8. Ed-Wen. Erő

 

– Kelj fel, Justitia! – A hang gőgös, parancsoláshoz szokott, és éles fájdalom nyomatékosítja az oldalamban. Kétségtelen, egy Justitia páncélozott csizmájának orra. Sötét van. A fiú még alszik…

– Kelj már föl!

Ez a hang… Ez a bársonyos alt… Tűz!

– Tűz! Te vagy?

Nem kell válaszolnia. A kölyök álmos szeme végigfut a barlangon. A sátor kupolája mint egy virág szirma, széthasogatva körülöttünk, mellettem Lan küszködik a csuklójára és bokájára szorított erőtérbilincsekkel. Karcsú Justitia magasodik fölénk, teljes fegyverzetben, kardja a mellemnek szegezve.

Tényleg Tűz az. Barátnőm a Ház iskoláiban. Sisakja alól dús, vörös fürtök – névadói – hullámzanak elő.

A barlang szájánál Mana fiacskája túrja elmélyülten az orrát. Le nem veszi a szemét a mellemről. Tűz Szeme. Bizonyára nem jókedvében választotta…

– Te kövér patkány! Hogy mertél idejönni? – Kicsi Lan üvöltve ront elő.

– Vissza! – kiáltjuk egyszerre Tűz meg én, de már későn. Kicsi Lan a levegőben teszi meg az utolsó métert, feje tompán puffan a másik zsíros hasán, és együtt zuhannak a kövek közé.

– Mocskos fattyú! – A kövér suhanc szívósabb, mint hittem. Összeakaszkodva hemperegnek a porban. Csak Mana kölykének eltorzult arcát látom. Gomolygó por, kavargó végtagok. Gondolom, Tűz sincs ezzel másképpen.

Most vagy soha!

Talán mégse most. Tűz kikapcsolt kardjának hegye a gégémnek szorul.

– Ne próbálkozz, Darázs!

Egy kéz érinti meg lassan a csuklómat, ráfonódik, biztató szorítás. Lan.

Tudja, hogy az erőtérbilincsek csak a gyors mozgást fékezik. Készül valamire. Hát várok…

Csak a verekedés zaját hallani. Lassan Kicsi Lan kerekedik felül, a kövér arca csupa vér. A fiú valószínűleg a felsőkarján térdepel. Keze belelendül a képbe, és a véres arcon csattan.

Gyönyörű pofon!

– Most! – üvölti végre Lan. És tovább üvölt a fájdalomtól, ahogy az erőtér karikába görbíti a testét.

Tűz kardjának hegye elszáll valahová, közben végighasítja az államat. Arrébb hengeredem, ahol a felszerelésem lehet. Meg kell találnom a Kardot!

„Kicsi Lan! Hagyd a dagadtat, és csak ránk figyelj!”

Dühödten tapogatózom, amíg a fiú kiszabadítja magát. A világ egy pillanatra elsötétül, aztán végre látom magamat.

„Mi volt ez, Lan?”

„Lefejeltem ezt a dögöt.”

„Jól csináltad! Most kapaszkodj fel a sziklapadra a bejárat mellett!”

A Kard jó messze van, és Tűz már tápászkodik felfelé. Persze megvakítva már nem akkora vitéz…

Az én Lanom egészen kicsavarodva hever a földön, de ádázul vigyorog. Még kacsint is.

Kezemben a Kard! Vívóállásba helyezkedem.

– Jöhetsz, Tűz!

Jön. Gatian atya elalélna az irtózattól! Meg persze Oran testvér is. Az erőtér halvány ibolyaszínbe vonja az alakját. Csak a nyaka, felsőkarja és combja védtelen.

Nekem meg az egész testem az…

– Ostoba vagy, Darázs!

Nem is figyelek rá. Az ellenfél ingerlése a Justitia-harcmodor egyik alapfogása. Lényegtelen, akármit mond!

A lényeg, hogy még mindig bizonytalanul mozog, meglehetősen nagyot repült, és a dagadt is csak lassan tér magához. Egyelőre csupán táncolunk egymás körül, óvatosan, a másik gyengéit keresve. Vagy háromszázhetven éve vívtunk egymással utoljára, növendék korunkban, a Harci Iskolában. Azóta mindketten sokat fejlődtünk.

Ő vajon mennyit?

Ennyit! Rull-malom!

A Rull rendszer üstököszónájában bujkáló kalózok kedves fogása. Halálos, de ha valaki ismeri, könnyedén kivédheti…

Sőt!

A támadó instabil helyzetét kihasználva a maga javára fordíthatja…

Mint én!

Szegény Tűz! A karja vérzik, alig lát…

Persze nem adja fel.

– Milyen ostoba vagy, Darázs! Szerelmes leszel az első jöttmentbe! Aki ráadásul a bűnös. Azt hiszed, hogy én szűz maradtam ennyi év alatt? Én mindig elvettem, amit megkívántam!

Válaszra se méltatom.

– Ostoba! Emlékszel a Belső Út Mesterére! „A szerelem elgyengít, lelassítja a reakcióidat, aggodalmaskodó leszel és lusta. A gondolataid csak a szerelmed körül csaponganak, képtelen leszel koncentrálni.” És milyen igaza volt!

Lan felé csap, alig tudom félreütni a pengét. A féltés dühe ad erőt.

De el is vakít! Izzó fájdalom az oldalamban. Éppen csak, de elért.

A nevetése jobban fáj. Tudja, hogy megtalálta a gyenge pontot a védelmemen. Most már állandóan közte és Lan között kell maradnom. Ki fogja használni mozgásterem szűkülését.

Ha hagyom!

– Engem megerősít a szerelem, Tűz! Ajánlom neked is!

Kardom hegye milliméterekre cikáz el a torka előtt, a váll-lemez erőtere löki vissza, és már kapja is a következőt. A fonák forgás végén a penge a combjába hasít. Feljajdul, meghátrál. Ujjongva szorítom a barlang szája felé.

– Gyerünk! Adj neki! – biztat Lan.

Porfelhő száll a szemembe, a világ elhomályosul, a föld félelmetes gyorsasággal felém ugrik. Sötétség.

– Kicsi Lan! – sikoltom. – Mi történt? Nincs válasz. A Mező is üres…

– Elintéztem a fattyút! – Ez Mana kölyke…

Hát így végezzük. Egy ostoba, elkényeztetett kölyök kezétől…

Kikapcsolom a Kardot. A földre dobom. Várom, hogy a bilincs a csuklómra kattanjon.

A saját bilincsem.

 

*

 

A fiú szerencsére csak elájult, Lan a karjában hozta a hajóig, de attól még semmit sem látok az egész parádéból. Bizonyára a megszokott kép: a diadalmas Justitia a kifejezéstelen arcú, tagbaszakadt Őrök sorfala között a fedélzetre kíséri a bűnöst. Persze mindenfelé a Ház piros-fehér színei, büszkén magasodik a zárkahajó, ünneplő tömeg…

Mondjuk itt igazából senki más nincs rajtunk kívül… A bűnös sem kifejezetten megtört… Az Őrök… Nos… Ők igazából meglepettek lehetnek.

A Justitia… Hát… Itt nem is egy Justitia van… És mindketten meglehetősen viharvertek… Több sebből véreznek… Az a kisebbik meg legalább olyan megtört, mintha ő maga lenne a bűnös…

Ez én vagyok. Tűz meghagyta a páncélomat, a felszerelésemet… Még a Kard is itt lapul a hüvelyében a hátamon… Elemek nélkül, persze, de ha akarnám, a csupasz pengével is csinos kis mészárlást rendezhetnék itt…

Csakhogy nem akarom. Lant úgyse tudom kiszabadítani. Mellesleg Tűz egy kedves, húszcentis pengét szorít az oldalamhoz, miközben úgy tesz, mintha a hajó felé támogatna. Megható látvány lehetünk: sebesült társát segítő hős Justitia.

Valójában Tűz szigorú parancsot kapott, hogy titkolja el az őrség előtt árulásomat. Ezzel most az ő mozgástere is leszűkült. Ki fogom használni.

Csak jussak el a Házba! Kiderül, hogy ki a jobb…

Annyira biztos a dolgában! Tudja, hogy Lan nélkül nem szököm meg. Azt persze nem tudja, hogy vele sem…

 

*

 

Trvan ismerős, barátságtalan arca tölti be a képernyőt, és ettől a zárkahajó amúgy is szűkös vezérlőkabinja még kisebbnek tűnik.

– Hallja-e – mondja csendesen Tűz –, a katonáival ordibáljon! Mi az Igazság Házának küldöttei vagyunk!

Az admirális nem zavartatja magát:

– Ark Nagyhercege nevében követelem, hogy haladéktalanul adják át a trónörökös gyilkosát!

– Önnek nincs joga ezt követelni, admirális.

– Jogom van, mint Ark Rendkívüli Meghatalmazottjának a térségben, jogom van, mint a hercegek rokonának, és ne feledje, jogom van, mint az Ark Ötödik Flotta főparancsnokának.

– Nincs joga beavatkozni az igazságszolgáltatás menetébe! A Ház Bírósága…

– A Ház Bírósága! A legsúlyosabb ítélet, amit ezer év alatt hoztak, életfogytiglan volt! Ez az égbekiáltó gaztett száz halált érdemel! A legkevesebb a nyilvános kivégzés Aarkenen!

– Mag Szektor valamennyi lakott világa elismeri a Ház ítéleteit. Ön, admirális, ezeknek a világoknak az akaratával szegül szembe!

– Én itt az ark nép akaratát képviselem! Az ark igazságszolgáltatást képviselem! Ötven hadihajó jelenti ezt az igazságszolgáltatást a szektornak ebben a részében. És ennek az ötven hajónak valamennyi ütegét önökre irányoztuk, Justitia!

– Fenyeget, admirális?

– Eszembe sem jutna ilyesmi. Csupán egy elvont Igazság és az erő igazsága közötti különbségre hívtam fel a figyelmét.

Ez így megy egy órája. Ideje közbeavatkoznom. Nem így kell ezzel beszélni!

– Elég volt, admirális! – A kamera látóterébe furakszom. – Megfeledkezik arról, hogy a szektornak ez a része a Wen Köztársaság területe! Bármilyen fegyveres incidens egy szuverén ország belső világain háborút robbant ki. Háborút akar, admirális?

– No lám! A kis… hm… Justitia. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök.

– Hasonlókat, admirális! Tudom, hogy háborút akar, kedvesem. Mi nem akarjuk. Nem akarják az emberek Edán, egész Wenben és képzelje, egész Mag Szektor nem akarja a maga háborúját! És a Ház sem akarja, Trvan! Elmondom, mit tenne, ha átadnánk a bűnöst magának. Nem lenne nyilvános kivégzés, ugye, admirális? Olyan könnyű egy embert szkafander nélkül kilökni a zsilipen… Nem bízunk meg magában, admirális. Egyetlen ark tisztben sem bízhatunk meg. Inkább felrobbantjuk a hajót! Az Ötödik Flotta szeme láttára, a Wen flotta legénységének szeme láttára… És persze egyenes adásban a holovíziós híradók nézőinek szeme láttára…

– És akkor mi lesz? – Az admirális harciasan előrelöki az állát, de a tekintete már bizonytalan.

– Akkor kitör a maga kis háborúja, Trvan kedvesem! De minden háborúnak vége szakad egyszer. És akkor, legyen bármilyen magas poszton, admirális, elindul majd egy Justitia, remélem, éppen én leszek majd, hogy magát a háborús bűnöket kivizsgáló törvényszék elé vigye. Akkor majd megtudja, hogy milyen súlyos ítélet is az életfogytiglan. De ezt mintha már megtárgyaltuk volna, admirális…

Vörös, nagyon vörös… Mindjárt robban.

– Harminc másodperc múlva megkezdjük a manővereket az ugrás vektorához. A hajói utat engednek nekünk. Köszönjük, admirális! Bízzon a Ház ítéletében!

Kikapcsolom a képernyőt.

– Harminc másodperc, pilóta!

– Rendben.

Csigalassúságú másodpercek, huszonöt, tíz, öt, négy, három, kettő, egy…

– Most!

A hajó meglódul. Csönd. Egyetlen lövedék sem csapódott belénk. Az ark hajók ágyúi vakon ásítanak. Gyorsulunk. Győztünk!

– Remek volt, Justitia! Jól megadta neki.

– Semmiség. Már volt gyakorlatom ezzel a Trvannal…

Begyűjtöm a pilóta mosolyát, a bekötözött fejű kölyökét, még Tűzét is. A dagadt rendületlenül túrja az orrát. Drága Lan! Most egészben maradt a segged!

 

 

9. A Ház. ítélet

 

Senki sem várt a négyes dokkban, csak egy parancsolóan villogó vörös útjelző sáv és az az erőszakos gondolat-csáp, ami kíméletlenül ostromolja a tudatomat, amióta beléptünk Lalla légkörébe. Számítottam rá, mindenütt szilárd mentális gátakba ütközik.

De nem adja fel.

Legalább könnyebben megtalálom a gazdáját.

Tűz, úgy látszik, felkészült erre a szokatlan fogadtatásra, mert villámgyorsan Lan mögé parancsol két őrt, és máris indulunk a kijelölt irányba.

Látszik, nagyon sietne. Sajnos Lan a bilincsek miatt csak csoszogni tud. Sajnos…

Megint forral valamit, mert attól azért lehet gyorsabban haladni, ha erőtér béklyózza is a lábat. Remélem, nem fogja keresztezni a terveimet.

A vörös sáv egyre szűkebb folyosókon vezet bennünket. Sehol egy lélek. A Bírák nyilvánvalóan elejét akarják venni a szóbeszédnek. Mintha szándékosan a kezemre játszanának. Tűz is. Egyre gyakrabban fordul vissza, hogy Lant noszogassa.

Közeledik az én időm. Egy ilyen noszogatásnál… Tűz amúgy sem láthat sokat… A dagadt csak bámul mindenre, mint borjú az új kapu…

– Áaaaá! – Lan ordítása és hatalmas testének zuhanása!

Az erőtér megint ívbe feszítette a testét. Folyamatosan ordít.

– Ne üvöltsön! – sziszegi Tűz.

– A lábam! A lábam!

– Mi van?

– A lábam… Görcs… Lehet, hogy eltörött a combcsontom!

Liheg.

– A bilincsed! – kiabálok Tűzzel. – Az erőtérbilincs nem kilométeres utakra való! Csípjünk el egy kabint!

– Nem!

– Vegye le… Kérem… ÁÁÁáá!

Tűz habozik.

– ÁaÁÁÁÁ!

Csak nem történt valóban baja?

No jól van!

Lan rándul egyet, azután elhallgat.

– Sokk – közlöm Tűzzel. – Csinálj valamit!

– Jól van, jól! – Leguggol Lan mellé. Felcsattan. – Te szexmániás, hájas kis csótány! A seggem helyett inkább a kezem bámuld!

Lan lába szabad! Tűz elegáns ívben elszáll mellettem.

Kicsi Lan irtózatos erővel lefejeli Mana kölykét.

Rávetem magam Tűzre, mielőtt kivonhatná a kardját. Átkulcsolom a nyakát, ahol védtelen a páncél és a sisak közt. Megvakítva, a földhöz szegezve nincs sok esélye. Hamar elájul. Nem ölöm meg.

– Ez kész! Kicsi Lan, nézzük, mit művel a barátod!

Az egyik Őr már a padlón hever, a másikat Lan hatalmas teste préseli a falhoz. Kapálózik, de nem tudja előrántani a pisztolyát. Lan hátralép, és az erőlködéstől előrezuhanó Őrt könyökkel állon vágja.

Szabadok vagyunk! Meglepően könnyen ment…

Lan lihegve támaszkodik a falhoz, arcát fájdalom torzítja.

– Megsebesültél?

– Frászt! Görcs… A combomban.

Felvihogok. Ráz a röhögés. Alig tudom szétcsavarni Tűz kardját.

– Mit vacakolsz? – A lábát masszírozza.

– Az elemek, hihihi, az elemek hiányoznak a Kardomból, hihihihi!

– Vedd el az övét, és kész!

– Csak az ő kezében működik. A telepek viszont szabványosak.

– Aha. Ezt a vacakot rajtam hagyjuk? – nyújtja előre két kezét.

– Bocsáss meg! Kicsi Lan! Itt van Tűz kódkártyája. Ereszd szabadon a nap hősét!

– Köszönöm. A bűnös megtette a magáét, most a Justitia következik!

– Justitia? Hihi. Tűzre gondolsz?

– Rád!

Elkomorodom:

– Én már nem vagyok Justitia.

– Hát akkor?

– Senki. An Oven, ha úgy tetszik. De ha bevégeztem a dolgom itt a Házban, szólíthatsz Szabad Embernek!

– Miféle dolgod van még ezekkel?

– Hosszú lenne elmondani… De mindenképpen meg kell tennem, mielőtt elmegyek. Nem muszáj elkísérnetek…

– Hülyeségeket beszélsz! Hát persze, hogy elkísérünk, ugye, Kicsi?

– Persze – morogja a kölyök kelletlenül.

– De előbb csinálunk a Bíráknak egy kis csomagot!

– Mire gondolsz?

– Erre. – Megrázom az orra előtt a bilincseket. Leakasztom az enyéimet is. Egy karika Tűz bokájára, a párja a Dagi kezére… Lan végre megérti, hogy mit akarok, buzgón közelebb hozza az ájult Őröket. Mind a kettőt egyszerre, a hóna alatt. Biztosan nekem akar imponálni…

A végén a Dagadt bokája a magasabbik Őr kezére szorul, és így tovább. Lánc, lánc, eszterlánc… Tűz csuklóján bezárul a kör. Gyönyörű gombolyag!

– És most? – Lan idegesnek látszik. Megértem. Az ő bőrére megy a játék.

– Keresünk egy meditációs kamrát.

– He?

– Senki se tudja, hogy itt vagyunk, csak a Bírák. Ők pedig igyekeznek eltitkolni. Haladjunk közben…

– Miért?

– Mit miért?

– Miért titkolóznak a Bírák a saját várukban?

– Miattam. Renegát lettem. Esetleg a többi Justitia is kedvet kapna a szerelemhez…

– Azt ne mondd, hogy nem is üldöznek!

– Egyelőre nem hiszem. Nem tudom, hogy hová tartottunk, de még messze voltunk. Legalább tizenöt percünk van, míg a hiányunk feltűnik. Meg kell találnom, amit keresek!

A folyosó továbbra is néptelen. Válogatok a kamrák között. Betuszkolom a Lanokat a másodikba.

– Üljetek le, és maradjatok csöndben!

Lekuporodom. Meditációs póz. Kiterjesztem a tudatom az agyamat ostromló telepatikus csáp mentén. Nem számít rám. Minden ellenállás nélkül behatolok az elméjébe.

A Szörny!

Lát.

Bíbor félhomály. Magas mennyezet. Lüktető, bugyborgó hangok.

Semmi egyéb. Hanyatt fekszik.

Mélyebbre!

A fájdalom fekete pókja terpeszkedik mindenen.

Mélyebbre!

Mindenütt ugyanaz a feketeség, belehatolok, magamra eresztem a Szörny fájdalmát.

Fájdalom! Fájdalom a csontokban, az izmokban, a bőrben, az idegekben, minden sejtemben! Tompa fájdalom. Egyszerre minden könnyebb!

Emlékrétegek.

Bálterem. Ismerős. Pompás nők és férfiak kavarognak körülöttem. Ijedt, meglepett, méltatlankodó arccal engednek utat. Határozottan haladok. Markáns, sebhelyes arcú férfi. Megállok. Felnézek rá. „Havian Marre, az Igazság nevében, letartóztatom!”

Ez a hang!

Az én hangom. A bál… A legutóbbi Utam!

Mélyebbre!

Szikrázó kék csillag az űr bársonyán. Kék pont. Korong. Tányér. Óriási félgömb. Tagolt felszín. Dokkok fénylő torka.

Marre űrmélyi gyógyszergyára. Ahol rabszolgákon kísérletezett. Előző Utam harmadik napján.

Mélyebbre!

Félhomály, magas mennyezet, lüktető, bugyborékoló hangok.

Sötét. Fájdalom.

Emlékrétegek. Egy-egy villanással átszáguldok régi Útjaimon.

Túl az elsőn!

A vívóterem. Szikrázva csattognak a gyakorlókardok. A Harc Mestere. Mosolyogva tisztelgésre emeli a kardját.

Leeresztem a kezem. A Mester pengéje villan, félreütöm, és az ellenkező oldalon beviszek egy gyors vágást. „Gratulálok, An! Justitia vagy. Mindent megtanultál, amit én megtaníthattam.”

Mélyebbre!

Játszótér. Kislányok fogócskáznak mélyen alattam. Furcsa, bizonytalan a mozgásuk. Az egyikük felemeli az arcát. Pillantása üres. Vak.

Én vagyok.

A Szemeink mindig körben ültek, magasan, az amfiteátrum nézőterén… Még a játékaink se voltak igazi játékok. A játszótéren is csak a látást gyakoroltuk a Szemmel.

Mélyebbre!

Ugyanaz a mennyezet. Megmozdul. Haladok. A plafon fehér kockái egymás után tűnnek el. Ajtó szuszog. Férfihang suttog fölöttem.

Nem értem!

Léptek kopognak, a kockák egyre gyorsabban futnak felettem. Ajtó szusszan. Lassúdó léptek. A mennyezet barackszín. Szuszogó lélegzetek vesznek körbe. Erőlködve félrefordítom a fejem. Tízévesforma kislány fekszik mellettem. Alszik.

Én vagyok!

De ha alszom, ez nem a Szem. Akkor még nem is volt Szemem! Akkor ez… A Szörny saját szeme! Mellettem feküdt!

Komor férfiarc fölöttem. „Kezdjük!” Valami meleg, puha simul a kezemhez. Kiterjesztem a tudatom. A kislány elméje. Álmodik.

Ezt álmodtam mindig! Ezt… Hogy látok.

Ez volt hát az Összehangolódásunk!

Tovább!

Megint a mennyezet kockái. A léptek most kényelmesebbek. Ajtó. Egy pillanatra megbillen a fejem. Az ajtón világító kék szám: 4023.

Megvagy!

Kifelé az eleven fájdalom poklán át!

Hogy szenved ez a szörny! No már nem sokáig. Érzem, ádázul vigyorgok.

Felmerülök a meditációból. Remegek.

– Baj van?

– Minden rendben. Túl mélyen voltam. Túl mélyen… Azonnal összeszedem magam.

– Sápadt vagy…

– Semmi bajom! Kicsi, nézz ki a folyosóra!

– Sehol senki.

– Igyekezzünk! Keresnem kell egy infoterminált.

Nekirugaszkodunk.

Állj! Itt a terminál…

– Útvonalajánlatot kérek a kék szektor négyezer-huszonhármas helyiségéhez!

– Zárt terület. Harmadik fokozat. Kérem a felhatalmazását bizonyító kártyát!

Remélem még nem tiltották le Tűz kártyáját! Nem.

– Prioritás ellenőrizve. Az útvonal harminc másodpercig látható a képernyőn. Harminc, huszonkilenc…

Tíz szinttel lejjebb, hármas lift, hatos folyosó. Négy forduló. Bal, jobb, jobb, jobb.

A konyhák mögött! Hihetetlen. A legközönségesebb hely, a kiszolgáló szektorban, majdnem a külső falnál. Arrafelé minden sarkot ismerek!

Úgy látszik, a Bírák kerülni akarták a feltűnést. Mondjuk sikerült is nekik!

Az összes kölyök arrafelé lóg mindig, ha teheti, az emberi és robotszakácsok jószívűségében bízva… Én is azt tettem… Mégsem emlékszem!

 

*

 

És itt van! Egyszerű plasztacél ajtó, rajta a számok: 4000-5000. Alatta alig észrevehető táblácska:

 

ZÁRT TERÜLET

 

HARMADIK FOKOZAT

 

BELÉPÉS CSAK FELHATALMAZÁSSAL!

 

De Tűz kártyája most is megteszi a magáét. Szabad az út!

– Lan, te kinn maradsz!

– Én ugyan nem!

– Ne vitatkozz! Ez zárt terület. Justitia bemehet, de egy külvilági semmiképpen.

– Jo, jó! Értem. Csak féltelek.

– Engem? Hát ki hozott el idáig?

– Éppen azért!

– Haha! Akárki kérdez, vágj kellően bárgyú képet, játszd el, hogy szállítómunkás vagy, eltévedtél… Vagy mit tudom én! Vágd ki magad! Lord Aarkham tanítványának magyarázzam?

Elkomorul. Talán sohasem fogja megbocsátani nekem a nagybátyja halálát… De így legalább megharagszik, és kint marad.

– Gyerünk, kölyök, befelé!

– Kicsinálnak, Darázs!

– Ott bent nincs senki, aki árthatna nekünk.

– Nem akarok bemenni.

– Akkor maradj kint Lannal, legalább valaki vigyáz rá. Különben is, már a Házban vagy, nem kell segítened…

Megsértődik, pont ahogy akartam. Hála néked még utoljára, Külső Utak Mestere!

„Ha megtaláltad a kulcsot a lelkükhöz, az emberek megteszik amit akarsz. A leglehetetlenebb, legőrültebb dolgot is kicsalogathatod belőlük.”

A kölyök tehát dacosan előresiet. Egy gyors csók, és az ajtó bezárul mögöttünk.

A raktárak után egy egész más világ.

És nem is sejtettem a létezését!

Fényesen kivilágított folyosók, színes infosávok, mindenfelé ismeretlen műszerek.

És ismeretlen emberek!

Sietős vagy szórakozottan őgyelgő fehérköpenyesek.

És merre van a Szörny?

Legyek pofátlan?

Leszek.

– Elnézést, tudós uram! A távolsági összekötőket keresem… A fehérköpenyes rám bámul a szemüvege fölött.

– He?

– A távolsági összekötőket…

– Mittudomén! Nem érek rá… Dógomvan!

És befordul a „Mut I.” feliratú ajtón.

No megállj, te felfuvalkodott!

Utána!

Laboratórium. A fehérköpenyes máris valami műszer fölé görnyed. Kirántom a falból a csatlakozózsinórt.

Felkapja a fejét, aztán újra belebújik a masinájába. Üti az oldalát.

Elég! Átlógatom a válla fölött a zsinór végét.

– Mi a…? – Megperdül. – Maga! Hát… Hát… Tönkretette a kísérletemet! Ezért felelni fog!

– Hogy ki fog itt felelni és miért, azt majd meglátjuk! Lásson a szemüvegével, ember, ne csak nézzen! Kit lát?

– Egy tolakodó, rosszindulatú kis nőt, aki tönkretette a kísérletemet!

– Nézzen csak meg jobban! Hát mi vagyok én?

– Egy hü… Egy… Egy… Egy Justitia!

– No látja, doktor! Egy Justitia, aki éppen Útnak indulna, de zavar támadt a nagytávolságú összeköttetésben. A Bírák küldtek, doktor. Vezessen az összekötőmhöz! Négyezer-huszonhármas.

– Jó, jó! Végig a folyosón, a Fermentációnál jobbra, aztán a sebészeteknél megint jobbra. Egy sötét üvegajtó.

– Nagyszerű. Na gyerünk, doktorom!

– De a kísérlet!

– Annak már úgyis annyi… Most kísérlet helyett az én szép kíséretem lesz!

Még csak el se mosolyodik. Micsoda savanyú alak!

 

*

 

Végre! Ez hát az az ajtó. Semmi különös. Vastag füstüveg, még csak nem is pneu, egyszerű lengőajtó.

– Köszönöm, doki.

– Mi? Ja, igen! Akkor én most elmegyek.

– Viszlát, tudós uram! – Ahogy elfordul, tarkón vágom.

Leroskad, mint egy zsák.

– Gyerünk, kölyök! Húzzuk csak be ide! Kapcsolószekrény, de a fele üres. Épp elég egy ilyen gizda alaknak!

Akármilyen gizda, éppen elég nehéz! Becsomagolom a köpenyébe, mint egy batyuba.

Most az ajtó!

Megfogni a fogantyút.

Magunk felé húzni.

Nyitva van!

Csapda?

Mindegy! Befelé!

Nem csapda.

Megint egy üres folyosó. Jó hosszú. A falak zöldek, mint egy kórházban. Mennyi ajtó! Ez reménytelen…

Azért előre!

Az ajtókon egy szám és egy név. Ismerős nevek… Justitiák nevei, ábécérendben.

– Futás, Kicsi! Nézd a neveket! Az O betűnél lassíts!

Rohanó lábunk félelmetes zajt csap, de egyetlen ajtó sem csapódik fel.

Mi van, Szörnyek? Alusztok?

Állj!

Az O-nál csak egy név.

An Oven.

Vajon igazán akarom tudni, hogy mi van odabent?

Igazán tudni akarom!

Belépek a szenzor mezejébe. Az ajtó félresiklik.

Bíborszín derengés. Palackok, szivattyúk, csövek, különös formájú készülékek. Az egész lüktet és bugyog.

Mintha élne…

Két párhuzamosan futó csőben vörös folyadék áramlik. Vér.

Mi ez?

A lüktető csövek a szemközti falhoz vezetnek. Egy hibernátor. Felolvasztva. Valami lebeg az anabiotikus löttyben.

Közelebb vonszolom a gyereket.

Valami…

Valami emberszerű. Legalábbis a feje az.

Lehetetlenül keskeny arc dereng elő a löttyből. Lefittyenő ajak, csökött áll, valami ormányszerűség az orr helyén. Fekete göbök a bőr alatt, a ritkás csomókban nőtt haj között. Forradások. Csukott szem, szétterülő homlok.

Nincs fülkagylója…

Nemi szervei sincsenek.

Végtagjai se nagyon. Valami kézféle nő ki a féregszerű test egyik oldalán…

A testen is göbök. Szőrcsomók.

Csövek állnak ki mindenfelé. A koponyából is.

Mi ez az iszonyat?

Ez lenne a Szörny?

Ez lenne a telepatikus rém, ami gyerekkorom óta az agyamban fészkel, és a legtitkosabb gondolatomat is a Bírák elé tárja?

Ez a szánalmas roncs?

Ez…

Más nincs a szobában.

Megnyitom a tudatom.

„öljetekmegöljetekmegöljetekmegöljetekmegöljetekmegöljetekmeg”

„Elég!”

„Ölj… Darázs… Te… Igen!”

„Ki vagy?”

„Darázs, darázs, darázs… Én vagyok Darázs? Én… Ki vagyok én? Ne hagyj magamra megint! Ne, ne, ne! Én… Háromszáztizedik. Darázs, darázs, darázs… Én… Yorick. Yorick, a király bolondja. Darázs…”

Ez őrült! Mit csináljak vele?

Ledöföm, és kész!

Akkor sohasem tudom meg, hogy mi ez az egész.

Ki a Karddal!

A szeme!

A szeme nyitva van.

Egyenesen a fiút nézi. Kicsi Lan ijedten visszahőköl. Hátrál, belém ütközik. Megértem…

Ez a tekintet! Ez a csodálatosan tiszta emberi szempár. Nincs benne félelem.

„Szúrj már! Ölj meg, Darázs! Akarom! A-ka-rom… Én akarom! Várj! Inkább üsd le a fejem! Akkor nem tudnak újraéleszteni… Igazából az lenne jó, ha elégetnéd az egész testemet, hogy a sejtjeimet se tudják felhasználni! Yorick, igen! A király bolondja. Két bányász utazik a… Hihihi… A… Hihihi…!”

„Elég! Elmegyek.”

„Ne! Ne! Nem vagyok őrült! Legalábbis nem őrültebb, mint bármelyik szoba lakója ezen a folyosón… Ne hagyj itt! Ne hagyj itt élve! Fáj minden sejtem, külön-külön fáj, és nem fognak visszafagyasztani. Kísérletezni fognak rajtam. Ne hagyd, Darázs! Kérlek! Nem tudok mást követni. Te foglalsz el bennem mindent, amit a gépek üresen hagytak.”

„Nem értem. Ki vagy valójában?”

„Ó, Gilgames, kétharmadrész isten, egyharmadrész ember. Bocsánat. Bocsáss meg, Darázs! Tudod, olyan nagy a könyvtár, a Ház, olyan könnyű eltévedni benne, elveszni… Biológiailag harmadrészt a te génjeid határoznak meg, a többiért egy Yonass nevű férfi a felelős. Yonass a valaha élt egyetlen telepata, aki képes volt galaktikus távolságokat áthidalni… És persze itt vannak ezek a kedves gépezetek, amik nélkül húsz másodpercig se tudnék életben maradni. Meg a tronika, ami a Ház rendszereihez kapcsol. Ó, én igazán teljes életet élek!”

„De miért? Hogyan?”

„Klónozás. Kettőtök közös klónja vagyok. A technológia még tökéletlen, és üldözendő is a Galaxis többi részében, de az eredmény kielégítő. Tökéletes Összehangolódás, nagytávolságú átvitel. A tronikában az ilyet dedikált rendszernek nevezik. Engem hozzád dedikáltak, Darázs. A többi szoba lakója a többi Justitiáé. Ha a Justitia mélyálomban van, minket is lefagyasztanak. Az anabiózis jó. Nincs fájdalom… A kapcsolat is jó. Akkor teljesen te vagyok, nem törődöm a saját fájdalmammal. Jó volt te lenni, Darázs. Vége! Vége…”

„Igen, vége! Azért jöttem vissza a Házba, hogy elpusztítsalak… Féltem tőled. Féltem, hogy utánam küldenek, bárhová is rejtőznék. Nem foglak megölni. Elmegyek.”

Nem! Meg kell, hogy öljél! Nem Yonasst, magadat kell megszabadítanod ebből a hús-kínkamrából! Nézz belém! Akarod ezt a fájdalmat? Most már mindörökké. Vagy a kísérleteket? Én tudok segíteni, hogy kijuss innen! Befolyásolhatom a Ház rendszereit… Megtisztítom az utat a négyes dokkig, a zárkahajó még ott van. A pilóta is. Elmehetsz. Megszökhetsz a Bírák jéghideg haragja elől. Te is tudod, csak az én segítségemmel juthatsz ki innen élve. És én is a te Kardod által. Szabadítsuk föl egymást! Kérlek…”

„Nem… hiszem, hogy… meg tudom tenni… Nem. Képtelen vagyok egy ártatlan embert…”

„Megteszed. Meg kell tenned. Nekem nem okozhatsz nagyobb fájdalmat, mint ami most kínoz. Leütöd a fejem, és kész… Kérlek!”

Öljem meg? Minek? Nélküle is kijutunk…

Hogy szenved! És még többet fog szenvedni…

Itt hagyjam a Bírák kezén?

„Magammal viszlek.

„Darázs! Nem gondoltad komolyan… Utoljára az Összehangolódáskor hagytam el a szobát, és akkor is a gépek felét ott tolták mögöttem. Csak egyetlen út van…”

„Igen. A Kard Útja… Megteszem. Készülj fel!”

„Várj! Megígértem, hogy segítek. Néhány perc, és szabad lesz az út… Kövesd mindig a lila sávot! Most lépj ki! Hagyj magamra! Ha megint kinyitom a szemem, készen állok. Jó volt…”

– Kicsi Lan! Gyere ide mellém!

– Mit csinálsz?

– Megölöm. Megváltás lesz neki. Sajnos végig kell nézned…

– Nem akarom!

A karomba csimpaszkodik. Erős kölyök.

– Ne kiabálj! Ő kért rá. Meg kell tennem. Megígértem…

– Ő is?

– Igen. Ő is telepata. Zárd el az agyadat, ha épelméjű akarsz maradni! Egy telepata halála borzalmas lehet…

Nyitva a szem! Hát legyen meg a te akaratod!

Előbb a csövek!

Fröcsögjön a vér! Sziszegjen a gáz! Üvöltsenek a műszerek!

A Kard zümmögve a hibernátor oldalába hasít. Ömlik a lé!

Magával ragadja a tehetetlen testet. A csövek egy pillanatra függve tartják a levegőben, aztán cuppogva kiszakadnak belőle, és a lábamhoz zuhan.

Lesújtok. Még egyszer! Még egyszer… És megint, megint, megint, megint, megint, megint, megint…

– Elég, Darázs! Darázs!

A fiú sikolya kiránt az őrjöngésből. Bokáig állunk a löttyben, vérben, húscafatban…

El! El innen!

 

*

 

A lila sáv! Sikerült neki.

Nekünk is sikerülni fog!

Eldübörgünk a laborok előtt. A fehérköpenyesek persze ügyet se vetnek ránk. Pedig mintha vágóhídról szöktünk volna…

Azért megkönnyebbülés, hogy kívül vagyunk az átkozott 4000-5000-es számú ajtón!

Lan sehol!

Micsoda vérengzés lesz itt, ha elkapták!

– Lan…

Suttogásom visszhangot ver az üres folyosón.

– Mi van?

Úgy fordul ki a sarkon, mintha a saját aarkeni palotájában sétálgatna! A pimasz még rág is valamit.

– Nem mondtad, hogy itt a konyha! Muszáj volt ennem valamit… A pokolba! Megettem a tiéteket is!

Bűntudatosan mosolyog. Nem lehet haragudni rá!

– Te Darázs! Itt nem főznek rosszul…

– Akkor maradj itt, és zabáld gömbölyűre magad! Megijesztettél…

Végigmér:

– Látom, elvégezted, amiért jöttél…

– Ne gúnyolódj, légy szíves! Nem tenném meg még egyszer. De most már jó esélyünk van, hogy kijussunk innen.

– Igen. Nulla helyett nulla egész egy tízezred…

– Haha. Majd meglátod! Kövess!

 

*

 

Újra a négyes dokkban. Mennyire más most! Sehol egy Őr! A hajózsilip nyitva.

Ó, drága, drága Szörnyeteg! Szörnyeteg…

Volt neve egyáltalán?

– Menj! – súgom Lannak. – Csak a pilóta van a fedélzeten.

– Biztos?

– Egyszer élsz, nem?

– Ördögi némber! – És elnyeli a hajó.

Puffanások, halk, félbemaradt ordítás. Lan, vállán az eszméletlen pilótával:

– A hajó előállt, Lady Oven! – Ledobja a szerencsétlent. – Talán mehetnénk…

– Kicsi Lan, beszállás!

– Én nem megyek.

– Mi?

– Nem megyek. Én a Házba jöttem.

– Tessék?

– Én a Házba jöttem. Tanulni akarok.

– Fiam! Hát nem láttad, mi van itt? Ezek megölnek! Kísérletezni fognak veled. Hisz láttad…

– Épp azért. Maradok.

– A te dolgod. Én elhoztalak. Büszke vagyok rád. Köszönöm, hogy a Szemem voltál.

– Én köszönöm. Szeretlek.

Hátralép. A zsilipajtó lassan közénk csúszik.

„Légy hű királyodhoz!”

Nem tudom, vette-e, érti-e.

A hajó gyorsan felhúz.

Rám zuhan a sötétség.

Könnyek csorognak az arcomon.

Vége?

 

 

Második könyv A Renegát

 

 

1. Ébredés

 

An.

An.

An. An.

Sötétség. Fényözön.

Alvó női arc arasznyi közelségből.

Az arcom. Még a pórusaimat is látni.

Forró lélegzet az arcomon. A fiam lehelete.

Hát igen. Ha valakinek kisgyereke van, az alvás elérhetetlen luxus számára.

– Kisfiam. Picim…

Magamhoz szorítom ezt a jólesően meleg, puha, apró testet. Szuszogva nyakamba fúrja a fejecskéjét, és pár pillanatra lehunyja szemét. Kellemes sötétség. Kis esély, hogy magamhoz térjek az átmenet nélküli ébredés sokkjából.

A renegát Justitia mellékbüntetése…

Persze nem lenne, ha Pici Lan egyszerűen csak a fiam lenne, nem a Szemem is. És nem Lan fia lenne. Nem Dor Arkham unokaöccse. Nem telepata mutáns…

Lenne, lenne, lenne…

Kisfiam.

– Kisfiam!

– Khrm. Hakón!

És Pici Lan, az én majdnem tökéletes Szemem, villámgyorsan a hang irányába fordul. A világ visszanyeri az utóbbi három évben megszokott, méteren aluli perspektíváját.

Valóban Hakón az.

Tizenegyedik Lan (Dicsőség nevének!) szeme, füle, szája és keze a palotának ebben a szárnyában. Kikerülhetetlen szeme és kivédhetetlen keze.

Picikém születésekor rendelte mellém Lan. Két héttel a koronázás előtt.

Személyi testőrnek és udvarmesternek.

Vagy börtönőrnek és besúgónak?

Ezt azóta sem sikerül eldöntenem.

Olyan zárt az elméje, hogy az már a telepátia tagadása. Minden bizonnyal mutáns, mint én, de ellenkező előjellel.

Valószínűleg habozás nélkül feláldozná magát, ha a Pici vagy az én életem veszélybe kerülne.

És biztosan kitörné a nyakamat, ha a király azt parancsolná.

Pedig nem is ark. Valahonnan a Mag határvidékéről való. Nem harcolt velünk a Landaui Leszállás előtt és a polgárháborúban sem, de a király talán jobban bízik benne, mint bármelyik landaui veteránban.

A király…

Hiszen a „király” az én Lanom!

– Mylady, a felség látni kívánja.

– Igen?

A király látni kívánja ágyasát? Az esküvője napján?

– Valóban, Mylady. Őfelsége határozottan értésemre adta, hogy még a reggeli ceremónia kezdete előtt látni kívánja önt.

– Igen?

Csak ez az ostoba „igen?” jön a számra. Sírás fojtogat. Magamhoz szorítom a gyereket…

No nem!

Én An Oven vagyok! Darázs, a Justitia. És most szúrni fogok!

Elengedem a Picit, ledobom a takarót, és a lehető legerotikusabb pózban felülök az ágyban. A vékony selyem hálóing többet láttat, mint eltakar. Remélem, Hakón ettől zavarba jön.

Legalábbis remélem. Hakón tökéletes udvaronc…

Éppen itt marok bele!

– Lord Hakón! – Hangom sejtelmes és búg, a selyem épp a kellő mértékben erősíti fel testem észrevehetetlen érzéki vonaglásait. – Miért szólít engem Myladynek? Én nem vagyok ark nemesasszony… Egyáltalán, semmilyen nemesasszony nem vagyok. Hallgasson! Én egyszerűen csak őfelsége ágyasa vagyok. És még ez a tisztem is megszűnik a mai napon. – Végigsimítok magamon. – Munkanélküli leszek, Lord Hakón. És fel kell nevelnem egy kisgyereket. Nem tud valahol egy megürült uralkodói ágyat, Lord Hakón? Maga sokfelé ismerős, nem ajánlhatna egy királyt vagy nagyherceget egy magamfajta nőnek? Nem baj, ha kicsit öregecske, kicsit rozoga, tudja, én úgyis vak vagyok.

Láthatóan nem jön zavarba.

– Ha valaha is sértő módon közeledtem önhöz, Mylady, kérem, bocsásson el a szolgálatból, és én eltűnök a palotából mindörökre. Addig is személyesen veszek elégtételt bárkin, aki tiszteletlenül közelít önhöz vagy a fiához, asszonyom. Büntessen meg, Mylady, arcátlanságomért, amikor olyasmit fogadok meg, amit ennyire könnyű teljesíteni, hiszen egész Ark-Wenben nincs senki, aki tiszteletlen lenne önnel. Nincs ark, aki ne tudná, mit köszönhet önnek. Ön a Királyság Megmentője…

– Úgy? – Elébe pattanok, majd lesodrom az ágyról szegény Picit. Szerencsére nem ijed meg, az hiányozna, hogy elsírja magát…

Már hozzászokott a kitöréseimhez, érzem, inkább élvezi a dolgot.

– A Királyság Megmentője? Semmi közöm a maguk királyságához! Ha igazán tisztelne, Justitiának szólítana, Lord Hakón. De a maga szemében én csak a király ágyasa vagyok. És ha más feküdne itt az ágyban, azt is Myladynek szólítaná, Lord Hakón! És ha a maga királya nem ugyanígy gondolkodna, idejönne a saját felséges lábain, és nem üzengetne, Lord Hakón. Tűnjön el a szobámból!

Sötétség. A levegőbe emelkedem, valami a könyökömnél fogva gyöngéden, de ellenállhatatlanul az ágy felé röpít.

– Idejött a saját lábán, te kis méregzsák!

És a hatalmas karok körém fonódnak, mint régen, és puhán az ágyra dobnak, és a hozzájuk tartozó kezeknek még arra is van idejük, hogy végigsimítanak a mellemen, a fenekemen, a combomon…

Ó, Lan!

– Vigyázz! A gyerek!

– Vigyázni szoktam…

És a világ újra kivilágosodik, és a párna, amibe eddig a kis arcocska fúródott, most Lan képébe repül, és már hallom is:

– Apa! Apa!

És az ismerős irigység, mert az örömnek ezt a csilingelését csak az apja megjelenése tudja belevarázsolni Picim hangjába… Persze nem tart soká, elsodorja a bennem is feltámadó öröm.

– De fiam! Ez orvtámadás! – És a párna minden gyengédség nélkül a Pici arcába – az én arcomba – csapódik.

A világ megint sötét, amíg a gyerek a párnával viaskodik. Riadtan szondázom, nem érte-e baj, de csak a pajkos öröm hullámai fodrozódnak elméje felszínén.

Nem hatolok mélyebbre…

A Pici végre lerázza a párnát, és bősz csatakiáltással apja felé botladozik az ágynemű halmai között. Pár lépés, és Lan mellkasához dől, néhány pillanatra megint sötétbe borítva világomat.

Jóleső sötétség.

Lan hátához simulok.

Milyen széles…

Levegőbe dobja a Picit.

Magasra, lehetetlenül magasra.

A vér, szokás szerint, megfagy bennem, meg is szédülök picit, aztán a Pici biztonságosan landol apja mancsaiban.

Csilingelés…

– Mégeccer!

– Még egyszer, kisfiam!

És a világ újra elszáll, és ezúttal bukfencet is vet. És a Pici sohasem unná meg ezt a játékot. Lan se fáradna bele…

Rosszul leszek.

 

*

 

Sokáig hagytam őket játszani. Talán túl sokáig.

De a gyerek most hetekig nem látja az apját. Lehet, hónapokig.

Meglehet, soha többé…

Elvégre ma van az apja esküvője napja…

– Pici Lan, menj Hakón bácsihoz, kérlek!

– Nem!

– Kérlek!

– Nem! Apával maradok!

– Eleget játszottatok…

– Nem! Apaaaa!

– Menj, kisfiam! Hoztam neked valamit. Hakón bácsi majd odaadja…

– Mit hoztál? Mit hoztál?

– Nem mondom meg. Meglepi. Hakón bácsi megmutatja.

– Anya?

– Menj csak, Picim!

– Nojóvan.

Eltotyog, tudom, hivatalos Szememen keresztül hányszor láttam, a pelenka idétlenül röviddé teszi lábacskáit, a kezeslábas pizsamában olyan, mint a hóna alá szorított játékmackó. Kilépek a tudatából.

Sötétség.

Érzem Lan ellágyulását.

Akkor essünk neki!

– Szóval idejöttél.

– An, kérlek!

– Bizonyára csak a fiad kedvéért.

– An!

– Azt tudom, hogy a Picit szereted, de mi van velem? Mi lesz velem… felség?

– An! Hiszen megbeszéltük ezt…

– Semmit se beszéltünk meg! Jó ideje már semmit se beszélünk meg. Én már csak tudomásul veszem felséged döntéseit.

– An, kérlek!

– Régen Darázs voltam. Persze akkor te is egyszerűen Lan de Lorian voltál, azelőtt meg Lan Lor. Én emlékszem azokra az időkre, felség.

– Én is emlékszem, Darázs.

– Maradjunk az Annél, ha kérhetlek!

Elönti a düh, a de Lorianek könnyen lobbanó, hamar csillapuló dühe:

– Te egyszerűen csak veszekedni akarsz!

– Igen. Egyszerűen csak veszekedni. Az is jobb, mint amit az utóbbi időben kaptam tőled…

– Dehát ezt is megbeszéltük…

– Ugyanúgy, mint az esküvődet…

Dehogy akarok én veszekedni! Csak beszélgetni akarok, nő az emberével, csak ölelni akarom még…

Talán utoljára.

Ehelyett itt kuporgok, saját sötétségembe zárva, és lehet, hogy a hátának ordibálok, és lehet, hogy vigyorog rajtam, szánalmas dühömön…

Nem.

Lehet, nem szeret már, de kinevetni sohasem fog. Sem nyíltan, sem a hátam mögött.

Végül is nem akármilyen nevelést kapott… Az ördögbe! Hát éppen ez az!

– Lan! Ne veszekedjünk! Hiszen szeretlek.

– Én is szeretlek.

És felemelkedem megint, a medvemancsok az erős, kőkemény combokra ültetnek, körülfonnak, és ringatni kezdenek.

– Kicsi, buta Darazsam. Hát nézz belém! Mint régen. Hát jó! Önző vagyok…

Világosság.

Mégsem hatolok mélyebbre. Mióta Pici Lan növekedni kezdett a pocakomban, és kivontak a harcokból, és bezártak a palotába, mint a Királyság Megmentőjét, nem hatoltam az elméjébe. Még a gyönyör pillanataiban sem…

Ez nem bizalom.

Ez félelem.

Mit látnék az utolsó három évből? Beérem a jelen fényével.

A látótér elég szűk, jóformán csak a mellemet látom, a selyem alatt hullámzik, bimbóim megkeményednek…

És ez jó.

Olyan jó…

Na nem!

– Mi lesz velünk, Lan?

– Szeretjük egymást, kicsim.

– Meddig?

– Örökké.

– Örökké? Ma van az esküvőd…

Nincs düh a hangomban, sem szemrehányás. Csak bánat.

– Kicsikém… – Szomorú a hangja, és érzem is a szomorúságát. – Kicsikém… Én király vagyok. Ez a házasság milliók életét menti meg. Elkerülök egy elkerülhetetlen háborút. Throdsten király öreg és beteg, hónapjai vannak hátra. Nincs fiúörököse. Angar az ölünkbe hullik egyetlen lövés nélkül.

– Azok a milliók akkor is életben maradnak, ha nem nyúlsz Angarhoz. Nem ők fenyegetnek, te fenyegeted őket…

– Fenyegeti a radioaktív ördög! Te is tudod, hogy egyszerűen útban vannak! Szarnék Angarra, ha nem Lalla egyik legerősebb szövetségese lenne. Meg kell törnöm a szövetségesi hálózatot, mielőtt nyíltan a Ház ellen fordulok. Ark nem visel többfrontos háborút!

– A Ház! A rögeszméd az az átkozott Ház! Hogy én gyűlölöm őket, az tiszta sor, de te?

– Azért nekem is van egy elintézetlen ügyem velük… De ez nem érdekel. Olyan világot akarok az örököseimre hagyni, ahol a tudás nem a Sátán műve. És a tudást most Lallán őrzik. – Öklével a tenyerébe csap. – És én elveszem tőlük, Darázs! Segíts nekem ebben! Eddig is segítettél. A kardoddal, a képességeiddel… Most csak azt kérem, hogy nyugodj bele ebbe a házasságba… És ha jól csináljuk, egy nagy és szabad birodalmat hagyunk az örököseinkre.

– Micsoda szónoklat! Milyen örökösökről beszélsz? Egyelőre egyetlen, hm, örökösöd van, és az utóbbi időkben nem is igen tettél sok mindent azért, hogy több legyen.

– Ezen azonnal változtatni kell. Gyere…

 

*

 

Olyan büszkén állok a trón dobogóján a termetes, páncélba csomagolt ark méltóságok között, amennyire csak magasságomból telik. A Páncél és a Sisak sokat javítana ezen, de Lan szerint a lallai delegáció nyílt provokációnak tekintené, és egyelőre nem célszerű megharagítani a Házat…

Ó, ezt az egész büszkeség-hülyeséget hagynám a fenébe, ha Lan oldalán állhatnék abban a pompás, uszályos esküvői ruhában…

Ostoba vagyok.

„Morganatikus házasság!” „A királyság érdeke.” Milyen undorító szavak! És hányszor hallottam őket az utóbbi három évben…

Most csak a Picit szeretném a karomba szorítani, arcomat a hajába fúrni, hogy senki se lássa párálló könnyeimet. De ő sincs velem, ott ül, jó messzire tőlem, Hakón védőszárnyai alatt. Arcán földöntúli örömmel játszadozik egy ark erőtérpengével. Ez volt a meglepetés, meg a könnyű díszpáncél és sisak. Hercegi díszek. Hogy parádézott benne a kis bolondom…

Hogy örül itt mindenki! Amer, Havier-Arkham, a kegyetlen arcú Mosh… Érdekes, csak hárman vannak itt a dobogón a Landaui Leszállás osztagparancsnokai közül… Vigyorog mind, mintha a saját esküvőjén lenne. Nem volt ekkora öröm ebben a teremben azóta a végzetes bál óta. Persze nem mindenki örül egyformán.

A vőlegény mintha kicsit morc lenne, mintha mielőbb túl akarna esni az egészen, és úgy teszik, az örömapa arca sem a felhőtlen boldogságot árasztja.

Hivatalos Szemem kíváncsisága mindent szépen megmutat, de a ceremónia látványosságai elmosták a kiképzés szinte valamennyi nyomát. A bamba vidéki nemesfiú úgy bámulja az udvari népet, mintha nem hónapokat töltött volna már a palotában. Szerencsére legalább azt a parancsot sikerült belevernem, hogy tartsa szemmel a Picit…

Olyan Szemem sohasem lesz már, mint a másik Lan. Arra se igen számíthatok, hogy a Pici sokáig velem maradhat, az ark katonai nevelés úgysem engedné, nincsenek illúzióim…

Egyelőre neki se veszem sok hasznát: a látóterében többnyire a penge markolata tartózkodik, a bekapcsológombot bőszen nyomkodó, apró ujjacskáival. Picikém végtelen türelemmel próbálja újra meg újra beizzítani az erőteret. Szerencsére Hakón nem tett bele elemeket, de ha éles pengét voltak képesek a kezébe adni, esküszöm, letépem mindkettőnek az arcát!

Ettől most még az én bugyuta kis apródom szolgáltatta látvány is jobb. Tessék! Iorran épp a vőlegényt és a menyasszonyt bámulja.

A jövendő királyi pár külön köszönt minden belépő csoportot, legalább olyan fáradhatatlanul, mint ahogy Lord Ponthar beszólítja azokat.

Ponthar ékes példája annak, ahogyan Lan kiválasztja munkatársait: mindig a legmegfelelőbb embert, és mindig azt, aki a legkevésbé kívánja a feladatot. Az udvarmestert egészen a koronázásig az erőtérszekerce nagymestereként ismerte mindenki, csak Lan látta benne a szervező zsenit, és a ceremóniák iránt végletesen érzékeny művészt. Már a koronázást is ő szervezte, de az az esemény semmi volt ehhez képest. Sejtelmem sincs, hogyan volt képes ez a nyers katona megtalálni a pompának ezt a finom egyensúlyát a méltóság és nevetségesség határán.

Egészen biztos, hogy csak én érzem hangjában a büszkeséget, ahogy a hangsúlyok leheletfinom változtatásával minden vendéget a rangja és az ark diplomáciában éppen elfoglalt helye szerint szólít meg.

A hangsúlyait viszont Lan is követi, mert lám csak, az ocsmány kis Nhao fejedelemség nem kevésbé ocsmány nagykövetét kitüntető figyelemmel üdvözli.

A következő megtörendő szem a Lalla köré font védelmi láncban.

 

*

 

Lassan megtelik a terem, egy pillanatnyi szünet támad, amennyire látom, már valamennyi meghívott független és ark hűbéres rendszer követei itt vannak, a kisebb ark méltóságok páncélos gyűrűje is bezárult a dobogó körül. Ők csak módjával élvezik majd a ceremóniát, tulajdonképpen a királyi emelvényt védik, de ark felfogás szerint ez a legnagyobb kitüntetés, és Lan tett róla, hogy annak is érezzék. Ezek az emberek vagy apáik, testvéreik velünk harcoltak a Landaui Leszállás után, ismerik, és vak kutyahűséggel szeretik királyukat. Lan olyan népszerű Arkban, és fura módon a meghódolt Wenben is, hogy az már nem egészséges.

A terem lassan elhalkul, a beállt csendbe bereccsen Ponthar eddig kellemesen csengő hangja:

– Őméltósága, a Lallai Egyesült Rendszerek Szenátusának rendkívüli meghatalmazottja, Bhí Mánja és kísérete.

A termen meglepett ,,Ó!” leng át. Beérett hát az ark diplomácia hároméves munkájának gyümölcse! Lalla újra megjelent Arkban, talán még nagykövetséget is alapítanak Aarkenben. Az ördögbe!

Nem lehet, hogy Lan eladott nekik?

Nem lenne csoda, hiszen eddig én voltam a legfőbb diplomáciai akadály.

No mindegy! Minden kiderül majd.

Itt a követség.

A Bhí kis, barna bőrű ember, rangjára csak hosszú botja és a bíbor szegély utal egyszerű, fehér dhótiján. A többiek a szenátus hagyományos fakó sárgáját viselik, de lefogadom, hogy valamennyi a Ház embere. A magas, fiatal férfi hosszú fekete hajjal biztosan az.

Vajon mitől ilyen ismerős? Találkoztam volna vele a Házban?

Ó, ha jobb Szemem lenne!

Úgy látszik, nemcsak nekem volt ismerős. Lan teljes királyi pompájában csörtet lefelé az emelvényről, a terem még hangosabban morajlik, a király szétlökdösi a meglepett testőrséget, és szinte futva a küldöttség előtt terem. A Bhí csak egy biccentést kap, Lan megáll a fiatal férfi előtt, megragadja a vállát: – Kicsi Lan, barátom, testvérem! Hát eljöttél!

És csontropogtató ölelés következik, amelyet a vendég tétovázás nélkül viszonoz.

Kicsi Lan!

A király hirtelen kibontakozik az ölelésből, és zavart mosollyal a Bhí felé fordul, valamit halkan mond neki, a kis ember elmosolyodik; Lan mindkettőjüket karon fogja, és az emelvény felé vonszolja. A termen a megkönnyebbülés moraja leng át.

Ponthar észrevehetetlen intésére a testőrség szétnyílik, átengedik a három embert, aztán a követség többi tagját nagy szakértelemmel a helyére terelik.

Kezdődhet a ceremónia!

Apró fájdalom a fogamban!

„Üdvözöllek, Justitia!”

Hát persze, Kicsi Lan!

Vajon működik még az Összehangolódás?

Kilépni Iorran tudatából, és habozás nélkül Kicsi Lan látóközpontjába hatolni: ilyen egyszerű. Az Összehangolódás érvényes maradt, de mélyebbre akkor se juthatnék, ha minden telepatikus erőmet összeszedném. A fiú felnőtt, és hatalma az enyém fölé emelkedett. A világ csak azért világosodott ki előttem, mert megengedte nekem. A saját arcomat kutatom.

„Kicsi Lan! Megnőttél. És nem felejtettél el…”

„Hogy felejthettelek volna el? Mindent neked köszönhetek. ”

„Csak magadnak… fiam, vagy nem is tudom, hogy szólítsalak…”

„Csak mint régen, Kicsi Lan vagyok még mindig. Neked mindörökre.”

„Ha tudnád, hogy aggódtam érted! Féltettelek, hogy szétszednek azok a gazemberek!”

„Rajtad kívül senki sem ismeri a képességeimet. De ha tudták volna is, nem történhetett bajom. Félreismerted a Házat, An!”

„Erről inkább nem vitatkozom. Ha a te fejedbe telepedett volna az a szerencsétlen Szörny… De hagyjuk ezt! Örülök, hogy emlékszel a nevemre.”

„Mindig emlékezni fogok.”

„Csak ne vidd túlzásba az emlékezést!”

„Ezt nem ígérem.”

„Majd a szertartás után. Most szeretném látni Lan esküvőjét. Megengeded?”

„Az én szemem, a te Szemed. Mint régen, An. Amit látni kívánsz, én megmutatom neked.”

„Köszönöm. Mutasd most a fiamat, kérlek! Csak hogy minden rendben van-e.”

A Picivel minden rendben. A penge bekapcsolásáról letett. Most a sisakkal játszik.

Kicsi Lan, úgy látszik, érzi, hogy ennyi most elég, már látom is Lant, amint komor arccal válaszolgat Vance bíboros rituális kérdéseire.

A főpapot sikerült megbékíteni a koronázási botrány után, kíváncsi vagyok, mibe került ez a kincstárnak. Mindenesetre a bíboros most beleadott apait-anyait, egy falka ministráns asszisztálja végig az esküvői szertartást…

A menyasszony, ez az ijedten mosolygó kis csitri sokkal készségesebb; a szertartás lassan a végére ér…

Ha nem fejezik be azonnal, elbőgöm magam…

„Légy erős, Justitia!”

„Hagyj, most, Kicsi Lan!”

„Nem hagylak, te se hagytál annak idején. Mindenki tudja, hogy miféle házasság ez. Gilde hercegnő még szinte gyerek…”

„Itt nem a logika számít! Vagy ezt nem tanították a Házban?”

„Mindenre megtanítottak. És amire nem, azt megtanultam magam.”

„Észrevettem… Végül diplomatának képeztek ki…”

„Nem. Magvető vagyok.”

„Ezek szerint…”

„Igen. A fiatok mellé kért tanítót a király. Ez volt a legfontosabb feltétele…”

„Feltétel? Miféle alkuban? Légy őszinte, Kicsi Lan! Eladott engem a király Lallának?”

„A király? Téged? Nem adott el. Mindössze… De hallgasd meg, kezdődik a menyegzői beszéd!”

Végre nem a saját arcomat látom. Egy hosszú, szakértő pillantást kapok a menyasszonyról, aztán Lanról, ahogy vonul felfelé a katedrális szószékébe, hogy elmondja a beszédét…

Ebből a szószékből eddig csak az aarkeni püspök prédikációit lehetett hallani. Lan, úgy látszik, itt is hagyományt teremt. Ark királyai ezután valamennyien ebből a székből beszélnek majd, a nyakamat teszem rá. Vajon mennyibe került ez a kincstárnak? És mi közöm nekem a kincstárhoz? A király ágyasa. Huhh. Én is csak egy kicsiny tétel vagyok a kiadási oldalon. Milyen kicsinyke tétel… Vajon hogy szerepelek? Barátnő? Vagy tényleg, őszintén: ágyas? Esetleg diszkréten: személyes szolgáltatás? Huhh! Ágymelegítő?

– Egész Arkhoz szólunk most – mondja Lan –, és ekkor nem kizárólag a régi Ark hat rendszerére gondolunk, hanem wen népünk bolygóira is legalább ugyanakkora szeretettel, hálával és tisztelettel. Barátaim! Mert remélem, ebben a pillanatban még Ark legősibb ellenségei is barátilag tekintenek ránk. Barátaim! Nem használom immár a királyi többest, mert illetlenség lenne bárkivel szemben, aki ebben a teremben velünk ünnepel, hiszen adósa vagyok mindazoknak, akik itt vannak, miként azoknak is, akik ma nem lehetnek velünk. – Méltóságteljes hatásszünet. Ó, Lan, mennyire értesz ehhez! – És rajtam keresztül Ark is adósa, és Wen is adósa, és, milyen nagyszerű kimondani, barátaim, Angar is adósa immár. Hosszú utat tettünk meg együtt, ki kell mondani, sokszor vérben gázolva, amíg eljutottunk idáig. Amíg eljutottunk ide, hogy egy nagy birodalom születésénél bábáskodjunk. Ark, Wen és Angar együttesen akkora hatalmat képvisel, mely a régi Szövetség széthullása óta nem állt együtt ebben a szektorban. Akkora hatalmat, mely önmagában teljes biztonsággal töltheti el szövetségeseinket, és meghátrálásra kényszerít bármilyen ellenséget. Ha akad még ilyen a szektorban. – Besöpri a derültséget. – Hiszem, hogy annyi háborúskodás és törvénytelenség után végre béke köszönt Mag Szektorra. És a törvényesség kora. Törvényesség, amelyre garanciát jelent az Igazság Házának jelenléte rendszereinkben. Holnaptól Lalla újra megnyitja diplomáciai képviseleteit Ark és Wen valamennyi jelentős bolygóján. És remélem, ezután azért nem látjuk az Igazság Leányait rendszereinkben, mert nem akad dolguk mifelénk.

Még meg is tapsolják. És velem mi van? Én is az Igazság Lánya vagyok! Mégis eladott volna?

– Nem akarok beszélni személyes érzelmeimről, csak annyit kérek, legalább annyira szeressétek Ark új királynéját, mint Ark királya! – Ügyes! – És most, barátaim, engedjétek meg, hogy lerójam hálámat annak a személynek, aki nélkül nem állhatnék ebben a szószékben, nem lennék férje Angar hercegnőjének, nem szereztem volna vissza Ark trónját, talán börtönben sínylődnék, s lehet, hogy már nem is lennék az élők sorában. Köszönöm, An! – Hogy lehalkította a hangját! – Mi, Tizenegyedik Lan, Ark királya, uralkodói hatalmunknál fogva Ark örökös őrgrófjává emeljük An Ovent.

Valaki gyengéden megragadja a könyökömet:

– Most térdeljen le, asszonyom!

Hakón! Meg tudnám fojtani, a gazdájával együtt.

– Hakón! Maga tudta ezt! Megölöm! Lannal együtt! – Szerencse, hogy a nagy éljenzésben nem lehet a hangom hallani.

– Asszonyom, őfelsége parancsát teljesítem…

– Mint mindig, Hakón. Mint mindig…

– Térdeljen le, asszonyom! Kérem…

– No jó.

Térdepelni! Az én koromban! Egy hülye ceremónia kedvéért!

Térdelek. És akkor mi van?

Pedig Lan már nem is foglalkozik velem:

– Elismerjük törvényes leszármazottunknak Lan Ovent, és Lan Oven-Lorian néven Ark örökös hercegévé emeljük. Uralkodói hatalmunknál fogva hűbérbirtokául adományozzuk Eda bolygót, régi nevén Ed-Went. Kinyilvánítjuk továbbá, hogy elsőszülött gyermekünk nem örököse Ark trónjának, arra ő és utódai igényt nem támaszthatnak, kivéve, ha a királyság érdekében a Birodalmi Gyűlés ellenkező értelmű határozatot hoz.

No szép! Az én kicsi fiamat kizárták az örökösödésből!

Hála az égnek!

Egyetlen pillanatra sem lenne biztonságban az életünk az esküvő után. Nem ismerem a szokásokat az angar uralkodóházban, de egy potenciális vetélytársat egyetlen udvarban sem hagynak túl sokáig életben. A királyné ugyan még gyerek, de előrelátó tanácsadók mindig akadnak…

Így a legjobb. A legjobb…

Miért fojtogat mégis a sírás?

Eda nyilvánvalóan száműzetés az udvarból, az én eltávolításom. Királyi ajándék, köszönöm, Lan, de mégiscsak száműzetés…

Eda kedves hely, Lan is kedveli, bizonyára gyakran eljön majd vadászni, meglátogatni a fiát… Ellenőrizni a neveltetését… Talán még gyakrabban is látom majd, mintha az udvarban élnénk. Hiszen béke lesz. Azt mondta, béke lesz…

„Veled leszek, An!”

 

 

2. Úton

 

Milyen érdekes őrgróf nőként utazni!

Hasonló érzés, mint amikor Justitiaként utaztam, de nem annyira magányos.

Mi az hogy!

Időnként visszasírom azt a magányt. Most már nemcsak Hakónt kell elviselnem, hanem udvaroncok egész hadát.

És Kicsi Lant.

Aki már nem is olyan kicsi. Kész férfi. Méghozzá milyen vonzó férfi! Az én Lanom karcsú mása.

Ó, Lan!

Még közelebb nyomulok a kilátóablakhoz, nehogy valaki észrevegye könnyeimet. Orromat a vizoplaszthoz szorítom. Nem mintha látnék valamit, de segít ez a kis tompa fájdalom…

Az én Lanom épp nászúton van valami üdülőbolygón! Azzal a kis libával.

Talán épp a körül a csillag körül keringenek, amit orrát elmélyülten turkálva az én gyatra Szemem bámul…

Mindenki oly boldog!

Csak én nem…

– Ha akarod, egy ujjal sem fogok hozzányúlni – ígérte Lan.

– Mi köze ennek az én akaratomhoz? – feleltem. – Mit számítanak itt már az én érzéseim?

– Nagyon is sokat számítanak.

– Semmit. Ark dinasztikus érdekei mindenekfölött! Arknak meg törvényes örökös kell. És megvan a módja, hogyan kell törvényes örököst csinálni. Legelőször is feleségül kell venni azt a nőt, akit kiszemeltünk rá, hogy örököst szüljön Arknak. Az se baj, ha mellesleg valamelyik uralkodói család tagja. Kifejezetten előnyös, ha Ark ellenségének szövetségese…

– An!

– Semmi, An! Justitia, ha kérhetem! Szóval még hátravan az aktus, amit az udvarban álszentül nemzésnek neveznek. Mindenütt máshol szeretkezésnek, rosszabb esetben dugásnak mondják. És akkor nem az Ark királyság fogja nemlétező szerszámát használni, hanem Ark királya személyesen a saját méretes, legfelségesebb faszát.

– An! Sohasem beszéltél durván.

– Igazad van. Nem illik egy ark őrgrófnőhöz. De a király megunt és eldobott ágyasához nagyon is illik!

– Rendben. Trónörökös kell. De ha akarod, in vitro is megszervezhetjük. A Ház tudósai segíthetnek…

– No lám, Tizenegyedik Lan, az Igazság Házának nagy barátja! In vitro! Nem baj, hogy az Egyetemes Katolikus Egyház ellenzi? Nem baj, hogy az alattvalók nem tekintenék teljes értékűnek?

– Meg lehet csinálni titokban…

– Hogy aztán a Ház ezzel zsaroljon örök időkig. Tizenegyedik Lan, Lalla szelídített oroszlánja! Vagy ölébe? Lan, te egyáltalán nem vagy ostoba. Miért nézel engem annak? Jól tudod, hogy csak egyetlen módja van a dolognak: a jól bevált, klasszikus kefélés.

– De An!

– Justitia! Az Igazság Leánya! Az Igazság van a szavaimban, figyelmezz! Ha in vitro csináljátok, a Ház azt tesz a fiad genomjával, amit akar. A trónörökös biztonságos előállításának egyetlen módja van. Mellesleg még élvezni is fogjátok. Emlékszel? Szeretkezés? He?

– Akkor nem fogok szeretkezni vele.

– Simán megbaszod, mi?

– An!

– Azt nem teheted. Szeretkezni fogtok. A nő orgazmusa növeli a fogantatás esélyeit. Mellesleg bevésed ezt a kis libát, aki már így is szerelmes beléd. Ahogy te tudsz, nem lesz nehéz. A királyába halálosan szerelmes királyné: a biztonság mindenek előtt! Meglátod, milyen jó lesz! Abba se akarod hagyni majd. Az a kis fruska nagyon szép, és úgy alakíthatod, ahogy akarod. Mint engem. Áldásom rátok. Az Edán megtalálsz. A nászút után, ha még lesz erőd, vevő vagyok egy-két fordulóra. Azt hiszem, sohasem szerettél.

Otthagytam, és azóta nem beszéltem vele.

Már tizenkét napja!

Mennyire hiányzik!

Az ördögbe! Belepusztulok ebbe a nyomorúságba. Bevésésről hablatyoltam, pedig én vagyok bevésődve. Annyira kívánom, hogy fáj az ágyékom, mintha kést döfnének belém.

Veszekedtem vele ahelyett, hogy lekaptam volna a tíz körméről, és utoljára egy parádésat szeretkeztünk volna.

Hülye, féltékeny tyúk vagy, Darázs!

Az ám! Kardélre tudnám hányni azt a kis libát! Felszeletelni! Egészen vékony szeletekre!

Elvesztettem Lant. Illetve épp most vesztem. Az a kis királyi szajha, valljuk be, szebb nálam. És fiatalabb. Mindenképpen fiatalabb. És valljuk be, nem vak. Egyáltalán nem vak. Én meg, mint a denevér!

Hakón lép be nesztelenül a kabinba, mögém sompolyog, hallom a lépteit, kivételesen még az arcát is látom, Iorran mintha kezdené felfogni a dolgát. Hakón mindjárt megköszörüli a torkát.

No megállj csak!

Lássuk, mit is engedhet meg magának egy tökéletes ark őrgrófnő?

És mi maradt a tökéletes Justitiából?

És mi maradt meg a tökéletes harcosból a tökéletes udvaroncban?

Mindjárt meglátom.

Úgy pördülök, ragadom meg és döntöm le lábáról Hakónt, mint egy tökéletes Justitia, az Üres Kezek Mesterének legtökéletesebb tanítványa.

És úgy nyekkenek a fal tövében, mint egy tökéletesen elkényeztetett őrgrófkisasszony!

És Lord Hakón úgy segít fel a padlóról, mint a legtökéletesebb udvaronc, miután olyan játszva védte ki támadásomat, mint a legtökéletesebb harcos.

Mindenki tökéletes.

Akkor hol a hiba?

Kijöttem a gyakorlatból. Alaposan. No jó, valljuk meg, a Szemem nem a legtökéletesebb.

Ezeken sürgősen változtatni kell!

Rámosolygok Hakónra. Ezúttal őszintén.

– Lord Hakón, köszönöm.

Elértette a hangsúlyt.

– Bármikor örömmel, Mylady.

– Szaván fogom, Lord Hakón. Nekem kellett volna felsegítenem… önt. Kijöttem a gyakorlatból.

– Engedelmével, Mylady, csak egy hajszálon múlott. Én is kezdek kijönni a gyakorlatból. Nem lett volna szabad, hogy megérintsen…

– Akkor, ha javasolhatom, tartson velem mindennap, hogy visszanyerjük a régi formánkat!

– A legnagyobb örömmel, Mylady.

– Egyébként mi hozta körünkbe?

– A fenség aludni kíván…

– Miféle fenség?

– Az ön fia, Mylady…

– Hakón, ha még egyszer nekem fenségnek titulálja a fiamat, kidobatom az űrbe!

– A legnagyobb örömmel viselek bármilyen büntetést öntől, asszonyom.

– Menjen a fenébe! – Elnevetem magam. Ezen a szinten az etikett már önmaga paródiája. – Azonnal megyek. Mesélni kell, ugye?

– Igen, asszonyom. Engedelmével, milyen titulust tart megfelelőnek a herceg számára?

– Ó, Hakón, miért nem megy a fenébe ezzel az átkozott etikettel?

– Kötelességem, Mylady. A név…?

– Ha nekem Lan úrfinak nevezi, vagy egyszerűen úrfinak, nem bánom, a zsilip innenső oldalán maradhat. Fürdött már a fiam?

– Önre várunk, asszonyom.

– Megyek. Egy pillanat még. Iorran!

– Asszonyom…

– Hányszor mondjam még, nem hajolsz meg, ha megszólítalak! Egyáltalán, nem hajolsz meg, ha én nem mondom! Ha maga a király jön, akkor sem, ha én is jelen vagyok. Tanuld már meg, fiam, hogy a Szemem vagy! Egyébként megdicsérlek. Amióta Lord Hakón a kabinban van, kifogástalan a teljesítményed.

Beletúrok rakoncátlan, sötét hajába. Kicsi Lan jut eszembe. Lehajolok hozzá, és egy csókot nyomok a homlokára.

– Holnaptól délutánonként, amikor Lan úrfi alszik, harci tréninget tartunk Lord Hakónnal. Akkor nagy szükségem lesz rád. Az a tréning a mi Összehangolódásunkat is javítani fogja, számítok rád. Ha sikeres leszel, utána harci kiképzést tartunk neked, Lord Hakón és én.

– Köszönöm, asszonyom.

– Most elkísérsz a lakosztályomba, utána szabad vagy.

– Köszönöm, asszonyom.

– Rendben.

– „Ne válaszolj!”

A telepatikus parancs elnémítja. Csak bámul az arcomba. Veszi a parancsaimat, de nem képes kommunikálni. Ennyit tud egy átlagos Szem. Nem Kicsi Lan, és nem is a fiam. De be kell érnem ennyivel.

 

*

 

A Pici felkacag, ahogy meglát. Majdnem az a nevetés, ami az apjának szól…

Amint átlépek az ő látóközpontjába, észreveszi, érzem, csupa ragyogás a telepatikus mező, a mosoly megfelelője.

Szavak nélkül megértjük egymást.

A fiam.

Felkapom. Ennyi maradt nekem az apjából. Ez se sokáig már…

No, mára elég az önsajnálatból! Örökre elég! A Justitia visszatért.

– Irány a kád, úrfi!

– Anya, hadd még!

– Későre jár, picim. Egy hercegnek kötelességei vannak…

– Nem akarok herceg lenni!

– Ezen sajnos nem segíthetek. Tudod, az apád király…

– Akkor apa se legyen király!

– Az bizony jó lenne. Tudod, amikor még nem volt király, tényleg minden jobb volt…

– Nem volt mindig király? Nem voltak ceremóniák? Nem volt Hakón?

– Hakón bácsi, kisfiam. Szeretned kell Hakón bácsit. Tudod, ő vigyáz rád, akkor is, ha én nem vagyok a közelben. Mindig vigyázni fog.

– De rám nem kell vigyázni. Már kardom is van. Meg páncélom.

– Ez igaz. De tudod, még ha kardja is van az embernek, nem árt egy szövetséges. Valaki, akire számíthatsz.

– És az lenne Hakón… bácsi?

– Pontosan. Tudod, Lord Hakón meghalna érted, ha kellene.

– És érted?

Ez a gyerek hihetetlenül okos. Vagy észrevétlen olvas az agyamban. De tapasztalataim szerint nem létezik észrevétlen telepátia…

Mégis inkább okos. Az én fiam!

Meg Lané.

Ki tudja, mire képes az ő kettős mutációja?

Talán nem is ember.

De ember! Ezek az okos szemecskék emberi szemek… Hiszen még a szerencsétlen Szörny is ember volt…

Hogyne lenne ember az én kisfiam!

– Azt hiszem, értem is… De most már irány a fürdő! Ha jó leszel, ma olyat mesélek neked, amilyet még soha.

– Hú! Milyet?

– Meglepi. Irány a kád!

– De anya! Látod, jó vagyok. Öltözködök. Mit mesélsz?

– Öltözködöm, Picim! Elmesélem, milyen volt, amikor apád nem volt király.

 

*

 

Milyen puha és meleg egy kisgyerek! És milyen tiszta! Legszívesebben bebújnék mellé az ágyba, a hasamra fektetném, mint régen, és úgy aludnék.

Ha engedné az átkozott etikett!

És nem lenne ilyen nehéz.

Merőn bámulja az arcomat.

Nagyon vár valamit. A mesét! Most vagyok bajban! Részben magamról kell mesélnem. Ez az én történetem is.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi királyfi. Lannak hívták, és egy hatalmas királyság örököse volt…

– Apa… – Mennyi áhítattal lehet kimondani ezt az egyszerű szót!

– Igen. A kicsi királyfi boldogan élt az apukájával és az anyukájával egészen addig, amíg egy távoli, gonosz rokon meg nem irigyelte a királyságukat…

– A Sawnok!

Mennyi gyűlölet egy hároméves gyerekben! Arkok!

– Ha megnövök, megölöm mindet!

– Azt hiszem, arra nem lesz szükség, kisfiam…

Hát igen, a de Lorian-párt sem tétlenkedett a polgárháborúban…

– Szóval a Sawnok fellázadtak. Akis királyfi apukája és anyukája meghalt, őt magát a vénséges vén nagybácsija szöktette el, és bújtatta a lázadók elől. Az Eda nevű bolygón húzódtak meg, és a királyfi megtanult mindent a nagybátyjától, amit egy királynak tudnia kell, és amit egy harcosnak tudnia kell. És megtanult még valamit, amit egyetlen király se tudott: hogyan élnek az egyszerű emberek. Megtanulta, hogy milyen élete van az Erőműtechnikusoknak. Mert, és ezt soha senkinek el ne áruld, a nagybátyja egy erőműben dolgozott azokban az években. És megtanulta, milyen érdekes és értékes az élővilág, ami körülvesz bennünket. Tudod, a királyfi bolondult azokért a különös, óriási rovarokért, amik az Edán és csakis az Edán nőttek az egész Galaxisban. És teltek-múltak az évek, míg a királyfi fel nem nőtt, és nem ütött a bosszú órája…

– Eda az én bolygóm!

Micsoda öntudat! Ideje faragni rajta kicsikét…

– Eda elsősorban azé a hárommilliárd emberé, Picim, akik rajta laknak…

Meg a Fészeké! Majdnem kiböktem! Az egyetlen jó dolog ebben a száműzetés-féleségben, hogy újra találkozhatom a Fészekkel…

– Anyaaa! Persze, a mese. Hiszem még bele se kezdtem igazán…

– A Sawn trónörökösök Edán vadásztak, amikor a királyfi, aki akkora már igazán nagyra nőtt, rajtuk ütött, és párviadalban…

– Megölte mindet!

És látom, ahogy az én gyönyörű pici fiam egészen pontosan mutatja, hogyan döfte le az apja a hercegeket! Arkok! De Lan a Házból hívott nevelőt. Ark is meg fog változni. Hiszek Lanban.

Mennyire hiányzik…

– Ha mindig közbevágsz, sose érünk a végére.

– De ennek a mesének nincs is vége!

– Minden mesének van vége…

– De nem. Mindketten éltek!

– Ja, így gondolod. – Meg kell csókolnom. – Okos vagy. De a mesének akkor van vége, amikor a mesélő azt mondja.

– De te még nem mondod azt? – Gyanakvó természet.

– Dehogyis. Folytatnám…

– Csendben maradok…

– De azzal a párviadallal semmi sem változott. Sőt, a gonosz Sawnok egy nagy flottát küldtek Eda ellen. Akkor Lalláról, az Igazság Házából elindult egy Justitia, hogy elfogja a hercegek gyilkosát.

– Te… – Azért ebben is legalább annyi szeretetet érzek. – Tudom… Csssss!

– Az igazság Lánya akkor még nem tudta, hogy királyfi a tettes. Csak azt tudta, hogy meg kell találni, és a Házba vinni, hogy ne legyen háború.

Eddig könnyű volt. Most jön a neheze. Hogy lehet ezt elmesélni egy ilyen kis gyereknek, és milyen nehéz lesz elmondani úgy, hogy hallgatok a Fészekről, és arról, hogy valójában mi is történt a Házban…

– A Justitiát Darázsnak hívták. Darázs először is keresett magának egy Szemet. Egy kisfiút, aki lát helyette. Mint most Te, helyettem. Ha végighallgatod a mesét, majd elmondom, hogy ki is volt az a Szem.

– Mér? Ismerem?

– Most már igen. Szóval Darázs találkozott a királyfival. Együtt harcoltak az őserdőben és a szavannán a gonosz, emberevő sáska-szörnyekkel, és elpusztították őket. Igazán nagy szörnyek voltak az őserdőben, sokkal nagyobbak, mint egy ember. És a szavannán meg rengetegen voltak, akkorák, mint egy nagy kutya, és óriási nagyokat ugrottak. De legyőzték őket. És egymásba szerettek. Annak ellenére, hogy Darázs akkor már tudta, hogy a királyfi ölte meg a Sawnokat, és a királyfi tudta, hogy a Justitia a Házba akarja vinni őt. És Darázs meg is tette volna, de a királyfi a hegyekbe szökött előle. Darázs üldözte, megtalálta, és harcoltak volna egymással, de aztán rádöbbentek, hogy nem ölhetik meg egymást, és elhatározták, hogy együtt szöknek meg, és úgy is tettek. Csakhogy a Házban megneszelték, hogy Darázs a Bűnös mellé állt, és elindult egy másik Justitia, akit Tűznek hívtak, hogy elfogja mindkettőjüket. Úgy is lett. Tudod, úgy volt, hogy egy barlangban laktak. Ott ütött rajtuk Tűz, meg a Szeme, egy igazán rossz kisfiú. Darázs Szeme összeverekedett Tűz Szemével, és először le is győzte, de aztán a másik fiú fondorlattal átmenetileg megvakította Darázs Szemét. Tűz a királyfi életét fenyegette, és Darázs nem harcolhatott vakon, így aztán megadta magát, és mindkettőjüket a Házba vitték. Át kellett menniük a Sawnok flottáján, akik a királyfit akarták, hogy kivégezzék. De Darázs nem hagyta, hogy a királyfi a gonosz Sawnok kezébe kerüljön, és eljutottak a Házig. Az Igazság Házában aztán a királyfi, Darázs meg Darázs Szeme felülkerekedtek az őreiken, és megszöktek. Elvittek egy űrhajót. De Darázs Szeme akkor már nem tartott velük, a Házban maradt, hogy tanulhasson…

…Légy hű királyodhoz.

A zsilipajtó becsapódott, és ott álltam vakon a Zárkahajó zsilipjében, és rohanni kezdtem a tengely felé, vakon, de a Zárkahajót mindannyian annyira ismerjük, hogy vakon is eligazodunk bennük, és elértem a tengelyt, és felmásztam a létrán, fel a pilótafülkébe, ahol ott van Lan, és csak arra vár, hogy az ülésbe kerüljek végre, és felszállhassunk, hát itt vagyok!, csak egy morgást kaptam az én nagy szerelmemtől, és magamnak kellett megtalálni az ülést, a szíjakat, és amikor azt mondtam, mehetünk, abban a pillanatban a gyorsulás már az ülésbe is préselt, és csak gyorsultunk, gyorsultunk, és már azt se tudtam élek-e, vagy csak véres húspép vagyok az ülésben, és hirtelen rám tört az a rettenetes rémálom, amit számunkra, telepaták számára a hipertér jelent, és sokkal rosszabb volt, mint valaha, milliárdok tudatalatti borzalma zúdult rám egyetlen pillanatra, az én drágám túl közel váltott a bolygófelszínhez, aztán a rémálom elmúlt, csak valami hűvös haragot éreztem, és nyugalmat és gyengédséget, és tudtam, hogy ez Lan tudatalattija, amiben nincs semmi borzalom, csak a jogos bosszúvágy, és a szerelem, és ez a szerelem nekem szól, és akkor megnyugodtam. Aztán az is elmúlt, valahol kiváltottunk a normáltérbe, még ha látnám a csillagokat, akkor se tudnám megmondani, hová. Gyűlölök repülni.

– Hát sikerült – hallottam Lan hangját. – És most mi lesz a következő lépés?

– Találnom kell egy Szemet.

– Szemet?

– Egy kisfiút, akinek használni tudom a látását.

– Mint Kicsi Lan?

– Olyasmi.

– Nem láthatnál az én szememmel?

– Nem hiszem?

– Miért?

– Felnőtt vagy. Az elméd telepatikusan zárt. Csak valami nagy krízis nyitná meg előttem, akkor is csak átmenetileg.

– Ez biztos?

– Asszem.

– És ha szeretlek, az nem valami ilyesfajta krízis?

– Nem tudom.

– Miért nem próbálod meg?

– Mit?

– Hogy láss az én szememmel. Hátha előtted nyitott vagyok, izé, telepatikusan?

– Nem tudom. Sohase hallottam ilyet.

– Hát próbáld meg. Veszítünk valamit?

– Nem. Persze, hogy nem!

– Hát akkor? Mit kell csinálnom?

– Semmit. Illetve add a kezed, az Összehangoláskor az érintés sokat segít.

– Jobbat tudok!

És megcsókolt, és visszacsókoltam, és megpróbáltam látni, ahogy egy Szemmel lát egy Justitia, de csak az ismerős sötétséget láttam, és csalódottan összerándultam.

– Mi van? Valami rossz?

– Minden jó. Csak megpróbáltam, és nem láttam semmit. Ahogy várható volt…

– Akkor próbáltad, amikor csókolóztunk?

– Aha.

– Próbáljuk meg még egyszer!

Megint megcsókolt, és egy ideig csak élveztem a csókját.

– Na? – lihegte a számba.

– Még nem próbáltam. Csak élvezem, amit csinálunk.

– Csaló.

Csókol tovább, és akkor behatoltam a látóközpontjába, és minden kivilágosodott, persze csak magamból láttam annyit, amit ilyen közelről látni lehet, és gyengéden elszakadtam tőle, és eltoltam, és még mindig láttam magamat az ő szemével, és felálltam, és elmentem a fülke túlsó végébe, és még mindig láttam.

– Lan! Működik! Látok.

– Nem megmondtam?

– Nem mondtál meg semmit.

– Akkor sejtettem.

– Jó, sejtettél. De miért nem működött először?

– Tudod, én általában behunyom a szemem, amikor csókolózom…

 

*

 

– Anya! Anya…

Jól elmerültem itt az emlékezésbe! Édes emlékek…

– Anya!

– Itt vagyok, Picim. Csak elgondolkoztam. A meséden. Most abba kell hagyjam, de megígérem, hogy folytatom majd…

– De anya! Ez olyan rövid volt. És már hallottam is…

– Hallottad?

– Apa elmesélte egyszer. De abban nem a királyfi volt a főszereplő…

– Hanem kicsoda?

– Te… A Justitia.

– Értem. Hát én úgy nem tudom elmesélni… Az én mesémet nem szeretted?

– Dehonnem. Sokkal jobb így. A lányos mesék unalmasak…

– Dehogynem, kisfiam. Szépen kell beszélned. Egyszer te is király leszel. És ki mondta, hogy a lányos mesék unalmasak?

– Senki. Csak eccerűen unalmasak.

– Egyszerűen, kisfiam. Látom, már fáradt vagy. Ideje aludni.

Megcsókolom a homlokát, az orrocskáját. Egyszer a de Lorianok markáns, egyenes orra lesz belőle, de most még az én pici fiam puha orrocskája…

– Anya! Megígérted!

– Mit is?

– Hogy elmondod, ki volt a Szem?

– Hát nem tudod?

– Nem. Naa, anya!

– Lan az, a tanítód.

– Tanítóm?

– Amikor megérkezünk Edára, megkezdődik az oktatásod.

– Eda az én bolygóm! És nem szeretem azt a Lant!

Tényleg fáradt lehet, ismerős ez a dac. Mi baja lehetne Kicsi Lannal?

 

*

 

Talán az, hogy mindenütt ott van…

Hakónnal beszélget a kajütjeinket összekötő előtérben. Hakónnak nincs külön kabinja, ebben az előtérben alszik, a padlón, hálózsákban, a feje alatt a furcsa, hengeres táskával, amit ezen az úton láttam először. Valami fegyver lehet benne…

Hakón hangja udvarias, de kimért. Ő sem szeretné azt az embert, akit a királya fia nevelőjéül választott?

Különös.

„Eszedbe ne jusson Darázsnak nevezni”

Remélem maradt valami az én valahai szemem kurta kiképzéséből, és engedelmeskedik.

– Magvető?

– Mylady. – Hallom, hogy meghajol. – Szeretnék önnel konzultálni a herceg nevelési programjáról. – Nincs a hangjában se meglepetés, se harag, hogy a tanítók Házban használatos nevén szólítottam.

– Most?

– Ha nincs ellene kifogása, Mylady. Holnap landolunk, és a berendezkedés alatt bizonyosan nem lesz időnk erre a megbeszélésre. A király akaratának megfelelően mielőbb meg szeretném kezdeni a munkát.

Ki vagyok én, hogy ellenkezzem a király akaratával? Pedig most magányra lenne szükségem. A múlt felkavarodott bennem, összezavarodtam… Megadom magam:

– Félórát kap, Magvető. Annyi talán elég lesz, hogy megkezdhesse a… hm, munkáját. Mit gondol, az én fiam egy fadarab, amit kedvére alakíthat?

„Köszönöm, Mylady.”

A telepatikus üzenet váratlanul jött, de nyoma sincs benne annak a vad, elemi, letaglózó erőnek, ami a kölyök Lant jellemezte. Ez az üzenet gyengéd, de érdes. Szemrehányó. Szarkasztikus. Az az egykori, sebzett és vad kölyök megtanulta használni a képességét.

Nem válaszolok, az ajtó felé biccentek.

Szolgálatkészen kinyitja, megelőzve Hakónt. Mi mindent tanult még a Házban?

Mit hozott még a Házból?

– Lord Hakón! – Visszafordulok az ajtóban. – Holnap, még a leszállás előtt mi ketten újra ellenőrizni fogjuk a Magvető felszerelését és a Magvető urat is személyesen. Nem szeretnék semmi meglepetést a Ház részéről.

– Ahogy Mylady kívánja.

Megvárom, amíg az ajtó a helyére siklik mögöttem.

– Valóban nem várhatott volna reggelig?

– Látni akartam, Mylady…

– Ne myladyzz itt nekem, kérlek! Darázs vagyok, emlékszel?

– Én emlékszem.

Mennyi szarkazmus van egy picike „én”-ben. Felsóhajtok.

– Valamit nyilvánvalóan nem értesz, hiába a Ház kiképzése. Ez itt az ark királyi udvar, és hidd el nekem, egy manthorg falka Eda szavannáján kevésbé veszélyes, mint ez a hely. Ha akármilyen piti dologgal megsértesz egy nemest, könnyen a párbajkötél másik végén találod magad, kiontott belekkel. Nem hinném, hogy a Ház kiképzett az ark késpárbajra. Már az is elég, ha valamelyik azt hiszi, hogy megsértetted. Vagy megsértettél engem. Ebben a kíséretben a Restaurációs Háború veteránjai vannak. Harci kutyák, Lan. Készek meghalni értem. De van ettől még rohadtabb variáció is. Lehet, hogy a kíséretben valaki nem kedvel engem. Egyszerűen csak a király fülébe súgja, milyen jóban is vagyunk. A jó Lan igazán nem féltékeny természet, de mint király nem hagyhatja, hogy akár csak a volt ágyasa is felszarvazza. – Egészen könnyen ki tudom már mondani, hogy ágyas. Pláne, hogy volt ágyas. Megölöm azt a libát! – Tudod milyen remek orgyilkosok vannak az udvarban? Itt van mindjárt Lord Hakón… Világos voltam? Négyszemközt nyugodtan Darázsozhatsz, sőt, elvárom, hogy Darázsnak hívj, esetleg én belezlek ki, ha myladyzel nekem, de mindenütt máshol a rangomhoz illően szólítasz. Muszáj. Különben egy héten belül meghalsz. Még valami: remélem, tudod, hogy Arkban a nők is harcolhatnak? Az én úgynevezett udvarhölgyeim szintén veteránok. Nem szentéletű apácák, de a saját méltóságukra nagyon kényesek. Tehát, ha esetleg könnyű kalandot keresnél közöttük, megkaphatod. De vigyázz, meg ne sértsd valamelyiket akarva vagy akaratlanul, mert esetleg megszabadítanak a korodbéli férfiak legféltettebb kincsétől.

Vigyorog. Nem ért semmit…

– Darázs, én nem keresek könnyű kalandot.

Szomorúság lenne a hangjában?

– Megteheted, de csak óvatosan…

– Nem érted. Nincs szükségem effajta kalandokra…

– Valami baj van veled?

Elvörösödik. Bájos. Egy kisfiú… Ó, Lan, mennyire hiányzol…

– Nincs semmi bajom. De szeretek valakit, és eszem ágában sincs kalandokat keresni. Épp ezért jöttem hozzád.

– Nem tudok neked tanácsot adni. Látod, az én nagy szerelmem éppen nászúton van… Egy másik nővel. – Egy libával, legyünk pontosak. Egy tizennyolc éves kis libával. Tizennyolc. Nem kettőszáz-valahány… Mennyire sajnálom magamat. – Engem pedig gyakorlatilag száműzetésbe küldött. Szóval, egy tanácsom mégis van: csak rangodbelibe szeress bele. Kerüld ezeket a mindenféle hercegnőket, trónörökösnőket…

– Nem tanácsért jöttem.

– Hát akkor miért? Esetleg te tudsz nekem tanácsot adni?

– Nem azért jöttem…

– Gondolom, nem is azért jöttél, hogy megbeszéljük a fiam nevelését…

Ki vele!

– Csak látni akartalak…

Valami gyanú kezd motoszkálni bennem…

– Lan…

– Látni akartalak, és elmondani…

Ez nem igaz!

– Lan…?

– Elmondani, hogy szerelmes vagyok beléd…

Hát nincs elég bajom?

– Lan!

– …amióta találkoztunk. Úgy értem, amióta először, tizenöt éve. Számomra nem létezik más azóta…

– Lan.

– Tudom, hogy semmi értelme. Hogy Lant szereted, de el kellett mondjam. Jó éjt.

Elmegy.

Rendes fiú.

Nem erőszakoskodik, nem próbál visszaélni a helyzetemmel, az állapotommal, amibe az átkozott politika miatt kerültem.

Okos fiú.

Tudja, hogy reménytelen. Hogy a saját életemnél jobban szeretem Lant. Aki éppen nászúton van azzal a kis libával!

Legalább nem kellett bölcs szónoklatot tartanom arról, hogy az anyja lehetnék, többszörösen is, és az érzései nem mások, mint a hála egyfajta transzformációi, és még ha másképp is lenne, én Lant szeretem, és ez így lesz örökké…

Miért érzem úgy, hogy ez az egész el nem mondott szónoklat, úgy ahogy van, hamis?

 

 

3. Eda. A kormányzó

 

Eda más, mint amikor először jártam itt. A neve is más, természetesen, a behódolás után nem maradhatott Ed-Wen, akárhogy is szépítgetjük, Wen mára csupán Ark királyság Wen tartománya. Ha úgy vesszük, a bolygó csak visszakapta évezredek óta használatos nevét. De a kormányzó palotájában most Marnn tábornok, Eda bolygóparancsnoka, ne szépítsük, helytartója lakik. És bizonyára halálra senyved az unalomtól, hiszen Marnn báró, az valójában Ász Marnn, osztagparancsnok a Landaui Leszállásnál, hamiskártyás és trubadúr, párbajhős és menthetetlenül homoszexuális. De Lorian párti kisnemes, akit a Sawnok földönfutóvá tettek, száműztek, a régi történet…

Mindenestre jó lesz újra látni…

Másodszorra is más volt, a behódolás másnapján, a béke törékeny másnapján, amikor az űrkikötő fölött a levegőben a közelgő vihar remegett, mintha a bolygó magára vette volna azt a feszültséget, amely a lakóiban vibrált. Ami bennünk is ott vibrált, a hódítókban. Minek szépítsük, azok voltunk, hiába nem dördült el egyetlen lövés, nem szikrázott egyetlen pár penge sem az ark és a wen hadsereg között. Hódítók voltunk, a wen kormány bölcsen behódolt, amint az ark flotta kiváltott a hipertérből Wen napjától huszonöt fénypercnyire. A kormány bölcsen döntött, de nem tudtuk, mi a helyzet a néppel, az évszázadok óta mesterségesen szított ark ellenességgel. „Tudod hogy kezdődik az ark tyúkleves receptje? Hát… Lopj egy tyúkot…” Ezzel kellett szembenézni, Lan tehát mindenhova a leghiggadtabb, legtoleránsabb tisztjeit küldte bolygóparancsnoknak. Edára elkísértem Ászt, a dadákra és Hakónra hagyva az alig héthónapos Picit. Lan úgy számított, az edaiak még nem felejtették el, hogy egyszer megmentettem a bolygót a bombázástól. Ámbár akkor is ark cirkálók hordozták azokat a bizonyos bombákat, de ugyan már, azok Sawn vadállatok voltak…

Kevesen voltunk, egyetlen „sörösdoboz” hozott le bennünket, hat behemót, lánctalpas ostromtankkal jöttünk meghódítani egy egész bolygót. Ostromra valóban jók voltak, ha egy tucatnyi vonalba áll, nincs az az erősség, amit el ne söpörnének, de ha nem akartad porig rombolni az egész várost, utcai harcokban könnyen megsülhettél bennük. Egy régebbi kor, egy régebbi katonai gondolkodásmód működő emlékművei, de a modern arzenálra, amit a Restaurációs Háború tapasztalatai alapján fejlesztettünk ki, máshol volt szükség. Lan már Tiek meghódítására készülődött…

 

*

 

Tiek aztán nem volt olyan könnyű falat, mint Wen, és a Trent III aszteroidaövében Lan elszenvedte első, és eddig egyetlen vereségét. A tieki nyakas népség, Tiek Báróság eredetileg ark felségterület, de már évszázadokkal azelőtt elszakadtak az anyaországtól, csak a katonai hagyományok közösek. Persze tudták, hogy két hétig sem tartanának ki az egyesített ark-wen haderővel szemben, hát szépen tárgyalásokba kezdtek Trentnél, s miközben a tieki diplomaták mosolyogva húzták az időt a tárgyalóasztalnál, huszonnégy tieki naszád váltott ki a hipertérből a flottánk közepében, és robbantotta fel magát ugyanabban a pillanatban. Huszonötezer emberünk párolgott el azon az öt cirkálón és még másik négyezer katonát vesztettünk a kisebb hajókon. Szerencsére a flotta éppen manőverbe kezdett azokban percekben, így az öngyilkos hajók nagyobbik része hatástalanul robbant fel. Lan mindig is tehetetlen volt az árulással szemben. A tieki diplomatákat kidobatta az űrbe, és porig bombázta Trent legnagyobb városát. Lehet vitatkozni, hogy a Trenti Vérengzés szükségszerű volt-e, vagy nem, mindenesetre Tiek még abban az órában kapitulált, így a halál mocskos főkönyvében az összesen százhatvanhétezer halott jobban mutat, mint egy elhúzódó háború milliói. Persze senki sem halt volna meg, ha Tiek azonnal kapitulál, és persze senki sem halt volna meg, ha Lan el sem kezdi azt a hadjáratot… Kérdés, hogy tehette volna-e másképpen? Amikor Trent után rémálmainak sikolyaira ébredtem, és úgy ringattam álomba azt a hatalmas embert, mint egy riadt csecsemőt, őt, aki addig valóban úgy aludt el, mint egy csecsemő, akkor elgondolkodtam rajta, hogy mindez meg van írva valahol, és semmit sem tehetünk a sorsunk ellen. Lan nem volt hatalomvágyó, úgy használta a hatalmat, mint egy mesterember a szerszámát, de sohasem lubickolt benne, sohasem élt vissza a hatalmával. Nem azért vívott háborút háború után, hogy még pár millióval több embernek parancsolhasson… Őszintén hitte, hogy a Ház titkos hatalmát el kell törölni, hogy a titkos és tiltott tudást nyilvánossá és szabaddá kell tenni. Hogy ezt úgy próbálta véghezvinni, hogy közben egy birodalmat kovácsolt egybe, ki róhatja fel neki? Még a Trenti Vérengzés után sem kiáltott a Ház háborús bűnöst, és nem küldött Justitiát Aarkenbe, pedig attól kezdve Mag Szektor rettegi Tizenegyedik Lan nevét… Persze a bírák bölcsebbek annál, hogy afféle haszontalan vállalkozásba fogjanak… Hol volt már az ötven rendszerre kiterjedő befolyásuk? Lannak van egy húsz rendszerre kiterjedő birodalma, ahol nem rettegnek tőle, hanem imádják. Egy Justitia se jutott volna élve Aarkenbe.

Na jó, tiek népe kivétel. Tiekben még manapság is statáriális törvénykezés van érvényben, és a lakosságot az ark bolygóparancsnokok lassú kivándorlásra kényszerítik. Nem erőszakkal, szó sincs arról! Az úgynevezett gazdasági megszorítások sokkal kegyetlenebbül ösztökélik a népet, hogy hagyja el szülőbolygóit. Manapság a hatmilliárdnyi tiekinek több mint a fele már szétszóratásban él valahol, ráadásul még csak nem is Mag Szektor civilizált rendszereiben. A gazdasági erővel együtt a tieki gerillák is kimerülnek: évről évre kevesebb az aarkeeni palotába lopózó merénylő, a nyilvános helyeken önmagát pokolba robbantó fanatikus. A tieki mániákusan hisz a terror erejében, noha a robbantásaikkal alig néhány arkot sikerült megölniük, viszont annál több tiekit. Százezreket az évek alatt.

Közben az arkok csendesen kivárják a bolygók körül keringő harci állomásokon, amíg a tiekik kiirtják egymást. Az ark vetőcsövek árnyékában Tiek önmagát kormányozza a pusztulás vagy az exodus felé. Lan úgy számítja, öt éven belül a tieki bolygók lélekszáma annyira lecsökken, és a maradék lakosság annyira elöregszik, hogy aránylag veszélytelenül kezdheti felosztani Tiek földjét a Restaurációs Háború veteránjai között. Mert az elmúlt félezer év legnagyobb hadseregét nem lehetne összetartani erőszakkal vagy valamiféle szebb jövő üres ígéretével. Annál inkább a gazdag zsákmány és zsíros földek reményével. Lan akkor a legfélelmetesebb, amikor hideg fejjel mérlegel…

Érdekes, hogy a weniek sohasem volt az a merénylős fajta. Úgy látszik, félig arknak kell lenni, hogy az élet ne számítson túl sokat. Bár akkor, a weni béke másnapján ez nem volt ilyen nyilvánvaló.

A széles, tiszta sugárút végig üres volt, amikor a jól begyakorlott laza oszlopban lassan a kormányzói palota felé hajtottunk, de amikor elhagytuk a kikötő körül lakatlanul hagyott biztonsági zónát, azonnal magunkon éreztük a házak figyelő tekintetét. Megnyitottam a tudatom, de csak a telepatikus háttérzaj jutott el hozzám. Hiába szondáztam valami képzeletbeli merénylő gyűlölettől megnyílt tudata után. Semmi. Valami körvonalazatlan félelem érzése. Egészen közelről is, még a mi harcedzett katonáinkat is megérintette a készülő vihar érzete. Ász maga is szokatlanul sápadtan rágcsálta érzéki ajkait. Vékony ujjai ideges gépiességgel kevergették újra meg újra az elnyűtt kártyapaklit.

 

*

 

Nagyszerű Szemem volt akkor, visszakaptam Pietert, a vad kölyköt valahonnan az ark-begonian határvidékről, aki egészen addig szolgált, míg a terhesség ki nem parancsolt a harcokból, taktikai zseni volt, ösztönösen mindig a kritikus helyzetet láttatta, parancs, figyelmeztetés nélkül, pedig nem volt semmi különösebb telepatikus képessége. Nagyszerű tiszt lett volna belőle, ha nem marad ott a Trent III-nál…

Rákezdte az eső is, csendesen, mintha a vihar képtelen lett volna eldönteni, kitörjön-e, de biztos, ami biztos, azért kinyitotta a szelepeket. Az ember hallani vélte kopogását a páncélon, elnyomta a fejekben a motorok tompa üvöltését, az emelők alig hallásküszöb fölötti, de annál zavaróbb hangját, mintha ez lehetséges lenne a vastag kompozithéj rétegein keresztül. De a kamerák könyörtelenül a képünkbe vágták az esőfal szürke képét, és az érzés, hogy a jó edaiak elevenen megsütnek bennünket a tankokban, csak megerősödött tőle.

Lassan hajtottunk, Ásznak szigorú parancsa volt, lehetőleg kerülni bármiféle összetűzést a helybeliekkel, figyelmen kívül hagyni a csak az ark büszkeséget sértő provokációkat, fegyveres fenyegetésre csak a szükséges minimális választ adni. Lelassította hát az embereit, nehogy bármilyen esemény a józan döntést lehetetlenné tevő sebességűre gyorsuljon. Senki sem akart egy gerillaháborút, amikor a fő haderő éppen további hódításokra készülődött, sőt, a drága Lan lelkes wen önkénteseket kívánt a háborúihoz…

A sugárút egyenesen a kormányzó palotájához vitt, és bármilyen lassan is nyomultunk, egyszer csak odaértünk. A Palota téren valami hatalmas tömeg, láthatóan nem zavartatva az esőtől, a készülő vihartól. A telepatikus mezőn megint csak a háttérzaj, pedig ekkora tömegben már kellene lenni jó néhány izgatott, nyílt agynak, az elmék valami tompa várakozásban olvadtak össze. De nem minket vártak, a tömeg vonakodva engedett utat a páncélosoknak, a palota széles lépcsősorai elé kanyarodtunk, a motorok leálltak, mélységes csönd telepedett a térre, csak az eső zaját hozták be a mikrofonok. Még mindig csak a várakozás a telepatikus mezőben, a tankok szemben a tömeggel, a csapatszállítók hátsó ajtói már kinyíltak, mögöttük ott sorakoztak a páncélos gyalogosok, idegesebben, mint a legvadabb ütközet előtt. Marnn a mellvértje mögé tömködte a kártyáit, ahogy mindig az összecsapások előtt, hátramasírozott a katonáihoz. A palota nevetségesen nagy kapui abban a pillanatban kitárultak, három férfi lépett ki az oszlopok közé. Lassan, görnyedten jártak. Elöl Ed-Wen törékeny, díszruhás kormányzója, a volt kormányzó, helyesebben. A tömeg felmorajlott, nem fenyegetően, továbbra is inkább várakozóan.

Marnn kilépett a páncélajtó mögül, egyedül, délcegen, de az ütött-kopott csatapáncél fenyegetően megnövelte az alakját, ahogy felsietett a lépcsőn. Az eső igazán rákezdte, a kormányzó és kísérete kiértek a timpanon alól, és egy pillanat alatt ronggyá áztak. Még jobban lelassultak, Marnn felért a lépcsőn.

Máig sem tudom miért, mászni kezdtem felfelé a lövegtoronyba, fel, egészen a felső megfigyelő kupolába. Marnn enyhén meghajolt a kormányzó előtt, a kis ember viszonozta a meghajtást, a nevetséges wen etikett szerint előrelépett, megcsúszott, és hadonászva Marnn karjába roskadt, a telepatikus mező hirtelen felmorajlott, fellöktem a csapóajtót, kiugrottam a torony tetejére, a tömeg tombolva nyomul a lépcsők felé, a tankok ütegállásai vadul pásztázzák a teret.

– Ne lőj! – suttogtam a mikrofonba. Teljes lenyűgöző magasságomban kiegyenesedtem a páncélon, teleszívtam a tüdőmet, és elsikoltottam magam – Állj!

Máig sem tudom, hogy mi állította meg a őket? Jó páran már a lépcsősor derekán jártak, Marnn katonái kiléptek a csapatszállító ajtaja mögül, célba vették az elöl rohanókat. De azok megálltak, tétován visszafordultak, felnéztek rám.

– Edaiak! Talán még felismertek engem. Darázs vagyok, a Justitia! Egyszer megmentettem ezt a bolygót a háborútól, és most sem azért jöttem, hogy elpusztítsam…

 

*

 

Pontosan azt tettem, amiért Lan küldött, és az edaiak pontosan úgy reagáltak, ahogy várta. Marnn azóta is békésen kormányozza a bolygót, egész wen megbékélt az ark uralommal, egyenesen rajongtak újdonsült királyukért, az önkéntesek özönlöttek a seregbe, és most, harmadszorra megint egy egészen más Eda fogad. A sugárút végig fellobogózva. Éljenző emberek. Ostromtankok helyett elegáns, nyitott siklók. Eső helyett ragyogó napsütés.

Mondjuk, ezzel a luxusjárgánnyal is épp olyan lassan hajtunk, mint a tankokkal, csak most nem katonai, hanem politikai taktika lassítja a haladásunk. Hakónnak legalább a Picit nem kell biztatni, hogy integessen a tömegnek. A drágaságomat két kézzel kell szorítani, hogy ki ne zuhanjon a siklóból, olyan lelkesen integet vissza. Nincs kétség, hogy az edaiak máris imádják. Főleg az edaiak nőnemű fele.

Egyszerűen nincs az a két X kromoszómával rendelkező emberi lény, aki ellen tud állni az én pici fiamnak…

Minden nézőpontomból csak lelkes arcokat látok, de azért időnként megszondázom a mezőt ellenséges szándék után kutatva.

A mező is más most, természetesen, egyáltalán nem egységes, bár a kiugró gondolatmintázatok egyértelműen pozitív tartalmúak. Úgy tetszik, a tömeges lelkesedésnek egyénileg több szintje van, mint a félelemnek… És természetesen más azért is, mert folyamatosan érzem az ő jelenlétét. A Magvető megkerülhetetlenül uralja a telepatikus mezőt…

Könnyebb Magvetőnek hívni, mint Lannak, túlságosan zavaró, túlságosan nagy a hasonlóság, túlságosan nagy a különbség. Túl sok a Lan ebben a történetben… Különben is, a vén pletykafészek Hakónnak hála, mire leszálltunk, a legutolsó kukta is Magvető uraságnak szólította, nem beszélve arról, ahogy az én harcedzett „udvarhölgyeim” tudják turbékolni: „Ah, Magvető, kérem…”.

De NemisolyanKicsi Lant ez egyáltalán nem zavarja, elbűvölően mosolyogva viszonozza a verbális fricskákat, udvarol, mélyen a hölgyek szemébe néz, ha kell verset mond. Kíváncsi vagyok, melyiket viszi ágyba először. Vagy mindhármat egyszerre? És mikor fogják az én nőstényfarkasaim szétszaggatni egymást miatta?

Mindegy, nem az én dolgom…

Remélem.

Bár ezen a bolygón hamarosan minden az én dolgom lesz. Az én drága Lanom ezúttal is kihasználta minden pozitív következményét egy láthatóan kényszerű és negatív döntésnek. Az én edai száműzetésem egyúttal a legjelentősebb politikai változást jelenti az ark-wen viszonyban a Behódolás óta. Először Edán, majd egész Wenben visszaáll a kormányzói rendszer, Wen valóban a birodalom teljes jogú tartománya lesz. Azzal, hogy Edát hercegséggé emelte, megszünteti a régi wen közigazgatási rendszer maradékait. A baj csak az, hogy Eda hercege egyúttal Eda kormányzója is, így tehát, amíg az én picikém nagykorú nem lesz, én vagyok az edai kormányzó. Micsoda megtiszteltetés! Micsoda szar…

Ász felváltása a bolygó kormányzásban azt jelenti, Marnn tábornokra a hadseregben van szükség. Megint háború lesz…

De ezúttal az én drágaságom nem osztotta meg velem a terveit. Bizonyára azzal a kislibával osztja két forduló között…

Arcomra fagy az amúgy is erőltetett mosoly, szerencse, hogy a jó edaiak nem látják ilyen messziről, mi van a képemre írva. Bizonyára semmi jót nem várnának vadonatúj kormányzójuktól…

Megszondázom őket. Semmi. Semmi veszélyes.

Hacsak a Magvető folyamatos jelenléte nem maga a veszély.

Hogy képes egyszerre látni, és a mezőt érzékelni?

Micsoda ostoba kérdés!

Micsoda elvakultság!

Mennyire csak saját magán keresztül látja a világot az ember.

Lan nyilvánvalóan nem vak.

Nyilvánvalóan egy másféle mutáció húzódik meg a képességei mögött. Neki nyilvánvalóan külön telepatikus szerve van, nemcsak a látóközpontja módosult, mint nekem. Egy külön szerv, egy érzékszerv. Amit, mint bárki a normális érzékszerveit, folyamatosan használ. Valószínűtlen, hogy az emberi agy ne lenne képes feldolgozni még ezt a plusz információt.

Csak én vagyok olyan csökevényes, hogy nem látok, és érzékelem a mezőt egyszerre… Ez aztán a nagyképűség: mintha látnék egyáltalán…

De mi van a Picivel?

Az ő állandó jelenlétét sohasem éreztem… Mellesleg Ki…, a Magvetőét sem gyerekkorában. Valaki igazán megmagyarázhatná egyszer, hogy működik ez az istenverte telepátia! Mit érzek, amikor érzek és mit nem, amikor nem?

Akkor nem láttam Lant folyamatosan a mezőn, most igen. Ez tehát egy ki-bekapcsolható érzékszerv. Ennek van értelme, csak ennek van értelme; bármelyik Justitia azonnal kiszúrta volna Kicsi Lant a Házban, ha folyamatosan a mezőn lóg…

Ha valóban nem szúrta ki…

Ha valóban nem a Ház újabb Szörnye integet a másik grávból…

Megbízhatok valaha benne? Azt hiszem, nem.

Egy dologban biztosan nem: a Fészekről nem tudhat sohasem…

 

*

 

Minden út véget ér egyszer, ugyanúgy kanyarodunk a Palota térre, mint annak idején a tankokkal, de most nem kell attól tartani, hogy legázolunk valakit: csinos selyemkötél kordon nyit folyosót a tömegben. Lila-sárga sávos; Ark-Wen egyesített lobogója és a de Lorian ház méregzöld-arany színei kissé ütik egymást, de azért nincs nagy baj. A palota oszlopain ott ágaskodik hatalmasan a napért nyúló de Lorian oroszlán, és ettől elfacsarodik a szívem. Valahol az Entzianon a nászutaspalotán ugyanez a lobogó leng. És az én nagy szerelmem hentereg alatta azzal a kislibával…

Ha mondjunk, a liba azonnal megfogan, jó esélye van, hogy Lan nem nyúl hozzá többet…

Miféle esély?

És mit érek vele? Itt lesz velem Lan az Edán, és boldogan élünk, míg meg nem halunk? Szépen felneveljük a fiunkat, mint egy rendes család?

Nyilván…

Ez királyi vadászat, kislány…

És mi van, ha beleszeret abba a libába?

Miért ne szerethetne bele?

Itt bőgöm el magam

– Anya!

Ó, picikém, a legjobbkor ráncigálod meg a kezem, a legjobbkor kezdesz átbucskázni a gráv küszöbén…

Elkapom az utolsó pillanatban.

Iorrannak jót tett a tegnapi dicséret, eddig kifogástalan. Mellettem lép ki a siklóból, aztán azonnal féllépésnyire elém nyomul. Jól van. A Picit Hakón kezébe, és fel a lépcsőn.

Látszik, Marnn jönne elém, de az etikett visszatartja.

Hogy vigyorog, hogy végre itt hagyhatja ezt a nemszeretem melót! Egész népes a kísérete, ahhoz képest, ahogy jöttünk ide hét évvel ezelőtt. Csak két nyilvánvalóan ark pofa van köztük, nem ismerem őket, sebhelyei alapján a zömökebbik veterán, bár nem volt ott Landaunál, de a másik, a „babaarcú” mozgásán is látszik, hogy katona. A többiek edaiak, puha wen méltóságok, valószínűleg a bolygó valódi urai. A két katonaruhás se tűnik valami harcedzettnek, röhejesek a hagyományos wen uniformis kislábasszerű sapkájában, temérdek arany sujtásban… Még Iorran is megkergetné őket egy papírvágó késsel…

Végre felérünk, megállok, visszaveszem a Picikét Hakóntól, nehéz már az ördögfióka, megtámasztom a csípőmön.

– Darázs… – kezdené Ász, de mögöttem Hakón figyelmeztetően megköszörüli a torkát. – Mylady!

Előrelép, olyan mozdulatot tesz, mintha meg akarna ölelni, viszonoznám, de megint a figyelmeztető köhögés, ezúttal hangosabban. A legközelebbi edzésen a szart is kirugdosom Hakónból!

De megadjuk magunkat, Marnn előírásszerűen hajol meg, fejbiccentéssel fogadom.

– Mylady – mondja Ász –, a legnagyobb szeretettel üdvözlöm Eda bolygón, az edai nép képviseletében. Ha megengedi, a bolygótanács tagjai…

Kezdené bemutatni ezeket az alakokat. A pokolba!

– Hölgyeim. Uraim – biccentek feléjük. – Azt hiszem, erre ráérünk később.

Hakónon egész köhögésroham lesz úrrá. Fulladjon meg!

A Picivel a karomban a szónoki emelvényhez botladozom a hülye, hosszú, uszályos ruhában.

Magamhoz szorítom a fiamat, az idióta kis díszpáncél mindenféle hülye kiszögellései belém nyomódnak. Végignézek a tarka tömegen, végig a Palota téren, végig a sugárút hársfasorain. A távolban valami szögletes, valószínűtlenül nagy, és valószínűtlenül fekete… Ez Reis, Eda legnagyobb városa, Wen művészeti fővárosa, az ark mestereket ismerve Ark-Wen művészeti fővárosa. Az a fekete valami a híres Ében Torony. Belebúgok a mikrofonba: – Edaiak! Hazajöttem!

Káprázatos ováció.

Azért én is tanultam valamit Lantol…

 

*

 

Kicsiny, ablaktalan helyiségben ülünk valami alacsony padokon, a komoly arcokat alulról egy a padlóra állított nagyteljesítményű elemlámpa világítja meg. Marnn, a sebhelyes arcú veterán, Blaan, a „babaarcú” Klyde, Hakón és én.

Iorran a falnál áll, bizonyára halálsápadt, mert Ász csak az imént fenyegette meg, hogy kivágja nyelvét, ha csak egy hangot is kifecseg abból, amit itt hall. De ragaszkodtam a jelenlétéhez, mert látni akartam mindent, ami ez alatt a beszélgetés alatt történik.

„Senki sem fog bántani, ne félj!”

Bár meglehet, a telepatikus nyugtatás csak még jobban megijeszti. Nincs még hozzászokva.

Mindegy. Egy Szemnek sohasem könnyű. Pláne az én Szememnek…

A Pici a Magvetővel és a hölgyekkel a palotát járja, legalább miattuk nem kell most nyugtalankodnom…

Alig estünk túl a ceremóniákon, egy elkésett hivatalos ebédfélén, egészen kimerült vagyok, de ennek a beszélgetésnek most kell meglennie, mert Ász már rohanna a kikötőbe, hogy mielőbb imádott királyánál legyen. Szerintem ő is szerelmes belé.

– Nos? – kezdi Hakón.

– A palota biztonságos, egész Eda biztonságos, egész Wen biztonságos. Nem tudom, hogy csinálta Lan, de ezek az évek voltak a legunalmasabbak egész életemben. De hiába kértem magam a Trentre… – Megropogtatja az ujjait. – Talán majd most…

– Mi lesz most, Ász?

A hangom talán élesebb a megszokottnál.

– Nem tudom, Darázs.

– Nem tudod, vagy nem tudod elmondani?

– Valóban nem tudom. A király Aarkenbe rendelt… tegnapelőttre – nyomja meg a szót. – Ezért nem tudom úgy átadni a dolgokat, ahogy szerettem volna, de hát mit csináljunk? Blaan és Klyde egy hétig marad, segítenek. Nekem mennem kell. Valami készül, de nem tudom mi?

– Valamit tudsz azért…?

Inkább kijelentés, mint kérdés. Bólint.

Ismerős mozdulat. Minden ismerős. Landau. A leszállás hatodik napja. Magunk se hittük el, hogy sikerült.

Lőszeresládákon ültünk, körben, a sebtében felállított parancsnoki sátorban, Lan, Amer, Anne Nolda, Ász Marnn, Danna, Dor Adler, Dumbarr, Grann, Havier-Arkham, Hsa, Sima Kendrei, Macska Dayna, Mosh, Ponthar, Werh Tisztelendő, Zaal, a tizenöt osztagparancsnok, középen tábori főzőlap parázslott, rőtes fénybe vonva az arcokat. Fölötte tepsiben krumpli sült, hajában…

– Nos, főnök? – kérdezte Mosh. Mindig kegyetlennek látszó pengearcán ugyanaz a kétkedő kíváncsiság, mint mindannyiunkén. – Most mi van?

Lan komoran, hosszan belenéz mindannyiunk szemébe, hosszan belenézek mindannyiuk szemébe… Lan a Szemem. Aztán Lan elmosolyodik, elvigyorodik.

– Emberek, megcsináltuk. Landau a miénk.

Ász szótlanul bólint. Előrehajol, kivesz a főzőn csendesen sülő krumplikból, huhogva dobálja egyik kezéből a másikba:

– Akkor ehetünk.

Lan követi a példáját. Ő is dobál, huhog. Én is a krumpliért nyúlok.

És a lámpa koppanva felborul.

– Darázs?

– Csak mondd, Ász! Mellényúltam…

Gyanakodva rám bámul egy hosszú pillanatig. Nem szoktam mellényúlni.

– A király mindenkit Aarkenbe rendelt. Minden tábornokot. – Felvihog. Nyolc év telt el a koronázás óta, de Marnn képtelen megszokni a rangját… – Minden tábornokot. Mindenkit Landauról.

– Ez biztos?

Ostoba kérdés. Ász nem véletlenül az, aki.

– Grannt egy hónapja felváltották Tiekben, Amer, Havier-Arkham, Mosh amúgy is Aarkenben vannak. A többiek ugyanazt a parancsot kapták, mint én. Ponthar a királlyal érkezett vissza…

– Mit mondasz?

– Tessék?

– Lan Aarkenben van?

– Nem tudtad? Két napja…

– Hakón! Maga tudott erről?!

– Esküszöm, Mylady, most hallom először…

– Hakón…!

– Hagyd, Darázs. Nem tudhatja. A Főnök váratlanul megszakította a nászutat, és visszament Aarkenbe. Még az Entzianról odarendelt mindannyiunkat. Nem tudom, hogy miért, miért most, csak azt tudom, hogy mit jelent ez. Új hadjárat készül. De senki se tudja, ki ellen. Illetve a dolgok egy bizonyos irányba mutatnak, de az túlságosan fantasztikus ahhoz, hogy hihető legyen… Voltak bizonyos átcsoportosítások a flottában három hónapja. A flotta egyharmada most Távol Begonianban van…

Most én bólintok.

Bármilyen fantasztikus, az egyetlen logikus lépés. Lalla finoman szólva sem egészen Mag Szektor középpontja. Gyakorlatilag Nhaón túl már a barbár szektorok kezdődnek kifelé a spirálkaron, az egyetlen bolygóra kiterjedő minibirodalmak, ahol az emberi történelem valaha kitalált, és valószínűleg még kitalálandó társadalmi formái döntik nyomorba az arrafelé élők milliárdjait. Vad, a Tejútrendszer főáramlataitól réges-rég elszakadt világok. Begonianon túl ugyanez kezdődik, a belső spirálkar sűrűbb csillagrendszerein, megfűszerezve a Végítélet Háborúk ott maradt szemetével. Akármennyire is úgy tűnik, Lan nem adta fel, hogy beveszi a Házat, de az ark birodalom még nem elég erős, hogy nyíltan szembeforduljon a Lalla-párti rendszerekkel. Valószínűleg győzne, de ez bizonyosan akkora áldozatokkal járna, amilyeneket Mag Szektor nem tudna elviselni. A szektor szétesne azzá, ami Nhaón túl van, és nem lenne a Ház sem az újrakezdéshez…

Igen, Begonianon túl kell terjeszkedni, pacifikálni minél több világot, úgy megerősíteni ArkWent, hogy Lalla meghódítása annyi legyen csak, mint agyoncsapni egy legyet…

És a hadsereg mozgásban marad, és az áldott háború a gazdaságot is pezsgésben tartja… Mellesleg találhat is valamit a belső világokon. Egy másik Szövetségi Könyvtárat, akármi is az… De miért nem mondott nekem erről semmit a drága ember?

Hakónra nézek:

– Az egyetlen logikus lépés. De miért nem avatott be – nagyot nyelek – senkit sem?

Engem miért nem avatott be? Ez a valódi kérdés…

De valójában nem érdekel a háború. Csak az az ostoba remény, amit a nászút félbeszakítása adott. Lant jobban érdekli a háború, mint kis felesége zsenge bájai… Remélem. Remélem, nem viszi magával a kislibát a hadjáratba. Az nem lehet… Vagy Lan most nem lesz a csapatokkal? Ezért rendelte volna haza valamennyi landaui tábornokát? Az nem lehet. Rastannál bebizonyosodott, hogy a sereg összehasonlíthatatlanul jobban működik, ha Lan velük van… Vagy máris megfogant a kis ribanc…?

Természetesen Ász megérti a másképpen kimondott kérdést. Ismer, csaknem azóta, mint az én drágaságom. A szemembe néz, Iorran szemébe, megtanulta ezt is, nagyon hamar, legelsőnek.

– Senkit sem avatott be, Darázs. A Főnöknek megvannak az útjai…

– Engem, mindig, mindenbe beavatott!

Még rikácsolok is. Hova lehet még süllyedni?

Elnézően, békítően elmosolyodik. Meg tudnám ölni ezért!

– Kérlek, Darázs. Én csak egy öregedő buzeráns vagyok, de tudok annyit a szerelemről, mint akárki más. A király szeret téged, ugyanúgy szeret, mint amikor először találkoztunk.

– Tehát akkor sem szeretett! – Összeszorított szájjal, dacosan sziszegem, de belül felragyogok. Meg tudnám ölelni ezért. Még Hakónt is meg tudnám ölelni…

– Nem vitatkozom. Te tudod, hogy hiszel-e egy régi barátnak…

 

*

 

Ász nagyon engedékeny hangulatba hozott, és talán hiba volt nem a saját szobájába parancsolni a Picit… Egy kisgyereknél sohasem tudhatod. Sokszor egy alkalom már megváltoztathatatlan hagyomány. Mindegy. Holnap még nem lesz késő következetesnek lenni…

– Anya…!

– Tessék, kisfiam?

– Nem mesélsz?

– Meséljek?

– Azt mondtad, még nincs vége a mesének…

– Nincs ám. De csak akkor folytatom, ha te mesélsz előbb.

– Én?

– Bizony. Milyen a palota?

– Nagy. De nem olyan nagy, mint apa palotája. És unalmas. De a kert teccik.

– Tetszik, kisfiam. Mindent megnéztetek?

– Mindent. A konyhában kaptunk finom husit. Farkot… meg, izé… barbut!

Farok? Mi az ördög? Thark!

– Az thark lesz, picim. Tényleg finom. Tudod, az a manthorg húsa. Harbut is kaptál? Nem volt nagyon erős?

– Pont jó volt, anya. Anya?

– Igen?

– Anya, ez az én palotám?

– Nem, kisfiam. Ez a kormányzó palotája. Az edai népé…

– Minden az edai népé! Utálom az edai népet!

– Pedig ők szeretnek téged. Nem láttad, hogy integettek?

– Azok voltak az edai nép?

– Azok.

– Akkor mégiscsak szeretem őket. Kedves embereknek látszanak. De anya?!

– Hm?

– Eccer nekem is lesz palotám?

– Nemsokára lesz, picim. Tudod, úgy tervezem, hogy építtetünk egy vadászkastélyt a szavanna szélén. Ha nagy leszel, majd elmehetsz apával manthorgra vadászni…

– Én már most is elmehetek vadászni! Már nagy vagyok!

– Ne pöffeszkedj, fiam! Fél falat lennél egy olyan szörnyetegnek…

– Tényleg?

– Tényleg.

– Anya?

– Hm?

– Ugye ide nem jönnek…

– Dehogyis! Nagyon messze élnek innen. És itt van ez a sok katona. Hozzád legfeljebb csak tányéron jutnak.

– Akkor hamm, bekapom őket!

– Pontosan.

– Anya…

– Hm?

– Apa hívott délután…

– Micsoda?

– Téged keresett, de sehol se találtunk. Jót beszéltünk apával. Mint férfi a férfival…

– Aha. Mint férfi a férfival…

– Azt kérdezte, haragszol-e? Haragszol, anya?

– Nem, kisfiam. Nem haragszom.

Fel tudnék robbanni. Kikaparom a szemét!

– Anya…

– Igen?

– Holnap megint hív. Délután… Anya, nem mesélsz?

– De, mesélek. Ott voltunk apáddal egy lopott hajóban, az egész szektor a nyomunkban. – Nincs értelme ennek a gyereknek tündérmesét mondani. És kedvem sincs tündérmesét mondani. Nincsenek tündérek ebben a mesében… – Apádat a Sawnok üldözték, engem Lalla és valamennyi szövetséges világa. És ez nem volt elég: apád a trónját akarta vissza. De akkor legalább apád szemével láttam…

– Anya… Nem azt mondtad, hogy a Justitiák csak kisfiúk szemével látnak?

– Addig én is úgy tudtam. De kiderült, ha valaki nagyon szeret egy Justitiát, akkor Szem lehet belőle. Még ha felnőtt férfi is…

– Anya, apa nagyon szeret téged… Nyilván.

Ezért vert feleségül egy libát…

– Igen, kisfiam. Szóval ott voltunk egy kényelmetlenül nagy, de védhetetlenül kicsi hajóban, egy zárkahajóban, tudod, amiben valahol ott lapultak a Ház ravasz szerkezetei, amivel követhettek bennünket. Nem tudtuk volna megtalálni őket, legalábbis mire megtaláljuk, rég a nyakunkon vannak. Apád elkezdett befelé rakodni az egyik kétszemélyes mentőhajóba. Belepakoltunk mindent, ami rajtunk kívül belefért, minden fegyvert, amit a hajón találtunk, minden muníciót, amit találtunk. Apád tudta mit akar, akkor pár órára mintha minden erő, minden kezdeményezőkészség elszállt volna belőlem, csak megfogtam és vittem, amire Lan szó nélkül rámutatott. A keskeny kilátóernyőkön egy bolygó és egy hold távoli tányérjai ragyogtak. Nem tudtam, hol vagyunk, de amikor elfogyott az átrakodnivaló felszerelés, nem bírtam tovább, a bolygó felé böktem, és megkérdeztem: – Mi az?

– Az? Aarken…

– Fáradt vagyok a hülye viccekhez, Lan.

– Az ott Aarken.

– Te őrült vagy. Most megbilincsellek, és visszaviszlek a Házba…

– Nem vagyok őrült. A népnek meg kell tudnia, hogy élek, hogy a Sawn rémuralomnak vége.

– Vége? Nincs két napja, hogy Trvan a Sawn flotta élén csaknem szarrá lövetett ezzel a hajóval együtt!

– Az nem a Sawnok flottája, az az ark flotta. És Trvan csak egy katona, aki parancsot teljesít. És nem is akármilyen katona! És ne beszélj csúnyán, kérlek! Egy jövendő királynéhoz nem illik…

– Hogy tudod ezeket röhögés nélkül mondani?

– Darázs! – mondta sértődötten. – Én mindig komolyan beszélek. – De azért elnevette magát. – Tényleg király leszek, és te leszel a királyném…

– Akkor csókolj meg, legalább csók közben haljunk meg…

– Megcsókollak, de higgy nekem, senki se fog itt meghalni.

Hogy hittem minden szavában!