelmességed – felelte Giarod kormányzó. Celar állomásigazgató biztosan tudta Tisarwat háznevét, elvégre a hadnagy és Celar lánya, Piat barátok voltak, de feltűnt, hogy nem sietett elárulni. Mint ahogy Állomás sem. Nem mintha számított volna.

Anaander eltöprengett a csenden, majd éles hangon megszólalt: – Hajó, kövess! – Azzal kiviharzott az irodából.

– Állomás központi kontrollszobájához megy – mondta Tisarwat, fölöslegesen. Hát persze hogy oda tart. Miért, szólalt meg Anaander Mianaai hangja a hivatalos hírcsatornákon, áll sor a főcsarnokban? Állomás felvétele ismétlődött újra.

Nem volt értelme felállni az ágyról. Semmit sem tehettem.

– Ó, a rohadt életbe – szólalt meg mellettem Seivarden. – Ó, baszki. Mit képzel Állomás, mit művel? – Ez Tisarwat semmilyen kérelmének nem lehetett eredménye. Az üzeneteink még el sem érhették az Athoek Állomást.

– Védi a lakosait – feleltem. – Ahogyan csak tudja. Tudatja velük, hogy Anaander veszélyt jelent. Ne feledd, ez ugyanaz az állomás, amelyik kikapcsolta a gravitációját, amikor legutóbb a lakosait veszély fenyegette. – Jelen körülmények között valószínűleg ez volt a legtöbb, amit Állomás megtehetett. Persze, nem feltétlenül akadályozná meg, hogy Gurat Kardja polgárokat lőjön le – ez nem volt valószínű –, de lehet, hogy Állomás úgy gondolta, hogy még Anaander Mianaai is habozna, ha tudná, hogy mindenki őt figyeli. Márpedig mindenki figyelni fogja – a hivatalos hírek nemcsak az összes Athoek-rendszerben lévő vevőhöz jutnak el, hanem minden közvetítőállomáshoz is a kapuknál. A Hrad-rendszer körülbelül most kapja meg a felvételt, talán valamivel később. A hivatalos, jóváhagyott hírcsatornán, amelyhez minden polgár hozzáfér. Még bátorították is a hozzáférést, sokszor meg egyenesen lehetetlen volt elkerülni.

– De Radch uralkodója egyszerűen csak fogja magát, és bemegy a központi kontrollszobába, és leállítja – tiltakozott Seivarden. – Aztán rájött: – Vagy Radch uralkodójánál nincs ott az az izé, ami elvágja a kommunikációs csatornákat. Különben már használta volna. Most mit fog tenni?

Vajon mit fog tenni, töprengtem én is, ha felfedezi, hogy nem fér hozzá Állomáshoz? Vagyis, pontosabban, mit tett?

– Flottakapitány – mondta Tisarwat a kabinjában reszkető hangon. – Észrevette, hogy senki nem akart az Alkertről vagy a tóról beszélni? Nem mondtak el neki mindent, még Ifian őeminenciája sem. Nem tudom, miért, az ember azt gondolta volna, Ifian mindent elárul neki. Talán nem tud Basnaaidról vagy Uranról. – Ifian őeminenciája igenis tudott Basnaaidról és Uranról. Tisarwat most Anaanderre gondolt. – És észrevette, milyen fiatal? És… és ez az egész. Az egész. Azt hiszem, ő itt az egyetlen, flottakapitány, vagy egészen biztosan a legidősebb. És azt hiszem, ön nemcsak néhány burkolatot lyuggatott át. Igazán dühös. És fél. Nem tudom, miért. Nem értem, miért fél ennyire.

– Pihenjen, hadnagy. – Jócskán túl voltunk már a vacsora idején. Fáradt volt és zaklatott. – Hajó majd felkelti, ha hallunk Állomás felől. Most csak várnunk kell.

A felvétel csaknem két órán keresztül ismétlődött, aztán hirtelen leállt, és három másodperccel később átvették helyét a rendes hírek. A Toren Igazsága kibeszélőshow, ahogy Szfén nevezte. Most azonban kijárási tilalmat is bejelentettek. Senki nem hagyhatta el a lakhelyét, csak a feltétlenül szükséges munkákat végző polgárok – úgy is mint: orvosok, biztonságiak, az állomásfenntartók egyes osztályai, a refektóriumi dolgozók vagy az előre meghatározott időpontokban a refektóriumokból élelmet elhozók. Nem hangzott el, mi történik azzal, aki jogosultság nélkül hagyja el a lakhelyét, de mindenki újra és újra végignézhette, ahogy a biztonsági igazgató meghal. Mindenki hallotta, hogy Anaander lelövéssel fenyegeti azokat a polgárokat, akik nem hagyják el a sort a főcsarnokban.

Tisarwat eléggé zaklatott volt ahhoz, hogy kikeljen az ágyból, zubbonyt és csizmát húzzon, majd a lakhelyemre jöjjön, hogy beszéljen velem. – Flottakapitány! – kiáltotta belépve, miközben Bo Kilenc még gyorsan megráncigálta a zubbonya gallérját, hogy szépen álljon. – Ez lehetetlen! Némelyik hálóteremben az emberek három-négy váltásban használnak egy ágyat! Lehetetlenség mindenkinek a lakhelyén maradnia! Mit gondol ő, mit csinál?

Kalr Öt, aki a reggelihez terített, úgy tett, mintha nem vette volna észre Tisarwatot, de a hírek őt is éppúgy nyugtalanították.

– Hadnagy – mondtam –, menjen, és feküdjön le! Legalább színlelje, hogy pihen. Semmit sem tehetünk ilyen távolságból. – Még mindig a Kísértetrendszerben voltunk, a Kalr Kegyelme burkolatát még mindig az a kisebb, enyhén narancsszínű csillag melengette, és még mindig egyedül volt, Szfént leszámítva, akit azonban nem láttunk, és csak a mellékesén keresztül beszélt hozzánk. A csendet csak az athoeki kapu kommunikációs közvetítőállomása törte meg. – Valószínűleg hamarosan hallunk Állomás felől, ha hajlandó vagy képes beszélni velünk. Akkor majd eldöntjük, mit tegyünk.

Egy pillantást vetett az asztalra, melyen nemcsak nekem volt megterítve. – Enni fog? Hogy képes enni?

– Arra jutottam, hogy nem enni általában rossz döntésnek bizonyul – feleltem higgadtan. Láttam, hogy ő már türelme határán áll, és mindjárt elveszti az önuralmát. – És a tolmácsot sem hagyhatom teljesen magára. Vagy, az istenek legyenek hozzánk kegyesek, Szfénre.

– Ó, a tolmács! Teljesen megfeledkeztem róla. – Összevonta a szemöldökét.

– Menjen vissza lefeküdni, hadnagy.

Megtette, de alvás helyett teát kért Bo Kilenctől.

A fedélzeten mindenki ideges volt, leszámítva Szfént, akit mintha nem érdekelt volna, mi történik, és Zeiatot, aki a jelek szerint átaludta az egészet. Amikor a tolmács felébredt, reggelizni hívtam Szfénnel, Doktorral és Seivardennel együtt. Ekalu még mindig őrségben volt. Tisarwat ébren volt ugyan, de tudtam, hogy úgysem enne, és különben is aludnia kellett volna.

– A jelölő annyira lenyűgöző játék, flottakapitány – mondta Zeiat tolmács, és ivott a halszószából. – Szörnyen hálás vagyok Szfénnek, amiért megmutatta.

Seivarden meglepődött, de nem merte kimutatni. Doktort túlságosan lekötötte, hogy szúrósan méregessen engem az asztal másik oldaláról – még nem bocsátotta meg, hogy a jóváhagyása nélkül elhagytam az orvosi kabint. Azt gondolta, hogy többet kellene pihennem.

– Elnézését kérem, tolmács – mondtam –, de azt gyanítom, hogy a legtöbb radchaait igencsak meglepné a kijelentés, hogy ön nem ismeri a jelölőt.

– Jaj, dehogy, flottakapitány – így a tolmács. – Természetesen hallottam róla. De az emberek olyan nyugtalanítóan furcsa dolgokat tesznek, és tudja, néha jobb nem belegondolni.

– Milyen játékokat szokott játszani, tolmács? – kérdezte Seivarden, aztán rögvest meg is bánta, vagy mert emiatt rögtön ráirányult a tolmács figyelme, vagy mert késve felismerte, micsoda választ várhat.

– Játékok… – kezdte elgondolkozva Zeiat tolmács. – Nem mondhatnám, hogy kifejezetten játékokat játszanánk. Így kimondottan nem. De tudja, Dlique-ről elképzelhető. Bármit el tudnék képzelni Dlique-ről. – Rám nézett. – Dlique játszott jelölővel?

– Tudtommal nem, tolmács.

– Ó, helyes. Nagyon örülök, hogy nem vagyok Dlique. – Doktorra pillantott, aki tojást és zöldséget evett, és még mindig mogorván bámult engem. – Doktor, megértem, hogy hiányzik önnek a korábbi flottakapitány, nekem szintén, de ez aligha ennek az újnak a hibája. És igazából eléggé hasonlít az előzőre. Még egy másik lábat is igyekszik növeszteni az ön kedvéért.

Doktor lenyelte a falatot, de cseppet sem sértődött meg. – Tolmács, úgy tudom, hogy az első presger tolmácsokat emberi maradványokból növesztették.

– Én is így tudom – felelte Zeiat, akit nem hökkentett meg a kérdés. – Gyanítom, hogy még igaz is lehet. Jóval az egyezmény előtt, mielőtt egyáltalán felmerült volna a tolmácsok iránti igény, meglehetősen… mondjuk így… gyakorlatias szemlélettel álltak hozzá, hogyan kell emberi testeket összerakni.

– Vagy szétszedni – szúrta közbe Doktor. Seivarden majdnem ellökte magától a tányért. Szfén nyugodtan rágott és figyelt, mint végig az egész étkezés alatt.

– Valóban, Doktor! – helyeselt Zeiat. – De az ő prioritásaik nem emberi prioritások, és amikor összeraktak minket, tudja, nem igazán értették, mi lesz fontos. Vagy talán a létfontosságú erre a jobb szó. Mindenesetre az első néhány próbálkozás szörnyen félresiklott.

– Milyen értelemben? – kérdezte Doktor őszinte érdeklődéssel.

– Elnézését kérem, Doktor – szólalt meg Seivarden –, de éppen étkezünk.

– Talán később megbeszélhetik – vetettem fel.

– Ó! – Zeiat tolmácson őszinte meglepődés látszott. – Már megint az illendőségről van szó?

– Igen. – Végeztem a tojással. – Ha már itt tartunk, tolmács. Önt természetesen szívesen látjuk, ameddig csak velünk akar maradni, de mivel átjött velünk a Kísértetkapun, felmerült bennem, hogy nem akar-e elhagyni minket, mielőtt visszatérnénk az Athoekhez.

– Ó, jaj nekem, flottakapitány, dehogyis! Még nem mehetek haza. Úgy értem, el tudja képzelni? Mindenki azzal jönne, hogy „Szia, Dlique!”, és „Nézzétek, Dlique hazajött!” Csupa-csupa Dlique így, Dlique úgy, és nekem meg el kellene mondanom nekik, hogy nem, nagyon sajnálom, én nem Dlique vagyok, hanem Zeiat. Aztán el kellene magyaráznom, mi történt Dlique-kel, és az egész roppant kínos lenne. Nem, még nem állok készen arra, hogy ezzel szembenézzek. Nagyon rendes öntől, hogy hagyja, hadd maradjak. El sem tudom mondani, mennyire nagyra értékelem.

– Részünkről az öröm, tolmács – mondtam.

Athoek Állomás válasza négy részletben érkezett, mindegyiket jóváhagyott kérdésre adott ártalmatlan rutinválaszként címkézték meg. Tisarwatnak aludnia kellett volna, ehelyett a dekádkabinban ült az asztalnál. Nem bírt megmaradni a saját kabinjában, és különben is, így közelebb volt a fürdőszobához; sokkal több teát ivott, mint tanácsos lett volna. Bo Kilenc épp az imént tett le elé egy friss tálkával. Kilenc lenyűgözően türelmes volt, tekintve hogy számára az éjszaka közepére járt, és ő sem aludt többet, mint a hadnagya.

Hajó egy pillanatot sem vesztegetett, rögtön és magyarázat nélkül Tisarwat látóterébe vetítette az első beérkező üzenetet. A hadnagy felugrott székéből. Összeráncolta homlokát. – Ez egy űrsiklómenetrend. Miért küldte el Állomás az űrsiklók menetrendjét? – Egész pontosan ez az utasszállító űrsiklók menetrendje volt Athoek Állomás és a bolygó űrliftjeinek teteje között. Tegnapi dátummal.

Éppen a fürdőből jöttem és a parancsnoki híd felé tartottam, de ekkor megfordultam, és inkább a dekádkabinba mentem, nyomomban Öttel. – A következőt, Hajó – mondtam. Az állomásbiztonságnak alá kellett vetnie magát a Gurat Kardja egyik hadnagyának. Gurat Kardja mellékesei együtt járőröznek majd az állomáson a biztonságiakkal, mint ahogy Atagaris Kardjának mellékesei is. – Atagaris Kardjának hadnagyairól semmilyen említés nincs – jegyezte meg Tisarwat, amint beléptem az ajtón, Kilenc pedig egy széket húzott ki nekem. – Vagy ami azt illeti, egyik tisztjéről sem.

– Miért nem? – kérdeztem. – Atagaris Kardja nem kapta meg azokat a koporsókat, amiket otthagytunk?

– Talán ő távolította el Hetnys kapitányt a parancsnoki székből – vetette fel Tisarwat, és visszaült. – Aligha lenne meglepő. Hetnysnek jó, ha feleannyi sütnivalója van, mint egy osztrigának. Azt pedig ön elég világossá tette, hogy akinek kezében Hetnys van, az irányítja Atagaris Kardját is. – Hümmentett. – Ez még hibának bizonyulhat.

Én is ebben bíztam. – És a következő?

– Sürgős audienciakérelmek listája… – Tisarwat habozott.

– Anaander Mianaaijal – fejeztem be helyette. – És természetesen Fosyf Denche is a listán van, és persze azt akarja, hogy Radch uralkodója orvosolja a lányát, Raughdot sújtó szörnyű és téves ítéletet.

Tisarwat megvetően felhorkant, majd összevonta a szemöldökét. – És végül a polgárok listája, akiknek azonnal a bolygóra kell költözniük, hogy enyhítsék az állomás túlzsúfoltságát. Flottakapitány, nézzen csak rá a nevekre!

Ránéztem. – Basnaaid és Uran is rajta vannak.

– Biztosra veszem, hogy Celar állomásigazgató állította össze a listát. De nézze a többit.

– Igen – mondtam.

– Szinte kizárólag ychanák – kifogásolta Tisarwat. – Ami voltaképpen logikus, mivel eredetileg is főleg ychanák vesztették el a lakásukat. Ha pedig zűrzavar alakulna ki az állomáson, valószínűleg ők húznák a rövidebbet. Celar állomásigazgató bizonyára arra gondolt, hogy viszonylagos biztonságba helyezi őket. De látok legalább egy tucatnyi embert, akik rögtön arra gyanakodnak majd, hogy méltánytalanul lettek kiválasztva. És abban is kételkedem, hogy a listán bárki is örülne annak, hogy egyszerűen elküldik az állomásról. – Összevonta a szemöldökét. – Ma kell távozniuk. Ez gyorsan ment.

– Igen – értettem egyet. Anaander valószínűleg mindenkinek megparancsolta, hogy maradjon a helyén, és Celar állomásigazgatónak gyorsan ki kellett találnia, hogyan oldja ezt meg minél hamarabb. Végre leültem a székbe, amelyet Bo Kilenc húzott ki nekem. A mankóimat az asztalnak támasztottam Szfén és Zeiat folyamatban lévő játszmájának darabjai mellé. – Ez az információ az űrsiklómenetrendhez tartozik? – csakhogy a költözési utasítás mai volt, a menetrend pedig tegnapi.

– Flottakapitány – szólt Tisarwat frusztráltan és rémülten. – Hallotta, amit mondtam? Sietve áttelepítik alkerti lakosok tucatjait, miközben fegyveres katonák lelövéssel fenyegetik a főcsarnokban a polgárokat.

– Hallottam.

– Flottakapitány! A listán sokan vannak, akik valószínűleg nem lesznek hajlandók felszállni az űrsiklóra.

– Azt hiszem, hadnagy, hogy igaza van. De semmit sem tehetünk az ügyben. Három napra vagyunk az Athoek Állomástól. Akármi történik is, az épp most zajlik.

Szfén jött be, szorosan mögötte Zeiattal. – Voltaképpen én soha nem voltam gyerek – mondta éppen Zeiat tolmács. – Akarom mondani, amikor gyerek voltam, valaki más voltam. Merem állítani, hogy te is. Kétség sem férhet hozzá, ezért jövünk ki olyan jól egymással. Üdv, flottakapitány! Üdv, hadnagy!

– Tolmács – biccentettem felé.

Tisarwat szinte észre sem vette, hogy más is van a dekádkabinban. – Vagyis Állomás tudatni akarja velünk, hogy Hetnys kapitány nincs az Atagaris Kardja fedélzetén, és jó eséllyel nem is lesz. Azt mondja, hogy Basnaaidot és Urant biztonságba helyezik. És hogy Fosyf megragadja a lehetőséget, hogy ismét a csúcsra törjön. És hogy az űrsiklók ugyanúgy közlekednek, mint mindig? Miért?

– Azt üzeni nekünk – szólalt meg mögöttem Öt, Hajó nevében –, hogy valami történt az egyik űrsiklóval. Az egyik hiányzik a menetrendből. Nézzék! – A látóteremben és Tisarwatéban megjelent a menetrend, amelyet Állomás küldött, és az, ami Hajónak volt meg. Világítottak a különbségek, azok az érkezések és indulások, amelyeket a rendes menetrend tartalmazott, de az elküldött nem. – Mindegyik ugyanarra az űrsiklóra vonatkozik. Vagyis állomás azt akarja közölni, hogy valami történt azzal a siklóval. Azt is óvatosan tudatja, hogy ez a tegnapot megelőzően történt. Vagyis még mielőtt Basnaaid és Uran felszálltak volna a bolygóra tartó űrsiklóra.

Szfén leült a folyamatban lévő játék egyik térfelére. – Állomás már megint azt csinálja, hogy nem mondja el, mi a baj, miközben valami nyilvánvalóan nincs rendben?

– Valahogy úgy – válaszoltam. – Csakhogy ezúttal mi kértük erre. Nem mondhatja meg közvetlenül, mert a Bitorló az űrállomáson van.

Zeiat tolmács mellettem ült, a jelölőtábla másik térfelén. Egy pillanatig homlokát ráncolva meredt az élénk színű jelölőkre a táblán lévő mélyedésekben és a szétszóródott tojáshéjdarabokra. – Azt hiszem, te jössz, Szfén.

– Úgy tűnik – felelte Szfén. Kimarkolta a tábla egyik mélyedéséből a jelölőzsetonokat, és tenyerén megmutatta őket Zeiatnak. – Három zöld. Egy kék. Egy sárga. Egy piros.

– Azt hiszem, négy zöld van – mondta kétkedve a tolmács.

– Nem, az határozottan kék.

– Hmm. Jól van. – Zeiat kivette Szfén kezéből a piros zsetont, és a megbőrösödött teába dobta. – Az majdnem egy egész tojást ér. Alaposan meg kell fontolnom a következő lépésemet.

– Van még az ön számára néhány tojáshéjunk, ha szüksége van rájuk – ajánlkozott Bo Kilenc. A tolmács szórakozottan legyintett, és a táblát fixírozta, miközben Szfén újraosztotta a megmaradt jelölőket.

– Nézzen csak a biztonságiak parancsára – szólított meg Tisarwat. – A megfogalmazásra. Azt hiszem, Gurat Kardja jelenleg az Athoek Állomásnál dokkol. De miért… – Homlokráncolva elhallgatott.

– Mert Anaandernek minden fedélzetén lévő mellékesre szüksége van, hogy az állomást ellenőrizhesse – kockáztattam meg a sejtést.

– De hát három másik hajója is van! Az egyik egy csapatszállító, nem? Több ezernyi… – Láttam, ahogy a felismerés fejbe kólintja. – Mi van, ha nincs három másik hajója? Flottakapitány! – Ismét a látóterében lebegő adatokat böngészte. – Miért nem árulta el Állomás, melyik hajók vannak a rendszerben? – Aztán: – Nem, ő nem mondta volna meg Állomásnak, mely hajók tartózkodnak a rendszerben, különösen, ha nincsenek sokan. És nem bízik Atagaris Kardjában. Sem Hetnys kapitányban.

– Csodálja? – kérdezte Szfén. – Mindketten arrogánsak és korlátoltak. – Tisarwat felnézett a mellékesre, meglepte, hogy a kabinban látja. Pislogva nézett rá és a tolmácsra.

– Tudja vajon, mi történt legutóbb, amikor Atagaris Kardja végzett állomásbiztonsági feladatot? – kérdezte Tisarwat. Aztán: – Nem, persze hogy nem tudja. Valamiért nem mondták el neki.

A kevés alapján, aminek előző nap tanúi voltunk, sok dolog akadt, amit a rendszer tisztviselői nem árultak el Anaander Mianaainak. – Vagy tudja, és nem érdekli.

– Könnyen lehet – értett egyet Tisarwat. – Flottakapitány, vissza kell mennünk!

– Igen – mondta Zeiat tolmács, aki még mindig az előtte elterülő játszmát vizslatta, és a lépésén töprengett. – Úgy hallottam, hogy majdnem kifogytunk a halszószból.

– Hogyan történhetett? – kérdezte Szfén olyan ártatlanul, ahogy sejtésem szerint egyáltalán képes lehetett rá.

– Kérem, flottakapitány. – Tisarwat mintha egyiküket sem hallotta volna. – Nem hagyhatjuk annyiban a dolgokat, és van egy ötletem.

Ez felkeltette a tolmács figyelmét. Fölnézett a játékból, és áthatóan meredt Tisarwatra. – Az milyen? Fájdalmas? – Tisarwat csak pislogott. – Néha arra gondolok, jó lenne, ha volna ötletem, aztán eszembe jut, hogy ez pontosan olyasmi, ami Dlique-kel szokott előfordulni. – Amikor Tisarwat nem válaszolt, Zeiat ismét a játékra fordította figyelmét. Fölvett egy sárga jelölőzsetont a tábláról, a szájába vette és lenyelte. – Te jössz, Szfén.

– Az sem volt zöld – mondta Szfén.

– Tudom – felelte Zeiat árnyalatnyi elégedettséggel.

– Hajó készen áll, hogy elvégezze a számításokat a visszaúthoz Athoekbe – mondtam Tisarwatnak. – Menjen Doktorhoz, és mondja meg neki, hogy túl sok teát ivott. – Tiltakozásra nyitotta a száját, de folytattam. – Három nap a visszaút Athoekbe. Néhány percet tudunk nélkülözni. Miután Doktor végzett önnel, látogasson meg a kabinomban, és megbeszéljük az ötletét.

Ellenkezni akart. Rácsapni az asztalra és kiabálni velem. Majdnem meg is tette, de végül nagy levegőt vett, majd még egyet. – Flottakapitány – szólt. Felkelt, felrúgva maga mögött a széket, és kiment a dekádkabinból. Bo Kilenc fölállította a széket, majd követte.

– Milyen könnyen felizgatható egyén ez a Tisarwat hadnagy – jegyezte meg Zeiat. – Egy ötlet. Gondoljon csak bele!